Annyi után

Székelyföldi tudósítás

Erdélyben töltöttem, erdélyi írók és színészek, aztán gyors forgatagban tudósok és parasztok, munkások és diákok közt nyolc napot, s az élményt oly értékesnek érzem a szívemben, hogy nincs lelkem nem kibocsátani. Hogy milyen jó a szellemi közösség, tehát az irodalmi és színházi közösség (s közönség) – erről kaptam vigasztaló ízelítőt. Egy kicsike kicsi, de nagy feladatú székvárosban jártam, Marosvásárhelyen; hivatalos szólással a Román Népköztársaság Magyar Autonóm Területének központjában.

Az alkalom, mely odavezetett, elsősorban a színház világát ismertette meg velem. Kis méretű persze ez is; látszatra. De!

De a szellem jó életműködésének éppúgy megvannak az egészséges határai, akár némely üzem jó működésének. Kis méret még lehet nagy eredmény. Bizonyos fajta kórház, vendéglő, szabóműhely, de még óragyár vagy könyvkötészet is a terjeszkedés csak bizonyos fokáig működhet céljának megfelelően; azon túl a növekedés szükségszerűen a minőség rovására megy, s a legjobb esetben is más célt szolgál. Ilyenféle „üzem” az igazi színház is, az, amely följebb néz annál, hogy kacajgyár vagy könnyeztető vállalat legyen. Ennek az „igazi” színháznak a kerete az értő és lelkesedő közönség, az a szorosabb kollektivitás, amely még láthatóan veszi át a hatást, tartósan nyilvánítja a visszahatást, amely tehát a színházzal szinte szervesen egységes életet él. Az ilyen közönség megléte vagy hiánya magyarázza például, hogy a néhány ezres görög városoknak volt sajátos színházi kultúrájuk, a hétmilliós New Yorknak pedig – valószínűleg már sohasem is lesz, a maga több száz színházi üzeme ellenére sem.

De messzire kanyarodtam a marosvásárhelyi színészet dicséretében és – irigylésében. Mert nekik megvan ez a jó keretük.

Noha a városnak, hogy mindjárt ezen kezdjem, nincs színháza, értve rajta: nincs színházi épülete. A kitűnő társulat, amelybe vezetőik s a székely találékonyság önt igényt és fegyelmet, tudást és jókedvet, sőt könnyedséget annyit, amennyi nélkül semmiféle nagy munkát lendülettel végezni nem lehet, még a szecesszió korából való „kultúrpalota” hodályszerűen rideg-hideg dísztermében játszik, ahol a léccel sorba szerkesztett kényelmetlen ülőhelyek a nézők minden sóhajára megreccsennek, s ahol a színészi munka első negyedórája annak a meghittségnek elővarázsolására megy, amelyet a jó színházteremben az ember a puszta körültekintéssel megkap.

Annál szebb s hősibb hát az ő munkájuk. Mert a levegő, melyet a terembe varázsolnak, mégis a nagy színháztermeké. Igaz, közönségük eszményien jó. Az hozza ide, ami egykor Petőfiéket: a nyelv, melynek győztes fordulatait gyönyör hallgatni, a nemzet ügye, amelyet egy menthet s emelhet most s mindenkor: a művelődés.

Sajnos, csak két előadásukat láthattam. De az egyiknek különleges helyzete folytán bírálója lehetek. Ez indít arra, hogy szóljak róla, legyőzve elfogultságomat is, feszélyezettségemet is. Saját munkám – a Fáklyaláng – századik előadására hívtak vendégségbe Marosvásárhelyre.

– Milyen volt? A pestihez viszonyítva! – persze hogy ezt a kérdést szögezték nekem elsőnek, kérkedve s szorongva egyidőben.

Mármost hogy legyek tárgyilagos? Mert mégiscsak az leszek.

Az összehasonlítás nem szükségszerűen föl- vagy lebecsülés – e föladat előtt jöttem rá. Kossuth szerepét itt az országszerte, a román nyelvűek előtt is méltán híres Kovács György alakította. Annyira másként, hogy akaratlanul megvilágította Bessenyei alakításának jellegzetességét. Bessenyei Kossuthja – itt a marosvásárhelyi nézőtéren rémlett föl előttem – a történelem kényszeréből akar kitörni; bezárt oroszlánként a végzet börtönrácsait feszíti, s Görgey is csak egy vasrúd a sok között a rácsban. Ezzel az egész világot kihívó daccal lesz óriás. Kovács György Kossuthja egy nap börtönében küzd, a történelmi föladatot egy közvetlen tennivalóban látja, számára a végzet most egy ember. Embert akar tehát legyőzni emberként; erre gyűjti össze a maga nemes, de ha kell, kevésbé nemes tulajdonságait, például a már-már fogásnak ható szónokiasságot; mindenét latba veti: föláldozza, ő ezzel lesz óriás.

Bihari zsenialitása, hogy minden alakjában, parasztjaiban is, az egyedit, a feledhetetlen egyszervalót mutatja meg; azt, hogy valójában mindnyájan különcök vagyunk – már azzal, hogy élünk. Andrássi Márton, az itteni Józsa, ereje, hogy a nép tudatában (s nem a „műveltek” tudatában) élő parasztot tudja megeleveníteni. Szabó Ottó, fiatalságából következően, Görgeyben a fiatal zsarnokot testesítette meg, Ungvári hideg törtetőjével szemben. A többiek… nem tudom itt mind fölsorolni. Romániában igen ritkán adnak állami díjakat. Tavaly csak két színész kapott. E darab két főszereplője. S egy rendező. Ezé a darabé, Szabó Ernő.

Mit tudtam még meg? A bukaresti bemutató után ők nyerték meg az év legjobb színpadi produkciójának díját is, országra szólón. Pedig arra a bukaresti nemzeti a legjobb Osztrovszkijjal készült! Volt hát öröm! Főképp, amikor Bondarcsuk véleménye is hírre kelt, a szovjet sajtón át! Mi volt mégis az üröm? Hogy minderről Pesten egy hang sem esett. Mi enyhítette mégis a keservet? Hogy nemcsak arról, a színészek munkájáról s diadaláról nem esett (azelőtt sem) szó, hanem a költők, novellisták, festők eredményeiről sem.

Ezt akartam megtörni, ezzel az első hanggal.

Az avantgarde útjain

Megtisztelt egy irodalmi hetilap, interjúra kért föl. Viszonzásul azt kértem, láthassam a közlendő szöveget, írhassak esetleg bele. Azt a választ kaptam, felelhetek akár azonnal írásban a kérdésekre. Kértem a kérdéseket. Egész kérdésbokrokat kaptam, azzal, annyit tehetek hozzájuk vagy vehetek el belőlük, amennyi tetszik. Vagyis a kérdéseket is én fogalmazhatom. Így érkeztünk, azaz érkeztem, azaz nyomódtam ebbe az új műfajba, az öninterjúba.

Élet a romokon

Válasz egy válaszra

Írónak azért érdemes az úgynevezett nagy nyilvánosság területére bocsátani a tollát, mert maga is elcsodálkozhat, mennyire rokon a szakmája a forráskutatóéval, illetve a forrásfakasztóéval: mennyi értékes nedvet bugyborékoltat föl szerszáma szikkadtnak vélt területekből.

Berlinből küldött tudósításomnak, mindenki ráeszmélhetett, magva hazai gond volt. Az elgyermektelenedés nem is nemzetpolitikai, hanem egyénmentő – az egyéni lét egészséges boldoggá tevésének – gondja. A kelet-németországi – és általában külföldi – helyzetről adott kép egy kicsit tükör is akart lenni: a saját helyzetünkkel való szembenézésre.

Szándékosan könnyedén kezelt gondolataimhoz – melyeknek mégis komoly gond a magvuk – mások is fűztek eszméket, az enyéimnél még messzebb terjedőket. Szeretném a Népszabadság egyik olvasójának – a szolnoki H. I.-nak – levelét teljes egészében bemutatni. A levél írójával nem értek mindenben egyet. Nem volt azonban egyetlen olyan szempontja, amelyen nem töprengtem el, amelynek fényében nem vizsgáltam újra a magamét. Mert okfejtése mindig világos, álláspontja mindig emelkedett. És nem utolsósorban, mert – noha láthatóan nem tollforgató – kitűnően ír: egyszerűen, tömören, célra törően.

Íme a levél.

Azt hiszem, hogy H. I. nemcsak nem zavart bennünket mindazzal, aminek leírására nem sajnálta az időt, hanem nagyon is hasznosan kötötte le figyelmünket.

Nem itt a helye elmondani, milyen részletekben tér el a megoldás általam helyesnek vélt útja attól, melyet a kitűnő levél írója tart helyesnek. A kiindulás is, a cél is közös.

Gondolom, nemcsak kettőnk közt. Európa némely területének elnéptelenedése, illetve újrabenépesülése – világprobléma. Tüneteit, okait s főképp a következményeket és lehetőségeket határainkon túl – Keleten s Nyugaton egyaránt – elégségesen tisztázták.

Van a dolognak egy egyént illető része, nem is tán annyira erkölcsi, mint hangulati: hogyan éljem le az életemet, nyüzsgő, meleg fészekben, vagy zajtalan, de szükségszerűen hűvösödő magányban? Amit én „divat”-ként említettem, az a hangulatváltás, hogy még a léttagadó „egzisztencialista” is az előbbi életformában keres egyensúlyt.

Az úgynevezett nemzetpolitikai rész módfelett egyszerű. A primitív fokú gazdálkodásban – a manuálisban főleg – kívánatos a sok gyermek: ingyen vagy legalábbis olcsó munkaeszköz. Az egyén és a közösség érdeke itt magától egybevág. Semmi kétség, a közösségek nyernek azzal, ha nagyok, erősek. Főleg addig, míg verseny lehet köztük, bármiféle. Fordulhat úgy, hogy átmenetileg csak a közösségnek áll érdekében a népszaporulat fejlődése, és nem – pillanatnyilag – az egyénnek. Nem lehet vitás, hogy ilyenkor a közösségnek kell e magasabb rendű érdekeltségbe belevonni az egyéneket is, föloldva őket szűkebb – szándékkal nem mondom, hogy alacsonyabb – érdekeik szorításából. Semmi sem oly közös, mint jövőnk. Hogy abban jó házak és gépek legyenek, azt már a közösségtől várjuk el, nem egyénektől. Hogy a házaknak lakói, a gépeknek kezelői – boldog lakói és egészséges kezelői – legyenek, ez éppúgy közösségi gond. És föladat, hogy most meg a teher szót kerüljem el.

Párizs szíve vagy a tegnapi és holnapi városok

Párizs csábjai közt nem a legkisebb vonzású az, ami benne vidéki. Városoknak kétféleképp lehet benső viszonyuk a vidékkel, a természettel. Az első, ha nyüzsgő-bozsgó tereikről is a szem emberközeli gyümölcsösökre, lehetőleg szőlőhegyekre szállhat pihenni, ha a tekintet lábbal elérhető présházak közt tétovázhat, mint például Firenze, Eger, Angoulême – s amit szerénységből nem elsőül említettem –, Szekszárd és Pécs tereiről. A másik, amidőn a természet jár be a városba, a számára valaha elkészített s azóta is gondosan karbantartott nyílt és rejtekutakon.

Párizsba rengeteg ilyen út vezet, vezetett főképp; s remélhetőleg, fog ismét vezetni.

Első párizsi reggelemen – most így emlékszem –, amidőn ifjú szemem kinyitottam, akkor kezdtem hinni, hogy álmodom.

Kecskemekegést hallottam ugyanis.

Nem egy kecskéét, hanem egy egész kecskenyájét; s hozzá édes-bús pásztorfurulyát.

A Miasszonyunk Székesegyháztól mintegy ötszáz méterre, a város szívében feküdtem hanyatt egy kis szálloda alacsony szobájában, de tengerszint szerint körülbelül egy vonalban a harangokkal. Érthető, hogy nem hunytam le ismét álmosságom ellenére sem a szemem, hanem merően a mennyezet papírtapétájának rózsáira szögeztem, mintegy tekintetemmel kapaszkodva a valóságba. Hova tegyem ezt a mekegést?

Ahogy szememet, akként tágítottam volna fülemet is, ha tehettem volna. Az utcáról fölszálló kecskekórusba most bádogedények zaja vegyült. A tejeskannák nemzetfölöttien egyjelentésű csörömpölése. A furulyaszó megszakadt. A magas házak szűk utcamélye ezek után pedig olyan hangokat bocsátott föl, amelyek hallatán előbb megmerevedtem fektemben, majd mintegy alvajáróként, de így is óvatosan kikeltem az ágyból, hogy föl ne ébresszem, akivel első párizsi éjemet egy fekhelyen töltöttem.

Ahogyan a tőgyből kifejt tej egyenletes ütemben a sajtárba fröccsen, ez a nesz ejtette ámulatba nem tapasztalatlan dobhártyámat. Párizs szívében fejtek.

Párizsban csaknem minden utcai ablak ajtószerűen a padlóig ér, mint afféle kétszárnyas, korcs erkélyajtó. Erkély ugyanis nincs; azon az ablakon azt mindössze egy keresztkarfa helyettesítette. Kora tavasz volt. Erre a keresztrúdra támaszkodva néztem le az utcára.

A szűk utcán, hosszan elnyúlva, mintegy negyven hófehér kecske nyüzsgött és szorongott. A nyáj elején kifordított subás ifjú bojtár állt, megakadályozandó a nyáj előreáramlását. A nyáj végén idősebb férfi guggolt és fejt. A házakból lesiető – a furulyaszó által értesített – háziasszonyok kannácskái és lábosai számára fejte szét igazán azon melegében a tejet, és süllyesztgette a szamara hátán függő tarisznyába a tejért kapott pénzt.

Ámulva fordultam hátra volt iskolapajtásomhoz, s most kalandozáskori társamhoz, aki első párizsi éjemen ágyát velem megosztotta, Sch. I.-hez, hogy tőle – akkor már hetek óta itt-tartózkodótól – fölvilágosítást nyerjek: Párizs ez? Párizs ez?!

Nem ezt a képet nyújtották róla a szimbolista versek, melyeket otthon, holmi városismei útikalauzként faltunk.

– Majd megszokod – mondta félálmában is oktatóan Sch. I. – Schlesinger Imre – a falnak fordulva, s immár az egész takarót küzdelem nélkül magára vonva.

A természet ilyenfajta közvetlen bejárása a városokba ma már ritka. Tovább ritkul, s valószínű, hogy átmenetileg általában meg is fog szűnni.

Ám csaknem e nyájakhoz hasonlóan a természetnek más elemei is bejárnak – évezredek óta otthonosan bejártak – a városokba. Így például a patakok és a folyók. Az utóbbiak fogadtatása, az életmenetbe való beillesztése éppoly jellemző egy városra. Idézd föl, olvasó, mit tudott csinálni egy város a folyójával – Róma a Tiberisszel, Firenze az Arnóval, Szolnok a Tiszával –, s előtted a kép, mi fűzi ezeket még lelkileg is a földhöz, amelyen állnak. A néphez, amelynek létük köszönhetik.

A Szajnán például még a legutóbbi esztendőkben is megérződött, hogy valamikor oly természetesen fordult be Párizsba, és oly meghitten fogadtatott, akár a kecskenyájak.

A természet vidékibb származékait ugyanis éppúgy lehet kétféleképp fogadni, akár a dialektusban ejtett üdvözléssel beköszöntő nagybácsikat vagy kalauznőségre áhító, de még ugyancsak dialektusban felelgető unokahúgokat. Tapintatosan elháríthatjuk, megszokott körünkön kívül telepíthetjük őket. Vagy módunk szerint köztünk teremtünk helyet nekik, s valamiképp közös örömet alakítunk még a dialektusból is.

Pest egykori városrendezőinek első gondolata az volt, ha egy patakba ütköztek, hogy a föld alá nyomni, ha egy szép facsoportba: kivágni, ha egy kisvárosias negyedbe: lerombolni. Ez a szemlélet ölte meg a Tabánt, a budai Ördögárkot. Képzeljük el, hogy a pesti Margit-híd és Boráros tér között megvan a Duna-ág, derekán, a Nemzeti Színháznál, vadkacsa kedvelte tóval! A természetnek ezt az ingerült elnyomását nem volna nehéz rokonságba keverni azzal a kivételes ingerültséggel, amellyel Kelet-Európa egypár kivételesen csúnyára sikeredett városának régi- és újgazdag polgársága a vidékről toborzódott proletariátusát föld alá nyomta, valósággal a szeméttelepekre űzte, vagyis beaux-quartiers-iban még hírmondónak sem tűrte meg.

Párizs különös szerencséje volt – mint Rómának és Firenzének is –, hogy újgazdag negyedei a történelmi városon kívül keletkeztek. A város maga – éppen a város szíve! – a legutóbbi időkig megmaradt városnak. Otthonnak, ahol a puszta ott-tartózkodás jó érzéssel tölt el mindnyájunkat. Mindnyájunkat, vagyis nemcsak az odavalósit. Engem, a vidékit, téged, a külföldit is.

Azokon a kecskenyájakon néha a Sorbonne első mellékutcájában kellett áttörnie magát az embernek. Az előadások közti lyukas órában pedig – pontosan tízpercnyi távolságra – a szép tavasz végi napsütésben az ember földre teríthette a kiskabátját. Sőt cipőjét is levethette, sőt egy kis hűsítő lábfürdőt is vehetett a szent folyóban, amelyet Európa annyi hivatott nagy dalnoka, sorukban a mi nagy Adynk, afféle modern – tehát nem láb-, hanem lélektisztító – Gangesznek ábrázolt.

A tudat, hogy egy világváros kellős közepén kilométereken át járhatsz ősszel bokáig érő avarban, tavasszal úgy rügyillatban, hogy kedvesed csacsogásának szüneteiben okos vízcsobogás veszi át a szót – minden egyéb vonatkozásban is kellemesebbé teszi az ottlétet, még az avartiprás és rügyillatszívás korszakain túl is.

A Szajna Párizsban alig más, mint a Loire a híres kastélyai között; a természet és a művészetek diadalmas szintézise ő is: az adottság és a lehetőség boldog – évszázadok óta tartó – násza.

Magyar utazó, ha elkerülsz Párizsba, nyilván megkeresed, már csak kegyeletből is, a Szent Mihály útját; a helyszíniektől jobbadán a Bul-mis – le Boul’Miche – néven tudható meg. Állj meg ennek szajnai hídján. Nézz a vízfolyással szemben, a Miasszonyunk kettős csonka tornyának irányában.

Ahol a híres székesegyház mögött a Szent Lajos-sziget véget ér, ott kezdődik a bal parton a Szent Ármin körút, onnan vonul, nagy félkört írva arra a helyre, ahol állsz – a középkori városfal helyén –, föl a képviselőházig. A folyó másik oldalán, csaknem ilyen távolságra tőled, de egyenes vonalban az egykori gettótól a királyi palotáig, illetve az Egyetértés teréig a Rivoli utca húzódik.

