Oroszország

„Pisítye právda! – Írjátok meg az igazságot!”

Könyvem írásakor tisztában voltam azzal, hogy akik kezükbe veszik, legnagyobbrészt eleve kész világnézetük támogatására keresnek majd benne adatokat. Ez a körülmény nem zavart. Célom nem a vélemények megváltoztatása volt, hanem képességem szerint a legtárgyilagosabb helyzetjelentés.

A görögök a jó hír hozóját megjutalmazták; aki rosszat hozott, azt nem jutalmazták meg. Ma sincs másképp. Engem nem az érdekelt, milyen a hír, csupán a feladat, hogy mindent úgy tudassak, ahogy láttam.

Természetesen, nem láttam mindent. Arról beszélek, amit pontosan a két szememmel láttam azon a közel tízezer kilométeres úton, melyet a Szovjetunió területén megtettem.

Elfogulatlan emberi szemmel vizsgáltam mindent, de nem tagadhattam meg ezúttal sem azt, hogy magyar vagyok, meggyötört nép fia, amelynek nehéz esztendeiben ezerszeresen szüksége van a tisztánlátásra, jobbra-balra egyaránt.

A vonat megáll, a fegyveres lengyel katonák kiugrálnak a hirtelen záporba, s felsorakoznak a kis őrház előtt. Szuronyukon, lábszárvédőiken, hatalmas szemellenzőjű sapkáikon, melyeket az állra szoruló széles bőrszíj tesz még harciasabbá, vastagon ömlik a víz. Most tűnik fel, milyen sokan vannak. Most tűnik fel, milyen sok utas szállt le az utolsó állomáson is, Stolpcén. Ott szállt ki a mi fülkénkből az a bőbeszédű lengyel ifjú is, aki Varsótól kezdve szóval tartott bennünket, bámulatra méltó bátorsággal avatkozva bele a kapitalizmus és a német nyelvtan szerkezetébe. Ez itt a határ. Leszállnak a kalauzok is. A vonat minden kíséret nélkül halad Oroszország felé.

Két-háromszáz méter még az út. A vonaton az izgalom másodpercenként fokozódik, akár a nagy történelmi fordulók pillanataiban. Az utasok kíváncsian mérlegelik egymást, még egy zökkenő, s mindenkiről lehullik az álarc. A vonat romantikus fenyves alatt kanyarodik, hirtelen lassítani kezd. Kihajolok az ablakon. A mozdony fából ácsolt hatalmas kapu alatt pöfög, a kapun fából faragott sarló és kalapács, alatta a teljes szovjet címer.

Üdvözlet a világ minden dolgozójának… – silabizáljuk a cirillbetűs felírást a kapun, mely kétségtelenül egy új kor, egy sose-volt-világ bejáratát szándékolja jelképezni, akár Dante kapui; de vajon már e régi jelkép felelevenítésével is nem örökségről, folytatásról tesz-e tanúságot?

A szomszéd fülkében a három fiatal nő, aki Bécstől kezdve oly kimért-előkelően viselkedett, hirtelen rágyújt az Internacionáléra. Egy pillanat alatt kiderül: a februárban felkelt schutzbündlerek hozzátartozói, illegálisan jöttek. A következő fülke ablakából az amerikai utasok, akik vastag csekkfüzetekkel a leningrádi prémkiállításra igyekeznek, nyugtalanul és zavartan tekingetnek feléjük. A vonat egy pillanatra megáll, hallom a fülkék kasszerű morajlását; a lelkek, akik eddig udvariasan megosztották az útra való sonkát és vizes uborkát, szétválnak, jobbra és balra. A pokol vagy a mennyország kapuja? Fürkészve tekintgetek körül, s hitet teszek, hogy megőrzöm tárgyilagosságomat. Visszatekintek Európa felé. A kommunizmus el fogja tüntetni az országhatárokat! – hirdeti a belső felirat. Nyugalmat erőltetek magamra, s az általános kapkodásban elcsomagolom olvasmányaimat, az idegenvezetőket és útirajzokat, melyek helyett Tolsztoj Levelei-be ragadtam bele. Előveszem jegyzetfüzetemet, megszámozom az első három oldalt. Itt már minden fontos. Vizsgálódva nézem a tájat, s mosolygok magamon. A fák is nyilvánvalóan éppolyan fák, mint félórával ezelőtt, a vakondoktúrásokon sem fogok sokat látni az új világ jelentőségéből.

A csöpögő nyírfák között vörös lovas katonák vágtatnak, aztán fatelep következik, magas halmokba rakott fenyőszálakkal, nem messze tőle kis dinamótelep, egy Diesel-motor felnyúló vékony bádogcsöve egyenletes időközökben hibátlan kék füstkarikákat köpköd az esőbe. Előtte az első szovjet polgár, a százhatvannyolc millióból, könyökével épp sapkáját törölgeti.

A következő ebben a pillanatban lép a fülkébe. Alacsony termetű, fehér arcú fiatal katona, mosoly és homlokráncolás váltogatásával igyekszik hivatalos egyensúlyát megtartani a lelkesedő és gyanakvó utasok között; szalutálva, udvarias hangon elszedi az útleveleket.

A töltés alatt bal oldalról faházak tűnnek fel a nyírfák között; az első szovjet falu, Nyegorjeloje. Így messziről semmiben sem különbözik a lengyel falvaktól. Varsótól kezdve csak faházakat látni, még a városokban is. Csupa faház a szovjet falu is; a híd mellett, melyen már döcögve halad a vonat, hosszú faépület áll, ablakai fölött végig terjedelmes vörös plakáttal. Előtte gereblyés munkásnők vonulnak, vagy tízen. Szívélyesen integetnek. A patak mellett mezítlábas gyerek két tehenet őriz. Egyik ház előtt család szellőzködik a küszöbön, férj, feleség, három kislány. Ülnek, és valamennyien uborkát hámoznak. A váltók körül tíz-tizenkét munkás dolgozik, olajos zubbonyban, olajos bőrsapkában. Csavarokat hajtanak a sínekbe. Mérnök vagy munkafelügyelő az, aki pár lépéssel mögöttük valamit papírlapra jegyez, miközben szája szélére tolt cigarettájának füstje arcát keserves fintorba torzítja?

