Párizs szíve vagy a tegnapi és holnapi városok

Párizs csábjai közt nem a legkisebb vonzású az, ami benne vidéki. Városoknak kétféleképp lehet benső viszonyuk a vidékkel, a természettel. Az első, ha nyüzsgő-bozsgó tereikről is a szem emberközeli gyümölcsösökre, lehetőleg szőlőhegyekre szállhat pihenni, ha a tekintet lábbal elérhető présházak közt tétovázhat, mint például Firenze, Eger, Angoulême – s amit szerénységből nem elsőül említettem –, Szekszárd és Pécs tereiről. A másik, amidőn a természet jár be a városba, a számára valaha elkészített s azóta is gondosan karbantartott nyílt és rejtekutakon.

Párizsba rengeteg ilyen út vezet, vezetett főképp; s remélhetőleg, fog ismét vezetni.

 

 

Első párizsi reggelemen – most így emlékszem –, amidőn ifjú szemem kinyitottam, akkor kezdtem hinni, hogy álmodom.

Kecskemekegést hallottam ugyanis.

Nem egy kecskéét, hanem egy egész kecskenyájét; s hozzá édes-bús pásztorfurulyát.

A Miasszonyunk Székesegyháztól mintegy ötszáz méterre, a város szívében feküdtem hanyatt egy kis szálloda alacsony szobájában, de tengerszint szerint körülbelül egy vonalban a harangokkal. Érthető, hogy nem hunytam le ismét álmosságom ellenére sem a szemem, hanem merően a mennyezet papírtapétájának rózsáira szögeztem, mintegy tekintetemmel kapaszkodva a valóságba. Hova tegyem ezt a mekegést?

Ahogy szememet, akként tágítottam volna fülemet is, ha tehettem volna. Az utcáról fölszálló kecskekórusba most bádogedények zaja vegyült. A tejeskannák nemzetfölöttien egyjelentésű csörömpölése. A furulyaszó megszakadt. A magas házak szűk utcamélye ezek után pedig olyan hangokat bocsátott föl, amelyek hallatán előbb megmerevedtem fektemben, majd mintegy alvajáróként, de így is óvatosan kikeltem az ágyból, hogy föl ne ébresszem, akivel első párizsi éjemet egy fekhelyen töltöttem.

Ahogyan a tőgyből kifejt tej egyenletes ütemben a sajtárba fröccsen, ez a nesz ejtette ámulatba nem tapasztalatlan dobhártyámat. Párizs szívében fejtek.

Párizsban csaknem minden utcai ablak ajtószerűen a padlóig ér, mint afféle kétszárnyas, korcs erkélyajtó. Erkély ugyanis nincs; azon az ablakon azt mindössze egy keresztkarfa helyettesítette. Kora tavasz volt. Erre a keresztrúdra támaszkodva néztem le az utcára.

A szűk utcán, hosszan elnyúlva, mintegy negyven hófehér kecske nyüzsgött és szorongott. A nyáj elején kifordított subás ifjú bojtár állt, megakadályozandó a nyáj előreáramlását. A nyáj végén idősebb férfi guggolt és fejt. A házakból lesiető – a furulyaszó által értesített – háziasszonyok kannácskái és lábosai számára fejte szét igazán azon melegében a tejet, és süllyesztgette a szamara hátán függő tarisznyába a tejért kapott pénzt.

Ámulva fordultam hátra volt iskolapajtásomhoz, s most kalandozáskori társamhoz, aki első párizsi éjemen ágyát velem megosztotta, Sch. I.-hez, hogy tőle – akkor már hetek óta itt-tartózkodótól – fölvilágosítást nyerjek: Párizs ez? Párizs ez?!

Nem ezt a képet nyújtották róla a szimbolista versek, melyeket otthon, holmi városismei útikalauzként faltunk.

– Majd megszokod – mondta félálmában is oktatóan Sch. I. – Schlesinger Imre – a falnak fordulva, s immár az egész takarót küzdelem nélkül magára vonva.

 

 

A természet ilyenfajta közvetlen bejárása a városokba ma már ritka. Tovább ritkul, s valószínű, hogy átmenetileg általában meg is fog szűnni.

Ám csaknem e nyájakhoz hasonlóan a természetnek más elemei is bejárnak – évezredek óta otthonosan bejártak – a városokba. Így például a patakok és a folyók. Az utóbbiak fogadtatása, az életmenetbe való beillesztése éppoly jellemző egy városra. Idézd föl, olvasó, mit tudott csinálni egy város a folyójával – Róma a Tiberisszel, Firenze az Arnóval, Szolnok a Tiszával –, s előtted a kép, mi fűzi ezeket még lelkileg is a földhöz, amelyen állnak. A néphez, amelynek létük köszönhetik.

