Az avantgarde útjain

Milyen alkalomból volt külföldön? Konferencia? Kéjút?

– Egyik sem. Sem az utazás, sem a konferencia nem kenyerem. Vizsgálódási úton voltam. Erőt véve magamon, a legszigorúbb, legönzőbb magán-tanulmány-úton.

Mit akart tanulmányozni?

– Amiért a hajdani kézmívesek útra-útrakeltek. A mesterség új fogásait. A művészet – s általában a szellemi ipar – távolabbi jelenségeit, eredményeit.

Mennyi ideig volt távol?

– Több mint három hónapig.

S merre?

– Elég nagy ívben. Skóciától Nápolyig. Megállva hosszabb-rövidebb időre Münsterben, Kölnben, Amszterdamban, Brüsszelben, Zürichben is. De leghosszabban persze Párizsban.

Változatos lehetett.

– A tapasztalat, már az úgynevezett modernség dolgában, elég egyöntetű volt.

Mégpedig? Hogy lehetne összefoglalni az avantgarde mai állását néhány szóba?

– Elterjedt.

Eddig nem volt?

– Bulvárdié lett. Ahol azelőtt pikáns fényképeket árultak, sokat jelentő szemjátékkal absztrakt metszeteket mutatnak hozzávaló kész keretben. A sanzonénekeseket messze leénekelte egy hajdani szürrealista: Prévert. Labiche helyett a fűszeresek Ionescohoz tódulnak, egyszerre több színházban is.

Látott tőle valamit?

– Két darabjához, illetve háromhoz magam is odatódultam. A két elsőhöz és a legújabbhoz.

Mit látott?

– A La Huchette-ben (a hajdani Zsebszínházban) – nyolcadik éve játsszák együtt a Kopasz énekesnő-t és a Lecké-t.

Hogy hat most?

– A Lecke, ma is, mint egykor: pukkasztóan és dermesztően. A Kopasz énekesnő-nek, hogy úgy mondjam, szakálla nőtt. No, borostája. De csábít így is: szép, jó.

S az új darab?

– A Haldoklik a Király. Az Alliance-ban.

S az milyen?

– Az összes ionescoi, becketti, kafkai fogaskerekekkel egy szimbolista – üresjárat. Eleve tudom, amit aztán megtudok. Hogy meghalunk. De ez megrendít.

Mintha lekicsinylően beszélne a modern törekvésekről.

– Akkor rosszul raktam a szót. Az avantgarde: előhad: magam is idetartozónak érzem magam, s nem is mint holmi múltbeli dísztag. Ez a had ma is fronton áll. Csak megilletődéssel lehet nézni, ahogy szünetlenül küszködik, vérzik; s inkább belepusztul, de nem hátrál. A megalkuvás, a már volt: az olcsó siker irányában. Több mint fél százada például, hogy a festők előőrsei kinyomultak az impresszionizmus úgy-ahogy biztos hadállásaiból. Azóta is drótok közt, aknamezőn kúsznak ide-oda; figyelnek, lesik a rést. Ahány, annyi irányban. Egyik modern festőt már rég nem lehet megmagyarázni a másikkal. Ahogy költőt sem. Mint még a kubizmus idején, de a szürrealizmus idején is. Mind külön szabadságharcos; partizán.

Az imént viszont épp az elterjedettségükről beszélt. Hogy mennyire népszerűek.

– Elfeledtem hozzátenni: a martalócok, sokszor; az árulók nagyrészt. A „lógós”-ok s a haszonlesők. Meg az egy-kettő igazi nagy, akit a divat, no meg az üzleti számítás szintén fölemelt.

Üzlet?