Nyegorjeloje széles peronján nyolc katona áll sorfalat. Fegyver nincs náluk. Fegyvere, apró revolvere csak a parancsnokló őrnagynak van, aki térdig érő, hatalmas csizmában, bricseszben, rengeteg derék- és vállszíja között, sapkája alól kigöndörödő, vörös fürtjeivel és termetes orrával úgy mered ott, mint egy plakát, hogy harsányan tudassa az érkezőkkel: a szovjet nem ismeri a fajták közti különbséget. A katonák mellett fehér nyakba akasztós kötényű hordárok várakoznak, s a világ minden országa hordárainak fürgeségével rohanják meg a vonatot. Át kell szállni, a lengyel vonatok csak idáig közlekednek. Az állomás másik oldalán kezdődik az orosz sín, melynek keréktávolsága – még a cári stratégiák óvatosságából – valamivel szélesebb, mint az európai vasutaké.

A vámvizsgálat hombár nagyságú, tágas, tiszta teremben történik. A padozat fényesre kefélt parketta, a két oldalfal csupa ablak, az ablak felett Lenin arcképe, a harmadik falon Szovjetoroszország térképe az első ötéves terv eredményeinek feltüntetésével, a negyedik falon emeletmagasságú festmények: ízelítő az új szovjetstílusból, amelynek lényege, amint látom, a madártávlat. Az egyik dolgozó termelőszövetkezetet ábrázol cséplőgéppel, traktorral és vágtató ménessel, a másik a híres dnyeprosztroji gátak építkezését mutatja. A kép színei elevenek, élettől duzzadók. A falakon körben hat különböző nyelven: Minden ország proletárjai, egyesüljetek!

A terem közepén széles pad fut körbe, az utasok ide helyezik kinyitott bőröndjeiket. A vámtisztviselők szakértő mozdulatokkal emelgetik ki a fehérneműket, a cipőket, mindent megtapogatnak. Az idegen pénzről jegyzéket állítanak ki, legfeljebb ennyi pénzzel lehet majd az országból eltávozni. Az útlevélre beírják a fényképezőgép számát. Mellettem, előzékeny magyarázkodások közepette, egy visszavándorló nőtől elkobozzák vadonatúj párizsi selyemruháit.

Az utazási terv szerint itt kell megkapnom a határtól Moszkváig szóló jegyet. A szovjet cséplést ábrázoló kép alsó sarkában nyílik az utazási iroda ablakocskája. A jegy még nem érkezett meg.

– Mit lehet csinálni?

– Táviratozni Moszkvába. Egy-két nap alatt itt a válasz.

– És addig?

– Addig várni.

Van szálloda itt az állomáson. Vendéglő is van.

A hivatalnok egyszerű, csöndes ember, negyven-ötven év körüli; talán még életében nem csodálkozott, arca megrendíthetetlenül szenvtelen.

A dnyeprosztroji festmény egyik sarkában a postahivatal ablakocskája van, a másikban a pénzváltó irodáé. A pénztáros fiatal fiú, fürgén csattogtatja a számolótábla gyűrűit. Vele szemben két munkás ül, szintén fiatalok. Mindhármójuk öltözete oly elhanyagolt, hogy az szinte már kérkedésnek hat.

Kezdődik a pénzátváltás, ismerkedés a rubellal; titkait csak hetek múltán értettem meg. Az alap az, hogy egy aranydollárért két aranyrubelt adnak, illetve adnának, ha aranyrubelt vertek volna s ha aranydollár is volna, és főleg az én birtokomban. Így csak utalványt adnak, egyet a szállodába, a szoba ára fejében, ami négy rubelt tesz ki, azaz 16 zlotyt, azaz körülbelül 12 pengőt, egyet pedig a moszkvai táviratra, mely 1,20 aranyrubelba kerül, azaz 5 zlotyba, ami – azt véve alapul, hogy a Magyar Nemzeti Bank 50 pengőért 70 zlotyt adott, ha jól emlékszem – 3 pengő 60 fillérnek felel meg.

Feladom a táviratot, a moszkvai vonat abban a pillanatban robog ki az állomásról. Már alkonyodik. A fehér kötényes hordár segít felcipelnem a csomagjaimat a szobába. Mennyivel tartozom? Mosolyog. Pontosan 2 rubel 35 kopejka, se több, se kevesebb, de papírban. Eleven rubelt még nem láttam, markába nyomom utolsó egypengősömet. Szalutál, majd kézfogással búcsúzik.

Útravalómból vacsorázom, elszívom utolsó nyugati cigarettámat, kész vagyok a múlttal. Lefekvés előtt lemegyek körülnézni az új világban. Az állomás épületét kerülgetem. A közeli falu faházaiban villanykörték égnek. Az állomás egyik ablaka világos, az asztal körül megpillantom a délutáni olajos munkásokat, a fintorgó mérnököt, akinek arca közben gyermekien derültté simult, az őrnagyot és két vörös közlegényt. Az asztalra könyökölve beszélgetnek és cigarettáznak. Megered az eső.

A tárgyilagos utazó Oroszországtól a szocializmus álmát kéri számon. Fourier, Morus, talán Platon ideális társadalmának emlékét veti a mérleg egyik serpenyőjébe, amikor mérlegelni kezd. Esetleg Marxét, de „épp ezzel” árulja el, hogy Marxot csak hallomásból ismeri. Ez az első vizsga, amelyen elbukik. Ekkor kapja meg először a kispolgári jelzőt; azután egyre gyakrabban lesz alkalma hallani. Arcába nevetnek, s újra és újra dialektikus gondolkodásra oktatják, amely oly egyszerű megállapításokon forog, mint az, hogy minden függvénye mindennek.

Mihez kell az orosz szocializmust hasonlítani? De meg lehet-e egyáltalában egy pillanatban rögzíteni, hogy valamilyen más, már kialakult s viszonylagos nyugalomban levő társadalom mellé tehessük? Ha meg lehetne rögzíteni, akkor az első összehasonlítás kétségtelenül a régi, cári Oroszországgal kínálkoznék. De Szovjetoroszország lényege (amit az utazó első pillantásra tapasztal) az örök alakulás, a nyughatatlan erjedés. Mai eredményeit maguk a rendszer alakítói is szinte csak mellékterméknek tekintik. Földszintes házban már lakhatnánk, mondják, de mi emeletes palotát rakunk, s közben, ha kell, barakkokban is meghúzzuk magunkat. Még nem készültünk el, tehát semmihez sem vagyunk hasonlíthatók; legfeljebb ahhoz, amik tavaly voltunk.