Ez a tojásdad – gyalog is jól bejárható – terület a francia nép emlékeinek a kincseskamrája. Ez az ország tüdeje és szíve. Nem sorolom föl – mert nem is tudnám –, hogy mi van itt. Van még külön a mi számunkra, magyarokéra is.

Lent, a Szent Lajos-sziget végén a Chartoryski kastély például; abban a mind óriásibb Teleki László látogatásai és tárgyalásai folytán történelmünkbe ez a két név íródott be: Bem József, Dembinszky Henrik. Fönt pedig az a bizonyos hajdani Hôtel de Transylvanie, az a sokat emlegetett Erdélyiek Szállása díszlik, amely egyaránt adott örök emléket a mi vívódó nagy Rákóczi Ferencünknek és a tollát először tán itt próbáló Mikes Kelemennek és – a hazáján kívül legjobban bizonnyal nálunk értékelt – Anatole France-nak.

E tojásdad idomot egyenes tengelyként felezi a Szajna… évszázados szil- és nyárfáival, évezredes habcsobogásával, évmilliárdos holdfényével, valamint a húszéves ajkak időtlenül susogó és egyéb labiális hangzatú neszeivel.

Hogy mit jelentett a természet – és egy egész ország – jelenléte egy világvárosban, arról benyomást az utazó, sajnos, ma már Párizsban is csak a tojásidom alsó felén, a Szent Lajos-sziget fái alatt kaphat. A többi rész – évezredes hibátlan működése után –, épp az utolsó években esik áldozatul egy barbár rohamnak.

A gépkocsik föltarthatatlan áramának, amelynek vészes özöne – a városi kultúra oldaláról nézve – csak a középkori ragályok, az óriási sáskajárások veszedelméhez hasonlítható.

A régi, a százados szilfák holdfényszűrő lombjai alatt ma gépkocsik tízezrei vesztegelnek. Parkolnak! – itt is. Ahol nem is oly rég nappalta festők állványai, éjente szobormozdulatlanságba fonódott párok körvonalai intették csöndre az arra lépdelőt, most azok a vasrudakra rögzített kerek útjelzőtáblák meredeznek, melyeknek színes körbe vagy háromszögbe foglalt, ékírásra emlékeztető ábráit csak a volánfelekezet megszállottjai értik.

Egy-egy tisztességben megöregedett szil kivágása vagy ki nem vágása ügyében Párizs városi tanácsa ma is külön bizottsági ülést tart. De a kor igényének ő is – ahogy a fogalmazvány mondja – kénytelen engedni.

Az Új Híd kőkorlátjához támaszkodva, holdvilágos estéken az utazó nem azt látja, amiben még Musset, sőt Molière gyönyörködött, s amitől oly termékeny ihletet kapott. Nem magukba mélyedten sétáló bölcselőket lát ott ma az utazó, nem is önfeledten összeszoruló szerelmespárokat.

Egymáshoz szoruló gépkocsik cserebogárhátának – azaz jobban odanézve és odaérezve: poloskahátának – százezreit látja a hold kitartóan ragyogó fényében, a Szajna susogásának hangközelében az élményt gyűjtő vándor.

Átmenetileg, bizonyos. Az emberiség voltaképpen csak most kezd számot adni, mi minden történt a műveltségével, a városait illetve például.

Azt, amit voltaképp a Város jelentett, azt már Baudelaire is fülre-szemre tapasztott kézzel sírta vissza, a kerékrobaj, a patacsattogás, a társzekérdübörgés, az istálló- és nyomdafestékszag poklából. Végérvényesen azt a Várost – az európai civilizáció édenkertnek ígérkező városait! – szemünk előtt nyelte el, megállíthatatlan hullámaival, kegyetlenül, mint egykor Atlantiszt egy óceán. A gépkocsik dörgő s morajló óceánja.

Ennek Párizs sem képes ellenállni. Noha ő szívósan küzd; legtalálékonyabb elméit, legádázabb szépségvédőit vetve a harcba. Villon és Verlaine Párizsa, a híres „örök” Párizs – akár a másik örök és akár a többi még fiatal város – napkeltétől napnyugtáig benzinfüst, benzinbűz és motorhabzúgás tengerfenekén fekszik, a hold idején pedig olyanféle lávapáncélzat alatt, mint aminő Herculaneumot és Pompejit elöntötte.

Nincs már lépésnyi hely sem, ahol ne gépkocsi bogárhátán csillanjon a fény.

Éjszaka végigmenni, illetve végigbujkálni milliónyi kerék közt a mozdulatlan Párizson, holdsütésben ma lenézni valamelyik hídról, őszi lomb helyett karosszériatetővel borított rakpartokra: a szív is beledermed, ennyi halott anyag fölött, óhatatlanul valami katalaunumi csatavég hullamezein érzi magát.

Valami véget ért? A jelentés azért lehet ilyen élesen gyászos, mert a toll, aki végzi, azt hiszi: csak csúcspontjára ért itt valami. Az utolsó mondat a reményé. Ez az óceán mederbe fog vonulni, s lesznek városok ismét nyugalmat teremteni, békét virágoztatni. Még a szerelmeseknek is.

Útravaló, idegenből

Az óceánon túli hatalmas birodalom ősz hajú, de rózsás arcú költője, aki művei utolsó előtti kötetének megajándékozásával kitüntet engem, a tengertelen, kisded nép íróját, rossz költő. Onnan tudom, mert tegnap művei legutóbbi gyűjteményének nagylelkű átnyújtásával becsült meg. A legelterjedtebb világnyelv fehér fürtű lantosa reménytelenül, a gyógyulás legkisebb jele nélkül fölösleges író. Az óriás hátterű törpe állapotát nemcsak én érzem, hanem az én népemnél még egy kisebb nép, az alig öklömnyi Izland íróküldöttje is, aki szintén most kapta meg a kartársi megbecsülés második részét. Állunk, kezünkben az ajándékkal, udvariasan mosolygunk, mindent megtennénk a tömzsi kövérségében is előzékenyen és biztatóan hajlongó szép fürtű dalnok érdekében, de nem tehetünk semmit. A környék gyönyörű, távol zene szól, de valamiféle zord egyenjogúság vastörvénye hat, kegyetlenül, dermesztően.

A nemzetközi írói találkozók célja és értelme nem az eszmék cseréje. Az érzelmeké. Gondolom, minden szakma hasonló összejövetelének elsősorban ez a föladata. Nem nagy út várna sem a csillagászatra, sem az orvostudományra, ha a csillagászok és az orvosok csak személyesen, csak ilyen országokon át való utazások révén adhatnák át tapasztalataikat, s nem az írott s nyomtatott betűk útján. Mit közölhet egy sebész egy sebésszel, egy jó ebéd és egy kellemes kirándulás közt? Egy-két műfogást; hogy örvend a társaságának; főleg, ha hírből már amúgy is ismerte.

Az effajta művészi és tudósi találkozó tehát merőben aszerint mondható sikerültnek, azaz eredményesnek, hogy résztvevői milyen melegséggel ráztak kezet, hogyan érezték magukat egymás társaságában, nem is annyira az előadóteremben, mint inkább a folyosón, a ház előtt, az esti kiskocsmában.

És a vendéglátó városban. Az országban, mely a találkozásra alkalmat és lehetőséget adott.

A bledi Pen-találkozó, így tekintve, kitűnően sikerült. Ismerjük a kézadásnak azt a formáját, amidőn nem tenyér érint tenyeret, hanem a szembekerülők mindkét kézzel kölcsönösen egymás könyökét fogják és szorítgatják, afféle előölelésként, és csak nézik egymást, könnyüket pillogtatva. Az olasz Silone s a Duna menti író találkozása így kezdődött. Évtizedekig tudtak egymásról, aggódtak egymásért, s végre személyükben is megismerték egymást. S felében sem voltak ennek az oly régóta esedékes ráadás ismerkedésnek, amidőn mindkettejüknek szinte mozdulatról mozdulatra meg kellett ismételniök az egészet a hirtelen odakanyarodó horvát Krlezsá-val.

A kifejezés úgynevezett mestereire, a szó iparosaira fokozottan hatnak azok a jelenetek, amikor elakad a nyelven a szó, megbénul a kifejezés. Milyen közel volt ez a három ember ahhoz, hogy egy úton járjon harminc év előtt. Mennyi magyaráznivalója volt ezelőtt húsz éve, tíz éve. Mennyire érteni vélik ma egymást szavak nélkül is. Azaz, mennyi közlendőjük van a részletekről, a problémák okos újramérlegeléséről, a kézzel tapintandó jövőről.

Merő véletlen volt, hogy a jelenet épp a kongresszus tanácskozóhelyének épülete előtt játszódott le. Véletlen volt az is, hogy épp akkor, amikor fönt a széles-magas lépcsősor előterében az épület ajtai megnyíltak, s az öt világrészből való írósereg – föllélegezve a reggel óta tartó tanácskozás után – áradni kezdett, hunyorogva és mosolyogva, a déli napfénybe.

De az nem volt persze véletlen, hogy a lépcsőn leáradók közül kik siettek oda az előbbiekhez, kik ismételték meg azokkal, majd egymás közt az üdvözlésnek azt a kézfogásnál több, ölelésnél kevesebb módját. A lépcső lelátója kiváló szelektáló alkalmatossággá vált. Az előbbi kis mag örvendetesen tágult, kerekült. Úgy érződött, hogy az esős napok után hirtelen kitört, de még mindig felhők verte nap „nem csupán ott, a havas csúcsok fölött tartósítja uralmát, hanem a szívek fölött is”. Amiként azt, a szemét ernyőző francia, Follain elmondta a hunyorgó szerb Popá-nak, megkérve őt, közölje ezt az ugyancsak odalépő orosz Szurkov-val is – ő érti a nyelvét.

Úgy fordult, hogy jó ideje külföldi utaim nem a saját szándékomból esnek, s így nem is az én költségemen. Nem is a magyar népéén; külföldi íróegyesületekén és művelődési szervezetein. Parasztköltő eszményem, az északskót Burns szülőhelyét őfelsége, az Egyesült Királyságok uralkodónője szíves bőkezűségéből járhattam be, igen nagy tanulsággal; Rousseau-ét – másik népi eszményképemét – Genf városának közerszényéből. Mindez azt a különös benyomást kelti bennem, hogy a világ alapjában vendégszerető, kaput nyit, asztalt terít. Ilyet érzek most is, Jugoszláviában. Kettősen is vendég vagyok, ráadásul feleségemmel. Noha ezzel a jugoszláviai szíveslátással a Pen Klub londoni vezetősége tüntetett ki (Szlovéniában tartja évi kerekasztal tanácskozását), akit eddig idevalósit is láttam, az mind a mintaházigazda mosolyával nyújtja jobbját kézfogásra, balját pedig szinte kivétel nélkül a vállamhoz. Szlovén, szerb, horvát, macedón, montenegrói (én még így mondom) „isten hoztá”-val üdvözölnek, sőt magyarral, de egyforma melegséggel.

Hízelgek magunknak azzal, hogy meggyőződésem szerint ez nem személyemnek szól. Krlezsa jobban beszél franciául, mint én. Az elmúlt húsz évben ahányszor találkoztunk Pesten is, Tihanyban is, ez volt köztünk a közvetítő nyelv. Meghat tapintata és nyilván tudatos udvariassága, ahogy itt, a saját hazájában velem most csakis magyarul beszél, nagyobb – más nyelvű – társaságban is. Mosolyog, láthatóan kettősen győz, ha a vitában egy-egy érvét kedves költőjének, Adynak nyelvén, már-már Adynak szófűzéseivel vághatja ki.

„Nagyobb-e, vagy kisebb-e vajon az irodalom fontossága ma, mint azelőtt? Növekedett-e, vagy csökkent-e az író szerepe a társadalomban?”

Semmi sem könnyebb – kényelmesebb –, mint egy-egy ilyen kérdést vitára bocsátani. De öt-hat kérdés már a kérdőt is jellemzi. Csaknem kötelezi is. Tíz kérdést jó összefüggésben föltenni – már valamiféle választ is rejt magában.

Az első nap kérdései még ezek voltak:

„Vajon az írótól várható-e még mindig, hogy meghatározza és megfogalmazza annak a társadalomnak a képét, amelyben él? Nem háramlott-e vajon ez a föladat közben másokra?”

És ha nem:

„Miképp tud hatni manapság az író a társadalomra? Kötelessége-e vajon, hogy a korszak »valóságát« tükrözze? S ha nem teszi, elszigetelődik vajon szükségszerűen?”

Ezekre a kérdésekre külön-külön lehet vállvonással, lehet igennel-nemmel és lehet vaskos kötetnyi tanulmánnyal válaszolni. Külön-külön annyira általánosak, közhelyszerűek már. Összeállítóinak észjárásához nyitó mondatomban mégis őszintén gratuláltam, amidőn elkerülhetetlenné vált, hogy a vita résztvevőjeként ne lépjek magam is a hatalmas emelvényre, illetve annak sarkában a több nyelvű hangközvetítőkkel fölszerelt szószékre. Az agyonhasznált szólamok összefűzésében – új kontextusában – már akkor föl lehetett födözni nem kis képességű éleslátást és – ahhoz képest, hogy hol fogalmazódnak – helyzetismeretet. Egy méter puszta madzaggal nem fogok halat. De ugyanolyan anyagú ezer méterből olyan remek hálót kötök, hogy vele – jól elhelyezve, keresztben – egy patak halállományát kiszedem.

A vita anyagául adott gondolatok az összeszerkesztésükkel váltak korszerűvé, tehát még eredetivé is. S ugyanakkor nemcsak közérthetővé, hanem közössé. Keletiek és nyugatiak, feketék és fehérek, hívők és hitetlenek szólhattak hozzá tapasztalatot nyújtva, szenvedélyt csiholva, vagyis hasznosan. Mindez persze a nagy hálókivonás után, az eleve megírt nagyobb előadások, a fölszólalások, a szűkebb-tágabb értekezletek több napig tartó lezajlásával vált áttekinthetővé, hátratekintve. S még inkább, már hetek távlatából visszagondolva rá, idehaza.

„Föltéve, hogy meg lehet határozni a közönség ízlését, az irodalom vajon képes-e és köteles-e – hasonulni ehhez? Mi az útja a tömegekhez? Ellentétes az ízlésük vajon, vagy egybehangzó? A szabad idő növekedése, a szórakozási alkalmak sokasodása mit hoz az írónak, illetve az íróra, s persze az irodalomra?”

„Melyek az irodalom mai eszközei a társadalom hatékony elemzésére és jellemzésére? Miben különböznek ezek a múltbeliektől?”

Az igazi vita, a szellemnek a csontot tapintó, az izmot feszítő küzdelme – mert annak is van ilyen – nem a nagy előadóteremben folyt, nem is az ötletesen megszervezett kerekasztal megbeszéléseken. Hanem, mint mondtam, az utcán vagy a tóparton sétálva, leginkább afféle hirtelen kitört páros küzdelemben, vagy olyanfajta cigarettaszünet alatt kerekedett kis zsinatokban, aminővé azt a Silone–Krlezsa kezdte találkozást is a véletlen tágította. A továbbiakban fölvetett kérdések közül engem leginkább a következők bizseregtettek még közbeszólásra, a szűkebb eszmecserékben persze.

„Van-e lényegbevágó különbség a gazdaságilag igen fejlett és fejletlen országok irodalma közt?”

Szívbe szúró kérdés. Írói szívbe szúró.

„És a világnyelvű országok irodalma közt és azoknak az országoknak az irodalma közt, amelyek nyelve szűk területű?” Az eredeti szöveg nem szűk területűt mond, hanem brutálisan locale-t; lokálist.

Még egy szúrás.

Aztán, utolsóul, egy ennél is mélyebb:

„Meg lehet-e egyáltalán  érteni  egy idegen irodalmat? Olyat, amelynek nem ismerjük a szövevényét, a hátterét, a »visszá«-ját? Elfogadható tolmácsolás vajon, egyenlő értékű közvetítés vajon a – fordítás?”

Nem.

Igen; mégis.

Miért?

Kötetet írhatnánk mindkettő megindokolására, de persze csakis újat, mait. Mert hisz könyvtárnyit olvashatunk mindkettőről.

Hasznos szellemi tápláléknak, különösmód, azt nevezzük, ami ugyancsak kiforgat bennünket, ami nem hagy aludni, amibe valósággal belesoványodunk. Ilyenféle elemózsiával távoztam Bledből, jó hangulatban, reménnyel. Mert olyanok társaságában s olyanok felé, akiket szintén ilyen mélyreható kérdések érintenek: pihenésül, itt viszontlátott íróbarátaim jóvoltából, bejárhattam fél Jugoszláviát. Nemrégiben jártam Csehszlovákiában, kaptam képet Romániáról. Már csak az összevetés szempontjából is tanulságosnak véltem megismerni az itteni magyar nyelvűek viszonyait.

Ceruzajegyzetek térden

A Zrínyiek útjain

Széttekintve a Kalimegdánról

Szerelem szabadon

Amszterdamban a prostituáltak tényleges kirakatban ülnek. Nem jelképesen értett kirakatban tehát, hanem valóságos, üzleti kirakatokban. Nem is vendéglők vagy úgynevezett kétes hírű kávéházak hatalmas ablaka mögött.

Igazi boltok igazi kirakatában.

Ahogyan egy-egy házzal arrébb a nőiruha-üzletek üvegtáblái mögött a kivilágított viaszbabák teszik szemlére a hölgyek öltözködésének többé-kevésbé meghitt darabjait, pontosan akként kínálják ők is utcák hosszat itt, Amszterdam kikötőnegyedében, legmeghittebb nőiességüket.

Tündöklően vagy hangulatosan megvilágított terjedelmes szobában teszik közszemlére magukat.

Pusztán a látványát észlelve, egy ilyen séta egy ilyen utcán keletien – ezeregyéjszakaian – varázslatos. De nemcsak keletien. Mi a színpad klasszikus nyugati fogalma? Cselekmény egy szobában, amelynek negyedik fala – a közönség felé eső – fölemelkedik.

Ilyen színpadok előtt haladunk el. A főszereplő már bent. A függöny itt mindenütt a cselekmény kezdetével fog lehullni.

Nem csupán női testet ajánlanak azonban az arra járóknak ezek a kisszínpadok, hanem asszonyi légkört; „miliőt”, „fészket”: otthont. Ez csábítóbb tud lenni az előbbinél, a puszta testnél.

Ilyen időben főleg.

Amerikában

A grúzok közt

A gyűlésen csupa világhíresség volt, költő és kritikus. Az elnök, a kitűnő Abasidze felém intett. Enyém lett a szó. Elővettem papirosaim fekete öltönyöm belső zsebéből.

Nem ezt a beszédet mondtam.

Fekete öltönyömbe ugyan gondosan áttettem a papírokat, de szemüvegemet otthon feledtem.