– Amerikában – de másutt is – a műtárgy adó- és illetékmentes. Így ez a vagyonmegőrzés, átörökítés egyik legolcsóbb módja. A legbiztosabb is, az idő ezt mutatta. A gyarmati részvények, a kínai, chilei couponok elértéktelenedtek. Toulouse-Lautrec, Braque „papír”-jai emelkedtek, szédületesen. Ahogy erről Bernáth Aurél olyan találó mondatokat írt, Borsos Miklós olyan pontosakat mondott. Nálunk sem ismeretlen ez. Ki emlékszik, mi volt egy Rimamurányi? Egy bánya-„értékpapír” volt. Ha egykori vásárlói egy-egy Csontváry, Egry értékére tettek volna!

S ennek lett a következménye, hogy…

– …hogy képkereskedők, illetve képvállalkozók nyugaton valóságos jegybankkibocsátó üzemeket létesítenek egy-egy művész „hitele”: eladhatósága körül. Keresletet teremtenek neki.

S hogyhogy a közönség fölül?

– Még nem a közönségről beszélek. A pénzbefektetésről. Bár ezek közt rengeteg a kispénzű is.

S miért éppen az absztraktokba fektetik a pénzük?

– Nemcsak az absztraktokba. Mindazokba, akik nem „közérthetők”. S ez hozzátartozik a dologhoz. Legendák kerengtek – kerengtetnek –, hogyan lehetett ma milliós értékű műveket a századfordulón öt hatosért megkapni egy-egy akkor még félreismert zsenitől. Nyerni, illetve nyerészkedni, ez a szemlélet vonult be ott újdonságként, korunk esztétikájába. Minél vadabb, „érthetetlenebb” a „zseni”, annál inkább foglalkoztatja ma, már nem is az Akadémiát, hanem a – kimondhatjuk: a tőzsdét.

Nevetséges helyzet.

– Igen, mert hisz ezek a zsenik máris méregdrágák. De a helyzet nem csupán nevetséges. Ezek közt a vad lángelmék, e lármás „félreismertek” közt vannak ugyanis egy hadban a valódi tehetségek is; nyilván a holnap igazi lángelméi. Az avantgarde valódi harcosai.

S ez miért baj?

– Mert vagy belekerülnek ők is az üzletbe, s így akaratlanul egyben a befolyása alá is kerülnek. Vagy kívül maradnak a Vásáron, s akkor a Murger festette művésznyomornál is ridegebb sors vár rájuk. Mert ezek fölfedezéséhez, egy ilyen értékzavarban, valóban lángelme kell; kritikai lángelme! Tekintve, hogy nincs közös princípium az értékmérésre. Hogy úgy mondjam, épp a szem művészetéről szólva: mindenki sötétben tapogatódzik. Az ösztöne szerint inkább, mintsem szépérzéke szerint.

S ebből nem derülhet ki valami?

– Ebben nem vagyok bíró. A képzőművészetnek csak neveltje, vezetettje szeretnék lenni, s nem irányítója, még csak tanácsadója sem. De még a szerénységnek is áldozata lehet az ember. Párizsban megnéztem Brauner kiállítását is. Még a nagy szürrealista időkből ismertem. Sokat egyszerűsödött, a színei még szebbek lettek. Tetszettek a gyermekrajzokat utánzó vonalai is. Ízre kapva legeltettem szememet a hatalmas vásznain. Amikor egy csontpapírra nyomott, fényűzésben is szélsőséges folyóiratban elolvastam művészi vallomását. Victorunk apja az okkult tudományok megszállottja volt, maga a művész is ezt az életérzést kapta örökségül, ezt akarja kifejezni. Ettől rögtön nem értettem a képeit. Épp azért, mert valamit megtudtam róluk, valami plusz-t! Tán sikerült érzékeltetnem, mit nevezek princípiumhiánynak, értékzavarnak.

Így van ez az irodalomban is?

– Igen. Azaz nem. Mert hisz ott jobban tájékozódom. Legalábbis a költészetben.

Ott van közös princípium?

– Két szonett elolvasása után, amit egy kezdő elém tesz, nyomban megmondom, írjon-e még egy harmadikat. Úgynevezett modern – mondjuk absztrakt – versből húszat is át kell szitálnom, hogy arról, ami benne csillog, megmondjam, nemesfém-e. Vannak költői irányzatok, melyek alkotásait kétszázas sorozatban is szitálhatjuk. A munka hasztalan.