A külföldinek kezdetben ez érthetetlen beszéd. Adatokat keres, azaz támpontokat. Embereket ragad ki, majd egész csoportokat, hogy ezeken figyelje a változást, amelyet óvatosságában nem hajlandó minden esetben fejlődésnek tartani. Miből és kikből épült itt a szocializmus? Az első szocializmus felépítésére Marx az angol proletariátust szemelte ki. Az kitért a feladat elől. Leninék vállalták, olyan országgal, amelynek fele területe nem a kapitalizmus utolsó korszakát, de még a hűbériségét sem érte el. Az utazót a jelenségek arra figyelmeztetik, hogy valami ilyesféle alapból kell neki is kiindulnia, ha tájékozódni akar. Nemcsak előre, hanem néha hátra is kell pillantania. Én nem fogadtam el ezt a figyelmeztetést. Oroszországi tartózkodásom alatt szántszándékkal, az ismeret kedvéért, mindennek ellenkezőjeként viselkedtem, úton-útfélen számon kértem azt az álmot, amely oly idős, akár az emberiség. Saját ígéreteikkel s jelszavaikkal igyekeztem sarokba szorítani őket, füleltem a választ vagy a magyarázkodást. Kétségtelen, ez a magatartás némileg különbözik azokétól például, akik egy más elv alapján az egészet elutasítják. Ezt nemegyszer ők is észrevették, s rám hunyorogtak. Állhatatosnak kellett lennem, már csak azért is, hogy kicsiholjam, mi is van bennetek? A tudósítók, akik hazatérve a legnagyobb ellenségeskedéssel írtak róluk, ottlétük alatt rendszerint mindent az egekig dicsértek, ezt beszélték róluk. Eggyel több okom volt, hogy ne engedjek álláspontomból.

Ilyesféle gondolatokkal foglalkoztam már első oroszországi napomon. Korán elhagytam a szobát. A szálloda előtt megismerkedtem Ferdinand Gebel német mérnökkel. Négy éve dolgozik Nyizsnyij-Novgorodban, idei szabadságát szülőhazájában töltötte, most utazik vissza munkahelyére, ahonnan soha többé nem fog elmozdulni – adta tudtomra, ahogy bemutatkoztunk.

Sétára indultunk a faluba, közben elmondom neki kalandomat és fokozódó nyugtalanságomat. Sajnos, a postát hihetetlen mértékben veszik igénybe, vigasztal, a táviratra esetleg négy-öt napig is várhatok. Szóval, van időnk alaposan szemügyre venni a falut, amelybe a bürokrácia kerekei engem kétségtelenül találomra ejtettek. Ő azért kénytelen egy napot itt tölteni, mert minden héten egyszer, szerdán, azaz épp tegnap is, csak luxusvonat megy Moszkvába, az ő jegye pedig második osztályra, azaz „kemény kocsira” szól.

A falu tulajdonképpen egyetlen utcából áll. Az utca széles, közepéből épp most ássák a földet, s helyébe tíz-tizenöt szekeres követ hord. Az utat csinálják, már jó darabon meg is csinálták. „Utak dolgában még ugyanis elég rosszul állunk” – magyarázza a mérnök.

Az ablakon át benézek az egyik parasztházba. Nikkelezett rézágy, magasra rakott ágyneművel. A huzat kifogástalanul fehér. A mennyezetről nagy függőlámpa csüng le, de petróleumos. A falon végig családtagok fényképei, szentkép nincs sehol. Látok egy varrógépet, egypár újnak tetsző nádszéket és egy mosdóasztalt, lavór nélkül. A szobában senki sem tartózkodik.

Arrébb haladva, a ház bejárata elé érünk. Az előszobaszerű bejárat padlója sáros, és mintha már jó ideje nem mosták volna fel. Általában a ház egy kicsit elhanyagoltnak látszik. Tárgyilagosságomban meg kell állapítanom, ennek oka az, hogy a ház sem belülről, sem kívülről nincs bemeszelve. Azt itt nem ismerik. A fa színe barnásfekete.

A kerítést sem nagyon ismerik. A ház eleje és az udvar krumplival van beültetve. A bokrok közt öregasszony szöszmötöl. Ruházata, arca, gyanakvó tekintete semmiben sem különbözik a mi öreg parasztasszonyainkétól.

Az utcán a férfiak is nagyjában úgy járnak, mint munka közben a mi földmíveseink, a különbség legfeljebb csak az, hogy ha nem mezítláb vannak, akkor nem papucsot, hanem bocskort vagy csizmát viselnek. Mozgásuk, ahogy lovaikat hajtják, ahogy a követ lehányják az útépítésre, mintha egy kicsit lassúbb volna, mint a mi parasztjainké? Nem merem állítani, nem látok még tisztán. Nagy vizsgálódásomban egy percre azt hiszem, hogy lassabban mozognak. De vajon a macskák is lassabban mozognak? Mert az a cirmos ott olyan álmosan lépdel át az utcán, mintha lassított filmfelvétel volna.

A parasztok egyenletesen dolgoznak a hőségben; isznak, esznek, dohányoznak; az egyetlen kétségtelen különbség az, hogy eszükbe sem jut köszönni az idegennek.

Kényelmesen ballagunk mi is az alvég felé, ahonnan a követ hordják. Útközben figyelemre méltó tünetek: egy fiatal anya, aki a ház előtt ülve csecsemőjével játszik és csókolgatja, hirtelen föl-föllendíti, és messze hangzóan kacag, ha a kicsike elmosolyogja magát. Egy tíz-tizenkét éves fiú, libákat őriz egy olajos patak partján. A fiú mezítláb van, nyakig szurtos, de fején hófehér gézkötés, ami rendes orvosi kezelésre enged következtetni. Hol sebesültél meg? Nekimentem a darálónak – hangzik a rejtelmes válasz. Tovább tizennégy tehén, fiatal leány őrzi őket, hófehér ingben, barna szoknyában és teniszcipőben. Kérdezősködésünkre bevallja, hogy a mai napon ez ideig (11 óra múlt 12 perccel) fél liter tejet, egy tojást, két karéj kenyeret, három almát és két marék nálunk tán hecserlinek nézhető gyümölcsöt vett magához. Az utóbbit itt a parton szedte, ha akarunk, mi is téphetünk, van ott egy egész ezrednek való. Kérdezősködésünk elől, hogy meg van-e az élettel elégedve, nevetésre hajló csodálkozással tért ki.