Így – kezemben a kész szónoklattal – rögtönöztem. Nem volt oly nehéz, ahogy az első pillanat nyeldekeltető riadalmában hittem, ott, a teremnyi zseni előtt. Igaz, nyomban a megszólító első mondat után szünetet tarthattam, mert hisz fordító közvetítette szavaimat. Ráadásul pedig tolmácsunk virágzóan szép deli nő volt, Lenocska Machnina, irodalmunknak alapos és néhányunknak személy szerint is régi meghitt ismerőse, illetve ismerője. Belenéztem égkék szemébe, s megfeledkezve a világnagyságok zavarba ejtő nyilvánosságáról, őneki magyaráztam el véleményemet A költészet hagyományainak és újításainak összeegyeztetéséről a különböző szerkezetű társadalmakban, ami e nemzetközi nagy értekezlet megvitatandó tárgya volt.

Úgy emlékszem, Guillevic, majd Frénaud bonyolult már-már mélytudati verseinek épp szociális – sőt társadalmi-forradalmi – elemeire bővebben kitértem. Picasso és Éluard szerepéről szólva meg nem titkoltam, hogy furcsállom a magatartást, mely büszkélkedik hírnevükkel, de kelletlenül tudja nézni azt, amivel ők e hírnevet megszerezték, a művészetüket.

Szavaim végeztével papírjaimat egy hírlapíró udvarias, de gyors magyarázattal kölcsönvette, azzal, ahogy utólag – már a tolmácstól – megértettem: látva, hogy kéziratom van, ő miért jegyzett volna? Némi lelkifurdalásom akkor támadt, már az értekezlet végén, amidőn megtudtam, hogy a vita anyagát hangrögzítőre is fölvették: mert annak alapján könyvben is kiadják. Elmondtam aggodalmamat a folyton mosolygó Abasidzénak: nem lesz itt valami zavar? Köztapasztalat, hogy a nyilvánosságra bízott igék hányféle változáson-ferdítésen esnek át, még akkor is, ha születésükkor egy alakot nyernek – hát még így! Abasidze átölelt, s még egy ráadás mosolyt is sugározva azt mondta, hogy annak csak örülni lehet, ha egy fölszólalás után nem egy, hanem két beszéd megy ki a teremből; ők csak dicsérik a véletlent, ha egy gyermek helyet kettőt – ikreket – teremt! De ha nekem ez ellenemre lenne, van arra is megoldás. Írjam utólag bele a kéziratba, amit utólag rögtönöztem, hozzá, vagy helyette.

Ezzel a szándékkal, e tanács megvalósítása végett vettem a tollat. De itt mégis megállítom. Egy harmadik iker jönne világra. Mert hogy a lámpaláz ihletettségében mit rögtönöztem, azt már csak a magnetofonszalag tekervényei őrzik.(^*)

Svéd földön

A csaknem félmillió – pontosan 449 793 – négyzetkilométeres területén a mindössze hét és fél milliós lakosságával Svédország Európának egyik legtágasabb, legszellősebb hazája. A svédek pedig a földkerekségnek közismerten legmagasabb termetű népe. Első látásra ez bizonyos egyensúlyt teremt a fogalmak között. Mintha a természet ezt a módot választotta volna, hogy egy ilyen irdatlan nagy területet valahogy mégis betöltsön.

Már a vasúti kocsi ajtaja góliátokra van méretezve; jó, ha fölnyújtott kézzel elérem a szemöldökfáját. A kocsi belseje egyetlen hatalmas, csupa ablak terem, ritkásan elhelyezett öblös zsöllyékkel. Bejön három nagy szálfasudár gránátos, hogy másutt így együtt mutatványnak is beillenének, s a nagy tér valóban nem hat többé üresnek.

Vonatunkat hatalmas – mesebeli arányú – vascsónak hozta át a tengeren. Eddig is némán suhant mellettünk a parti táj. A visszatért kerékzörej érzékelteti, hogy ismét szárazföldön szaladunk.

Ez itt Malmö.

És belép – szinte a hajdani rím jóvoltából – pontosan az az úr és az a fiatal nő, akit Kosztolányi játékos verse varázsával nekünk, magyar versolvasóknak mind a mai napig azon frissen megtartott az időben, az emlékezetben.

Adósai vagyunk ennek az országnak. Kosztolányi életét három évvel toldotta meg, Karinthyét kettővel. Halálra ítélve vonatoztak, hajóztak ide egy kis haladékért. Ez Karinthynak a főművét jelentette, az Utazás a koponyám körül-t; Kosztolányinak pedig az utolsó versremekléseket, a Hajnali részegség-et, az Ének a semmiről-t. Hálát érzek s tetejébe külön egy kis jó érzelmet azért, hogy első mondandóm még itt a küszöbön a köszönet.

Észak felé fut a vonat, parti síkságon s alacsony dombvidéken. Térképemlékezetemben Stockholm itt van Malmö tájékán. A valóságban kora reggeltől késő délutánig tartó expresszvonatút vár ránk.

Az ország most a hosszúságával kezdi dolgoztatni a képzeletet. Ha itt Malmőnél, mint tengelynél délre fordítanánk, mostani legészakibb pontja Nápolyt érintené.

Stockholm azon a szélességi fokon fekszik, amelyen Grönland alsó csücske. Az éghajlat mégis enyhe. Mexikó melege fűti, a Golf-áramlat, meg a szél, a Shelley dicsőítette áldott nyugati szél.

Nincs jobb mozi, mint a vonatablak. Mert mivel tudja legjobban lekötni szemünket a mozivászon? A heti híradóval. Annak is a külföldi részével. Kifogyhatatlanul suhantatja kockáit az ablak üvegén a legfrissebb dokumentumfilm. Amely egyben a leghitelesebb.

Ez a vonatablakfilm ugyanakkor a legjobb vizsgáztató eszköz, a legjobb teszt, hogy megismerjük – ismereteinket. Évtizedek távolságából miért épp itt elevenedik meg fülemben ez a beszélgetés:

– Arra a pusztára se szegődtem volna szívesen.

– Miért?

– A lyukas fazék meg bögre mind a szeméten hevert.

Nem muskátlit ültettek beléjük, nem virágospadra rakták sorba őket.

A tapasztalt szemnek egy vonatsuhanásnyi idő is elég, hogy a házkörnyék – az udvar és a szérű – gyors áttekintése révén belásson az istállókba, a magtárakba, az éléskamrákba; de még a háziasszony szívébe is.

Csinos és szerény, mosolygó képű városkák között nem falvak, hanem virágos tanyák és tanyák és tanyák. Olyan távolságra egymástól, hogy egyet-egyet negyven-ötven hold övezhet. A gabonanemű törpe, de a rét meg mind a kapásnövény smaragdzöld. A szinte félóránként váltakozó erős borulat és gyenge napsütés fentről is jelzi a tengeri, az északi éghajlatot. A tanyákon annyi a melléképület, hogy közepén jókora udvart hagyva, önmagukat kerítik. Központi vízszolgáltatás. De egy helyütt, nicsak: gémeskút? Igen, gémeskút.

Fekete-fehér színű tehenek, öt-hatos csoportban. De nem pásztor, se nem puli, hanem drótfonálkerítés őrzése alatt.

Az utasok szinte állomásonként, illetve a ritka megállásokként cserélődnek. A tébolyultan iramló vonat mintha kedvünkért kapna ki minden tartományból mustrapéldányul néhány bennszülöttet, annyi időre, hogy szemügyre vehessük őket, az általános kép kedvéért.

Az óriások folyamatában jönnek hovatovább mindössze száznyolcvanra, százkilencvenre nyúlt korcsok is, szerényen, csaknem szégyenkezőn. Közép-európai szívünk akaratlanul is ezekhez húz. Hozzájuk fordulunk – és nem a behemótokhoz –, valahányszor kérdeznivalónk akad.

Mindenki – termetre való tekintet nélkül – oly előírásosan szőke, mintha valami olyan hajfestő műhely parancsuralma alatt állnának, mely az aranysárgán túl nem ismer barna színt.

A bolondos gondolatot csak az zavarja, hogy mindenki éppoly előírásosan kékszemű is.

Van vélemény, mely szerint ez a legboldogabb ország a világon. Ha az emberi civilizáció az emberi boldogsághoz vezet. A fizetés duplája a franciaországinak. A társadalmi ellátottság az angliaival vetekszik. A béke egynapi megszakítása nélkül 1814 óta tart. Az Aranysárkány írójának szavaival az országnak azért nincs ismeretlen katonája, mert ismert katonája sincs. Miniszterelnökeik csaknem oly sokáig maradnak állásukban, akár királyaik; a mostani – aki szociáldemokrata – huszonhárom éve tartja székét.

Van vélemény, amely szerint ebben a megállapodott menetű legboldogabb országban van a legtöbb földúlt sorsú, boldogtalan ember: a legtöbb öngyilkosság és lelkibeteg.

Jobban odafigyelve nem egy tanya előtt fölfedezek egy műfát is. Úgy értve, hogy frissen, mesterségesen odaültetett, sudár jegenyét, koronájáig lecsupaszítva, de ott annál gazdagabban földíszítve, fölpántlikázva. Pontos mását annak a fának, melyet a mi eldugottabb vidékeinken – így az én szülőpusztámon is – május első hajnalára a lányos házak elé volt szokás fölállítani, majd néhány hét múlva kitáncolni.

Mit lát meg ezen át a tapasztalt szem? Hogy azokban a keresztül-kasul gépesített házakban érintetlenül virul több ezer éves – pogány kori – hagyomány; hogy van eset, lám, amidőn a civilizáció és népművészet nem halálos párbajra találkozik össze.

A gémeskút után másodikul ez a fölszalagozott fa adta a mérhetetlen távolságon át a szíveslátás valamiféle közösségi jelét. És még valamit. Ez irodalmi emlékeimből tűnt elő. Másfél százada Svédország parasztsága oly nyomorúságos állapotban élt, amilyennek a magyart Móricz Zsigmond és Eötvös József ábrázolta.

Stockholm példás – már-már túlságba vitt – tisztántartását a természet látja el. Az utcákat unos-untalan lezuhanyozza egy futó zápor, fürgén a csatornába söpörve a netán földre ejtett villamosjegyet, majd elősuhan a szél és a nap, nem hosszabb időre, mint hogy mindent pohárfényesre töröljön. Aztán újra idecsap a tenger felől egy friss felhő, egy cigarettavég megint leejtődött.

De az eső több, mint a nap; az esernyő itt ruhatartozék: vagy a karon van, vagy a fej fölött. Piciny alakban ott a gyermekkocsiban is.

Különösképpen a város ettől csak városiasabb. Mi a jó Város? Ahol az utcán is oly otthonias vagyok, mint a lakásomban. A Lästmakergatán és Bibliothekgatán találkozásánál képződött kis téren szíves vezetőm figyelmeztet, hogy az egyik – épp tisztára törölt – padon egy híres színész ül kartársnői körében. A másikon, arcát behunyt szemmel az épp működő hőforrás felé fordítva, ősz hajú dáma oldalán államtitkári eleganciájú gentleman bóbiskol, nem másként, mint kandallója előtt. Az utcai padok itt tehát nem a szegények pihenői. A város több pontján is ötös-tízes sorban úgy állnak, mint a színházban a zsöllyék; közönség rájuk a nap sose elég hosszú föllépteikor tolong.

Azt hittem, farsangi és egyéb utcai fölvonulásaik, örömünnepeik azért van csak a déli népeknek, mert azok amúgy is az utcán élnek. Nem; nem az éghajlat az előfeltétel, hanem ez az otthoniasság, az együttélésnek ez a családiassága.

Az utcán – a főútvonalon is – egyre-másra boldogan hujjázó, kendőt lobogtató népekkel zsúfolt teherkocsik, társasszekerek robognak el. Mint nálunk egykor a lakodalmasok, a szüreti mulatozók. Ezek itt érettségi menetek. Most fejeződtek be az érettségi vizsgák, és minden kocsin egy-egy frissen maturált fiút vagy lányt ünnepel a családja s a rokoni és baráti köre. Így él itt az a hajdani szokás, amidőn faluhelyen ez volt a mód közhírré tenni, ha valaki életpályát kezdett, fölszabadult, átvette az apja gazdaságát.

Növeli a város tisztaságát, hogy a falakon sehol egy vonásnyi sem azokból a firkálmányokból, a többé-kevésbé illendő rajzokból és tőmondatos óhajokból, melyek másutt a házakat és palánkokat ékítik. Egyik társadalomtudósuk tanácsa nyomán ezek számára különleges táblákat szereltek föl. Anyagukat bizonyos időközökben összeszedik, állítólag teljesíthetőségük mérlegelése céljából. Jelenleg nincs kint ilyen közvéleménykutató tábla. A falak mindazonáltal makulátlanok. Az érzelemszólaltatók fegyelmezetten visszatartják – addig magukban alakítgatják – közlendőiket.

Figyelemre méltó vívmányuk az is, hogy a hírlapokban közzétett gyászjelentések, eljegyzési és házassági tudósítások fölött ott látható az érintettek fényképe. Az olvasó eljátszhat a gondolattal, hogy a fiatalok egymáshoz illenek-e, s hogy milyen is lehetett a megboldogult élete. Együttérzésünk az ismeretlenek iránt is ettől észrevehetően növekszik, magam is tanúsíthatom.

Kinyomtatva és kipingálva ilyen szavakat olvasok: vaxa, feytta, träffa, utfart. Aztán ökar, ami ökör-nek s vigsel, ami vikszelként akar szájamra jönni. Mintha nyelvünk érthetősége csak egy-két betű helyretevésétől függne. A söndagar, mintha a mi halandzsaversünk vildagarja mellől került volna ide. Itt azt jelenti: vasárnap. Vardagar, az a hétköznap.

Sóvárgásuk a meleg, a fény, a tűz iránt megható. Az est leszálltával városszerte kisebb-nagyobb máglyák kezdenek lobogni. Gáz táplálta, néha hatalmasan fölnyúló lángok, van, hogy húsz-harminc méter szélességben. Nem szolgálnak egyébre, mint nálunk hajdan a kiakasztott forgácskötegek. Vendéglőcégérek; addig égnek, míg csapon a sör, befűtve a konyha.

Ez a jól mosolygó, szőke asszonyka pötyög magyarul; lelkesül a magyarokért; magyarhoz ment férjhez; büszkén vallja, hogy leánykája félmagyar. Töltött egy nyári hónapot a magyar alföldön; elragadtatással beszél róla. Mi tetszett neki? Minden! De legjobban mégis?

A kiégett, a vörösre sült határ! A porzó tarlók. Mintha a föld alatt is nap tüzelt volna. Hogy egy tenyérnyi zöld sem emlékeztetett az örök esőkre, pokoli ködökre! Az a szüntelen, gyönyörű tücsökszó!

Magyar Stockholmban ezer él; egész Svédországban tízezer. Csaknem mind szellemi foglalkozású. A magyar név itt jól cseng, akár Norvégiában. Az elhelyezkedéssel nincs baj. Azzal soha.

– Hanem mivel?

– Hogy úgy mondjam: a behelyezkedéssel; a társadalomba.

Upsala felé száguldunk egy éppilyen jól helyet lelt honfitársunk kocsiján. Azt mondja:

– Idegenben nem lehet gyökeret verni. A gyermekek, igen; ha lelkileg nem érzékenyek. De házastárs révén is legfeljebb a lányok. Ha gyorsan és oly tökéletesen megtanulják a nyelvet, hogy soha egy lebecsülő mosolyra nem adnak okot.

– És akik megnősülnek? Benősülnek?

– Az se könnyű. Másképp nem járnának annyian csak azért haza, hogy onnan hozzanak feleséget. Így, szigetet képezve még a legtűrhetőbb. Mert az nem élet, hogy ne legyen valaki mellettem, aki félszavakból is úgy megért, mint az anyám; aki ne azon a nyelven álmodjék, amelyen én. Elengedni magunkat csak az anyanyelvünk csöndjében lehet. Anélkül pedig nincs pihenés. Emigránsnak lenni örök idegfeszültség. Minden emigráns szed valami lelki zsongítót. Már ha nem tompalelkű eredendően.

– Mi hát a megoldás?

– Hazajárni. Nemcsak „látogatóba”. Nemcsak fizikailag. Megteremteni bármi módon azt a lelki egyensúlyt, hogy voltaképpen onnan látogatunk ide ki.

Nem jó túl sokat sem tudnunk egy városról. Olvasmányemlékeink szembeszállnak a valóság adta élményekkel. Gyanakodva szemléltem a barbáran hatalmas tróntermet, amelyben Krisztina királynő lemondott; csak nem tudtam fölcserélni azzal, amely emlékezetemben évek során oly hatásossá épült. Nem hiszem el, hogy ebben a Rákóczi úton is lehetséges falatozóban ülve Upsalában vagyok.

Gondolatok a skansenről

Stockholm legnépszerűbb s egyben legtudományosabb látnivalója a skansen. Ez ugyanakkor a város legnagyobb s legolcsóbb szórakozóhelye is. Épületeiben, kanyargós ösvényein boldogan zajongó iskolás gyermekek és jegyzetfüzettel fölszerelt, szemüveges szakférfiak csapatai váltakoznak. De jártában itt ölelgeti babáját a szabadnapos baka, és itt biflázza másnapi leckéjét a diák is.

A skansen ma már a világ minden nyelvébe átment. A szó nemzetközi érvényű jelentése: falumúzeum, illetve: szabadtéri múzeum. A svédeknek ennél sokkal többet mond. Hátra kell tekintenünk a szó történetére, hogy teljes jelentését fölfoghassuk.

Nem is oly régen, még a századforduló idején is a falu fogalmához világszerte hozzátartozott a vasárnapi játszótér. Rendszerint közvetlenül a falu aljában jelölt ki a szokás olyan amúgy is szabad helyet, ahova nemcsak vasárnap, hanem minden munkaszüneti nap délutánján összegyűlhetett a helység fiatalja sétára, táncra, szabadtéri társasjátékra. Az idősebbek meg mindennek a látványára.

A városokban ezekből fejlődtek ki a különféle korzók, mégpedig éles osztálytagozottsággal, vagyis külön az uraknak és külön a kétkezi dolgozóknak és még külön a szolgáknak, főleg a cselédlányoknak. Ez utóbbiaknak a két világháború között Pesten három gyülekezőhelyük is volt: a Keleti előtt, a Vérmező szegélyén, a Városligetben. A kolozsvárit Hunyady Sándor novellaremekéből ismerjük.

A skansen szótári jelentése: citadella, bástyák övezte magaslat, nagy kiterjedésű erődítmény. Amilyen csaknem minden ősi alapítású fővárosban, székhelyen látható.

Stockholm effajta táborhelye nem magasabb a templomai tornyánál. De nagy kiterjedésű; legtöbb helyen falmeredekségű szikla övezi. Innen nyílik a városra a legszebb kilátás.

A város kezdete óta ez volt a némi sétával – illetve egy kis csónakázással – elérhető fő kirándulóhely; a különféle népi szórakozások színtere.