Érthetetlenek?

– Érdektelenek. Számomra nincs érthetetlen vers. Mihelyt két szót, ha a legtávolabbról is, egymás mellé teszünk, valami különt jelent, akár két vonal vagy szín vagy hang; mert hisz azok a szavak külön-külön is jelentenek valamit. Legfeljebb az az új szóegyüttes csak valami laposságot, unalmas cifraságot mond, szaharai homokáramlást, ha sok van belőle. Írásos művészetnek az számít, aminek közlendője van. Az is lehet persze nehezen érthető, de azt már érdemes elménk rostájába tenni. Ha megkapom a fölvilágosítást, értem.

A Lettres Françaises-ben a mai francia versek homályosságáról Hubert Juinnel folytatott beszélgetésének a visszhangjáról is hallottunk.

– Örülök, hogy akiket ott megneveztem, nemcsak megértették, amit mondtam, hanem még továbbfejtették a gondolatot. Kétféle „homályos” vers van. Az egyikben maga a költő is úgy bolyong, akár az éjszakában, és semmi mást nem tudat, mint hogy nem lát s megint csak nem lát semmit. Ez lehet megrázó, az első hallásra még tragikus is. Hovatovább azonban elkerülhetetlenül magánügy lesz; számunkra nemcsak közömbös – mert hisz az ismétlés nem fokozza a tudást –, hanem ingerlő is. Sőt, félrevezető. Mert hátha mégsem olyan vak az az éjszaka. A másik fajta „homályos” versben együtt haladunk a költővel. Mégpedig úgy, hogy azt érezzük, ő itt valamivel tájékozottabb nálunk, az ő szeme kezd alkalmazkodni, talán mert előbb lépett ki az éjszakába. Vannak versek tehát, amelyek azonképp (és azért) homályosak, mert a valóságban is vannak még homályos területek: a mi tudatunkban, ösztönünkben, sőt ismeretünkben. Itt épp a „világosság”-gal hazudna, azaz okozna zavart – homályt – a költő. A lét nemcsak parkettán vezet át, őserdőn is.

De ha az olvasó ezeket sem érti rögtön? Így mégiscsak van oka panaszra.

– De nem joga. Erőltesse meg egy kicsit a szemét. A saját érdekében. Másképp e téren is elmaradhat a kortól úgy, mint a szellem más területein. Így viszont egykettőre megkülönbözteti ő is a kétféle homályt.

Azelőtt az olvasót jobban elkényeztették, jobban kiszolgálták az írók.

– Elébe rakták szépen becsomagolva az árut. Még haza is szállították neki. Most egy kicsit önkiszolgáló boltban érezheti magát.

Fájdalmas mégis, hogy a modern nyugati művészet minden ága oly nehezen érteti meg magát az úgynevezett nagyközönséggel.

– Nem minden ága. Az építészet már elég világosan beszél a szépen, szellemesen és hasznosan megfogalmazott fürdőszobákkal, erkélyekkel, ebédlő-konyhákkal. Még új templomot is láttam, olyan „korszerűt” – Coventryben –, hogy ha volna modern isten, igazán beleköltözhetne. Kórházat, múzeumot is láttam ilyet. A gyakorlati élet óriási segítség a művészetnek, ez kezd kiderülni. Még a költészetben is. A franciák errefelé keresik az utat; abban a bizonyos „homály”-ban.

Van változás az új francia költészetben?

– Igen mélyen járó.

A „gyakorlati élet” szolgálatában? „Hasznossági” alapon?

– Pontosan. De persze, ahogy Éluard s Lautréamont értette a szót.

Ja, úgy!

