Franciaországi változatok

A Vámos mestersége a gyanakvás, természetesnek veszem tehát, hogy gyanakodva fogadja már udvarias, üdvözlő fejbiccentésemet is, amint két bőröndömet elébe csúsztatom a bádoggal borított széles és végtelenül hosszú lócán, amely elválaszt bennünket, s amely egyben két országot – két világot is – elválaszt egymástól. Nem közönséges lóca ez. Ez a lóca egy darabka tapintható és térddel érinthető része azoknak a szaggatott, morzejelszerű vonalaknak, amelyek a térképeken a népek és államok határát mutatják. Teljes mértékben felfogom rejtelmességét is, jelentőségét is. Fejbiccentésem elfogódott. A Vámosra – megérzem – ez nincs jó hatással. Vöröses, hosszúkás képű férfi, s üzemben van testestől-lelkestől. Nem mosolyomat nézi, hanem arcomat; gondosan összehasonlítja útlevelemben levő arcmásommal, amelyet kezében tart. Igyekszem élettelen arcmásomhoz hasonlítani, s ezért a mosolyt – mint egy felesleges ruhadarabot – leejtem arcomról.

„Semmi bejelentenivaló?” – kérdi a Vámos. Rám nyitja szalmaszín pilláit, és fölmér magának. Orra – mert e pillanat alatt én is fölmérem őt magamnak – egy kicsit félrecsapott orr, vagyis nem tekintetének egyenesében áll, hanem jobbra, a bőröndök felé. Amitől az a bolondos gondolatom támad, hogy ez az orr nem is az anyaméhben vagy a világrajövetel viharos Charibdiszei között ferdült el, hanem itt, a mesterség gyakorlása, az állandó szimatolás közben.

Közlöm, lelkiismeretesen, hogy semmi bejelentenivalóm. Illetve, mintegy annak hatása alatt, hogy azzal az orral – amely egy ifjúkori kedves lányismerősöm feledhetetlen orrára hasonlít – akaratlanul is oly bizalmas emberi viszonyba jutottam, lelkiismeretem még nagyobb megnyugtatására azt közlöm, hogy tudomásom szerint nincs semmi bejelentenivalóm.

„A tárcáját kérem” – mondja a Vámos, kezét keresetlenül kabátom belső zsebe felé nyújtva. Átnyújtom tárcámat.

Tárcámban fényképek vannak, olyanok, amelyeket bizalmas ismerőseimnek sem mutatok meg szívesen; olyanok, amelyeket még önmagamnak is csak a bizalom legszebb pillanataiban mutatok meg. Tárcámban továbbá hevenyészett, nagyrészt rövid sorú feljegyzések vannak, amelyeket – ez a gyanúm – avatatlan szem csakis egy elmebeteg naplótöredékének vélhet. Tárcámban ezenkívül pénz van, kétféle is.

A Vámos figyelmesen megszemléli Mariska fényképét, majd még figyelmesebben F.-ét. Ennek hátlapját is megnézi. Aztán gondosan bontogatni kezdi az apró papírszeletekre, kitépett noteszlapokra írt feljegyzéseket és figyelmeztetéseket. Ezek jó része ceruzafirkantás, egyike-másika olvashatatlanná törlődött. Nem fojthat el egy helytelenítő fejcsóválást. Aztán a pénzt emeli ki, gyakorlott mozdulattal, egyben az egészet. „Ez mennyi?” – kérdi két ujja közt felmutatva a vékony köteget, s oly pillantást vetve rám, amely apám megrovó és szomorú tekintetét idézi elém. Ő nem győzött dorgálni annak idején amiatt, hogy sosem tudom, fillérre mennyi pénz van nálam, s hogy zsebórámat naponta elfeledem felhúzni.

– Hatszáz – felelem, a bizonytalanság egy halvány árnyalatával. – Hatszáz és százhatvan.

Átható pillantás.

Visszanézek, a nekem nem ellenszenves ferde orra.

– Százhatvan. Százhatvanöt talán… – mondom, az említett kedves emlék hatása alatt, amely hajdan részletes vallomásra, énem fokozottabb kitárására indított.

A Vámos megolvassa a pénzt – hatszáz és százhatvannégy – majd a tárcát kabátom külső zsebébe süllyeszti, s mintegy szimatoló orrának unszolására most már tekintetével is a bőröndök felé fordul.

– Egyszóval, semmi bejelentenivaló.

Ebben most már nem vagyok teljesen bizonyos. Így aggódva követem egy tapasztaltabbnak látszó kézmozdulatait. Az az érzésem, hogy az az éber orr eleve kiszaglászott mindent. Az az érzésem, hogy az az éles orr és az a két fürge, vörös pihés kéz, valahogy függetlenülve a test többi tagjától, külön összetartozik, egy külön lényt – egy remek foxit – alkot. Az az érzésem, hogy nemcsak a két kéz, a kutya két szorgos kis lába, hanem az orr is elmerült a bőrönd sarkában. Kapirgálás, kaparászás hallatszik, aztán – pontosan, ahogy a szalma a patkánykereső foxi felett – megemelődik hol itt, hol ott az egymásra rakott fehérnemű. Majd egyszerre – a kutyának jókedve támadt – kiborult az egész. Az orr felemelkedik.

A mellső lábak egy pár egymásba hajtogatott harisnyát tapogatnak, majd bontogatnak. Meghökkenve azon kapom rajt magam, hogy alig csodálkoznék, ha egy bomba gurulna ki belőlük, vagy a két India minden gyémántkincse. Mit tilos átvinni egy határon? Biztonságom teljesen oda van, épp azért keményen kihúzom magam, és szigorú arcot öltök.

A harisnya csak azt a rejtett tényt fedi fel, hogy a kelleténél tovább hordták. Fölfed továbbá egy szerény lyukat. Magam is elítélően nézem. Fejem még magasabbra emelődik, bár bensőmben valahol ott motoz az alázatos magyarázkodhatnék: két hónapja vagyok úton – lassan harmadik hónapja, hogy elhagytam a családi otthont, a harisnyafoldozó tűk és a nagy darab mosószappanok meleg világát! Ám a Vámossal immár megszűnt minden emberi kapocs. Ő a bíró, én vagyok a vádlott. Nyilván bűnös vagyok. Tele vagyok tehát bűntudattal. „Mégis jó lett volna a lélekelemzés” – villan át a fejemen. „Ami vétket és mulasztást életemben elkövettem és könnyelműen elfeledtem, lám, az nyomul föl most mind tudatom elhanyagolt mélyéből.”

Egy gyűrött ing emelődik fejünk fölé, majd bomlik ki, mint egy tengeri jelzőlobogó. Aztán még egy ing. Gombóccá gyűrt zsebkendők rázatnak szét s röppennek közben a magasba, mint holmi árverésen, mert hisz jókora tömeg szorong köröttünk. A következő göngyöleg két hosszú szárat bocsát alá; ez bizony egy alsónadrág. Igen, hosszú gatyám is van, vállalom az egész világ előtt s a nélkül a mentőkörülmény nélkül, hogy ez az első, amelyet rám lőcsöltek, mellesleg már itt nyugaton, a genfi hideg ellen, amely a bennszülöttek szerint alattomos nedvességével a bokánál benyomulva különösen térdünk izületeire lehet maradandóan ártalmas hatással. Az a néhány csokoládégolyócska pedig nem csokoládé, hanem gyomorfájás-csillapító. Az pedig fülkenőcs, arra az esetre, ha megint fájna a fülem. Az bizony egy leszakadt cipősarok. Az a szesz pedig csak hajszesz, meg ne ízlelje véletlenül. Illetve, mit bánom én, kortyoljon bele, ha tetszik; hajtsa föl az egészet, s üsse ki arasznyi szőr a nyelvét. Szolgálatkészségem fogyóban van.

Állok leleplezett emésztésemmel, leleplezett térdemmel és lassan elpirosuló leleplezett fülemmel. Mi óv meg bennünket a nevetségességtől? Az, ha azon nyomban számot merünk adni nevetséges helyzetünkről. Ha legelőször – mindenkit megelőzve – mi magunk mosolygunk rajta.

Most egy könyv került a mellső tagok közé, Pascal Balázs Levelek vidékre című alkotása; hüvelykujját a könyv élére szorítva, a Vámos érdeklődéssel végigpörgeti a lapokat, majd a kilencedik – az élet bűnös kényelmeiről és a Szent Szűz igaz tiszteletéről szóló – fejezethez külön is visszatér; itt néhány oldal nincs felvágva, figyelmesen bekukkant ezek közé is. Majd életem legnagyobb odaadással készített művét, háromesztendei szorgos munkám gyümölcsét veszi kézbe, azt a vaskos kötetet, amely a francia irodalmat mutatja be a Roland-énektől Proust Marcelig, magyarul. Értéket ebben sem talál. Elégedetlennek látszik, konok némasága is ezt példázza. Megzörget s kinyit egy kis dobozt. Arcom földerül: meglettek végre tartalék kézelőgombjaim! Az ő arca azonban elkomorul, látható lebecsüléssel veti vissza a dobozt. Erre az én arcomról is leolvad a derű, valamiféle röstelkedés úrhodik el rajtam; eddigi alaktalan bűntudatom kezd alakot ölteni.

Hadd elemezzem ezt az érzést. Nemcsak azt érzem, hogy a múltban mulasztásokat követtem el – hogy születésem pillanatától egész életem merő és immár jóvátehetetlen mulasztás volt –, hanem azt is, hogy most sem felelek meg a kívánalmaknak. Ebben a pillanatban sem az vagyok, amit várnak tőlem. Ez zavarral tölt el. Bárhogy csűrjük-csavarjuk, Jack, a hasfelmetsző, mégsem én vagyok, s az ádáz pénzüzér sem, aki Franciaország költségvetését ördögi elszántsággal aláássa. Bőröndömtől – vajon mi telhet ki ettől a kopott, minden biztató ígéret, hogy úgy mondjam, a tehetség minden látható jegye nélküli bőröndtől? Szinte kívánom, bár kitelne valami. A tudatalatti útjai rejtelmesek. Most már szinte elégedettségemre szolgálna, ha kigöngyölt felöltőmből két mázsa egyiptomi cigaretta, Michelangelo Mózese vagy az a bizonyos atombomba zuhanna ki, kizuhanna, szétrobbanna, s levegőbe röpítené ezt a pályaudvart, ezt a várost, egész Európát, a világot, sőt ezt az egész keserves világrendszert. Az ember titokkal van tele, vagyis már azt sem tudjuk, hogy önnönmagunkban mi ami tilos. Mindenestül, a sarkomtól a tarkómig tilos dolognak érzem magam. Nyilván ezek a gondolatok is tilosak. Aggódva nézek a Vámosra.

Végre megszólal, bár még mindig szigorúan.

– Ön késsel borotválkozik – mondja, nem kérdő, hanem kijelentő formában, miután kibontott egy selyempapírba burkolt csomagocskát.

– Késsel borotválkozom – felelem halkan, visszanyelve ezúttal is a feltoluló védekezést, hogy merőben atyám példáját követve, vagyis még abban az időben kapva rá e bűnre, amidőn az egész családban csak egy borotva volt; különben épp az, amely a csomagból előkerült.

– Mivel feni? – kérdi mellesleg, tovább turkálva.

Kérdése meglep, s azáltal zavarba ejt. Álltam már keresztkérdések tüzében is. Borotvámat nadrágszíjamon fenem, ezért is viselek nadrágszíjat serdülő kamasz korom óta. De vajon bevallhatom-e? Mellesleg, a nadrágszíj is ez okból ugyanaz rajtam attól fogva.

– Nadrágszíjamon fenem – mondom, nyíltan a kukoricaháncs-színű pillák közé tekintve.

– Kövessen – mondja ő hidegen visszapillantva.

Felnyit egy kis csapóajtót a bádoggal borított hosszú lócán – a rejtelmes határon –, s a lóca mögötti térségbe invitál. Hazájába invitál. Odatekintek a nyitott bőröndre, amely tetején a szétdúlt ingekkel és harisnyákkal, pontosan úgy hever ott, akár a húsvágó asztalon a fölhasított disznó, amikor a böllér abbahagyja egy percre a napvilágra került belek s egyéb belsőrészek elosztását, s behörpinti az ilyenkor – a jó lelet örömére – kötelező pohár pálinkát. A Vámos bal oldalamra kerül. Immár Franciaországban lépdelünk.

A hatalmas üvegcsarnok közepe táján kocka alakú kis szoba van építve, tető és ablak nélkül. A Vámos odavezet. Tekintetem akaratlanul is állára esik. Azért vezet oda, hogy megborotváljam? Ez azonban csak első gondolatom útközben. Az emlékek nem súlyuk, hanem színük szerint, nem tartalmukkal, hanem felületükkel vonzzák egymást. Mentem én egyenruhások között börtönfolyosón is, mentem olyan gondolatokkal is, vajon nem egy sortűz lesz-e annak az útnak a vége. Újabb lélektani rejtély: ettől egyszeriben visszanyerem nyugalmamat. Belépünk ebbe az óriási házba épített apró házba. Kísérőm szembefordul velem.

– Rakjon ki zsebéből mindent; erre az asztalra.

Kirakok mindent, s közben magam is elámulok rengeteg holmim változatosságán. De van örömben ezúttal is részem. Megvan a borsónyi radír is, kabátom szivarzsebének mélyén lapult! Megvan L. annyit keresett római címe, ha későn, ha immár hasztalanul is (épp Rómából érkezem.) Van valami obszcén abban, ahogy a Vámos mozdulataimat figyeli. Ketten vagyunk a szobában. Az ajtót becsukta, a kulcsot ráfordította. A tanulékony elme mindenütt megleli a magáét. Meghökkenve észlelem, hogy e pillanattól fogva pontosan ismerem egy matrózfülkébe hurcolt tizenhét éves hajadon lelkiállapotát. Ez már-már mosolyra indít. Akaratlanul is megnyugvást lelek abban, hogy termetem jóval magasabb vendéglátóménál. Int – eltökélt arccal –, hogy bontsam ki, s helyezzem az asztalra nyakkendőmet is.

Valóban igaza van N. L.-nak: egy bizonyos fokon túl az emberi aljasság – az emberi elaljasodás – ellen csak egy a védekezés: ha áldozati szerepedet a megfigyelő szerepére váltod át. Nem ítélem el a Vámost, s ezzel csak kisebbedik szememben. Egy rész csak ő a gépezetben, bármily lelkesen igyekszik is forogni.

És mégse foglak azonosítani hazáddal, gondolom.

Hozzám lép, ellenőrzi szépen, hogy nem hazudtam-e, vagyis sorra átkutatja ő is zsebeimet. Nyugodtan tűröm becsületemnek ezt az arculköpését. „És mégsem foglak Baudelaire Károllyal egy rangba állítani” – gondolom. Megtapogatja kabátom varrását, két tenyere közé fogva végigsimítja két karom. Elvégzi ugyanezt combomon, térdemen, lábszáramon is. Megtapogatja nadrágom felhajtását, majd – mint aki sugallatot kapott – még egyszer megtapogatja. Napóleon koronája és jogara onnan sem gurul elő. Meg kell fordulnom. Most hátamat simítja szeretettel végig, a kabát gallérjánál és a kabát vállának kitömésénél időz. A lélek ezenközben mozdul meg benne. Tesz egy kijelentést.

– Ön magyar.

Megerősítem e kijelentését.

– Az amerikaiak, törökök és magyarok mind csalnak a határon.

Állok némán s mintegy e három nép fiainak végtelen sorában. Felötlik bennem, hogy milyen amerikaiakkal, milyen törökökkel s milyen magyarokkal soroztattam egy glédába, kik lehettek itt elődeim.

– Foglaljon helyet. Vesse le cipőjét.

De mintha még valamit akarna mondani. Hosszan, elmerülve nézi hol egyik lábamat, hol a másikat, mint aki nehéz választás előtt áll. Végre ujját, a forráskutatók elhatározottságával, bal cipőmre irányítja.

– Ezt.

Átnyújtom a vándorútra duplán megtalpalt súlyos lábbelit. Megvizsgálja, annak az embernek az alaposságával, aki egész életében a cipőkészítés titkain csüngött, vagy azéval, aki még életében nem látott cipőt. Majd visszanyújtja. Orrával kerül kezembe a cipő, s ahogy így akaratlanul marokra fogom, az a gondolat áramlik agyamba – nyilván a tenyér egyéni emlékezetének világából –, vajon férfikötelességem most nem az volna-e, hogy ezzel a buzogányként kezembe illeszkedő lábbelivel a Vámos orrára sújtsak, fejét pozdorjává törjem, aztán azt a szobát aprítsam miszlikre, aztán a fölébe épített hatalmas csarnokot, az égboltozatot. Valahol el kell kezdeni a szabadság és az emberi méltóság védelmét. Ám hamarosan belátom, hogy ezzel helytelen útra tévednék.

– A másikat nem parancsolja? – kérdem, most arra emlékezve, hogy keresztények vagyunk.

A másikat – érthetetlen s csaknem sértő mellőzéssel – visszautasítja. Beéri az egyik orcával. Ellenben, az előbbi anyás szeretettel, harisnyába bújtatott bokámat és talpamat is végigsimogatja. Miközben ily féltő szeretettel simogatja lábam – egyenként megtapogatva lábujjaimat is –, arra gondolok, mi történnék, ha most azt kérné, hogy nyissam ki szájamat, ha ujját torkomba óhajtaná helyezni vagy fülembe, vagy testem egyéb részébe. Ha felszólítana, hogy nyúljak végig az asztalon, mert a falon függő hatalmas ollóval gyomromat kívánja felnyitni? Nem ismerem hatalmának határait, s így az én hatalmamnak – egyéniségemnek – határvonalai is ködbe vésznek tudatomban. Egy percre úgy érzem, hogy nem is vagyok. Azt érzem – miközben lábamat nyújtom –, hogy csak fogalom vagyok, puszta jelkép. Jelkép együvétartozásunk, különös viszonyunk is. Tudom a szimbólumok erejét. Nem volna kötelesség, hogy legalább a szimbólum kedvéért arcába rúgjak? Az arcába, illetve a pofájába, a fejébe, repüljön le a nyakáról az a fej, üsse át a szoba, a csarnok falát, az égboltozatot, s szálljon ki a világűrbe, egy idegen csillagrendszerbe valami baljóslatú holdnak. Ám a szimbólumnak ő is csak egy darabkája; a lényeghez – a világnak ehhez a nyilvánvaló őrületéhez, ez őrültség lebírásához – nem rajta át vezet az út.

Most egy kicsit meghátrál, néhány lépés távolságból szemlél, olyanformán, mint a festők, amidőn a részletekkel való pepecselés után, félig lehunyt szemmel, az egészről akarnak benyomást. Ez alkalmat ad, hogy én is ilyen módon, alkotásra szántan, szemléljem őt. Egy ötlet villan belém s ismét egy lélektani tapasztalat. „Mégis a kezembe kerülsz” – gondolom. „Már ott is vagy!” Az ihletet sokan a lélek bosszújával azonosítják. Elsietett magyarázat. Készülendő művem olvasói fogják bizonyítani, hogy az ihlet pillanatában lelkem ment volt minden nemtelen indulattól. Csak tárgyamat néztem. Így nézzük egymást, a csuka fogta róka, a róka fogta csuka kölcsönösségében. A lényeget keresi ő is. Ám ő nincs megelégedve.

Az asztalhoz lép, most a festőknek arra a mozdulatára emlékeztetve, amidőn tubusaik közt válogatnak. Arca gondterhes; papirosaim közt turkál. Meglelte a hiányzó színt? Felemel egy kitépett noteszlapot, épp azt, amelyen a ceruzafirka legjobban eltörlődött; szeméhez emeli. Magához int.

– Erre mi van írva?

Azt bizony én is szeretném tudni.

– Valami feljegyzések – mondom.

– Olvassa el. De felhívom figyelmét, módomban lesz ellenőriztetni.

– Idegen nyelven van írva; magyarul.

– Azt is ellenőriztethetem. Fordítsa.

Azt szeretném kérdezni, rímben fordítsam-e? Az ákombákomból ugyanis némi megerőltetés után ezt sikerült kibetűznöm:

 

Nincs oly kis falu, hol meg ne találnád a lányt, ki épp neked rendeltetett…

 

Még egyetlen művemet sem fordítottam idegen nyelvre. Szerénységből is, de a feladat ismeretéből is. Ez külön képességet kíván. Megdermedve gondolok istenkísértő merészségemre, amellyel hajdan idegen nyelven fogalmazni mertem, csak úgy fél kézzel, oldalszámra. Erre ma már nem vinne rá sem a kurázsi, sem a lélek. De szorult helyzetemben mégis újrakezdem, s – köszörülve egyet torkomon – folytatom, szolgai szószerintiséggel, rím és ütem szentségtörő széttaposásával a fordítást.

 

Nincs oly kis falu, hol meg ne találnád a lányt, ki épp neked rendeltetett, a jóbarátot, ős ellenfelet, az ifjú tervek égi óceánját…

 

– Ez mit jelent?

„Mégis pofon váglak – gondolom. – Valahol mégis hozzá kell kezdeni a munkához. Pofon váglak jobbról, pofon váglak balról, alulról egy horogütést irányzok arra a buta álladra, de olyan retteneteset, hogy kiviszed ennek a szobának a tetejét, ennek a csarnoknak a tetejét, és repülsz…” – megállítom a jótékony képzeletet, ráébredek, hogy ez már volt. Mosolygó nyugalommal – mert hisz van-e nagyobb sértés, mintha egy versünk értelmét kérdik? – így válaszolok.

– Ez egy vers.

Rám néz. Sejleni kezd benne is, hogy nem egymásnak vagyunk teremtve. Ám őt ez még mindig sajnálatos dacosságra ingerli. Nem csekély munkát fektetett belém.

– Az amerikaiak, a törökök, a magyarok mind csalók.

Nem lehet ellenvetésem, még az sem, hogy én – bár egyedül tán az amerikaiak, törökök és magyarok együttesen elég tekintélyes tömegéből – láthatóan nem csaltam. Így mindketten megmaradunk álláspontunkon. Nyilván a szabályt erősítő kivétel vagyok. Vagy épp azzal csalok, hogy nem csalok, azaz minden csaló közt én vagyok a legügyesebb.

Int, hogy összeszedhetem holmimat. Közben ismét az alkotásuktól eltávolodó festők tekintetével figyel. Tán mégis lehetne javítani valamit rajtam? Fejét csóválja. Szomorú, s kétellyel, tán önváddal küzd. Mit mulaszthatott el? Tudom, mily nehéz, míg odáig jutunk, hogy képességünkben kételkedjünk. Csüggedten szemlél.

– Miért utazik Párizsba?

„El fogom lopni az Eiffel-tornyot. Éjfélkor Charentonnál ások egy óriási árkot, s a Szajnát Párizs elkerülésével egyenest Saint-Cloud-nak vezetem, ami mellesleg rövidebb út is! Előzően azonban madzagot kötök a Szent Lajos szigetére, sőt a Citére, kihúzom a tengerre, aztán a tengereken, a Dunán, a Sión, a Kaposon és Koppányon át Tolnatamási alá vonszolom, ott majd kereshetitek.” Ilyen részletesen mindezt csak később esprit de l’escalier-ként gondoltam el, akkor épp csak átsuhant rajtam. Helyette ezt mondtam:

– Szeretném látni, mi történt a franciákkal.

– Minden huszonötödik utast tüzetes vizsgálat alá vetünk – mondja.

Kilépünk a kockából, visszatérünk a bádoggal borított lócához. Összenyalábolom a böllérmunka eredményét, s igyekszem visszasajtolni a bőröndbe. Öklömmel gyúrom a konok halmazt, de csak dagasztom, növelem, szinte úgy, ahogy anyám hajnalonta a kenyértésztát. Hirtelen meghűl bennem a vér: kezem valami fémszerűt érint. Ujjaim közé veszem, s tapintásáról is megérzem: egy svájci húszcentime-os. Még egy, utolsó lélektani rejtély: az ijedelem végtelen boldogsággá változik. A diadalnak, az elégtételvevésnek sosem tapasztalt nagy érzelme önt el. És még fokozni szeretném a boldogságot! Előhúzom a pénzdarabkát, s a Vámos elé, a bádoglapra helyezem, egy szó nélkül. Ilyen olcsón még sose vásároltam emberi méltóságot. Fitymálva nézi, nincs tudatában, mit adott el. Annyi baj legyen; legalább nem tudod, mit vesztettél.

Mintha csak az a pénzecske lett volna a gátló túlsúly, a bőrönd végre becsukódik. Becsukódik társa is. Marokra fogom őket, s mintha jobbról, balról régen látott kedves ismerősök karolnának belém, elégedett léptekkel megyek köztük a vonat felé.

Este tíz óra van, egész éjszaka utazni fogok. Behúzódom a fülke sarkába, kalapomat szememre vonom, s próbálom elrendezni megviselt tagjaimat, és – a szokás hatalmánál fogva – gondolataimat, amelyek – ezt érzem – azért éppúgy meg vannak viselve. Átsuhan fejemen mindaz, ami ilyen alkalommal a népek testvériségéről, a nemzeti elmebajról, a lyukas harisnyákról, a borotválkozás különböző módjairól, az államháztartás szükséges védelméről és a hatalom veszélyeiről, azaz a hatalmaskodás szánandó megszállottjairól egy elmén átsuhannak. Ezt azonban épp azért nem gondolom végig: ezek már mindenkiéi. Elmém egy hasonlatot alakítgat. A határok csak afféle gyümölcshéjak a népek testén. Bizonyára az állam is csak afféle héj a nemzeteken. Ez a héj, amelybe most haraptam, ízetlen volt. Érdes volt, vastag, olyanformán, mint a naspolya vagy a bőralma héja. Köpjük ki, lássuk, milyen a gyümölcs; az a bőralma, amelynek húsa hajdanában édes csemegém volt.

Voltaképpen nem szeretek utazni. Főleg íróként nem szeretek. Tudom, hogy az élmények pontosan olyanok, mint a madarak: minél határozottabban – minél egyenesebben – közeledsz feléjük, annál bizonyosabban elröppennek a felhőkbe vagy a szomszéd jegenye csúcsára. Akkor járulnak hozzád, ha mozdulatlanul, behunyt szemmel fekszel, mintegy halottnak tettetve magad. Arra kell gondolnunk, hogy az igazi élmények tán nem is élő embernek valók.

Hirtelenül kinyújtott kézzel néha el lehet kapni egy élményt. De ilyenkor sem bizonyos, hogy jót fog az ember. Az élmények közt rengeteg a ravaszdi, a tréfás. Moszkvába való érkezésem másnapján, szállodám ablakából első ízben kitekintve, a szemben levő ház tetején két kutyát, két uszkárt láttam sétálni. Meglepett és megörvendeztetett; fel voltam ajzva minden orosz látnivalóra. A kép ma is élesen él emlékezetemben – de mi végre? Mit kezdhetek valaha is vele? Nemcsak háztetőn nem láttam több uszkárt Oroszországban, hanem az utcákon sem. Az élmények rakoncátlanok is. Elzarándokoltam a bázeli székesegyházba, ott álltam végre nagy mesterem, Erasmus falba illesztett sírjánál. Három napot áldoztam ezért életemből és hússzor akkora összeget, mint amekkoráért a bölcs műveit megvásároltam. Semmit sem éreztem; pénzemért és alázatos fáradozásomért semmit sem kaptam. Elmémet az egész idő alatt az a szeleburdi élmény foglalkoztatta, amely a sírhoz kocogtomban társult hozzám egy figyelmetlen pillanatban. Ez pedig az volt, hogy a kanonokok gyönyörű faragású, még a középkorból származó karszékeiben egy ötletes pótülőke is volt a térdeplő atyák fenekének megtámasztására. Ennek segítségével a hívek szemében és talán tulajdon szemükben is akár órákig eltérdepelhettek, mert tulajdonképpen kényelmesen ültek.

Az élményvadászat ezenkívül szemérmetlen dolog is, eredendően férfiatlan. Alig különbözik azoknak a piperkőcöknek önhittségétől, akik – kellően felkészülve, azaz kellően kicsípve magukat – azzal mennek társaságba, hogy egy nőt ezúttal is okvetlenül meghódítanak. Élménnyel sem érdemes ilyennel együtthálni. Más azonban, ha megbízásból vagy szívességből, egyszóval ha másnak kell élményt gyűjtenünk. Ha csak azzal visszük haza a kosarat: válogassatok benne.

Bármily furcsán hangzik, a világ sokkal többet leplez le magából, ha azon vagyunk, hogy ne saját szemünkkel nézzük. Ez természetes. Több szem többet lát, s elkerülhetetlen, hogy a sok szem közt, amelyet így vállalunk, a mienk ne legyen ott. Minél több embernek tudsz beszámolni, annál nagyobb beszámoló vagy, s ha úgy fordul: annál nagyobb író. Annál jobban tudsz beszámolni magadról is, vagyis annál jobban megtalálod magad. A fölfedezés és a fölfedés sem véletlenül rokon szó a magyarban. Épp csak azt nem kell hinned, hogy az a legtöbb ember szükségszerűen egy korszak legtöbb emberét jelenti: a közvetlen helyeslést és sikert. Az alkuban inkább azt válaszd, hogy, mondjuk, egymillió olvasód ezerévnyi korszakból teljék ki. Vásárnak a te szempontodból ez a rosszabb, de portékád minőségét – tartósságát – ez szavatolja inkább.

Egyszóval, ha nem visznek vagy nem kénytetnek rá, én már a pusztát, Rácegrest sem hagyom el. Veszélyes távolság és ijesztő idegenség volt már nekem a falu is, Ozora. S fölösleges is – mit kaphatok belőle? Nem fecske- vagy szarvastermészet voltam én, hanem inkább bokortermészet, ami igen sok író természete is. Talajt szívni, gyümölcsöt érlelni. „De csak tapasztald ki azokat a katolikusokat” – mondta rácegresi nagyapa, a református. Azért mentem el Ozorára, hogy beszámolhassak Rácegresnek; Rácegrest akartam erősíteni még akkor is, amikor megszerettem Ozorát.

Az első igazi élményem most – itt a párizsi gyors fülkesarkában ébredek rá – az a felfedezés, hogy a legnagyobb úti távolság számomra ma is a Rácegres–Ozora közötti. A kinti éjszaka már Franciaországé, egymás után csattognak el alattunk az ismerős állomások váltószerkezetei. Behunyt szemmel álom helyett abba a boldog szorongásba merülök, mint amikor Ozora felé zötykölődtünk: mindig hajnalban, sötéttel indultunk, engem – épp csak átabotában felöltözve – a saroglyába tettek, a lópokrócok alá. Itt, Párizs előtt ezt a saroglyabeli utazást élem újra, a pokróc meghitt kancaszagát, a simontornyai vashíd csörömpölését, a meghökkent felébredést a pincehelyi szőlőhegyek lábánál; szívem szerint erről tudnék nyújtani beszámolót, tán egy fejezetnyit is. Ez az élmény. De az is igaz, hogy mégiscsak Párizsnak köszönhetem. S minderre a megnyugtató és magyarázó válasz is franciául merül fel emlékezetem mélységéből: L’espace qu’il faut franchir, ce n’est point la mer. Ki írta ezt a verssort, hol ragadt rám, hogy az emlékezet raktárában épp egy lópokrócra kerüljön? Eh!… Alvás helyett azzal múlatom az időt, hogy több változatban is lefordítom. Nem a térben terül, mi vár reánk a tenger… A messzeség, mit át kell lábolnunk, nem a tenger… Nem tengeré a tér: melyen át kell hajóznunk… Egyik sem elégít ki. De miért ez a konok hódíthatnék? Rendületlenül hazabeszélek.

Egy cigaretta, már francia cigaretta – egy gauloise! – a Keleti pályaudvar – a Gare de l’Est! – lépcsein, felhajtott gallérban, fázósan a csomagok közt, gépkocsira várva, mert a földalatti még nem jár. Sötét van, hajnali fél öt. Nekem ez a gauloise az igazi cigaretta, ezen kaptam rá a dohányzásra, tizenkilenc éves koromban, itt. Mikor is dobtam el az előző bleu csutkáját? Úgy állok itt, zákányosan, mint egy átlumpolt éjszaka után. De jókedvem is volt az utolsó pillanatban, amelyre még emlékszem. Pontosan húsz év ment rá erre az éjszakára.

Előttem – hajnali pisla lámpával – egy szűk kis utca. A Szent Márton utca? Ennyire oldalt állnánk? Nem, a Szebasztopol körút! Megdöbbenek. Végigjáratom szemem a pályaudvar előtti téren. Mi történt itt?