A legújabb korban az efféle helyek alakultak át Párizsban Luna Parkká, Bécsben Praterré, nálunk a Vurstlivá. Volt ezekben minden, ami csak az egyszerű szíveket csábíthatta, főleg a vidékieket, a hazulról idegenbe szakadtakat. A Trieszti Nő-höz címzett pesti kertes vendéglő – amely, ha jól tudom, az olasz kőfaragók találkozóhelye volt – szerepet kapott a munkásmozgalomban is. Az Alpesi Falu nevű hatalmas hodályban tiroli népviseletekbe öltözött pincérlányok szaladgáltak a söröspoharakkal. A falakat primitív mázolmányú havasi tájak díszítették. Ezt a vendéglőt – bécsi eredetije nyomán – nyilván a német ajkú vándormunkások vigasztalására létesítette a jó szimatú üzlet.

Ahogy svéd barátaink magyarázzák, a stockholmi skansenen is a dolgok legelején ilyenfajta célzattal épültek egy-egy táj jellegzetes stílusában a házak. A távolság itt óriási. A messzi tájakról a fővárosba került emberek ezekbe gyűltek össze hazai szót és hírt hallani. Az építészeti sajátság volt a szívhez szóló cégér.

A voltaképpeni skansen 1891-ben teremtődött meg Artur Hazelius, a kitűnő nyelvtanító és lelkes hazafi érdeméből. A századvég Európa-szerte a romantikus hon- és tájszeretet kora volt. És ezzel a múltszereteté. Ekkor épültek (cementből) gótikus tornyú tőzsdepaloták, reneszánsz mennyezetű éjjeli mulatók; nálunk (deszkából) az Ősbudavára. Hazelius, nagy gondolatra eszmélve, nem épített, hanem áttelepített.

A múltat és a táji különlegességet nem utánzatban tárta a város kandi népe (és a nemzeti tudat) elé, hanem azok jellegzetes alkotásait azon eredeti voltukban hozta a fővárosba, ide a skansen-ra. Szétszedte a sarkvidéki pásztorkunyhót, a több száz éves malmot, templomot, udvarházat, s aztán darabot darabhoz illesztve itt szépen összerakta.

Ötlete megvalósítását az tette könnyűvé, ami utánzását másutt ugyancsak bajossá teszi. Azok az épületek mind fából készültek, mégpedig nem összerögzítéssel, hanem eresztékesen, azaz rombolás nélkül szétszedhetően. A ház, amelynek fala egymásra helyezett fatörzsekből áll, ezer kilométerre is átplántálható. A vályogból, a döngölt földből emelt ház az ilyen érintéstől porrá omlik vissza.

Piciny helyre összesűrítve, de mégis hitelesen így állt össze néhány évtized alatt ez a varázslatos telep, az elmúltnak és a távolinak ez a mesét idéző s mégis kézzel tapintható közössége, azaz községe. Ez a kacsalábon forgó kis ország, melybe szabad a bejárás boldog-boldogtalannak.

A kezemben levő képes füzetecske szerint, melyet a mozgólépcsőből kilépve vásároltam (mert mozgólépcső szolgál ide), évenként átlag kétmillió embert vonz föl a hegyre – minek is a vágya? A szórakozásé, az ismeretszerzésé? A kettő szerencsésen fűződik össze.

A házakat nem üresen hozták ide. Leltárba vették, s kínos gonddal itt is hajdani helyükre állították az ágyat, az asztalt; az ágyon a takarót, az asztalon a tálat; de még a sótartót és tűpárnát is.

Pompejiben a lecsapó láva rögzítette – halhatatlanította – a történelem egy pillanatát azáltal, hogy egy pillanat alatt ölt meg városnyi életet. Itt a tudósi alaposság ragadta ki a mulandóságból egy-egy korszaknak, egy-egy vidéknek az életét. Mint a borostyánkőbe tartósult tízezer éves bogár, úgy ragyognak a sárga napfényben, az örökkévalóság közelében a 17. és 18. századból idemenekített västmanlandi és hälsinglandi tanyák.

De ezek a házak, istállók, fészerek őrizni akarják az emberi életet is.

Nemcsak tanyák, szállások és udvarházak váltakoznak a sziklás dombokon és a patakot csörgedeztető hajlatokban. Itt egy hajdani postahivatal; egy patika, a korabeli fölszereléssel, sőt gyógyszerfőző konyhájával. Ez meg egy magános ősi vendéglő, vagyis hát csárda. Ezen a csengős ajtón pedig egy múlt századi szatócsboltba lépünk.

Ez a macskaköves meredek utca viszont a mesterségek eleven múltjába vezet. Ebben a házban élt és verte a vasat a kovács. Ez a műhely; ezek a szobák a péké és családjáé. Ez az ezüstmívesé. Ez a vargáé. Ott az – nézzük csak meg közelebbről –, igen, az üvegfúvóé. Itt meg hajdan a fazekas hajtotta a korongot.

Rosszul mondtam, hogy hajtotta; mert lám, most is hajtja. Mindezek a házak nemcsak azzal varázsolják vissza az életet, hogy legkisebb darabjuk is valódi. Mindezek teremtőjét és mozgatóját, a munkát magát is, amennyire csak lehet, valódilag akarják bemutatni. A kovácsműhelyben nemcsak az üllő és a kalapács eredeti. Eredeti a kettő összecsengése is. A valódi szerszámokkal valódi munkát végez egy valódi kovács. A pörgő fazekaskorongon igazi agyagból igazi edényt formál hüvelykujjával egy igazi gölöncsér. A patikában, melynek főpolcát az 1710 évszám díszíti, a hamisítatlan üstök és mozsarak működtetésével kétségtelen szakember érzékelteti, milyen boszorkányos tudású volt az a hajdani kolléga, aki a gyógyszereknek nemcsak árusítója, hanem előállítója is volt. Az üvegfúvótól ott helyben megvásárolható, ami keze alól kikerül.

Ily igazándian foglalatoskodik a pék, a szatócs, a takács is. Nyilván a lelkész is, ebben a Västergötlandból és 1729-ből idehozott szép templomában.

Mindnyájan a hely és kor divatjának megfelelő öltözéket hordanak. Mivel azonban, ahogy Északon általában az utcán, napi öltönyként sem kirívó úgynevezett nemzeti viseletet hordani, s így ilyen a látogatókon is gyakran van, az ember összekeveri e téren is a jelent a múlttal.

A múzeumi buzgalom: a jellegzetes és hiteles dolgok összegyűjtésének s megőrzésének szenvedélye kiterjed a növény- és állatvilágra is. A skansenben, így hallom, meglelhető minden svéd földön honos fa és virág. Minden vadmadár és vadállat. Tudnivaló, hogy Északon ezek szelídebbek, mint másutt. Így azt hallva, hogy a skansenben van az állatkert is, nem állatbörtönökre, nem kalickákra s ketrecekre kell gondolnunk. A múlt és jelen összefonódását szerencsésen szolgálja, hogy az egyik tanyából a másikba vándorló csoportokat karnyújtásnyira bámulja egy-egy őz; hogy a morzsakérő galambok rászállnak a kézre, a műtavacskák menti utakon lábbal kell félretolni a nagy háp-hápokkal ugyancsak élelmet kolduló vadkacsákat. A mókus megszagolja a feléje nyújtott ujjat. Tenyérre lehet csalogatni állítólag még a verebet is.

Minden együtt van, amit egy mesterséges paradicsomkerthez kíván a képzelet. A gyerekeket póniló, kisvasút és kisautó várja; sőt méretükhöz szabott külön kis állatkert.

A felnőtteket meg a tartósított gyermekkor várja: annak az ifjú időnek a visszaidézése és újraélése, amikor közös vigalmak voltak még az ünnepek; amikor saját örömünk különös módon attól nő, ha minél jobban megoszlik, minél több emberével lesz közös. Itt tartják meg, mindenkor vidám gyűlésezésekkel, az újévet, a május elsejét, a János-napi tűzugrást és mind a jeles napot, amidőn a nemzet vagy a nép emlékezőképessége pihenést és jókedvet rendel. Itt még sikerrel. Említettük az évi kétmillió látogatót, helyesebben látogatást. Stockholm lakossága alig egymillió. A két szám azért nem mond ellent egymásnak, mert egy-egy stockholmi évente többször is fölkeresi a bálteremnek és iskolának ezt a szerencsés keveredését, ezt a jól sikerült népmulatót, amely ma sem más, mint aminek indult: a svéd nemzeti múzeum szabadtéri részlege.

A messziről jött idegen enyhe szédülettel jár a tömeg tarka forgatagában: nem tudhatja, ki öltötte magára kedvtelésből, ki pedig alkalmazottként egy-egy tájék, illetve korszak kacabajkáit. A láb tétovázva teszi a lépést: a járda még 20. század, de a küszöb már 19., a másik meg 16. Másképp járunk a múltban olvasmány hatása alatt, mint így, kézzelfogható, szemmel látható közvetítéssel.

Ezek a múltbeli házak, még a kalyibák is, mind csinosak; két-háromszáz évesen is oly meséskönyvbe illően takarosak, akár az, melyben Jancsi és Juliska nagymamája élt. Mivel pedig ma is élnek bennük, mi, látogatók, akaratlanul is unokákká törpülünk.

És mivel belsejükben minden tisztán ragyog, s a dédszüleink korát idéző bútorok egyszerűségükben is szépek, mert hisz stílusosan ízlésesek, az a csalóka érzésünk támad, hogy az az egész régi korszak tiszta és ízléses volt, és a bennük élő parasztok oly derűsek, mosolygósak, mint akik most itt fogadnak bennünket, a régvolt ősök ünneplőiben.

Ha ez a messzi múlt ilyen derűs, az érzelmek logikája szerint a még messzebb múlt még derűsebb, a legeslegtávolibb pedig maga az az aranykor, melyről elménkkel hiába tudjuk, hogy sose volt, szívünkkel konokan visszavágyódunk belé; akár az ekként mindig tündér gyerekkorba. Mert a távolság itt szépít, itt csak igazán.

Az útmutató füzet figyelmet kelt a svédországi finnek hajdani hajlékai iránt is. Ott áll egy ilyen, karcsú jegenye közelében. Oly régi-régi, hogy még kéménye sincs: füstjét a tűzhely csak úgy a padláson át engedte ki. Ilyen füstös konyhát volt módom még nekem is közelebbről tapasztalnom. Nem tartottam irigylendőnek a benne való élést. És most bejárván ezt a szekercével szerkesztett nagy házat is, távoztomban még erre hátranézve is valami vágyódás nyilallt szívembe, visszavágyódás csak azért, mert itt is rend volt, és élt még a faragott gerendákon, az evő- és ülőalkalmatosságokon a szekerce teremtő hatalma.

Most hétköznap van, s szeles-borús idő. A skansen a kirándulásra jó ünnepnapokon van elemében. Vásárló kedvvel tolong a nép hóhullás idején is a kalmársoron, a kofák asztalai előtt, az iparosok sikátoraiban, a paraszttanyák udvarain. Csattognak a szövőszékek, a vajköpülők. Kopog a suszter kalapácsa, cseng a kovácsé. Távol – a tánchelyeken – rézmuzsika brummog. Tehén bőg, juh béget. A háziasszony tejet szűr, és túrót gyúr, s azon helyt eladja az élményre az ínyével is kíváncsi vendégnek. Soha ennél csábítóbb paradicsomot.

– Pedig csak játék – ébred föl a szociológus a messziről jött idegenben.

– Kár, hogy csak játék – szólal meg egy másik hang az idegenben.

A parasztság a szemünk előtt vált életformát. Illetve teszi sírba tegnapi magát. A hajdani bognár, nyerges, gyertyaöntő, kefekötő – az egész kézmíves ipar mellé. A győztes gépek a hajdani szabadságharcos hadak módjára egyre több népet szabadítanak föl a földtől s a kis műhelyek zugaiból. A munkaidő egyre rövidebb. Egyre több a pihenésre szánt nap.

És a világ nagy problémái közé egyre többször nyomul föl: mit is csinálnak és mit csinálhatnak a pihenőidejükkel azok, akiket, mihelyt kipihenték magukat, a henyélés a munkánál is jobban megvisel? Akiknek szórakozást is csak értelmes – hasznos – tevékenység nyújt.

A messziről jött s már elég sok messzeséget megjárt idegen nem először találkozik azzal a jelenséggel, hogy emberek – vidéki eredetűek csakúgy, mint a városiak – szakmai-hivatali jó elhelyezkedésük után idegfrissítőül mily feltűnően nagy számban kívánják meg, hogy a természetben végezzenek valami jó – munkát. Hacsak akkora területen is, mint azok a kis munkáskertecskék, melyek a nyugati városokat hatalmas-széles gyűrűben övezik. Megint tehát az érzelmi logika egyenesén oda lehet jutni, hogy mindazok, akik szabad idejüket oly „önfeledten” ebben a skansenben töltik, lényük mélyén a kétkezi munka örömére, a közvetlen teremtés gyönyörére emlékeznek. És szolgáltatnak egyaránt meghökkentő és megszívlelendő adatokat gépi korszakunknak ahhoz a kérdésköréhez, melyet a pszichológia is, a szociológia is ilyen néven emleget: a modern ember viszonya a természethez. Túlzás volna azt mondani, hogy az üvegfúvók ügyességét, a parasztok békéjét bámuló tömeg azonmód üvegfúvó és paraszt akarna lenni. Mindazzal, amit ez a skansen itt kínál, a nép csak játszik, gyermetegül. De mivel játszik legörömöstebben a gyermek? Ami hiányzik neki. S amit majd hivatásul is választana.

Látogatás Malraux-nál

A Kulturális Cserék – az Échanges Culturels – keretében érkeztünk Párizsba, a francia kormány vendégeiként. Illendőnek tetszett, hogy meghívóinknál tisztelgésre iratkozzunk föl. Ez afféle udvariassági jelentkezés. Az illetékes minisztériumban ilyen föliratkozásra elképzelhető, hogy naponta milyen rengetegen jelentkeznek. Már csak a miniszter: André Malraux személye miatt is. Ő De Gaulle tábornok legrégibb s legbizalmasabb tanácsadója még az ellenállási időktől fogva, ez él róla a köztudatban. Noha az államvezetésbe nem a politika, hanem az irodalom területének emelkedőin át jutott. Nem könnyű olvasmányú könyvei – mint a legutóbbi Anti-mémoires is – világsikerek.

Három-négy nap múlva azt az értesítést kaptuk követségünktől, hogy a háromtagú magyar íróküldöttség – Déry Tibor, Nagy László s jómagam – miniszteri fogadásban részesülhet. Hozzánk csatlakozik hivatalból követségi sajtóattasénk, Klein Márton is.

Malraux-val utoljára 1947-ben beszéltem, hazautazásom előestéjén, egy utcai telefonfülkéből. Bemutatkozásul hajdani moszkvai együttlétünkre emlékeztettem. Azt válaszolta, induljak hozzá azonnal; ő maga is elutazás előtt áll. Kiderült azonban, hogy ez a „hozzá” csaknem húsz kilométert jelentett; nem Párizsban, hanem a környéken lakott; nekem pedig olyan hosszú taxiútra nem volt pénzem.

Öt-tíz perces protokollszerű fogadásra számítottunk; szombat délután fél négyre szólt a meghívás.

A fogadás minden volt, csak épp nem protokollszerű. Párizsnak most már csaknem minden műemlékét fehérre tisztíttatta Malraux. Kivéve saját minisztériumát. A Palais-Royal külső falain még ott a százados korom.

Lift nincs a palotában, stílustalan volna. Gyalog megyünk föl a harmadik emeletre. A frakkos chambellan nemcsak hatalmas termetű, hanem olyan kövér is, hogy hivatalának jelvénye, a vastag ezüstlánc szinte vízszintesen fekszik a mellén. A teremszerű előszobából átvezet bennünket a teremnagy, szintén Lajosok korabeli stílusú fogadószobába. Egyszerűbb öltözetben, mint egy elárusítókisasszony, kijön egy titkárnő. „A miniszter úr nem fog késni, hogy megérkezzék.”

De már meg is érkezett, ott siet át az előszobán, onnan jövet, ahonnan mi; vagyis a három emeletet gyalog tette meg ő is.

S már vezet is bennünket a szertartásmester egy következő hatalmas terembe. Onnan nyílik a miniszter dolgozószobája.

Maga Malraux nyitja elénk az ajtót. Kéznyújtás közben számon van, hogy bemutatkozás helyett régi találkozásunkra emlékeztessem, amidőn kettesben jártuk a metróépítkezések miatt összevissza dúlt Moszkvát.

Nem kezemet, a két könyökömet fogja meg.

– Együtt mentünk be a pincékbe; abból a nagy közkertből!

Sajnos, semmiféle pincére nem emlékszem; arra sem, melyik közkertre céloz. A Vidám Parkban – amelyet akkor, azt hiszem, Pihenő Parknak hívtak, jó fél napot töltöttünk; de annak vacsora lett a vége. Ám ennek tisztázására nem ez az alkalom.

Dolgozószobája is ugyancsak Lajosok korabeli szalonterem. Közepén terjedelmes diplomataasztal. Előtte dívány, egy-két karosszék. Itt kínál hellyel bennünket. Maga az asztal mögé kerül, de csak azért, hogy a saját karszékét ide cipelje a mieink mellé.

Hatvanhat éves. Frissen mozog. Remek szabású feketében van, szivarzsebjében fehér zsebkendő. Valamikor az átlagosnál is magasabb volt, most éppen csak magas. Simára kefélt haja vékonyan tapad a fejbőrhöz, de az őszülés nyoma nélkül. Arcmozgása élénk, beleértve egy-egy ideges rándulást is. Elmejárása még élénkebb; minden érintésre szaporán, bőven adja a választ.

Regényt utoljára a spanyol polgárháborúról írt. Ez mostanában jelent meg magyarul. A szó a polgárháborúra terelődik, néhány gondolatcsere után vendéglátó gazdánk valóságos kis történelmi esszét rögtönöz.

A spanyol polgárháború a második világháború első felvonása – vagy inkább szörnyű előjátéka – volt, ez igaz; de az már nem áll, aminek én adtam hangot, hogy a köztársaságiak győzelme gátat vetett volna a világháborúnak. A németek már akkor kirobbantották volna, nagyjából már föl voltak készülve. Ellenfeleiknek érdeke akkor az időnyerés volt, hogy legalább egyenlő esélyük legyen. A hősies, de fegyelmezetlen – mert hamarjában összeállított – köztársasági csapatok nem bírhattak meg a keményre szervezett túlerővel.

– És a nemzetközi brigádok?

– Azok egyszeri erőforrások voltak. Remekül és eredményesen verekedtek, de állományuk nyolcvan százalékát már az első ütközetekben elvesztették. Azoknak az önkénteseknek a tömege, akik a spanyolok segítségére siettek, az egyszeri blokk volt; ha kimerült, nem volt föltöltés. És nem is sok helyről jöttek. Angliából például alig.

– Spender, Auden.

– Néhány költő; de nem ezrednyi tömegek.

Déry megkérdezi Malraux-t, ismerte-e Koestlert.

Anglia sem akarta a köztársaságiak győzelmét. Igazi segítséget a köztársasági Spanyolországnak, már csak azért is, mert határos vele, egyedül Franciaország nyújthatott volna.

– S mért nem adott?