– Értsünk csak szót mi is. Minden szakma a maga területén lehet csak hasznos, gyakorlatilag, társadalmilag is. Nem tettek jót a szocialista realizmus jelmondatnak, akik úgy vélték értelmezni, hogy még a műtrágyázás, a mélykaszálás is a lírikus elsősorú gondjai közé tartozik. Nem, ez az agronómusok teendője. Az új francia költők legjobbjainak törekvése, hogy a költészet a maga területén – hogy úgy mondjam, a maga műhelyeiben és szántóföldjein –, a maga eszközeivel alkosson hasznosat, gyógyítót, fejlesztőt. Erőt véve nemcsak a tünetein a betegségnek, hanem magán a morbiditáson is.

Mert abban nem volt hiány.

– Nem a költészet hibájából. Maga a lét fojtó, zavaros. Ezt akarják szinte alapjaiban legyőzni ők.

A „homályt”. De hisz ők is homályosak, az olvasónak.

– Végezzünk már ezzel a csomóval. A – nevezzük így – passzív, mert belenyugvó művészet homálya olyanféle, mint a lekváros bödöné: anyagából a csipetnyi sem más, mint az egész. A célt, rendeltetést érző és szolgáló költészetnek az éjszakájában, a beborult egében is vannak csillagai, égtájai; van tehát hajnala is. Világossága. Csak ki kell küzdenie. Egy Martinov verseit is csak az érti „könnyen”, aki nem érti őket a teljességükben. Aki csak fölületesen látja az egészüket. Az igazi értelemért, a maiért, mindenütt küzdelem folyik.

S hol áll ez a küzdelem a franciáknál?

– Előrenyomulásban, izmosan. Bár számunkra elég idegenül. A klasszikus francia úton halad. Arra tér vissza.

Ez mit jelent?

– Tárgyilagosságot. A valóság pontos ábrázolását, a lélek legvéletlenszerűbb rezzenésében. Hagyományos szemérmességet.

A franciák – szemérmesek?

– Nagy ellenpéldáikkal is. Nem önmutogatók, hanem, tán így világosabb lesz: tény- és jelenségmutogatók. Saját érzéseikről is mint jelenségről beszélnek, s nem holmi exhibicionizmusból. Siránkozó és kérkedő vers hallatán feszélyezetten ők elfordulnak. Néha igazságtalanul is. Leglebecsülőbb irodalmi jelzőik a pleurnichard és a vantard. A nyöszörgő és az öndicsérő. Ezért is fogadják igen sok versünket hidegen. Ezt meg ők nem „értik”. Ami pedig nekünk ábécé. Más a múltjuk.

Mert a mi költőink siránkoznak és hencegnek?

– Szellemi hagyományunk egy rosszul értelmezett hatására – mert nagy költőink közül néhánynak a sorsa ténylegesen embertelen volt, néhány pedig ténylegesen többet igényelhetett szerepet, mint amennyit kapott; csaknem ragály, hogy a lírikus a könnyeivel érveljen s azzal, hogy milyen egyetlen hős és jellem ő, köztünk, halandó gyávák és brigantik közt.

S ez tőlük idegen?

– A franciák a lírájukat férfiasnak tartják. Elérvén az „önmegmutatás”-nak olyan mesterteljesítményét, aminő Villoné, e műfajt nagyjából befejezettnek vélik. Ezen még olyan zseni sem változtathatott, mint Verlaine. Iskolát nem ő, hanem a nagy tartózkodó: Baudelaire és a büszke míves: Mallarmé csinált.

Mondjon egypár nevet.

– Guillevicet nem azért említem kiindulópontként, mert kommunista szemléletű, sőt párttag fegyelmezettségű író. Nem is azért, mert a Nouvelle Revue Française kedvelt költője. Ő fejtette ki nekem legékesebben – példákkal illusztrálva –, mit tudott ő a Mallarmé satupadjáról kapott eszközökkel kiformálni a közösség számára. Mert – most már tán nem kell magyaráznom – ezek mind közösségi költők.

Ki még?

– Most meg Frénaud nevét mondom, nem véletlenségből, vagyis nem azért, mert Guillevicnek szinte elválaszthatatlan barátja és örök – vitatársa. Mert az ő eredményei, ugyanazon a területen, ugyanabban az irányban éppoly nagyok, éppoly megbecsültek. Noha merőben más forrásúak és anyagúak. Mert ahogy a képzőművészek, ugyanúgy partizánok a költők is. Ki-ki más oldalról közelíti a célt.

