Egy utolsó hét

Zürich és Genf között a vonaton, amely már nem a nemzetközi forgalomba kapcsolódik, a két nyelv, a német és a francia vetekedve, oly pezsgőn, frissen s mégis oly természetesen és békésen keveredik, akár a pohárban a bor és a szikvíz. Fölüdülve élvezem. Élvezném külön-külön is mindegyiket: a kettő így együtt jobban esik, igen, üdít, felüdít. Hol a kettő közt az ellentét? A harmadosztályú fülke egyik padjáról Racine szavai szállnak, a másikról Goethéé, egyformán hangosan. Valóban vetekednek? Akkor is vetekednek, mikor ugyanarról a szájról szállanak fel. Egy-egy utas is keveri a nyelvet. Genf felé a pohár színe észrevehetően megváltozik, egyre több a gyöngyözés, a francia. Hogy kellene mondani: hígul vagy tisztul a tartalom?

Nem állhatom meg, odafordulok a szemben ülő párhoz, s óvatosan tapogatózva tudakozódni kezdek, a nemzeti, sőt faji vetélkedések korában hogy őrzi meg egységét ez a fura, két-, sőt háromnyelvű, illetve nemzetiségű nép? A válasz meglep. Nem őrzi meg egységét. Ezt már a válasz hanghordozásából is érzem. A franciák (vagy francia anyanyelvűek) lenézik a németeket, pontosan azon az alapon, akár száz-egynéhány kilométerre feljebb, ahol ország- és Maginot-vonal húzódik köztük: nehézkesnek, nyersnek tartják őket, mit kerülgessük a szót: barbárnak. Útitársam mindezt hibátlan franciasággal tudatja velem. A tökéletes nyelvezet annyira megtéveszt, hogy már csak udvariasságból is ellenvetés nélkül fogadom felvilágosítását. Csak a végén, midőn a felvilágosítást mindegyre elfogultabbnak érzem, kapok észbe, hogy megkérdezzem, ő milyen nemzetiségű? – Német – feleli. Csodálkozásomra teszi csak hozzá, afféle gyengébbek kedvéért hangsúllyal: De francia szellemiségű.

 

 

Maga Genf is ilyen üdítő keverék, már külsejében is. Jellegzetes francia város, akár a Provence-ban vagy a Vendée-ban is feküdhetne. Legjobban tetszik valamennyi francia város közt. Nyugtalanul kutatgatom magamban, miért. Nem a tó ejt meg, nem is a gyermekien óriási szökőkút. Hamarosan rájövök. A város hangulata valóban szinte délien francia, de a déli szutyok nélkül. Tisztaság és rend dolgában a város jellegzetesen germán, akár Norvégiában is feküdhetne. Az utcák úgy ragyognak, ahogy Marseille-ban az asztalok sem, sehol egyetlen papírhulladék, egyetlen köpés, egyetlen rongy, egyetlen koldus.

 

 

Csak bicikli. Éjfél után tartok hazafelé a rue Fatiot-ba, a házak falához támasztva hármasával, négyesével pompás kerékpárok lapulnak, gyönyörű csengőkkel, önműködő lámpákkal, kis zászlócskákkal. A figyelmes vándor hasztalan keresi rajtuk azokat az élelmes találmányú láncokat a tolvajok ellen. Arrébb tejesüvegek állnak, tetejükön frissen sült fehér cipókkal, ugyancsak az utcán a házfal mellett, teljesen elhagyottan, majdnem úgy írtam: szabadon. Arrébb egy kosár tele sárgadinnyével. Első pillanatban, bevallom, némi belső főcsóválással, szinte sajnálkozással néztem ezt a jelenésszerű gyanútlanságot. Így megbíznak egymásban? Aztán elszégyelltem magam, mintha a bizalom lenézésével egyetemben egy sárgadinnyét is elemeltem volna. Vezeklésül azt az ötletet, hogy itt egy angyalföldi képzettségű tolvaj egy nap alatt milliomossá kereshetné magát, már nem is gondoltam végig. A kapuk nincsenek bezárva. Szobámba, sőt szekrényem belsejéig, ahol útlevelemet és vagyonomat őrzöm, egyetlen kulcs felhasználása nélkül jutottam el.

 

 

Kálvin szelleme, gondolom már az ágyban, s aztán: könnyű nektek! Kálvin ebben a városban próbálta ki gyakorlatilag a puritánságot, tudjuk, milyen eszközökkel. Népet úgy még nem szedtek rendbe és ráncba. A város – ezt is tudjuk – nyögött és toporzékolt, akár a megleckéztetett gyermek. Gyermekkorát élte; most élvezi, négyszáz év múlva, a kemény nevelést. Holott nem Kálvin volt az első nevelő. Hányan áldozták magukat már őelőtte is az iskolázásra, hány mártír, aki nem keréken gyötrődött halálig, hanem egy eszményen. – Könnyű nektek – gondolom folytatásképpen. Mindaz a magát feláldozó erkölcsi megszállott, akit a sors egy-egy népnek kioszt, másutt arra áldozta magát, hogy népét külső ellenséggel szemben védje, emelje, erősítse és tisztítsa. És legtöbbször csak egymást pusztították. Mindez a sorsadta erő nálatok befelé irányulhatott, rögtön magát a népet emelhette és tisztíthatta. S az önfeláldozás nem volt hasztalan, szememmel láttam; visszafelé megvigasztalhatnám a mártírokat, akik, tudom, itt is, akkor is el-elcsüggedtek. Mert jól neveltek: jól irtottak. Rousseau, a nagy tanító, itt már csak tanítvány volt; az utolsó ecsetvonásokat végezte. Kálvin idegen nekem, de azt el kell ismernem róla, égett olyan hősi máglyán, mint Jeanne d’Arc: egy életen át égett – és égetett. Volt olyan bölcselő, mint az utána következő század bármelyik filozófusa; tudósi hírét tán az csökkenti, hogy nem érte be a puszta gondolattal, az élethez, a konok anyaghoz is hozzányúlt, nemegyszer éles szerszámmal. Úgy jött, mint aki gyomlálni akar, s úgy ment el, mint aki nyomot hagyott a kertben, mert a munkát, ha nem fejezte is be, de legalább a nagyokon kezdte. Volt hozzá nemcsak szeme, hanem marka is, íme a példa. Ahogy ma mondanánk: egy-egy nagy panamistát elsősorban nem azért kell kivetni a sövényen túl, mert élősdi és elszívja az országnyi kert erejét, hanem azért, mert példát ad millió dudvának. Nem tudom, milyenek Genfben a társadalom vezetői, a nagyok. De a kicsinyek, íme, még a bicikli korában is rendben nőnek a hajdani kertész példája és ujjmutatása szerint.