Ropogva dől össze egy légvár-Párizs. A tér fölfújt béka módjára ugrik össze; az utcák hunyászkodó kutyákként lapulnak vissza régi helyükre. Az megy végbe, ami akkor esik meg velünk, amidőn gyermekkorunk óta nem látott házak közé térünk vissza. Utoljára, tizenöt éves iskolai találkozónkon, én Bonyhád kéményeit és templomtornyait féltettem így gulliveri lépteimtől, könyököm szabadabb mozgásától. Ezt az érzést eddig ezzel magyaráztam: a hajdani várost az törpíti meg, hogy amire egykor nyakunkat fölfelé meresztve néztünk, azt most egyenes vonalban szemléljük; amit azelőtt öt lépéssel jártunk be, azt most eggyel is átláboljuk. Vagyis testünkkel növünk ki a múltból. Ám ezt a Párizst én annak idején is mai lépteimmel jártam, tizenkilenc s huszonhárom évem közti termetem is megvolt akkora, mint a mai. Tehát az ok nem testünk növekedése. Termetünk fejlődése megáll, híres tudatunk azonban oly önhitt és vak, hogy – megszokva a húszesztendős korunkig való növekedést – titkon még ezen túl is növeszt bennünket. Szerinte fejünk nyilván már az eget veri. De ravaszul megnöveli köröttünk a világot is, hogy valamiképp mégis elférjünk benne. S főképp ott növeli, ahol nincs állandó ellenőrzés: emlékezetünkben. Az ilyen viszontlátásnál tehát voltaképpen emberi telhetetlenségünknek kellene romba dőlnie.

A lélek nem azért lélek, hogy ily könnyen megadja magát a valóságnak, így tehát még Gulliverként állok itt a lépcsőn, épp csak bokáig a városban. Megnyugtató érzés. Végignézek a szegény Sebastó-n. Az a következő fénygyűrű már a Nagy Körutak sarka? Egyetlen lépéssel elérném. S az ott a Chatelet? A következő lépés.

Egylépésnyi idő alatt a Szajnáig ránt bennünket a gépkocsi. Itt a híd, a Pénzváltók hídja. Már megszoktam, hogy a hidakon ne azt keressem: ebből mennyit robbantottak le; de itt akaratlanul is szorongó szívvel tekintek ki. „Nem, Párizson bent egy karcolás sincs” – nyugtat meg L., aki előzékenyen kijött elibénk, és szállásról is gondoskodott. Itt a Conciergerie, itt a Szent Mihály-híd, itt a… szervusz, öreg Latin Negyed, ifjúságom erdeje!…

„Hol vettél szállást?” – kérdem L.-t. „Itt mindjárt a Szépművészetek utcájában, ismered?” Ismerem-e! A Szajna utcát meg a Bonaparte utcát köti össze, egyik végéről át lehet beszélni a másikra, a felső sarkán a Pozolovsky könyvesbolt volt, az alsóval szemben Vildracnak, a költőnek műhelynyi kis képkereskedése. „Van abban egyáltalán szálloda?” Nem azért van velünk Cs., hogy ne kapjuk meg rögtön kézből a történelmet. Ott halt meg, nyomora végső stációján, Wilde. Mintha – Bölöni könyve szerint – Ady is meglakta volna. A lekushadt város egyszerre emelkedni kezd.

A gépkocsiból kiszállva már a kipróbált, megbízható talajra lépek.

Fegyelemből fekszem le, de szemem percenként felnyílik: világosodik-e már? A derengés – az első párizsi derengés – a házi telefonkészülék körvonalait nyújtja felém az éjjeliszekrényről. Leveszem a kagylót, fülemhez illesztem, s lehunyt szemmel azon gondolkodom, kiktől is kérdezzem meg először, mint heverték ki ezt a némiképp hosszúra nyúlt éjszakát.

Voltunk egypáran, akik azon az estén együtt voltunk, van az emlékezetnek miben kutatgatnia. Ez sem felel, arról sincs még hír. Szívem megszorul, mi eshetett velük, hol csatangolnak vagy hevernek, micsoda árok mélyén? Végre egy válasz, Qu.-P. lakásáé. De női hang.

Bocsánatot kérek a korai zavarásért; az aggodalom késztetett rá. Ne keltsék fel Qu.-P. urat. Elég, ha felébredése után visszahív. Megmondom címemet, nevemet.

Az első igazi párizsi hangfutam, mintegy a város szívéből. A meglepetésnek az a jellegzetes, felfelé ívelő hosszú ah!-ja, amelyet a francia regényírók nem véletlenül neveznek sikolynak. Aztán nevetve:

– Itt Rielle! Képzeld!

– Csak nem vett el?

– Félbódulatban! Egy német golyóval a hasában.

De már cserélődik is a hang. Ez férfié. A kapkodó basszushoz odaképzeli az ember a hirtelen ébredésre pislogó szemet is.

– Lehetetlen! Álmodok! De legalább a Marsból beszélsz? Már közénk is zuhantál? Öregem!

Aztán keresztnevem párizsi torzítású beceformája, amire már nem is emlékeztem; amire csak – mi mindennel együtt – most emlékszem vissza.

Magam is meg vagyok hatva. S még jobban fél óra múlva, amikor – nem bírván megmaradni a szobában, a folyosón, a szálló előcsarnokában, semmiféle mennyezet alatt – összeölelkezünk a szürkülő utcán, a volt Pozolovszky könyvesbolt előtt.

Hát ez Párizs. Örülök, hogy helyén van. De ezen az első reggelen még úgy járkálok benne, mintha vékony jégen lépdelnék. Nem magamat féltem. Tekintetemet lassan, óvatosan küldöm jobbra-balra. Ó, ez a tekintet – hányszor röppent szabadon, akadálytalanul a semmibe olyan helyeken, ahol azelőtt szemgyönyörködtető falak álltak! Zabolátlan türelmetlenségével hány szép tornyot földre lökött már, hány büszke tetőt kifútt a világűrbe! Rettegve, apránként engedem szabadjára. Épp csak egy röpke pillantással söpröm végig a Szajna partját. A Mi Asszonyunk könnyed U-ja a második tekintetre is sértetlenül áll. Mintha törékeny üvegholmit érintenék, úgy illetem Szent Jakab fehér tornyát. Nem törik el az Eiffel sem. Oldódik rólam a gonosz varázslat. Megkönnyebbülök, lassan a régi természetességgel rakom lábamat a földre.

Qu.-P. és G. között megyek; megértik, amit a bajlátott ember szorongásáról mondok, ezt felelik:

– Mindnyájan ilyen lélekkel jöttünk vissza Párizsba.

A Louvre és az Institut között állunk, a Mesterségek-hídjának közepén.

– Ezért lett volna mégis a legnagyobb kár. Gyönyörű egy város.

G. – anélkül hogy felém fordulna – tárgyilagosan, kérkedés nélkül, mintegy önmagának:

– Ez a város.

Először némaságommal árulom el a világ valamennyi városát; aztán – szomorúan – még bólogok is hozzá. Qu.-P. mond ellent. Járt nálunk Magyarországon; csaknem az egész időt szülőhelyemen töltöttük; emlékszik vitáinkra, az igazi városokról való felfogásomra. Ezt mondja, nevetve:

– Nem számítva természetesen Ozorát!

Sajnos, Ozorát is beszámítva.

Előttünk a Cité-szigete, mögötte Szent Lajos-szigete, amelyeket Baselben madzagra akartam kötni. Hogy is volt már az a kaland? A sérelemnek már alig van nyoma, s ha van, ilyenné alakult: nem kívülről jöttön esett bántalom, hanem félig-meddig honoson; ennek pedig viseléséhez is, megbocsátásához is rég hozzászoktatott az élet.

Másnap, ugyanígy hármasban, egy baráti társaságba megyünk. A szorongás megint erőt vesz rajtam: mit fog mívelni most tekintetem a régi kedves arcokon, a régi lelkeken? Hát itt esett egy-két sérülés. De csak az első pillantásra. Szemünk csak azok öregedését veszi észre, akiket hosszú idő óta nem láttunk. De szemem – amely ilyen esetben különben éppúgy örökfiatalnak hiszi magát, mint mindenkié – ezúttal meglepően udvarias. Egy perc alatt pótolja az esztendőket, s előzékenyen hozzáöregszik a környezethez; így aztán megvan az egyensúly. Mosolyogva fürkésszük egymást.

– Semmit sem változtál, öregem!

– Te sem, öregem!

Való, hogyha netán mégis változtunk volna, van bennünk valami konok változatlan, sőt változhatatlan. Illetve nem is bennünk van, hanem köztünk. Együtt kell lennünk, nekünk, nekünk „régieknek”, hogy felmerüljön. Nem rossz érzés, emlékeztet egy kicsit a mámorra. Arra gondolok, hogy még két „régi” együttléte sem elég ehhez a különös hangulathoz. Legalább négy-öt szükséges; de minél többen vagyunk, annál jobb, annál biztonságosabb. Mint holmi tábor, amely az idő ellen védekezik.

Hatan vagyunk, most fordulunk ki egy vendéglőből, hogy ebéd után még egy kávézóhelyet keressünk. G. fülére csapta a kalapot, noha csak két pohár bort ivott; Ch. dúdol, szintén nem a szesztől; Qu.-P. – feledve, hogy egyetemi előadó – egy percre orra alá illeszti a bajuszformára összesodort selyempapír szájkendőt, s odaköszön egy hölgynek. Végre itt a kávéház, a régi! A vendégek az ajtó felé néznek: micsoda kamaszbanda nyomul be akkora zajjal?

A társalgás úgy folyik, mint húszesztendős korunkban. Nem is folyhat másképp, közös nyelvünk innen való. Be vagyunk az ifjúságba zárva, mint valami napfényes szigetre, ahol csak nevetni, tréfálni, fintorogni lehet. Karmozdulataink sűrűbbek és élénkebbek, elménk frissebben forog. Nyilván szívünk is elevenebben lüktet ennek a különös ózonnak hatására. Egy idegen nyugodtan valami vad törzs fiainak nézhetne bennünket. Az eszmecsere ugyanis leginkább egy-egy hangos „nahát!”-ból, „így van ez”-ből áll, s utána néha nem is enyhe vállra csapásból, hosszú összepillantásból, majd hitetlenkedő fejcsóválásból. Ez az a pillanat, amikor anyja halálát is mosolyogva közli az ember, amikor vagyonunk elvesztésének egy bohókás mozdulat jár. Talán ez az igazi élet. Csak rám ragad át nehezen a hangulat. Ülök a sarokban, és belső szorongással küzdök. Erre az élményre felkészültem, de erről meg épp azt nem vártam, hogy ennyire mély lesz.

Vonat, távíró, repülő, rádió – mindez csak arra szolgált – Európában –, hogy a nemzeteket eltávolítsa egymástól. Ez természetes. Nem ismerkedésre, hanem minél hamarabb, minél több felszínes ismeretre törekszünk. Időnk sincs a behatolásra, az ízlésre. Olyan ez, mintha valaki türelmetlenségében egészben nyelné a cseresznyét. Minél többhöz jut, annál jobban megfekszi a gyomrát. Ismeret és kényelem halálos ellenfelek. A szellem világában ugyanaz az igazság járja, ami az eszményi társadalomban: csak az a tied, amiért megfáradtál. Repülj le Nápolyba, s aztán gyere haza gyalog – esetleg mezítláb –, s meglátod, mikor jutottál el hamarabb az olaszokhoz.

A francia nem barátkozó nép; közmondásosan vendéggyűlölő; nyelvében tán épp azért oly túlzottan udvarias. Évtizedekig élhetsz körükben anélkül, hogy lakásukba bevezessenek. Oda egymást sem hívják meg. Rég elszakadtak déltől, de életmódjuk ma is déli; konokan, két évezred tapasztalatának ellenére, ma is bíznak a jó meleg égben. Nagy tömegeiknek, még kispolgáraiknak otthona ma is afféle vacok, jószerivel csak heverésre való, megbúvásra az éjszaka és az esős évszak ellen. Az agórák és a thermák népe ők: a kávéházaké, a vendéglőké és az utcáké, vagyis a népgyűléseké.

Idegen létemre első napjaim rögtön mégis ezekben az elzárt, szinte eltorlaszolt otthonokban folynak. Mintha egy föld alatti áramba kerültem volna. Otthonaikat járom, egy merő véletlen következtében. Atyafiúi kapocs fűz hozzájuk. Eredete oly szokványosan regényes, hogy regényírással foglalkozó ember alig mer elmondásába fogni.

Amikor annak idején otthoni családom képzelme szerint már végleg elmerültem – mert már a levelekre sem válaszoltam – az ozorai képzelet szerinti párizsi életben, vagyis az erkölcsi fertőben, utolsó mentési kísérletképpen testvérbátyámat küldték ki utánam. Neki kellett volna a vérivásukról hírhedt francia nők karjaiból, vagy tán matracsíromból hazaragadnia. Feri megérkezett, hamarosan vissza is tért Ozorára, helyettem azonban egy bimbózó-virágzó, alig tizenhét éves francia nővel, a feleségével. Ő maga sem volt sokkal idősebb. Megismerkedésük után alig három hónapra házasodtak össze. Csaknem ily fiatal fővel haltak meg mindketten. Két árvájuk maradt.

A két távoli, s a távolból egymástól egyaránt vadul és méltán idegenkedő család úgy-ahogy azon békült össze, ahogy a két árván, a karon ülő két fiúcsecsemőn összekapott. A gyermekek másfél, harmadfél éves korukban szakadtak el egymástól, s máig sem látták viszont egymást. Levelezni sem tudtak: az egyik csak Neuilly, a másik csak Gyántpuszta dialektusát beszélte, beszéli ma is. Én voltam az üzenet-, s nemegyszer a békeközvetítő; én voltam a rejtelmesen felmerülő nagybácsi az egymástól elszakadt, majdnemhogy elrabolt testvérekről folyó pikareszk történetben. Fogadni itt mindig szívesen fogadtak. De elmenet mindig úgy kísértek ki, mint aki az utolsó pillanatban is zsebre vághatom a viták után nekik osztott gyermeket. Francia öcsémet magam is csaknem tíz éve nem láttam.

Megérkezésem másodnapján aggódva – s minden eshetőségre felkészülve –, Qu.-P. társaságában léptem be a zord nagyanyai portán. A háború óta hírt sem kaptam róluk. Ők sem rólunk – innen tán a boldog meglepetés, gondoltam, ahogy beléptemre kitörő örömükben hátráltak egyet. A nagyanya – nekem ma is még Madame Trincquecostes – hajdani legszebb vendéglősné-szívélyességével fogadott, mert ez volt hajdanában a mestersége. Most valami kötőüzeme van.

Zsozso, Geogeo él, megvan, de mégsem látható. Nem lakik nagyanyjánál; már nagy fiatalember, maga keresi kenyerét, s így magától értetődően külön is lakik, bent Párizsban, valahol a hivatala, a belügyminisztérium környékén. Hetente egy este itthon vacsorázik, de címét – tapintatos, szinte cinkosi nagyanyai mosoly kíséri a felvilágosítást – itthon sem mondta meg. Nincs türelmem szerdáig várni. Érzőbb rokon vagyok, mint magam is gondolnám. Veszteségnek érzek minden napot, amellyel később ölelhetném karomba öcsémet. Tán még szorongok is, tíz év szorongása gyűlt össze bennem, hogy valami érheti közben, épp most. Kitől tudhatnám meg azonnal címét? Talán Józsi bácsitól. Itt lakik a harmadik utcában.

Józsi bácsi borbély, helyesebben borbélyműhelye van, illetlennek tartaná, hogy ő maga ötvenéves kora után még kezébe vegye a borotvát. Eleget összeborotvált – többek közt egy kis normandiai pihenőhelyet is – hajóborbély korában Bordeaux-tól Sanghajig. A címet – éppoly tartózkodó és megértő mosoly – ő sem kérdezte. De tudja a hivatali telefonszámot. Az öcskös az ellenállási mozgalom felügyeleti szakosztályán dolgozik, mert két és fél évet maga is a hegyekben töltött, méghozzá mint valami sarzsi. Különben ott a fényképe abból az időből, teljes hadi díszben! A falon félrecsapott katonasipka hetykélkedik gyánti nagyapa hunyori szeme fölött.

Ma vasárnap van, a telefonszám ma hiábavaló; ha már rááldoztam a napot, nem szeretnék eredménytelenül hazatérni, ezt mondom. Talán Juliska néni, ő tudja a címét. Végre megértem: a címet nem gyermekrejtő szándék titkolja előlem. De hát akkor mi? Kíváncsiságtól égve indulunk Juliska nénihez.

Juliska néni szintén bordeaux-i, szintén a közelben lakik – Bordeaux-ból az egész család egy negyedbe, egy települési helyre szivárgott és szivárog föl –, és ugyancsak valami gombkötőműhely birtokosa. Ő is tudja, mi a tapintat. Férje, aki valaha mérnök volt, de most szintén gombot köt, mélységesen bánva az esztendőket, amidőn nem ezt mívelte, rám hunyorít. A címet – gyöngéd mosoly – ő sem tudja, de ismeri Geogeo néhány hegybeli pajtásának címét; sülve-főve együtt vannak, tán épp ma is.

Ezek azonban már nem bordeaux-iak, s így nem a neuillyi híd környékén laknak, hanem Párizsban, a Két Állomás utcában.

Itt is egy nagyanya fogad, a kettes szám ötödik emeletén, Mignot néni. Két unokájával él, azok is árvák: innen talán az életre-halálra szóló barátság a félmagyar árvával. Hosszas és titokbecsülő beszélgetés, majdnem azt lehetne mondani: tapintatos vallatás és gyöngéd igazoltatás után végre megvan a cím. Végre kezd derengeni bennem valami.

Egy kis szellőzködésre vágyva, gyalog ballagunk Mórral (ez Qu.-P. keresztneve) a zsákmányul ejtett cím birtokában. Közben ugyanis már alkonyodik, s közben számtalan pohárka ürmös, ánizspálinka és ízes gyógybor után többször kénytelenek voltunk megtízóraizni, másfélszer megebédelni, még számtalanabbszor megfeketekávézni, hol borpárlattal, hol anélkül, ahogy ez már az ilyen önkénytelen, de annál tanulságosabb falukutató utak során másutt is megesik. Gyomrom az ételtől, lábam a szesztől nehéz, de agyam és szívem vadul táncol a koffeintől. Közlöm benyomásomat Mórral: úgy érzem magam e példásan megtervezett tereken és utcákon járva, mintha az imént alagútban tévelyegtünk volna, az élet valamilyenfajta föld alatti rétegében.

A féltve őrzött utca (melynek nevét emiatt én is megőrzöm) a Pigalle tér alatt fekszik, s a Szent György tér fölött terülő tiszta és szép negyedben. Itt van végre maga a ház is. De nagy tapasztalatom, az egyéni különállás jogának ennyi tiszteletben tartása után a házmesterhez mégis aggódva lépek be.

– Illés úr otthon tartózkodik.

Ötödik emeleti szobájában. Megállunk a folyosón; ennek ablakaiból is lehetett volna fényképezni egy-két részletet a „Párizsi tetők alatt” című filmhez. Kopogok az ajtón. Újra, majd harmadszor is kopogni kényszerülök.

Válasz helyett vállas, szőke fiatalember lép ki, olyanfajta arccal, mint midőn az embert lebilincselő olvasmányból riasztják fel, ujjaival még fésül egyet hajzatán. Kézfogás közben mondok egy rövid mondatot, a gyánti szemek megtágulnak, majd megcsillannak, a kézfogás karolássá – sokáig tartó karolássá – oldódik.

– Ha éppen zavarnálak, Geogeóm…

– Nem, nem… Sőt! Csak éppen… Egyszóval…

Egyszóval, megnézzük a kilátást, amellyel valóban nem lehet betelni; evégett átsétálunk a folyosó másik kanyarjába is. Nem szállodában vagyunk, hanem a szálló és a bérház átmenetében, egy „bútorozott bérház”-ban; a felső emeleteken azonban itt is csak egyszobás lakások vannak, főzőfülkével.

Végre a kilátás kellő megtekintése után visszatérünk az előbbi ajtó elé, belépünk. A szobában ragyogó rend; nyoma sincs a magányos fiatalemberek szállásaira oly jellemző összedobáltságnak, söpretlenségnek és csínnélküliségnek, van itt még virág, sőt csipke is, amiért – megszakítva egy percre a meghatott hangú kérdezősködést és beszámolót – nem is mulasztom el szerényen pironkodó s még az utolsó pillanatban is egypár gazdátlanul heverő női kesztyű gyors elrendezésével buzgólkodó, igen rokonszenves öcsémet megdicsérni.

Tzara feje füstbe borult, fehér rőzsefüstbe. A dús hajzatban már csak itt-ott nyúlik föl egy-egy fekete csík. De a mosolya változatlan.

– Tíz év megint – mondja gúnnyal és megvetéssel az időre, amely lám még a dadaisták és a szürrealisták fölött is ilyen útszéli realizmussal mer elrohanni –, majdnem tíz év!

Hogy vele utoljára láttuk egymást.

Legeslegelső találkozásunkhoz képest kevés a változás. Mikor is volt az? Huszonnégyben – nem, huszonháromban! Azóta fogadott már hatszobás lakosztályban, saját terve és ízlése szerint épített külön villában, múzeumnyi néger szobor közepette. Most megint csupasz falú szállodai szobában fogad, pizsamában, mezítláb kelve ki az ágyból, hogy ajtót nyisson, akár első találkozásunkkor. Most látszik legelégedettebbnek. Hajdan abból meríthette örök elevenségét, hogy állandóan az élen érezhette magát. Még abban a merész, érdes krúgatású vadlúdvonulásban is, amely a francia szellemi élet avantgarde-ja volt, abban is esztendőkig ő úszott legelöl, keményen szemben a szelekkel. Most is az élen, a kettős vonal hegyesszögében érzi magát. De most más viharokkal kell megküzdeni! A régi mozgalom, az irodalmi, betorkollt végre, s véglegesen, a társadalmi mozgalomba, a munkásságéba! Ahova mindig is az irányt vette. Bizony sokan elmaradtak.

– Breton? – kérdem.

Egy időben – a szürrealista szakaszon – ő volt a vezérmadár.

– Hát ő aztán leszakadt. A szabad érzelmek híve volt, a megváltó szenvedélyeké és szerelemé. Ezt próbálta általános elvvé tenni. A társadalmi kérdések megoldására is.

– Vagyis?

– Vagyis, hogy az asszonyok kormányozzanak, ösztönösen.

– És Éluard?

– Az ellenállás alatt gyűléseken szavalták a verseit. Egyszeriben megtalálta a hangot. Emlékszik Nuschre, a második feleségére? Most halt meg, hirtelen, egy hét leforgása alatt. Nem láttam embert oly lesújtottnak s ugyanakkor oly fölemelkedettnek a fájdalomban.

Aragonról nem kell kérdezősködnöm, az ő útjáról mindent tudok. Épp csak az iránt érdeklődöm, hogy van.

– Épp ő kérdezősködött a napokban magáról, hallotta, hogy jön. Meg is ígértem neki, hogy…

S már veszi is a telefonkagylót. S amiközben a jelentkezést várja:

– Nemzeti költő lett, valóságos Victor Hugo… Halló, épp rólad beszélek!… Hogy a végén valóságos Victor Hugo leszel… Mit gondolsz, kinek adom át azonnal a kagylót?

– És az irodalom új iránya? – kérdem, amikor befejezem a telefonbeszélgetést.

– Igen, az irodalom! Alapos balfogást követtek el maguk. Igen, a maguk Írószövetsége. Azzal a felhívásukkal, amelyben tiltakozásra szólították fel a világ írószervezeteit a szlovákiai magyarok ügyében.

– Nacsak.

– Most jövök Prágából. Budapestről visszatérve azt is útba ejtettem. Ott igen kedvezőtlen benyomást tett.

– Nekünk is volt néhány kedvezőtlen benyomásban részünk.

– De az helytelen lépés volt, taktikailag! Ahonnan visszhangot reméltek, ott észre sem vették azt a kiáltványt. Ahol pedig észrevették, ott csak kárukra volt.

– Nem emlékszem, hogy annak a kiáltványnak a szövegét ismerem-e; akkor már nem voltam otthon. De látatlanban is meg tudom védeni. Olvasatlanul is aláírom. Nyilván az emberiességhez apellált, mint az egész magyar nemzet ebben az ügyben. Épp a nyugati demokráciát védtük vele, a mi népünk szemében. Végeredményben szomszédaink jövőjét is védtük vele; jövőjüket ők is az emberiességre tették fel. Különben is ilyen esetekben az irodalom nem ismerhet taktikai szempontokat.

– Mais, mon cher!

– Mais oui!

S nyakig merülünk a politikába, sőt a napi politikába, jó harmadfél órányi időre. Életünkben először állunk szemben, izgatottan és türelmetlenül. Épp azért türelmetlenül, mert mind a ketten egyet akarunk, egy dologra akarunk kilyukadni, s tán épp ezért nem jutunk előre, mert sietségünkben egymásba ütközünk, hasonlóan ahhoz, mint amikor két ember egymást megelőzve akar átjutni egy ajtón. Végre átjutunk rajta. Arra lyukadunk ki, hogy ebben a végzetessé válható határpörben mindkét oldalról először a határokon túllátó, sőt túlemelkedő embereknek, a szellem embereinek kellene a sövényhez állniok. De csak úgy, hogy eleve szót értsenek. De hol tisztázzák előbb a tenger félreértést, hol vessék le szenvedélyüket? Csakis valami semleges, tárgyilagos fórumon. Itt az apai udvarban. Ez az összebékítés, ez az európai rendcsinálás lehetne a francia irodalom egyik szép feladata. De ehhez jó volna persze, ha – például ebben az esetben – mindkét felet ismernék. Ha minket is megismernének végre.

Mosolyogva válunk el, de én szomorúan baktatok le a lépcsőn. Ez az ember kamaszkorom óta ismer. Negyedszázadon át tapasztalhattam bizalmának, sőt barátságának jeleit. Bizonyos vagyok benne, hogy egyetlen szavamban, egyetlen állításomban, egyetlen adatomban se kételkedik, a statisztikai adatokban, a történelmi tényekben sem. De a legjobb esetben is csak személy szerint nekem hiszi el, csak nekem ad igazat s nem a nemzetnek, amelynek tagja vagyok. Még ő sem képes rá, hogy azonosítson ezzel, hogy: magyar. Azzal szemben még ő is elfogult, egy másik nép javára, s nemcsak azért, mert ahhoz nyilván még több személy szerinti rokonszenv fűzi. Az igazságot keresi, de a nem ismert földek milyen bozótosán és szaharáján kellene áthatolnia, hogy odajusson. Rajta mérhetem, a jóakaratúak felé is milyen iszonyú falat kell áttörnünk; milyen messzeségben, milyen kivetettségben élünk; milyen mélyre söprettünk, arról a helyről, ahol most száz éve – 48 idején – álltunk nyugat tudatában. Bár akkor sem voltunk oly magasan, mint hisszük.

Este színház; az Antoine-ban Sartre két darabja: a kétfelvonásos Temetetlen Holtak és az egyfelvonásos Tisztességtudó   . Ez a fekete vonal itt nem nyomdahiba; a falragaszokon is így látható. A cemende, a ringyó közhasználatúbb rokonszavát takarja, melyet már csak emiatt én sem írok ki. A földalatti vasút hirdetőosztálya boríttatta le ezzel a sötét fátyollal, amelyet persze lelkében mindenki azonnal fellebbent. A színházügynökség kapva kapott az ötleten, s az utcai falragaszokat, a színlapot is így nyomatta. Maga a darab – amelyet valójában címe emelt magasra – egy napihír összezsúfolt, egy kicsit összehányt, mindenképpen elsietett feldolgozása. Egy ártatlanul megvádolt amerikai néger meglincselését bonyolítja izgalmas üldözéssel, térdre rogyással, revolverlövéssel, a jenki álszenteskedés leleplezésével (az idézett   leplezi le), két jó és öt-hat közepes színésszel. Három felvonásra bontva tán megfeszült benne valami drámaiság; így inkább csak a rendőrségi anyag feszül benne.

Sokkal jobb a kevésbé jó címmel ellátott kétfelvonásos. A Temetetlen Holtak a pétaini börtön halál előtt álló forradalmárait jelentik. A darab utolsó napjukat mondja el, revolverlövések helyett nyíltszíni emberfojtással és inkvizíció korabeli kínzással, amelyek hatása alatt az első előadásokon néhány néző elájult, de – az igazi belső drámaiság helyett – legalább egy lelkiállapot drámaiságának, mély hősiességének megmutatásával és egytől egyig kitűnő színésszel. Egy meglehetősen elvont filozófiai gondolat fonódik össze benne túlságosan is tapasztalati naturalizmussal. Nem természetükkel fonódnak össze, hanem csak egy erős tehetség jó kemény rántásai és csavarásai alatt.

Éjfél körül gyalog haza a Sebastó-n. Ady korában – a tudósítások szerint –, de még a mi korunkban is ilyen tájt szinte négyes sorokban, tömött hadirendben cirkáltak fel-alá a prostituáltak; férfinak kellett lennie a talpán, aki igazoltató gyűrűikből kivágta magát. Most egy sincs. Hova tűntek? – találgatjuk. Cs. vél rátapintani a megoldásra. Az apacsokat a 14-es háború vitte el; a sorozóbizottságok állítólag eltökélt terv szerint dobták őket a tűzbe. Az bizonyos, hogy az első háború végére hírmondójuk sem maradt. A mostani háború alatt a bevonuló németek csak a prostituáltaknál találtak tárt karokra. A nép számon tartotta, és a fordulatkor Szent Bertalan-éji dühvel kereste és űzte a visszamaradni merészkedőket. Nyilvánosan megnyírták őket. Középkori tajtékzással meztelenül szégyenfához kötötték őket. De zömük már a kivonulókkal eltűnt. Az árvíz, amely házakat ostromol, így hordja ki néha egy időre a pöcegödröket. Na, ott a kapu alatt mégis lapul egy. Oly tisztelettudóan bólint, hogy az embernek kedve volna alamizsnát nyújtani neki, mint egy koldusnak.

A Pigalle téren a mulatók hajdani fellegvárai a kihalt Ninivét idézik. Nagy elvétve egy-egy hang, az is francia. A söpredék innen az arany nyomában vonult el. A bennszülöttek, tétovázva, óvatos léptekkel most kezdik visszafoglalni a várost.

Pestet egy regény nyomdai utómunkáiból fölmerülve hagytam el. A sajtóhibákra vadászva, napokat, sőt éjeket töltöttem hőseim között, újra és újra elolvasva szavaikat és viselkedésüket, mert újra és újra akadt rajtuk igazítanivaló. Már betéve tudtam mondókáikat, mozdulataikat, s egy-kettő kivételével bizony eléggé ráuntam erre az árnyékseregre. Most ezek jönnek szembe velem, mégpedig hús-vér alakzatukban, mert regényem hajdani párizsi környezetemet próbálta megeleveníteni; még azt a figyelmetlenséget is elkövettem, hogy hőseim egynémelyikét valódi nevén neveztem. A találkozás nemcsak azért kísérteties, mert ezúttal valóban árnyak támadnak fel, hanem azért is, mert további, távolibb célom is volt velük; a regényt – mint minden művemet – holmi előszónak tekintettem, folytatni szándékoztam. A merényletről hőseim semmit sem tudnak, s bízom benne, hogy soha nem is fognak semmit sem megtudni. Közelségük mégis riasztó. Árulónak érzem magam. Magamról tudom, nincs zavaróbb, mintha sorsunkat ábrázolják. A vadak – az első alkalmakkor – babonás félelemmel menekülnek attól, hogy lefényképezzék őket. Mi éppúgy féltjük lelkünket.

Írtam könyvem egyik kedves hősnőjének. A csőpostával küldött levél egy nap alatt visszajött: címzettje ismeretlen helyre távozott.

Mégis elmentem a régi, legutolsó, még háború előtti címre: hátha csak felületesség íratta a borítékra azt az ismeretlen helyet.

Szürkült már, amikor a Ménilmontant szélén a földalattiból a régi térre kiléptem. Most Sztálingrád térnek hívják. Végigmentem a Belgrand utcán, aztán már a földszintes, egyemeletes házakat váltogató külvárosi mellékutcákon, amelyeket ő esztendőkig taposott. Bementem a régi házba. De a házmesterné – rokonszenves fiatalasszony – élő szóval sem tudott többet mondani, mint amit a levélhordóval a borítékra iratott.

– Még a háború derekán költözött el. Azt mondta, hogy még visszajön, meg-meglátogat. De egyszer sem jött vissza.

Állok az ajtóban, kezem a kilincsen.

– S amíg itt volt, …hogy élt? Jól ment a sora?

– Varrt… Ó, nem látszott boldogtalannak. Főleg akkor, amikor kisbabát várt. Azért is költözött el, mert azt az egy padlásszobát már eleve kicsinyellte.

Gyalog ereszkedtem le a hegyről a Bastille felé. A Szent Lajos-szigetnek tartva, nem a IV. Henrik körútra vágok, hanem az Arsenal-csatorna mentén kerülővel a Szajna felé, ahol valamikor – hogy együttlétünket nyújtsam – haza szoktam kísérni. Itt a kőpárkány, ahol egyszer úgy összekaptunk. Itt a part menti platánsor s az utca másik oldalán a rideg kaszárnyanegyed. Vág a téli eső, a szél ide-oda löki az utcai lámpák fényét, járókelő most sincs egy lélek sem. Itt a Sully-híd, itt a sziget, a Béthune rakpart, a Budé utca. A szálloda pontosan olyan, mint akkor. Minek mennék fel, minek állnék meg, minek vetnék csak egy pillantást is arra a negyedik emeleti ablakra? Itt a Szent Lajos utca, itt a régi szép Vörös-híd helyén az ocsmány új vasalkotmány, itt a Miasszonyunk-templom. Mindez elcsüggesztően valószínűtlen. A természetes, az emberien elfogadható és elhihető az volna, ha ő szembejönne velem, hóna alatt egy vékony rúd kenyérrel, fejében azzal a fülig lemenő sisakszerű kalappal s termetén azzal a térdig is alig érő szoknyával, amilyet annak idején viseltek.