Más nem fűzi őket össze?

– Guillevic és Frénaud igen közel áll a munkásmozgalomhoz. Rousselot is, aki mellesleg a Francia Írók Szindikátusának az elnöke. De Follain például bíró volt, s ebben az együttesben mégis jog szerinti tag, mégpedig a vidékiek képviseletében. De ugyanígy oda tartozik – ilyen eredményekért munkál a radikális Chaulot vagy a katolikus Emmanuel. Vagy Bosquet, a „nemzet fölötti”.

Mind ismerős név.

– Igen. Az élő francia költők Olimpusza nem az Akadémia, hanem egy könyvsorozat. A Seghers gondozta Poètes d’aujourd’hui; megannyi csinos kötet a kor nagy lírikusairól: száz oldal ismertetés, száz oldal vers. Akiket fölsoroltam, azok abban a sorozatban már mind sztárok.

Máshonnan ismerős a nevük.

– Véletlenül, azaz nagyon is nem véletlenül, hanem csak váratlan ajándékul mind jó barátunk. Mégpedig úgy, hogy máris – megkérdezésünk nélkül – örömet szereztek nekünk. Rendkívüli költői tehetségüket arra is fölhasználták, hogy magyar költeményeket ültettek át franciára. Valamennyien részt vettek – magukkal vonva még vagy húsz hozzájuk hasonló költőt a legjavából – Gara László azóta világszerte emlegetett magyar antológiájában.

Alig várjuk, hogy erről halljunk. A magyar művek külföldi sikeréről. Mi a változás ezt illetően francia nyelvterületen.

– Óriási.

Képet kaptak végre rejtett kincsünkről, a magyar költészetről.

– És mi is.

Az övékről?

– A magunkéról. Először esett meg, hogy kiváló idegen költők a tárgy ismeretében – személyes élmény alapján mondtak véleményt, őszintét mégpedig, a magyar líráról.

Valóban, egyre többet halljuk, közel az idő, hogy irodalmunk betörjön a világirodalomba. Elismert nagy francia költők fordítottak s fordíthatnak nagy magyar verseket! Látható ennek a méltó hatása?

– Máris. Húsz év múlva föltétlen.

Miért csak húsz év múlva?

– Mert ötven év múlva aztán még inkább. A Welszi bárdok, bármily remek is franciául, nem úgy lesz ott közismert, egyik napról a másikra, mint egy divatos táncdal. Hanem mint a jó bor; az idő közreműködésével.

Miképp?

– A francia költők, ahogy az angolok, olaszok is, roppant keveset fordítanak. De azt a keveset besorozzák a saját verseik közé, azokkal egy kötetben adják ki, náluk az a szokás. Ahogy tehát, amilyen mértékben maguk e költők klasszikussá érnek, s ezáltal iskolai olvasmányok: osztályolvasmányok lesznek (a classe-nak ebből a jelentéséből lett maga a klasszikus szó is), olyan mértékben szélednek majd szét önálló verseik nyájában a fordításaik, a mi magyar verseink is.

Oly lassan?

– Én ezt óriásinak tartom. Egy olyan irodalom történetében, mint a francia, ez villámcsapás gyorsaságú. Csak tudjuk kihasználni ezt a mostani kedvező pillanatot. Mert hisz mi biztosítja, hogy nem villámvillanásnyi rá a mi időnk is? Ilyet kihasználva működött oly szerencsésen Kun Ágnes és Hidas orosz költőkkel.

De mégis, az azonnali, a mostani faláttörés, terephódítás Párizsban?

– Kezeljük csínján ezeket a hadi hasonlatokat. Egyrészt, a tábornokok az átkaroló hadmozdulatoknak például nem az ölelkező rím nevét adják. Másrészt, az ilyenfajta hasonlítgatás a végén a saját fejünkre mérhet csillagszóró, agyrázó ütést. Bár egy kis gondolatrázó ütés nem ártana.