 

 

A város a Pradóval van tele, a madridi képtár itt rendezett kiállításával. Társaságban az első kérdés: látta-e már a Goyákat, Velazquezeket, Grecókat, Rafaeleket, Tizianókat. Alig kétszáz kép. A világ változatlanul tele van rémhírrel; dervisként forgó politikusok üvöltése és jóslata hangzik (s nem a tanítómesterek oktató szava). Vigasztaló, hogy a városban, amelyet épp politikailag a világ székhelyének tartanak, kétszáz festmény, egy tucat festő uralkodik évszázadok távolságából. S vigasztaló, hogy évszázadok múlva is ők uralkodni fognak.

Elmentem a kiállításra. A képekhez alig lehetett hozzáférni a közönség miatt. Nem bántam, türelmesen vártam, ez is vigasztaló látvány volt. A remekművek előtt sok munkás s főleg munkásasszony állt betelhetetlen konoksággal. Egyre jöttek, egyre vártam. Nem tudnám megmondani, miért tartottam helyénvalónak és illőnek, hogy átengedjem nekik az elsőséget. Szinte szívták magukba a képekről ömlő makulátlan erőt, a rádiumfényként kiapadhatatlanul lövellő szépséget. Nem tudnám megindokolni, de bizonyos vagyok benne, hogy mindaz a belső tűz és vigasz a képeken elsősorban nekik készült, nekik üzen századok távolságából is. Rafael egy-egy hatalmasságnak dolgozott, de idegzetében, lelke vagy szeme mélyén ezeknek a villamoskalauzoknak és asztalosoknak festett. S nekik üzent. Értsék meg minél előbb, hogy mit.

 

 

A társaságban valaki megemlíti, hogy egy vasúti kalauz havi fizetése hatszáz frank körül van. Körülbelül ennyi a munkások bére is. Minden munkáscsaládnak van fürdőszobája, igen soknak motorkerékpárja. Hirtelen megértem, miért nem lopnak biciklit. Mert az aztán még minden gyereknek is van. Az erkölcsnek, a bölcseleti alapon kívül, anyagi alapja is van, vagy lett, a biztonság okáért.

A húszas évek derekán a szociológiát a Sorbonne-on Bouglé adta elő. Tárgyilagosságra oktatott. A franciákat oktatta tárgyilagosságra; fogadják el a jövőt olyannak, amilyennek ígérkezik. Tanítása ránk, közép-európaiakra sötét pesszimizmusként hatott. Közép-Európa akkor a kétségbeesés előtti vad reménységek esztendeit élte. Fölénnyel hallgattuk a latin óvatosság bölcselkedőjét; pedig a Jaurès-, Rolland-, Péguy-nemzedék humanizmusát próbálta, ugyancsak latin konoksággal, átültetni a társadalomtudományba. Velünk ellentétben, s így számunkra érthetetlenül, a reménnyel foglalkozott legkevésbé. Őt az már nem nyugtalanította. Az emberiség szerinte meglelte végre a helyes utat a békéhez. A Népszövetségben. Minden félév anyagát a végén észrevétlenül idekanyarította. Gyengéjére hamarosan rájöttünk. A megszorult vizsgázónak csak a Népszövetségért kellett egy kis lelkesedést mutatni, a tárgyilagos szigorú tanár azon nyomban lírikussá változott, s az együgyű eszmei klapanciát is boldogságba révedt arccal hallgatta és honorálta. Főleg a kis nemzetek fiainak ajkáról – nem épp az ő számukra teremtődött-e ez a nemes intézmény?

Elrévedve lépegetek a nemes intézmény vége-hosszatlan folyosóin és megszámlálhatatlan termében. Íme az eszmény, gondolom, s mert közben a tárgyilagosságot már a tamáskodásig elsajátítottam, a szigorú figyelmeztetés ellenére is kedvem volna megtapogatni a falat. Illetve a gyönyörű carrarai márványt, norvég fenyőt, líbiai ébent és a kevésbé gyönyörű márványutánzatú francia gumit, amely a falat és a padozatot burkolja. Csaknem minden terem anyagát más-más nemzet szolgáltatta: a padló görög, a mennyezet spanyol, az asztal dán, a szőnyeg és az üveg cseh. Az anyag békésen összefér.

Az intézmény óriási, a magyar parlament háromszor beleférne, a francia legalább tízszer. Fő rendeltetése ma, hogy takarítani lehet. Naponta hatszor-hétszer kiránduló csoportok járják végig, s nyomukban takarítónők, akik minden lábnyomot kifogástalan ügybuzgalommal feltörölnek. A csoportban tolongó kirándulók meghallgatják a vezetők előadását a beépített anyag értékének csillagászati számösszegéről és a személyzet meg a fenntartás ugyancsak csillagászati költségéről, s közben gondolnak valami homályosan keserűt a gyönyörű eszményről, melyet nem egészen sikerült a tündöklő anyagba beépíteni. Bevallom, véletlenül kerültem a nagy eszme színterére, az eszmék efféle kivitelezése nemigen érdekel. Az intézmény negyven rapennyira fekszik a várostól, villamoson. A belépődíj ötven rapen, prospektussal együtt.

Elmélázva forgatom a prospektust, a gyönyörű csontpapírra nyomottat. Az intézmény 1938. évi költségvetése húszmillió-nyolcszázhatezer-hétszázötvennégy frank aranyban és nyilván svájciban. Ezt a népek százalékosan felosztva viselik. Így például a brit birodalom 11,74 százalékot fizet. Panama 0,10 százalékot. „A Nemzetek Szövetsége – értesít még a prospektus – minden felelősséget elhárít a kárért, mely a látogatókat a látogatás alatt érheti. A gyermekeknek szüleik szigorú felügyelete alatt kell maradniok.” Kutyát az intézménybe bevezetni tilos. Tilos dohányozni is. Az épületet öt építész készítette, két francia, egy olasz, egy svájci és egy magyar, Vágó József. (A látogatók közül egy magyar felém fordul, s azt mondja, hogy nem vették fel az Építész Kamarába. Így van?)