Semmi feszélyezettség amiatt, hogy ők egy nagy nép fiai, én pedig egy kicsinyé; semmi fogyatékossági érzés. Tele vagyok kétellyel, sebbel, a kis népek fiainak stigmáival: a megaláztatás bélyegeivel; de sohasem éreztem ilyen otthonosnak magam nyugaton, mint most. Azért-e vajon, mert ők is szenvedtek, mert rajtuk is ott a megaláztatás nyoma, a barbárság korbácsütése? Európa így egységesül? Ezt éreztem már Rómában is. De ezt éreztem Genfben, Zürichben, a fényes kirakatú utcák varázskastély útvesztőiben is… Azért vagyok otthon nyugaton, mert nyugat megismerte egy kicsit kelet bajait? Nem a rádió, nem a vasút, nem a repülő hozott közelebb bennünket egymáshoz, hanem a sors. Az a sors, amely nekünk keletieknek a megpróbáltatással jelentett egyet.

Bemegyek a Dôme-ba délelőtt fél tizenkettőkor. Egy, egyetlen ember szunyókál az egyik sarokban. Átmegyek a Coupole-ba; a kép ugyanaz. Szemben a Rotonde teraszán a színházi nézőtér módjára sorakozó székeken egyetlen lélek. A darab – a hajdani rivalgó bohémélet – üres házzal megy.

A gazdasági helyzet? Ezen én persze csak azt tudom érteni, hogy él meg az, aki dolgozik. De ahogy az embert csak lakva ismeri meg az ember, az anyagi helyzetet is csak benne élve ismerheted meg. Az emberek általában panaszkodnak. Vásárlóérték szerint a munkások körülbelül feleannyit keresnek, mint a háború előtt. Egy embernek egy napra három-négyszáz frank kell, illetve kellene. Öcsém havi nyolcezer frankot keres, huszonkét éves, tisztviselő a belügyminisztériumban. De kifogástalanul öltözködik, menyasszonyával kirándulni jár; elég drága vendéglőkbe erőszakol be, amikor elfogadom, hogy most én leszek az ő vendége. A színházakba napokkal előbb kell megvenni a jegyet, a mozik előtt száz méterre nyúlik a várakozók sora. A lapok napi panaszolnivalója, hogy nem érkezik elég hús – néha egyáltalában nem érkezik – a nép számára. Vagyis ha érkezne, meg tudnák venni? Egy nőismerősöm visszatart, mikor kislányomnak valami ruhaholmit nézek ki ajándékul: majd ő jegyre megveszi, úgy sokkal olcsóbb. Minden jegyre megy; tehát én, az idegen, már csak azért sem tudom kipróbálni az életet. Bor, kávé nincs, de ahova meghívtak, mindenütt volt, munkásoknál is. Tehát ez is van, csak kevés. Illetve az kevés, amit így olcsón – hivatalos áron – meg lehet kapni. Gyomai szemem előtt vásárol a pincérnőtől egy doboz cigarettát százhúsz frankért. Amikor másnap Cresse-t megkérem, szerezzen nekem cigarettát, s ő szerez is, és ki akarom fizetni, nevetve hárítja el, a tárcát sem érdemes kivenni azért a csekélységért, ugyanaz a doboz jegyre húsz frank; nem dohányzó betegeitől ő is ajándékba kapja. Az élelmiszeres üzletek zsúfoltak. Illetve csak az egyik nap zsúfoltak, mert a másikon ásítanak az ürességtől, aszerint, milyen a vonatközlekedés Le Havre és Marseille felé, s aszerint, milyen a hajóközlekedés. A földalatti annyi, mint nálunk egy doboz gyufa. Viszont hetenként egy nap nincs napközben villanyvilágítás. Szállodánkban főzni se főznek hetenként egy nap: takarékoskodni kell a szénnel. Nem termelnek eleget a bányák? Többet termelnek, mint a háború előtt, de a francia bányák azelőtt sem tudták ellátni elegendő szénnel az országot. Angliából s főleg a Ruhr-vidékről hoztak be szenet. A Ruhr-vidéki szén viszont hol érkezik, hol nem. „Kiéheztetnek bennünket, rendszeresen!” – mondják haragosan mindenfajta pártállású ismerőseim. Eleddig ez nem sikerült, szemmel láthatóan. Ismerőseim a régi bőrben vannak, sőt még azt a többletet is felszedték, amit az ember a megállapodott kor táján felszed magára. Milyen tehát a helyzet? „Ebből pontosan megtudod” – mondja S., és egy grafikonokkal és számoszlopokkal teli testes könyvet nyom a markomba. Megköszönöm, s elhatározom, hogy Pesten ez lesz az első olvasmányom. Koldus nincs több, mint azelőtt, de a könyörületet fakasztó arcok megszaporodtak. A közbiztonság a régi, viszont tizenegy után egy lélek sincs az utcákon. A hidak alól eltűntek a clochard-ok. Igaz viszont, hogy tél van.

Aragon aktivitásával nem fért bele az aktivista irodalomba. A többit úgy-ahogy kielégítették az álmok, a kísérletek, a fogadkozások a világ lerombolására. Neki valóságos akciók kellettek, természete kívánta. Három motor is dolgozott benne, különféle irányban. Ott volt a szürrealisták között, de fél lábbal ott volt már a realista regényben. Volt egy lába a Clarténál, egy a munkásmozgalomban. Olyan volt, mint Siva. Közben a középkort is járta, s elsőnek érkezett be a francia líra új nemzeti pályaútján. De a szerelmesek is az ő verseit citálják, azokat, amelyeket két illegális röpirat szerkesztése közben írt. Most végre valamennyi tagjával egy irányban rohan. Az írók közt róla beszélnek legtöbbet, a legtöbb csodálattal és a legtöbb ingerültséggel. Mikor dolgozik? – kérdik. Mert mindenütt személyesen is ott van, s közben gyors ütemben sorjázó könyvei is mindenütt ott vannak.

Ő vezeti a Comité National des Écrivains-t, a francia Írószövetséget. Ő vezeti a baloldal legnagyobb kiadóvállalatát, a Bibliothèque Françaises-t. Legutoljára, 38-ban, a Çe Soir szerkesztőségének forgatagában találkoztunk. Most a kiadó forgatagában találkozunk. Mindenki lót-fut. Az embernek az az érzése, hogy még a gépek is az ő siethetnékjének hajtószíján forognak.

A titkos motorok hajlékony, törékeny testben zakatolnak. Külsőleg ez a motorház a kényes csínt, a legtökéletesebb francia udvariasság fénymázát csillogtatja. Leülünk, összemosolyodunk. Azon mosolygunk, hogy élünk, átéltünk mindent. A telefon máris cseng.

Mialatt a távoli beszélgetést hallgatja, szeme fényes sarkából velem társalog. Körültapogat, emlékeit keresi. Elbámulok emlékezőtehetségén.

– Utoljára arról beszéltünk – mondja mosolyogva –, milyen magyar könyveket adhatnánk ki. Most itt az alkalom… Az az antológia…

A telefon ismét cseng. Gyorsan meghívom Magyarországba. Fél, hogy erre nem lesz ideje, mert most hívták meg épp Indiába is, azt sem tudta még beosztani. Rengeteg itt a dolog, csak most kell igazán megmutatni – az ingadozók felé –, mi az ellenállás. De moszkvai útját összekötötte már egy kis jugoszláviai kitérővel, amelyre Titónak – így mondja: à mon ami Tito – régen szavát adta. Belgrádba való röptében tán le tud siklani egy percre hozzánk.

– Legalább pihen egyet.

– Feltéve, hogy lezuhanok, s ott temetnek el.

A telefon újból cseng. Berregni kezd egy másik is. Felveszi az egyik kagylót, füléhez illeszti; bólint, válaszol. De nem állhatja meg, hogy amíg beszél, szaporán és kiadósan, ne vegye fel a másik kagylót is, mert a fülével közben azért nyilván hallgathat. Aztán hirtelen a másik kagylóba kezd beszélni. Cinkos mosolyából látom, hogy fülével most az elsőt hallgatja. Az ember azokra az ügyességbajnokokra gondol, akik egyidőben öt golyóval labdáznak, három egymásra helyezett szék tetején állva. De még ez sem elég. Könyökével megnyom egy asztali villanycsengőt. Belép egy hajlott hátú, magas fiatalember. Állával mutat oda ennek, hogy kivihet valami ügyiratot. Némajáték tisztázza, hogy az irat még nincs aláírva. A jobb oldali kagylót egy ügyes vállmozdulattal szorítja a fülhöz, s a szabad kézfej már oda is kanyarította az aláírást. Így él egy költő.

Szeretném végre megismerni, hogy mi is itt a helyzet. Evégett egy napra szigorúan szobámba zárkózom, egy napra elég szellemi táplálékkal, egy csomó könyvvel. Van köztük húsz-, sőt százéves is. Az alaposabb tájékozódást – az értést – az sürgeti és remélteti, hogy fülem már annyira megtelítődött a francia nyelvvel, hogy a francia szavak szemem előtt is az élő nyelv lejtésével mozognak; nem győzöm csodálni, hogy mennyivel közvetlenebbek és hitelesebbek. Bizalmasabbak és fesztelenebbek. Más egy nyelvet idegenben olvasni, s más e nyelv határain belül. A szavak itt tartalmasabbak és valóságosabbak. Jó házigazdaként megosztják otthonukat, hunyorítanak és legyintenek, s értésünkre adnak olyan dolgokat is, amelyről idegenben – ahogy az illik is – egy fél hangot sem ejtenének.

Mindig tiszteletet ébresztettek bennem azok az emberek, akik minden pillanatban – akár álmukból ébresztve is – meg tudják mondani, mi a kedvenc viráguk, gyümölcsük, s hogy a szőkéket kedvelik-e inkább vagy a barnákat. Képtelen voltam ilyen könnyen osztályba sorozni magam. Harmincéves múltam, amidőn ráébredtem, mi a kedvenc fám, de aztán azt is elfeledtem. Semmi hajlamom nem volt a választásra: a világ többi részének elvetésére. Csak néhány esztendeje érkeztem el oda, hogy a húsok között – a kacsa és a marha közt például – különbséget tudtam tenni. Azok közé a férfiak közé tartoztam, akiknek ízlését feleségük tartja számon, erélyesen kijelentve: kövérjét ne adjatok neki, mert azt ő nem szereti. Azt hiszem, a kövérjét is szeretem, ha eleddig a gondos tekintet megfigyelése szerint általában a soványa után nyúltam is először. A csecsemő három-négy tapasztalat után állást foglal, hogy a parazsat vagy a cucli karikáját vegye-e apró markába. Később a lét nem állítja ennyire élére a kérdéseket. Holott az igazi kérdések csak azután jönnek.

Véleményem az, hogy saját magunkat is cselekedeteinkből vagyunk képesek megismerni. Viselkedésem néhány évtizednyi megfigyelése után arra a sejtésre kell jutnom, hogy én a derűlátók osztályába tartozom. Ezt lelkületemnek kiváltképp az utóbbi néhány év alatt tanúsított magatartásából kell leszűrnöm. Ez a megállapítás, természetesen, engemet is meglep, s visszahatásképpen erősen foglalkoztatja lelkületemet is. Beletartozván a derűlátók csoportjába – amely a borúlátók csoportjával egyetemben az emberi faj legdöntőbb alfaja –, nem érzem többé oly egyedül magam, mint azelőtt. Mintha egyéniségemből s következésképpen függetlenségemből is veszítettem volna valamit. Az első tünetek észlelése után helyzetemet, illetve állapotomat oly érdeklődéssel – de semmiképp sem kevesebb tárgyilagossággal – figyelem, mint az orvos, aki saját testén vizsgálja egy kór elharapódzását; vagy mintha egy új teremtményfajtáról kellene számot adnom, amelynek egy egyede íme az én bőrömbe költözött, s ott – csapdába esvén – én most holmi megfigyelő kalitkában tartanám, kedvemre kísérletezve vele.

Kétellyel kezdem. Arról még nem mernék nyilatkozni, hogy derűlátásom elmém munkájának következménye-e, azaz, gondolataimból, a világról való ítéleteimből következik-e. Éppúgy eredhet sejtjeim összetételéből, zsigereim működéséből. Vagyis megeshet az, hogy a derűlátás nem is logikai folyamat, hanem tán élettani, ha ugyan nem társadalmi.

Alapozom e feltevésemet arra a tapasztalatomra, hogy igen sok esetben, amidőn elmém a legcsüggesztőbb gondolatokkal töltekezett, lényem maga egyáltalában nem volt csüggedtnek mondható. Ítéleteim s szavaim kétségbeesést árasztottak, s közben – ahogy most felidézem – lelkületem alján csak úgy feszült a buzgalom, hogy ezek az ítéletek és szavak minél erősebbek és elevenebbek legyenek. Semmit sem vetek úgy meg, mint a nagyképűséget. Volt idő – ma is visszatér –, amidőn egy halálra ítélt nép fiának hittem magam, tehát, hogy úgy mondjam, egy egész nép testet öltött kétségbeesése voltam. Ez rendkívüli munkára ösztönzött. Éjszakákon át írtam, számomra ismeretlen mondatfűzésű könyveket – demográfiai, statisztikai jelentéseket – jegyzeteltem, s vasárnaponként arra vállalkozva, amire legkevesebb hajlamom s képességem volt, vidéki előadótermek dobogójára léptem, ahol zúgó taps méltányolta azt az összefoglaló megállapításomat, hogy valamennyien úgy, ahogy vagyunk, feltarthatatlanul rohanunk a teljes megsemmisülésbe. Ami szintén amellett szól, hogy hallgatóim elméje és lelke is egymástól különböző módon rezdült meg gyászos szavaimra. Épp az előbbi borúlátása ébresztette fel az utóbbi öntudatlan élniakarását, ami félig-meddig már a derűlátással azonos. Vagyis épp sötét eszméim gyújtottak ösztönükben világosságot. Ilyenfajta tapasztalatok birtokában figyelem az állítólagos francia csüggedtséget. Élőszóban, négyszemközt még több a hangoztatója, mint írásban.

Lelkes és mondatonként ki-kirobbanó elcsüggedők ezek; éles szemű, sastekintetű borúlátók; testi és lelki erejük oly pompás izomjátékával hanyatlanak, hogy az ember alig állja meg a tapsot és a hogy voltot.

A nemzetek – ez már aztán örök törvény – némán halnak meg, mint a gümőkórosak. A másik törvény, ez is az embertanból való: a népek általában huzamosabban panaszkodnak, amikor a csizma szorítja őket, mint amikor a lábukat vágják. Pontosan addig jajonganak, amíg éreznek. Itt még szisszenés jár minden idegfájdalomnak; szikrázó a kétségbeesés; csupa fül a gyászoló gyülekezet, s könny helyett elismerő vagy megrovó kacsintást villant. Arra gondolok, milyen némán tántorogtunk a sír szélén mi.

Cresse, miközben a kis társaság számára megterít, megajándékoz a Hommes et Mondes legújabb számával. (I. évf. 3. sz.) Herriot naplója van benne a német összeomlás utolsó napjairól. A szerző ezt saját szemével látta, Berlintől huszonhárom kilométerre; a németek ott tartották fogságban, feleségével együtt. A naplót – amint mondja – nem is napról napra, hanem óráról órára írta, állandó megaláztatás, nélkülözés és halálos veszedelem közepette. Tárgyilagosságát ez nem befolyásolja. Arcát el-elönti a vér; fejét azonban soha. Irálya – a mocskos környezetben is – makulátlanul tiszta. Keze és pillantása meg-megrezzen, de nem akkor, amikor a tollat tartja. Tiszteletet gerjesztően ragaszkodik a latin örökséghez.

Az ablakok rezegnek, nemcsak a német rádió egyre dörgőbb felszólításaitól és – egyre hasztalanabb – hadparancsaitól, hanem már a becsapódásoktól, majd a kilövésektől. Az ellen – illetve a felszabadító – a kapuk előtt áll.

De ő még a táj jellegéről, az épp szétdurranó épületek stílusáról is számot ad. S micsoda hibátlanul megszerkesztett kerek mondatokban – mintha iskolai dolgozatot írna, vagy akadémiai székfoglalót. Mintha – mi – Kölcseyt olvasnánk. „Annak az embernek, aki egy hosszú élet során keresztül-kasul bejárhatta híven szeretett francia hazánkat, kedvére gyönyörködhetett annak kecsességében, némileg aprólékos, bár nagy távlatokat sem nélkülöző bájában, egységen alapuló változatosságában, halmainak hajlékony ritmusában, falvainak és városainak szíves kitártságában, amelyekben tán több helye van a hagyománynak, mintsem a fejlődésnek, de amelyek mégis annyi gazdagságot megőriztek a múltból, hogy nálunk maga a táj is olyan, mintha élne és gondolkodnék: az ilyen embernek merőben új neveltetésre volna szüksége, hogy kellően értékelni tudjon egy olyan vidéket, mint Brandenburg; nem mintha ez híjával volna természeti szépségnek; van bőven belőle délnyugat felé, Potsdam felé, de kelet felé is, ahonnan az oroszok most hamarosan föl fognak tűnni.”

Ilyen tökéletes mondatok, ilyen szép díszletek mögül lépnek elő a fegyveresek.

Gránát húz át a levegőn, akna vágja szét fejünk fölött a tetőt, de nekünk arra kell figyelnünk – én lenyűgözve s tanulásra készen figyelem –, hogyan szemléli a világot, vagyis mivé érik meg hetvenöt éves korára egy igazi francia. Elfogulatlanságra törve veti egybe szülőhazájának építményeit és tájait, amelyeket emlékezetében őriz, Németország építményeivel, amelyek szeme előtt roppannak össze, és tájaival, amelyek ugyancsak szeme előtt válnak légibombák gejzírterületeivé. Franciaországnak dicsősége, de botlatója is gyönyörű múltja: megnehezíti a lépést a jövő felé. A ragaszkodásnak, az érzelmeknek milyen gyökereit és szálait kell eltépni, ha valahol egy új városnegyedet, egy kórházat, egy modern épületet akarnak emelni. Ezt az tudja csak, aki próbálta. (Mint például ő is: csaknem örökös lyoni polgármestersége idején.) Németországban kevesebb a múlt, s így több a hely. (Ezt is tapasztalatból tudhatja: az első s tán az egyetlen francia politikus volt, aki a két háború közt, 1928 táján, hosszabb tanulmányútra ment Berlinbe.)

„Kétségtelen, a tágas alkotmányoktól, amelyekkel Németország méltán hivalg, nem lehet megtagadni a nagyságot sem. Ám egy omlatag, fehér rózsa befutotta fal; egy virágos kertzug, ahogy a napban sütkérezik; egy-egy paraszti szőlőhegy ámbraszínű, szőke fürtjeivel; egy Grenoble környéki folyócska, ahogy egy idő rozsdásította vár alatt elfickándozik; valami hajdan volt monostor hírmondójaként egy tar fejű templom; parasztjaink lassú járása, ahogy a szántás-vetés elnehezítette; egy suhancnak vagy munkásnak remekül odavágó tréfaszava; asszonyaink pajzán tekintete, ahogy mindent látnak, anélkül hogy odanéznének; az eszmecsere szép tornája, amikor úgy röppen ide-tova a szó, akár a labda; városaink fénye, amelytől úgy szétoszlik a köd az utcákon és a metafizikában: mindezt bizony nehezen lehetne feledni ezekben az egymásra sorjázó sötét napokban, e nyíresek és fenyvesek közt, ebben az erdőben, amely, nem is ritkán, csak úgy csöpög az unalomtól.”

Bum! A naplóíró mellett levegőbe repült az utolsó ház, az utolsó tágas szerkesztésű épület is. Rendületlenül tovább jegyez. Fejét magasra emeli, hogy minél nagyobb területre lásson, lehetőleg egész Európára. „A mozgó háború újra kezdődött Magyarországon s a Rajna folyásánál… Az oroszok Magyarországon átlépték a Rábát, elérték a német határt…” Szemem izgatottan keresi, hol bukkan még erre a szóra, hogy magyar.

Cresse mögém kerül, belenéz a füzetbe, s int, hogy olvassam csak tovább. Itt a végső összeomlás. Az úton teherautók száguldanak, aztán parasztszekerek, aztán – mind kevesebb gyorsasággal – ökrös igák, targoncák és megrakott gyerekkocsik. Az ismerős kép. Elvonul az utolsó fegyelmezett század. Egy csapat torlaszt emel, de aztán otthagyja. A katonák eldobják fegyverüket, s magukhoz ragadják, ami értéket a polgári házakban találnak. Szünet; az ellenség minden pillanatban itt lehet. Már csak néhány Vlaszov-zsoldos menekszik, a németek ezeket hagyták leghátulra, fedezetül, legolcsóbb ágyútöltelékül. Elfut az utolsó tábori csendőr is. Berlin ég.

Csend. És hirtelen megcsavarodik, de szó szerint, a szívem.

„Az ágyúszó elnémul. A szanatóriummal szemközt, a kis ligetben, a zuhogó esőben magyarok helyezkednek el, gesztenyeszín katonasapkájukról ismerni fel őket, úgy látszik, ugyanazok, akiket tegnap láttam felvonulni oly szomorú lelkiállapotban a bornstaedti kaszárnya közelében s aztán fegyverforgatást tanulni a Lustgartenben. Mi végre jöttek ide? Hogy a torlaszokat védjék? Látom, ahogy felütik kezdetleges sátraikat, tüzet raknak.”

Egy percre leteszem a folyóiratot. Fölnézek, tekintetem Cresse pillantásával találkozik. Hajolok vissza a szövegre, hogy megtudjam, mi lett sorsuk tovább azoknak a szomorú sátorverőknek.

Cresse orvosnő és kommunista, vagyis szinte kétoldali materialista, olyan, aki számára az érzések is csak tünetek; a fölény, ha nem a gúny fénye alá valók. Hát még az efféle nemzeti érzelmek. De most mégsem tréfálódzik. Úgy mondja, mintha betegnek mondaná:

– Add ide. Több aztán egy szó sem esik rólatok.

Gide naplója 1939–42. közt. „Igazság csak az árnyalatokban van.” Ez szép. A hetvenben jár. „Nincs nap, nincs óra, hogy eszembe ne jutna korom. Nem azt mondtam: hogy ne érezném!” Ez is. De aztán: „Társadalmi kérdés!… Ha pályám elején kerül elém ez a nagy botlató (trébuchoir), soha semmi érdemlegeset nem írtam volna.” Majd a franciákról: „Ha a német uralom biztos jólétet, bőséget hozna, tíz közül kilenc francia elfogadná; s közülük is három-négy mosolyogva. Igen ritka az, aki eszmei ok miatt is képes megrendülésre.” (Mauriac pontosan ugyanazon a napon – 1940. július 9-én ezt írja: „A nemzeti szerencsétlenség iránt oly véges bennünk az érzékenység, hogy magunknak sem merjük bevallani.”) Négy nap múlva ő is, Gide is beleesik az örök csapdába: mindezért a parasztok felelnek: „Melyik (paraszt) nem egyezne bele szívesen, hogy Descartes vagy Watteau annak idején németnek szülessen légyen, ha ettől a búzáját néhány fillérrel drágábban adhatná?” – kérdezi Gide. Persze hogy odaadná legtöbbjük Descartes-ot és Watteau-t. De még Gide-nek is meg kell magyarázni, hogy miért? Egyik sem volt az övék.

Aztán: „Hazafias érzésünk sem állandóbb, mint akármelyik más szerelmünk.”

Azzal a különbséggel mégis, hogy annak a hazafias érzésnek a tárgya mindig egy, s így ott az állhatatlanság legfeljebb a veszekedő szerelmeseké; tegyünk egy engedményt: a veszekedő házastársaké.

Az ilyenfajta gondolatokat csak egy dolog véd a szemünkben (s tesz még néha rokonszenvessé is): hogy az ostobaság is feltámad ellenük, sőt legtöbbször épp az. A könyv függelékében Gide holmi érdemrendként akasztja ki az algire-i Ideiglenes Nemzetgyűlés egyik lobogó lelkületű tökfilkójának ellene emelt hazaárulási vádját. Az a vád ostoba. De azért még emelhető szó – kellő tisztelettel – Gide és naplóíró társai ellen. A miatt az önkéntelen készség miatt például, amellyel minden nemzeti, társadalmi és emberi fogyatékosságot legelőször és azonnal a parasztokban látják meg. Csak azokban! És melyik nagytőkés, fegyvergyáros, orvos, mérnök, határgróf és kutyapecér nem teszi előbbre anyagi érdekét nemzete érdekénél? Arányszámukat tekintve semmivel sem kevesebb, mint ahány a parasztok közt. Mit árulnak el még ezek a kiváló írók is ezzel a különös készséggel, amely, ha bűnbak kell, menten paraszt után néz? Először azt a régi gyanúmat, hogy – valami bevallhatatlan bűntudat alapján, amelyhez érdemes volna egyszer a mélylélektannak is leszállnia – mióta a világ világ, a parasztokat minden nem paraszt, tágítsuk: minden nem dolgozó a lelke fenekén megveti. Másodszor azt árulják el, ugyancsak öntudatlanul, vagyis rá sem eszmélve a kiáltó ellentmondásra, hogy a féltett és nagyrabecsült nemzetet elsősorban mégiscsak a parasztsággal azonosítják. A parasztkérdés tehát hovatovább már nemcsak társadalmi és gazdasági kérdés, hanem – társadalmi és gazdasági megoldatlansága miatt – átcsap a lélektan területére is. Gide kitűnő érvelő, bámulatos koponya, nyilván a parasztság barátjának is hiszi magát. Annál bámulatosabb, hogy semmibe veszi a legelemibb tényt, még ő is! Azt az egyszerű tényt, hogy Descartes ide, búzaár oda, a hazáért Watteau-stól, sőt Gide-estől valóságosan mégis a parasztok szoktak rakásra dögölni.

Én magyarázom Rielle-éknél – miközben a házigazda betölti a teát –, hogy pusztulnak. Mert adat – demográfiai, statisztikai – erre is van ugyancsak. Napóleon alatt még számra is ti voltatok a kontinens hatalmassága. Huszonnégymillió volt akkor a francia. Európa népessége azóta pontosan megötszöröződött. Ti még a kétszerest sem értétek el. Emiatt roppant be páncélotok is.

A házigazda érzéketlen a demográfiára.

– Az ország megvan – mondja, egy csuklórántással elvágva a tea aranyfonalát.

– De belül üres! A vidék népsűrűsége gyengébb, mint nálunk. Megyék vannak, ahol négyzetkilométerenként huszonöt-harminc az ember. Az ország háromnegyede aggastyán. Egyre több a terméketlen házasság.

Végre – jóakaratú türelemmel – válaszra méltat.

– Ide nézz. Mi az ésszel léptünk házasságra. Erre tettük föl az életünket. Megeshetik, hogy ez végzetes viszony egy nép számára; lehet, hogy beleveszünk. De nem volt haszontalan: nem éreztük, ma sem érezzük rosszul magunkat benne. Meglehet, az ész alapjában ellensége a puszta létezésnek, ez az atomkísérlet is ilyenformán sülhet el. Szaporodni az ész nélküli lények bizonyára jobban szaporodnak. Vedd úgy, hogy mi is egy nagy kísérlet vagyunk, a többi nép ösztönélete közepett. Aki az észre bízta magát, az nyugodtan nézzen a halál szemébe is.

És mosolyog.

– Min nevetsz?

– Hogy azt hiszem, mégis ez a mi kísérletünk a legragadósabb. Előbb-utóbb minden nép beleesik az ész varázslatába. Akkor dől el, hogy ki hogyan állja a próbát. Amihez, hitem szerint, mi már mégiscsak hozzáedződtünk. A városodás most fogja elönteni a világot. Nekünk már nemigen lesz több városunk. Tudod, mi a legizgatóbb kérdésünk? A parasztkérdés. Az emberi élet azokban az elnéptelenedett megyékben.

Az irodalom divatja ezen a héten már nem Sartre és az egzisztencializmus, vagyis érthetőbben a létezésiesség, hanem Miller és a gáttalanság, világosabban a szabadszájúság. Az ember nem tudja, hogy e Miller Henrik neve után milyen sorrendben is helyezze el ezt a három szót: amerikai, író, ügyes. Író amerikai, aki ügyesen él azzal a tapasztalattal, mit jelent, ha egy-egy, Amerikában elkobzott könyvet, mondjuk, Angliában jelentetnek meg. S mit, ha azt a könyvet Angliában sem engedélyezik, hanem csak Franciaországban. Ez legalább öt kiadást jelent. A nem éppen csendes hírszerzés szerint Millerünknek eddig hét könyvét nem engedélyezték angol nyelvterületen. Elképzelhetjük – ahogy nyilván ő maga is elképzelte –, mennyi fogyott a Párizsban megjelentekből. S mennyi tinta folyt róla az írás szabadságáról szólván; ezzel kapcsolatban Flaubert-ral, Baudelaire-ral, Joyce-szal került egy sorba, tekintve, hogy azok könyvét is elkobozták. Magam is balkáni sietséggel vásároltam meg a kirakatok legdíszesebb helyére tett műveit. Hármat mondhatok sajátomnak: a Ráktérítő-t, a Fekete tavasz-t és a Baktérítő-t. Ő az az író, aki a világirodalom története folyamán eleddig, amint hírlik, legjobban megszabadult a morál kötelékeitől; a legamorálisabb író; a legszabadabb – olvastam róla oldalas ismertetésekben. Ez lelkesített fel. Ebben az a fosztóképzőben itt valami dac is van.

Őt magát olvasva, lelkesedésem lanyhult. Írói képessége dolgában Miller Henrik nem sorakozik közvetlenül Flaubert Gusztáv mellé; valami elválasztja a Rossz Virágainak szerzőjétől is. Kiemelkedését más természetű képességének köszönheti.

Tiszteletre méltó férfiúi képességének köszönheti; azaz annak a már kevésbé férfiúi erénynek, ahogy e képességével szerzett élményeit aprólékosan a világ elé tárja, egy mozdulatot sem feledve ki. Újítása, hogy nem köntörfalaz. Meghitt ismerőseit éppúgy néven nevezi, akár saját meghitt testrészeit és ismerőseinek kapcsolatos testrészeit, e kapcsolatok hosszadalmas és gyakorta bonyolult lefolyásának mozzanatait. Mindezekre a legnépiesebb kifejezéseket használja; népszerűséget ezzel persze nem a nép körében szerez, amelynek mindez nem újdonság, hanem – helyesen sejtette – az úgynevezett „értők”, vagyis a „connaisseur”-ök közt, akik ezt is a maguk módján tudják értelmezni. Irályát némelyek laktanyairálynak nevezik. Meg kell védenünk a laktanyákat; bizonyára vannak pillanatok, amidőn ott más hang és más gond is felmerül. Miller irálya tán inkább egy eszményien tökéletes mélylélektani elemzőóra hangjára emlékeztet (csak felteszem, mert nem volt benne részem), amidőn a türelmes gyógyásznak már sikerült minden gátlást legyőznie betege lelkületében és szótárában. Miller Henrik emlékezéseiben nincs egy porszemnyi gátlás. Gazdag szótárából nyolc sűrű oldal telik egy olyan esemény bemutatására, amelyet a gyáva regényírók eladdig csak három ponttal érzékeltettek. Az olvasó tehát megkapja, amit kíván, megnyugodhat. Sajnálatos, hogy maga Miller sohasem nyugszik. Az említett leírás után például csak egy félórára pihen le egy napsütéses réten. Rövid alvás után írói képessége ismét felébred; szerzőnk a homlokára csap, elsiet egy hölgy lakására, akinek előző este véletlenül bemutatták, becsenget az alig ismert hölgy lakására, s már az előszoba ajtaja mögött hétoldalnyi tevékenységbe fog. Nem vagyok semmi jó elrontója, de az olvasóra ez már csüggesztően hat. A következő – hasonló – estének huszonkét oldalnyi olvasása közben már nem fojthatunk el egy röpke ásítást. A következő fejezetet gyanakodva lapozzuk előre. Ebben is csak az lesz? Abban is csak az van. Elvétve egy-egy mellékmondatban értesülünk ugyan néhány más természetű jelenségről is, mint például az amerikai munkások társadalmi mozgolódásáról, amit szerzőnk – szintén gátlástalanul – hülyeségnek bélyegez, a színesek született élvetegségéről, a jenkik antiszemitizmusáról, de a következő mondatban már munkások, kapitalisták, jenkik és zsidók mind bebújnak az ágyba, és a cselekmény visszazökken a megszokott mederbe. A Fekete tavasz-ból hetven oldalt olvastam el, a Ráktérítő-ből negyvenet: a Baktérítő-nek harmincnyolcadik oldalánál kattantottam el a villanyt s fordultam nyomott lélekkel, de jótékony álmossággal a falnak. Derülten, bizsergő szívvel ébredtem. Nyilván azt az izgalmas álmot álmodtam, hogy göndör szőrű bárányokat legeltettem egy csörgedező patak partján, édes-bús nótát furulyázva szűzi és távoli kedvesem felé.