Emlékezhetünk a forró élményre: a korszak egyik legünnepeltebb francia írója a saját erejéből – mondhatni a saját számlájára – szerzett, szervezett és vezetett harcba repülőkülönítményeket a forradalmi Madrid védelmére. André Malraux-nak hívták.

– Nem volt köszönet abban sem, amit kaptunk. Minden fölszálláskor rettegve ültünk a gépbe. Az anyag miatt. Harc közben vagy a motor akadt el, vagy a gépfegyver.

– Vagyis Franciaország sem akarta a győzelmet? Valóban, Léon Blum sem?

– Mikor mindezt elpanaszoltam Léon Blumnak, átölelt, könnyesen a tehetetlenségtől. A kormány negyven tagja közül csak három rokonszenvezett a köztársaságiakkal. Ő köztük volt. Pierre Cot is.

Némi szünet.

Párizsi tartózkodásunk eredendő célja a francia–magyar szellemi kapcsolatok kiterjesztése. Idejövet átment a fejemen, voltaképpen erről kellene szót ejtenünk már csak az udvariasság viszonzásaképpen is.

Oly sűrítve, ahogy csak lehet, a köszönethez azt fűzöm, hogy két század óta a franciák nem éltek magyarországi lehetőségeikkel: nem növeltek elég termőágat azokból a hajtásokból, melyeket a hajdan magyar talajba plántált gyökér eresztett, ma is ereszt. Első nyelvemlékünk (a Halotti beszéd) francia helyesírású. Első királyunk Clunyvel levelezett, onnan kapott tanácsokat, szerzeteseket. Magyarország…

– Több mint ezeréves állam! – vág közbe.

– …mindig abba a kulturális körbe tartozott, azoknak az országoknak az együttesébe, amelyek tevőlegesen válaszoltak az európai történelemnek ama három nagy táborgyűjtésére, melyeknek neve: keresztes háborúk, reformáció, francia forradalom. Polgárságunk német befolyású volt. De szellemiségünk mindig latinos, franciás. Még újabbkori generációt vezető három nagy költőnk is Párizs napfényérintésére kezdte adni a jellegzetesen Duna-medencei termésének is legjavát.

Mindez ott, élőszóval nem hangzott oly leckeszerűen, mint itt, leírva a magyar olvasónak. Vannak igazságok – igazságaink –, melyeket nem lehet eléggé ismételnünk. Azt próbáltam még összefoglalni, hogy Magyarország, a sok látszat ellenére, e középkori szerves összeköttetések folyományaként idegzetében – mondhatnánk, tudatalattijában – erősen frankofil volt. Későbbi történelme során is ennek megszámlálhatatlan jelét adta. Adja ma is.

Kérdés volt a pillantásában, amelyet most rám irányított.

– Ha egyszer utazást tervezne Magyarországra, csaknem minden faluban két tornyot lát, különböző jellel a tetején. A Kárpátok övezetéig a magyar nép volt a legszélsőbb, ameddig a római hit hullámverései elhatottak. Erre emlékeztet az egyik torony. A másik alatt még érdekesebb múlt szunnyad. Ha reneszánsz kori francia zenét akar hallani, oda tartson. Öreg magyar parasztasszonyok dünnyögik Bourgeois muzsikáját, Clément Marot zsoltárfordításainak szövegére, persze másodszori magyar fordításban.

Nem emlékszem pontosan, hogy e mondatok melyike után röppent el Malraux ajkairól ez a fölkiáltás:

– J’ai toujours eu une nostalgie poétique pour la Hongrie! – Költői vágyódás volt mindig bennem Magyarország iránt!

– Sose járt arra?

– Csak átutazóban.

– Álljon meg egyszer. Engedje meg, hogy meghívjam hozzánk.

– Hiszen ha nem volnék miniszter.

– Hagyja abba néhány napra. Mint író jöjjön az írókhoz.

Déry mosolyogva azt fűzte közbe, van nekem lakásom egy Balaton-parti házban; vegyen Malraux, az író, egyenest oda irányt. Pihenhet egész nap; koszt, kvártély meglesz.

– S ha fogyatékos, esténként Déryékhez mehetünk. Tíz kilométerre lakik.

S néhány percig tréfásan folyt a szó. De aztán megint komolyra fordult.

Ennek a férfinak, aki mellettünk ült (a közénk vont miniszteri székében), nemcsak életművét ismeri apróra a francia irodalmi közvélemény. Életkörülményeit is. És nemcsak a már-már kalandosan sorskihívó vállalkozásait. Személyes körülményeit is. Apja, nagyapja öngyilkos lett. Feleségét, a másodikat, halálra gázolta a vonat. Ettől való két fia autószerencsétlenségben együtt pusztult el. Két fiútestvérét kivégezték a németek. Görög tragédiák hőseit tűzdeli körül ennyi villámcsapással a végzet. Talán arcán az a meg-megismétlődő enyhe kényszerrángás, ez a finom tic a válasz még ma is minderre a vakító csapásra.

Beszéd közben vetül ez a tudatomba, mintegy agyamnak egy külön működő kis gépezetéről. Folytatom, hogy mi is lehet a magyaroknak a franciákhoz való különös vonzódása mélyén. Mi lehet a kézzelfogható oka annak, melyet mindkét részről nemegyszer szellemi rokonságnak neveztek a tünetek számbavevői? Abban persze politikai ösztön vezetett, hogy a protestantizmus német válfajáról, a lutheranizmusról, a magyarok is a franciásra, a kálvinizmusra váltottak át. Többet mond ennél – mélyebbre mutat –, hogy mindkét nép szellemisége a világosságot tartja a gondolatkifejezés, sőt az érzelemközlés fő követelményének. Egyik kiváló tudósunk ennek okául azt fedte föl, hogy a jó fogalmazás szabályait évszázadokon át Franciaországban éppúgy a latin szintaxis alapján verték a koponyákba, akár nálunk. Nálunk azért, mert népi nyelvünk testvértelensége folytán a latin volt sokáig szinte köznyelve minden szellemi érintkezésnek, sokszor még az országon belül is. Rengeteg még az ilyen módon föltárható rokon vonás. A hevesség! A harcban is: mi adtuk a világnak – épp Franciaországon át – a huszárságot. A humorérzék! Aztán a sör és tömény szesz élvezése helyett inkább a borivás…

– Meg az asszonyok!

A század végéig a franciák még irodalmukban is közmondásosként emlegették a magyar nők szépségét. Azt hittem, csak erre célzott Malraux.

Hadd írjam ide én is – ha már hírlapba is annyiszor leíródott –, valahányszor magánszemélyként megy nyilvános helyre, hosszú évek óta a kitűnő írónő, Louise de Vilmorin, az egykori Mme Paul Pálffy társaságában teszi.

– Óriási erő, ha egy országban szépek és okosak az asszonyok! Franciaországot mindig az asszonyok tették erőssé. A férfiak össze-összeálltak úgynevezett férfias vállalkozásokra: háborúra, közügyrendezésre; külső átmeneti eredményt csikartak is ki néha, de aztán!… Az ország megmentése mindig az asszonyok míve volt.

Annyit forgott a szó a középkor körül, azt hittem, a korszak nagy hírű nőire gondol, Agnès Sorelra, Jeanne d’Arc-ra.

– A 18. század remek francia asszonyai a példaképek.

– A szalonok lelkes szervezői? Az írónők? Madame de Sévigné?

– Madame de Pompadour!

Ez megint tréfásra hajlította az eszmecserét. Nem fogtam föl az összefüggést a francia és magyar nők történelmi szerepének hasonlóságáról; nem akartam faggatózni, mit tud, mit értékel ő, Malraux, a múlt magyar asszonyairól szólva.

Sorát szerettem volna keríteni itt is néhány olyan világproblémának, mely különösképpen foglalkoztat, s melyek egynéhányáról, úgy érzem, még fölvilágosítást is nyújthatok. Így a „faji” türelmetlenség új köntösű szörnyéről, az anyanyelvi türelmetlenségről, mely fölfogásom szerint nőhet akkora átokká Európa közepén is, mint a ségrégation Amerikában. Elmondtam, már nem is tudom milyen láncszembe akasztva, hogy a világon a magyar anyanyelvűek száma tizenötmillió, de ebből csak tízmillió él az anyaországban. Ilyen nyelvi diaszpóra – hogy minden harmadik ember éljen nyelve közösségén kívül – van vajon még egy a földön? Belefogtam elmondani e tény egy-két fájdalmas következményét; szemben a hitleri veszedelemmel, például. A nemzet akkor is más hibájából szenvedett, amidőn tévedett. Nem emlékszem, mi volt épp az érintett à propos, midőn Malraux egyszerre fölvetette a fejét, majd hangját is ugyancsak fölemelve, megszakított. Örültem, hogy nem egyedül hallottam, amit mondott. Négyőnk felé fordulva kiáltotta:

– Magyarország sosem volt csatlós állam; s nem is az!

Maradjon meg francia eredetiben is szó szerint:

– La Hongrie n’a jamais été un pays satellite et ne l’est pas!

Nem tudom, mit jelent ez a politika grammatikájában. Könnyedén, határozottan mondta ki, ültében úgy gesztikulálva, hogy lendülő keze csaknem a földet érte.

Aztán mondott egyéb figyelemre méltót is, éppily egyszerre és suhintón. Annak a hajdani moszkvai írókongresszusnak egyik előünnepélyén (Andersen Nexö születésnapján) egy asztalvégre ültettek bennünket, franciául értőket: Nizant, Malraux-t, Paszternakot, engem.

– Jeszenyin, Majakovszkij, Paszternak, ez a három a nagy! A többi – ce sont des amateurs!

A francia amateur nem azonos a magyar amatőrrel. Az elrendelttel szemben itt a rajongót jelentette.

– És Mandelstam? – kérdezte Déry.

De Malraux-t már ragadták saját szavai Paszternak dicséretére.

Eltelt közben jó egy óra; többször is hozzákezdtünk a fölemelkedéshez, hogy a látogatást mégse vigyük túl messze a protokollon. Mindannyiszor szívélyes erély parancsolt vissza a helyünkre. A beszédtémák egymást nemzették, fonaluk csak az volt, hogy egymásra következtek. Át-átvette Déry is a szót; hogy miről, azt az ő feje és tolla őrzi hívebben. A beszélgetést Nagy László a sajtóattasénk tolmácsolásán át követte. Őriz nyilván ő is általam kihagyott részleteket. Az én emlékezetembe külön egységként most még csak az szökik, aminek ez volt a bevezetője, részemről:

– Meg fog lepődni, kivel beszéltem nem is régen önről mint közös ismerősről. Kun Béla özvegyével. Jólesett neki, hogy ön nemrégiben is elismerően nyilatkozott férjéről.

– Kun Béla igen jelentős történelmi személyiség volt. Hogy milyennek bizonyult a sajátos, a magából eredő súlya, jellemzi, hogy amikor egy Borogyint is például már rég megalázóan hátraszorítottak, ő még mindig tartotta a posztját. Örülök, hogy személyesen is gondolatot válthattunk.

– Kun Béla özvegye szerint ön…

– Őrá is jól emlékszem. Ettem a főztjét! Még egy mondata is azonmód a fejemben maradt.

– Hadd adjam vissza neki.

– Voltam a lakásukon is. Akkortájt játszottak Párizsban egy szörnyű darabot, a Montparnasse színházban. Danube rouge, a Vörös Duna címmel. A magyar proletárdiktatúra volt a helyszín és az idő.

– Véletlenül én is láttam. Kun Béla, a főhős, kopaszon, vörös kecskeszakállal, muzsikcsizmában futkosott föl-alá és célozgatott egy irdatlan forgópisztollyal.

– Ezt beszéltem el nekik az asztal fölött, nem kis derültséget keltve. Ez után szólt oda Kun Béláné a férjéhez: látod, már Párizsban is szerepelsz!

Került még egyéb is szóba, amely mindenekfölött Malraux ajkáról folyt, frissen, tartalmasan, akkor is, ha kérdezett, akkor is, ha válaszolt. Végül is mi indítottunk, mégpedig véletlenül. Déry cigarettára gyújtott, de mivel – távol az asztaltól – hamutartót sehol sem látott, fölkelt, hogy lecsöppenő hamujának valami alkalmatosságot keressen. Az eszmecsere olyan mondathoz ért, amely beszélgetészárónak is beillett. Malraux is fölállt, a sok ajtó nagyságú tükör közül lassan ahhoz indult, amely ki is nyílt. Kikísért bennünket a hatalmas előcsarnokba. De – a tükörbe rejtett ajtók miatt – még itt sem búcsúzott el tőlünk. Kikalauzolt bennünket – miután egy pillanatig maga is kereste a helyes irányt – az éppoly nagy előszobában.

– Bejönni könnyebb ide, mint kimenni – mondta, mosollyal éreztetve, hogy jelképesen is érthető. Sorra kezelt velünk, s átadott bennünket az odaintett szertartásmesternek.

Waterlootól visszanézve

Jóval elmúlt éjfél, egy-két csillagát már a mennybolt is hunyóra pislogatja, de nekem csak nem akaródzik elaludnom, hanyatt fektemben itt, a waterlooi csatatéren. Nem a puszta földön fekszem, nem isten szabad ege alatt. A csillagokra nem is sátorhasadékon át látok, hanem ferdén, egy kényelmes polgári otthon vendégszobájának ablakából. Reggel óta nehéz agyagú szántókon hajszoltam a két lábam; el-elszenderednek már, ha nem gondolok rájuk, ott az ágy végében, mint dolguk jó végeztével a gazdájuk elé heveredett kutyák.

Napóleon-könyvekkel vagyok körülrakva. Van köztük kettő csupán magáról a végső nagy csatáról, amelynek – ahogy a térképmellékleteken látom – körülbelül a közepén heverek. Több változatban is elolvasom a híres mérkőzés leírását, és így több oldalról is láthatom; a sorsdöntő Esemény, mondhatni, tárgyszerűen áll előttem, csaknem tapinthatóan, három dimenzióban.

Mindez nem feledteti, sőt értékben még magasabbra emeli a mindnyájunk által ismert hatalmas képet, amelyet a végzetes küzdelemről Stendhal festett a Chartreuse de Parme-ban. Nem is képet, hanem látomást adott róla, lángelméje működtetését ezúttal egy ravasz újítással fokozva. Eladdig a csatákat hadi egységek és hadi kiválóságok mozgásán át ábrázolták. Az ő ábrázoló fogása a plebejus egyénítés volt. Az óriási eseményhalomba egy csetlő-botló, senki által ott nem ismert gyerekembert dob, nem másként, mint egy katicabogarat egy szénakazalba, és újra meg újra azt keresi meg, azt mutatja föl; miközben a hadat szétszórja az orkán. A regény fiatal hőse – Fabrice del Dongo – úgy csinálja végig a waterlooi csatát, hogy maga is csak a végén tudja meg, hol is volt.

Festett képet az ütközetről Victor Hugo is. Füstöset, vöröset, olyat, amilyet a kor kívánt, Delacroix modorában. Negyven évvel a végzetes nap után járja be a csatateret, könnyekre indító szándékkal; ugyancsak a kor kívánalma szerint, sőt valóságosan is könnyezve, ahogy leírásába befűzi.

Olyan volt, mint egy „vörös örvény”, mint egy „lánglövő hámor”, amelybe omló házfalként dőltek bele a francia ezredek s végül maga a híres Gárda, halálmegvető hetyke garral, elején zenekarral.

A harcmezőnek ezen a hajdani forrpontján ma egy sor virslisütő konyha, sörmérő bódé, panoptikum, rövidfilmvetítő barakk áll, egy szabályszerű vurstli. Még egy olyanfajta körkép sem hiányzik, amilyen hajdan, kisgimnazista korom nagy művészi és nemzeti élménye, a ligetbeli Feszty-látványosság volt.

Ebéd és vacsora között a harcmezőn keringtünk. Százas sebességgel a kitűnő, de néptelen betonutakon. Így se járhattuk be. A mérkőzés, mint tudjuk, területileg is óriási méretű volt. Szürkült, mire a kegyeletesen kézierővel összehordott emlékhalomhoz értünk, melynek csúcsára – a fölvilágosító szövegek szerint – kétszázhuszonhat lépcső vezet. A csúcson dühbe meredt farkú sovány oroszlán szimatolja az alacsony felhőket. Oroszlán tehát, brit és belga jelkép, nem pediglen sas, még kevésbé kakas, nem francia hadi állat.

Tudjuk, milyen kevésen fordult meg, hogy a hadi szerencse kihez pártolt. Napóleon hibát hibára halmozott. A kezemben, illetve most itt a térdemen tartott vaskos könyv fejtegetése szerint a történelemalakító nagy összecsapást bármely közepes tábornok megnyerhette volna a franciákkal. A császár akkorra azonban még mindig nem gyógyult ki a megalomániájából. Lomha volt és öntelt. Ahogy a frissítőket kínáló vendéglők cégérei ábrázolják. Jobbja a nevezetes gesztussal nem a keblén, hanem pocakján nyugszik, méltóságos toka alatt. Iszonyú éjszakája volt; álmatlanul, a hasán fekve töltötte, sziszegve az ecetes borogatások miatt, melyekkel vérzését az orvosok el akarták állítani, hasztalanul; a hosszú kocsiutak alatt kiújult az aranyere. Ezért is nem szállt másnap idején lóra, ezért követte el a végzetes késedelmet.

A csatatér legjobban az emlékmű lábától fogható egybe. A több falura, illetve tanyára kiterjedő terület olyanformán esik, ahogy a szélmozgatta tenger: hullámvölgyeiből a házak sem látszanak ki. De hullámhegyeiről kilométerekre meglátható az ember is.

Egy ilyen hullámvonulaton nagy messze rövid jegenyesor sárgáll. Jegenyék álltak ott annak idején is. Napóleon onnan irányította a csatát. Ameddig irányította. És nem kuszálta.

A körképen förgeteges lovasrohammal épp franciák támadnak. Mögöttük a sor jegenye mellett mindenki felismeri a császár fehér kancáját. A kép másik oldalán Wellington, a vezérkarával. Már-már bekerítve.

A színház nagyságú körkép falain – ahogy a többi kegyeleti hely falain is – mindenütt figyelmeztető táblácskák: A legszigorúbban tilos a falakra írni! Az elhunyt hadfiak egy tenyérnyi helyet nem engednek át, hogy a szerelmesek is megörökítsék az itt töltött napot. Halhatatlanodási vágyunkat mi civilek csak a hősök képmásainak megvásárlásával elégíthettük volna ki. Gondoltam, veszek egy sörnyitót: egyik oldalán a nagy francia, a másikon a nagy angol arcát ismerhettem föl. Ez a találkozás – mondhatnám, ez az összebékülés – megnyerte tetszésemet; az Idő egyik szép teljesítményének tekintettem. De aztán mégsem vettem meg a sörnyitót, megteszi az is, ami otthon van.

Napóleonnak nem volt szerencséje az irodalommal, sem életében, sem halálában. Mint annyi híres vagy hírhedt államférfi, maga is tett kísérletet a tollal, s kiáltványi műfajban, semmi kétség, jelentőset alkotott. Saját hiedelme szerint őszintén szerette az írókat. Valójában azt szerette volna, hogy az írók szeressék őt; még ahhoz sem ragaszkodott, hogy őszintén.