A prospektusban a jaurès-i eszmét keresem, mely Bouglé szemébe egykor könnyet, az én ajkamra pedig elbízott kamaszmosolyt csalt, de amely most már az én szemembe is könnyet csalna, már én is oly kevéssel beérem. Végre megtalálom az eszmét. „A Szövetség nagyszámú fontos ellentétet oldott meg, vagy segített megoldani.” A nagyszámú ellentétek száma a prospektusban pontosan hat. Közülük háromról, az Alland szigeti, a mossouli és a letéciai ellentétről, bevallom, sohasem hallottam. Az utánuk következő ellentét, melynek elsimításával a Szövetség kérkedik: „affaire des frontières de l’Albanie”, az albán határ ügye.

Azután, hogy a látogató mégis kapjon valami biztatót, a társaságot felvezetik egy mozgófénykép terembe. Húsz percig tartó filmet vetítenek elé arról, hogyan kell védekeznie a ragályos betegségek ellen, például a kínai kolera ellen, és mi módon kell írtani a szúnyogot. Az előadás ötletes és érdekes, majdnem annyira érdekes, mint az a tudományos mozielőadás, melyet annak idején latinóra helyett élvezhettem abban a dunántúli kis városkában, ahol a nyugati műveltséget és az európai eszmét tanulni kezdtem. A film hősének utolsó mondata az, hogy a feladat nehéz, de a remény megmarad.

Az idegen országban látható rend van, abból látható, ahogy mindenki kínos ügybuzgalommal mutatja. A kalauz akkorát szalutál, hogy kis híján föl nem ugrom, bokámat összecsattantani. Az állomásfőnök oly hivatalos szigorral nézi a befutó vonatot, hogy én érzek bűntudatot a késés miatt. Kívülről érzem a rendet, olyasféleképp, mint a tavasz vagy a tél fuvallatát, s ez nyugtalanná tesz, nem érzem a helyemet. Egy ilyen tökéletes rendben, ahol a kormányzat nyilvánvalóan mindent jobban tud, én sok mindent elvéthetek – szüntelenül erre kell gondolnom: fürkészve tekingetek körül, hogy még jókor alkalmazkodjam. Az elsuhanó hegyek mintha tisztára volnának törölgetve, az utcákon, természetesen, egy porszem sincs. Végre elhagyjuk a rend országát. A határállomás után, a következő országban, az első ház falán nagy felírás: Le a kormánnyal! Illemhelyre a miniszterelnökkel! Halál a tehenekre! – s más ilyen gyanús értelmű, rendetlen felszólítás – engem elsősorban arra unszolnak, hogy végre elmosolyodjam, kinyújtsam a lábamat e zavaros, rendetlen, sőt csintalan országban, ahol láthatóan mindenki majdnem azt műveli, amire kedve van.

A rejtelmes vonal, amelyen túl egy más nép, más eszmény és más észjárás kezdődik, az országhatárok vonala azokat izgatja, akik ritkán haladnak át rajtuk. A valóság egyszerű. A nagy rejtelmet nem harsonaszó jelzi, hanem egy más formájú sipka a kalauz fején. A határokon nem címereket őrző angyalok, sasok, medvék állnak, nem azok a fáklyát vagy sarlót tartó telt idomú nők egy ingben és mezítláb, akiket a népek jelképül választottak még a totemek boldog korában. Pénzügyőrök állnak ott, és tanult mozdulattal az érkező csomagjába nyúlnak. A határokon az Állam áll, amely mindenütt egyforma. Az igazi határ, a népeké, rejtve marad.

Eléggé megszoktuk a póznákat a határokon; tudom, ott az elválasztó vonalon még vajmi kevés változás látható, s most mégis meglepődöm. A társas gépkocsi Genfből Franciaország felé szalad, a tavat már elhagytuk, rögtön a határon leszünk. Már ott is vagyunk. A járművek megtorlódnak, a gépkocsivezető cigarettára gyújt, kihajol az ajtón, és szaporákat tülköl. Kihajolok én is. Tízméternyire és egypercnyire más nemzet kezdődik.

Ez itt, ebben a külvárosban szemmel látható. A kép, mint a valóság minden példázata, látomásszerű.

Ragyogó tisztaságú utcákon jöttünk, azok között a jellegzetes svájci bérházak között, melyekben, már megtanultam, kivétel nélkül mindenütt ingyenes a szabadon kezelhető felvonó; amelyekben a lépcsőket naponta tán négyszer is lemossák, és a kaput sosem zárják be kulccsal. Ez a tisztaság és önkéntelen rend végül annyit foglalkoztatott, hogy nemegyszer már nyugtalanul fürkésztem szét: látok-e valahol csak egy papírhulladékot. Itt sem látok. A gépkocsi megindul, átzökkenünk a határon és a szokásos bizalmaskodó kérdéseken.

Itt ráadásul a határ mindkét oldalán még a nép is ugyanaz. Mi teremtette meg mégis ezt a titokzatos elválasztódást? Mintha ollóval vágták volna. A zökkenés után egyszeriben megszűnnek a felvonós, tükrös, szőnyeges házak. A levert vakolatú kapukból részeg falépcső tántorog az emeletre, akár Marseille kikötőnegyedében, az ablakban a trikolór mellett gatya lebeg, a vályúkeskenységű utcában mindenütt a leghamisítatlanabb latin szutyok; a gépkocsivezető, aki eddig presbiteri méltósággal tartotta a kormánykereket, most az ablakon át széles ívben kiköpi a cigarettacsutkát, keresetlenül kimondja a cambroni főnevet, s ettől fogva minden falu bisztrójába bemegy egy pohár szeszre.

 

 

A kanyarokban egy-egy pillanatra s egyujjnyira kidugja fejét a Mont Blanc, aztán megint lekapja vállai, a barna hegyek közé; a következő pillanatban épp az ellenkező oldalon tűnik fel; úgy bújócskázik a felhők és az ormótlan csúcsok mögött, akár egy szöszke kislány. Feje búbja mindig ragyog a napban. Sallanches főterén, ahol a vezető után én is kiszállok, végre egész nagyságában s teljes kíséretével bemutatkozik.

Megnézem magamnak, s várom a hatást. A hatás nem jelentkezik; a lélek csendjét azonban már gyanúval fogadom; a hatás váratlanul, tán évek múlva fog jelentkezni, s akkor esetleg katasztrófaszerűen. Egyelőre élvezem biztonságomat, mintha isten színe előtt állhatnék, minden veszély nélkül, hétköznapian, csak így turistanadrágban. A hegy nagy, s valóban púpozottan tele van hóval, most augusztusban is. Itt áll a helyén. Vagyis én már akár mehetnék is haza.

Mert természetesen hazai mértékkel mérem. Hazai élménnyel és emlékkel, mely az idegekben lapul, s döntőbb s hitelesebb a mértékrendszernél. A hegy nekem nemcsak magasság, hanem az is, ami otthon: fölöslegesség, emberietlenség.