Visszamenet betértünk a helybeli kooperatívba. Az üzlet szegényes. A személyzeten kívül négyen vannak benne; két parasztasszony csipkés selyemkendőt vizsgál (de drágállja), egy paraszt gyufát vásárol, egy katona női fésűt, méghozzá görbét, lehetőleg gyöngyberakással. Gyöngyös nincs, csak üveges. Az üzletben átható faggyú- és bőrszag van, amelyet a pult fölé akasztott új csizmák terjesztenek.

Onnan a postahivatalba megyünk. Ez is szegényes, ez is faházban van. Távirat még nem érkezett. Aggodalmaskodásomra Gebel polgártárs felkínálja, hogy hitelezi a moszkvai jegy árát, körülbelül 70 rubelt, orosz pénzben, majd Moszkvában visszaadom. De elmehetünk a Gépéuhoz is, ha sürgetni akarom az ügyet, rájuk tartozik az ilyesmi is. Általában minden bonyolult üggyel legjobb azonnal oda fordulni.

Elmegyünk a Gépéu épülete előtt (ez is faház); az udvaron tizennyolc-húsz éves katonák fegyvert tisztítanak. Nem megyünk be, előbb megtudjuk, hátha az állomásra érkezett válasz. Ha nincs, rögtön visszatérünk.

– Ebben a percben érkezett meg – mondja az utazási iroda vezetője. Milyen jegyet parancsolok, kemény vagy puha üléses kocsiba szólót? Továbbra is a köznapi életet szeretném látni, s azért a keményüléses mellett döntök. – Gyerünk ebédezni – mondja a mérnök.

Az ebédnél az egyetlen meglepetés, hogy a mérnöknek felesége is van. Az étterem, a vastag damasztabroszok, a metszett poharak, a ragyogó evőeszközök, a pincérek, az ételek, mint akármelyik „jobb” nyugati szállodában.

Délután már mint tapasztalt néző élveztem végig a nyugat-európai vonat érkezését. Beszállunk az orosz vonatba. Már szürkül, mire megindulunk. A vacsorát az étkezőkocsiban költjük el, ahol az ételek kiválasztása közben azt a további csekély észrevételt teszem, hogy Gebel elvtárson, aki eddig már azt is bevallotta, hogy kommunista, noha még nem párttag, felesége enyhe egyeduralmat gyakorol.

Az orosz vonatokon mindenkinek fekvőhelye van. Három rubelért ágyneműt kaptunk. Az alacsony termetű kis kiszolgálóasszony megvetette ágyainkat. Fölmásztam a helyemre. Az ablakhoz könyökölve sokáig néztem, amit a szürkületből még kivehettem, az elsuhanó fákat, házakat, itt-ott valami fatelepet. Később Gebel becsukta az ablakot, az állomásokon esetleg kilophatják csomagjainkat a csavargó, apátlan-anyátlan „bezprizornü”-k. Az üvegen át, amely saját arcomat tükrözte, nehéz kérdéseket gyűjtögetve, órák hosszat tekingettem a titokzatos szovjet éjszakába.

Hajnalban ébredtem, a hajdani vizsgák reggeleinek izgalmával. A vonatban még mindenki aludt. Megmosakodtam a mosdóban, s a folyosó ablakának dőlve néztem a nyári pirkadást. Ritkás fenyő- és nyírfaerdőkön, kaszálókon rohantunk át. Egyedül álltam a folyosón; váltakozva szorongást és hirtelen könnyűséget éreztem. Nyugtalan voltam.

Az oroszországi utazó, bárhonnan indul is, gyanakvással indul, s a határra érve szabályszerűen megkapja a Potemkin-komplexust. Védekezés nincs ellene, át kell rajta esni, akár a tengeribetegségen; az erőltetett tárgyilagosság, mindenfajta óvintézkedés csak meghosszabbítja a bajt, amelynek legfontosabb tünete, hogy a szem hol nagyítóvá válik, és a bolhát is elefántnak mutatja, hol pedig kicsinyítővé, amikor a tehén is ürgévé törpül. Az is megtörténik, hogy egyszerre működik mind a kettő.

A baj gyökere, mint magamon megállapítottam, nyugati eredetű. Nem lehet büntetlenül évekig egyszerre nyelni a leghűvösebb, legmetszőbb gúnyt és a forró lelkesedést. A szeszes italokhoz hasonlóan, ismétlem, ez is a szemre megy. Kezdetben az ember táguló pupillákkal mered a legközönségesebb, magányos csőszházra, és addig nézi, amíg egyszerre kettőt lát: az egyik takaros, csinos, a másik épp csak hogy össze nem roskad. A szegény házzal a valóságban megesik a csoda, amely fényképével történik, aszerint, hogy ellenforradalmi vagy kommunista lap vasárnapi melléklete közli. A tárgyilagos idegen persze idegesen kapkod, a tárgyak is elárulják. Mohóságában mindenben jellegzetességet keres, és csak akkor riad föl, amikor a jelenségek arcába röhögnek. Első moszkvai éjem után, amikor a kíváncsiságtól nyugtalanul kora hajnalban fölébredtem, a szemben levő négyemeletes ház zsindelyein két farkaskutya szaglászta egymást. Mindezt az ágyból láttam, illetlennek tartottam volna csodálkozni, itt bizonyára ez a szokás. Azután se láttam kutyát. Viszont messzemenő következtetést vontam le abból, hogy egy neves írónál a teához nem kaptunk cukrot, eladdig, míg be nem hozták az édességeket, amelyeket alig lehetett kihalászni a porcukorból.

Moszkva felé közeledve, a vonatablakból gyanakodva néztem a házakat, újra és újra felmerült bennem Potemkin neve, amelyet itt mellesleg Patyomkinnak ejtenek. A díszleteket támasztó léceket kerestem. A sínek mentén takaros, csinos vasúti őrházakat láttam, előttük kis virágos kert díszlett, akárcsak nálunk, ablakukban még virág is piroslott. A sín és arrébb a hófúvás ellen nevelt sűrű fenyőbokorsövény között burgonyaágyak sorakoztak. A dombon szélmalom kerengett, csorda legelt, ménest is láttam. Itt-ott gyártelep füstölt: de vajon mindez nem csupán az utazó szemének-e? Egy helyen szántottak, vagy nyolc fogat haladt egy enyhe lankán fölfelé, mindegyik mellett három nő; kettő a lovakat vezette, a harmadik az ekét tartotta. Másutt traktor vánszorgott, farán hármas vasgereblyével. Moszkva előtt egyórányira veteményes kertészetek suhantak el, üvegházaikon meg-megcsillant a nap. Szaporodtak a gyártelepek. Egyszerre négy repülő tűnt fel.