Annyi az illúzió arról, hogy a kirekesztettségnek azon a kínai falán végre rést vágunk? Annyi roham után!

– Jó, maradjunk hát ennél a szóhasználatnál. Én ugyan semmi kirekesztettséget nem érzek, de erőfeszítéseink hatását ezen az időszerűbb téren is szívesen ábrázolom. A világirodalmi „siker”-t elzáró fal méltán hasonlítható a kínai falhoz; van olyan vastag, s nemcsak előttünk mered, hanem hozzánk hasonlóan egy egész sor nemzet előtt. Nos, mi a magunk pontján már levertünk némi vakolatot, így van.

Ne tréfáljon.

– Úgy látszik, nekem a sors már azt hagyta, hogy a magyarokat a hiúságuk ilyen nem szőrmenti érintgetésével hevítsem. Nyugodtan teszem. A világirodalomban való részesedésünket rég nem a „fal”-on túli eredményekben látom. Az inneniekben.

De hát az előbbi az nem fontos?! Nem lenne igazságos?! Nem lenne hasznunkra egyebekben is?!

– Föltétlen. S őszintén szólva, elég könnyen el is érhetnénk; a külföldiek szerint, a franciák szerint például. De hát most nem a lehetőségről beszélünk, hanem – azt hiszem, ez illenék mellé filozófiai kifejezésként – a meglevőségről.

Nem voltak világrangú műveink?! Azokat miért nem fordítottuk le? Most nem itt állnánk.

– Lefordítottuk őket. Igen sok kitűnőt lefordítottunk belőlük.

S nem lett sikerük? Miért?

– Lett sikerük. Még elterjedettségük is. Kosztolányi remeke a lehető legmagasabb fórumot kapta: a Temps közölte folytatásokban. A Zendülők – Márai regénye – az N. R. F.-ben szerzett elismerést. Móricz egész sor regényét lefordítottuk. Ady minden híres versét, többször is.

Mi volt hát az oka, hogy mégsem…

– Egyrészt, mert mi fordítottuk. Ezt majd még jobban megmagyarázom. Vegyük ki egyelőre csak azt, hogy mi voltunk a proponálók. Propozíció volt tehát és nem igény. Másrészt pedig – de az előbbi okból eredően – mindez elszórtan történt; kellő összefüggés nélkül. Úgy értve, hogy az olvasók egy Kosztolányi, Kuncz vagy Karinthy vagy Zilahy vagy Füst, Heltai könyvének befejezése után nem is gondoltak arra, hogy ezek ugyanannak a népnek a fiai, mint a különben valaha szintén elolvasott Mikszáth vagy Jókai. Az írók mögött nem jelent meg az ország. Még annyira sem, hogy a hatlövetű fokosch-ok, ízesre főtt tsikosch-ok, a kacsalábon forgó czardá-k lázálomországát elhomályosította volna.

Az ma is kísért?

– Bartók rázott rajta valamit. De írókortársai együttvéve nem adtak annyi valódi vonást a mi távoli országunkról, a mi kint is annyit hangoztatott szellemi értékeinkről, mint ő meg persze Kodály és Lajtha és Veress. S nemcsak azért, mert a zene nyelve nemzetfölötti.

S ezen most már nem lehet segíteni? Vége a kísérletnek, hogy bevegyük a várat a prózaírókkal is?

– Egy alkalommal elmulasztottuk, az bizonyos. A Nyugat-nemzedék írói nyomán bekerülhettek volna az előzőek is, Madách például, Kemény. De az előbbiek most már valóban nem alkalmasak a harcra.

Hanem a mai nemzedék?

– Igen. Most ők próbálkozhatnak, az előzőek esetleges érvényesítésével is.

Kik? Elsősorban.

– Elsősorban, akik még nincsenek. Akikre akkor céloztam, amikor a falon túli eredményeknél a falon innenieket mondtam fontosabbnak, sürgetőbbnek. Hozzánk illőbbnek.