Ezt sem kapta meg. A korszak két nagy szépírója, Chateaubriand és Benjamin Constant gyanakvóan, hidegen, majd megvetően nézett a kor bálványára. A császárság idejének művészi életét – ahogy Dobossy László a pozsonyi Irodalmi Szemlé-ben oly meggyőzően összefoglalta – a pangás, majd a teljes meddőség jellemezte. Az austerlitzi csata előestéjén Napóleon Racine-ról és Corneille-ről beszélget, mégpedig – a történelem ezt is följegyezte – tokaji bort ízlelgetve. De kivel értekezik s kivel koccintgat? Tábornokokkal, természetesen. Az írók véleményét Vigny jegyezte le; egy kicsit továbbhegyezve magyarul így szúrhatna: könnyebb egy országnak egy nagy győzelmet adni, mint egy maradandó könyvet.

A legendák egébe igazánból halála után szállt föl Korzika csodaszülötte. Külön könyvtártelepet lehetne építeni a róla közölt alkotásoknak. Irodalmi mű ezek közt nincs.

Önmagában ez még nem lenne súlyos. Nemzeti érzéseik kifejezésében a francia irodalom szemérmes. A hazához való hűség – a büszkeség és vitézség – nagy tragédiáinak színterét spanyol, görög, római, bibliai (sőt hun) földre helyezi. Hőskölteményt a Roland-ének óta a francia értők nem olvastak végig gúnyos közbekuncogás nélkül. Arányérzékük oly istentelen – oly emberi tehát –, hogy minden emberfölötti teljesítmény mögött csalást szimatolnak. Az ország védszentjét, Jeanne d’Arcot két dráma mutatja föl dicsfényben a világnak: az egyiket Schiller írta, a másikat Shaw. Mindenütt kasszadarabok; kivéve náluk.

A kétszázadik születésnap alkalmából teremnyi új könyvvel lepte meg a Rajongás a Halhatatlanságot. A szellem embereinek ajándékát ezúttal sem köszönné meg a császár. Az új írások könyörtelenül folytatják az Örökéletű élveboncolását. Nincs ellenszenvesebb – szellem-ellenesebb – a sanda szándékú hőstelenítésnél: a kétes anyagból olcsón főzött – nemrég nálunk is oly kapóssá vált „deheroizálás”-nál. A francia „hőstelenítők” tisztán vágnak, igényesen főznek, vigyázva, helyesen végzik a rangfosztást: a nép rangosításával.

Az új kor Cézárjának jellemét leglátványosabban az a könyv csontozza elénk, amely voltaképpen csak sorrendbe írja az eddig is közismert adatokat. A szerző – Henri Guillemin – módszere az apró adat fölhasználása: a testközeli ábrázolás. Az elejtett szó, az önfeledt gesztus fölnagyítása. Ebből persze néha torzkép származik. De hát mi a karikatúra ereje? A vastag jellemzés.

Napóleon beceneve a családban Nabu volt. Mikor a koronázás ideje közelgett, környezetében fölmerült a gond: az uralkodók keresztnevükön kerülnek a trónra, neki mi legyen a neve. Az eladdig ismeretlen Napóleon oly képtelennek tetszett, mintha valaki magyarul Fridolin vagy Habakuk néven jelentkeznék efféle méltóságra. Ám a trón önkéntes jelöltje oly magától értetődően ment – azaz tört – ezúttal is a cél felé, hogy senki sem merte figyelmeztetni, s a franciák rövidesen nyelv- és arcficam nélkül tudták a helyes kiejtést.

Éppily természetesen hozta magával a császár az egész nabui családot. Az apát már elvitte a gyomorrák (ami majd a fiúval is végez); a mamma mia annál jobban érvényesül: ábrázolja a családot. A koronázáskor – 1804-ben – erőteljes, eleven szemű asszony, ötvennégy éves. Szállóige lett, amit fia káprázatos sikeréről megkérdeztetve mondott; a franciák olaszos kiejtéssel ismétlik: Pourvou qué ça dioure! Csak így tartson!

Magának Nabunak a szokásos szavai még maibban hangzanak: fő, hogy a bolt menjen. Szerette a köznapi kifejezéseket, sőt az utcaiakat. A jakobinusokra ezt mondta, igaz, hogy a bukásuk után: vizelni rájuk. Még 1913-ban rendkívüli érdekességű dokumentum került elő; gyorsírási jegyzet az Államtanács néhány üléséről. „Teljes a nyugalom” – referált egy tanácsnok az ország állapotáról. „Úgy van! Senki se moccanhat!” – felelt ő. Majd: „Nem tűröm, hogy az újságok mást jót írjanak, mint ami nekem jó.”

A legtestközelebbi adat, hogy ez az óriás milyen kisszerűen, milyen kisboltosi szívóssággal ápolta a maga jó hírét, mondhatni publicitását. Egy diadaloszlopot nem sajnált magától; ahova neve kezdőbetűjét fölvésethette, felvésette; az érdemeiről szóló közleményeket maga nézte – s ha kellett, javította – át. Tehetsége, akarata, szorgalma egyformán hatalmas. Meglepő mégis – vagy épp ezért? –, hogy ez a Sas mennyire figyel a föld pici pontjaira is; mennyire számol a közeggel, amelyben világámultató szárnycsapásait végzi. Vállán a hermelinpalásttal, fejében – saját kezével odatett – koronával, a fejedelmi esküben fogadalmat tesz minden ilyenkor szokásos szent fogalomra, majd hirtelen a „nemzeti tulajdonok eladásának visszavonhatatlanságára”. Ezt a volt főúri birtokok új tulajdonosai várták el attól, aki uruk akart lenni. Még előbb ilyen törvényért felel: minden olyan célzatú munkásegyesülés, amely a munkabér fölhajtását célozza, legkevesebb egyhónapi börtönnel sújtandó; a felbujtó büntetése két és fél év.

„Szerény számítással”, ahogy szó szerint olvasom, az akkori huszonnyolcmillió franciából egymilliót veszejtett el közvetlenül fegyver által. Emiatt soha egy jajt, egy szisszenést nem hallatott. De pusztítása a népben ennél sokkal nagyobb. Végzetesen visszavetette a születések számát; uralma alatt csaknem az egész francia férfifiatalság idegen földek országútjait rótta, az arák és a hitvesek vágya helyett a császárét teljesítve.

Maga a császár szívesen kelt mindahányszor útra. Imádott hadjáratot vezetni; a vadászok szenvedélyével szeretett csatázni, már-már függetlenül attól, győz-e vagy sem. A vereség egy percre sem vette el a kedvét, ahogy a vadászokét sem egy-egy hajtás eredménytelen puskadurrogtatása. Magát közben állandóan a béke barátjának hirdette, s nyilván hitte is. Sosem ő a támadó, hanem mindig a megtámadott, még akkor is, amidőn védekezésül ezer s ezer kilométereket kell a határon kívül marsolnia, Madrid felé, Moszkva felé.

Ez a mostani, az évforduló körüli irodalom is megújítja a vitát: igen, de mindezzel a kor nagy eszméit vélte diadalra vinni; de mindennek ellenére a szabadság magvait akarta széthinteni a kontinensen, a zsarnokokkal készült leszámolásra.

Egyre inkább a zsarnokok eszközeivel. Végül a zsarnokok dölyfével s vakságával.

Első hadjáratai alatt tódultak zászlai alá az elnyomás igájába beleunt népek. Voltak csatái, amidőn seregének zöme nem is francia volt, hanem önkéntes idegen, lelkes szabadságpárti: a megálmodott Európa rajongói. Utolsó csatájában is tarkálltak a nemzetek. De mind vele szemben.

Az európai feudalizmust ő lökte sírba, illetve ő húzta rá a sírgödörre a földet. Az ő nevéhez fűződik a polgári berendezkedés; a nagypolgári, Franciaországban. De a forradalom kispolgári rétegeit már ott is elárulta. Az ennél lentibb osztályok számára pedig szeme sem volt. Végső következményül Európa középső és keleti részét nem előre, hanem hátra taszította, a Szent Szövetségbe.

A nemzeti érzés mai formáit a francia forradalom alakította ki. A haza mindenkié – azaz mindenkié lehet –, azért érdemes és szükséges az emberi együttélés tökéletes edényévé tenni. Ez nem azonos azzal, amely az együttélésből származó biztonságérzést, lelki örömet bódítószerrel, a lélek ittasságával akarja pótolni. Napóleon egyre inkább az utóbbival látta el a népet, olyasféle tapasztalatból, amely csata előtt a katonáknak hajdan bő pálinka-, újabban bő rumosztást tanácsol. Ő a gloire nevű tömény szeszt osztatta; és gyártotta rendkívüli változatokban, csaknem minden szájízre. Az iskola, amit csinált, óriási lett; óriásian végzetes. Igazánból mint tanítómesterrel, mint lelki vegyésszel kell szembefordulni vele. Mert ha a siker igazolás, már-már igaza lett.

Amikor első száműzetéséből, Elba szigetéről visszaszökött, azok a bizonyos, kispolgárinál is lentebb rétegek rögtön melléje álltak. Volt marsalljai, hercegei még méricskélték a szélfordulatot; az utca már Grenoble-ban ezt harsogta: éljen a Császár, le a főurakkal! Párizsi bevonulása napján a külvárosok népe ünnepelte, az 1793-as pikákat rázva, a Ça irá-t énekelve, a Carmagnole-t táncolva.

Nekik még mindig a Forradalom Fia volt. A köztársaság – császára!

A Restauráció megízlelése után.

Volt neki is érzéke a szelek fordulatához. Azokban a csupa kapkodás időkben is új alkotmányt dolgoztatott ki – Benjamin Constant-nal; az most melléje állt, a kockázat ellenére is; vagy talán épp azért.

De már késő volt. A játszma elveszett; nem Franciaországban, kint Európában. Waterloonál győzhetett volna. De ha győz is, ügyét már akkor sem nyeri meg. Ez az ügy Európában az egészséges hazateremtés feladata volt: a nemzeti érzés és a társadalmi kérdés egy ütemre való hangolása. Az, ami a mi századunk feladata is lett.

Ajaccio

Waterloo után aki Ajaccióból keltez írást, csakis Napóleon-rajongó lehet. Waterlooba egy magyar barátunk ottani – ohaini – házának tágassága és erszényünk valutarekeszének szűkössége vezetett. A korzikai utat – erszényünk lapossága nem változván – a francia művelődésügyi minisztérium baráti meghívásának köszönhettem, köszönöm ezúttal is. Kellemesen fokozta az utóbbi kirándulás tanulmányút jellegét, hogy néhány régebbről is jól ismert francia író társaságában tettük meg: eleven bedekkerként szolgáltak. Legkülönben köztük nemzedékének tán legtöbbre tartott költője, Jean Follain; magyar fordítású verseinek élvezetébe néhány éve épp én igyekeztem olvasóinkat bevezetni egy bő előszó erejéig. Viszonzásul ő engem további napóleonidákba kalauzolt be. Mihelyt a hajó Korzika felé nyílt tengerre jutott, s azzal megszűnt a látnivaló, arról kezdett beszélni, amikor ő – Szent Ilonán járt. Erről tartott szóval magán Korzikán is. A kezdet és a vég – a császár két nagy állomása – szinte szabályosan váltogatta képeit tudatomban. Az egyik a közvetlen látás, a másik a pompás láttatás élményével.

Mint annyi falusi francia fiú, gyermekkorában Jean Follain is Napóleon-rajongó volt. Ez az emlék zarándokoltatta most ide, Korzikába, nem könnyre már persze, sőt! – felnőtt mosolyokra.

Ez a hajdani gyermekkori vágy, azaz annak különös maradványa vitte el vagy tíz esztendeje oda is, ahova a leglelkesebb Napóleon-istenítőknek jó, ha minden milliomodikja eljuthat: Szent Ilona szigetére.

Korzikába csak a hajóút hét óra oda, hét óra vissza. Egymás mellett ültünk itt is, később az autóbuszon is, az előadónak éppoly nagy képességű Follainnel. Ha magnetofont teszek a zsebembe, a kitüntető megbecsülést most vaskos könyvvel viszonozhatnám annak, aki abban részeltetett. Így csak afféle recenziót nyújthatok róla.

Szent Ilonára, a császár halálának házába azért nem járnak Napóleon-zarándokok, mert a sziget máig nincs bekapcsolva még a postai forgalomba sem; még a repülőjáratokba sem. A Párizsban föladott expresszlevél négy-öt hét alatt jut oda. Ilyen időközben indul Southamptonból gőzös arra le messze, az afrikai egyenlítő alá. A császár indulásakor a szigetecske még irdatlanabb messzeségbe esett.

Maga a sziget buja növényzetű, kies fekvésű, tele – szinte a kor romantikus tájkívánalma szerint – erdős heggyel, tar bérccel, füstölgő tűzhányóval. De a hely, ahova a császárt vitték, agyonjárt, piszkos telep volt; a környék kietlen; a talaj művelhetetlen. Szekérrel hozták a földet, hogy valami kertet teremtsenek az elhanyagolt – földszintes – ház köré. A császár, különös ötletből vagy előérzetből, kért a kertbe két teknősbékát is. Velük társalgott, őket oktatta, gyakorlatoztatta. Ezek közül az egyik még Follain látogatása idején is élt. Hegyes-gunyoros tekintetű szerzőnk tehát olyan lény szemébe nézhetett, amely még Napóleonnal cserélt pillantást. A másik szemtanú sem halt meg, csak elmászott, az idők folyamán, páratlan emlékeivel vissza a bozótokba.

Az úgy-ahogy helyreütött házban a császár négy szobát lakott, nem számítva a külön igényelt fürdőszobát, amelyben ma is ott áll a faburkolatú rézkád s egy másik, tisztaságcélzatú alkalmatosság.

Napjait a császár egyedül töltötte. Közvetlen – hazai, azazhogy francia – környezete mindössze két tábornok, mindegyik a feleségével. Ezeket csak este látta, vacsorára, minden esetben papírkártyán közölt meghívás után. Akikre aznap megneheztelt – állítólag főképp emlékei hatására –, annak nem küldött meghívót. A hölgyeknek nagyestélyiben, minden ékszerük, fejdíszük fölrakásával kellett megjelenniök. A férfiaknak teljes tenue-ben. Maga a császár is tenue-ben volt. Kívülről néha bejött, s a gyertyák világította terem korhadt padozatán átszaladt egy bennszülött patkány. Senkinek egy mozdulatot nem engedett az etikett. Az ajtóknál párosával fehér harisnyás inasok álltak, szobormereven ugyancsak. A személyzethez tartoztak, de ha valamelyikük gyengélkedett, libériáját, némi borravalóért, az angol őrség valamelyik bakája öltötte föl. A konyhát egy kínai szakács vezette; fogalma sem volt, kikre főz; nemcsak Párizsról és Franciaországról, de Európáról sem hallott soha. Legkészségesebben a császár még vele beszélgetett.

A „látkör nélküli” tengerből (Petőfi érzékeltette így, aki sose látott tengert) Korzika zuhogó esőben tűnik föl; s magasodik percenként közelebbről. Norvég fjordvidék felé futunk: csupa kietlen kőhegy, csupa tajték verte fok, be-benyúló öböl; magános sziklaszálak serege a vízben. De az eső meleg, a köd, mint a dzsungelekben.

S a kőcsúcsokon itt is, ott is világítótorony. Forgó fényük már messzire kaszál az estben. A rengeteg rejlő szikla miatt ősidők óta bajos volt kikötni Korzikában. A tengerbe előreugró fokokon kerek kőbástyák. Aztán az ember is nehézzé tette a kikötést.

Végleg a szigetet 1769-ben engedte át Génua a franciáknak, a lakosság megkérdezése nélkül. Épp Napóleon születése évében. A Franciaországhoz történt csatolása ellen, azaz a függetlenség mellett még a fiatal Buonaparte is hangoskodott. A helyi mókás szólás szerint később azt látta egyszerűbbnek, ha Franciaországot csatolja Korzikához; ezért lett Bonaparte.

Az addig elmaradt földmívelésű, de szorgalmas és életrevaló lakosságú sziget belekerült az európai műveltség köráramába.

Meghökkentő, de mégis természetes – azaz tanulságul nagyon is fölhasználható – következményekkel.

1836-ban a lakosság 320.000 lélek; 1957-ben 167 000. A műveletlenül hagyott föld 1913-ban 18%; 1956-ban 45%. A fiatalság nagy tömegekben hagyja el a festői falvakat; elvadul a nyesetlen citrom- és narancsfa. Félmillió az ojtatlan maradt olajfa. Mindezek termését behozatallal pótolja. Behozatal már a bor is.

Kiviteli cikk – megint csak egy tréfás szólás szerint – az ész. Az elvándorlók „odaát” az állami gépezetben helyezkednek el. Tőlük jön – postautalványon –, amiből a honn maradt család él. Az odaát oly gyakori postássztrájk itt pénzrekedést, azaz pénzhiányt okoz; a vasúti-hajózási sztrájk éhínséget. A turisztika jövedelmezőségének még akadályai vannak. A francia hegyi falvak már nem üresek, a századfordulón kiürült házakat már nem baglyok és gyíkok lakják, hanem írók, festők, pihentető ismeretlenségre vágyó színészek, amerikai ógazdagok; nyaranta sokgyermekes hivatalnokok, akik a vacances-t legolcsóbban így tudják megoldani. Vagyis hétpróbás urbánusok, de hovatovább ismét parasztok is – az előbbiek szükségleteinek ellátására. De Korzikát aránytalanul megdrágítja a távolság, repülőgépen is. Gépkocsin nem közelíthető meg: a mai országjáróknak ez a tartozéka egyelőre nem szalad a vízen. A sziget pénzbevételét még mindig jelentékenyen növeli eddigi legismertebb kiviteli cikke: Napóleon.

Elba szigetén még, ha bukottan is, teljhatalmú úr volt; ha kicsiben, sőt piciben is: souverain: „felséget gyakorló hatalom”. Udvara, testőrsége volt, még egy minihadserege is. Szent Ilonán már nem formáliskodtak az angolok. A hősi szökést – az adott szó megszegését – afféle délies meglógásnak tekintették. Nem adták vissza a császári hermelint. Rajta hagyták a mindvégig pózolni vágyó alakon még a sarat is: mindazt a legyalázó jelzőt, amellyel a partraszálláskor az újságírók és a fejedelmek illették: talján bitorló; Korzikából kitört emberevő; lenyalt hajú ajacciói bandita; ami utóbbi már csak azért is túlzás, mert akkor már rég kopasz volt. Csak azért nem vitték holmi Ördögszigetre, mert a fia az osztrák császár – és magyar király! – unokája volt. Őszintén dühöngtek rá: majdnem tőzsdekrachot okozott. Amennyire csak lehetett, rajtakapott bűnözőként kezelték. Közönséges, életfogytiglani hadifogolynak tekintették.

