Válasz egy válaszra

Tudom, nem egyedül vagyok ezen a véleményen, amikor a szombati Népszabadság-ban elolvastam a cikkét: Igaza van. Alá is kellene húznom ezt a szót, de még az sem fejezné ki azt, hogy mennyire egyetértek Önnel. Kevés lenne ez a kiemelés. Igaza van abban, hogy gyermek nélkül élni akkor, amikor megvan rá a lehetőség, hogy legyen gyermek, nem emberi, nem morális.

Nem emberi, mert az embert éppen az jellemzi, hogy célja van az életének. Nem mindenki képes arra, hogy nagy, magasztos célokért küzdjön, de arra a legtöbb ember képes, hogy hasznos tagokat neveljen a társadalomnak, akik majd a nagy célokért küzdőket segíteni tudják a cél végrehajtásában.

Nem morális azért, mert minden embernek tudnia kell, hogy egyszer eljön az az idő, amikor már nem tudja megtermelni még azt sem, ami a mindennapi létszükségletére kell. Azt tehát azoknak kell megtermelniök, akik még fiatalok és erősek; azok tudják majd biztosítani részére, az államapparátuson keresztül, a tisztességes nyugdíjat. Ezért az az ember, akinek gyermekei nincsenek, nem dolgozott meg eléggé. Sokszor még annyira sem, amennyire megdolgozott az, aki három-négy gyermeket felnevelt. Mert nem volt, ami sarkallja élete teljében a több és jobb munkára. Neki a több pénz, a több jövedelem csak arra kellett, hogy saját magát ellássa; csak a saját elgondolása vagy igénye kényszerítette arra, hogy minél többet adjon a társadalomnak; így ő is többet kaphat attól vissza.

Nagyon jól tudjuk azonban, hogy saját magával szemben mindig megalkuvóbb az ember. A kényelem vagy a fáradtság képes lefaragni az igények egy részét. A gyermekével szemben már nem tud megalkuvó lenni senki. Itt már fáj a lemondás. A családos apa fáradtan is, a kényelem félretevésével is igyekszik gyermekeinek biztosítani mindazt, amit csak bír. Többet termel, többet ad a társadalomnak is.

Sajnos, nálunk a többség még mindig a sok gyermeket bizonyos fokig lealacsonyítónak tartja. Sok gyermeke csak a szegénynek lehet. Nagyon kevés, vagy talán nincs is olyan diplomás család az országban – én legalábbis még nem találkoztam eggyel sem –, ahol öt-hat gyermek van. Pedig éppen erre lenne legnagyobb szükség, éppen ott – a magasabb jövedelmű családoknál – lenne meg könnyebben a lehetősége annak, hogy igazán értékes egyedeket neveljenek a társadalomnak. Nagyon csekély kivételtől eltekintve tapasztalhatjuk azt, hogy az a gyermek, aki tanultabb családból származik – különösen, ha az anya is tanult ember –, nagyobb előnnyel indul az iskolába, és többre is jut, mint a kevésbé iskolázott szülők gyermekei.

Igaz, hogy sok vezető igyekszik a több gyermekes dolgozóknak többet juttatni. De a legnagyobb jóindulat mellett is kevés a vezetők lehetősége. A juttatás is csak a jó munka eredménye lehet, mert ha nem az, akkor alamizsnának tűnik és nem jogos járandóságnak, amit önérzetes ember szégyenkezés nélkül nem fogadhat el. Az esetleges ilyen juttatás örökké tüskét hagy az ember lelkében. Bizonyos fokú kisebbségi érzést kelt, és a kisebbségi érzéssel küzdő ember már nem tud százszázalékos munkát kifejteni. Enyhébb formában, de majdnem ugyanaz, mint az elmúlt rendszerben a karácsonyi ruha- és élelmiszercsomag, amit a sokgyermekes szegény családoknak illatos ruhájú dámák adtak.

Közgazdasági szakemberek és szociológusok kellenének ahhoz, hogy ezt a problémát intézményesen megoldják.

A családi pótlék emelése maga nem megoldás. Nem mindegy a közösségnek, hogy milyen értékű embereket nevelünk, nem lehet tehát egységesen átvenni a gyermeknevelés anyagi terhének nagyobb részét a szülőktől. Függetleníteni kellene a családi pótlék összegét a szülők keresetétől, és aszerint járulni hozzá a gyermek neveléséhez, hogy a gyermek mit ígér a társadalomnak. Ne legyen az a helyzet, hogy a gyermekes szülőnek kulturális lehetőségekről és szórakozásról kelljen lemondania azért, mert gyermekei vannak, ugyanakkor, amikor a gyermektelenek tanulhatnak és szórakozhatnak, részben azért, mert anyagilag jobban bírják, részben pedig azért, mert idejük is több van rá. Ha pedig a sokgyermekes lépést akar tartani a gyermektelen emberekkel, akkor a gyermekeit kénytelen elhanyagolni. Aminek következménye pedig, hogy a gyermekek nagy része elzüllik, és esetleg nem is csak kevésbé értékes, de egyenesen káros tagja lesz a társadalomnak.

Ennek a megoldása a nevelőkre, a pedagógusokra vár. Ők tudják legkönnyebben eldönteni, és ők a leginkább hivatottak arra, hogy megállapítsák, mit lehet várni egy gyermektől. Röviden, az általános és a középiskolai tanulmányi eredmény és a magatartás döntené el, hogy melyik gyermek mennyiben érdemli meg a nagyobb segítséget. Az egyetemen ez már megoldott probléma a szociális és a tanulmányi segély bevezetésével. Szerintem fontosabb lenne a fiatalabbaknál ezt megoldani. Hiszen egy tizennyolc-húsz éves fiatal már önmagát is el tudja tartani, és amellett még tanulni is tud. Van rá példa elég. Sokan vannak közöttünk, akik minden szülői vagy egyéb segítség nélkül végezték el az egyetemet, és szereztek diplomát. Még olyan is akad, aki a középiskolát így végezte el.

Igaz, hogy ez nagy terhet róna a közösségre; de megoszlana a teher, és nemcsak a családos szülőket terhelné, mint most. Ha tovább is így haladunk, akkor még kevesebb lesz a szülések száma, és csak véletlenül születik majd egy-egy gyermek, mert mindenkinek több kedve lesz autót venni, vagy este szórakozni menni, mint ruházni a gyermekeit, és munka után az ő problémáikat megbeszélni, és ezen keresztül formálni a jellemüket. Csak ott lesz sok gyermek, ahol sem a ruhával, sem a neveléssel nem törődnek a szülők, pedig a társadalomnak nem ilyen egyedekre van szüksége.

Ismétlem, ennek a megoldásához nagy körültekintés, pszichológiai, pedagógiai és közgazdasági, sőt jogi, politikai stb. szakértelem kell; tudtommal ennek nem vagyunk híján.

Igyekeztem személytelenül írni. Most, hogy utólag átolvastam, amit írtam, látom, elfogult vagyok a sokgyermekesek javára. Ezen ne csodálkozzon; nekem is hat gyermekem van, és magam is és a feleségem is sokgyermekes családból származunk. A gyermekeim jó tanulók, jó magaviseletűek; ezért még jobban fáj, hogy nem tudom megadni nekik azt, amit más szülő a kevésbé jó gyermekeinek meg tud adni.

Szíves elnézését kérem a zavarásért, de ezt, úgy éreztem, le kell írnom.