A feledhetetlen lecke szerint, melyet még a földrajzi lecke előtt kaptam, hegy az, amit nem lehet felfelé menet megszántani. A hegy nekem kitörölhetetlenül a Tükörcsös; a hegy, melyen a családi szőlő terül, s melynek magasságát nehezebb megállapítani, mint ezét itt előttem; a könyvek, még a hazaiak sem emlegetik; a Dunántúl fekszik ott, ahol a Kapos beleömlik a Sióba. Kezelhető jószág, annak ellenére is, hogy hegy. Itt e Behemót lábánál fiúi melegséggel és hálával gondolok rá. Dehogyis cseréllek el; ülj csak, hunyorogj csak nyugodtan a jó meleg napfényben.

A bisztróból kijövet azért óvatosságból még egyszer megnézem ezt is. Közben megnőtt; ahogy szememet el-elveszem róla, pillanatonként növekszik. Növekszik, s lassanként már emberiesül. Csak később eszmélek rá, hogy Vajda János jóvoltából, aki kegyesen versbe foglalta, egy pesti kávéház sötét sarkában kuporogva jobban meghódította az emberiség számára, mint a legmerészebb hegymászó. Mióta a hegyet látom, az a vers motoszkál bennem, csörgeti innen is, onnan is eltévedt sorait, amíg végre az egész költemény összeáll és hibátlanul folyik. A hegy tekintélyes, de már oly ismerősen tündököl, mintha a tiszteletre méltó ismerős, a boldogtalan költő ülne a tetején. Hódolattal, de barátságosan üdvözlöm, s azt gondolom: no, végre szemtől szembe látlak.

 

 

A cárszkoje-szelói cári palotában a látogatók át-átlépték a trón köré vont selyemkötelet, és leültek a kínosan agyoncifrázott karosszékbe, melyben egykor a Romanovok uralkodtak. Én a szememnek is elhittem, hogy a karosszék valóban üres. Itt Chamonix-ban nem érem be a látással. Megtapogatom bukszámat, egy tekintetet az égre, és magam alá kéretek egy széket a Brasserie Centrale teraszán. A helyiség zsúfolt, mondanom sem kell, hogy milliomossal; amerikai milliomossal s azok tartozékával.

A merész kísérlet nem éri meg a költséget. Hiába próbálgatom: Chamonix-ban milliomosnak lenni unalmas. Azután büdös: a gépkocsik itt farolnak el közvetlenül az asztalok előtt, olyan áradattal, akár a hazatörtető falka. Háromtagú női zenekar működik, pontosan olyan eredménnyel, mint az, amelyet A helység kalapácsá-ban Petőfi oly mesterien érzékeltet. A lármában egy hangot sem lehet érteni, az ember még a gondolatát sem érti. A látvány a szemközti vendéglő terasza, tele kispolgári álruhába bújt angol, francia, német nyelvű milliomossal. Mindazonáltal kívülem minden milliomos láthatóan élvez, nyilván már beletanultak. Szeretném ellesni a titkot: mit élveznek? Mi az a gyönyör, amely százszámra ebbe a helyiségbe csábítja őket, ahol se levegő, se kilátás, se csönd? Egymást nézik, ez sem üdítő. Nadrágos hölgyek vonulnak el az asztalok között, sastekintetű selyemfiúk. Mi a titok? A kérdés fogas, szorongva odázom a feleletet, mint érettségin a készületlen diák. Múlnak a percek, a félórák. Hasztalan hegyezem a fülem, egy pissz súgást sem hallok. Végre felkelek, kioldalgok: megbuktam.

Minden, ami itt van, legalább hetvenéves. Már nem is az úrhatnámság, hanem az úrhatnámság tradíciója csábítja ide az embereket. Ennek a társadalomnak a nyaralás olyan erőfeszítés lehet, mint a magyar agrárproletárságnak az aratás: egész évben erre készülnek, aztán ennek a fáradtságát pihenik. Sajnálom, hogy épp idegyűlnek. Mert a vidék valóban édeni.

 

 

Édeni, állom a kifejezést. Volt egy naplemente, Combloux-ból láttam. Az Arve völgyében a kis falvak már félhomályban voltak, a folyó két oldalán emelkedő hegyek derekán felhőgyűrű lebegett, pontosan olyan, aminőt csak a német romantikusok tudtak elképzelni; aminőt idős vidéki szivarozók tudnak fújni füstből unokáik mulattatására. A hegyeken megtört a napfény.

És másnap reggel a gyalogút Combloux-ból Saint Gervais-be. A nap melegét alig lehetett érezni. De a fehér hegyek úgy izzottak, sziporkáztak a fényben, hogy a szem alig állta. Izzott s sziporkázott közöttük a pára is, az egész tájék a föld fölött lebegett, s felhőkben. Odasiettem.

 

 

Mint minden szegényt, szabaddá engem is csak a betegség tesz. A pesti iszonyú napok, vizsgálatok és fájdalmak, az ötheti fekvés meg szorongás nélkül sohasem látom meg ezt a vidéket; az volt a purgatórium. Így minden, amit itt élveznem kellene egy kicsit, az utolsó nagy szabadságból ízelítő, a halálból. Nem hiszem persze, hogy meghalok, de a környezet elsősorban a halálra készít fel. Valamikor az volt a vágyam, hogy sajnálkozás nélkül, betelten, talán unatkozva hagyhassam el a földet: belőled már elég volt, lássuk a többit. Mindannyiszor úgy veszem le szememet a tájról s úgy hunyom le, mint a tanult borivó egy-egy pohár kiürítése után.

A fogaskerekű Saint Gervais-ből indul a Mont Blanc-ra, illetve a hegy derekára, a Bionnassay-csúcsra. Az utasok izzadó arccal, nyakukat tekerve, elégedetten szemlélik a tündöklő fehér hegyet, akár valami jól sikerült süteményt a kirakatban, melyért rögtön benyitnak. Az ég derült. Felhő csak egy öklömnyi tapad körülbelül a hegy hónaljában. Kánikula van. A vonat megindul.

A vonat két személyszállító és egy csomagszállító kocsi. A teherkocsit telerakják különféle áruval; ezek – az áruk – csodálatos változáson fognak átesni. Mintha előre tudnám, rajtuk a szemem.

Az út két és fél óráig tart. A mozdony hátulról tolja a három kocsit. Kihagyó lélegzettel erőlködik, pöfög, köhög; érezni, ahogy meg-megveti lábát, s nagyot nyögve feljebb taszítja a három kocsirakomány lelkes hegymászót.