A Szajnán például még a legutóbbi esztendőkben is megérződött, hogy valamikor oly természetesen fordult be Párizsba, és oly meghitten fogadtatott, akár a kecskenyájak.

A természet vidékibb származékait ugyanis éppúgy lehet kétféleképp fogadni, akár a dialektusban ejtett üdvözléssel beköszöntő nagybácsikat vagy kalauznőségre áhító, de még ugyancsak dialektusban felelgető unokahúgokat. Tapintatosan elháríthatjuk, megszokott körünkön kívül telepíthetjük őket. Vagy módunk szerint köztünk teremtünk helyet nekik, s valamiképp közös örömet alakítunk még a dialektusból is.

Pest egykori városrendezőinek első gondolata az volt, ha egy patakba ütköztek, hogy a föld alá nyomni, ha egy szép facsoportba: kivágni, ha egy kisvárosias negyedbe: lerombolni. Ez a szemlélet ölte meg a Tabánt, a budai Ördögárkot. Képzeljük el, hogy a pesti Margit-híd és Boráros tér között megvan a Duna-ág, derekán, a Nemzeti Színháznál, vadkacsa kedvelte tóval! A természetnek ezt az ingerült elnyomását nem volna nehéz rokonságba keverni azzal a kivételes ingerültséggel, amellyel Kelet-Európa egypár kivételesen csúnyára sikeredett városának régi- és újgazdag polgársága a vidékről toborzódott proletariátusát föld alá nyomta, valósággal a szeméttelepekre űzte, vagyis beaux-quartiers-iban még hírmondónak sem tűrte meg.

 

 

Párizs különös szerencséje volt – mint Rómának és Firenzének is –, hogy újgazdag negyedei a történelmi városon kívül keletkeztek. A város maga – éppen a város szíve! – a legutóbbi időkig megmaradt városnak. Otthonnak, ahol a puszta ott-tartózkodás jó érzéssel tölt el mindnyájunkat. Mindnyájunkat, vagyis nemcsak az odavalósit. Engem, a vidékit, téged, a külföldit is.

Azokon a kecskenyájakon néha a Sorbonne első mellékutcájában kellett áttörnie magát az embernek. Az előadások közti lyukas órában pedig – pontosan tízpercnyi távolságra – a szép tavasz végi napsütésben az ember földre teríthette a kiskabátját. Sőt cipőjét is levethette, sőt egy kis hűsítő lábfürdőt is vehetett a szent folyóban, amelyet Európa annyi hivatott nagy dalnoka, sorukban a mi nagy Adynk, afféle modern – tehát nem láb-, hanem lélektisztító – Gangesznek ábrázolt.

A tudat, hogy egy világváros kellős közepén kilométereken át járhatsz ősszel bokáig érő avarban, tavasszal úgy rügyillatban, hogy kedvesed csacsogásának szüneteiben okos vízcsobogás veszi át a szót – minden egyéb vonatkozásban is kellemesebbé teszi az ottlétet, még az avartiprás és rügyillatszívás korszakain túl is.

A Szajna Párizsban alig más, mint a Loire a híres kastélyai között; a természet és a művészetek diadalmas szintézise ő is: az adottság és a lehetőség boldog – évszázadok óta tartó – násza.

 

 

Magyar utazó, ha elkerülsz Párizsba, nyilván megkeresed, már csak kegyeletből is, a Szent Mihály útját; a helyszíniektől jobbadán a Bul-mis – le Boul’Miche – néven tudható meg. Állj meg ennek szajnai hídján. Nézz a vízfolyással szemben, a Miasszonyunk kettős csonka tornyának irányában.

Ahol a híres székesegyház mögött a Szent Lajos-sziget véget ér, ott kezdődik a bal parton a Szent Ármin körút, onnan vonul, nagy félkört írva arra a helyre, ahol állsz – a középkori városfal helyén –, föl a képviselőházig. A folyó másik oldalán, csaknem ilyen távolságra tőled, de egyenes vonalban az egykori gettótól a királyi palotáig, illetve az Egyetértés teréig a Rivoli utca húzódik.

Ez a tojásdad – gyalog is jól bejárható – terület a francia nép emlékeinek a kincseskamrája. Ez az ország tüdeje és szíve. Nem sorolom föl – mert nem is tudnám –, hogy mi van itt. Van még külön a mi számunkra, magyarokéra is.