Mindezen még mindig valami varázslat köde csillogott. Nem éreztem talajt talpam alatt; egy kicsit szédültem, idegen világból jöttem.

A baj gyógyításáról, szerencsére, maguk az oroszok gondoskodnak. Hányszor tapasztaltam később is, hogy legbüszkébb alkotásaik tövében oly „hangulatrontó” dolgokat, jelenségeket hagynak, amelyek eltakarítására vagy kiküszöbölésére egy fél napi munka, egy tollvonás elegendő volna. Potemkin talán értett a kulisszákhoz, a mostani oroszok a színpad tisztán tartásához sem értenek. Az én szemem ezeken az oda nem illő gödrökön, homokrakásokon, a munka jelein és a ki-be ténfergő lézengőkön nyerte vissza tájékozottságát. A nyugat-európai ember élete kicsinységek láncolatán gördül, egy botlató tégla örökre elveszi kedvét a tornyoktól. A mai oroszokat az épület az emeletnél kezdi érdekelni, nem sokat törődnek sem a sárral, sem a törmelékkel, sem az idegennel. Otthon vannak, s fütyülnek a szomszéd véleményére, erről egykettőre meggyőződhettem.

A nyugat-európai vonat Moszkva legszegényebb pályaudvarára, legsötétebb külvárosába fut be. Bizonyára nem volna nagy dolog ezt a vonatot, amely az első benyomásra szomjas külföldieket hozza, valamelyik díszesebb pályaudvarra kormányozni, már csak udvariasságból is.

A nemzetközi utazási iroda boldog utasait a moszkvai Intourist alkalmazottai várták, s röpítették el a gyönyörű Cadillac-kocsikon. Engem senki sem várt. A tolongásban elvesztettem nyegorjelojei útitársamat is. Hamarosan egyedül maradtam súlyos bőröndjeim között, a tágas üvegcsarnok kupolája alatt. A kijáratnál engem csak a hatalmas Lenin-szobor üdvözölt, égre vágott jobbjával.

Nagy nehezen megtudtam, hol a ruhatár. Nem az állomás épületében volt, hanem az állomás mellett egy különálló barakkban. Fél órai sorban állás után sikerült végre csomagjaimat elhelyezni. A dísztelen helyiség, a lökdösődő sorban állók s az alkalmazottak rengeteg munkája láttán azzal az érzéssel, amely minden vasúti ruhatárban elfog, hogy talán nem is fogom viszontlátni azokat.

Előkotortam a kis papírlapot, amelyre az orosz írók szövetségének címét még Bécsben fölírtam. Jobbomban ezt lobogtatva léptem ki a térre, végre az eleven Moszkvába. Az elém táruló kép első léptemben megállított. Nem, itt nyomát sem lelhettem Potemkin szellemének. Az első kép kegyetlenül keresetlen, érdesen valóságszerű volt; élő és visszahökkentő. Durván fölfedte minden sebét. Nem ezt vártam a szocializmus fővárosától. A téren a legközönségesebb proletártömeg nyüzsgött.

Holott mi egyebet várhattam volna? Azt vártam tán, hogy elegáns urakat és finom dámákat fogok látni, akár Párizsban? Valószínűen azt vártam, különben nem lepődtem volna meg.

A kommunista párt a szovjet programjában az arisztokrácia és polgárság megsemmisítését és a proletárság uralmát ígérte. Mi lepett hát meg mégis? Hogy az ígéret beteljesült?

A külföldi utazó még otthon tudomásul veszi a mondatot, hogy Oroszországban a proletariátus uralkodik, de az uralkodni szót öntudatlanul is nyilván az eddigi uralkodó osztályokkal, az urakkal társítja, s képzelete egy pillanatra kihágy, midőn a proletárságot szemtől szembe látja. Hasztalan keresi rajta az uralkodás szokványos külső jegyeit, a díszt, az előkelőséget, a finom mozdulatokat. A proletár uralkodás közben is csak proletár, vagyis külsőre nagyjában itt is olyan, mint Európa bármelyik gyárnegyedében. Munkaruhát hord, fején szutykos sapka, ujjai feketék, tenyerén a nevezetes kéreg… melyet Nyugaton is dicséret és dal illet. Egyszóval proletár, mit tegyek még hozzá? Moszkva olyan, mintha az egész várost a külnegyedek lakói árasztották volna el. Valóban elárasztották, Moszkvában, úgy látszik, a proletariátus érzi úrnak magát, és úgy is viselkedik. Maga képére formálta át az egész várost.

A jelenség, ismétlem, logikussága ellenére is meghökkent. Egy-két perc kellett, míg a kézzelfogható valóságot is tudomásul vettem. Szemléletem egyszeriben megváltozott. Óvatosan haladtam a lépcsőn lefelé, egy pillanatra még átnéztem a szürkén hullámzó áradat felett, melyből gyermekkorom ismerős illata, a kétkezi emberek nemzetközi párája csapott felém, aztán egyszerre csak nyakig bent voltam. Az ár azonnal elkapott.

Mintha az Angyalföldön vagy a Mester utcában jártam volna. Néha-néha az ár összecsapott valakivel, ilyenkor felmutattam a cédulát, vagy eldadogtam rövid kérdeznivalómat. Így sodródtam végig egy széles sugárúton, szemkápráztató cirillbetűs cégtáblák alatt. Lassanként kezdtem megkülönböztetni a színfoltokat, a tömeg alkatrészeit, a hatalmas folyamban a hullámok játékát. Az egész utca fehér teniszcipőt viselt, mintha valami versenyre tolongott volna. Az úttesten az autók és zsúfolt villamosok vad iramban kerülgették egymást, a járda szélén itt-ott tanácstalan parasztok hányódtak, mint a hajóroncsok. Koldust is láttam. Láttam sorban állókat is, pontosan tizenheten voltak, valami újságosbódé előtt várták a legújabb kiadást. Kamaszokat láttam, énekelve cigarettát kínáltak, akár a magyar proletárdiktatúra alatt. Rokkantat nem láttam, bár kerestem. Katonákat láttam könnyű vászoncsizmában, teherautókon éneklő ifjúmunkásokat, asszonyokat, karjukon csecsemőkkel.