A mozdony ablakában fekete arcú mozdonyvezető áll, s újságot olvas. Az utasok ülnek, akár színházban a gongütés elhangzása után, várják az élményt. A darab klasszikus, de izgalmas. Egy jegy hetven frank; ez a klasszikusságot is, az izgalmasságot is emeli, hiába tagadnánk. Ki-ki előszedi távcsövét.

Közelről, mintegy zenekari ülésből nézve, apró káposztáskertek, szemétdombok és pincék tűnnek föl, s kötik le a tekintetet, amely most már, ha másért nem, hát a költség miatt, konokan elragadtatott. „Ah!” felkiáltást az utasok még nem hallatnak, de szomjasan bámulják saját házaik és szállodáik hátsó udvarának, cselédlakásának és telefonfülkeszerű mellékhelyiségeinek hasonmásait: az élet szövetének ez érdes visszáját, amely így zenekari ülésből valóban lélegzetállítóan érdekes, nyilván megéri a pénzt.

A vonat dohog, a realista díszletek lesüllyednek, a palatetők fölött felhúzódnak a havasok. A tekintetbe belevág egy hosszú vízesés, haragosan csattogva, majdnem olyan hévvel, mintha színpadon csinálná.

A fülke mindkét oldala csupa ablak, most még az üveget is levették róluk; a pillantás jobbra-balra szabadon szállhat.

A sík vidéki beteg a kocsi sarkából tárgyilagosan nézi a műveletet, ahogy a táj kétoldalt kirakja púpos erdeit, szakadékait, terjedelmes hegyeit véghetetlen sorban, olyasféleképpen, ahogy a kofásszekerek kirakodnak egy mezőváros hetipiacán. A beteg meghatottság nélkül nézi a tarka kofálkodást, a fél térdre ereszkedő természet hűbéri hódolatát, s arra gondol, vajon nem búcsúzóul kapja-e ezt a hódolatot s nem későn-e?

A kocsiülés lassan hátradől, hintaszékké változik, a beteg már majdnem olyan helyzetben ül, mint vidéki ivókban az unatkozó gazdatisztek és prakszik, mikor vasárnap délelőtti sörözés közben asztalra rakják lábukat: a vonat egyre szélesebb szögben dohog fölfelé.

Hirtelen tágas völgy következik. Túlsó felén egymás mellett két csúcs is áll, félrevágott fehér kozákkucsmában, oldalukon egy-egy hosszú vízesés türelmetlenül csattogtatott kancsukájával. Elhangzik az első ah.

A mozdony lassít; állomás kezdi csöppentgetni raktárait, bódéit, szokásos kellékeit. A vonat egy-két tétova lépést tesz, hogy megálljon-e, végül mégis elhatározza magát és megáll. A csomagszállító kocsiból nyitott gyümölcsládákat raknak ki, s egyenként végigviszik az utasok orra előtt. Az alma fontja öt frank, a szilváé öt-ötven, az őszibaracké hat, vagyis alig egy-két frankkal több, mint fél órával előbb, a völgyben. Vásárlók jönnek, kintről.

A mozdony nagyot lélegzik, fúj, prüszköl, mintha tenyerét köpné, nekiveti vállát a kocsiknak, és, isten neki, megindul. A lombos fák elmaradnak.

Nem maradoznak, hanem egyszerre maradnak el. Körös-körül a hegyeken mindenütt egy magasságon, egy vonalban állnak meg valamennyien, mintha összebeszéltek volna, hogy eddig és nem tovább. Frontjukon túl csak apró bokrok kalandoznak tovább felfelé, főleg málnabokrok. Aztán azok is kiállnak, mintegy kifúltan. Már csak az áfonya lapul, egyre alacsonyabban, végül már csak hasalva a földön, mint elszánt előőrs.

A fenyők viszont magasodnak. Mátyás-templomok és pécsi katedrálisok állnak fenyőkből. A táj oly tiszta, hogy szinte cseng, mint egy pohár. Egyetlen folt van csak benne, fent magasan, az a kis vattatapasszerű felhő a havas halántékán.

Aztán egyszerre a fenyők is elmaradnak, ugyancsak összebeszélés formán. A kanyarban messze állomás tűnik fel, oly reménytelen magasan, hogy a mozdony hosszan, fájdalmasan felsípol. Az utasok lassan elálmosodnak, ah helyett á-t mondanak, szájukat ütögetik. A levegőtől vagy mert elég volt? A völgyben egymás hegyén-hátán úgy állnak a havasok, akár tavasszal a vakondtúrások egy vizenyős szántón.

A táj elveti a sulykot, halmoz. Megjelenik a páfrány, de aztán az is elmarad, katonai rendben és pontosan ugyancsak a geográfusok húzta vonalon. A beteg a csigaként vánszorgó kocsiból alaposan szemügyre veszi a földet, s maga sem tudja, miért, elégedettséggel állapítja meg, hogy a lapu nem marad el.

A Col de Vozán úgy áll meg a mozdony, olyan csatakosan, izzadtan, csöpögve, hogy az ember szeretné zsebkendővel megtörölgetni a homlokát. A csomagszállítóból kiemelik a gyümölcsösládákat, és szép sorban az állomás sövénye mellé rakják, mert itt majd háromnegyed óra a pihenő. Az alma fontja hét frank, a szilváé nyolc, az őszibaracké nyolc-ötven. Jönnek vásárlók itt is, a villákból.

A Col de Vozán szép vendéglő, szálloda van és kilátás a chamonix-i völgyre. Az utasok kiszállnak, lemennek a vendéglőbe; a vasúttársaság szeretetre méltó előrelátásából kényelmesen megebédelhetnek, ebédidő van.

A sík vidéki utas fajának higgadtságával tájékozódást szerez a kifüggesztett étlapon, elfogyaszt egy pohár tejet, aztán nekiindul a domboldalnak, átlépdeli az ötméterenként csörgedező csermelyeket, étkezésre alkalmas helyet keres; a homályos rokonérzéstől vezettetve egy lapu mellett telepszik meg, onnan szemléli a wagneri tájat, miközben köröm közül étkezik.

A vidék tündéri, de üres, kietlen, emberietlen, mint majd a világ az utolsó ítélet után. Minden látomásszerűen közel van. A legalább húsz kilométerre levő csúcsról az embernek az az érzése, hogy csak kezét kellene kinyújtania; ujjával érinthetné. Az ég egyre derült. Egy egész apró, tapasztalatlan felhő odaúszik a vonathoz, megszaglássza, egy pillanatra összebarátkozik a mozdony füstjével, aztán ijedten iszkol fölfelé ahhoz a vattacsomóhoz, amely a főhegy hónalját hűti.

