Élet a romokon

A berlini utcára kilépve az első sajátosság, melyen a tájékozódó tekintet megáll: a rengeteg gyermekkocsi. De Weimarban és Drezdában is ettől akklimatizálódik – szokik új környezethez – a más idő- és eszmejáráshoz idomult szem: a gyermekkocsik állandó özönlése. Honnan jönnek? – szökik rögtön észbe, majd a nyelvre a kérdés. Nem úgy értve, természetesen, hogy milyen gyárból. Még úgy sem, hogy milyen otthonokból. Hanem: milyen erőből? Miféle hitből és bizalomból?

Van köztük egészen alacsony, amely a csecsemőt szinte a járdán úsztatja – de ez már megy ki a divatból, mert a benzinfüst is alacsonyan száll. Van középmagas és egész magas; akár a század elején, csak szilárdabb kerekekkel. A század eleji festményeket és fényképeket idézik a kocsik hús-vér tartozékai is. A fehér csipkék közt gügyögő csecsemőre lányos arcú mama mosolyog; fél kézzel tolja a kocsit, másik kezével nagyobbacska gyermeket vezet. Nem ritka, hogy a kocsi másik oldalán is szedi lábát egy apróság, nagy buzgón segédkezve a kocsitolásban.

Ez a kép fogad a városokon kívül is minden lakott helyen, minden faluban.

Legélénkebb volt persze a benyomás mégis legelőször, Berlinben, a város mutatványosan széles és hosszú fő-fő sugárútján.

Legalább háromszorta olyan tágas ez, mint a mi fővárosunk fő sugárútja, ilyen arányú hosszúsága és persze palotáinak magassága és tekintélyessége. A sugárút láthatóan azt a rendeltetést kapta, amit egykor a Champs-Élysées: hogy egykor fő ütőér legyen. Csakhogy ez nem zöld mezőre épült, hanem rommezőre. A paloták közein nem baudelaire-i ligetek, hanem füstös téglatörmelékek pusztaságára jut ki a tekintet. A hatalmas házsor mégsem hat kulisszának. Úgy, ahogy van, olyan körülmények közt, amilyenek körötte vannak, a jövő felé tör, élet nyüzsög rajta, bizakodó. Az úttesten futó gépkocsiknál is beszédesebben ezek a gyermekkocsik magyarázzák a tanult s tanulnivágyó szemnek.

A meglepetés általában a statisztikust ébreszti föl bennünk; a különlegeset számoszlopok közé zárva szelídítjük meg. A kis írócsoport, melynek szélén lépdeltem, előbb ugyan húzódozva, de aztán mégis afféle adatgyűjtő együttessé alakult. „Ott is egy, ott is, itt is, amott is!” kocsi, csecsemő, gyerek. Vadászat nem kínál olyan örömöt, mint tényszerzéseivel a szociográfia. A hajtás egykettőre meghozta az eredményt. Ez a város a gyermekeivel készül valamire.

Egy egész nép? A népek egész sora?

Így van valóban? A weimari Russicher Hof vendégfogadóban – melynek folyosóin még cári időbeli étlapok függnek bekeretezve –, szobám ablakából délután pihenésül a város egyik terének életét figyelhettem, korunk íróit kötelező módszerrel: nem benyomásokra, hanem műszerekre bízom a megismerést. Karórám tárgyilagos tanúsága szerint az aránylag kicsi – Budapest Kálvin terének megfelelő – területen tizenhét-tizenkilenc másodpercenként tűnt föl két éven alóli kisded, kocsiban vagy anyai karban. Vagyis nem volt perc, hogy legalább három, járni még nem tudó emberi lény ne haladt volna el tekintetem előtt, igen, a jövendő felé.

A romos házaknál is elszomorítóbbak a rommezők a városok közepén; a már elhordott vagy elsimított törmelékek pusztaságai, egy-két épen maradt palota közt. A holdnyi kiterjedésű murvaterek, melyeken egy-egy meggörbült lámpadúc vagy hirdetőoszlop jelzi a hajdani életet.

