Székelyföldi tudósítás

Erdélyben töltöttem, erdélyi írók és színészek, aztán gyors forgatagban tudósok és parasztok, munkások és diákok közt nyolc napot, s az élményt oly értékesnek érzem a szívemben, hogy nincs lelkem nem kibocsátani. Hogy milyen jó a szellemi közösség, tehát az irodalmi és színházi közösség (s közönség) – erről kaptam vigasztaló ízelítőt. Egy kicsike kicsi, de nagy feladatú székvárosban jártam, Marosvásárhelyen; hivatalos szólással a Román Népköztársaság Magyar Autonóm Területének központjában.

Az alkalom, mely odavezetett, elsősorban a színház világát ismertette meg velem. Kis méretű persze ez is; látszatra. De!

De a szellem jó életműködésének éppúgy megvannak az egészséges határai, akár némely üzem jó működésének. Kis méret még lehet nagy eredmény. Bizonyos fajta kórház, vendéglő, szabóműhely, de még óragyár vagy könyvkötészet is a terjeszkedés csak bizonyos fokáig működhet céljának megfelelően; azon túl a növekedés szükségszerűen a minőség rovására megy, s a legjobb esetben is más célt szolgál. Ilyenféle „üzem” az igazi színház is, az, amely följebb néz annál, hogy kacajgyár vagy könnyeztető vállalat legyen. Ennek az „igazi” színháznak a kerete az értő és lelkesedő közönség, az a szorosabb kollektivitás, amely még láthatóan veszi át a hatást, tartósan nyilvánítja a visszahatást, amely tehát a színházzal szinte szervesen egységes életet él. Az ilyen közönség megléte vagy hiánya magyarázza például, hogy a néhány ezres görög városoknak volt sajátos színházi kultúrájuk, a hétmilliós New Yorknak pedig – valószínűleg már sohasem is lesz, a maga több száz színházi üzeme ellenére sem.

De messzire kanyarodtam a marosvásárhelyi színészet dicséretében és – irigylésében. Mert nekik megvan ez a jó keretük.

Noha a városnak, hogy mindjárt ezen kezdjem, nincs színháza, értve rajta: nincs színházi épülete. A kitűnő társulat, amelybe vezetőik s a székely találékonyság önt igényt és fegyelmet, tudást és jókedvet, sőt könnyedséget annyit, amennyi nélkül semmiféle nagy munkát lendülettel végezni nem lehet, még a szecesszió korából való „kultúrpalota” hodályszerűen rideg-hideg dísztermében játszik, ahol a léccel sorba szerkesztett kényelmetlen ülőhelyek a nézők minden sóhajára megreccsennek, s ahol a színészi munka első negyedórája annak a meghittségnek elővarázsolására megy, amelyet a jó színházteremben az ember a puszta körültekintéssel megkap.

Annál szebb s hősibb hát az ő munkájuk. Mert a levegő, melyet a terembe varázsolnak, mégis a nagy színháztermeké. Igaz, közönségük eszményien jó. Az hozza ide, ami egykor Petőfiéket: a nyelv, melynek győztes fordulatait gyönyör hallgatni, a nemzet ügye, amelyet egy menthet s emelhet most s mindenkor: a művelődés.

Sajnos, csak két előadásukat láthattam. De az egyiknek különleges helyzete folytán bírálója lehetek. Ez indít arra, hogy szóljak róla, legyőzve elfogultságomat is, feszélyezettségemet is. Saját munkám – a Fáklyaláng – századik előadására hívtak vendégségbe Marosvásárhelyre.

– Milyen volt? A pestihez viszonyítva! – persze hogy ezt a kérdést szögezték nekem elsőnek, kérkedve s szorongva egyidőben.

Mármost hogy legyek tárgyilagos? Mert mégiscsak az leszek.

Az összehasonlítás nem szükségszerűen föl- vagy lebecsülés – e föladat előtt jöttem rá. Kossuth szerepét itt az országszerte, a román nyelvűek előtt is méltán híres Kovács György alakította. Annyira másként, hogy akaratlanul megvilágította Bessenyei alakításának jellegzetességét. Bessenyei Kossuthja – itt a marosvásárhelyi nézőtéren rémlett föl előttem – a történelem kényszeréből akar kitörni; bezárt oroszlánként a végzet börtönrácsait feszíti, s Görgey is csak egy vasrúd a sok között a rácsban. Ezzel az egész világot kihívó daccal lesz óriás. Kovács György Kossuthja egy nap börtönében küzd, a történelmi föladatot egy közvetlen tennivalóban látja, számára a végzet most egy ember. Embert akar tehát legyőzni emberként; erre gyűjti össze a maga nemes, de ha kell, kevésbé nemes tulajdonságait, például a már-már fogásnak ható szónokiasságot; mindenét latba veti: föláldozza, ő ezzel lesz óriás.

Bihari zsenialitása, hogy minden alakjában, parasztjaiban is, az egyedit, a feledhetetlen egyszervalót mutatja meg; azt, hogy valójában mindnyájan különcök vagyunk – már azzal, hogy élünk. Andrássi Márton, az itteni Józsa, ereje, hogy a nép tudatában (s nem a „műveltek” tudatában) élő parasztot tudja megeleveníteni. Szabó Ottó, fiatalságából következően, Görgeyben a fiatal zsarnokot testesítette meg, Ungvári hideg törtetőjével szemben. A többiek… nem tudom itt mind fölsorolni. Romániában igen ritkán adnak állami díjakat. Tavaly csak két színész kapott. E darab két főszereplője. S egy rendező. Ezé a darabé, Szabó Ernő.

Mit tudtam még meg? A bukaresti bemutató után ők nyerték meg az év legjobb színpadi produkciójának díját is, országra szólón. Pedig arra a bukaresti nemzeti a legjobb Osztrovszkijjal készült! Volt hát öröm! Főképp, amikor Bondarcsuk véleménye is hírre kelt, a szovjet sajtón át! Mi volt mégis az üröm? Hogy minderről Pesten egy hang sem esett. Mi enyhítette mégis a keservet? Hogy nemcsak arról, a színészek munkájáról s diadaláról nem esett (azelőtt sem) szó, hanem a költők, novellisták, festők eredményeiről sem.

Ezt akartam megtörni, ezzel az első hanggal.