Rosszul aludtam, mert fáztam; kora délelőtt átmenekülök a Flore kávéházba. Ezt sem fűtik, a vendégek nagykabátban ülnek. De a helyiség kicsi, a lehelet s a pótkávé savanyú gőze meglangyosítja valamelyest a levegőt. Azonkívül az emberek, a jó francia szokás szerint a hosszú pamlagokon szorosan egymás mellett ülnek, s így bőrükkel is melegítik egymást.

Semmi dolgom, szemlélődni szeretnék. A pincér beékel egy kopaszodó úr és egy kellemesen kövér hölgy közé. A kis terem zsúfolt; ez a kávéház – Rimbaud-ék hajdani találkozóhelye – ma az irodalmi központ. A Szent Ármin körút és a Benedek utca sarkán fekszik; derékszögben találkozó nagy ablakain csorog a pára. Háttal az ablaknak ülök, s így nekem is fejemben a kalap; így adom át magam az édes, szemlélődő semmittevésnek.

A kövér hölgy szalonnás, egyenes fél oldalával melegíti jobb karomat, szomszédjával társalog egy könyv fölé hajolva, amelynek lapjait egy kávéskanál nyelével nyesegeti. Bal oldali melegítőm – fekete arcon itt-ott már fehér, kétnapos borosta – egy kockás iskolafüzetbe ír, magasra tartott fővel, mintha nem is írna, hanem festene. Nem töltőtollal, hanem régi jó fatollszárba illesztett, megbízható acéltollal dolgozik, villámgyorsan, ahogy oldalamba nyomult könyökének mozgása is tudatja. Elismerésre méltó ügyességgel forgatja a tollat a kerek kis asztalkán, amely alig nagyobb a ráhelyezett s láthatóan még Rimbaud korából való, toronyszerű kalamárisnál. Néhány méterre – légvonalban, mert a földön jó néhány kanyart kellene tenni – Ribemont-Dessaignes, a hajdani dadaista költő írdogál, immár teljesen kopaszon, erősen megkopott télikabátban. Most látom, hogy szemben velem, a második asztalkánál még egy ismerős ül. Gorely ez, az orosz származású esztéta; költő honfitársairól kibocsátott könyvét annak idején, tíz esztendeje a Nyugat orosz Dekameronjának készítésénél nagy haszonnal forgattam, ő maga tüntetett ki vele. Nem ismer meg, illetve felém sem néz, mert – mélyen maga elé hajolva – alkot. Ki van még ismerős? Jártatni kezdem szemem a pamlagok hosszán. Gorely mellett szemüveges, idegen fiú ül. Két asztalka között kapott helyet, vagyis neki nincs hova hajolnia, s így apró noteszát szigorú arca elé emelve, egyenes testtartással rögtönöz. Eltökélt, édes semmittevésemre mindez meglehetősen nyugtalanítóan hat, lelkemben a szemlélődés kéje helyett ezt kell észlelnem.

A termecske túlsó falának tövében, a pamlag közepén, mint holmi anyacsászárnői helyen, régi szépsége teljes fegyverzetében – sőt e fegyvereknek mintegy tökéletesebb kicsiszoltságában – H. A. megboldogult barátom egykori reménytelen szerelmének bizalmasa, azóta a kitűnő Sartre János regényíró neje, De Beauvoir Simonka ül, és veti a betűt szorgos odaadással, nem csupán azért, mert maga is kitűnő regényíró, hanem már azért is, mert – ahogy minden irodalomban jártas embernek tudnia illik – ő naponta itt teremt, tekintettel arra, hogy az egyik szomszéd házban levő lakásukon férje költi műveit, s nem akarják zavarni egymást. A tőle jobbra eső hely üres. Az írónő télikabátja hever ott, földre nyúló mozdulatlan ujjal; maga az írónő testhez feszülő, szép termetét karcsúsítón övező kék pulóverben rója a betűt. Firkálgat a pamlag vendégei sorában még egy mosolygó arcú férfi is; mint anya kisgyermekének első lépdelését, oly gyönyörködő és biztató elégedettséggel követi az ujja alól kisiető sorokat. Az ablak mellett annál gondterhesebb ábrázattal szemléli művét egy másik úr: ez kefelevonatokat javít, hol diadalmasan, hol ingerülten emelve ajkához babszemnyi irónját. Még egy hölgy rögzíti gondolatát oly fürgén, mintha kötne; a tenyere alatt nyugvó vastag papírréteg mutatja, hogy reggel óta már legalább egy fejezetet összekézimunkázott. Szomszédja – magam is rácsodálkozom – feltűnően nem ír, csak él bele megmagyarázhatatlan könnyelműséggel a világba. Akár jómagam, akinek nyugtalansága azonban most már határozott lelkiismeret-furdalássá változik.

Nocsak, az ajtó üvegdobjának sarkában kuporgó ifjú lány sem ejt egy fiavonást sem, épp szünetet tart, tollat szorító kis öklét kecses álla alá nyomva s két szemét a mennyezetre szegezve. Mert különben példás serénységgel másol, szántja, feketíti és kaparja a papirost, fogyasztja és pazalja a tintát mindenki a sűrű, de mégis hideg füstben. Concepcióba, vagyis fogantatásba esnek, vajúdnak és versenyt szülnek. Szemlélője voltam egyszer egy gyorsíró versenynek. Ennek emléke merül fel bennem. Eszembe jut írásbeli dolgozataink órája is, két perccel a csengetés előtt. Rémület száll meg, hogy én még egy sort sem szereztem.

Percegnek a tollak, suhannak a ceruzák, zörögnek és – ahogy átfordítják őket – suhognak a papírlapok. Az alkotók szipognak, fejüket rázzák, csitítóan hajukat simogatják, nyemmegnek, s hirtelen – anélkül hogy ujjukkal érintenék – földre köpik az ajkukra égett cigarettát, majd éppoly gyors hirtelenséggel új cigarettára gyújtanak. A pincéből fölmerül egy idősebb hölgy, vállán bolyhos kendővel, és emelt hangon azt mondja:

– Audiberti urat kérik a telefonhoz.

A névre csak én rezzenek meg. Audiberti úr egyik legkedvesebb költőm, a hajdani Nouvelle Revue Française köréből. Szőlőgyökér kuszáltságú, de éppoly szesztermő verseinek különösen Az emberek faja című kötetét becsültem, ha minden sorát nem értettem is. Érdeklődve várom jelentkezését, kellemes feszültséggel küldöm tekintetemet a távolibb fejek felé is. Egyik sem emelődik fel a munkából. – Audiberti úr! – mondja megrovó hangon a telefon- és illemhelyfülkék alvilágából fölmerült hölgy.

Bal oldali szomszédom pattan hirtelen fel; az az őszülő borostájú fekete, aki egyenes derékkal, szinte ecsetként kezelve a tollat, úgy rótta betűit, mintha festene. Termetes, magas férfi. Két kézzel felemeli a kis asztalt, arrébb helyezi, kilép a sorból, majd – mintha egy kis kaput csukna be – visszateszi helyére az asztalkát, rajta a toronyszerű kalamárissal, s ügyesen megtalálva a helyes utat a többi asztal útvesztőjében, eltűnik a Proserpinaként felmerült hölgy mögött. Nem vagyok kandi természet, viszont afféle hírszerző úton vagyok. Ez arra bír, hogy természetemet legyőzve, egy röpke, fürkész pillantást vessek a kiterítve hagyott iskolásfüzetbe. 1947. január 29-én, szerdán délelőtt tíz óra harminckét perckor Audiberti, a költő, ily címmel kezdett alkotásba: Les natures des Bordelais.

A tollak tovább kaparásznak, reszelgetnek és rágicsálnak, hasonlóan a szú halk fűrészelgetéséhez: az alkotók gyengéd érdeklődéssel homlokukhoz illesztik bal tenyerüket, mintha betegek volnának, illetve mintha nem is saját lázukat, hanem egy jó barát hőemelkedését szeretnék megállapítani; önfeledten fülükbe és orrukba nyúlnak, de jobbjukkal megállás nélkül körmölnek. Az embert az az érzelem lepi meg, hogy valami másolóirodába tévedt, ahol mindenki reggel nyolc órától fogva koptatja a pennát, és amelyen a szigorú főnök épp most halad át. A jobb sarokban felemelkedik egy fej, olyanformán, mintha víz alól bukna ki, de már merül is vissza a habok alá, hogy ott tovább jegyezzen; hazánkfia, Németh Andor ez, ő is itt hinti az eszmét. Az ablakpára csíkjain kilátni az utcai újságosbódéra, amelynek falát földig borítja a különféle folyóirat és hetilap, már az, ami a szerény bódéra ráfér a francia nyelven ez idő szerint megjelenő hetvennyolc hetilapból és kétszáznegyvenöt folyóiratból, címlapukon többek közt az itt bent szorgoskodók nevével is. Amelynek láttán az ember nem tudja elhessegetni azt a gondolatot, hogy az itt készült alkotások nem szerkesztőségen és nyomdán át, hanem közvetlen innen, azon melegében kerülnek ki a bódé falára, körülbelül úgy, ahogy a pékség pincéjéből a kiflik a kirakatokba, s aki egy percre is abbahagyja a tésztacsavarást, azt azonnal kiteszik a szakmából. Megnyugtatásomra szolgál, hogy előttem a negyedik asztalnál egy ifjú nő – anélkül hogy kesztyűjét levetette volna – láthatóan csak levelet címez. Nyugalmam azonban csak egy percig tart, mert viszont most már a jobb oldalamat oly jótékonyan melegítő hölgyben is mozogni kezd az ihlet; ölébe fogja a könyvet, amelyet az imént a teáskanál nyelével felvágott, a rojtos lapok szélére firkantgat aranyburkolatú csavaros ceruzájával. Az így szabad alkalmat kínáló asztalon asztaltársa fűzi ákombákomjait gyönyörű csontpapíron annak az új találmányú öröktollnak segítségével, amelyet még mindenki megcsodál és megirigyel, jómagam is, de amely – nem tudom, milyen gondolattársítás eredményeként – azt sugallja belém, hogy tulajdonosa rosszat eszkábál. A teremben csend van, a könyvtári dolgozószobáknak az agymunka ózonjával telített csendje. Ismét az az érzés – az a szorongás – száll meg, hogy dolgozatírási órán vagyok, rögtön felhangzik a folyosón a csengetés, csak én lopom az időt, s így el fogom veszíteni a tandíjmentességet, atyám kivesz az iskolából, sose lesz belőlem segédjegyző Dombóváron. Jobb karomat óvatosan elhúzom a testes hölgy oldalától, s kabátom belső zsebében megkeresem azt a folyóiratot, amelyet szerencsére épp idetértemben a sarki bódénál vásároltam. Ám a lélek nem éri be az efféle cselfogással. Anélkül hogy elhatároztam volna, a folyóirattal együtt ujjam megragadja jegyzetfüzetemet is. Olvasni kezdem a folyóiratot, amelyet természetesen szintén az itt szorgoskodók töltöttek meg. Attól, hogy itt, jelenlétükben olvasom műveiket, holmi munkafelügyelőnek érzem magam, s ez nem kellemes érzés. Mert közben az az érzésem is megvan, hogy a szerzőknek nem régibb – két-három hetes – elmeterményeit olvasom, hanem azt, amit épp e pillanatban hoznak világra. Az egyik arról tudat, mily kellemes éjet töltött tegnap egy hölggyel, s üvölteni szeretne a vágytól, percenként felsikoltani, de a csillagokig, hogy ez a rendkívüli éj megismétlődjék. A másik – meghökkentő lovagiatlansággal – szellemi korcsnak, majd szellemi tolvajnak nevezi, teljes névvel, egyik kartársát, aki bizonyára szintén itt örökíti álmait valahol. Ez sincs ínyemre. Igazság szerint távozni szeretnék. Ehelyett kicsavarom hol csökönyös, hol úton-útfélen sűrű pacnit ejtő jó öreg csatalovamat, s mivel egyelőre semmi sürgős közlendőm nincs, ezt öntöm formába, amit eddig papírra vetettem. S most már, megadván az obulust a Múzsa után a pincérnek is, megkönnyebbülten távozom.

A hangban azért esett változás. „Ha arra az ugatásra, amelyet Hoog Armand, Aron Robert, Thierry-Maulnier, Rousseaux András és a lábam harapdáló többi mérges kis mopszli tesz ellenem, írt keresnék…”

Benda Julien kezdi egyik vezércikkét ezekkel a szavakkal. Igen, ő, aki a tiszta szellemi fegyverek eldobása miatt egykor oly messze hangzón vádolta árulással az írástudókat.

A keresetlen szavak egy közép-európai nép – ahogy cikkének címében is öles betűkkel hirdeti, egy „peuple démocratique” dicséretét vezetik be. Az ugatás és harapás ellen e nép körében lelhetett volna írt Benda, ha szüksége lett volna rá. Ám nem holmi oltásra utazott ő oda, hanem előadásra és tanulmányútra. Szerencsés pillanatban – s nyilván nem véletlenül – hívták meg, őt, ismétlem, a polgári demokrácia legnagyobb szellemét. Az említett nép akkor hajtott végre egypár messze ható demokratikus intézkedést. Sajnos, Benda, a tiszta jog éles szemű védője, nem erről ad számot és véleményt. Fontosabb dolgokra tereli figyelmünket: „Fölfedeztem ebben az államban, amelynek tájékoztatásügyi minisztere hívott meg, hogy ott nagyon ismert vagyok, csaknem valamennyi munkámat lefordították, a legújabbakat most fogják lefordítani, és hogy lelkes híveim vannak ott.” Ez meglepte, nem azért, mert szerény. „Ez a tulajdonság nem sajátom.” Azért lepte meg, mert az ő könyveiben nincs más, „csak gondolat és elmélkedés, s így csak kevesekhez szólhatnak”.

Itt határoztam el, hogy megvárom Benda Julien gondolat és elmélkedés telítette műveit, a megdicsért kevesekhez csatlakozom; evégett épp kezemben levő alkotásának olvasását is rögtön abbahagytam.

Esztendőkkel ezelőtt – még az „én időmben” – megjelent franciául egy magyar versgyűjtemény, nem az első, s azóta nem is az utolsó. Költészetünk minden mesterdarabja benne volt, Balassától Adyig. A Temps terjedelmes és jóakaratú tanulmányban számolt be róla. Részletesen ismertette költőink törekvéseit, tehetségét, jellemét. Összehasonlította a francia költők eredményeivel, megvonta a kínálkozó párhuzamot. Izgatottan olvastuk. Végre rákerültünk a finom nyugati mérlegre.

A bíráló sorra vette Petőfi, Ady, Babits, Kosztolányi alkotásait. De különösen egy verset emelt ki, s mutatott fel mintegy összecsípett ujjai között a francia értőknek. Minden oldalról megcsillogtatta, mint az ékszerész a frissiben érkezett drágakövet; nem győzte elemezni és dicsérni a vers tömörségét, pompás szerkezetét, hibátlan csiszoltságát, kifejező erejét. Nem állhatta meg, hogy ne idézze az egész költeményt, első szótól az utolsóig. Francia szemmel ebben látta külön nemzeti voltunk és lelkületünk legszerencsésebb megnyilvánulását. A valóban erőteljes és drámai tömörségű vers Gyulai Pál „Hadnagy uram, hadnagy uram” kezdetű költeménye volt.

Ezen mindnyájan mélyen elgondolkoztunk.

Sose foglalkoztatott különösképpen, hogy könyveinket idegen nyelvre fordítsák, hogy irodalmunk kincseit „megismertessük a művelt nagyvilággal”. Kultúrák éppoly kevéssé tukmálhatják szépségüket, akár nők. Mi kivettük más népek értékeiből, ami nekünk tetszett. Meg kell várnunk, míg az ő érdeklődésük is fölébred. És ha sohasem ébred fel? Mi attól még jól meglehetünk magunkban; gyarapodhatunk, fejlődhetünk. A szerelemnek ezen a téren nem kell szükségképpen kétoldalúnak lennie. Itt nincs féltékenység, nincs versengés, nincs reménytelen vonzalom. A megtermékenyülés itt nem úgy megy, mint az ember- és állatvilágban; nem párzással történik, hanem porzódással, mint a növények közt. Az virul, akinek több a befogadóképessége.

Ez a szellem emberének álláspontja. De természetesen nem a politikusé. Igazán nem a méltatlanság érzése önt el amiatt, hogy a franciák életéből hiányzik az a tanulságos és kacagtató remek félóra, amelyet Mikszáth Gavallérjainak olvasásával tölthettek volna el. Egyáltalában nem érzem alacsonyabb rendűnek magam, amiért sosem volt olyan lélektisztító szárnyalásban részük, amelybe engem Petőfi minden percben felragadhat. Nem kell nekik? Inkább valami büszkeséget érzek. S ráadásul valami kajánságot, mert hisz én viszont szárnyaltam az ő Verlaine-ükkel, Benjaminükkel is. Szemesnek áll a világ.

Szerényen, legfeljebb viszonzásképpen nyújtanék nekik valamit. Bár ezen a téren a hála sem kötelező. De kérkedésből, önigazolásból? Önbizalmat nem a szomszédban szoktam beszerezni.

Fokozottan ez volt érzésem, amikor hébe-hóba saját könyveim fordítása vetődött fel. Ezért én soha egy lépést nem tettem. Az úgynevezett dicsőség minél nagyobb területre hullámzik, annál hidegebb, gyanúsabb, zavaróbb és röstellnivalóbb. Magyarországon is némi elismerésre valahol csak egy Tolna megyei falu szakértői részéről álmodoztam, ez az álom azonban éppoly megvalósíthatatlan, mintha azt kívánnánk, hogy apánk „ismerjen el”. Kelletlenül néztem tehát „kultúrterjeszkedésünk”, sőt „kultúrpropagandánk” minden effajta próbálkozását. Mondom, tolakodásfélének éreztem – politikai szándék belekeverését a szellem illemtanába –, s kudarcát előre láttam, de a sorozatos bukás szégyenét, különösképpen, csak keserűbben nyeltem.

Mert az persze rege, hogy például csak Petőfivel is be tudtunk törni akármelyik nagy nép irodalmába. Nincs egyetlen klasszikusunk, aki csak egy halvány erecske módjára is elevenen csörgedeznék a világirodalom megmérhetetlen vízrendszerében. Önáltatás, hogy volna irodalmunknak csak egyetlen könyve, csak egyetlen fejezete, csak egyetlen lapja is, amelyet a nemzetközi irodalom bár úgy tartana állandóan számon, mint a latin minoreseket vagy a viktoriánusok második, a szimbolisták ötödik rajvonalát. Az átlagműveltségű európai író fejében több jó irodalmi emlék merül fel, ha a perzsákról, a tibetiekről vagy a négerekről hall, mintha rólunk, ez az igazság. A fehér faj szellemi épületéhez nyújtottunk talán egy-két téglát, de ezek valahol az épület aljában vannak, hogy ha nem a föld alatt; a falon azonban egyetlen rögtön ránk valló jel sincs, olyan szembeszökő szobrokról nem is szólva, aminővel a lengyelek egy Kopernikus, a csehek egy Comenius, egy Husz révén dicsekedhetnek. A múlt században, a romantika korában egy ideig a magyar parasztság volt a képzeletet foglalkoztató nép. Parasztdalainkat mégsem a mienket ismerte meg Európa, hanem a jugoszlávokét. A nyugati nyelvek kincsesházának kölcsönöztünk egy-két fogalmat s egy-két magyar szót – a kocsit, a sujtást, a bőrcserzést, a lóherélést –, ám egyetlent sem szellemi életünk területéről. Az álcázatlan valóság, amellyel számot kell vetnünk, az, hogy az irodalmi nagyvilág szemében mindmáig úgy ülünk itt Európa közepén, mintha soha egy kukkot sem ejtettünk volna. Vagyis ha távolibb igényes irodalmi magaslatról valaki szemét lehunyva maga elé idézi a kontinenst, a Duna–Tisza–Balaton lapályain egy porszemnyi kiemelkedést sem pillant meg; de még homokmozgást sem lát, sem a múltban, sem a jelenben, noha e puszta folt körül szünetlenül folyik a szellemi élet geológiai játéka; az erre csapódó vagy erre irányított fényszórók pásztájában egyre-másra dobálják magukat fiavulkánok vagy legalább vakondtúrások. Halljuk a hírt, hogy az oroszok foglalkoznak Petőfi teljes kiadásával. Egyfüzetnyi versének – amelyet Lunacsarszkij vezetett be – szép sikere volt. Hallunk s remélhetünk hasonló próbálkozást a szomszédos népek részéről is. Én azonban most a nyugati próbálkozásokról és kudarcokról beszélek.

Ismétlem, mindez engem nemigen nyugtalanított. Reymont belülkerül az ajtón, s a nála kétszerte hivatottabb Móricz nem? Zsiga bácsi csak kedvesebb lett nekem ettől, még meghittebben az enyém. Milosz megkapta a koronát, s Tóth Árpád nem? Én összehasonlíthatom őket, s kettejük közül a nagyobb még a mellőztetéstől is emelkedett egyet. Így növelte szememben a prágai Kafka világhíre Karinthyt és Krúdyt. Benda jól indult a humanizmus utcájából; betérhetett volna Babits scholájába. García Lorca nagy lírikus költő; csaknem válláig ér József Attilának. És Tömörkény és Juhász és a mi Kaffkánk, hogy csak a halottakról szóljak. Hovatovább úgy voltam a kincsekkel, mint a zsugori: külön kéjt okozott, hogy csak magunknak csörgethetjük.

Egy-egy aranypénzünk odaejtődött a világ boltasztalára, s jól csengett. Ez azt jelenti, hogy jó művek jó fordításával jó helyen jelentünk meg. Buzgólkodóink kezüket dörzsölték, bizonyosra vették a sikert, a „benyomulást” végre. A bosszankodó fintort én eleve a magunk vigasztaló önelégedettség mosolyára váltottam. Ezt a csengést sem fogják meghallani. A nemes pengésre fölhegyeződött néhány fül, amíg az az egyszeri csengés tartott. A tervezett hadművelet első mozzanata, a nagy betörés egyszer sem sikerült. Hívta a tekintetet, magános lovasként, egy-egy név vagy egy könyv. De magát a magyar irodalmat nem tudtuk olyan nagy fogalommá tenni, ahogy nálunk jóval kisebb népek – a svédek, a norvégok – irodalma világirodalmi fogalom lett egy korszakban, s ma – utánpótlás nélkül is – az. A világirodalmi tudatban a tiszai–balatoni tájék változatlanul az a szaharai űr, amelyről föntebb szóltam.

Holott számra is fordítottunk annyit, mint amennyivel a svédek és norvégok megnyerték a csatát. S állítom, hogy minőségben sem voltunk annyira hátra, hogy magyarázatot kaphatnánk arra a lényegében – a fogalomteremtés szempontjából – tökéletes kudarcra, amelybe a mi vállalkozásunk fúlt. Mi magyarázza hát? Az a nemes, nyelvi „ázsiaiság”, amelyre Márai gyanakszik? Nekem is rejtelem.

Nyújtottunk műveket, amelyekről csak úgy csöpögött a különleges zamat, a már-már délszaki helyi szín. Móricz Sárarany-a egy fél sornyi bírálatot sem kapott valamirevaló tollból. Kifogástalan fordításban adtuk át Az Isten háta mögött című regényét. Sajnos, a franciák ebben a Derrière le dos de Dieu-ben talán vallásbölcseleti művet szagoltak, föl sem vágták, s így megbukott a terv, hogy Bovary úr legalább a kínálkozó összeházasítás révén bejusson a regényhősök nagy családjába. De a helyi szín után így jártunk nemzetközi árnyalatainkkal is. Ugyancsak jó fordításban Karinthy legjobb regényét kínáltuk, a Kapilláriá-t. Egy buborék sem jelzi, ahol elmerült. Évekig készült odaadó buzgalommal Babits könyve, a Timár Virgil Fia, egyenest Gide asztalára. Jeltelen. Amikor Kosztolányi került sorra, az én szemem is fölcsillant. Ő a legfranciásabb írónk. Mondatait szinte betűről betűre lehet fordítani: latin talajon azonnal talpon állnak, hisz magyarosságuk titka is: a gall világosságuk. Franciás a műveinek elegáns szerkezete is. De szemlélete és mondandója is nyugati. Ezt különben maguk a franciák is felfedezték: a java francia írók, akikkel külföldi útjain meleg barátságot kötött. Az Édes Anna francia lefordítását maga Duhamel szorgalmazta; nyilván ő segítette elő, hogy a regény az egyik legnépszerűbb párizsi napilapban folytatásokban jelent meg először. Észrevétlen maradt. Hasonló volt sorsa a Véres költő-nek is, amely pedig igazán nemzetközi tárgyat dolgoz fel, jóval a nemzetközi szint fölött. Volt könyv, amelyben bókoltunk a franciáknak. Volt – Kuncz Fekete kolostor-a Lacretelle bevezetőjével –, amelyben keményen arcukba vágtunk. Közönyük nem engedett. Zilahy bemutatta – a Két fogoly-ban – romantikus képességét, a Csendes élet-ben – lélekábrázoló és korfestő erejét. Márai Zendülők című könyvére az irodalmi körök felemelték fejüket, de pillantásuk most sem rögződött meg Magyarországon. A Puszták népe hetedik kiadását nyújtotta át nekem Claudel és Gide kiadója, a Gallimard. Szerencsére átnyújtotta a bírálatok kötegnyi lapkivágását is. Ebből tudtam meg, hogy a látszólagos siker mögött tulajdonképpen egy kedves, baráti összeesküvés áll: az időközben nemzeti nagysággá nőtt ifjúkori ismerősök ezekben lengették meg zsebkendőiket a messze szakadt hajdani cimbora s egy kicsit saját ifjúságuk felé. A magyar irodalom még mindig nem indult meg, hogy végre valamiféle – bármily halvány – fogalom legyen; noha azonközben már az új olasz regény is betört, mindössze két emberrel, sőt a dél-amerikai is, ugyancsak kettővel.

Holott voltak segédcsapatok és előkészítő hadak is: zeneszerzők és zeneelőadók; Londonon és Hollywoodon át rendezők, film- és darabírók. A testedzés, a szórakoztató olvasmány és látnivaló világhírességei. A múltból is maradt valami eleven a könyvtárak s a kirakatok pora alatt: a Mercure Madácha például s a versek, amelyeket Coppée Petőfiből csaklizott. A Villon előtti korba nem merülhet el kutató, hogy legalább fejezetenként ne álljon meg a szeme valami magyar vonatkozáson. Az én Baudelaire-kiadásomban – az 1922-es Crépet-félében, amely eddig a legkülönb – az előszóíró a költő bukott angyal lázadozását ezzel a mondattal érzékelteti: „Si le Ciel ne veut pas m’entendre, s’écriait Kossuth, alors que l’Enfer me réponde!” A legnagyobb francia költő legnagyobb mondandóját prózában legjobban Kossuth szavával tudta ez az előszóíró kifejezni: Ha az Ég bezárja szavamra fülét, szóljon a Pokol! Hever hát elég új és régi érték határainkon túl: szétszórtan a rengeteg kő, amelyből nem tudtunk épületet rakni.

Harmadszor ismétlem: mindez nem foglalkoztatott különösképpen. Nyilván hiányzik valami szag rólunk, ami a szimatot, a vonzódást fölkeltené. Vagy tán – tudtunkon kívül – nagyon is illatozunk. Valószínűleg van más nép is, amely nem kell. S tán – bennünk is fel kell merülnie a kételynek – értékeink sem olyan nagy értékek. Elegendő, ha a mi szimatunk működik jól arra, hogy nekünk mire van szükségünk.

Egész addig nem foglalkoztatott ez az ismeretlenség, amíg békeküldöttségünk vezetője, amidőn békejavítási kudarcunk okairól faggattam, azt nem válaszolta, már itt Párizsban:

– Mink hiányzott? Egy Thomas Mannunk. A helyzet reménytelen volt. De ha legalább egy nemzetközileg ismert és elismert emberünk lett volna. Ha egy olyan hang szólhatott volna meg nevünkben, amely otthonosan cseng a világban. Az felénk fordíthatta volna legalább a figyelmet. Tán a rokonszenvet is. A jövőt mindenesetre.

Minden utazásnak annyi az értelme, amennyit azonközben önmagunkban beutazunk. De ide kell ám aztán csak a vízum, a permis, a laissez-passer, a határátlépési engedély, a dacolás a vonatfolyosón való állongással, az átvirrasztandó éjszakákkal.

Jó emlékmű Párizsban sem volt sok. A mérsékelt égöv alatt, úgy látszik, nemigen sarjadnak jó szobrok a szabad levegőn; ezeknek is forró nap kell, akár a pálmafáknak. Párizs köztereinek szobrait a megszokás fűzte szívünkhöz; a környezettől nemesedtek. Csaknem valamennyi most a németellenes indulat vad jelképe lett.

A németeknek kellett ágyúikba a bronz. Összeszedhették volna a harangokat, a serpenyőket. Valamelyikőjüknek, finom tapintattal, a szobrokon állt meg a szeme. Elvitték az ércbe öntött Racine-okat és Voltaire-eket. A város tán szántszándékkal nem pótolja a hiányt. A csupasz talapzatok fölött a levegőben naponként százezrek látják a teuton csizmát.

Tüzes, ingerült. Tíz perce beszélünk, de ha a költői szónak olyan varázsereje volna, amilyen az ősi időkben, derékig csücsülnék a vérben. Eddig ugyanis minden kortársát letaglózta. Ő az, aki – mint mondja is – az egész világgal szemben áll. Elítéli az egész világot. Ezt harciasan szobája falának támaszkodva – mintegy hátát megvetve – mondja. A falon irodalmi társaságok bekeretezett tagsági oklevelei sorakoznak, továbbá elszáradt babérkoszorúcskák és repedezett pálmalevelek, tisztelőinek ajándékai. Az egyiket – amint a lecsüngő szalagon kisilabizálom – „A Calvadosi Bortermelők Művelődési Köre” küldte. Megenyhülten gondolom, hogy ezeknek talán megkegyelmez.

A véleményét mondja, a leplezetlen, az éles, a véres véleményét, amely nem annyira szívből jön, mint inkább szívbe – szívekbe – szeretne szüntelenül menni pompás hegyével. Riadtan észlelem, hogy véleménye mind kevésbé érdekel. Döbbenve eszmélek rá, hogy egyetlen írónak sem a véleménye érdekel, hanem az érve. Az a közhely tudatosul bennem, hogy az íróktól nem azt várjuk, hogy legyőzzenek bennünket, hanem tőlük ennél sokkal nagyobbat kívánunk, azt, hogy meggyőzzenek. Véleményemet azonban jobbnak látom magamnak megtartani. Az egész világból, abból a kétmilliárd egynéhány millió emberből, amellyel oly elszántan szemben áll, egyedül vagyok itt a keze ügyében, s botoran elfeledtem koszorút hozni.

A közhiedelem rabjaként, sokáig én is lemosolyogtam az olaszokat. Afféle makarónievő népnek tartottam őket, a dolce far niente népének. Michelangelóig még csináltak egyet-mást, de aztán!

Aztán építették fel új városaikat. Aztán végeztek rengeteg kiskirályukkal. Aztán űzték ki az osztrákokat. Aztán tették helyére az óriási súlyú örökséget, a pápaságot. Aztán kovácsolták nemzetté magukat. Közben azért megajándékoztak bennünket egyebek közt például a rádióval. S egy-két filozófussal, íróval, történésszel, forradalmárral. Minderre Cs. hívta fel figyelmemet.

Szorgalmas, szívós nép ez, most a harmadszori viszontlátáskor eszméltem csak rá. S közben félelmesen szaporodtak, ez sem utolsó bizonyítéka egy nép életrevalóságának. S közben, nyomoruk és szenvedésük ellenére is, megőrizték derűjüket. Rongyosan is mosolyogtak, dudáltak és énekeltek. Ez az örökölt bizalom az életben, ez sem lebecsülendő jele az erőnek.

Szenvedés, nélkülözés közepette találtam őket, de – ez már a természetük – töretlen jó hangulatban. Rómának az úgynevezett legsötétebb negyedében hangzott a legtöbb nóta, nevetés, citeraszó, labdapuffanás, gyerekzsivaj; a legsötétebb negyedben volt legvilágosabb a mosoly az arcokon. Ezért hirtelen igen megbecsültem őket. A háború? Azt mondják, egy nép sem tette oly gyorsan túl rajta magát, mint ők. A fasizmus? A fordulat első heteiben – hallomásból tudom ezt is – északon nekikeseredetten, szemelés nélkül ölték a feketeingeseket. Aztán nem beszéltek róluk többet.

Hangyaként nyüzsögnek a romokon, takarítják, de közben táncolnak is egyet rajtuk. Tudják, mi a feladat? Hozzátartozóinknak és környezetünknek örömet szerezni, az is feladat. Sok nagy dolog van. De egy jó perc is nagy dolog.

 

Quid sit futurum cras, fuge quaerere et Quem fors dierum cumque dabit, lucro

 

Adpone! – gondoltam Horatiusra. – Latinok ezek töretlenül – tettem hozzá.

A franciák nem csinálnak annyi vígsági alkalmat, tréfás utcai jelenetet és gyereket, de a nagy tanácsról, hogy „minden napod kész nyereség”, arról – baj ide, baj oda – ők sem feledkeznek meg. Júliusi forradalmukról az a legenda, hogy azért tört ki délután két órakor, mert az ebéd után még a kávét is meg kellett inni. Kávé most nincs sok. De ami van – amit a nap ad –, arról nem mondanak le. Latinok ezek is. Másként vannak az idővel, mint mi.