Lent, a Szent Lajos-sziget végén a Chartoryski kastély például; abban a mind óriásibb Teleki László látogatásai és tárgyalásai folytán történelmünkbe ez a két név íródott be: Bem József, Dembinszky Henrik. Fönt pedig az a bizonyos hajdani Hôtel de Transylvanie, az a sokat emlegetett Erdélyiek Szállása díszlik, amely egyaránt adott örök emléket a mi vívódó nagy Rákóczi Ferencünknek és a tollát először tán itt próbáló Mikes Kelemennek és – a hazáján kívül legjobban bizonnyal nálunk értékelt – Anatole France-nak.

E tojásdad idomot egyenes tengelyként felezi a Szajna… évszázados szil- és nyárfáival, évezredes habcsobogásával, évmilliárdos holdfényével, valamint a húszéves ajkak időtlenül susogó és egyéb labiális hangzatú neszeivel.

 

 

Hogy mit jelentett a természet – és egy egész ország – jelenléte egy világvárosban, arról benyomást az utazó, sajnos, ma már Párizsban is csak a tojásidom alsó felén, a Szent Lajos-sziget fái alatt kaphat. A többi rész – évezredes hibátlan működése után –, épp az utolsó években esik áldozatul egy barbár rohamnak.

A gépkocsik föltarthatatlan áramának, amelynek vészes özöne – a városi kultúra oldaláról nézve – csak a középkori ragályok, az óriási sáskajárások veszedelméhez hasonlítható.

A régi, a százados szilfák holdfényszűrő lombjai alatt ma gépkocsik tízezrei vesztegelnek. Parkolnak! – itt is. Ahol nem is oly rég nappalta festők állványai, éjente szobormozdulatlanságba fonódott párok körvonalai intették csöndre az arra lépdelőt, most azok a vasrudakra rögzített kerek útjelzőtáblák meredeznek, melyeknek színes körbe vagy háromszögbe foglalt, ékírásra emlékeztető ábráit csak a volánfelekezet megszállottjai értik.

Egy-egy tisztességben megöregedett szil kivágása vagy ki nem vágása ügyében Párizs városi tanácsa ma is külön bizottsági ülést tart. De a kor igényének ő is – ahogy a fogalmazvány mondja – kénytelen engedni.

Az Új Híd kőkorlátjához támaszkodva, holdvilágos estéken az utazó nem azt látja, amiben még Musset, sőt Molière gyönyörködött, s amitől oly termékeny ihletet kapott. Nem magukba mélyedten sétáló bölcselőket lát ott ma az utazó, nem is önfeledten összeszoruló szerelmespárokat.

Egymáshoz szoruló gépkocsik cserebogárhátának – azaz jobban odanézve és odaérezve: poloskahátának – százezreit látja a hold kitartóan ragyogó fényében, a Szajna susogásának hangközelében az élményt gyűjtő vándor.

 

 

Átmenetileg, bizonyos. Az emberiség voltaképpen csak most kezd számot adni, mi minden történt a műveltségével, a városait illetve például.

Azt, amit voltaképp a Város jelentett, azt már Baudelaire is fülre-szemre tapasztott kézzel sírta vissza, a kerékrobaj, a patacsattogás, a társzekérdübörgés, az istálló- és nyomdafestékszag poklából. Végérvényesen azt a Várost – az európai civilizáció édenkertnek ígérkező városait! – szemünk előtt nyelte el, megállíthatatlan hullámaival, kegyetlenül, mint egykor Atlantiszt egy óceán. A gépkocsik dörgő s morajló óceánja.

Ennek Párizs sem képes ellenállni. Noha ő szívósan küzd; legtalálékonyabb elméit, legádázabb szépségvédőit vetve a harcba. Villon és Verlaine Párizsa, a híres „örök” Párizs – akár a másik örök és akár a többi még fiatal város – napkeltétől napnyugtáig benzinfüst, benzinbűz és motorhabzúgás tengerfenekén fekszik, a hold idején pedig olyanféle lávapáncélzat alatt, mint aminő Herculaneumot és Pompejit elöntötte.

Nincs már lépésnyi hely sem, ahol ne gépkocsi bogárhátán csillanjon a fény.

Éjszaka végigmenni, illetve végigbujkálni milliónyi kerék közt a mozdulatlan Párizson, holdsütésben ma lenézni valamelyik hídról, őszi lomb helyett karosszériatetővel borított rakpartokra: a szív is beledermed, ennyi halott anyag fölött, óhatatlanul valami katalaunumi csatavég hullamezein érzi magát.

Valami véget ért? A jelentés azért lehet ilyen élesen gyászos, mert a toll, aki végzi, azt hiszi: csak csúcspontjára ért itt valami. Az utolsó mondat a reményé. Ez az óceán mederbe fog vonulni, s lesznek városok ismét nyugalmat teremteni, békét virágoztatni. Még a szerelmeseknek is.