Berlin szívében naponta elvitt az utam egy látomásszerű téglaüzem mellett. Nem téglát gyártottak benne, noha az egyik felén szánkázásra is elég magas és terjedelmes halom áll ott téglából, azaz használhatatlan tégladarabokból. Mellette egy arra készült malom, hogy ezt a kőhegyet porrá őrölje, cementkeverékül. Drezdában sose jártam jó magam, de képzeletem annál többet; egyik színdarabom első fölvonásának színhelye. Végig akartam menni az utcákon, amelyeken egykor Teleki László járt előbb szerelmesével, Orczynéval karöltve, majd rendőröktől jobbról-balról közrefogva. Itt kő se volt. Itt kő kövön nem maradt. Parkosítva volt. De mint egy temető.

Az élet tünete mindezen annál üdítőbb; kettősen vigasztaló.

Áll magában vakolattalan, nyúzott-vörösen négyemeletnyi magasan egy-egy oromfal, az üres, az eget szűrő ablakaival. Mi rajta az élet? Tetején a zápor porhanyósította malterben szívósan a gaz. És lent ezek a szívósan áradó gyerekkocsik, ezekkel a kívánatos fiatal mamákkal és rögtön-terhes menyecskékkel. Itt még a kisujjukkal összeakaszkodó szerelmespárokba is belelátja – boldogságuk szinte beléjük is kívánja – a gyermeket az ember.

Önmagában persze ez még nem általános érvényű helyi jelenség, a gyermekkocsiknak ez a már-már megmosolyogtató, ilyen magánstatisztikára ingerlő föltűnése. (A weimari Schillergasséban álló emeletes textilüzletháznak előcsarnokában két, bejáratával szemben pedig – afféle kis parkolóhelyen – tizenhat állt egyszerre, 1965. május 9-ének délutánján.) Hasonló tünetek másutt is megindítják a mosolyt s a gondolatot. Londonban, az úgynevezett előkelő, sőt legelőkelőbb éttermek ruhatárában ilyenféle hatással sorakoznak azok a megmagasított, gólyalábú székek, melyek rendeltetése, hogy az egész kisgyermekek is az asztal szintjén ehessenek, illetve etethessenek; maga a frakkos maître d’hôtel viszi őket néha hármasával, a büszkén bevonuló ifjú mamák után. Párizsban óvodások utcai tüntetését láttam, harci táblákkal, hogy több dedósnénit nekik.

Közismert a népszaporulatnak ez a háború utáni hirtelen fölszökése némely európai – de amerikai – országban is; épp azokban, amelyeket a századforduló az elnéptelenedés, a „degenerálódás” tüneteivel bélyegzett hírhedtté. Nem értem külföldet járt tudósítóink óvatosságát, amellyel erről az igazán szembeszökő változásról – 20. századi „kultúrtörténelmünk” egyik legizgalmasabb – legbátorítóbb, legreményteljesebb jelenségéről – kerülik a szót. Persze hogy balgaság a kapitalizmus szerkezetébe ágyazni, a különféle gazdasági „csodák” következményének tulajdonítani. Itt rá a cáfolat, illetve a példa. Egy szocialista országban is megvan. A keletnémet gyermekkocsik előtörése vetekszik a nyugat-németországbeliekkel. Megvan a könnyen fölfedhető oka. S ez az ok más – tisztább, derűsebb –, mint ami a harckocsik versenyét megszabja.

Igazi alapja ez: bízunk-e vagy nem a jövőben.

A bizalom maga még meghiúsulhat, így igaz. A bizalom csak föltétel.

De se harc, se munka nem indul nélküle igazánból. A dermesztő romfalak között, a szürke murvamezőkön a gyermekkocsik tankelőretörését ez a bizalom hajtja fokozódó erővel.