A jó barátokból összeverődött társaságban az én számon fordul ki leggyakrabban: emlékeztek, emlékeztek? Hogy mit akartunk mi! Mit reméltünk csak tízévnyi határidőre is! Mit vártunk, helyesebben: mit vártunk el a világtól, de magunktól is! A jövőtől, már az akkori rettenetes közelmúlt után s mintegy annak helyreütéseként. S micsoda iszonyú múlttá fordult az a mi jövőnk is! És most mit hoz a jövő? Mit várhatunk tőle, s mit várhatunk el még magunktól?

A kérdések alján tulajdonképpen felelősségre vonás és követelődzés izzik; holmi közvádló kérdései.

– Ezért jöttél vissza? – kérdi Qu.-P. mosolyogva.

– A tetthelyre! Ahogy állítólag a bűnösök. Az ifjúság tetthelyére. Köztetek, egy kicsit általatok szívtam magamba ezt az igényt, ezt a hiedelmet. Én ott (és egy intés, hogy merre) küszködtem, fuldokoltam. Néha elborult előttem a világosság. Nyelvetekben ez az ott, ez a là-bas nemhiába ered abból, hogy ott-lent. Lent voltam, homályban, s nem láttam fel mindig ide, föl, ahol az ifjúság maradt. De nem tudtam fejemből kiverni a gondolatot, hogy az ifjúságnak ez az uralma itt azért továbbfejlődik, tovább termi a gyümölcsöket, ti közben ápolgatjátok, örökségtek szerint. Ti vagytok ennek a gondnak letéteményesei. Zavaros érzelmeimre s kérdéseimre valamikor itt kaptam választ és iránymutatást. Igen, azt hittem, csak vissza kell jönnöm, s pohárral meríthetem a választ. Válaszoljatok.

– Mire? – kérdi Cresse.

Én itt merek nagy szavakat is mondani.

– Hogy szerintetek mit hoz a jövendő.

Qu.-P. elneveti magát, térdére csap.

– A világ változott, de te aztán nem. Ti aztán nem, öreg tibetiek! Emlékszel, mekkorát röhögött rajtad az egész tanterem, amikor Dumas felolvasta a dolgozatodat? Húsz év után csak még jobban az lettél, mint ami már akkor is voltál!

Csak homályosan emlékszem a dolgozatra. A szavak a hajdani röhögés melegével áradnak, ahogy, nyilván túlozva, fölidézik azt az emléket. A kísérleti lélektan órája végén Dumas kiakasztott egy képet; egy ijedt kislányt ábrázolt, egy vicsorgó kutya és lovagi testtartásba meredt fiú között. Le kellett írnunk, jelige alatt. Dumas aszerint csoportosított, ki időzött el inkább a színeknél, ki a vonalaknál, ki az érzelmi résznél. Még nemzet szerinti csoportosításra is felbátorodott: a latinok a külső megfigyelők, a szlávok az érzelmiek és így tovább; játékból még az íreket és skótokat is megkülönböztette egymástól. Valaki az első sortól az utolsóig – egy betűt se írva színről, vonalról, vicsorgó fogról és torzult kislányarcról – azt fejtegette, mi történt volna, ha ez a fiú nem érkezik oda idején. Ennek szerzőjét – az itt már nem derült ki, milyen egyéb részletjelek alapján – Dumas állítólag valahova a kínai fal és a Himalája közé tette, valamilyen bizonytalan helyű és sorsú törzsbe. Én voltam, szerintük. – Mert mi vagyok én? – kérdem feszengve.

Qu.-P. csitítóan vállamra ver.

– Keleti. Mindig a gond, hogy mi volt, s mindig, hogy mi lesz. Illetve, hogy mi lenne, ha valami már volna. S mi lett volna másként, ha más nem volt volna! Folyvást a múlt feszegetése, de még jobban a jövőé! Soha egy pillanatnyi jelen! Soha annak felmérése és okos elfogadása, hogy mi van. Hogy élet is van, öregem, a sok lenne és volna között! Úgy látszik, nagyon is igaz, hogy a szlávoknak nincs időérzékük. Ouff… Tudom, tudom, rögtön felmondom a leckét, nem szlávok, hanem mi az isten csodái is vagytok, agytekervényeim még nem meszesednek. Tehát keleti vagy; de azért csak maradj ülve. Fiatalok vagytok. Idealisták. Nem Berkeley értelmezése, nem a filozófiai iskola szerint, hanem morális értelemben, ahogy szegény P. a munkásegyetemen akkortájt olyan egyszerűen megmagyarázta…

S ezzel komolyra fordul a szó. – P. a kis kör legfájóbb vesztesége.

– Hogy halt meg?

– Hát annak vérévé vált a filozófia. Emlékszel, szarkazmusa milyen nyilakat lőtt a szent közhelyek ellen, a mi időnkben még mennyire a külön egyéniség szerint mérte az embert! Mennyire kívülről. Hogy gyújtott akkor még minden aklot, Franciaországot, a legbűzhödtebbet szerinte! A Marseillaise-t énekelve állt a kivégzőcölöp elé. Pedig addigra cafatokra tépték, hogy kivegyék belőle azok nevét, akikkel együtt dolgozott, egy táborban. Csodálatos egyéniséggé nőtt. Gara hallotta, hogy a Délen egy partizánkülönítmény az ő nevét viselte.

– Én mindig igen nagyra becsültelek.

– Én is téged. De látod, az volna jó, ha a férjem is tudná, hogy akit ő is megbecsülne, ha ismerne, hogy te megbecsülsz engem; így ő is megbecsülne engem, én meg ezért úgy tudnám szeretni, ahogy igazán szeretném, szívbeli nagyrabecsüléssel is.

– Ez nem volt egyszerű mondat, még franciául sem.

Mert ő franciául válaszolt.

– Mit akarsz tőlem, egy egyszerű munkásasszonytól.

 

 

Végre megtaláltam őt is, merőben véletlenül. A magyar munkásszervezetekbe már esztendők óta nem jár; férje nemzetiségének munkásszervezetében azonban gyakran megfordul. Egyik hajdani ismerős ezektől tudta meg új címét. Írtam neki, hol láthatnám. A Caroussel téren, délelőtt tízkor; arra kell valami munkát hazavinnie.

Tehát még most is éppúgy dolgozik, mint azelőtt. Ebből az a képzelmem támadt, hogy ő maga sem változott, s olyannak fogom viszontlátni, mint annak idején ismertem. Majd ráébredve, hogy ez képtelenség, az egykori szép arcon magam próbáltam elvégezni az idő munkáját. Bizonyára természete s jelleme is megváltozott. Mivé gyúr át egy fiatal munkáslányt húszesztendei szünetlen munka, gond és szenvedés? Szomorú bölcsességgel végeztem a rombolást a hajdani ragyogó tekinteten, azon a ragyogóan bátor lelken, hogy majd ráismerhessek. Így jártam föl-alá a diadaloszlop körüli tágas téren, a Louvre és a Tuileriák között, már messziről kémlelve a jeges szélben erre vetődő járókelőket. Már fél tizenegy is elmúlt.

De hátha már el is ment mellettem? Miért ismerhetne ő meg jobban engem, mint én őt? Hisz ő is a régi képet őrzi rólam, s engem is alaposan átgyúrhatott az idő.

Az történt, hogy bizonytalanságomban megszólítottam egy nőt. Élesen figyeltem már messziről ezt is, nem csoda, hogy gyors jártában felém fordította a hideg miatt félig gallérjába rejtett arcát.

– Szervusz – mondtam neki magyarul. Megviselt tekintetű, negyven év körüli munkásasszony volt. Megállt.

– Nem emlékszem határozottan, uram – mondta, s kíváncsian szemlélt, minden mellékgondolat nélkül.

Így kötöttem életem első utcai ismeretségét. Addig tartott, amíg bocsánatot kértem érte.

Nem volt szükség semmi rombolásra. Akit vártam, járása árulta el, oly távolságból, ahonnan arcát még csak galambtojásnak láthattam; ahogy a Rivoli utca felé eső kapu bolthajtása alól kilépett.

Messzire is tisztán látok. Alakja a régi volt, vagy ha tán erősödött is valamit, azt elfedte a csikóbőr bunda. Gyorsan, töretlenül lépdelt elő a múltból, mint holmi habokból; épen lépdelt a habok tetején. Már mosolyát is megismerem, aztán a mosolynak azokat a szem környéki vonásait is. Én azonban semmi változást nem látok rajta; őszintén hálás vagyok szememnek, hogy a gyengébb nem irányában rendületlenül ilyen lovagias.

Mi volt az első szava? Nem képzelhettem volna hitelesebbet.

Hogy egy kellemetlen megrendelőjével még egy sereg üzletbe is be kellett mennie. Részletesen megtudtam, milyen szövetet lehet most kapni Párizsban s milyet nem. S hogy egy egyszerű „behúzás” a derékon – egy apró megrendelői szeszély – a varrónőnek fél éjszakai munkát jelenthet: az egész bélést fel kell bontani. Késése magyarázatául mondja el, de szeme közben meg-megnedvesedik.

 

 

Egy kis kávéházban ülünk, a Louvre tér és a Louvre rakpart sarkán. Grogot akarok rendelni; gyorsan figyelmeztet, hogy azért mostanában nyolcvan frankot is elkérnek, jó lesz neki egy fekete is. Amikor mégis megrendelem, egy másodperc egytized töredékéig gyanakodva pillant rám. Nem állhatja meg, hogy – tán még rövidebb idő alatt – ruházatomat is ne pillantsa végig.

Örülök, hogy boldog; illetve van végre boldogságban is része. Férje, akit még ismerhettem, elesett a spanyolországi háborúban. Mostani férje is mozgalmi vezető. Mielőtt összekerültek, sokáig leveleztek; nem hagyhatta el a bebörtönzöttet, a fogolytáborba zártat, a szökevényt. Így lett – az akadályok és megpróbáltatások miatt – az egykori ismeretségből a végén szerelmi házasság. De hogy mi lehet a boldogság egy nő életében, azt csak azóta tudja, hogy kisfia van. Kétéves.

Előkerülnek tárcájából a fényképek.

Aztán az én tárcámból is.

– Úgy ülünk itt, mintha rokonok volnánk, nem furcsa?

Furcsa, de nem zavaró, nem is megmosolyognivaló. Akkor sem, mikor kölcsönösen családunkról beszélünk egymásnak.

– És a múlt? Hogy gondolsz te vissza arra?

– Nem is tudom, hogyan, de egyszer-egyszer csak megjelenik, s nekem mosolyognom kell, de olyan dolgokon is, amik miatt akkor talán elkeseredtem. Nemrégiben is, mosom a tejesüveget. És eszembe jut, hogy egyszer te azt kérdezted, hogyan kell tisztára mosni az ilyen tejesüveget. S ahogy visszaemlékszem rá, hát csak jóízűen elmosolyodom. Azon, hogy te akkoriban hétszámra mást sem ettél, mint kenyeret meg tejet? Vagy azon, hogy sose szoktad meg, hogy az üveget azon frissiben kiöblítsd, hanem mindig megvártad, amíg a maradék tej bele nem szárad? Vagy az én butaságomon? Mert azt mondtam neked, hogy újságpapírral legjobb azt kimosni. Pedig csak lúggal jön az ki, vagy ha apró kavicsot vagy golyót ráznak benne a vízzel. Nekem az nagyon szép idő. S tudom is, miért. Mert nem történt köztünk semmi. Olvastam egyszer egy írótól, valami Bankortól vagy Dagortól, hogy tisztán maradj meg, s mindig megmaradsz. Igen, Tagorétól, szóval te is olvastad. (Nem olvastam.) Ezt megjegyeztem magamnak. A képzeletre az ilyesminek bizonyosan van hatása. Mit mosolyogsz? Nem tartod igaznak azt a mondást?

– Sült érzelgősség. Köszönöm az ilyenfajta emlékezetet. Nem a tisztaság marad meg abban, hanem az étvágy.

Meglepő válasz:

– Et ça ne peut pas métamorphoser? L’envie en pureté?

S most én nézek úgy rá, mint az imént ő a grog megrendelése után.

Aztán a régiekre fordul a szó. Most látni, milyen hekatomba volt Spanyolország. A nyugati munkásmozgalmak azt a vérveszteséget érezték az ellenállás alatt is, érzik még ma is: legjobb élcsapataik véreztek el önkéntesen Madrid és Barcelona közt! Addig ismeri az embereket. Azóta férje honfitársainak mozgalmában van. Magyarul évszámra csak véletlenül beszél. Ellenben itt Párizsban majdnem megtanult már egy szláv nyelvet. Kisfiának is szláv neve van. Hallotta, hogy én könyveket írtam. De – mentegetődző mosoly – egyet sem olvasott.

– Kezdtem egyet az itteni időkről is. Esik benne szó rólad is. Szeretném tudni, nem bánt-e. Nem sokáig maradok Párizsban. Ha volna időd, szeretném, ha még elutazásom előtt elolvasnád, s megmondanád a véleményed. Itt van nálam; tessék.

Megnézi, belelapoz.

– Addigra visszaadhatom.

– Nem kell visszaadnod. Neked hoztam.

– Mi az ára?

S nyúlna táskájáért.

– Mondtam, hogy neked hoztam.

– Már hogy fogadhatnám el. Én a varrásból élek, te meg ebből. Csak nem osztogatod el ingyen a munkádat.

– Engedd meg, hogy ezt neked adjam.

Végre belenyugszik.

– De majd varrok valamit a kislányodnak.

 

 

Az őszinteség most is felülkerekedik benne a hiúságon, a női tetszeni vágyáson is.

Ahogy kilépünk a kávéházból:

– Nem beszéltem túlságosan hangosan? A pincérek olyan hangosan köszöntek, amikor kijöttünk. Nem gúnyból tették?

– Már mér gúnyolódtak volna? A borravalónak szólt.

– Mit hagytál az asztalon?

S kioktat, hogy pontosan mennyi borravaló most a szokás.

– Merthogy a férjem mindig gúnyol, hogy a magyarok milyen hangosan beszélnek. Pedig csak egy kicsit nagyothallok, ilyenkor, amikor megszakítom a munkát, és azt hiszem, hogy nekem is hangosan kell beszélnem, hogy megértsenek.

– Dehogy vagy te nagyothalló. Én egész idő alatt halkan beszéltem, s egész jól megértettél. Nem úgy volt?

– A varrógéptől van. Huszonkét évig egész nap, de néha még éjjel is azt hallani, a végén mintha ködöt berregett volna a fülemre – tu comprends?

– De mondom, hogy egész jól megértettél.

– Igen, mert téged még azelőttről ismerlek.

A szeme fájása is a varrógéptől van. De nem úgy mondja, hogy a varrógéptől van, hanem a varrógéptől jön. Ahogy induláskor is, a fogashoz lépve: megyek keresni a kalapomat. Ça vient de la machine à coudre; je vais chercher mon chapeau.

Bele-belefeledkezik a franciába.

– A szalon tulajdonosnője mondta is nekem: Madame, vous avez de l’or dans les mains. Vous savez tailler, coudre, vous avez de l’application… Ah oui, j’en ai, de l’application et c’est justement pour cela que je ne gagne pas assez malgré que je sois travailleuse…

Mert mindent nagyon is gondosan csinál meg… Csak egy-két perc múlva veszi észre, hogy azt a nyelvet választotta, amelyen könnyebben kifejezi magát. Elpirul, vissza akar térni a magyarra; bocsánatot kér:

– Tu m’excuses, mais…

De megint csak benn marad a franciában. Kiejtése tökéletes, szókincse gazdag és változatos. Így – most veszem észre – gazdag és változatos gondolatköre is. Olyan fogalmakat használ, amelyeknek magyar kifejezését nem is ismeri. Ez is alkalom, hogy vissza-visszakanyarodjak a franciára. Ce sentiment d’infériorité qui m’a obsédé… Most már ki sem lép ebből a nyelvből. Amíg magyarul beszélt, mondandója, de akaratlanul még magatartása is olyan volt, mint húsz évvel ezelőtt; mint egy idegenbe szakadt munkáslányé. Ahogy francia beszédét hallgatom, egy szabad és világos gondolkodású, tökéletes párizsi asszony lépdel mellettem, méghozzá a legjobb fajtából, a dolgozókéból. Kiderül – hogy amikor egyedül élt –, legnagyobb vigasza a zene volt; a műhelyből hetente többször is egyenest az operába ment. Ismeri – lényegesen jobban, mint én – a francia szocialista irodalmat. Nem kis könyvtár az a rengeteg mozgalmi folyóirat sem, amely húsz év alatt átment a kezén, s amelyet ő fegyelmezett osztályhűséggel rendre elolvasott. Előadásokat is kellett tartania.

– Miről?

– A nő helyzetéről a társadalomban.

Az Új Hídon lépdelünk. Hogy ne zökkentsem ki, magam is a franciára térek át.

Ebben a nyelvben több hitele van az elvont fogalmaknak. Olyan dolgokról beszélek, amikről magyarul – ezen a vaskos és tartózkodó nyelven – csak akadozva tudnék beszélni ilyen sűrítetten. Arról beszélek, hogy ami egyszer szép volt, az nem múlik el soha. Az anyag átalakulásának elve szerint minden energia megmarad. Csak az emberektől függ, hogy ez az erő birtokukban maradjon, s ne szabaduljon vissza felhasználatlanul a levegőbe, füstté és korommá. Így maradhat meg birtokunkban az is, hogy valamikor értékesek és nemesek voltunk. Attól nemesedünk, attól érünk. Ostobák hát, akik félnek az emlékektől. Megvetem azokat, akik félnek régi eszményképeiket viszontlátni. Nem a csalódástól rettegnek ezek, hanem önmaguktól. Nem egy megviselt arcba nem akarnak belenézni, hanem a saját lelkükbe. Afféle hitelezőkerülgetés ez, amit mellesleg éppúgy megvetek. Egymástól mi csak nyertünk: legjobb tulajdonságainkkal mutatkoztunk be egymásnak, az ifjúság nagylelkűségével. Anyám rég meghalt. Nevezzük szülői szeretetnek azt az óriási erőt, amelyet rám „pazarolt”, amit átadott nekem. Nyilván ma is ebből merítek; ezt pazarlom én is a magam részéről.

Hallgat, mindent ért. Ezt mondja:

– Mikor halt meg az édesanyád? – Aztán: – Iszonyú elgondolni, hogy meghalhatnék, mielőtt a kisfiamat felnevelem.

Nemsokára elhagyja Párizst. Férje hazájába költöznek. Oda Magyarországon át vezet az út. Megállapodunk, hogy Pesten megszakítják az utat, egy-két napra megszállnak nálunk.

A rakparton állunk, a hajdani Hôtel de Transsylvanie-val szemben.

– Au revoir.

– Au revoir.

Irodalmunk nyugati megismertetését – elismertetését – ezúttal nem én vetem fel, hanem Éluard szavai nyomán egy kis társaságnyi francia. Ez a vélemény, ez a társaság nem megvetendő. Az asztal egyik sarkán Aragon ül, jobbról-balról – hogy csak a franciákat nevezzem meg – Elsa Triolet, Morgan, a Lettres Françaises főszerkesztője, Loys Masson, a katolikus költő, aki tán épp e mivoltában tud oly szerencsésen együttműködni a lap szerkesztésében a szélsőbaloldali Morgannal; Tzara és, mint mondtam, Éluard. Az Enghien utcában ülünk, a Kék Duna kis különtermében. Most adjuk vissza Morganék ebédjét. Illetlenségnek éreznénk, hogy házigazda mivoltunkban saját ügyünkkel hozakodjunk elő. A hangulat több mint meghitt. Baráti tréfák, sőt ugratások hangzanak. Az írói világ mindenütt egyforma: nem ismer ünnepélyességet. A pohár bor, a csésze fekete után ez az a pillanat, amidőn szabadon lehet csipkelődni: a szúrások is csiklandozásnak hatnak. Kapjuk az ügyes döféseket, s igyekszünk mi is vizsgát tenni ügyességből: az a győztes, aki nagyobb vidámságot kelt. Van persze szünet, komoly mondandóra is. Aragon a baszkokat csapkodja fejünkhöz; ördög tudja, honnan ismeri azt a múlt századi legendát (de a legenda részleteit is), amely a Pireneusok rejtelmes eredetű népét, a baszkokat, a Kárpát-gyűrű rejtelmes népével, a magyarokkal rokonította össze. Mivel pedig a baszkokat ténylegesen jól ismeri, azok tulajdonságai alapján fest rólunk képet látatlanban, de csodálatosképpen így is találót. Torz vonásaival, úgy látszik, minden nép hasonlít egymásra. Az erre következő komolysági szünetben érdeklődik Éluard a magyar költészet felől. Kitűnő hírét hallotta. Épp el akarom itt is mondani, hogy azt francia fordításon át megismerni reménytelen dolog, mert verset verssé csak költő fordíthat, magyarul tudó francia költő pedig eddig még nincs, amikor hozzáteszi:

– Egyszer én is fordítottam néhány magyar verset. Pontosan húszat.

– Kitől?

– Adytól.

Olyan simán mondja a tényt is, a költő nevét is, mintha ennél természetesebb közlendő nem is volna a világon. Mi öten magyarok, persze, kapjuk föl fejünket. Mindnyájunkon azonnal átvillan, mit jelentene a francia nyelv mai leghíresebb költőjének nevével egy Ady-kötet. Ha valami, ez „benyomulás” volna.

– Mikor fordította? Hol vannak azok a versek?

Tíz-tizenöt éve ismerte meg Adyt. Nyersfordítások kerültek hozzá, de azokon át is megérezte a költői kincset. Nekilátott, hogy kibontsa, hogy méltó keretbe foglalja. Nem tudja, mi történt a versekkel. Akkoriban eljutottak valami kiadóhoz, de az nem látott üzletet bennük.

A legrokonszenvesebb vonás: a párizsiak nyugtalanok; megindítóan azok. Minden külföldi szem afféle tükör a városnak: azt nézegeti benne, mennyit változott. A régi ismerősök második mondata:

– Mikor is jártál utoljára nálunk? Egyszóval, még azelőtt… S hogy találsz bennünket?

És okos tekintetük már nemcsak a tükör válaszát lesi. Van abban a pillantásban valami abból, ahogy a felgyógyult beteg tekint az orvosra, a rég nem látott jó barátra.

És Mauriac következő mondata szóról szóra ugyanaz, ami Martin-Chauffier-é.

– Nagyon megváltozott Párizs?

Párizs javára változott. Csendesebb lett, komolyabb. Talán egy kicsit szomorú lett, de ez is illik neki. Meglátszik rajta, hogy szenvedett, s hogy nem feledi szenvedését. Elhányta kacatjait. A hajdani vie parisienne nyomtatásban és gyakorlatban egyaránt eltűnt. Valahogy még a járda is tisztább. Mintha a kifestett nő is kevesebb volna. És mást nem lehet hallani, mint francia szót.

Mindezt már-már betanult leckeként ismétli az idegen, annyiszor el kell mondania. A szemek megélénkülnek.

– S így rokonszenvesebb?

Így rokonszenvesebb annak, aki maga is szenvedett és gondban él. Így európai; félvilági helyett változatlanul így nagyvilági, a szó igazi értelmében.

Aztán a lábadozó további faggatásaira:

– Először azt éreztem: vidéki városban járok. Aztán azt éreztem, mintha a francia vidék helyett a francia múltba utaztam volna vissza. Ez a város ismét tökéletesen francia város lett. Nemcsak azért, mert kifújta belőle a szél a dél-amerikai milliomosnőket, a perzsa selyemfiúkat, a balkáni művészetújítókat, szóval azt a szomorú idegen csürhét, amely a párizsiakkal Európát ízleltette. A franciák lelkéből is kirepült valami, az a bizonyos újkori francia könnyelműség. Az ember úgy érzi, mintha a tizenhetedik század Párizsában járna, a Port-Royal idején. Mondjak egy meghökkentőt? Idejövet Róma és Genf volt a legnagyobb úti élményem, a két nagy ellenpólus, a katolicizmus és a reformáció két fellegvára. A híres misével megnyert Párizs minden temploma és tornya és katolikus processziója ellenére sem Rómát idézi fel. Kimondom: kálvinista szagot szimatoltat.

A kálvinizmus itt nem dicsérő jelző. A bennszülöttek gyanakodva figyelnek.

– Coligny korszakát! Ronsard fuvolái után D’Aubigné érckürtjeinek szavát!

– A francia mélypontot.

– A lépcsőt a legmagasabb korszak felé, Racine és Molière korszaka felé. Mivel hódítottatok ti, franciák? Az elme legfélelmesebb fegyverével, a morállal. Azt tudtátok oly ragyogóra s élesre köszörülni, hogy – végül magatok is félve nyúltatok hozzá. Ilyen szellemköszörülő korszak újrajövetelét érzem. Helyesebben, kívánom. Talán meg fogjátok megint vágni magatokat. Előre is köszönjük. Megint helyettünk fogtok vérezni egy kicsit.

Mindebből ők semmit sem éreznek. Még mindig a zuhanás szédületét, a földre esés ütését fájdítják, fölkapaszkodóban is. Ha nem ejtenek is szót róla, mindnyájuk lelkében ott sajog: nagyhatalom voltunk! Volt, s nem is egy év, amikor mi voltunk Európa vezető nagyhatalma, s ma ott vagyunk a kis népek sorában.

– Megértheted, hogy ehhez nem könnyű hozzátörődni – mondják egy másik társaságban.

– Franciaország sosem akkor vezetett, amikor politikailag volt nagyhatalom. Európa akkor mindig gyanakvóan nézett rátok; gyanakodva és aztán kárörömmel. Mert azt a híres dicsőséget nem is az hozta néktek. Csak egy századra nézzetek vissza, a legutóbbira. A francia szellem fénykora – Stendhal, Hugo, Balzac, Musset, Michelet, Vigny korszaka – Napóleon napjának leáldozása után következett el. A 49-es világpolitikai zuhanásért Baudelaire-t, Flaubert-t, Taine-t, Renant kaptátok cserébe. A 71-es elterülés után Verlaine, Mallarmé, Zola, Maupassant állt talpra. Ezek a ti igazi hódítóitok. S tudjátok, hány Franchet d’Esperay-t odaadnék én egy Proustért? Ne vezessen félre benneteket, hogy kezetekbe elsősorban nem a toll illik, csupán azért, mert a kard is beleillik.

Erre aztán mosolyognak. A legrokonszenvesebb bennük: érzékenyek a vigaszra. Tudnak – hány század óta? – ismét meghatódni.

Vannak épületek – főleg mutatóba készült, gyönyörű középületek –, amelyek láttán az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy ezen a helyen valaki, valamikor véletlenül kimondott egy óriási hazugságot, s azt büntetésből az istenek azon nyomban kőbe dermesztették. Ilyen például a budapesti Parlament. Vannak viszont épületek, amelyek olyanok, mint egy jó bölcseleti eszme: a századok során hat-hét koponyán is átmentek, amíg kiérlelődtek; de még így is közelükbe kell lépnünk, hogy szép arányukat, helyességüket felfedezzük, mert nem hangosságukkal hódítanak. A nagyság és a nagyotmondás – a kérkedés – különösképpen épp a legnagyobb arányokkal dolgozó művészetben, az építőművészetben a legösszeférhetetlenebb. A tengernyi sikerült épület közt áll a francia képviselőház is. Ha nem volna ráírva, első pillanatra senki sem gondolná, hogy ez itt az állami élet legfelsőbb szerve, mintegy a nemzet csúcsa. Torony például egy – még egy picike sincs rajta. Magas helyzetét épp szerénységével példázza. Zömök és vaskos; egyszerűen és valóságosan helyben van ott, ahol van.

Mondanom sem kell, hogy alkalmi épület. Eredetileg hercegi palota volt, de már 1795-ben közügyet szolgált, az Ötszázak Tanácsa ülésezett benne. Ez az alkalomszerűség immár másfél százada tart. Görögös homlokzatát Napóleon építtette, ugyanabban a stílusban, mint a vele szemben, de jó egy kilométerre fekvő Magdolna-templomét. Vagyis a két épület olyan, mintha összekacsintana a Szajna fölött, és a város legnagyobb tere, az Egyetértés tér fölött, valamint a köztük levő rengeteg ellentét fölött: az egyik a nép háza, a másik az istené.

A becsületesen megkopott lépcsők, a keresetlenül lötyögő kilincsek s bent az épületben a vastag, igazmondó oszlopok hatással vannak a belépőre. A hallgatóság karzatára dísztelen, zegzugos folyosók vezetnek, akár egy színház kulisszái mögött, vagy az antik cirkuszban. Ez sem rossz emlékeztető. Kilépek a karzatra; letekintek a történelmi terembe. Örülök, hogy nem csalódtam. Fölfelé botorkálva ugyanis akaratlanul felidéztem a gótikus kápolnának és a török fürdőnek azt a színes vegyülékét, amelyben a magyar törvényhozók kényszerülnek ülni, hogy meghozzák döntéseiket országuk valóságos állapotának és népük lelkületének állandó szem előtt tartásával. Ez a terem egyszerű és méltóságos, tágas és dísztelen. A félkörben sorakozó húsz jóni oszlop a görög templomok könnyed és kemény harmóniáját leheli. Az emelvény mellett két szobor: a Szabadságé és a Közrendé; az oszlopok fölött az Ész, az Igazság, az Előrelátás és az Ékesszólás áll őrt, klasszikus mintázatokban. Az emelvényen az aggastyán Herriot ül, változatlanul olyan külsővel, mint húsz év előtt, vagyis ugyancsak mintegy klasszikus mintázatban. Szorgalmasan ír. Az ülés folyik, de a képviselők nagy része csak most jön be.

Az emberi jogok kinyilvánításakor a Konvent szerzett végül egy szerecsent is; jelképként a díszhelyre ültették. Robespierre elégedetten nézhetne le a citoyen-paradicsomból. A padok közt burnuszos, papucsos, irattáskás arabok igyekeznek; egyik épp fel Herriot-hoz. Belép egy malabárnő, ajkán festék, jobbjában ugyancsak irattáska, s a bal oldali padsorok felé tart. Csaknem közvetlenül utána egy magas fiatal néger lép be, földig érő papi csuhában, kezében ugyancsak irattáska, ő a katolikusok padsoraiban foglal helyet. Egy sima hajú indokínai jön. Nem sokkal később egy szomáli férfi; apró csigás, égre feszülő hajzatát holmi pártaként viseli. A sápadtbőrűek közé üdítően vegyülnek a színes arcok, a citrom színétől a kávé pörkölődésének legkülönbözőbb, végül a legsötétebb árnyalatáig. Mindez, azonkívül, hogy üdítő, a jókedvnek, s ördög tudja, a nagylelkűségnek éppen nem kellemetlen érzését sugallja a szemlélőbe. Tamás bácsi kunyhójának hiányzó, de odakívánt zárófejezete ez. Nekem.

A vita valami erdőkitermelési törvény megszavazásáról, illetve a néhány megyében már érvényes szokásjog országossá tételéről folyik. A soron levő képviselő ingerülten sürgeti, mégpedig a fakitermelő munkások, helyesebben – egy zengő körmondat végén dantoni hévvel kiáltja el – az egyszerű favágók érdekében. A rákövetkező képviselő, aki a szélsőbalról áll fel, ezt mélységesen kétli. Néhány, éppoly pompás körmondat végén azt kiáltja – kinyújtott ujjával szinte szíven célozva vitatársát –, hogy az egyszerű favágók állítólagos érdeke mögött ezúttal néhány erdőtulajdonos, sőt egész egyszerűen egy ismert bank áll. De nem ezt taglalja, hanem az előterjesztett törvény várható következményeit. Belemelegszik; a vita fölforr.

– Itt volna egy szavam! – kiáltja közbe vitatársa.

Váratlan dolog történik.

– Parancsoljon! – mondja ellenfele, hirtelen mérsékletre fogott hangon, s várakozóan az elnöki emelvény felé fordul. Herriot felemeli fejét a fogalmazásból, szemüvege mögül letekint. Azonnal felfogja, amit én – elmaradt barbár – ámultomban csak némi idő elmúltával vagyok képes felfogni. A szónok kíváncsi ellenfele véleményére. E célból átengedi neki a szólás jogát.

– Parancsoljon – mondja Herriot, s a figyelem felkeltése végett tollszárával megkocogtatja az előtte álló vizesüveg nyakát.

Nem vagyok eléggé járatos a francia erdőkitermelési törvények, illetve szokásjogok szövevényében. Így a dolog érdeméről nem adhatok számot. Ám a következőkben is annál meglepőbb dologról számolhatok be.

Lendületes okfejtés következik. Az ellenfél heves. De már abba is hagyja. – Köszönöm! – kiáltja. – Ezt kellett közölnöm az ön meggyőzésére!

– Igen szívesen! – feleli az előbbi, aki átengedte neki a szót. – Csak azt fájlalom, hogy nem győzött meg ezzel sem!

S következik a visszavágás, semmivel sem kevesebb hévvel. De ez sem tart sokáig. Az előbbi elégedetlen újból felemeli tenyerét. A szónok megáll, az emelvényre tekint.

Herriot türelmesen félbeszakítja írásbeli munkáját. A tollszár ismét megkoccan a vizesüvegen.