Majdnem mindenki fehér ruhát visel, nem piszkosat, hanem tiszta fehéret. Kalapot senki sem hord. A nők kendőt, kerek baszk sapkát hordanak, a férfiak szintén sapkát. De mindnyájuk legnagyobb része hajadonfőtt jár. Irattáskát, könyvet, szatyrot, csomagot viszont annál többen hordanak. A katonák semmiféle fegyvert sem hordanak. A hagyományos orosz szakállt is alig viseli valaki.

Lassanként az arcokat is felfedeztem. Orosz, tatár, kaukázusi vonások alatt az arcok is jórészt a proletárság nemzetközi jegyeit mutatják; fáradt vagy nagyon is kemény tekintet, mély ráncok a homlokon és a száj körül, melyekben eltéved, összetöri magát az induló mosoly. Ezek az öregek, akik lelkéről már senki sem törli le a hajdani szolgai robot, a lázongás, a felkelés, majd a forradalom és a polgárháború megpróbáltatásainak emlékeit. Nézz jól a szemébe, akivel beszélsz, s pillantásaiból megállapíthatod, mikor „kapcsolódott be” a forradalomba, amely most is tart… A fiatalok tekintete – hányat fürkésztem később, az új világ belső visszfényét keresve – merész, szinte kihívó, nincs híján némi önteltségnek és gúnynak sem, ha külföldire pillantanak… Ezek már csak a jövőt látják, s konokan előremerednek, vagy lázba esnek, ha az útról kérdezősködsz, mely egyre új és új kanyarodókkal, magaslatokkal várja őket.

A döccenők és tévutak, úgy látszik, nem jutnak eszükbe.

A Szadóvaja Kudrinszkajára befordulva, az egyik ház előtt (meszeletlen vörös tégláira ráférne egy kis javítás), a támla nélküli utcai padon keresztben ülve fiatalember szavakat magol. Föl se pillant, mikor megállok előtte; behunyt szemmel erőlködik, ismételgeti, vési emlékezetébe, hogy mit jelent franciául anyacsavar, gömbreszelő, rozsdamarás… Francia kérdésemre meglepetéssel és készségesen ugrik fel. Összevont szemöldökkel keresi a szavakat, majd rövid töprengés után összeállítja a hibátlan feleletet, s megkönnyebbülten mosolyog, mintha vizsgán esett volna át. Megkönnyebbülten mosolygok én is. Idáig úgy jutottam el, hogy dadogó kérdezősködésemre előzékeny szóáradatba kezdő járókelőknek csak karmozdulatait lestem. Gyalogolhattam már jó egy órája, s az útbaigazító magyarázatok fokozatos rövidüléséből következtettem, hogy közeledek célomhoz. Valóban az Ulica Voróvszkavo itt van már alig negyedórányira, feleli a fiatalember, akiről, öltözete után nem tudom megállapítani, diák-e, ifjúmunkás-e – menjek csak egyenesen, amíg csak egy térre nem jutok, és ott forduljak… balra?… jobbra?… na ljevo! – balra, ott kezdődik a Voróvszkij utca.

Az írók székházát keresem. Kalauzom arca egyszeriben felderül. Taváris? Francúszkij piszátyelj i taváris? – kérdi eleven tekintettel, s ahogy kézzel-lábbal magyarázni kezd, már nemcsak itt oldalamon, de a francia nyelvben is fürgébben mozog.

Be kell vallanom, magyar vagyok, csak vengérec, vengérec.

De neki minden nemzet egyforma. Őszinte nagyrabecsülője a magyar népnek is. Nagy nép az? Gondolkodik, majd diadallal kivágja a nevet, melyre rajtam is átfut a melegség: Petőfi…

Amire, nem tudom, miért, megállunk, és nevetve s kicsit meghatottan is, kezet rázunk. Ez az első pont, melyben megegyezünk.

Most már leérünk a Vosztányije térre, ott van a Voróvszkij utca. Az írók házát, szám nélkül is, könnyen megtalálhatom. Virágos udvar végében régi nemesi kúria, sárgára van meszelve; abban lakott hajdan Natasa Rosztova, a Háború és béke hősnője; a regény legtöbb moszkvai jelenete ott játszódott le.

Elbúcsúzunk, szívélyes vezetőm akrobatai könnyedséggel megmondja nevét, mely a mássalhangzótorlódás és lágyítás mesterműve, de amelyet, sajnos, háromszori ismételtetés után sem tudtam megjegyezni.

Átmegyek a régi udvaron, hol egykor Natasa Rosztova és Szonya andalgott, s hol most fiatal lányok és férfiak teniszeznek. A kúriába félig-meddig szuterén helyiségen át jut be az ember. A ruhatár előtt kopott bőrkabátba és fehér sportcipőbe öltözött idősebb hölgy Jugyin szobájába utasít, aki a szövetség elnöke. – Hol találom meg a szobát? – kérdem. – Menjen csak fölfelé – mondja és eltűnik.

Szűk folyosó, kétoldalt a deszkafallal elkerített szobácskákban költészet, tragédia, regény, a különböző műfajok csattogtatják írógépeiket. Költők, drámaírók, kritikusok, regényírók nyüzsögnek és vitatkoznak oroszul, ukránul, tatárul, grúzul – akiket első szédületem után megszólítok, azok épp baskirül.

Bürokrácia megfélemlítettje, itt éreztem először, hogy eltévedtem.

Jugyin titkárnője – kedves, álmélkodó szemű Lidia Ivanovna, kicsit kövérkés, pisze orrú, ki mentő angyalként kiragadván e szörnyű folyosóról, sorsomat végre jó útra terelte –, hadd mondjam el itt a köszönetet, amit ott saját találmányú oroszságommal hasztalan mondottam.

Lidia Ivanovna, mintha Natasa lelke költözött volna belé, az orosz nők anyai ösztönével, mely a fiatal lányokban csakúgy él, mint a nagymamákban – hányszor tapasztaltam ezt azután is –, már bemutatkozásomból azt értette, hogy enni akarok. Eszmecserénk továbbra is ebben a mederben folyt.

Elmagyaráztam, nem fülének, hanem két nagy kék szemének, honnan érkeztem. Sonkás kenyeret hozatott.

Most jövök az állomásról, mondtam. Mosolyogva bólintgatott, és rögtön intézkedett, hogy kaviárt is hozzanak.

– Kihez kell most fordulnom? – kérdeztem. – Hol fogok lakni?