Esztendőkkel ezelőtt olyanféle íróknak hallgathattam rögtönzött, de annál hevesebb vitáját baráti társaságban, Párizsban, akiknek itthon az egzisztencialista gyűjtőnevet adnánk. Nem azok voltak. Csak ők is a lét úgynevezett végső értelmét akarták megragadni, azaz hogy kifejezni. Camus híres könyvének, a Sziszifusz Mithoszá-nak első két mondata (s egyben magva) ez: „Filozófiai kérdés igazán komoly csak egyetlen van: az öngyilkosság. Eldönteni azt, hogy érdemes-e leélni az életet, vagy nem: a filozófia alapkérdésére ez a válasz.” A vita ebből kiindulva, de ennek túllépése végett folyt. A következmények levonásáért! Kellemes otthon, jó ital, a nők szemében – mintegy a szépség ráadásául, újfajta szépítőszerül – értelem és figyelem: az eszmecsere villogva, villámolva hatolt a lényeg felé. Magas, barna, már mozdulataival is remek lendületű fiatal férfi – tetejébe sikeres író – terelte frissen az érveket. Ha minden tételnek tett a célja, és ha a lét értelmetlen, gyávaság szájalni és nem cselekedni: véget vetni; befejezni! (A létet.) Bocsánatot kért, hogy ilyen hamar, hogy további indokolás nélkül köti meg a csomót, de el kell sietnie. „Hová, hová?” – kérdeztem, mert mellőlem kelt föl, s estére közös programunk volt. „Még meg kell korcsolyáztatnom a fiaimat!” – mondta, s rohant.

Amivel azt közölte, az elrohanásával, azt a legfőbb ellenérvet, hogy a lét értelmét nemigen lehet szavakba foglalni; csak tettekbe. Annak elsődleges pályája nem a gondolatmenet, hanem az életmenet; az életvitel.

Az a párizsi emlék pedig azért kívánkozik és illik ide, mert az élet, ha alapjában meg van a telítettsége, egyformán átrajzik a városromokon és az eszmeromokon.

Mert nincsenek ellankadt és friss népek. Lankasztó és frissítő helyzetek vannak. „Öreg” és „fiatal” nemzetek sincsenek, már csak azért sem, mert öregeknek általában azokat a nemzeteket mondja a szóhasználat, amelyeknek évezredes műveltségük van, vagyis amelyekben volt rugékonyság, hogy megtartsák és fejlesszék azt a rangot, amelyhez a népek kamaszkorában jutottak. Csak fiatalító és öregítő helyzetek vannak. Egy szó elég a bizonyítékra. Egyéneik egyik helyzetből a másikba átkerülve, akár milliószám, a mindenkori környezethez idomulnak.

Ez a „helyzet”, a társadalmi építménynek ez a fundusa alakíthatja úgy a népeket, hogy ebben a fiatalok vannak s lesznek egyre inkább többségben, abban az öregek. Ilyen szempontból valóban csoportosítani lehet az országokat. De ez sem egészségükre vagy betegségükre vall. Pusztán a körülményre. Sajátos betegségi-egészségi – szervezeti – állapotukra legfeljebb az lehet jellemző, ami a föltételtől, a körülménytől függetlenítődni látszik, erre törekszik. Ilyen rengeteg van; főleg a hiedelem, a félértesültség, a divat, helyesebben a majmolás folyományaként.

Ismeretes, hogy népmozgalmi adatok dolgában Európa országai közül a keletebbre fekvők mutatják a kedvezőbb számokat. A Szovjetunió népességének természetes szaporodása 1960-ban 17,8 volt. Lengyelországé 14,8, Jugoszláviáé 13,3. Németország és Franciaország táblázata, amely a század elején valóban valamiféle nemzethalál előrevetődő árnyékát mutatta, az utóbbi eltelt öt évben váltott át igazán. Kelet-Németország népmozgalmának száma – nemcsak a születések és halálozások különbözete folytán – a legalacsonyabb volt. A helyzet, ismétlem, nem más, mint a föltételeknek a rendje; amit ésszel szabályozni lehet. És bizonyos ponton szükséges szabályozni.

Íme, húsz évvel az emberiség legirtóztatóbban pusztító háborúja után Európának ez az „öreg” műveltségű országa szemmel láthatóan is szintén a „megfiatalodás” útján van.

Nem hessenthető el a gondolat, hogy egyenes derékkal, fiatalon és szépen gyerekkocsit tolni az utcán: van ebben valóban némi olyasféle divatszerűség is, mint szép kalapban és kecses esernyővel végighajtani ugyanott, irigy, illetve értő tekintetek előtt. A kérdés csak az, milyen töltésű a tekintet; a szemlélet; a divat.