Újabb érv, éppoly tüzesen, de ezúttal is éppoly szűkre szabottan. Már be is fejeződött. A teremben a figyelem, az izgalom, a várakozás moraja. A szónok felemelkedik, szólni készül, de mégsem szól. Közvetlen szomszédságában emelődik fel egy tenyér.

– Engedjék meg, hogy erre én feleljek meg!

Az elnök megadással viseli a vélemény-nyilvánításnak e láthatóan szabad váltakozását, amelyben csak úgy hemzsegnek az ötletek, az érvek és a gondolatok.

A legelső számú szónok most – egy udvarias mozdulattal – az újonnan jelentkezőnek engedi át a teret, s leül. Amire az nem is késik felpattanni helyéről.

Bevallom, utoljára ilyen jelenetnek a Somogy megyei Tab nagyközség elöljárósági ülésén lehettem tanúja, ahol a tagok egy újfajta tűzifecskendő költségének gondos mérlegeléséről s e költség elosztásának elképzelhető módozatairól tanácskoztak, elég hevesen, de közben oly türelmesen megelnökurazva és megkurátorurazva az igen tisztelt előttük szólókat, hogy végül majdnem jó magam is hozzászóltam a fecskendőhöz. Ez az emlék úgy megzavar, hogy ámulatomban fel kell állnom, hogy jobban megnézzem, valóban ott vagyok-e, ahol vagyok.

Csodálkozásomnak még most sem szakad vége. A vélemények a kölcsönös igazítás után is nehezen illeszkednek össze. A lármában valaki a földművelésügyi miniszter salamoni segítségét kívánja.

– Hol a földművelésügyi miniszter?

Magam is kíváncsi vagyok rá. Szemem az első padsorok felé fordul; a bársonyszékeket keresem. Bársonyszéket azonban hiába keresek. Semmiféle külön karosszék nincs itt. A legelső pad is éppen olyan, mint a többi.

Az első padban feláll egy majdnem legényszámba menő sovány és alacsony fiatalember, s padtársait lábuk behúzására késztetve, óvatosan kitopog.

A zajban úgy áll ott az emelvény előtt, mint a feleletre hívott iskolásfiú; még a keze is a háta mögött.

Nyilván a zaj elültét várja. Erre azonban hasztalan vár. A zaj növekszik. Ennek köszönhető, hogy az emelvényen az elnök fölemeli végre ezúttal is fejét. Helytelenítően körülnéz, kocog a tollszárral; a zaj némileg alábbhagy. Az elnök most homlokára tolja szemüvegét, kutatva a padsorokat, majd egy kissé fölemelkedve és előrehajolva az emelvény elé néz. Megszólal. Nem akarom elhinni fülemnek azt, amit hallok. Ezt vélem hallani:

– Kezdd csak rá, fiam.

Meglehet, valóban hangkáprázatban volt részem. De még annak is elég, hogy – padtársaimat magam is lábuk behúzására késztetve – elhagyjam helyemet, s a tapasztaltaktól megzavarva kimenjek a levegőre. Még most, élményeimet papírra vetve, sem tudom, hogy mit is gondoljak.

Picasso rendkívüli tehetség, rendkívüli jellem – bátorságára és hűségére gondolok –, rendkívüli hatású művész; azt hiszem, jól értem. Műve az erőfeszítésben van, az önfeláldozó kísérletezésben. Nem hiszem, hogy ha az életművet kész alkotások összességének tekintem, műve vetekedni fog Cézanne-éval, Manet-éval.

Nagy úttörő? A kitörést végzi egy várból. Problémái jellegzetesen a klasszikus festészet problémái. Törve, zúzva is klasszikus festő; tán az utolsó jelentékeny ebből a fajtából.

Erős tanító. De csak erős tehetségek számára.

Bedekkerem ezúttal – mert szeretem s majdnem oly kedvteléssel olvasom már az idegenvezető zsebkönyveket, akár egykor a szótárakat – Teleki József franciaországi útleírása, melyet Tolnai Gábor kiadásában forgathatunk. Zsebemben e pompás kalauzzal járom a várost; ebbe mélyedek, mihelyt egypercnyi időm van, mint például villamosozás közben, a földalatti kocsijában, ahol különben mindenki oly szorgalmasan olvas, mint valami könyvtárteremben. Nem győzöm csodálni vezetőm éleslátását, szinte kamaszfővel tett pompás észrevételeit.

Szerény, de elfogulatlanul tárgyilagos a legnagyobb dolgok előtt is. Holott ilyenben bőven van része. Utazása szerencsés korra esik. Voltaire-t, Pompadour asszonyt, XV. Lajost volt alkalma láthatni. Húsz-huszonkét esztendős korában, 1759–1761-ben járt francia földön.

Izgatottan böngészem a névmutatót, vajon látta-e a véleményem szerinti legnagyobb látnivalót, Rousseau-t. Nem, őt sem hagyta ki. Örülök, hogy erősen kedveli; hosszan ír róla, egyebek közt így:

„Rousseau Uram rá nézve mintegy negyvenöt esztendős ember, kicsiny inkább, mint nagy; testére nézve vékony is, egy kissé meg görbedt; friss és eleven beszédű, éles elméjű; a mit a francia Esprit-nek nevez, az igen sok van nála. Ítélete is jó, gondolatya éles, s jól is ki tudja adni, mert ma nem hiszem, hogy senki hathatósabban írjon nálla. Társalkodása nem lankadt, mert sokat beszél, vagy legalább ez úttal elég beszédes vólt, mind azáltal még sem lehet jó kedvű embernek mondani. Némely magaviselésében, s sententiáiban különös, de még különösebbnek akar tetzeni, a mint észre vehettem, mint a milyen. Ez vólt talán egy az okok közül, hogy az emberek társaságából félre húzta magát. Azt mondja, hogy soha sem alszik egy fertály órát egy végtiben, többtől fogva 15 esztendőnél, s nem aludt ugyan annyi időtől fogva soha egy órát mind öszve egy éjtzaka, s azt nappal sem pótolja ki, mert akkor sem alszik. Ha ez igaz, a minthogy nem igen mond olyat ami úgy nincs, én csodálom, hogy él, nem csak él pedig, hanem szemei tiszták és fejérek.”

Ám nemcsak szelleméről ad képet. Hű útleíróként beszámol a nagy író külsejéről is.

„Az öltözetében is, valamint egyéb dolgaiban, gyanakszom, hogy egy kevéssé keresi a különösséget; kétség kívül a lába ujjának bogossága vagy valami olyan okra nézve mindenik papucsa fejének a közepin egy juk van vágva csillag formán. A papucsa talpa fából van nagy részint, hogy a mint mondja, szárazabban járjon, s tovább is tartson a papucs. Szegény állapotya és élésének módját csak a maga gustusának lehet tulajdonítani, mert ámbátor most valósággal szegény és pénztelen, csak rajta állana, hogy több pénzre tenne szert, de nem akar a mint mondják senkinek jó akaratyával élni. Most leginkább Musikájábul él, mert a mellett, hogy tudós ember, nagy Musicus, és Compositor is, s a mások kívánságára componál, s a rendes jutalmát elveszi, de azon felül nem. A minap, azt mondják, hogy Prince Conti, valami Compositiójáért Rousseau Uramnak talán 50 Louis d’ort küldött, melyből Rousseau csak 2 Louis d’ort vett el, s a többit vissza adta.”

De – „mivel az ilyetén embereknek házi dolgaikbul sokat ítél az ember a természetekrűl” – bemutatja a nagy szellem környezetét is. Mivel e földalatti kocsiban én is egy nagy francia szellem otthonába készülök, e részletet különös figyelemmel, mintegy útmutató példaképpen olvasom:

„Bé menvén hozzá, egy rút fótos Schlafrockba találtuk, s ha nem tudtuk volna, hogy Rousseau, valami piszkos vargának gondoltuk vóna, kivált oly minden csinosság nélkül való szobába, a hol eszik és főznek neki. Ez igen kicsiny szoba, s egy szersmind konyhája is. Itt szokott ebédelni. Felyebb vagyon egy szobája, hova grádics szolgál, e csinosabb, sőt majd csinos is. Megérkezvén igen jó szívvel látott s elvezetett a Donjonba, mely a szobából egy kis kerettel választatik el. (Donjonnak neveznek a franciák minden efféle kies épületet, amely valami ki tetző helyen van.) Ebbe a Donjonba meglehetősen csinosan van holmi, de csak igen parasztossan. Láttam nevezetesen itten a Prussiai Királynak egy nyomtatott képit, melynek az alján a rámájára volt ragasztva egy kis papiros, azon vót két francia vers, mely igen mérges vólt, a Prussiai Király ellen, de eszemben meg nem tartottam. Ebédhez ülvén a felyebb említett szobába, nem sokat, de jól ettem. Vólt egy leves, tehén hús, és egy lére tsinált Lapin (ez majd olyan, mint a süldő nyúl). Ezen kívül vólt egy már régen megkezdett pástétom, s sajt, jól állott szőlő, egy szóval igen jó, de csak közönséges és minden ceremónia nélkül való ebéd, mely kétség kívül annál jobb ízűn esett, mentül parasztosabb vólt. Egy leány vagy asszony is ett velünk, a ki Rousseau Uramnak a mint látom mindenesse, gazdasszonya, szakácsnéja, etc. Nem szép és arra nézve akárki előtt is gyanúságon kívül való.”

Nincs időm továbbolvasni, továbbutazni a múltban. A földalatti vasút becsörömpöl a Beaugrenelle állomásra. Zsebre teszem kalauzomat, s a lépcsőkön fölbaktatunk a föld alól, mintegy a múltból, a napfényre, a dermesztő széljárta jelenbe.

Mauriac uram Párizs délnyugati, frissen épült városrészében, a Gautier Teofil utcában tart szállást, a 38. szám alatt. A ház, ahogy az egész városnegyed, akár Berlinben, a Kurtfürstendammon is feküdhetnék, ha ugyan ott most nem romjaiban feküdnék. Asszír–babilon stílusban épült homlokzat; üveges kapuajtó; márványlépcső, akár Közép-Európában; villamos felvonó; az utóbbi mégis azzal a különbséggel, hogy nem kell fizetni érte, sőt a ház felügyelőjét sem kell előrendelni; az írótoll és vízvezetékcsap szabad kezelése után hovatovább a nép széles tömegei e szerkezet kezeléséhez is jogot kapnak, élükön ezúttal is a nyugatiakkal. E szerkezettel siklunk fel az ötödik emeletre. Az ajtó előtt pillantást cserélünk társammal, Cs.-vel. Különleges megbízatás nélkül is hazánk érdekében, s így, ezt érezzük, akaratlanul is hazánk képviseletében látogatjuk végig nyugat nagyjait. Érezzük, hogy nem egyéniségünket érte megtiszteltetés: mint egy nép egyedei állunk itt a kitüntető meghívás után, amelyet jelentkezésünkre a világ katolikusságának ez idő szerinti legnagyobb regényírója hozzánk Claude nevű fia útján eljuttatott. Becsengetünk.

Tágas, hosszúkás előszoba; balra még egy fogadószoba-féle. Ebből keskeny lépcső vezet föl csaknem fél emeletnyi magasságba, majd vezet onnan rögtön le olyanféleképpen, mint az olasz folyócskákra emelt magas gyaloghidak. Ízléssel berendezett, szellős dolgozószoba, a szemben álló falán is hatalmas ablakokkal. A nagy író – középtermetű, szikár férfi – jól vasalt nadrágban, de lábán jókora nemezpapucsban, kabátja alatt vastag szvetterben fogad; a dolgozószobában nincs valami meleg. Régibb fényképei után, amelyek fekete, aszkétaarcú férfit mutatnak, nem lehetne megismerni.

Megőszült; arcának tompa barnaságán átüt a sápadtság. A szenvedő Babitsra emlékeztet. Azzal is, hogy torka alig ad hangot. Csak suttogni tud.

De tán épp azért szaporázza a szót, a mosolyt; s hozzá fejének és fiatalos – szinte ravaszdi – szemének mozdulatait.

Kellő tisztelettel, némi szándékolatlan ünnepiességgel állunk előtte, most még valamelyes távolságra tőle – két tisztelgő követ egy keleti, általa csak hallomásból ismert törzsből, amelyet ő a két véletlen minta után (fürgén, leplezetlen kíváncsiskodással jártatja rajtunk csillogó tekintetét) bizonyára holmi erős pofacsontú, az átlagnál valamivel magasabb, korán kopaszodásra hajló népnek képzel – s rövid főhajtás közben átadjuk neki, mint afféle jelképes, szultáni ajándékot, franciára fordított műveink egy-egy neki ajánlott példányát. Fölkéretlenül is tolmácsoljuk neki a magyar irodalom üdvözletét, s utólagos jóváhagyás reményében magyar olvasói háláját. Nem titkolhatja meglepetését (elsősorban Cs. felé fordulva), hogy nyelvét, nyilván feszes külsőnk és szögletes arcunk kellemes ellentéteképp, folyékonyan és (ami Cs.-t illeti) csaknem hibátlan kiejtéssel beszéljük. Hellyel, dohányneművel kínál bennünket. Maga is helyet foglal, s belekezd hosszú ujjú kezének dörzsölésébe, amelyet egész látogatásunk alatt nem fog abbahagyni, s amelyet mi, nem tudjuk, elégedettségének, a hidegnek vagy csak ideges szokásnak tulajdonítsunk-e.

Helyzetünknek megfelelően, körülményesen kezdünk a szóba. Majd azt a tömör kérdést intézzük hozzá – amely ekként úgy hat, mintha Budapesten merőben evégett ültünk volna vonatra, s utaztunk volna másfélezer kilométeren át egyenest idáig –, miként látja az emberiség jövőjét?

Az emberiség jövőjét, személy szerint ő, hol így, hol úgy látja – tudatja egy kézmozdulattal, mosolygó arcának ide-oda billentésével. Megkérdi: miképp látjuk mi az emberiség jövőjét? Véleményünket nagyjából úgy fejezzük ki, mint ő. Így áttérünk második kérdésünkre. Ennek előadása rám hárul; erre kettőnk közül, egy merőben külső körülmény következtében, én látszom illetékesebbnek.

Katolikus vagyok. Ha a hit gyakorlásának vigasza nem adatott is meg, régi emlékeim alapján szinte gyakorlatból tudom, mi a vallás ereje. Ez a tömegekre ma is óriási. Európában ez az erő kétségtelenül, sőt az újra s újra feltámadó kétség ellenére is a katolicizmus. Milyen, hol áll, merre kanyarodhat ez az erő? Hogy látja a katolicizmus helyzetét?

– Nincs többé pap.

Először úgy értem, hogy nincs elég plébános, vagyis kevesen mennek lelkészi pályára. Megmagyarázza szavait. Igaz, a csekély jövedelem, az egyház rossz anyagi viszonyai miatt megcsappan az egyháziak száma is. De akik megvannak, azok nagy zöme is csak – adminisztrátor! Az egyházközségekben szinte semmi lelki élet. Úgy működnek, mint holmi adóhivatalok! Hogy mit jelent hitet szolgálni, azt már csak egy-két szerzetben tudják. A dominikánusok például!

Ha volna hangja, most tán harsogna. Így csak piheg, s indulata szüneteiben bocsánatkérően mosolyog. Ez megindító. Látszik, olyan ember, aki igazában egy pillanat alatt felforr. Tele van tűzzel és gúnnyal és bátorsággal, s mindezt képtelen kibocsátani a beszéd eszközével, a hangszálain át. Abbahagyja a kézdörzsölést, és színtelen mondatai ütemét finom öklével térdén veri ki.

– És a fiatalok?

Nem rejti véka alá kedvezőtlen véleményét ezekről sem. Arca – a bocsánatkérő, gyermekes mosolyok közepette – ismét felhevül; ezzel a mosollyal küzdve borul haragba is; hogy azután rögtön kiderüljön.

Elmondjuk, hogy most jöttünk Rómából. Voltunk a Vatikánban. Lenyűgöző az a pompa, az a gazdagság. S élő, eleven hatalom az ma is.

– Csak a valósághoz nincs sok köze. Olyan, mint egy diplomáciai udvar.

Ez engem, különösképp, zavarba ejt. Ilyenfajta őszinteséget vagy keserűséget az ember csak hasonló gondolkodásúak közt ereszt ki. Nem szeretnék visszaélni bizalmával. Ezért ismét kötelességemnek tartom tudatni vele, hogy noha írásművészetének tisztelője vagyok, világnézet dolgában távol állok tőle, ha ugyan nem szemben. Figyelmesen meghallgat, de erre is csak mosolyog. Elmondom, hogy láttuk a pápát. Arckifejezése után igen értelmesnek véltem.

A francia és a magyar nyelvnek nincs egyetlen tökéletesen azonos hangja. Még az m-et, még az l-t is más árnyalattal ejtjük. Van ilyen árnyalati különbség legközhasználatibb szavaink jelentése közt is. Ugyanazt a kifejezést háromféleképpen is fordíthatjuk. Ezért érzem szükségesnek, hogy szokásomtól eltérően szavait eredetiben írjam ide.

Nem írom ide eredetiben sem. Jobban meggondolva, ezt még így is holmi orvhalászatnak érezném. Beszélgetésünk mindinkább bizalmas jellegű lett, s magamnak kell megítélnem, mit szánt volna ő ebből a nyilvánosság számára. Egy kiszakított mondat néha pontosan az ellenkezőjét jelenti annak, amit egy gondolatsorban jelent.

A mostani és az előbbi pápa közt vont párhuzamot. Értelem vagy belátás vagy megértés vagy ismeret vagy tudás vagy hozzáértés vagy megegyezésre való képesség, sőt megegyezés, vagyis a francia intelligence magyar megfelelőinek dolgában az előbbi nagyobbnak mutatkozott. Egyszerűbb volt, de szélesebb látókörű, ő úgy érzi. Ezt a mostanit ismerte még bíboros korából is.

– C’est un homme qui tend à la sainteté.

Ezzel a dicsérő mondattal viszont mintha árnyalati megrovást is kifejezne. Mintha szent életre önmagunkért mintegy önzésből is törekedhetnénk.

Arra tér vissza, milyen végzetes lehet a diplomácia belekeverése a vallás ügyébe. Mélységesen elítéli például az egyház viselkedését a spanyol háborúban. Az egyháznak akkor a baloldalon lett volna a helye. Mint később is sokszor.

Tapintatlant kérdezek:

– S mint most is?

Tudnivaló ugyanis, hogy ő az ellenállásban való szoros és lelkes együttműködés után egy-két cikkében most a baloldaliakkal is szembefordult.

Vallási meggyőződése nem befolyásolja politikai meggyőződését. Igen, esztendőkig együttműködött a szélsőbaloldaliakkal. Az elsők között csatlakozott a maquis-hoz. S mindannyiszor elsőnek odacsatlakoznék, valahányszor Franciaország függetlenségét fenyegetve látná. Azt fejtegeti, hogy a munkáspártok túlságosan is világviszonylatban gondolkoznak és politizálnak, vagyis nem eléggé francia szempontból.

Azért vagyunk itt, hogy minden véleményt meghallgassunk.

– S ön szerint mi biztosítja Franciaország tökéletes függetlenségét?

– Az Atlanti Charta!

– S az Atlanti Chartát?

– Az angolszászok – mondja nevetve, előre felismervén a gondolatláncolat zsákutcáját, hogy micsoda világviszonylati függetlenség az, amely végül mégiscsak egy másik nép politikájától függ.

Megkérdezem:

– Mi magyarázza a kommunisták utóbbi nagy előretörését?

Arcán csodálkozással, hogy ilyet még magyarázni kell, feleli:

– Az most a nép pártja.

Ez a nép, ez a peuple nem pontosan azzal az árnyalattal ejtődik, ahogy mi ejtjük, ahogy Petőfi ejtette. Nem is úgy persze, ahogy Mária Antoinette ajkán hangozhatott. Úgy hangzik, ahogy egy Bordeaux környéki gazdag patríciuscsalád könyvek közt élő fia, az Akadémia tagja használhatja.

– Erejük a szervezettségük. Újságjaik, kiadványaik a legkisebb faluba is elhatolnak. A parasztok közt is erősen hódítanak.

– S mivel?

– Hol az a paraszt a világon, akit elvont gondolat foglalkoztat? Azoknak a közvetlen, gyakorlati megoldások beszélnek! Ezért nem is lehet megróni őket.

– S a városban?

Itt van egy kérdés, amit ő sem ért. Épp ezért írt róla (mosoly) holnapra vezércikket. Az értelmiségiek világosan látják a szocializmus nehézségeit. Nem ringatódznak álomvilágban. Ismerik a kommunistaellenes irodalmat. Koestler könyvei minden kézen átmentek. Mégis fenntartás nélkül a szélsőbalhoz húznak, különösen a fiatalság. Tán merőben azért, mert ez az emelkedő ár; ez visz és sodor. Tán nem is az elmére hat az; a vérmérsékletre. A francia meg heves vérű nép. Vagy tán azok, akik előtt még a jövendő áll, így vélik bebiztosítani magukat.

Elmondom gondolatomat, helyesebben reményemet: Európa most következő fél százada arra fog menni, melyik nép hogyan oldja meg helyzetének megfelelően a szocializmust. Hogy teremtődhet meg ebből Európa egysége és békéje végre.

A szocializmust ő is helyesli. A termelőeszközök elvétele egy kisebbség kezéből, ez ellen senki sem emelhet kifogást. A nagy kérdés azonban az, hogyan kerüljenek ezek a termelőeszközök minél gyorsabban és tökéletesebben egy új kisebbség helyett végre a többség, a tömegek kezére.

Felállunk. Most ő kérdez, miután szerényen elárulja, hogy tud egyet-mást rólunk. Az első háború alatt ugyanis Szalonikiben szolgált; legszívesebben a környék parasztjainak életét figyelte, s elragadtatással látta, mennyire hasonlítanak a francia földművesekhez. Skutariból többször tett kirándulást az „ország belseje felé”. Rajongva beszél ezekről az emlékeiről, a tájról, Jugoszlávia különböző népeiről. Ehhez mi is csatlakozunk. Dicséretét oly lelkesen és udvariasan halmozza felénk, hogy egy pillanatra megszáll a kétely, vajon emlékszik-e még pontosan, melyik távoli nép fiaiként mutatkozhattunk is mi be.

Mi tesz egy várost várossá? Át akarok menni a Soufflot utcán; a Szent Jakab utcában volna dolgom. A suhanó gépkocsik közt hirtelen eszembe jut – hogy Flaubert hőse, Moreau Frigyes pontosan erről a helyről nézte végig a decemberi Pantheon környéki tüntetést; itt ismerkedett meg Dussardier-val. Itt fogták el a fiatal munkást, a rendőrök erre vezették el, a Descartes utcában. A diákok, köztük Moreau, illetve Flaubert, erre nyomultak utána, hogy kiszabadítsák. Előttem van az egész jelenet; ma is megismétlődhetnék, a levegőből érzem. Nem épületeitől lesz város egy város. Hagyománya nem a tornyokban van, hanem ezekben az emlékekben. Ezek éppoly példamutatóan állnak az időben. Stílusuk kimegy a divatból, de nem a mondandójuk. A város ott kezdődik, ahol kötelez.

A francia parasztok beszéde éppolyan képes beszéd, akár a magyaroké, az oroszoké: a világ minden parasztjáé. Néha olyan játékos is. Renard jegyezte fel:

– Ha nem tetszik, menj ki ott, ahol a kőmíves nem falazott.

– Hol?

– Az ajtón!

S ezt is, egy parasztasszonyról, akit maradékkal kínálnak a konyhában:

– A tányérom ugyan nagyon mély, de nem kell, hogy tele rakja. Tesznek borjút is a csűrbe!

Az elsőt Tamási is leírhatta volna.

Épp csak az irodalmi nyelv nem „gazdagszik”, nem táplálkozik itt ebből a képes beszédből.

És a jellegzetes tárgyiasság, egyszerűség, megjelenítő erő. A Jocelyn-ben olvasom, a hegyi franciákról:

 

Ce peuple du sillon aime la parabole, Poëme évangélique, ou chaque vérité Se fait image et chair par sa simplicité.*

– Nem emlékszel egyetlen magyar szóra sem?

Homlokát ráncolja, de egyetlen magyar szóra sem emlékszik.

Hároméves kora körül töltött néhány hónapot apja hazájában. – S másra sem emlékszel? Az unokatestvéreidre? A nagynénikre? A családi házra?

A ráncok kisimulnak. Próbálkozó mosolya mutatja, hogy pedz valamit. Az embernek az a kép jut eszébe, amikor a víz azokat a pici gyűrűket kezdi mosolyogtatni, a horgászzsineg parafája körül.

– Egy kis malac. Kezembe adtak egy kis malacot. Sárban álltunk. Apám apja, a te apád, szóval nagyapám adta a kezembe. Nagy ősz bajusza volt.

Ennyit tud hazájáról és őseiről.

Beszéde az a sült párizsi beszéd, amelyet néha én sem értek. Ez a nyelv szinte esztendőnként cseréli szavait.

De természetesen szeretne egyet-mást megtudni Magyarországról. Magyarral itt Párizsban véletlenül sem találkozott soha. De az újságban minden hírt elolvasott Magyarországról. Kisgyermek korában azt hitte, hogy Magyarország – la Hongrie – csak valami megye vagy tájegység itt valahol Franciaországban, mint például Bretagne. Azután valami szomszédos országnak, afféle hajdani francia tartománynak gondolta, mint Belgiumot. Később elismerte eredendő függetlenségét, de azzal a feltétellel, hogy ott is franciául beszélnek, mint Genf környékén, Svájcban. Ahogy növekedett, úgy nőtt a távolság Magyarország felé. De még most sem akkora, mint a valóságban. Hitetlenkedve hallja, hogy öccse nem beszél – egy szót sem beszél – franciául.

– Comment? – csodálkozik rám.

– Pontosan úgy, ahogy te csak franciául beszélsz.

Voltaképp csak most adódik fel neki az igazi távolság; az, ami két népet elválaszt egymástól. Látom, hogy előzően magának is feladott egy kérdést, amikor ezt kérdi:

– És Jeanot hogy gondol arra, hogy félig francia? Anyánk mégiscsak francia volt!

Nem mondom el neki, hogy Jancsi milyen pirulásokat és nyeldekléseket végzett, valahányszor a fehérvári és dombóvári gimnáziumban, az osztály mosolya közepette, be-be kellett diktálnia azt a franciául oly szépen hangzó Odette Trincquecostes nevet, amelyet sem ő, sem tanárai nagy része nem tudott helyesen kiejteni.

– És te, hogy gondolsz arra, hogy félig magyar vagy? – kérdem, de már meg is bánom.

Pislogni kezd; félrefordul, majd szemembe néz.

– Ha Magyarországra gondolok, mindjárt azt hiszem, magyar vagyok… Csak akkor épp azt nem tudom, hogy mit gondoljak magamról… Üres vagyok.

Megállapodunk, hogy nyárra eljön hozzánk.

– Haza – teszem hozzá mosolyogva.

– Majd megtöltötök – mosolyog ő is.

Egyik ifjú katolikus költőjük a vita percnyi szünetében, amely jórészt baloldaliakból álló társaságban folyik, megtisztel legújabb verseinek gyűjteményével. Meg akar tisztelni könyve aláírásával is. Jókedvűen szék után néz, hogy az íráshoz leüljön; szabad szék azonban nincs a teremben. Ajánlom, hogy térdeljen az asztalhoz, költészetéhez ez illik. Elérti a tréfát, szót fogad, sőt könyvét is térden állva nyújtja át. Köszönetképpen megáldom őt.

A kis társaságban ez csak derűt kelt, semmi szentségtörésfélét. A következő pillanatban a beszéd – a vita – éppoly komolyan s lényegbevágóan folyik, mint előtte folyt, sőt még lényegbevágóbban, mert frissebben. Ezt a frisseséget nyilván az előbbi derű okozta. Szellemük attól oly hajlékony s attól oly pontos, hogy munka közben azért játékban is lehet része. Olyan ez, mint amikor a kovács kalapácsát táncoltatja, hogy akkor vágjon a vasra – de akkor aztán pontosan és keményen –, amikor kell. Nevetséges, ha valaki egy helyben ugrál. Az ökölvívó helyben ugrálása azonban nem nevetséges.

Mivel vélem megnyerni bizalmukat? Azzal, hogy tőlem sem idegen az értelemnek ez a játéka, amely miatt másutt már annyi félreértésben volt részem. Itt szabad folyást engedhetek neki. Ők ezzel a hajlamukkal választják el magukat mindazoktól, akik az ő Óperenciájukon, a Rajnán túl élnek, s így kitüntető szót ejtenek az eredményről, amelyet a francia műveltségbe való behatolás dolgában elértem. Nem merem bevallani nekik, hogy ezt a nem mindennapi szellemi eredményt még írástudatlan koromban egy pannon tanyán, egy szittya törzs nyelvének és sajátos életszemléletének elsajátítása közben elértem.

Éluard verseit nem mindig értem. Helyesebben: nem mindig értem azonnal; vagyis hatásuk nem az a villámcsapás a hátgerincen, amellyel anyanyelvem egy-egy verse ellenállhatatlanul, egy pillanat alatt belénk hatol. Az övéi agyamon át hódítanak meg, rendszerint másnapra. Alig van költő, aki költőiségét ennyire a maga anyanyelvébe rejtette.

Viszont alig ismertem költőt, akinek megjelenéséből annyira sugárzott a költőiség, az elhivatottság. Hozzátartozik ehhez, hogy külsején persze semmi a költők hagyományos cafrangjaiból. De nincs lavallière nyakkendő lelke köntösén sem. Ellentétben a legtöbb költővel, Pegazusa pihentetése közben nincs vesszőparipája. Semmi egyénieskedés, semmi csillogni vágyó felszínesség rajta. Annál inkább érződik egyéniségének mélysége, pusztán hanghordozásából, pillantásából is. Magas, vállas termetű, szőke haja már őszül; hosszúkás arcán a szomorúság méltósága.

Az Írószövetség fogadóestjén szoríthattam most kezet vele. Bizony elfeledtem, miről is beszéltünk. Tán az időjárásról, a villamosközlekedésről; amiről egy költővel ilyenkor beszélni illik. Kifejeztem részvétemet gyászában felesége halála felett. Aztán mégis az ifjúságra fordult a szó. Sajnálattal szemléli a mai fiatalokat. Az első háború próbáira a húszévesek lázadással, tiltakozással feleltek. Úgy pattantak föl, mint a rugó a nyomás megszűntekor. A mostaniakat mintha a próba összeroppantotta volna.

Ekkor csatlakozott hozzánk Moussinac. „A legnagyobb feladat volna – fejtegeti beszélgetésünkbe kapcsolódva – megtanítani az embereket: legyetek vidámak.” „Megtanítani őket újra a játékra és a nevetésre” – mondja csöndes, meleg hangján a szomorú arcú Éluard.

Ez itt a baloldali írók fellegvára. Aragon, Vercors, Triolet, Queneau, Martin-Chauffier, Morgan, Masson s egy sereg, személyesen eddig nem ismert író, akinek most van szerencsém első ízben kezet nyújtanom. Itt van egy tömzsi, fekete, fiatal költő is, Marsenac; a baloldaliak egyik reménysége; már több kötete is megjelent. A fiatalok törekvéseiről őt is faggatni kezdem.

– Az ellenállás bő anyagot szolgáltatott. De az már fogyóban! Tudja, miről szeretnék én egy jó verset írni? A széntermelés fokozásának szükségességéről! A forma kérdései után eljutottunk a tartalom kérdéseihez!

Mintha húsz év előtti magamat hallanám.

De a legtöbb időt a társaságtól elvonulva, Jean-Richard Bloch-kal töltöttem egy sarokban. A környékünkről tért meg ő is, beszámolói most jelennek meg a Çe Soir-ban. Kérdezősködött a mi körülményeinkről. Szintén az a fajta újságíró, aki a szerkesztőségben is írói tollát használja. Meglepően sokat tud rólunk. Jóakaratú irányunkban. De kérdéseivel elárulja, hogy még neki is mi mindent meg kellene magyaráznunk.

Láttam egy visszatekintő kiállítást. A Cézanne utáni korszak festőit mutatta be, a posztimpresszionistákat, a kubistákat. Megdöbbentett és megijesztett. Az óvatosan tapogatódzók képein maradt meg a legtöbb érték. Vlaminck, a ravasz, jó volt. Delaunayt ingyen sem vittem volna el. Legjobban a legmerészebbek porosodtak el. Úgy, ahogy a csatákban történik: a rohamcsapatok vesztettek legtöbbet; a hősöké a legkevesebb eredmény. S a művészetben még a legenda halhatatlansága sem jár ki nekik. Mert ott is csak az eredmény számít; ott csak igazán.