A társadalmi szerkezet konok képviselője, aki a gyümölcsösládákat kezeli, gyorsan összekapkodja a mit sem tudó barackokat. A mozdony újra köpi a markát, most már a végső erőfeszítésre. Úgy indul, mint az állat, ha vasvillával faron szúrják: ugorva.

Az út most oly meredek, akár a padláshoz támasztott létra. Az utasok kendőt csavarnak nyakukra, kesztyűt húznak, kötött kabátkákat szednek elő. Csak két elszánt angol lúdbőrözteti rövid nadrágban és ingben vörös végtagjait; nem épp azt fizették-e meg, hogy augusztusban decembert kapjanak? Nevetve élvezik a hideget: valódi.

A sík vidéki beteg a híres csúcsra néz, s egy kicsit szégyenkezik, hogy ilyen egyszerűen megközelíthette, szentségtörésfélét érez. Kikönyököl az ablakon, megkeresi a hegy hónaljában a vattapamacsot: hirtelen bizonytalan gyanú uralkodik el rajta. A levegő valóban olyan, mint egy-egy pohár friss víz. A beteg álmosságot érez, megriad, némi számvetésekbe próbál bocsátkozni, de aztán arisztokrata bőkezűséggel átadja magát a bóbiskolásnak. Aludni fog, a Mont Blanc látterében.

Vad motorberregés riasztja fel. Repülőgépmotorok zúgnak, de nem a levegőben, hanem nagy cementemelvényeken a földön. A vonat áll.

Az állomás előtt nekiöltözött francia katonatisztek járnak fel-alá. Arrébb építkezés folyik, még arrébb motorszerelők motort szerelnek. A francia légügyi minisztérium kísérleti telepe ez, itt próbálják ki, hogy a gépek működését miként alakítja a magasság, a kétezer méteren felüli.

Az árokban hó és lucsok, oly hiteles, akár egy somogyi út mentén, február végén. Ködszag terjed. De a vidék üde zöld. Valahol tehén kolompol.

A vonat ismét kapaszkodik, zihál, kanyarodik, mászik, mint a medve az ágon, megint kanyarodik, aztán beváltja a beteg balsejtelmét. A ragyogó tiszta tájból kimért lassúsággal, de nyílegyenesen besétál a magányos felhőbe és megáll: ide készült.

A kalauz tudtára adja az utasoknak, hogy megérkeztek. Az utasok kiszállnak.

A sík vidéki utas fölnéz a híres csúcs felé, a cecei Hejhó csárda mennyezetét látja, hajnaltájt, amikor már vágni lehet a füstöt. Köhög, körmébe fú, nyári félcipőjében össze-összehúzza lábujjait, orrt töröl. Csak azért indul meg, hogy topogjon. Jégre lép, megcsúszik, lehajol, és szed egy csokor tündöklően kék színű nefelejcset, egypár szál vadárvácskát és valami ismeretlen, piros csillagvirágot, aztán tájékozatlanul megáll, kezében a csokorral. Ezt gondolja: „Hát itt vagyok.” Ellép egy szikláig, s kiszámítja, hogy pontosan hat méterre lehet látni.

A köd nagy, szabályos, álló hengerekben érkezik, kifogyhatatlanul, mintegy rendelésre. Néha egy-egy emberi alakot szállít, vattába csomagolva. Hangokat is szállít. Az utasok elszélednek, különböző távolságból tüsszentenek.

Van, aki nekivág a havas-sziklás hegyoldalnak, s még feljebb igyekszik sóváran és telhetetlenül: ha az eddig elért magasságnak megvolt az ára, pénzt ér itt minden további méter, szerez egypárat ingyen. Mások elmennek a híres gleccserhez, melyet a prospektusok oly költői jelzőkkel illetnek, s amely egy darab Kálvária tér, januárban, mikor már kupacokba rakták a halottszürke havat.

Az utasok két pártra szakadnak. Az egyik rész a rövid nadrágos angolok példájára kéjesen vacogtatják fogukat, kéjes nyögéssel fogadják a fagy pofonjait, akár a gőzfürdőben a dögönyöző öklét. A másik rész előbb csak sokallja a dolgot, aztán egyszerűen, igen helyes ösztönnel megsértődik. A bölcsek rögtön beültek a kávézó fabódéjába.

A ködöt egy pillanatra széthúzza egy jóakaratú ujj, olyasféleképpen, mint a színészek a színpadi függönyt, mikor kikukucskálnak, összegyűlt-e már a közönség. A beteg ott áll a nyílásnál, gyorsan lenéz; a völgy napsütésben ragyog. Napfényben ég a többi hegy is. Fent a csúcs is tündököl. „Csak egy tenyérnyi felhő van – gondolja –, de épp itten.” Elmegy a bódéhoz, amelyben az emléktárgyakat árulják, a gyönyörű fautánzatú agyagmedvéket, a zergeszarv-sótartókat és asztalkendőgyűrűket. Hegymászóbotja ugyan nincs, de vásárol egy hegymászóbotra való fémlapocskát, hátha vásárol valamikor egy botot is. „Ez a felhő mindig itt van?” – kérdezi. A kérdezett szinte cinkosi jókedvvel bólint.

A kávézóban vidáman lobog a tűz, az utasok most már pártállásra való tekintet nélkül, szerelmes mozdulattal tapogatják a kerek, meleg csészéket. Az ablakokon csurog a pára, ki már egy méterre sem lehet látni; éles szél csap be, ha kinyitják az ajtót. A pult mellett itt is emléktárgyak, esernyőtartók, síbotok sorakoznak és gyümölcsösládák. Az alma fontja kilenc frank, az őszibaracké tizenegy, a szilváé, nem tudni, milyen törvényszerűség vagy feledékenység következtében, itt is csak nyolc.

A vonat órák múlva indul lefelé. „Ha az életem nem is – gondolja ismét az utas –, ez a délutánom szabad.” Az ablakot nézi, a párát. Odatekint az almákra, amelyek oly rendületlenül hirdetik a lenti világ törvényét. Arra gondol, vajon a gyümölcs ára lefelé is ötszáz méterenként úgy fog-e csökkenni, ahogy felfelé emelkedett. Aztán asztalhoz ül, zsebéből papírt szed elő, arrébb tolja a csészét, s munkájába mélyed. Ír; értéke tán annak is több itt fenn. Jóval később a ládákat rakosgatni kezdik; a vonat visszaindul.