Erre megérkezett a tea.

S utána végre Jugyin. Harmincöt év körüli szláv vasgyúró, a róla elnevezett filozófiai iskola mestere. Összetévesztett valakivel? Ma sem tudom. Kitárt karokkal közeledett felém, és mosolyogva szájon csókolt. Egyelőre ez volt minden, amit közölni tudott velem.

A meginduló körtelefonálásra csakhamar megérkezett Fagyejev, Litkin, majd Taraszov-Rogyionov. Megindult a társalgás, melyben még mindig nagyobb szerepe volt az elterülő mosolynak, a kölcsönös vállveregetésnek és a megértő hunyorgatásnak. Az oroszon kívül egyikük sem beszélt más nyelvet. Az eszmecserében így könnyedén részt vehetett az előbbi két baskir, a költő Muszlin Marat s a prózaíró Csanasov Amir is; szegénynek egyáltalán nem nevezhető szótárunkat ők váratlanul kitörő harsány fölnevetésekkel bővítették, melyek után hirtelen elhallgattak, és várták a választ.

Megérkezett, egy kicsit sántítva, a külföldi szakosztály egyik vezetője, akivel végre szót érthettem.

Vendégként jöttem Oroszországba, a szovjet írók kongresszusára. Először is azt tudtam meg, hogy a kongresszus idejét elnapolták, csak két hónap múlva fog összeülni. Mit fogok addig csinálni?

– Megnézi az országot.

Bevallottam, hogy elsősorban engem is ez csábított. De hogyan nézhetem meg? Hallottam, hogy az idegeneket vezetgetni szokták, addig, míg félre nem vezetik; hallottam arról is, hogy figyelik őket. Mindezt rögtön előadtam.

Szavaim, ahogy a különböző nyelveken a gyújtózsinór égéséhez hasonlóan elterjedtek, meg-megújuló harsány hahotázást idéztek föl. Most már tatárok is voltak a teremben.

– Több mint százezer idegen van az országban. Valamennyit szemmel tartani – no, az szép munka volna!

Ilyen munkát is el lehet végezni.

Megnyugtattak.

Oda mehetek, ott lakhatom, ahol akarok. Az Intouristtól, az idegenvezető hivataltól maguk is óvnak, azt öreg angol kisasszonyok számára állították fel, akik itt akarják pénzüket elkölteni.

Gépkocsit szereztek. Tíz perc múlva végigrohantunk az úton, melyet az imént gyalogosan tettem meg. Különös, az autóból az utca képe sokkal kedvezőtlenebb volt, mint az előbb, mikor magam is a tömegben sodródtam. A pályaudvaron egy pillanat alatt megkaptam csomagjaimat. Nyoma sem volt tolongásnak. Kíváncsian kérdeztem okát. „Vonatérkezéskor mindig nagy a tülekedés” – adták meg a felvilágosítást.

A szállodában megfürödtem, lefeküdtem. Félálmomból vert fel az éjjeliszekrényen álló telefon. André Malraux volt szíves felhívni; értesítették megérkezésemről. Párizsban már láttuk egymást. Másnap délben adtunk találkozót a Vörös téren.

Gosztyinyica Novaja-Moszkóvszkaja, egyelőre itt lakom, de nem akarok itt maradni. Háború előtti szálloda, három régi emeletére még négy újat húztak. Túlságosan pompásnak találom. Utcai sarokszoba, előtte a Moszkva folyó, azután a Kreml. A szoba bútorzata háború előtti ízlésre vall – rézágy, kerevet, rácsos karosszék, tükrös szekrény –, de ahogy jobban megnézem: szovjet gyártmány. Szovjet gyártmány a zöld zománcú tányér is, melyet szőlőlevelek és idillikus pásztorok díszítenek. Fürdőszoba, forró víz. A fürdőszobának semmi szellőzőnyílása nincs, a gőz kis előszobába tódul. A kádba dübörögve ömlik a víz, de menten el is tűnik. A kifolyólyuknak nincs dugasza. – Nincs dugasza – mondja egyszerűen a szobapincér, akit hosszú tétovázás után mégis behívtam.

– Szíveskedjék ráülni a lyukra – teszi hozzá némi tűnődés után. – Tessék esetleg a sarkát ráhelyezni.

Oly óriási lelkületek, aminők a népeké, ilyen apró kis mondatokban árulják el magukat. Ez volt az első fuvallat, mely az ősi orosz lélek beláthatatlan világából megcsapott.

A folyosót épp szellőztetik. A széles vörös szőnyegen az itt is, ott is bólongó pálmák és bóbitás szobalányok mellett haladok a felvonó felé. Kevésbé volnék feszélyezve, ha helyükön testes házmesternékat vagy szúrós szemű fegyvereseket látnék.

Az étterem a hetedik emeleten van. Előtte egyenruhás szolga – le kell írnom ezt a szót, mert ismeretlenül is akkorát hajlik – elkéri a sapkámat.

Hatalmas, csupa ablak terem, végében dzsesszzenekar. Súlyos damasztabrosz, törülköző nagyságú szalvéta, metszett poharak, kettős tányérok. A teáspohár ízléses foglalatban. Az udvarias pincér a tányérokat minden fogás előtt kicseréli. Egyszóval, a legtökéletesebb luxus, melyet zavartan és feszengve Európa legelőkelőbb éttermeiben élvezhettél, ha gazdag jóakaróid meghívása elől nem tudtál kitérni, szolgai mivoltodban.

A reggeli: vaj, dzsem, négy szelet sonka, piroski – vajas sütemény, melyben finom vadhús van –, kompót. Az elejéről a kaviárt ki is felejtettem. Gondolhatják, hogy otthon nem így táplálkozom.

Nem gúnyolódom. Megtisztelésnek vettem a bőkezű vendéglátást. Hiúságomat is legyezhette, hogy a legelőkelőbb külföldieknek szánt kényelemben részesülök. De vajon szükséges-e azokat is ilyen luxussal fogadni, ha százszor megfizetnek is érte? Munkásállamban lennénk – milyen képet visznek majd magukkal haza? Vajon nem azt-e, hogy a tisztaságot, rendet, udvariasságot itt is csak a – luxus fokán tudják elképzelni? Európai tapasztalatom szerint ilyen kínosan előkelő tisztaságot rendszerint olyan országokban talál az ember, ahol maga a nép meglehetős szennyben él.