Annyit küzdött a legszebb s legnehezebb írói teljesítményért, a cicomátlan, teljes igazmondásért, hogy immár beszéd közben is tökéletesen és állandóan őszinte. Nincs egy hivalkodó vagy felesleges sora. Egyszerű, elnéző, telve felelősséggel. Úgy érzem, pillantása is megannyi jól meggondolt, jól megfogalmazott, nyomdaképes mondat; szinte aláírását is érzem alattuk. A mészárosnak izmait fejleszti ki a mesterség, a borbélynak körmeit tartja tisztán. Lelkesedés száll meg a szakma iránt, amelynek gyakorlása ily mértékben a lelket tökéletesíti. Ugyanakkor zavar lep meg, hogy – mint holmi regényben – rajtam is átlát, s csak azért társalog velem oly udvariasan és nagylelkűen, mert közben vesémbe pillantgat. Emiatt önkéntelenül magam is egyszerű, igazmondó és elnéző leszek, akár egy kitűnő mű olvasása közben. Öntudatlanul megfogadom, hogy jobb életet kezdek. Megvigasztal, hogy a mesterségét tudó író mégis mennyit elérhet. Az igazi feladat, hogy végül olvasóinkat is besorozhassuk, beinvitálhassuk regényalakjaink közé, egész életük tartamára. Ma sem fér fejembe, vagy ha belefér, földre nyom az a gondolat, hogy valaki csirkefogó tud lenni, noha elolvasta a Háború és béké-t.

Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy I. Ferenc vagy II. Henrik korának, az elharapódzó réforme idejének levegőjéből kapok ízelítőt. Kétségtelen, Kálvin nincs, Guise herceg sincs, s tán a Freiburgból átszivárgó eszmeáramlatban is csak én érzek némi rokonságot azzal az áramlattal, amely hajdan Wartburgból szivárgott ide.

Mi az egzisztencializmus alapélménye? Az, hogy kétségbeejtően ki vagyunk szolgáltatva a földi lét és – ha egyáltalában van ilyen – a földöntúli lét erőinek. A kezdetből és a végből alig láthatunk valamit. Sorsunk az idevetettség, az, amelyet Heidegger Geworfenheit-nak nevez. Szabadságunk csak annyi, hogy választhatunk, hogy ebbe állatmód belenyugszunk-e, vagy megkíséreljük a szinte lehetetlent: kikutatni e fogolysors irányát, s aszerint élni. A katolikus neveltetésű embernek nem nehéz megismerni mindebben a lutheri örökséget, a kálvini eleve elrendeltségnek azt a komor eszmebonyodalmát, amelyet még a tanult kálvinisták közül is jó, ha minden harmadik meg tud világosan magyarázni.

A kegyetlen tan ellen, hogy nem vagyunk urai saját sorsunknak, mert nem láthatjuk, vagy csak nehezen láthatjuk előre az üdvösség feltételeit, valamikor Róma küzdött. Ma itt – épp az ellenkező oldalról felmerülve – leghevesebben a marxizmus küzd. A katolicizmus, amely mindkettőtől szeretné elválasztani magát, nyilván azt várja, hogyha nem is a nevető, de legalább a mosolygó harmadik lehessen.

Mindez persze a bölcsészet berkeiben zajlik. Az irodalomba (s azon át a hírlapirodalomba, sőt a pletykairodalomba) az a merőben esetleges körülmény vitte át, hogy Heidegger francia tanítványa, Sartre véletlenül, vagyis filozófiai műveltségétől teljesen függetlenül kitűnő képességű szépíró is. Ez a függetlenség úgy értelmezendő, hogy előzetes értesültség és utólagos magyarázat nélkül műveiből ma még senki sem olvasná ki világszemléletét. Így aztán írói képességének új értékeit vagy elvétve nagyon is szokványos fogyatékosságait azonosítják filozófiájával. Kitűnő lélekfestő. Ugyanakkor zolai módon naturalista. Legjobb prózai műve, a Fal, a hatodik érzék, a gondolatátvitel egy példájának megdöbbentő ábrázolása. Legjobb színdarabja, a Legyek című, a sors görög szemléletű magyarázata. Az irodalmi divat mindezt az egzisztencializmus-kalap alá vonja.

Hitvita folyik tehát. De elsősorban nem emiatt érzem ezt a 16–17. századi levegőt. Ez is csak tünet a többi közt. S a többi? Annak meglátásához is idegen szem kell, hogy az a bizonyos vörös fonál, amely a népek és az irodalmak történelmén át szokott húzódni, a francia irodalomban: a morál. Ez fűzi össze Villont és Verlaine-t, akik gyónók és önmarcangolók voltak, akár Pascallal és Péguyvel, akik már áldozni is mertek. Vagyis ez a morális jelleg hol közvetve az élet könyörtelen ábrázolásában, azaz a tévelygés zord beismerésében nyilatkozik meg, hol pedig közvetlenül a töprengésben és elmélkedésben. Most az elmélkedés korszaka folyik, amit én az erőgyűjtés korának neveznék. Párizs – ez a benyomásom – zord akar lenni. Bizonyos, hogy nem fog sikerülni neki, ahogy tartósan sohasem sikerült. De – ha átmenetileg is – a város határozottan puritán. Erre nemcsak a szükség viszi rá. Húsz év előtt mindent lehetett volna jósolni, csak azt nem, ami épp itt-tartózkodásom idején történt: a képviselőház bezáratta a bordélyházakat. A templomok zsúfoltak. De a szabadgondolkodók vitatermei éppoly zsúfoltak. Itt is, ott is az emberi magatartás belső törvényeiről folyik a prédikáció. A kommunista párt könyvkereskedésében megkértem, adják ide három legnépszerűbb propagandafüzetüket. Ezeket kaptam: Mit akarnak a kommunisták?; A Francia Kommunista Párt Kormányprogramja; A Kommunizmus és az Erkölcs.

Ha az egzisztencialisták bölcseleti műveiben az újdonság a jansenista hagyomány, szépirodalmi műveikben az újdonság voltaképp a baudelaire-i spleen: az irány nélküli lét tragikuma. Aragon műveiben az érték az, ami Balzac műveiben: az erkölcsi ítélet azok felett, akik csak a kéjnek s a pénznek élnek. Mondanom sem kell, hogy ez az erkölcs mennyire mást jelent, mint amit mifelénk értenek rajta.

A hajózásról csak annak a népnek van irodalma, amely kimerészkedik a tengerre. Az erkölcsről is annak van irodalma, amely kimerészkedik a szenvedélyek úgynevezett viharai közé. A franciáknak azért van olyan nagy erkölcsi irodalmuk, mert szembenéznek az ilyenfajta örvényekkel is. Tapasztalásból beszélnek.

Vannak népek, amelyek a tenger előtt is, az érzelmek hullámai előtt is tétovázva állnak. Nem szállnak ki a nyílt vizekre. Biztonságukat így tán jobban megőrzik. De a földet nem ezek fedezték fel. Meséiket és képzelet szülte világrendszereiket nem sokra becsülöm. Azt az erkölcsi irodalmat sem becsülöm sokra, amelyből hiányzik a legyőznivaló. Nem érdekel, ha szolgák beszélnek a szabadság határairól, s e határokon túli veszélyekről. Az tölt el izgalommal, ha ilyesmiről azok elmélkednek, akiknek a szabadság a lételemük.

A szűk kis magyar vendéglőben ebéd Lefèvre-rel, a Nouvelles Littéraires főszerkesztőjével. A következő napon ugyanott Altmannal, a Franc-Tireur főszerkesztőjével, Manouville-lel, a Liberation főszerkesztőjével, Pascal Copeau-val. Még aznap délután Paul Lévy, az Aux Écoutes főszerkesztője. Ez a főszerkesztők és főmunkatársak idénye. Clara Malraux-nál Ponge, az Action főszerkesztője. A N. R. F.-nél Queneau és Brice Parrain. A szocialista Jouve-éknál Madaule. A Pen Clubban Vercors, Membré, Bertrand. Hány új emberrel ismerkedtem össze eddig? Közben újra és újra a régiek is. La Cretelle-lel épp hogy kezet szoríthattam, Halévy és Duhamel csak ezután kerül sorra. És Sauvage és Cocteau és Pascal Pia! Fél évig nem feszül a dobhártyám és nem jár a nyelvem annyit, mint most egy nap alatt. Forog a fejem, amikor éjfél után a hideg szobában megállok végre az ágy előtt, de lefekvés helyett még asztalhoz ülök, s a múlt századi utazók állhatatosságával, a tollat gémberedő ujjaim közé veszem. Szeretnék legalább magamnak valami egységes képet adni. Nem könnyű.

Jouve szocialista, Madaule katolikus néppárti, Martin-Chauffier pártonkívüli katolikus, Aragon pártbeli kommunista, Altman pártonkívüli kommunista, Lévy, úgy gondolom, De Gaulle-párti. Beszéltem állhatatos maradiakkal, egy anarchistával, aki sajnos, láthatóan őrült volt. De cserélhettem eszmét pártvezetőkkel, egy-két egyetemi emberrel. Nem volt okom, hogy szavaik őszinteségében kételkedjem. Nem arról szeretnék egységes képet alkotni, hogy hogyan látják Franciaország helyzetét; arról, milyen a mi helyzetünk most Franciaországban. Nekem ez volt elsősorban a gondom. Megkérdeztem efelől itt kint élő honfitársainkat is.

Ez a kép elég éles. Ami azonban nem azt jelenti, hogy egyszerű, s még kevésbé azt, hogy igazságos. Mint annyiszor, most is egy sereg félreértésen és tán félremagyarázáson alapszik. A Párizsban forgó magyart ma éppoly félszeg érzés lepi meg, ha hazája helyzetéről hall, akár azokat az elődeit, akiknek még az osztrákokkal való azonosítás ellen kellett védekezniök.

Nevünkről már valamivel többet tudnak. Nem voltunk hadiállapotban Franciaországgal, s a hozzánk szökött francia hadifoglyok jó hírt vittek haza Magyarországról. Közzétettek erről egy meleg hangú, majdnem derűs könyvet is. Az ellenállásban a franciaországi magyarok derekasan vettek részt. Mindez azonban csak pusztán a név nagyobb megismertetését eredményezte. A béketárgyalások során semmi látható haszonnal nem járt. A döntő órákban alig hangzott irányunkban rokonszenves hang.

Ekörül is a félreértések elég keserű játéka alakult ki. A sajtó egy része abban a hiedelemben ejtett rólunk néhány többé-kevésbé barátságos szót, hogy Magyarországon a demokrácia mai berendezkedése csak afféle álarc, amely a világpolitikai események hatására bármikor lehullhat, s akkor a középparaszti katolikus tömegek és a kispolgárok veszik át a vezetést, olyanfajta irányzattal, aminőt Franciaországban Bidault-ék képviselnek. Mint tudjuk, ez Bidault-ékra semmiféle hatással nem volt, a tárgyaláson ellenünk szavaztak, annak tudatában, hogy világpolitikailag Magyarország láthatóan velük szemben, a baloldalon keresi helyét. Az érvelés csupán a francia baloldali körökre hatott. Ezek – egyéb jelenségek és értesülések alapján – ezáltal megerősítve vélték azt a hiedelmüket, hogy Magyarországon valóban egy M. R. P.-szerű katolikus néppárté a hangulat, s így közeledésünket sem értékelték eléggé, vitáinkban érzelmileg is vitatársaink felé hajoltak. Így fejlődött ki s tart ma is a vonzalmak kereszteződésének az a bonyolult és fájdalmas komédiája, hogy akik irántunk voltak hajlandósággal, azok nekünk nem kellettek, akikhez pedig mi hajoltunk volna, azok inkább mások felé fordultak.

 

 

Nyúlik ide persze jó egynéhány szál a múlt szövevényeiből is. Hivatalos külpolitikánk háromnegyed évszázada a német tájékozódást követte. Ami kevés hivatalos összeköttetésünk a párizsi életben volt, az csak jobboldali lehetett. Itt volt aztán csak igazán zavar. Hisz nemzetileg a francia jobboldal nagy része is szemben állt a németekkel.

A közelmúltnak ezen a zűrzavarán át aztán a francia köztudat homályosan, zavarosan látja múltunk legtisztább korszakait is. Csak egy esetet erre.

Egy beszélgetés során értesülök, hogy a francia kormány is nagy tervekkel készül megünnepelni 1848 évfordulóját. A láng annak idején itt csapott fel, innen futott szét a világba. Világünnepséget terveznek, meghívják rá mindazokat a népeket, akik a 48-as párizsi kormánnyal valami összeköttetésbe kerültek. Láttam már a szép alkalmat, hogy végre méltó köntösünkben bemutatkozhassunk. A formát nem találták meg rá. Kossuth kormányát ugyanis, a világ valamennyi kormányával egyetemben, az akkori francia kormány sem ismerte el. Párizsban nyüzsögtek a különféle népek nemzeti, nagyrészt emigráns bizottságai. A mi embereink akkor még itthon nyüzsögtek a szabadságért; csak követet küldhettünk. Mint tudjuk, egymagában annyit sem ért el, hogy hivatalosan fogadják.

A dolog annyira rávág nyugathoz való viszonyunkra, hogy ezen igazán már csak mosolyogni lehet egy szép keserveset.

Délelőtt a Peuple et Culture-ben, amely nagyjában a mi Népi Művelődési Intézetünknek megfelelő szervezet, „kicseréljük tapasztalatainkat”. Minél lelkesebben cseréljük, annál nyilvánvalóbb, sokat egyikünk sem tud kezdeni azzal, amit kapott. Ilyenkor derül ki a szintkülönbség két ország között. Kicseréljük kiadványainkat. A gólya és a róka kölcsönös vendéglátása ez. Rovan, az igazgató, érdeklődve hallgatja erőfeszítéseink részletezését, hogy végre a paraszt- és a munkásfiúk is középiskolába juthassanak. Igen, a kérdésről itt is sok szó esett, a múlt század derekán. Egyik folyóiratuk legújabb számának borítólapját Léger rajzolta. A falvaknak szánt falragaszaikon Picasso, Braque. A filmszakosztályon Artaud tartja az előadásokat. A műkedvelők Apollinaire-t szavalják. Nyelvemen a kérdés, hogyan fogadják mindezt a munkások és a parasztok. De még idejekorán megérzem, a kérdés fél századnyi mélységből hangzanék.

Nem hiszem, hogy egy nép „mélypontja” után szükségszerűen már csak emelkedés következhet, pusztán azért, mert a fizikában a mélypont után valóban csak fölfelé van út. A népek életében nincs mélypont; ott még azután is lehet zuhanás, a mélységes, feneketlen semmibe.

Az emberi elmének megvan az a gépies vagy gyermeki működése, hogy mihelyt egy kérdést felfedez, azt hiszi – merőben azért, mert a kérdésre általában felelet következik –, hogy minden kérdésre van megoldás, sőt, hogy a legsürgetőbb kérdésekre a megoldásnak is éppoly sürgősen meg kell érkeznie, vagyis megoldatlan kérdésekkel nem lehet élni. A legmegoldatlanabb kérdés terhével élünk még legvidámabban; azzal, hogy meghalunk. Iszonyú lecke ez. Iszonyú figyelmeztetés. A vallásháborúk idején a protestánsok és katolikusok milliószámra ölték egymást a hitük szerinti egy megoldásért. S falvainkban másfél század óta szemben áll egymással, s kérdezi egymást a kakasos és a keresztes templom; az egyetlen megoldást elfújta a szél.

Nem hiszem, hogy az idő szükségszerűen igazságot szolgáltat. Az idő nem erkölcsi lény. Nem hiszem, hogy az igazság önmagától valaha is kiderül. Az igazságnak nincs önmagában való külön élete. A tetszetős szavaknak általában nem hiszek, s annál kevésbé hiszek, minél tetszetősebbek. Nem hiszem például, hogy az erőszak nem lehet tartós, csupán azért, mert ez a kifejezés, hogy a szuronyokra nem lehet ráülni, szemléletességével valóban képtelenséget érzékeltet. A szuronyokra rá lehet ülni, sőt nagyon kényelmesen lehet ülni rajtuk, ha például százat a hegyével pontosan összeillesztenek s még egy vánkost is dobnak rájuk. Nem hiszem, hogy egy feltörő réteget nem lehet visszanyomni, eszmét, hitet, osztályt, népet nem lehet kiirtani. Nem hiszem, hogy a vér „égre kiált”. A vért beissza a föld. Csak az emberi akaratban hiszek.

Nem hiszem, hogy a franciák dekadenciában vannak, mert nagyon megművelődtek, s így elöregedtek. Dekadenciában a szegény bushmanok vannak, épp azért, mert örök fiatalok maradtak, vagyis nem volt alkalmuk a művelődésre. Nem hiszem, hogy a népek élete úgy folyik, mint az egyéné, vagyis, hogy van gyermekkoruk, férfikoruk, öregkoruk, amely után szükségszerűen meg kell halniok. Ez megint csak rosszul alkalmazott, tetszetős kép. A népeknek csak helyzetük van és viszonyuk a többi nép helyzetéhez.

 

 

Költő vagyok, hasonlatokból élek. Ez igen veszélyes anyag; villantásra való, nem mérésre. Az azonosságot tekintve, valamely dolog semmitől sem esik távolabb, mint amihez „meglepően” hasonlítható. Ez a meglepetés éppen a jó hasonlat titka. A hasonlat két elemének viszonya a kováé és az acélé. Abban, hogy a gémeskutat „óriás szúnyognak gondolná valaki”, a bámulatos épp az, hogy a szúnyognak az égvilágon semmi rokonsága nincs a kúttal. Mérgező orvosságot csak patikus árulhat. A szellemi közbiztonság érdekében hatóságilag kellene eltiltani a nem költőket a költői eszközök használatától.

A költő ugyanis csak a dilettánsok hiedelme szerint „álmodozik”, sőt „álmodik”. Maga a valóság álomszerű mindaddig, amíg nem ismerjük: nem „ébredünk rá”. Fütyülök arra a költőre, aki nem ezt az ébresztést végzi.

Európa a termelőeszközök ellenőrzése és közbirtokba vétele felé halad. Az egész emberiség a munka ésszerűbb megosztása és a jövedelem igazságosabb, végre igazságos elosztása felé halad: bizonyosat a következő fél századról ezt merem mondani. Vajon azzal az eredménnyel végződik ez az út, amelyet remélek, amelyben minden jó európai bizakodik? Ezt már nem merném ilyen bizonyosan mondani. A történelmet ilyen ötvenévnyi szakaszban nemcsak a gazdasági törvényszerűség irányítja. Irányítja az emberi akarat, sőt a személyes elszántság: egy hősi vagy egy kerge revolvergolyó, vagyis az úgynevezett véletlen is. A század a történelemé, vagyis az emberiségé; az évtized a mienk.

Az előrehaladó és hátratörekvő erők golfáramának és jéghegyvándorlásának összevegyülésétől függ, hogy az új társadalmi rend remélt békéjéhez apróbb hullámzásokon vagy viharokon át jutunk-e el. Megtörténhetik, hogy egyáltalában nem jutunk el hozzá. Megeshetik, hogy katasztrófa nyel el még egy nemzedéket. A hányódó milliók világszerte persze a világ és a társadalom igazságos elrendezését, a munka békéjét, az emberiség nyugalmát áhítják. Nem oldhatjuk fel őket azzal, hogy mindez vezetőik bölcsességén, éleslátásán és emberiességén fordul meg. A vezetők csak szemre tartják kezükben a gyeplőt; valójában a vezetők is mindig a vezetettek markában vannak. Évtizedéért mindenki személy szerint felelős.

A különböző forró és fagyos áramlatok, sőt a különböző hőfokú meleg áramlatok kiegyenlítődő játékától függ, hogy lesz-e háború. Nem voltam túlságosan kíváncsi a háború utáni Európára. Útibőröndömet tulajdonképpen csak azért szedtem elő, hogy erről a kérdésről – Európa jövendőjéről – megtudjak valamit a helyszínen.

Genf és Róma után, 1947 februárjában Párizsban írom ezeket a sorokat. A legfontosabb kérdésre az eddigi tapasztalatok összefoglalásaképpen ezt merem megkockáztatni: a most következő években nem lesz háború. Ez óriási szó. Hét-nyolc évig a világ népeit sebeik nyalogatása köti le. Az aljasságnak is kell hét-nyolc év, hogy magát tetszetősre álcázza. Ez a hét-nyolc év éppúgy lehet a háborúra készülődés ideje, mint a békére készülődésé. Erre az időre körülményeink szabják meg cselekedeteinket. Az utána következő idő eseményeibe belejátszik már a mi akaratunk is. Az, amit már a mai napon is akarunk. Az, amiért már napról napra mindnyájan felelősek vagyunk.

Irodalmi, politikai és tudósi szalon a Saint-Germain negyedben, a nagypolgárság fellegvárában; ez, mint a regényekből tudhatjuk, finnyás elzártságáról híres. Apróka palota egy apróka, tiszta utcában, már a Szajna felé.

Justh Zsigmond szemével tekintek szét a csinos kis előszobában, és sajnálom, hogy se köcsögkalapom, se felleghajtóm, se csontvégű sétapálcám. A fali díszhez, a hitelesen avítt selymű székecskékhez, a berakásos asztalkához, amelyre ázott kabátomat és kajla fejfedőmet helyezem, ilyesmi illenék.

Érdeklődve lépek be a társalgószobába, amelyben akadémiai tagságok, miniszterségek ügye dőlt el. Minden nehézség nélkül lépem át a küszöböt; nyelvünk tudós francia tanára s népünk őszinte barátja, Sauvageot Aurélien kalauzol.

A szalont két lánytestvér tartja: Lebas tábornoknak, Lyon egykori legendás hírű védelmezőjének lányai; az egyik Guyot-nak, a nagy bölcselőnek özvegyen maradt menye, a másik Fribourg Andrénak, az államférfinak volt a felesége. Külsőleg-belsőleg erősen hasonlítanak egymásra. Magasak, szőkék, halk szavúak; megvesztegetően műveltek s nemes gondolkodásúak. Guyot-né nyittatta föl a húszas években Károlyi raguzai száműzetésének sorompóját. Lement hozzá, hogy nyugatra hozza. Itt ilyen „haute bourgeoisie” is van.

Először forgok ilyen környezetben. Most kapiskálom, mit vél védeni az a néhány urbánus írónk, akiket én is nagyra becsülök, amidőn maguk elé idézik ezt a szót: polgár. Fülem hegyezve figyelek.

Nos, ritkán hallottam olyan lebecsülően beszélni a polgárságról, mint ebben a nagypolgári szalonban, amely nem pompázatosságával, hanem egyszerű ízlésességével előkelő. S mit sejtettem meg? Hogy ez a hang itt a bon ton-hoz tartozik, vagyis valamiféle hagyományhoz. A francia forradalom, a francia forradalmár polgárság eszméit D’Alembert-ék a főúri szalonokban vitatták meg. A találó megállapítás szerint a fal mellett vigyázzban álló szolgák uraik szellemes társalgásából tanulták meg a tennivalót. Szolga itt nincs. A két kedves háziasszony maga szolgálja fel a teát; egy fekete ifjú nő segít nekik, Nitti menye. Épp tőle veszem át a magam csészéjét, hátrafordulva a kényelmes, selyemhuzatú kis karosszékben.

Verset csak költő fordíthat. És „senki sem fordíthat saját költői szintje fölött”, így van.

Ez két olyan igazság, amelyet nem lehet elégszer ismételni. Ez magyarázza, hogy közepes külföldi költőknek vannak magyar nyelvű remekeik: egy-egy magyar remekíró tolmácsolta őket. Ez magyarázza legtöbb magyar versünk külföldi tolmácsolásának kudarcát. Egy-egy Petőfi-vers vagy Ady-vers elsülhet. De Petőfi vagy Ady alakja akkor jelenik meg a nyugatiak előtt, ha egy Petőfi vagy Ady nagyságú költő mondja újra művüket. A szorgalom, a legfelkészültebb szorgalom is e téren csak körvonalakat adhat. Ez sem lebecsülendő? A körvonal is csábít?

Az első francia mondatokhoz úgy szívom be és lehelem ki a levegőt, mint egy régen áhított cigaretta füstjét. Kellemesen felpezsdülök tőle. Hovatovább azonban ez az állandó kéj elcsüggeszt és eltompít. Szájpadlásom kiszárad, szemem káprázik, fejem zúg, akár a nikotin túlzott élvezete után. Képtelen vagyok egy egészséges gondolatra. Tagadhatatlan francia mérgezésem van.

 

 

Gégém reszket, hangszálaim segélykérőn pihegnek, állkapcsom izomlázban szenved. Reggel nyolc óra óta franciául kellett beszélnem. Most este van. Egész álló nap nem jutottam egy kortynyi magyar szóhoz. S még most is egyhuzamban kétórája társalgok már egy korosabb, de fiatal madárkaként csicsergő francia hölggyel. Úgy érzem, hogy agytekervényeim is eldugultak. Szeretném kiöblíteni torkomat s egy kicsit agyamat is. Evégből – bocsánatot kérve a hölgytől – egy pillanatra félrefordulok, és halkan, de minden szót megropogtatva kiejtek gyorsan egy jó magyar kocsisszót, majd egy ízes, malom alji átkozódást. A kísérlet, amelyet mindenki figyelmébe ajánlok, fényesen sikerül. Öt percig újból hibátlanul pörgetem Racine finom igéit.

 

 

Feltámad becsvágyam, hogy végre megtanuljak franciául. Nem „perfektül” óhajtok tudni, mert „perfektül” magyarul sem tudok, és már látom, sosem is fogok tudni. Minden kívánságom, úgy használhassam ezt a nyelvet, hogy ne fáradjak bele. Evégett gyakorolni próbálom eddigi képességem. Ám hamarosan rá kell eszmélnem, hogy a gyakorlat itt nem olyan, mint a testedzés terén: nem izmosodom tőle. A használattól gondolataim közlésének ez az eszköze nem élesedik, hanem csak kopik és csorbul. Nem szókincsem merül ki; én magam merülök ki. Ez nem sajátos fogyatékosságom. Ismét egy szívélyes francia társaságban vagyunk. De magyar szóhoz ma sem jutottunk. Az embernek félóránként kell beszélőtársakat cserélnie, én már a negyediknél tartok. Cs., aki kétszerte jobban beszél, mint én, hirtelen ezzel lép hozzám:

– Gyerünk. Chef de section helyett azt mondtam, section de chef. Kivagyok. Egy perc múlva air de courant-t fogok mondani.

Megyünk, de hozzánk csatlakozik feleségével egyik kedves és okos francia ismerősünk is, épp az, aki ittlétünk értelmessé tételén tán legodaadóbban fáradozott. Az órákig tartó társalgás őt valóban csak formába lendítette. Szellemessége javát most adja ki. Csüggedten hallgatjuk. Végre, kellő udvariaskodás után, erőnk végső megfeszítésével elrebegjük a búcsúszavakat; elválunk.

Letelepszünk egy utcai padra, miután némán hellyel kínáltuk egymást. Kinyújtjuk lábunkat, arcunkat a téli ég felé fordítjuk, s egy jó félóráig nem mívelünk egyebet, csak egy jót és alaposat hallgatunk, de már magyarul.

Jó emlékem ennek a pihenésnek, ennek a mélységes szellőzködésnek testi-lelki gyönyöre.

 

 

Két istent nem lehet szolgálni.

Az ő i-jük sivít, mint mikor torkunkat szorongatják; t-jük és d-jük a foghátról pattan, amit én hol pösze beszédnek, hol száraz dobverésnek érzek; az a és az e ejtésénél ajkuk szétrándul, mintha zabla rántaná; az ü-t valahonnan gyomruk mélyéből böffentik; az r-jükhöz, melyet emberfia még nem sajátított el tőlük, nem a kínálkozó nyelvhegyet használják, hanem azt, ami Európa más népének még eszébe sem jutott, a lágy íny végén lecsüngő kis csapot, amelyet evégből a garat hátsó részébe bocsátanak és ott pörgetnek; b-jüket és p-jüket sokkal sikeresebben utánozhatjuk, ha lemondva az ajkakkal való kísérletezésről, kezünkben egy hegedűhúrt tartunk, s a kellő pillanatban azon pendítünk egy rövidet. Egész szóejtésük feszes és szenvedelmes. Fejük és nyakuk minden izomzatának állandó erős működtetésével és táncoltatásával beszélnek, mert nekik ez fontos. Kötik magukat ahhoz, hogy minden ötletüket azonnal pontosan kifejezzék. Mintha nemcsak agyukkal, hanem ugyanakkor szájukkal is gondolkodnának. A kettő közt a hajtószíj- és fogaskerék-áttétel mindenesetre közvetlenebbnek látszik, mint más népeknél. Az ő hangjaikhoz képest a mieink csoszognak és lődörögnek, épp csak kibandukolnak a gondolattal. Mitől oly dallamos és behízelgő mégis ez a beszéd nőik ajkán? S mitől tud vadállatüvöltés is lenni a férfiakén? S miért utánozhatatlan itt is, ott is? Mert voltaképp nem a szájüregből, a garatból és a nyelvről hangzik (amely utóbbit, mellesleg, nemcsak lefelé tudnak kidomborítani, hanem fölfelé, a szájpadlás irányában is). Kiejtésük titka – mint különben minden más népé is – lelkületükben rejlik. A nyelvleckét tehát ott kellene kezdeni.

Amikor én ezt még nem tudtam, viszont még azt hittem, hogy gondolatainkat legjobb frissen, azon melegében kifejeznünk (s nem megérlelnünk előbb), magam is kísérletet tettem, hogy kiejtésüket elsajátítsam. Ezt hamarosan abbahagytam. Holmi hazaárulásnak éreztem, hogy lágy ínyem kis csapját garatomba lecsüngesszem, s ott zörögjek vele. Férfiember ilyet ne csináljon, még akkor sem, ha véletlenül megleli szájában azt a csapot. Volt egy pillanat, amikor az o-t és az á-t, a nevezetes oi-t egy hangnak tudtam ejteni. Ez is feszélyezett. Az ilyenfajta simulékonyság és alkalmazkodás valóban nőknek való. Természetesnek és meghatónak érezzük, ha egy nő, mindenét feláldozva, a szeretett férfi hazájába költözik, idegen nép gyermekeinek anyja lesz. Ilyen formán fogadjuk természetesnek és bájosnak, ha idegen nyelven észrevétlen tökéletességgel csacsognak. Nyilván a természet adta meg nekik a képességet, hogy bármely idegen nép anyanyelvének is hű és önfeláldozó édesanyái legyenek. Férfiak részéről más hat meg.

 

 

Még legelső párizsi tartózkodásom alatt megismerkedtem egy férfival. Nem tudtam, milyen nemzetiségű; franciák közt voltunk, franciául folyt a társalgás. Az elképzelhető legnagyobb tökéllyel beszélte a franciát. De engem legjobban kiejtése hódított meg. Zengő volt, meleg és hitelesen emberi. Mind nagyobb elragadtatással hallgattam. Szívemet egyszerre forróság lepte el. Rövid küszködés után rávetemedtem, s franciául ezt a mondatot intéztem hozzá:

– Uraságod nem Somogy megyei?

Azt hiszem, ezek után nem árnyat, hanem inkább fényt vetek rá, ha felfedem kilétét. Gy. A., hazánk egyik legkitűnőbb francia nyelvtudósa volt.

 

 

Lelket cseréljen, ki hazát cserél. Lelkemet csak gazdagítani szeretném. Csak gondolatot és tapasztalatot akarok cserélni. Igen, csiszolódni, köszörülődni is szeretnék. Hogy minél alkalmasabb magyar legyek, az egy emberiség kezében.

Ritkán éreztem azt a sokat emlegetett írói lelki kényszert, azt a „belső kötelezettséget”, hogy élményeimet mintegy hivatalból meg kell osztanom. (A leglényegesebbek megosztására máig nem vitt rá az ifjúkoromban belém nevelt s csak lassan-lassan enyhülő szeméremérzés.) Most azonban sarkall valami kötelességféle. „Képzeld, mondta Cs., hogy Kazinczy vagy Berzsenyi tollából volna beszámolónk Napóleon pozsonyi békéjének aláírásáról.” „Mondjuk, Kis János tollából” – gondoltam hozzá szerényen. A magyar béke aláírásának lehettem szemtanúja Párizsban, 1947. február 10-én. Ezt szeretném tárgyilagosan leírni, még melegében.

Merő véletlenen múlt, hogy jelen lehettem. A béketárgyalások során hivatalos megbízásom, föladatom nem volt.

A hónapokig húzódott béketárgyalásoknak ezt az utolsó jelenetét, így szólt a határozat, a lehető legkisebb nyilvánosság előtt, a lehető leggyorsabban játszhatják le: elég volt az izgalmakból, csapódjék össze minél hamarább a függöny. Tapsot senki sem várt senkitől; a szöveg dolgozótársai, a csehek, a jugoszlávok, a társszerzők is elégedetlenek voltak. A külügyi hivatal szertartásrendezői a huszonhat nemzet képviselőinek mindössze százötven percet szabtak az öt volt csatlós állammal – sorrendben: Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal és Finnországgal – kötendő békeszerződés aláírására. Színhelyül az Orsay rakparton fekvő külügyi palota egyik belső termét, mintegy szentélyét, a Falióra Szalont – a Salon de l’Horloge-t – jelölték ki. Belépőjegyet érdeklődőknek egyáltalában nem adtak, a hírlapíróknak is alig. Magyarországnak, a magyar sajtónak összesen három belépőjegyet engedélyeztek.

Mindezt már napokkal előbb tudtam párizsi követünktől, Auer Páltól. Rajta volt, igen szívélyesen, hogy találjon mégis valami megoldást. Megemlítette, tán bemehetnék esetleg magával a magyar küldöttséggel; a küldöttségekbe minden ország annyi tagot helyez, amennyit akar, ezek számát nem szabták meg előre. Ezt azonban én nem akartam. A jelenet résztvevőit fénykép, film és rajz fogja megörökíteni a nyilvánosság s tán az utókor számára, s én nem szeretem a nyilvánosságot. De néma szereplőként, mellékcélzattal sem ülhetek le olyan asztalhoz, amelynek főztjét, bármilyen lett is, nem kavartam – ez jutott eszembe.