S ezeknek a sikerei?

– Nem mindennaposak. Sok sikeres magyar szerző van. De a magyar irodalom, az előbb említett értelemben, ezek mögött sem jelenik még meg.

Holott Magyarországról elég szó esett az utóbbi években.

– Sok.

Itt mi az irodalom vonatkozású tapasztalat?

– Puhányság volna ezzel nem szembenézni. Magyarországról – magam is meghökkenve hallottam a statisztikai számot – rengeteg könyv jelent meg néhány év óta. Még több tanulmány. Vers is sok. Igen különböző irányzatú s szándékú emberek tollából, de köztük mégis ilyenek vannak: Sartre, Camus, Supervielle. Mindez ha elsődlegesen nem szépirodalmi érdeklődésűt is, figyelmet terelt Magyarországra. Van tehát egy olyanfajta újdonság, ami azelőtt nem volt. Bármely könyv címlapján az a szó: magyar, még pusztán ilyen összetételben, hogy magyarból fordították, ma még megállítja a kirakatnéző szemét. S ezt a kiadók is tudják. Ez persze el fog múlni. Ez is.

Vannak mégis könyvek, amelyek ettől függetlenül is saját értékükkel az irodalmi érdeklődést magukra vonhatnák, s ugyanakkor fölkelthetnék irodalmunk összessége iránt a kíváncsiságot?

– Van még egy klasszikus is. Vörösmarty. Csoda esett vele.

Mi történt Vörösmartyval?

– Vörösmarty nehezen kiejthető neve kereng ma legtöbbet francia ajkon a magyar költők neve közül. Mégpedig egyetlen verse révén. És egy szerencsés-szellemes írói ötlet következtében.

Mi volt ez?

– Képzelt példával tudnám ideidézni. Ha egy afgán vagy iraki versantológiát lelek az asztalomon, fordításban persze, nem bizonyos, hogy a kellő érdeklődéssel olvasom végig. De ha egy akár véletlenül elém került könyvben azt olvasom, hogy egy nehezen kisilabizálható nevű iraki költő egyik szép versét egyszerre tizenöt magyar költő is lefordította, annak a könyvnek okvetlen nekikönyökölök, már csak azért is, hogy zsüritag legyek egy olimpuszi versenyben. Vörösmartyt ez a megtisztelés érte Franciaországban. A vén cigány – Le vieux Tzigane – tizenhat nagy rangú Szajna menti lírikustól kapott más-más francia köntöst és egy teljes irodalmat azonnal zsüriül, hogy melyik ruha a szebb, az illőbb. A könyv rögtön elfogyott.

S miért csinálták ezt a francia költők?

– Mert szórakoztatta őket, s mert egy szellemes jó barátjuk beszélte rá őket, Gara László. Most Balassit ajánlja.

Ilyen versenyre?

– Nem tudom. Nem hiszem. Az a rábeszélő nem lő kétszer egy patronnal. Bár épp a nehéz föladat – a pontos, végső célba találás – izgatja. Az ő kezdeményezése, hogy Rousselot, a már négyszer lefordított Az ember tragédiájá-t ötödször is lefordítsa. Pedig Roger Richard épp tavaly megjelent fordítását ő maga is jónak tartja. De az nem verses fordítás. Tehát a mű még nincs teljesen a célban. Holott ha ott lesz, megeshet végre mégis a csoda.

Előadják?

– A Théâtre Populaire-t tán nem kell bemutatnom. Párizs legnagyobb befogadóképességű, de egyben legnépibb színháza. Vezetői szeretik Rousselot költészetének tömör dikcióját.

Eszerint nem is olyan lebecsülendők s nem is olyan elszigeteltek a franciaországi „behatolások”. Mintha már nem is sok kellene, hogy irodalmunknak az az említett arculata kirajzolódjék. Hogy amennyit ez mondhat, hogy „norvég irodalom” vagy „cseh irodalom”, mondjon legalább annyit az is, hogy „magyar irodalom”.