A mozdony, hasát előrenyomva méltóságosan, öntelten lépdel lefelé, akár egy kövér paraszt a szőlőhegyről. Egy perc alatt kiér a felhőből. Az utas a gyümölcsösládák sorsát figyeli, sejtelme fillérről fillérre beteljesül. Kinéz a tájra, ahol kimerült gyalogosokként tekinthetnek felfelé a fenyők, és mosolyogni próbál, amikor hirtelen olyan vasmarkú fájdalom ragadja meg, hogy el kell lépnie az ablaktól, nehogy lebukjék a tündöklő, puha tenyérként emelkedő völgybe.

Az utas fölhajtja a poharat, leteszi. Ám a pohár alján vél még egy csöppnyi italt. Vagy torkában érez még egy csöppnyi szomjúságot? A poharat ismét ajkához emeli, miután hosszasan rázogatta, mintha abban az utolsó csöppben rejtőznék az egész pohár értelme. Belebandzsít a kékülő üvegbe; nyel, semmit nem érez, de kielégülten teszi le az ivóedényt. A szobában már minden össze van csomagolva. Az ablakban ott a fehér csúcs.

Vége a nyárnak. Vége egy kornak.

Az ablakhoz léptem, felnéztem a fehér csúcsra, aztán figyelmesen erszényembe néztem, mintha holmi trigonometriai arányszerkesztéssel az erszény alapjából számíthatnám ki a hegy magasságát. Hamarosan kiszámíthattam. Ha az úton hazafelé csak kenyérsarkat eszem, még felmehetek ennek is a tetejére. A béke utolsó napjai a Jungfrau lábánál értek, Lauterbrunnen felett, egy elhagyott kis szállodában. Nem tudtam akkor még, hogy a húszévnyi béke utolsó kortyait szívom. Ezt két nap múlva tudtam meg. Sem üdítő, sem csillapító nem volt ez a béke. De még éltem vele, sürgősen. A végletekig akartam fokozni.

Jungfraujoch, 3460 m. A pompás szállodában, amely három-négy vonat közönségének befogadására készült, csak este vettem észre, hogy teljesen egyedül vagyok.

A vonatok közvetlenül a szálloda kellős közepébe érkeznek, az indulócsarnok egyben hall is. Az épületen kívül, a vezetők szerint, egy lépést sem tanácsos vezető nélkül tenni. Ahogy az ember a küszöbről leveszi lábát, valóban, hóra és jégre lép. Onnan pedig egy pillanat alatt ezerméteres szakadékokba és rianásokba léphet.

Az előcsarnokban abesszinfeketére sült szőke vezetők járnak föl-alá a szokásos medveléptekkel és medvetekintettel, de papucsban és ingujjban, és dörmögve kínálják őrangyali pártfogásukat napi százhúsz frankért.

Az üzem elakadt. Lám, itt is, a csillagok közelében.

Már harmadnapja, hogy teljesen elakadt, tudatják fejcsóválva az alkalmazottak. Az angolok az utolsó szálig elutaztak; különvonatokon szállította haza őket a kormány.

„Akár tavaly – gondolom magam csitításával –, nekik más az idegrendszerük.” Annyira bízom közép-európai idegrendszeremben, hogy eszembe sem jut megkérdezni az alkalmazottakat, miért is utaztak az angolok oly sürgősen haza.

„A franciák is hazautaztak” – mondja az egyik vezető, s olyasfajta tekintetet vet rám, mint barlangjából az oroszlán a süteményt dobáló közönségre. „Háború megint?” – kérdezem szinte bennfentesen. „Most, úgy látszik, komoly” – mondja az oroszlán, s keserűen legyintve odébbkullog.

Kint süt a hold, a jégmezők tejesen ragyognak. Félcipőben fölcsúszkálok a híres kilátóhelyre, vezető nélkül, ingyen. Egy lélek sincs.

A hóból döngölt, kötésig érő palánk mellett a jégbe hűtött rúdon csak a hatalmas svájci zászló csattog a fagyos szélben. Ahogy közelebb lépek hozzá, teljes erővel arcon vág. Havazni kezd. A megolvadt hópelyhek szemembe folynak, homlokomat beletörlöm a zászló csücskébe, aztán visszatipegek a szállodába. A villanykályhák kedélyesen pattognak, de az ajtóhasadékon élesen döfköd be a fagy. Fölmászok a kabinszerű fülke felső hálóhelyébe, beburkolózom. De még így is meg-megráz a hideg.

Kint változatlanul havazik. Arra gondolok: mi az értelme az óriási erőfeszítésnek, amely örök hótorlaszokon, iszonyú szakadékokon, lavinákon át vasutat tört ide, ebbe az embertelen kietlenségbe, s luxusszállodát ütött a jégmezők közepébe? A tanulság csak egy: hogy a tél ocsmány, ijesztő évszak; a lecke így hirtelen, átmenet nélküli, augusztusban, a legvilágosabb. Csak erre gondoltam.

 

 

3572 méter. Ez a legmagasabb hely, ahová az ipar, a közlekedési eszköz feldobja az embert. A Jungfraujochról, mintegy ráadásként, százméteres felvonó vezet ide. Az épület időjárásvizsgáló-állomás. Felső erkélyén, a különféle készülékek között most katonák topognak bundában és halinacsizmában. Távcsővel az eget kémlelik. Megcsendül a telefon, az egyik katona tréfásan adja le a jelentést: széllel borotválkozik. Csak később emlékeztem rá, hogy mondott valamit a háborúról is. Nevetve beszélt, ezért nem figyeltem szavaira: a jókedv, mint mindig, megnyugtatott. Aztán, mint aki elvégzett egy megbízatást, lejöttem.

 

 

Zürich. A jókedv tett gyanútlanná tegnap Luzernban és tegnapelőtt Bernben is. Luzern utcáin a dalosünnep áriái úsztak, a köztereken szakállas és kopasz férfiak kórusa énekelt. Egy hatalmas teremben Toscanini vezényelt még lelkesen, mosolyogva a mosolygó hegedűsöknek. Bernben az árkádok virágos alagútjain az üzletek előtt az a boldog svájci hétköznap áramlott, amelyhez hasonlót másutt csak a karácsony előtti napokban látni. Az eleven szimbólumként őrzött medvék árkai körül vidáman nyüzsgött a nép. Kiflit dobáltak nekik és málnát.