Így a bejutás minden reménye nélkül mentünk Cs.-vel a magyar külügyminiszter szállására, hova Auer kéretett azzal: hátha lesz jegy mégis. A szálló a Champs-Élysées-n fekszik. Öt óra előtt léptem be a hatalmas, de épp kérkedhetnéksége miatt ridegen ízléstelen várócsarnokba, zsebemben az aznapi lapokkal. A küldöttség indulása negyed hatra volt kitűzve; elolvashattam a nap nagy eseményéről szóló tudósításokat és magyarázatokat. Nem állhattam meg, hogy az egyik lap egyik magyarázó cikkét oda ne nyújtsam Cs.-nek, aki erdélyi; nem állhattam meg a gúnyos elmosolyodást sem. A lap a Paris-Presse volt, a cikk a román békét magyarázta, egyik mondatában a szó szerinti fordítás nyomán így: Románia mégis boldog, hogy visszakapja Transzjordániát. Akár az újságíró homéroszi álmossága, akár a szedőgép ördöge sugallta a hibát, a coquille mindenképpen jelképpé ugrott. Az egész párizsi sajtót jellemezte.

Elmúlt öt, negyed hat. A lapok szerint a magyar küldöttségnek fél hatkor kellett a külügyi palotában megjelennie. Elmúlt fél hat is. A szőrmepanyókás hölgyekkel, ténfergő világfiakkal népes várócsarnok egyik sarkában gyülekezni kezdett egy fekete ruhás kis csoport. Ez volt a magyar küldöttség: abból tudtam meg, hogy az emeletről leérkező követ, Auer Pál, és a külügyminiszter, Gyöngyösi János hozzájuk csatlakozott. Megindultak a kijárat felé. Itt társultam hozzájuk.

– Eljössz a szomorú aktushoz? – mondta Gyöngyösi. Rokonszenvesen elfogódott volt.

A belépő dolgában azonban ő sem segíthetett. A három jegyet már szétosztották. Kettőt két sajtótudósítónak, egyet egy magyar fényképésznek. A fényképész már ott is szaladt előttünk, hátra-hátrafordulva, és szorgalmasan működtetve készülékét. „Gyere mindenesetre velünk – mondta Gyöngyösi –, a helyszínen tán sikerül még valamit csinálni.” De figyelme természetesen másfelé fordult. A rendőrprefektus tisztelgett előtte.

A Champs-Élysées széles gyalogjáróján egy pillanatra megállt a forgalom. A fényképész hátrafarolt, leguggolt, a járókelők a célba vettek felé irányították tekintetüket. Visszavonultam.

Három gépkocsiban indultunk útnak, én a másodikban ültem. Életemben először suhantam gépkocsiban a híres sugárúton lefelé. Magam is elfogódott voltam s szomorú. Lent előttünk és alattunk beláthatatlanul nyüzsögtek a cserebogárhátú gépkocsik. Villámgyorsan közeledtünk a Concorde tér Obeliszkje felé. De a Rond-Point után hirtelen jobbra fordultunk, a Szajna irányában. A III. Sándor-hídon mentünk át; kinéztem az ablakon. Az Eiffel-torony talapzata és alsó része elveszett a ködben, de a sudár vasoszlop felső fele tisztán ragyogott, szinte a felhők közt lebegve. Mögötte áldozott le a nap, ki-kilökve vörös fényét a foszlányok közül. Lekanyarodtunk, balra, az Orsay rakpartra. Már helyben is voltunk.

A külügyi palota előtt a kocsijárót és gyalogjárót rendőrsorfal zárta el, mögötte bámészkodó sokaság. Nekikészültem, hogy kiszálljak. De a sorfal megnyílt, a rendőrtisztek sapkájukhoz emelték jobbjukat; a külügyminiszter kocsija épp csak lassítva, de megállás és igazoltatás nélkül haladt be a vasból vert magas kerítés kapuján a pompázatos díszudvarra. Nyomában a mi kis sportkocsink, aztán a rendőrprefektusé, amely még a miénknél is kisebb volt. Kürt harsant. Az urak kiléptek. Kiléptem én is. Megindultak a széles díszfeljáró rengeteg lépcseje felé. Hátratekintettem; aztán követtem őket.

Ez a lépcső mintha a mennyből vezetett volna alá, olyanformán, mint azon a katekizmusbeli képen, amely Jákob álmát ábrázolja. Vastag bíborszőnyeg borította; két oldalán lakkcsizmás, vértes, rézcsákós katonák álltak, mereven, szíjjal átkötött álluk elé kivont, tündöklő szablyát tartva; oly szorosan álltak, hogy könyökkel érintették egymást. A szőnyeg, amely fönt szinte beláthatatlan magasságig húzódott, lent valamivel túlnyúlt a lépcsőn, leért a sárba, már abba a kevésbe, amely az apró kaviccsal behintett udvar talajából a lépések súlya alatt előnyomódott. Magam elé néztem, letisztítottam lábbelimet. Az idő nedves volt, az éjjel zuhogott is.

Vezényszavak csattantak, a még merevebb vigyázzba zökkenő kerubokon megcsörrent a fém, a sisakok tetején megrezzent a lófark. Dob pergett. A magasságból fekete frakkos, fehér kesztyűs alakok sürögtek alá, nyakukban fényes acélláncocskákkal. Lépdeltem fölfelé.

Tágas teraszra értünk, majd onnan tágas előcsarnokba. Az őrség itt már kettős sorban állt, a szőnyeg bíbora felfutott a falakra, a mennyezetre. Cilinderek vágódtak le a fejekről, a kivont pallosok előtt újabb, halk léptű, fekete ruhás férfiak suhantak. Körülnéztem, merre lelem a hírlapírók karzatához az utat. Rossz sejtelem lepett meg. Azoknak a filmeknek emléke villant belém, amelyek bonyodalma azzal kezdődik, hogy egy ágrólszakadt véletlenül besodródik valami előkelő fogadóestre. Eszembe villant az is, hogy semmi igazoló irat sincs nálam; útlevelem épp aznap várta a Szövetségközi Bizottságnál a visszautazási engedélyt. Ebben a pillanatban egy halkléptű mellém lépett, s árnyalati meghajlás után egy karmozdulattal az egyik ruhatár felé irányított. Valaki elvette kalapomat, ketten lefejtették rólam kabátomat. Küldöttségünk egyik tagja épp ekkor lépett el a ruhatártól. Nyakkendője igazítása közben rám tekintett; hökkenten felvonta szemöldökét, majd vállával és karjával azt a mozdulatot végezte el, amelynek szóbeli értelme: most már benne vagyunk. Tárgyilagosságot és részletezést ígértem, nem vonhatom ki ez alól az engem illetőt sem. Ruházatom elütött a többiekétől. Nem ünneplőben voltam.

„Merre vannak a hírlapírók?” – szólítottam meg a szertartásmestert. „A hírlapíró uraknak csak az aktus befejeztével lesz módjuk kérdéseikkel uraságtok elé járulniok” – felelte szapora folyamatossággal, a szavak tökéletes hangsúlytalanításával, s egy főbólintás után magamra hagyott. Mentem az előttem járók után.

Egy folyosón haladtunk át, egy termen, aztán jobbra ismét egy folyosón. Kivont kardú őrség állt szorosan a falak mellett itt is mindenütt, mert néztem, nem nyílik-e valamerre oldalajtó. Egy újabb tágas, pompázatos terembe értünk. Ebből több díszes ajtó nyílt. A terem közepén feketébe öltözött úr állt, s karjával jobb felé intve, ezt ismételte: „A Nagykövetek Szobájába, erre, kérem.” Az előttem járók arra kanyarodtak. De a szemben levő hatalmas ajtónak is nyitva volt egyik szárnya, fekete ruhás férfiak sürögtek ki s be rajta. Errefelé tartottam. Beléptem, majd bent a teremben is tettem néhány lépést, s így nem volt már módom visszavonulnom. Szemem káprázott a fénytől.

A sürgő-forgó feketeruhások közepette egy hosszú, zöld posztóval borított asztal mellett lépdeltem, amelynél harminc-negyven férfi ült. Az asztal túlsó oldala mögött az egyik faltól a másikig korlát húzódott, férfiak és nők könyököltek rá, kezükben jegyzetfüzettel. Az asztal zöld posztóján háztetőszerűen összehajtott és felállított fehér kartonlapok váltakoztak, mindegyiken nagy nyomtatott fekete betűkkel egy-egy ország neve. Az asztal felém eső részén – tőlem két-három méternyire – három szék üresen állt. Az asztal e részén felállított kartonlap ezt a szót viselte: Magyarország.

Ráeszméltem, hogy a békekötés termében vagyok, s hogy az asztalnál – a tőlem egy-két ölre – ülő férfiak a békekövetek.

A mennyezet sarkaiból kérlelhetetlen fényszórók vad fényt lövelltek. A fény még erősbödött: újabb lámpákat gyújtottak meg. Megfordultam, nem az ajtó, hanem a tégla alakú terem jobbomhoz eső oldala felé. A falon itt ajtónyílás volt vágva, ajtó nélkül; mellette még két árkád szolgált a szomszédos kisebb terembe. Távozni akartam. A falon – a falhoz támasztott létrákon és emelvényeken – fényképészek csüngtek, az aranycirádák közt különösképp idézve fel valami őserdei állatnép képét. Fényképészek és filmezők ültek, guggoltak és álltak az árkádokban is. Az egyik árkád gyűrűbe göngyölt vörös függönye mellé húzódtam. Újabb lámpa gyúlt. A hosszú nagy asztal a műtőtermek fényében fürdött, bő gondolattársítást indítva, hogy minő műtétek folynak azon is már reggel óta, látható fájdalom nélkül.

Mindezt azért is mondom el ily aprólékossággal, hogy érzékeltessem, milyen gyorsan pergett le az, amiért mondandómba kezdtem. A zöld asztal túlsó oldalán, pontosan az üres székekkel szemközt levő karosszékben ekkor megszólalt egy őszülő hajú, de gyermekes arcú középkorú férfi. Közvetlen, halk hangon bejelentette, hogy megnyitja az ülést. Lenézett papírjaira. „Következik a Magyarországgal való békeszerződés aláírása.” Bidault francia külügyminiszter volt. Eszembe jutott, hogy ez a terem a Falióra Szalon, kerestem a faliórát. Végre felfedeztem a cirádák között. Négyszögletes alakú, egyszerű empire óra ez; hat óra előtt tíz percet mutatott. Bidault jobbján egy hosszúkás arcú fiatalember ült, eddig füle mögé hulló fürtjeit simogatta. Most hirtelen ő szólalt meg ékes, magas hanghordozással – csaknem úgy, mint amidőn a súgótól a színész átveszi a szót –, és angol, majd orosz nyelven megismételte gazdája mondatait.

Újra a fáradt hangú Bidault mondott néhány szót, a háború könyörtelen voltáról, a béke remélhető áldásairól. Az egyik szertartásrendezőhöz fordult, és – változatlanul halk hangon – megkérte, vezesse be a magyar urakat.

A műtői fény egy fokkal még erősebb és élesebb lett. Koppanás hallatszott, az egyik fényképész ejtette le valamelyik eszközét. A fokozhatatlannak látszó fényben villanások estek, fénysortüzek, dörej nélkül. Csak csettenés, kattanás, aztán egyenletesen pergő nesz, a filmfelvevő gépeké.

Gyöngyösi János haladt elöl, szemét enyhén összehúzva; feltartott arcán megfeszültek az izmok – ott ment el egylépésnyire mellettem. Feszült bensőjében is valami. Biztosan, könnyedén járt, de látszott, milyen súlyos akarat dolgozik ezért a külső könnyedségért. Akkor vált merevvé és szögletessé, amikor megpihenhetett volna: már álltában, az üres székek mellett. Nyomában Kertész, Pödör, Sebestyén, Auer. Majd Nemestóthy, Szakasits György, Erős. Szinte soknak tűnt fel, ilyen kis országhoz mérten. Annyi nagyhatalom s azok hármas-négyes küldöttsége közt.

Bidault felállt, s most ő kapott egy sortűznyi fényt és surrogást. Beszéde következett; három percig tartott. Üdvözölte a küldöttséget, igazolta, hogy az okmány szövege azonos a washingtoni szöveggel; hellyel kínálta a magyarok képviselőit. Azok meghajoltak.

A tolmács megint megmutatta, hogyan kellene egy ilyen beszédet vérbeli diplomataként előadni.

Bidault nem látszott tanulékonynak. Még az eddiginél is halkabb hangon szólította fel a megjelenteket – elsőkként a győztes hatalmak képviselőit –, hogy írják alá a békeokmányt.

Ez nem ott az asztalon folyt le, hanem abban a kisebb teremben, amelyre az ajtónyílás és az árkádok szolgáltak.

Bidault leült, s azon nyomban olvasásba merült; valami újságot, vagy nyomtatott jelentést kezdett olvasni. Tennivalóját ezzel be is fejezte. Ismét a tolmácson volt a sor. Az egész idő alatt mindössze ők ketten ejtettek szót.

Felállt az első küldöttség, megkerülte az asztalt, és átment a szomszédos kisebb terembe. Jó helyen álltam; amint mondtam, a másik teremre szolgáló árkád mélyedésében. Egy fényképész térde s egy másik fényképész könyökhajlása közt tekintetem pontosan odaesett a terem közepén álló asztalra. Berakással díszített asztal ez, nevezetessége – ahogy két fényképész suttogásából ott helyben meghallhattam –, hogy már XV. Lajos ezen írta szerződéseit, s a merénylet és kivégzés között ezen agonizált Robespierre; állában a golyóval erre terítették. Most a békeokmány feküdt rajta. Arasznyi vastag pergamenköteg, a piros pecséttel ellátott lapokat széles, piros szalag fűzi egybe. Az asztal mögött itt is piros plüssel borított korlát, azon túl itt is újságírók. A falakon itt is föl a mennyezetig fényképészek és mozisok.

Minden állam nevében három-négy férfi járult az asztal elé, de csak egy ült le közülük. Ez vagy a saját töltőtollát csavarta ki, vagy a tintatartó mellett heverő vastag alabástrom tollszárat vette kézbe. A művelet fennakadás nélkül, a filmgépek berregése közben folyt. A tolmács zengő hangon ismételte Bidault után a soron következő ország nevét. Csehszlovákia a negyedik volt. Kiküldöttje közel hajolva, gyors kézmozdulattal írt, majd mutatóujja és hüvelykujja közt merőlegesre fordítva a tollat, neve alá egy erőteljes, vízszintes vonalat húzott. Utána indusok jöttek. Aztán Új-Zéland kiküldöttjei. Négy, csaknem egyforma mozgású és arcú orosz. Aztán Dél-Afrika. Egy magas, kopasz férfi egy percre maga elé tette a tollat, szemüveget vett elő. Ez volt Jugoszlávia megbízottja. Minden államot párizsi követe képviselte a magyarok kivételével.

Ezeket legutoljára kormányozták az asztalhoz. Ők voltak a felvonásvég, itt s ezúttal a fő látványosság, a nagy változás szemmel látható alakítói: ellenségként léptek be, s egy perc múlva béke-társakként fognak távozni. A fényképészek szemük elé emelték készülékeiket, jobbjukban magasra tartották fényt lövellő fegyvereiket. Berregés támadt négy-öt irányból is: Gyöngyösi leült az asztal elé.

Csak kezét láthattam, az elmozdult térdek és könyökök ágsűrűjéből. Saját töltőtollát vette elő, írni kezdett. Mintha hirtelen vihar tört volna ki, mintha az ég minden tájékán száz és száz villám villant és ismétlődött volna: a világító készülékek egymás hegyén-hátán csapták erre a kézre pillanatnyi vad fényüket. Ez a vihar azonban dörgéstelen volt. Csak a felvevőgépek monoton rokkasurrogása hallatszott. Az embernek arra kellett gondolnia, vész nélküli lesz-e ez a vihar előtti pokoli villámjáték; az embernek a távoli magyar tájakra kellett gondolnia; bár egy csattanás nélkül vonulna el fölöttük a vész, immár örökre. A kéz feszülten, a megfeszültség nyugalmával rótta a betűket. Az utolsónál, az s-nél (mert Gyöngyösi János magyarul írta alá nevét), hirtelen megrándult, s széles kanyarodást tett.

Befejeződött.

Bidault megszakította az újság (vagy a nyomtatott jelentés) olvasását, s néhány szó után bezárta az ülést. A tolmács ezt most szinte harsány hangon ismételte. A meghívottak kiáradtak a melléktermekbe, de a közönség nagy része helyén maradt. Hátra volt még a finn béke aláírása.

Kimentem a terembe, ahol jövet a magyar küldöttségtől elváltam. Cs.-vel ide-oda ténferegtünk a cigarettázó delegátusok között. Mondták, hogy valamelyik szomszéd teremben italt és frissítőket szolgálnak föl. Erre azonban nem volt kedvem, szükségem sem. A magyar küldöttség tagjait sehol sem láttam. Tűnődtünk, végignézzük-e a finn béke aláírását is. Ehhez sem volt kedvem.

Végigmentem a testőrök sorfala közt, kimentem az előcsarnokba; hagytam, hogy rám segítsék a kabátot; közönyösen lementem a vörös szőnyegen. Semmi történelmi pillanatot nem éreztem. A kapuban a fényképész L., húsz év előtti barátom csatlakozott hozzánk, a régi időkről beszéltünk. Egy kávéházból felhívtam M.-t, végre visszatért Párizsba. A Saint-Germain körúton mentünk a Raspail felé; nyitva volt még a könyvkereskedés, amely García Lorca verseit kiadta. Bementem, megvásároltam a könyveket. L. elkísért a Montparnasse-ig; innen is gyalog mentem tovább az Adolphe Chérioux tér felé, mert még mindig korán volt a vacsoráig.

Ha hajóhadunk volna vagy valami csodálatos gyógyforrásunk vagy tömérdek gyémántkincsünk vagy világra szóló diplomáciai befolyásunk, egyszóval olyasvalamink, amivel jelenlevővé tudnánk magunkat tenni a népek együttesében, egy pillanatig sem gondolnék arra, hogy verseinkkel házaljunk, hogy regényeinkkel ügynököljünk, hogy szellemi életünkkel próbáljunk hírt adni magunkról. De nincs másunk. Ez a bányánk, amelynek termékeit megcsillogtathatjuk; ez flottánk és repülőrajunk, amellyel békés erőnket megmutathatjuk ebben a pillanatban; ez a kéz, amellyel jelentkezhetünk a népek névsorolvasásaikor.

Szellemi és művészi világunknak valóban csodálatos értékei vannak. De az egészben a legcsodálatosabb az, hogy ezek megteremtődtek. Tudniillik otthon sem fogadta és kísérte őket sokkal több megértés, mint a világban. A hátralevő igazság, amelyet ebben a dologban még meg kell mondani, hogy századok óta a magyarság nagy tömegei sem élnek ezekkel az értékekkel. Alig van ország, ahol a lakosság számához arányítva annyi jó alkotóra oly kevés értő jut. Kincseinket mi magunk is félrevetjük. A külföldi elismertetésben az a titkos számítás lapul, hogy ezáltal tán végre itthon is méltó fogadásban és befogadásban lesz részük. Ha tréfálni akarnék, azt mondhatnám, hogy végső diadalként tán visszafordítjuk magyarra is őket. Ez nem is tréfa, mert annyi a keserű igazság benne. Legtöbb remekművünk népszerűtlenségének oka, hogy igényünkhöz képest túlságosan jól van megírva.

Nem mindig akkor látunk, amikor épp nézünk. Néha napok kellenek, amíg elménk befogadja, amit szemünk kínál neki; amíg a képet, amelyet szaruhártyánk lefényképezett, agyunk savában előhívjuk, a világosság felé tartjuk, s élményeink végtelen polcán a helyére tesszük.

E sorokat éjszaka, elalvás előtt, ágyban fekve vetem papírra. Háromnapi késéssel ugyanis ebben a pillanatban jelent meg előttem teljes egészében és teljes világosságában annak a kis teremnek a képe, ahol – a nagyobb teremből rendre átfáradva – a szerződő felek a békét aláírták. A nevezetes asztalt három oldalról korlát vette körül, elég kis távolságból. A korláton sűrűen, szó szerint egymás vállán-hátán, hármas-négyes rétegben könyököltek az érdeklődők, illetve a hírlapírók és fényképészek. Ezek mögött éppoly sűrűen sorakoztak azok, akik székekre és létrákra álltak. Mindenki annyira nyújtotta előre nyakát, amennyire csak tudta. Az asztalon népek sorsa dőlt el. De ezek az érdeklődők pontosan olyanok voltak, mintha egy akváriumot bámultak volna; mint egy bolhacirkusz közönsége.

Most döbbent meg ez a vásári kíváncsiság. Én ezeket az arcokat szembe kaptam. Az arcokra kéj ült ki. Megdermesztett a felismerés, hogy mihelyt az esemény, a legdöntőbb, a legtragikusabb is, látható lesz, a lényeg elrejtődik, látvány lesz. A tény helyett a látvány nyűgözi le az elmét, olyanformán, mint a kígyó a madarat. A történelem így falja az emberiséget, ilyen megigézett állapotban.

Minél nagyobb egy esemény, szemünkön át annál nehezebben jut be elménkbe. Legtöbb szemtanú ezért megbízhatatlan. Jelenünket legtisztábban nem a jelenben látjuk, hanem néha fél század múlva.

Nézem távolról falusi, domboldali temetőiket. Hát ezek bizony elütnek azoktól a mi békés, tágas, akáclombos vidéki temetőinktől, ahol minden halott a maga külön csendjében, szinte a maga portáján kedvére nyújtózhat. Az övékben sírkő sírkő hátán. Köztük szűk utcácskák. Alig több fa, mint egy kereskedőnegyedben. Messzire ragyogó feliratok, mint holmi cégtáblák. Virág helyett színes üveggyöngyből fűzött, nemcsak egy évre, de nyilván egy öröklétre is megfelelő, tehát igen gyakorlatias koszorúcskák. A népek halottaikban is elárulják magukat. Íme, halottaikban is szeretik egymás közelségét, a társaságot. Elkülönítik magukat a természettől. A végtelen búzaföldek, a szellős-tágas dombok közepén ezek az összezsúfolt csupa kő sírok távolról semmiben sem különböznek az éppígy összezsúfolt csupa kő városkáktól. Mindegyikben van egy pici torony. Az ember akaratlanul keresni kezdi a községházát, a kávéházat.

Indulok haza, át megint a határon. Hol a Vámos vár.

Mit vigyek neki? Őneki, Párizsból, megbocsátásom és bocsánatkérésem jeléül? Gondoltam, egy szál virágot. Ezt azonban félremagyarázhatná. A virág bármennyire is a béke és a szeretet jelképe, férfi és férfi közt tudtommal csak Kínában szokásos. Levélnehezéknek egy arasznyi Eiffel-tornyot? Hamiskártyázás azonban olyasmit adni ajándékba, amit mi magunk csak addig fogadnánk hálás mosollyal s megindultságtól verdeső pillákkal, amíg az ajándékozó előttünk áll, ám mihelyt hátat fordít, a tárgyat legszívesebben az ajándékozó után vágnánk, egye meg az ízlését. Leghelyesebb lesz, ha olyasmivel lepem meg, aminek – amellett, hogy tetszetős – mestersége gyakorlása közben is jó hasznát veheti; egy szemre illeszthető nagyítóval például, e célra átdolgozott kiadásával annak, amit az órások használnak, amelynek segítségével azonnal megállapíthatná, mit rejt egy női kézitáska feneke. Vagy egy bőröndzár-álkulccsal, ezüstből, amely a világ minden bőröndjének zárát menten kinyitja; bizonyára sok percet kell elvesztegetnie amiatt is, hogy ősi tapasztalat szerint az utasok rendszerint a legérdekesebb pillanatban nem lelik meg bőröndjeik kulcsát, és ha valamennyi zsebük, sőt ülőhelyük fölé akasztott felöltőjük zsebeinek átkutatása után végül nejük pénztárcájában ráakadnak is, csak hosszas és izgalmas küzdelem árán tudják vele engedelmességre bírni a körömnyi zárat. Vagy készíttessek számára hirtelenében valami ötletes szerkezetű kézi röntgenlámpát, olyat, amely nem csupán az emberi hasban mutatná meg a történetesen lenyelt aranyat, hanem egy szemvillanásnyi idő alatt leleplezné a vájt sarkú cipők, a dupla fenekű kofferek, a gyanúsan vastag könyvtáblák s a szokásosnál nehezebb sétabotok rejtelmeit is. Ám az ajándékozásnak is van illemtana: túlságosan értékes ajándék felületes ismerősnek bizalmaskodásként hat. A lámpát egy kicsit költségesnek s így hivalgásnak és tolakodásnak érzem. A mi ismeretségünk körülbelül egy pipát vagy egy csomag amerikai cigarettát engedélyez. De nem veszi-e ezt meg célzásnak, esetleg megvesztegetésnek? Hát ennyire sem ismerem emberemet! Csak magamat ismerem; magamat viszont annál jobban. Arra, hogy ajándékban részesítsem, voltaképpen nekem van szükségem; ez világosodik meg előttem.

Ha megcsináltatnám a Bourbonok vasár- és ünnepnapokon közszemlére bocsátott jogarának pontos mását, azt ördögi ravaszsággal elrejteném, s csak tárgyalásunk befejezése után nyújtanám át neki azzal az egyszerű kis mozdulattal, mint amidőn mellényzsebünkben mégis találunk egy hatost vidéki keresztfiunk számára. Vagy ha ezek után már én is feltalálnám az atombomba titkát s a gyártási eljárást – sőt a házi készítési eljárást –, részletes tervekbe rögzítve, e terveknek „Az atombomba titka” feliratú göngyölegét nyújtanám át neki, ugyancsak a búcsúzás ráadásaként? S ha a búcsú után, a már mozgó vonatról, a boldogtalan sorsú XVI. Lajos frissen levágott fejének megtévesztéséig hű papirospépmását mutatnám fel? S ha a határ elhagyása előtt, a vonatlépcsőn állva gyorsan egy színes kis szentképet nyújtanék le neki egy szó nélkül, egy arcrezdülés nélkül, jobbommal legfeljebb csak egy jelentőségteljes néma keresztet vetve rá, hogy szent a béke és Isten velünk, bűnösökkel? Nem ő a bűnös. Nem ők a bűnösök. Az ostoron, amellyel az emberiség öntestét csapkodja, ők csupán az a raffiasudár (vagy csapó), amely a végén s így testünkön csattan. Ne csattogjunk fölöslegesen, ne toldjuk meg az odasózást önszántunkból is, egyelőre ezt kérném a bűn leküzdésére, életünk megjavítására. Ez is nagy dolog. Ez ugyanis a kezdet.

A párizsi utcákon indulásom napján árultak először mimózát. Árultak a pályaudvaron várakozó vonat előtt is. Vett egy csokorral öcsém is, természetesen nem nekem, hanem a menyasszonyának; az egyik ágacska – a legnagyobb – a menyasszonytól került hozzám. Ott van most is a csomagok tetején.

S ha mégis ezt nyújtanám át? Aranyszalagot kötnék rá kecses csokorral, a szalag végére pedig egy névjegy nagyságú papírlapot illesztenék, de azon a nevem helyett mindössze ezzel: Egy hű európai. Esetleg ezzel: Az utolsó keresztény. Ilyesmi néha többet mond a legnagyobb névnél is. Esetleg: Valaki, aki kozmopolita akart lenni. Esetleg mind a kettőt, sőt mind a hármat együtt. De vajon megértené-e még így is? Ember és ember között, határon innen, határon túl és határon belül a legkörülményesebb viszony: értelmet cserélni. Mennyi nehézség már a forma és a tartalom körül is! Puskagolyóink formája és súlya világszerte hasonló; gondolatainké kevésbé. Nyilván ezzel is összefügg, hogy a legzengőbb gondolatnál, a legdallamosabb érzelemnél is mennyivel könnyebben cserélünk, mennyivel könnyebben kieresztünk és befogadunk fejünkbe, szívünkbe és hasunkba egy jól fütyülő golyót! S a legcsüggesztőbb, hogy már ezt a képtelenséget is képtelenek vagyunk megérteni. Tán ha verssel próbálkoznék, volt erre is példa; ilyesminek átírásával talán: Hic fuit Matthias rex – Commovit ova sex. Sajnos, odáig vagyunk, hogy a tréfában sem ismerünk már tréfát. Hátha közvetlenül fejezném ki magam, s ezt írnám: Le az elmebajjal! Mosolyogjunk! Vagy esetleg, még közvetlenebbül ezt: Felesleges az igyekezet, rendületlen derűlátó vagyok!

Mindebből semmi sem lett. Nem készültem el a feliratok megszerkesztésével, de – mert annyi kínálkozott – végiggondolásával és kiválasztásával sem, amidőn egyszerre csak a határra érkeztünk. Éjszaka volt; félrevontam a kocsiablak függönyét, kerestem emberemet. Szívemben megkíméltem volna, hogy békés álmodás helyett a jó meleg ágyban, ott mérje nagy léptekkel ő is a néptelen pályaudvar széljárta pitvarát. De megvolt szívemben az a vágy is, hogy kocsinkban ő képviselje a hivatalosságot. Kocsinkba azonban senki sem lépett. Őszintén szólva azon füstölögtem, hogy magamhoz intem. Rövid életemből öt hetet töltöttem el most az országban, amelynek őrizetét rábízták. Az a pajzán gondolatom támadt, hogy felszólítom, kutassa ki, mit hozok magammal Párizsból, illetve mit viszek el cserében azért a pótolhatatlanul otthagyott öt hétért. Mindent bevallok, hisz az én célom is, hogy számot adjak magamnak róla. Végre felfedeztem őt. Távolabb, a vonat eleje felé, egy oszlopnál állt, lábát szétvetette, kezét mélyen köpenye zsebébe süllyesztette. Láthatóan fázott. Dohányzott, anélkül hogy cigarettájához kézzel csak egyszer is hozzányúlt volna; ott volt az alsó ajkához tapadva, onnan emelődött be a szippantáshoz. A füst így – messze lobogó szalagban – nagyrészt orrán át ömlött ki, mely szinte különállóan is szembefordult a széllel. Arca nem mozdult. Mereven a vonat irányába nézett, kelet felé; az embernek az volt az érzése, ellát egész Kamcsatkáig. Unatkozott is, láthatóan, sőt messzire látszón, mintegy foglalkozásképp, vagyis kelletlenül is kérkedően, mint valami közepesen sikerült ércszobor. Amitől az embernek az a további érzése támadt, hogy belül üres, s a kopogtatásra élettelen hanggal felelne; ami különben nekem mindenfajta merevség láttán óhatatlanul eszembe jut. Megérzem, hogy hiába kísérleteznék vele. Igen, jelkép vagy, gondolom. Megérzem, milyen félelmetes arányú még ma is, amit jelképez.

A bizalmatlanságot jelképezi s mindazt, ami ebből következik. Végső fokon azt a rettentő ölhetnéket, amelyet nem vele, hanem egy ilyen szoborral lehetne érzékeltetni: barlangja előtt medvebőrös ősember áll, kutyakoponyája alól messzire kémlel, kezében óriási fütykös, minden idegszálával fülel, és fél attól, hogy hátha nem fognak félni tőle. A látvány megalázó.

S így csak egy percre tölt el félelemmel; én magam – hogy úgy mondjam, a magam teljességében – inkább felderülök ettől a felismeréstől. Mitől tarthatnék? – gondolom. Én várhatok. A megértés bajnoka vagyok. Minden idők legerősebb fegyverével, a céltudatos türelemmel óhajtok küzdeni mindenfajta dölyf és önzés, minden elzártság és elzárkózás, igen, minden határ ellen. Nem vonom kétségbe más fegyverek jogosságát, vagyis türelmemnek sincs határa. Épp csak azt hiszem, hogy legsikeresebben egy jól irányzott mosoly hegyével lehet ellenfelünket, nem leteríteni, hanem megoperálni, kivágni belőle a bűzletes nyavalyát, amelytől ő is szenved. Csak bajaink ellen küzdjünk, ne egymás ellen, e hitben megerősödve térek haza. Bevallom, ezt a dugárut hajdan itt szereztem be. Elengedem a függönyt, s visszafordulok a fülkefalnak. Az jut eszembe, hogy rácegresi vagyok. Ez mókás mosollyal tölt el, mert hisz már rég nem vagyok rácegresi, nem a pusztára s nem Ozoráról viszem a hírt. De a vonat fokozódó kattogása megint a hídon át zötykölődő szekér, a csörgő saroglya rázásába ringat. Mi szűri meg a sötét gondolatokat, mielőtt fejemből leszivárogva véremmé válnának? Mi okozta, hogy kétségbeejtő helyzetekben sem tudtam kétségbeesni? Nem hiszem, hogy népek különösképpen különböznének egymástól. Ha szabad az út, rétegeik szerint elég könnyen összefolynak. Nyugodt vagyok. Egy szívós és nyugodt nép fia vagyok, amelynek nem kis pajzsa a derű.