Nem a fogoly magát. Hazulról jött kísérete – a két tábornok s a két tábornokné – nemcsak az esti közös étkezéseknél játszotta meg a zörgő ablakú, beázott mennyezetű rozoga házban az etikettnek azokat a szerepeit, melyekkel a császár Fontainebleau dísztermeit akarta maga köré varázsolni. Kielégítették mániáit reggeltől fogva. Elsőként akkor sem intézhettek hozzá szót, ha a császár kalapján történetesen fülbemászó járkált. Versailles-i bókkal kellett elhagyniok a nyomorúságos kertet, ha ott a Sir is megjelent, egy kis egészségügyi kapálgatásra. Ám az angol őrséggel bajosabban ment a dolog.

Kiderült, hogy – ha kilép a házból – őt is csak abban a tisztelgésben részesítik, mint a két másik francia egyenruhást. Neki is csak a tábornokoknak kijáró üdvözlést adják meg. Nem a császárit! Megtalálta a tiltakozás módját, azon a vonalon, ahol az elmebetegek. Nem ment ki sokáig a házból.

Ám az őrök jelentésében naponta benne kellett lenni: szemükkel látták a – foglyot. Módját lelték ők is. Titokban be-bekémleltek hozzá, éppen a fürdőszoba ablakán. A császárt csórén – az angol jelentésben udvarias latin kifejezéssel: in naturabilis – látták föl-alá járni, nyilván a hőség miatt, a rosszul takarított szobákban.

Bizonyos távolságra megengedték neki a ház körül is a mozgást. Hogy ne kelljen a rosszul tisztelgőkkel érintkeznie, ezt most zárt hintóban kívánta végezni. A hintó nem: a lovak hoztak újabb gondot. Az ajacciói ügyvéd fia csak négyesfogattal volt hajlandó kikocsizni, mégpedig úgy, hogy a kocsis ne a bakon, hanem az előhámos lovon üljön, lovász legyen. Egész pontosan: mindkét előhámoson üljön egy-egy lovász, szigorúan zöld-arany libériában, mint azok, akik a Louvre udvarán vezették a vágtát!

Nagyon öreg nyugdíjasoknak, iparosoknak főleg, vannak ilyenféle üres nyaktartásaik, tartalmuk vesztett kézmozdulataik, rab oroszlán föl-alá járkálásaik a hitehagyott műhelyben.

És persze az elmebetegeknek, susogja fülembe ismét csak a hajdani bemagolt lélektan.

De tévedtem: a susogás nem helyénvaló. A tünetet más magyarázza: mélyebb, veszélyesebb.

Korzikában ébredtünk rá. Azok nyomán, amit két szemünkkel láthattunk. A fészekben, ahonnan a sas kirepült.

Ajaccióba is vízözöni záporban érkeztünk. A kikötő egyben a város szíve. Úgy fogadja a hajókat, mint egy operadíszlet. A fedélzeti lépcsőtől egy kis futás a városháza. Valamennyi hazatértekor a Buonaparték elsőszülöttjét ez a tér várhatta, ezek az utcácskák, ezek a házak.

Éppen tán csak jobb állapotban.

A tér példásan – ünnepiesen – tiszta; de arrébb itt is, ott is, amott is annyi a vakolatát vedlő, az ablaka vak: a láthatóan üres ház, hogy az ember nem állhatja meg megkérdezni: ezt mind lebontják? Nem bontják le. Csak nem tudják kiadni, évek óta. Ajaccióban nincs lakásínség. A falvakban kezdődött elnéptelenedés behatolt a városokba is, bizonyságául annak, hogy századunk e nagy problémája nem pusztán a paraszti életforma válságában rejlik, hanem mélyebben. Mélyebb járatú elme kívántatik a meglátásához is, a megoldásához is. Teremts kedvezőbb létfeltételeket, a raj odahúzódik, akár fecskéről, akár emberről van szó.

Kopott utcácskák vezetnek a város mai gyújtópontjához, a Szülőházhoz is. Az maga ki van pucoválva kint, bent, ékesebben, mint amidőn a nagy Elszármazott ugyancsak népes családja nyüzsgött a szobáiban, dobogtatta az emeletközi lépcsőket. A ház minden zugát most a Dicsőség és az Emlékezet lakja; a lépcsőkön, a küszöbökön libasorban, egy-egy vezetővel meghatott hívők nyája tolong. De a ház így is tárgyilagosan magyaráz, valóságot fed föl.

A Casa Buonaparte messze visszamenőleg gócpontja volt a városnak: mutatja már a kapu nemesi címere is. A híres família az egész sziget egyik vezető törzse. Úgy egyik, hogy kívüle másik csak egy van, acsarkodó ellenfélként, el a vérbosszúig, ahogy már délen szokás. A százados versengés során a Buonaparték épp Napóleon születése idején nyomatnak vissza. A hanyatlás – a vereség – a majdani császár serdülőkorára esik. A kilencéves kis Nabu még bársonyban kelt útra a francia király boldog és büszke ösztöndíjasaként a brienne-i tüzértiszti iskolába. Amikor első ízben, tizenhét évesen, már Párizst is megjárva hazahozza a ragyogó uniformisát, a hadnagyit: a családot rongyokban találja. Az apa a kriptában. Az ősi házat, mondhatni, a csupasz falak tartják. A hírnév és a tekintély a – Paoliaké.

Nem az egyöntetű, egyforma nyomor erjeszti lázadásra legbiztosabban a szívet. Az inkább, ha már némi édes ízlelése után kell nyelnünk kilátástalanul a keserűt. Ha a sötétségből úgy nyílik világosságba ajtó, hogy mégse nyílik ki egészen: vissza-visszacsapódik az odanyomott lábfejünkre is.

Az Elsőszülött úgy-ahogy rendbe teszi a család dolgait. A további hazatérést, levelezést – a szünetlen hazagondolást – a sziget dolga ösztökéli. Villámolni kezd – egyelőre szárazon, dörgéstelenül – a forradalom. Közhelyet foglal össze Maurois abban a mondatban, hogy Napóleon, „akit alkalom tett franciává, szakma a király katonájává, egyre néz: hogyan tudnák ezek a nagy népi mozgalmak fölszabadítani az ő hazáját, Korzikát”. Leghevesebben idevágó fogalmazványát a Jakobinus Club ajacciói szervezetében ő maga olvassa föl 1791 januárjában. Erre az útra vitte az egész családját. Előzően, együtt nagybátyjával, Luciennel, a „Nemzetgyűlésbeli Nagyurainkhoz” intézett tiltakozó levelet az „arisztokrácia mesterkedései” ellen. Ezredétől azért akarja újra s újra szabadságoltatni magát, hogy Korzikán juthasson szerephez.

Végre megkapja; óriási lehetőséggel, persze hogy Korzikához mérten. A Köztársaság a Coalitio ellen indított háborút kiterjeszti 1793-ban a Földközi-tengerre is. Korzika kézbevevésére mint a Nemzeti Gárda tüzér őrnagya – és a sziget első fia! – ő kap haderőt: két ágyút, egy mozsarat és embert ugyan csak 350-et, de csupa – korzikait.

Ez volt a legcsúfosabb hadjárata, ez az első. A Paoliak jóvoltából. Futnia kell, a vendetta majdnem leszúrja; elfogják, cselszövés menti ki. Bujkálnia kell, Ajaccióban! Itt a Fesch utca 26 alatt, ahogy az emléktábla jelöli. A paolisták még az ősi Casát is földúlják. Végső csata? Végső vereség. Most már a mammá-nak és a gyerekeknek is menekülniök kellett, végül ki a szigetről, át Provence-ba.

– Mi lett volna, ha győz? – kérdem Follaint.

Kitörő, jókedvű – jó szellemű – nevetés a válasz. Az bugyborékol ki vele, a szavak helyett: még kérdezed?

Itt csinálja meg, amit később Európában csinált. Kicsiben, de tán egyenesebben.

Mindez nem tréfa; nem egyedi eset; sőt törvényszerű. Itt idézem föl Csányi László leleplező szép tanulmányát – a Tolnamegyei Népújság európai rangon szerkesztett vasárnapi számai közölték – Babitsnak Szekszárdhoz való viszonyáról. Szekszárd ebben Firenze szintjén járt: úgy köpött szülöttjére, mint az Dantéra. S hova vezetett Babits elismerést kereső vágyainak minden útja egy életen át? A Sió – a holt Sió menti városba. Mert mi a mélyebb értelme a mondásnak: senki sem próféta a maga pátriájában? Hogy mindenki ott akar az lenni, ott; igazánból csak ott. Lévén a prófétaság maga egyféle gyerekkori megcsököttség.

Nabu – a nagynénik becéző nyelvén még akkor is Nabulio – megérdemelte volna, hogy győzzön. Hősileg, kétségbeesetten verekedte végig Korzika csaknem minden városát. Elűzetése – a család kikergetése – után sem adta föl a harcot. Azt kell hinni, hogy még a pálya első káprázatos állomásán, Toulon híres ostrománál is, 93-ban, a revanche valamiféle dühe működtette oly remekül a bátorságát és az eszét. Angolokkal állt szemben, a Paoliak is angolpártiak voltak.

Tán még – 95-ben – a párizsi monarchista fölkelők ellen is azért verekedett oly ádázan, hogy – visszatérhessen. A Paoliak is monarchisták voltak.

Csak már Egyiptomból tért vissza 99 szeptemberében. A város minden harangját órákig rángatta egy-egy kéz, még nem tudni, a büszkeségtől vagy a rémülettől-e; mindenki a parton tolong. De a nagy látogató az éjszakát még a hajón, a Muironon tölti. A magisztrátus időt kap, hogy a szülőházra fölrakja a babért, a mirtuszt, a lobogókat.

A megjött Fiú teljes gálában lépdel le a hajóhídon. Mögötte éppúgy csupa díszben a vezérkara: a következő évtized hadtörténete: Murat, Lannes, Berthier, Beauharnais, Berthollet; még egy Andreassy is van köztük. És Louis, az öcs. A menet egyenest a szülei házába megy. A mamma egy hatalmas betlehemest kapott, egyenest Egyiptomból; minden remek faragvány, „valódi elefántcsont”, ellenőrizhető, itt van ma is a hálószobában.

A Győztes azután – noha Párizs várja, koszorúval – azonnal a helyi ügyekbe merül, a füle hegyéig. Tud máris minden pletykát. Embereket kapartat ki a börtönpincékből, de úgy, hogy „tüstént, vagy maga röpül ki az ablakon!” Lemondatja – noha nincs rá hatásköre – a Városi Tanács elnökét, és – éppoly illetéktelenül – maga nevezi ki az utódját. A sarkantyús, strucctollas történelmet vadászni viszi, mégpedig oda, ahova a papa is járt. Megmutatja nekik a régi horgászhelyeket, játszótereket is.

Aztán – soha vissza nem térésre – végül mégis útra kelt Párizsba. És Madridba és Moszkvába. Még Győrbe is. És Szent Ilonára.

Rendkívüli – egymástól ugyancsak elütő – képességek szárnytollai vitték, tündöklésben. Igen, eszes volt és vakmerő. Közel s távol egyaránt kitűnően látott: vesékbe csakúgy, mint messzi országok viszonylataiba. Idegzete egy sikoltozó asszonyé volt, de a veszélyben sose vesztette el a fejét. Bámulatos emlékezőképessége volt és hatalmas ereje a munkára. S hogy állja a föladatot. A civilekkel katonásan bánt, a katonákkal úgy bratyizott, hogy azok távoztakor is a tábortűztől félistennek nézték.

Volt még egy adottság, ami működtette. Ajaccióban erről is a szem szerez élményt. Az ágy előtt, melyben a „Század Hannibálja” Egyiptom és Párizs közt az éjszakát töltötte.

Ez egy gyerekágy. A tekintet Weimarban is meghökkenve méregeti Goethe úti ágyát – mert akkor még ágyat is vittek magukkal az utazók: – ebben a bölcsőben fért el az a világóriás? Az ajacciói alvóalkalmatosság szinte annál is kurtább. A ránk maradt tárgyak tanúsága, a hírek állítása szerint az emberiség nagyjai közt elgondolkoztatóan sok a hús-vér ember mivoltában kicsiny. Művészről, tudósról szólva ez hagyján, ülve teljesítik a föladatot, arcuk is elég az ábrázolásukra. Más az eset azokkal, akiknek történelmi szerepében a láb is szükségeltetik, mert nemcsak jelképszerűen állnak ki, hanem valóságosan is: akiket szószéken és fölvonuló hadak szemléjén is látványul nyújt a sors vagy az ambíció.

Minél „fennköltebb” egy hely, annál profánabb gondolatot csillant első forgásával a léha írói agy. Hát még kettő, versenyben egymást indukálva.

Már Nagy Sándor pici volt. Cézár is, Attila is. Dzsingisz kánt törpének írja le a hír, Tamerlant gnómnak. Az egyház legelszántabb harcosáról, aki előzőleg tényleges katona is volt, Loyola Ignácról pontos méret maradt; centire átszámítva: 159. Korunk effajta nagyjainak fényképe mindnyájunk szemében ott van.

Külön-külön nézve őket csak a véletlen játékát – játékszereplőit – látja az agy. De képzeljük el – ahogy a Szülőházból kilépve a fenti két léha elme közül az egyik elképzeltetni akarta a másikkal –, hogy libasorban rendre ilyen alakzatban vonulnak föl, kéz kézben, egy színpadra, a történelem Hatalmasai. Okvetlenül mosolyt keltenének.

Igazságtalanul, jogtalanul. Kis helyre összezsúfolva az erények éppolyat produkálhatnak, mint a puskapor. A hibák is? Csak annak bizonyítékául, hogy erkölcsi vizsgálódásunkat nem az összezsúfoltság terére, hanem anyagára kell irányítanunk.

Hogy a súlyos témának még könnyedebben kanyarítsunk véget: a film és a lektűr korunknak – hölgyeinknek – ízlését a férfiúi magasabb termet felé hajlamosítja. Nyilván, amióta a nők maguk is alkathosszító pantallót viselnek. Ez a téves, merőben külsőleges szemlélet egyebek közt leszármazási veszélyt is rejt. A magas nem azonos az erőssel. A nagy a kicsinyben még nagyobbra erjed.

A Buonaparte fiú túlméretezte, ezzel pusztította magát. Fölélte az erényeit. Szent Ilonán már csak az uralkodhatnékja maradt, a puszta dölyf. A rákból az üres páncél.

Az albigensek földjén

Az utolsó mondat után az utolsó pontot letéve, még meg is forgattam a papíron a ceruza hegyét; mintha csavart hajtottam volna be, egy koporsó födelén. A megkönnyebbülés, hogy befejeztem a munkát, abba a tévhitbe ejtett, hogy meg lehetek elégedve vele. Oly gyötrő heteim voltak, hogy teljes öt percig, amíg a lapokat összerendeztem, még az is megkísértett: életem legjobb – legkevésbé rossz! – dolgát tartom a kezemben. A paksamétát a könyvállvány egy magas polcára tettem, sietve, nehogy a szokásos érzelemfordulat azt súgja: tépd el, kezdd újra; ha van rá erőd.

Egy túl hosszúra írt tragédia volt, az albigensekről. Az albigensek utolsó Pireneus-beli sziklavárának, Montségurnek ostromáról és elestéről. Arról a híres montséguri máglyáról, amelynek kihamvadtával egy egész nemzet kihunyt a történelemből. Ki véle együtt az akkori Európa legtündöklőbb, legmesszebbre fénylő civilizációja. A provence-i, a trubadúr.

S tegnap ilyenkor ott álltam Montségur sziklavárának legmagasabb omladékán.

A mentoni írógyűlés bőkezű vendégeskedése után egy hetet a Tengeri Alpok egy bérci falucskájában lengyelkedtünk, Giono parasztjaihoz hasonló népek közt. A baráti szívesség onnan utaztatott ide, „ha már úgyis erre járunk a közelben”. Nizzától végig a Földközi-tenger partján Carcassonne-ig, aztán át fél Occitanián hatszáz kilométert tettünk meg másfél nap alatt. Keresztülvágva az ő – a miénknél is pusztább – Hortobágyukon, a Camargue-on.

Aztán ott álltam fönt a felhők közt, a romvárban, ahol az albigensek tragédiájának utolsó fölvonása végbement. Ahova színdarabom mindhárom fölvonását én is helyeztem, a színhely valóságos ismerete előtt.

Jobbra azok a csúcsok már Spanyolország. Illetve Andorra. Csaknem oszlopként kiugró, házfalmeredek sziklahegyről tekintetem szinte merőlegesen esett a bérc alatt zöldellő Spanyol Legeltetőre, oda, ahova annak idején – 1243 májusában – az ostromló sereg föltört és tábort vert. Előtte azon a kerek kis réten – a Camp des Crematchs-on – rakták meg azt az óriási máglyát, amelyen az ostrom végén – 1244. március 16-án – kétszáznál több albigens önként vállalta a tűzhalált.

Az albigensek ügyéről az iskolai leckeösszefoglalók azt mondják, hogy vallásújító köntösbe öltözött antifeudális mozgalom volt. A 13. század folyamán oly erőre kapott Dél-Franciaországban, hogy keresztes háborút hirdettek ellene. Négy évtizedig folyt, kiirtva gyökeréig nemcsak az „eretnekség”-et, hanem az egész provanszál műveltséget, melyről még Dante is azt vallotta: az akkori Európában párját ritkítóan a legmagasabb szinten állt. Olasz létére még ő is, Alighieri eredetileg provence-i nyelven akart írni.

Elfojtották magát a provanszál nyelvet is. A központi hadjáratokat a francia udvarra bízták; az irtást-pusztítást ez kezdettől azzal a céllal végezte, hogy a virágzó, addig különálló, hatalmas – a Rhône-tól a Pireneusokig terjedő – egységet bekebelezze.

A múlt század humanizmusa ellustította az agyunkat. Annyit ismételgettük már szólamként az egykori követelményeket, hogy az igazságot nem lehet elfojtani, mert az eszme győz, s így végül is minden igaz ügy diadalmaskodik, hogy: nem készültünk föl eléggé a védelmükre. Az albigensek tragédiája azt példázza, hogy az igazságot el lehet fojtani, hogy az eszme nem győz a puszta létezésénél fogva, hogy utolsó szálig ki lehet irtani igaz ügyért küzdő népeket, országokat; hogy egünkre az Értelem nem megy föl oly magaerejűen, mint a Nap, hanem csak a többség buzgalma árán, s még akkor is pillanatonként tartani kell teljes erővel, teljes éberséggel.

Ennek példázására készült az én tragédiám is.

Albigens szó szerint annyit jelent, mint Albi városából való. A szó történelmi értelmét két oldalról jó megvilágítani; hogy a harmadik oldal is előtűnjék s vele a teljes dimenzió. Az egyik oldal a hitbeli, az eszmei erjedés. A másik a népi, a társadalmi mozgalom. A teljesség: a szabadságharc, azzal a tragikus következménnyel, hogy egyszerre kellett nemet mondania az inkvizíciónak és a központosító hűbéri monarchiának.