Vannak egészséges tartalmú divatok is. Magyarország „népszaporulata”, mint tudjuk 4,4; népességünk fogyását, közismert ez is, nem a születések növekvő száma tartja vissza, egyelőre; hanem az átlagos életkor emelkedése, vagyis az aggastyánok szaporodása. Nem hiszem, hogy e helyzet sürgető megváltoztatásának érdekében – ami az aggastyánok érdeke is, mert ki fogja eltartani őket? – jelentős szerepe lehet a divatnak, jelesen annak, hogy holnaptól kezdve a Váci utcán ne tűsarkon és kecses kalapocskával legyen irigylendő végigtipegni, hanem jobb kézben gyerekkocsival, bal kézben gyermekkezecskével. Valamikor nagy szó volt nemcsak a Váci utcában, hanem a szekszárdi korzón is a párizsi dernier cri, az „utolsó” divat. Nem hevernek asztalomon mostani divatlapjaink, s így nem tudom, beszámolnak-e arról, mitől lenne belvárosunk igazán világvárosias, mitől gondolnák akár a Londonból vagy Párizsból körünkbe érkező ízléstudók azt: olyasféle, mint nálunk. Minek híja miatt éreznek itt – a divatban éppen – jó tíz-tizenöt éves elmaradást.

Majdnem divattudósítói minőségben volna kedvem hát jelenteni: óriási változások vannak a világban, ébredjetek, hazám asszonyai, követeljétek ki, hogy lépést tarthassatok az idővel. Hogy divatba hozhassátok, ti is, a teljes nőiséget.

Törvényszerű, hogy ahol mindenki rikítóan festi magát, divatot az kezd, aki tartózkodik ettől. Harminc éve még lehetett gépen szerelmes leveleket írni; ma, amikor mindent gépen írunk, épp ez alpári. A hatás–ellenhatás játékából következett, hogy az országban, ahol minden regény és színdarab – végül minden rossz regény és rossz színdarab – a házasságtörésről szólt, a chic a házassági hűség legyen. A legnevesebb francia költő – szürrealista múlttal a háta mögött – azzal csinált új iskolát, minden iskolacsinálót legyűrve, hogy túlfűtött szerelmes verseit immár negyven éve ugyanahhoz a nőhöz írja, azóta is törvényes, Elsa nevű nejéhez.

Nem mondom, hogy a boldogság akarói merő divatból különítették el magukat az élvhajhászoktól. Hogy gyermektelenül élni akkor is, amikor volna rá mód, olyasféle ízléshiány, mint giccset akasztani a falra. De vállalni az életet, fegyelmezetten s ha kell, áldozattal, ez valamiképp úgy van benne a levegőben, akár az igényes zene és film új stílusának igénye. A magyarázat különböző, de a jelenség általános. Moszkvában éppúgy nyüzsögnek a gyerekek, akár Párizsban – függetlenül az egzisztencializmustól, s akár itt, Berlinben és Weimarban, függetlenül a közelmúlt tényleges halálélményeitől.

Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy még tragikusan nagy dolgokról is szót érteni a közvetlen, az emberközeli hangon a legeredményesebb. Örömömre szolgált, hogy mind e kérdésről, még az úgynevezett szakemberekkel is így válthattam eszmét, így nyerhettem tőlük fölvilágosítást.

Hogy egy közösség utódokat neveljen – ami a legnagyobb s legfontosabb nemzetgazdasági befektetés –, azt éppoly kevéssé lehet külön-külön egy-egy személyre hárítani, akár a hídépítést vagy közbiztonság ellátását. Noha csak egyénenként, azaz családonként valósítható meg. A közösség feladata tehát, hogy az egyéneknek módjuk is, hitük is legyen e feladat vállalására. Magyarán: ott, ahol az egyén a közösségért van, a közösség dolga, hogy a gyermekeket ellássa a családban, az egyéneknél is. Nyomban virágzásnak indul az a közösség, amely erre az alapra képes ráépíteni a tudatnak azt a szép várát, hogy jó és értelmes – a puszta egyéni létnél gazdagítóbb és erősítőbb – egy ilyen közösségben élni és munkálkodni.