– A fölsorolás közben, aminek pedig nem is értem végét, most magam is ilyest érzek.

Mi hiányzik hát? Mit mulasztottunk mi, amit mások megtettek? Mi lenne a teendő?

– A két háború között elég világos volt a kudarc oka. Hivatalosan erőltettünk, rengeteg külsőséggel s rengeteg emberrel – nem is mindig tájékozatlannal – egy bizonyos irodalmat; nem lelt visszhangra. S közben megjelentek épp az imént a külön-külön sikeresnek mondott könyvek, olyan magánbuzgalom, magánvállalkozás, még pontosabban: magánmunkák révén, amelyek – mert hisz jövedelmet nem hoztak – a szorgalmazót, mondhatni, kifosztották. Azaz külön úton ment el a pénz, és külön úton jött meg az eredmény. Ezt közelről elég furcsa volt nézni. A fogadásokon csengtek a pezsgőspoharak, suhantak az autóban a kócsagforgós urak, és egy padlásszobában koplalva körmölt egy sovány fiatalember.

Van hát remény betörni a közöny falát?

– Ne legyen félreértés, ezek után sem. A tukmálással ma se megyünk semmire. A kilincs erőltetésével, a kapurázással sem. Itt mintha egy megragadó költői kép hatna ránk helytelen vonatkozásban. Adynak joga, sőt költői dolga volt a híres magyar maradiság falát és kapuját verni: saját házába akart bejutni. Mi azonban ebben a helyzetben vendégek vagyunk. Illetve szeretnénk lenni. Ennek pedig nem a dörömbölés az útja.

Hanem?

– Nem először írom le. Az egyetlen út a „betörésre”, hogy nekik, a vendéglátóknak támadjon kedvük a mi – meghívásunkra. Hogy észrevegyenek bennünket, mondjuk, már az ablakaikon át. Hogy föltételezhessék, érdekes lesz számukra is a barátság. Sőt hasznos.

De mégis: „kopogtassatok, s megnyittatik nektek”.

– Ez bibliamondás, és az én agyam frissebb hasonlatokra jár. Azok, akik eleven mivoltukban segítették és segítik odakint ügyünket, nem erőszakossággal szereztek irodalmunknak híveket és tekintélyt. Azzal, hogy egyenrangúan és tartalmasan társalogtak, nem is bennünket, hanem – nem győzöm ismételni – a vendéglátókat érdeklő dolgokról. Eckhardt és Gyergyai nem „betörés” árán ülhetett olyan asztalokhoz, aminőkhöz ültek. No, itt a megfelelő hasonlat, belém nyilallt. Kopogtathatunk persze, hisz a porszívóügynökök is kopogtatnak, s ebben semmi röstellenivaló nincs. De ha már zavarjuk a háziakat, az előszoba csillárja alatt ne csak jó hazai cirokseprőinket rakjuk elébük, mamánkra emlékezve, hogy az hogy szerette őket!

Ez azt jelenti, hogy a világirodalmi versenybe jobb minőséggel kell jelentkeznünk?

– Ez azt jelenti, hogy a világirodalmi versenyt is arra használjuk, hogy minél jobb minőségű irodalmi teljesítménnyel jelentkezzünk először is a saját népünk előtt! Annak a szükségletét, annak a vágyait figyelve. Azt magát emelve „világirodalmi” szintre. Ne fújjuk föl rögtön, itthon, óriásira a tényleges, a jól kezdődő kinti eredményt sem. Ne csak dolgozni tudjunk tehát, hanem viselkedni is. Így ajtókopogtatás nélkül bebocsáttatunk, sőt beinvitáltatunk, s hellyel kínáltatunk. Még válogathatunk is a helyekben; minél többet érünk el itthon, annál inkább. És asztalkopogtatás nélkül is megszólalhatunk, sőt beleszólhatunk a közös nagy témákba is; annál részletesebben, minél szerényebben. Ez a tapasztalatom.