Zürichben az állomáson csak azért mentem be a felvilágosító irodába, hogy megtudjam, van-e elég idő, hogy kiszaladjak egy kicsit a városba. Mielőtt elmém a kapott felvilágosítással foglalkozhatott volna, majdnem azzal a kéjes, kielégült, átszellemült mosollyal volt kénytelen foglalkozni, amely a hivatalnokok arcán felelet közben megjelent. Hát valóban ilyen boldogságot ad a pánik vagy a pánikkeltés? – Most – így közelről látva – értettem meg a rémhírterjesztők lelkületét. A hivatalnokok ragyogó szemmel, szinte szájukat nyalva közölték, hogy a határ már le van zárva! Vonatok már nem közlekednek! Uraságod itt rekedt! Nem, semmit sem lehet csinálni! Bizonyos, hogy nem a kárörvendés villanyozta őket. A félszeg helyzetre az első válaszom az volt, hogy elnevettem magam.

Milyen boldogan nevettek velem! Milyen kitörő örömmel fogadták, hogy négy hete nem olvastam újságot!

Oly elmerülten kellett olvasnom – rögtöni lefordítás végett – Racine-t, a Pereskedők-et.

No, most majd megtudhat egyet-mást!

Talán rögtön ezt. Tessék! Tessék! Mohón, készségesen keresték meg az esti kiadásban a hírt, hogy a vonatösszeköttetés – Magyarország és Németország közt is – megszűnt! A felvilágosítás fele tévedés vagy hazugság volt, de ez a jelenet minden hiteles hírnél jobban meggyőzött arról, hogy az emberek még mindig készek a háborúra, hogy a helyzet valóban veszélyes lehet. Az emberek zöme élvezi az izgalmat. Öntudatlanul ugyan, de annál veszélyesebben. Ez riasztott meg.

Nyugalmamat a magyar konzulátuson nyertem vissza. A fagyos nyugalom láttán nyertem vissza, melyet az a fiatalember mutatott, aki tudatta, hogy Németország felé valóban lezárták a határt, tessék tán Olaszországon át utazni. Ő – nem tehet semmit! Jegyem a német vonatra szólt, készpénzkészletem még a villamosútvonaluk felett is töprengésre késztetett.

Tárgyilagos felvilágosítást a német utazási irodában kaptam. Csak a nemzetközi vonatok álltak meg; határtól határig, ha késéssel is, de el lehet vergődni.

St. Margareten. A „határ”!

A külsőségből inkább arra lehetne következtetni, hogy Svájc készül valamire. Szakállas, idős svájci népfelkelők állnak egy hídon. Karukban szuronyos puska. Előttük drótakadály. A német oldalon csak egy zászló és egy finánc.

München. Teljes nyugalom, de az utazás már valóban háborús. Tömött kocsik, az ember a csomagján ül a két vagon közti átjáróban. De háborúról csodálatosképpen egy hang sem esik. Reggelre így – félálomban – tökéletesen megfeledkezem a helyzetről. Délelőtt a jövő helyett a várost nézdelem. Végre megvan: hát ide kacsintottak, akik a század végén Pesten azokat az asszír-babilon és görög–római ihletettségű rémálmokat malterból felrakták. Sietve jártam, mintegy álomban egyre. A Szépművészeti Múzeum és Műcsarnok ihletőit csak messziről láttam, a Königplatz előtt gyorsan visszafordultam, indult a vonat.

Salzburg. A szemem egy kicsit már kopog, de annál jobban nyeli a látványt, mintha a testi éhséget a szellemi táplálkozás valóban csökkenthetné. (Valóban csökkenti.) A szűk utcákban minden üzletből Hitler szava dörög a rádió recsegésével. Az egyik ajtónál elejtett mondatot a másik ajtónál kapom fel. Háború? Most sem hiszem el. Magamban azt fejtegetem, hogy mindez csak a diplomácia nyelve, ezzel a hangsúllyal is, az ágyúk hangsúlyával is.

Bécs. A vonaton csak egy pártjelvényes fiatalember említi, hogy a csapatok a lengyel területen merre járnak. Másnak erre itt nincs mondandója. Annyira átengedték egyetlen embernek a szót, a töprengést, az aggodalmat vagy reményt? Linz után hirtelen elsötétítik a vonatot.

Vaksötét országon utazunk, vaksötét Bécsbe érkezünk meg. Csak a hold világít. Hidegen, élesen, mint aki visszakapta elorzott birodalmát, s most büntetésre készül.

A vonat – most leszállva látom a holdfényben – végtelen hosszú. Minden vonalon nagyjában csak egy-két vonat jár, ott is, ahol azelőtt húsz közlekedett.

A nép szüntelenül dől a sötét várócsarnokba. A várakozók egy lépésről sem ismerik fel az érkezőket, az emberek egymás arcába hajolnak, a lármában becézőnevek és meghitt füttyjelek hangzanak. Az áradat végre az utcára sodor. Sötét a villamos is, amelyen nagy nehezen átvergődöm az Ostbahnhofra. Éjfél van.

Padon, nyilvános kertben régen nem aludtam. Felöltőmbe burkolózva, kalappal a fejemben sokáig bámulom az eget, mely világosabb, mint a föld, egy-egy percre meglep az álom. Az álom a megszakítás ellenére is összefüggő, összefüggően zavaros. A nemzeteket egy-egy alakzatban megszemélyesítve látom, úgy, ahogy a karikatúrák szokták ábrázolni őket, népviseletben, a határon át kezet nyújtva. Most nem kezet nyújtanak.

Pest felé ma még két vonat is indul; az egyik hajnalban, a másik tíz órakor. Az utóbbi mellett döntök: ha már itt vagyok, megnézem nappal is a várost. Most száll ki belőle a „béke”.

Semmi rendkívülit nem látok. A kávéházban a reggeli, akár Svájcban: kávé, zsömle, méz; vaj annyi, hogy a vendég csak zsugoriságból fogyasztja el.

A Kärtnerstrassén a szokásos forgalom. De a kirakatokban már ott a térkép: a hadszíntér. Eszembe jut, hogy milyen tolongás volt Pesten a kirakatokba tett térképek előtt, és elcsodálkoztam, hogy itt senki sem áll meg. Csak én álldogálok, s betűzöm a nehezen ejthető lengyel városneveket. Végre mellém lép egy vasutas. Harmadszori ismétlésre értem meg, mint mond. „Már az új térkép?” – kérdi.

Bemegyek egy üzletbe, s gyanútlanul tejet kérek. „Nincs!” – felelik. „Elfogyott?” „Nem: csak jegyre van.” Csak álltam értelmetlenül, holott ekkor éreztem először, hogy megérkeztünk valahová: hogy az idő vagy a történelem vagy a világ elérkezett oda, ahová indították.