A pogány Rómában bármely nép istenének szabad szólása volt. Versenyezhettek, a hallgatók épülésére, mulatságára. A hajdani Marseille és Narbonne provinciája kezdettől fogva több volt, mint gyarmat; a római műveltség fókuszai voltak. Vita folyik, mennyi lehetett a folytonosság a római és a „Trubadúr” civilizációi között, vagyis mi maradt épen a barbár hullámgördülések után az antik örökségből. A városok népszavazásos vezetése láthatóan megmaradt. És ez a vallási türelem, együtt a faji türelemmel. Galliában a postaközlekedés gyorsaságával futott szét a kereszténység. De itt nem a kizárólagosság igényével. Messze volt az ellenőrző központ; a vidékiesség, a hírhedt „provincialitás” pedig tud a jó menedéke is lenni.

Az albigensnek nevezett eretnekség nem távolabbról, mint Iránból villámlott el a Pireneusokig, hatalmas zegzugokkal Perzsián, Babilonon, Balkánon és Lombardián át.

Az előző hittel szemben minden vallás eretnekség. Az albigensek vagy a kathárok – a „tiszták” – hite még ilyen engedménnyel sem „eretnekség”. A római vallással egy más vallást szögeztek szembe. És főleg egy más erkölcsöt. Igazánból csak az utóbbit ismerjük.

Író számára nincs buzdítóbb föladat, mint az igazságot épp a hazugság mélyén meglelni; a homorúból megalkotni a domborút. A „tiszták” hittételeiből hiteleset ki-ki annyit tud, amennyit a rájuk szórt rágalmakból, az ellenük eldörgött inkvizítori vádbeszédekből és persze a besúgásokból kihámoz. A tőlük származó idevágó irat mindössze tizenöt-húsz sor; a lemásolt imák és szertartásutasítások nem vallanak a lényegről.

Nem egy Istent hittek, hanem kettőt. Helyesebben: nem hitték, hogy a végtelenül jó Isten egyben mindenható is – mert akkor hogy tűrheti e földön a végtelen sok rosszat? A Jóval szemben tehát csaknem egyenlő hatalmú a földön a Rossz. Ám legvégül mégis a Jó fog győzni, olyannyira, hogy ellenfele is megtér és üdvözül. A tan eszerint mégsem kettős elvű, nem oly módon manicheus, ahogy e gondolat első hirdetője, Zoroaszter, majd későbbi megújítója, Manes nyomán vélni szokás.

A vonal logikusan egyenes. Nincs eredendő bűn. Nincs tehát ősi bűnhődnivaló. Nincs büntetés. Csak mi magunk tudjuk igazán büntetni magunkat. Dosztojevszkij egy-két regényalakja jutott el e vívódás mélyére; eladdig, hogy magát a bűnt is hajlamosak voltak – iránymutatónak tekinteni. Ha pedig mi büntetjük magunkat, akkor persze pokol sincs. A pokol itt van ezen a Sátán teremtette földön: bennünk. Kijutni belőle minél hamarabb: ez az ember ügye. Az albigens hitelvek magyarázói végső fokon – akár Dosztojevszkij hősei – az égben keresték ezt az utat; de néptömegeik a földön.

Mindez, nem lehet eléggé ismételni, föltevés, kikövetkeztetés. Az albigens egyháznak nem volt erős központi szervezete – hisz fizetett papjai, de még csak templomai sem voltak –, így az „eretnekség” szinte tartományok szerint újabb és újabb „eretnekséget” szült. Miért itt is, ott is az idézőjel? Mert mi voltaképp vele szemben a „vallás” is? Nem más, mint alakulásának egy pillanatában megmerevített, államilag védett „eretnekség”. Volt még „államvallás” is ez a hit, épp a magyar királyok türelme vagy tehetetlensége folytán Boszniában, Kulin bán idején, a 13. század fordulóján; követői magukat ott bogumiloknak hívták.

Eltűnt vajon valóban teljesen nyomtalanul minden? Egyfajta Atlantisz lett vajon végleg az a hajdan volt, oly ragyogó trubadúr műveltség?

Szemre igen. A „vallás”-ból, melyet azért bélyegeztek itt is „eretnek”-ségnek, hogy kiirthassák, csak néhány babonás szokás vagy népi szólás maradt fönn.

Egy szó még hozzánk is elkerült, onnan, abból a korból a „bugris”. Eredetileg azt jelentette: konok, nehézfejű. Az ófranciában azonos volt a bougre, a bolgár, a bogumil szóval, az albigens eretnekével. Azzal, akivel nem lehet szót érteni, úgy hitte az igazát.

Az ősi nyelv – kiszorulva a hivatalokból, az iskolákból s a szalonokból – a mélybe süllyedt; előbb darabokra szakadt, csaknem tartományonként; aztán csak a falvak, aztán csak a tanyák, aztán a még azoknál is mostohább helyek lakóinak jargon-ja lett. Beszélik még? Jobbadán csak értik, vagy tízmilliónyian, s a körülmények szerint használják. Hogy ezt vajon miképp s miért? Példát mondhatok. Épp ebben az évben számolt be egyik kiváló történészünk az utazásairól az egykor lengyel zálogba került északi városokban. „Értettél szót még magyarul?” – kérdeztem tőle. „A teherhordókkal, a napszámosokkal, a koldusokkal.” A múlt század egyik legnagyobb költője, Mistral, lángelméje erejével akarta ismét „kultúrszintre” emelni az ősi provanszál nyelvet: minden művét azon írta. Nem lett folytatása.

Eltűnt a vallás, a végső elmerülés fokán van a nyelv és vele a nemzeti tudat. Mutatják még úgy-ahogy a családi nevek is a múltat. A francia nevek végén az -ac, -ec, -al jelzi az innen való eredetet: Mauriac, Gay-Lussac, Lautrec; Balzac maga magát rangosította meg az eredeti Balza után csatolt c-val.

De mégsem tűnt el minden – gyökértelenül. Valami mégis szívósan továbbélt. Századokon át mind a mai napig az ellenzékiség területe maradt ez az országrész, éspedig folyton az előretörő, a haladó irányú népmozgalmaké. A protestantizmus mintha csak parazsat lobbantott volna újra tűzzé. Hasonlóképpen gyúltak ki itt a fölvilágosodás mécsei. De még mintha a századforduló antiklerikalizmusában is működött volna az ösztönnek valami emlékezete a hajdani máglyákra. A hitszervezeti bírálat sehol se váltott át oly gyorsan és tartósan szociális, majd szocialista mozgalommá, mint ezen a tájon. Ez szülte és nevelte Jaurèst.

Itt ma is mintha testközelben élne ő. A járdán az emberek közt; láthatatlanul is mintegy kéznyújtásnyira. Ezt magam is megtapasztalhattam, hirtelen meleget buggyantó szívvel.

Lavelanet-ban történt.

A hajdani ostrom szörnyűségkrónikái gyakran említik ezt a falut: a havasokba rejtett várhoz ez volt akkor a legközelebbi lakott hely.

Ma tiszta, csinos, magaslati, de mégis völgyi városka. Főterét egyemeletes házak kerítik.

Piac volt, nyüzsgött a nép a napsütésben. Arrébb valaki háttal felénk, vállal kiemelkedett a tömegből. A szórakozott első pillantás valami zsámolyra állt alkalmi árusnak vélte. De hófehér volt. Elébe kerülve ismertem föl, mosolyogva és meghatottan.

A pop art Párizsban látott alkotásait szűk szemhéjjal néztem; túl bonyolult elmék keresték a túl egyszerű formát, mint végső kifejezést. Ebben a szoborban az egyszerűség mondta az egyszerűt. Márványból volt, de legjobb föltevéssel is valami műkedvelő kőmíves faraghatta. Olyan volt, mintha a mi Kapolink, vagy valamelyik más faragó pásztorunk csinált volna embernagyságút a bicskájával.

Hitelesen, láthatóan centiméterrel leutánzott szószéken áll Jaurès, baljával a pulpitusra könyökölve, jobbját és arcát oktatóan előrenyújtva.

Célba találóan hatott a szobor az ellentétével is. A szószéket mindig magasan képzeljük, a szónoklóra mindig fölfelé tekintve kell figyelnünk. S lám, ezt a szószéket az itteniek – új képzelettel toldva meg a képzeletet – közvetlenül a földre helyezték; ez a szónok úgy beszél, hogy egyenest a szemébe lehet tekinteni. A nép nagy tanítója a nép között áll. Nem azt akarom mondani, hogy minden szobornak használ a talajra állítás. Ez itt lélek szerint áll a helyén.

Kis úticsoportunk hölgytagjai a kirakodó vásár nyüzsgésébe vegyültek. Meglehet, túl élénken részleteztem szíves úti marsallunknak, a költő Georges Charaire-nek a szobor akaratlan értékeit: a helybeliek közül többen is körénk álltak.

– Egyszóval tetszik – mondta a szinte szabvány módra tömzsi és vállas bennszülött legöregebbje.

– Nagyon – feleltem, s nekik is elrészleteztem, miért is tetszik. Nem hallgatván el azt a bámulatot sem, amelyet a szobor ábrázolta személy iránt érzek, kamaszi eszmélkedésem óta.

Kézfogások következtek, majd a szokásos: nem lépnénk be egy koccintásra ide a sarkon túl, a pult elé?

Charaire nem állhatta meg, hogy el ne mondja, mi hozott bennünket ide: egy drámával tiszteltem meg azt a fölöttünk meredő nevezetes hegyet.

– Hát az derék dolog – mondták. Hol láthatják? Mert azt maguk is megnéznék, már csak illendőségből is.

Hogy az mégsem itt valahol a szomszédban lesz látható, abból derült ki, honnan is jöttem.

A mérhetetlen távolság – Andorra és Pécs között! – valamiféle zarándokká avatott a szemükben. Mosolyogtak rajta ők is, én is. Pedig hát valóban az voltam.

Így indultam – ilyen vendégfogadó kézfogások melegével a tenyeremben – Montségur komor hírű hegyére, melyhez az albigensek tragédiáján kívül – azt megelőzően – egy nagy legenda is fűződik.

A Grál-lovagok itt őrizték – mert ez volt tán valaha Montsalvat hegye is – azt a csodálatos erejű tálat, amelybe az Üdvözítő vére kicsorgott; ezt a helyet kereste egykor az a tiszta lelkű lovag, akit a franciák Percivalnak, a germánok Parzivalnak hívtak. Mindmáig tudós filozopteri vita, vajon elég adat bizonyítja-e már, hogy maga a nagy Wagner Richard is megtisztelte egykor talpa érintésével a végzetes Hegyormot, a saját Parsifaljának nyomában.

A gépkocsik sem hatolhatnak följebb a vár felé, mint annak idején az öszvérfogatú kordék; körülbelül ezer méterig. A pog, a sziklacsúcs, melyet a Vár, illetve a Kolostor, illetve a Legenda koronáz, még további két-háromszáz méter magasságban csak innen bontakozik ki teljes magasztosságában és erejében. Gyermekkorunk meséinek Üveghegyét idézi: cukorsüveg alakú, csupasz és fehér. A napszítta mészkő csak itt-ott nevel rajta satnya bokrot.

Az út megszűnésénél fölütött kis fabódénak ital- és emléktárgyárusa megmutatta, merre szoktak a vállalkozó kedvűek nekivágni, a bokrokba, a fűcsomókba kapaszkodva. Az asszonyokat lebeszélte a vállalkozásról.

Hárman indultunk neki, de hamarosan csak magam végeztem az omlós-görgeteges sziklákon a kapaszkodást. A két asszonyt, Flórát és Véronique-t a könnyű félcipőjük is lebeszélte a vállalkozásról.

Nekem sem volt könnyű. Nyomozó buzgalmamban magamhoz vettem egy topográfiai szakkönyvet is, hogy odafönt majd mindent hitelesen azonosíthassak az olvasmányaimmal. Ez meglehetősen korlátolt az ágak megragadásában. Ráadásul sarkalltam is magam; nem akartam, hogy pusztán miattam lent a többiek hosszú órákig várakozzanak.

Éles pireneusi szél fújt, de azért a magaslati nap is végezte ugyancsak a dolgát.

Pulóverben voltam; levetettem. Aztán az inget, a hálószerű trikót. Így – ezeket is cipelve – még bajosabb volt a kapaszkodás. S a melegem sem csökkent, volt pillanat, amikor – fölnézve a pihenés szüneteiben a még megteendő s mind meredekebb útra – nagyon okosnak tartottam volna a visszafordulást. Számba véve, hogy ilyen helyen a leereszkedés még több erőt s óvatosságot kíván, mint a följutás. De mit kerülgessem, vitt most már a hiúság is, a kudarc megvallásának oktondi szégyene, no meg egy adag paraszti zsugoriság. Mentem a pénzem – az eddig odaáldozott erőfeszítésem – után.

Végül is följutottam. Megláthattam a várat, a szentélyt.

Mindent azonosítottam, mindent bejártam, de sietve, illendőség-sürgetetten még a megilletettség sorozatos befogadása közben is. Sokat tanultam: a valóság kinyitotta szemem olvasmányaim sok pontjára is. Így fogtam neki a leereszkedésnek, pihenés nélkül, sőt nem kevés erőt hagyva még odafent is.

Mindennek ellenére, amit megértünk, agyam a fölvilágosodás rubinkövein forog. De ami ezután történt velem a kathárok földjén, azt hajlamos vagyok magam is a Jó és Rossz Princípium, azaz a két Isten egyik mellékösszecsapásának tekinteni, mégpedig csekélységem fölött. Markoltam kezemmel a három hatalmas villámhárító közül a középsőt, úgy tekintettem onnan, a legmagasabb pontról, a látóhatár messzi-messzi, már spanyol ormaira, aztán le, lábam alá a Camps de Crematchs-ra, a Megégetettek Mezejére, és próbáltam fölidézni az eretnekek utolsó egyházfőjét, En Martyt, és azt: hogyan búcsúzhatott innen ő a Világosság Istenétől; Attól, akit még Zoroaszter keresztelt el Ormuzdnak. Épp megtettem mosolyogva a fogadalmat, hogy még hátralevő napjaimmal is téged igyekezlek erősíteni, ó, Fény, és nem ellenfeledet, a hitvány Ahrimant, amidőn, abból, hogy markom egyre görcsösebben szorítja a villámhárítót, arra riadtam rá: szédülök, ugyancsak, szokásaimmal ellentétben. Kászálódtam le sebtiben, azaz ahogy tudtam, azokról a csupasz, korlát nélkül való falakról.

Ez az Ahriman azonos a mi – már a Zalán futásá-ban is fondorkodó – Ármányunkkal. A korszak – még a Czuczor–Fogarasi-szótár is – a magyar ősvallásnak a zend-avestáig felmutató adatául tisztelte. A szót hazánkba nem Ázsiából őseink, hanem Németországból a landsknechtek hozták: az pedig afféle szegénylegényt jelentő armer mann-t, illetve annak népies ejtését, az arm’mann-t vallhatja szülőjéül.

Ez a nyelvészeti leleplezés nem csupán a nagybetűs Ármányt fosztotta meg előttem minden tekintélyétől, hanem a kisbetűs ármányt is, minden rokonával, egy életen át. Úgy születtem – s neveltettem –, hogy lenéztem, de szinte pökhendien az ármánynak, a rossznak minden alakját; le magát Ahrimant is. Tán ez bosszulta meg magát.

A várhegy lábához csöppentett újabbkori hegyi falucska egyetlen vendéglőjében még csak a déli húsétel nem ízlett. Toulouse-ban már az uzsonnai teasütemény sem. Itt kellett volna meghálnunk, de Charaire-nét sürgette az angoulème-i föllépése, gördültünk még egy darabot vacsoráig. Moissacban a kocsiból kilépve össze kellett harapnom a fogaimat, nehogy széttörje őket a rohammal rám jött vacogás. Épp csak elpillantottam arrafelé, ahol annak idején égettek itt is eretnekeket, kétszázat egy máglyán, és parancsoltam lábamat a szálloda felé. Nem dőlhetett oly forrón a kádba a víz, hogy bensőm még forróbbat ne kívánt volna. Az a természet vagyok, akik magukért kényelmetlenséget okozni még orvosnak is röstelkednek. Idegenben, éjfél felé! Nem is én döntöttem, a hőmérő és az aggódó feleség. A higany 42 fokig szaladt föl, illetve, ameddig az üvegcsőben csak futhatott. Tanultam én is, hogy ez már a halál. Így a szabály szerint nyilván meg is haltam, arra az időre legalább, mely tudatomból most is hiányzik. Visszatérésem első emléke az orvos, azaz a rajta való bámulatom: ágyából fölverten is milyen választékos eleganciában, nyugalomban áll előttem hajnalfelé egy ilyen ezerből egy kisvárosban. Szóhasználata éppoly tökéletes volt, akár nyakkendőjének csokra vagy zsebkendőjének fehér csíkja a szivarzseb fölött, őszülő hajában az egyenes vonal; doktor Rigal a puszta megjelenésével egészséget, rendet hirdetett és követelt. Különféle palackocskákból belém fecskendezett egy lónak sem kevés antibiotikumot, művelten kikérdezett, majd értesülvén körülményeimről, s hogy mi minden ért ez ideig, rám áldozott még egy igás lónak való adagot. Megvárta, míg a higany a 40 alá nem húzódott, majd eltávozott, azzal, reggel mondja meg, itt kell-e maradnom, vagy valamiképp mégis továbbmehetek. Nem volt könnyű éjszakai gond Moissacban, hogy mi lesz velem, ha holnap itt fektetnek kórházba, s mi lesz az angoulème-i föllépésből, ha a kedves művészházaspár – ahogy barátian az imént fogadkoztak – nem folytatják nélkülünk az útjukat.

Reggel Rigal doktor – éppoly frissen fésülten – 36,6 fokot húzott ki a hónom alól. Orvosi megbízhatóságát azzal a bátor látlelet-megfogalmazással tetézve, hogy fogalma sincs, mivel állt szemben az éjszaka. A mai szaknyelv az ilyesmit „idegláz”-nak hívja; a középkorban erre mondhatták, hogy az emberfiát megostromolja – átmenetileg még meg is szállja – a Rossz.

Reggel a szálloda kapujától – elhárítva a támogató karokat – még enyhén lázspiccesen tettem meg az utat a parkolóhelyig. De déltájban a következő étkezési állomáson, Bergeracban – Cyrano városában! – én kértem a megállást, én léptem ki tán legfürgébben a kocsiból, a főtéren a piac közelében itten is. Egy emlék parancsolta rám a stopp-ot.

A délfrancia parasztoknak és munkásoknak van egy évszázados, ha nem évezredes nemzeti lábbelijük, az espadrille. Felső része háziszőttes, talpa vastagon összesodort kenderzsineg. Erre az itteni – legtöbbnyire forró, és csak nagy ritkán nedves – talajra ez a jó. Egy nyáron át Bordeaux-ban én is ilyet hordtam, ifjúi hegy-, és mindenféle csúszó-mászó kalandok százait élve meg bennük. Ebből láttam meg egy párat egy szerény kirakatban, s vettem meg azonnal, tizenegy kemény frankon.