Az étterem előkelő vendégeit nyilván nem zavarta ilyen töprengés. Szédítő öltözékekben jelentek meg a reggelire is, a hódítók fesztelenségével fecsegtek, veszekedtek a pincérekkel, nevették az orosz „érdekességeket”. Mi vezette őket ide? Nyilván nem a rokonszenv, még csak a tárgyilagos érdeklődés sem. Ilyesmit az ember egy arcmozdulatból észrevesz. Azért jöhettek, hogy közelről megnézzék a medvét, hogy ne féljenek a medvétől. Esetleg a bundájáért.

A személyzet egyik előzékeny, kitűnő tagja, tán mondanom sem kell, magyar.

Ahol én ülök, a terem sarkában, két utcára szolgálnak az ablakok. Besüt a nap. A kilátás gyönyörű, tán legszebb egész Moszkvában. Lent, a szálloda előtt vashíd vezet át a folyón, utána emelkedés. Ott csillog kék, sárga, zöld színre festett tornyaival a híres Szent Vaszilij-templom. Balra a Kreml, fehér palotáival, aranykupoláival; az egyiken házfal nagyságú vörös lobogó. Innen belátni a széles udvar üde zöld gyepére, melyen katonák gyakorlatoznak, a kavicsos utakon néha autók suhannak. Hatalmas középkori ágyú, mellette egy emelet nagyságú harang, még a múlt század végén leesett a toronyból, azóta ott van, szájával a földre borulva, mint egy óriási serleg.

Harmincnyolc kisebb-nagyobb tornyot számolok meg előttem. A Kremllel szemben, a folyó innenső részén hatalmas, tizenkét emeletig is felnyúló modern házcsoport – a Dom Pravítyelsztva –, a kormány, azaz kormánytisztviselők palotája. A folyón csónakok himbálóznak.

A fellobogózott csónakház hosszán ötvenhat kétpárevezőst számolok meg. A hídtól jobbra, a kőkorláttal övezett parton valami fagylaltosbódé, azután hosszan, magasan a „kínai fal”. Előtte végig a széles gyepszegélyen padok. A fal mögött mintha egy olasz város terülne. Piros tetős házak, szorosan egymás mellé rakott kőépületek, köztük egypár magasan kiemelkedő kupola: a Gum Áruház, a Nehézipari Népbiztosság, a Hadügyi Népbiztosság, a Naródnüj Komiszariát Abranónüj.

A láthatár végén magas épületállványok, tornyok vörös zászlóval és éjszakai világításra is berendezett ötágú csillagok.

A szálloda előtt hirtelen trombita zendül. Lassan, méltóságosan széles teherautó halad, rajta hosszában két pad zokogó gyászolókkal, közöttük nyitott koporsó, látom a nyakig vörös lepellel és fehér virággal beborított halott viaszsárga arcát. A kocsi után zenekar lépdel vakító sárgaréz trombitákkal, utánuk rövid menet teniszcipőben. Meg-megállnak; az úttesten ötpercenként összetorlódnak a kocsik. Délelőtt van, tíz óra tíz perc.

A közlekedés a járdán is veszélyes. Ember ember hátán tolong, a tömeg oly sűrű, mintha valamilyen népgyűlésről áradna. Nemcsak előreárad, visszafelé is; a járókelők egymásnak mennek, s mire bocsánatot kérhetnének, vagy esetleg összeszólalkoznának, már tíz méterre sodródtak egymástól. Akinek sietős az útja, az fél vállal tör magának rést, kilométerek hosszán jobbra-balra perdülve siklik előre. Az asszonyok fejük fölé emelik a szatyrot, a gyámoltalanabbak a fal mellett lapulva igyekeznek. Aki tapasztalatlan még, mint magam is, az minden tíz-húsz lépés után megperdül a sarka körül. Az ember valami vidéki vásárban képzelhetné magát, ott is déltájban, mikor legnagyobb a tolongás. Ez Moszkva belvárosa.

Malraux fiatalember, magas termetű. Angyali nyugalommal lebeg, sodródik az áradatban, egy kicsit előrelógó feje egykedvűen inog ide-oda a tömeg felett. Évekig élt Kínában, a kínai forradalom legizzóbb szakaszait élte át, s nem mint szemlélő, hanem tevékeny közreműködő gyanánt. Ott tanulta ezt a nyugalmat? Moszkvában most van harmadszor. A városban már nem azt nézi, amit én – már nem a látnivalót nézi. Nem újság neki a forradalom, s ahogy rátekintek, az az érzésem támad, az ellenforradalom sem volna az. Kétségtelen, ezen a területen szélesebb látköre van, mint nekem. Örülök, s megköszönöm neki, hogy nem csupán a városba, hanem a szovjet életbe is ő az első vezetőm.

Én meg-megállok a lökdösődésben, hogy újra és újra körüljártassam szemem a hatalmas téren, mellyel – nem csodálom – a moszkvaiak sem tudnak betelni. Előttünk a nevezetes Szent Vaszilij-templom tarka gombatelevényszerű sűrű tornyaival, melyről majd minden ismerősöm, akivel elhaladok előtte, elmeséli a híres legendát. A templom befejezése után Rettenetes Iván megkérdezte az olasz építészt, van-e ennél szebb templom a világon? Nincs – felelte az olasz. – És te tudnál-e még szebbet is építeni ennél? – Tudnék – válaszolta az olasz, mire Iván megvakíttatta, a vérmesebbek szerint lefejeztette azon a kőből épült nagy vesztőhelyen, mely most is ott áll a templom előtt…

A templomot a legenda ellenére is oroszok építették. Az olaszok a Kremlt építették, a lőréses, tornyos, hatalmas kőfalat, mely a teret oly színpadszerűvé teszi, megkapó 16. századot jelképező díszletekkel. A szovjet eredeti formájában állította vissza a Kreml falait, a Szent Vaszilij-templomot is, melynek különben van még egy modernebb, igaz legendája. Ennek Lunacsarszkij a hőse; 1917-ben a szovjet haditanácson benyújtotta népbiztosi állásáról való lemondását, mikor tudomására jutott, hogy a vörösgárda nehéztüzérséggel akarja lövetni a templomot, „legkedvesebb ékszerünket”…

A templom most nem az istentelenek múzeuma, ahogy a külföldi tudósítók szerint már a moszkvaiak is vélik; a város régi térképeit őrzik benne, ezeket annak sem árt tanulmányozni, aki a mai Moszkváról akar kapni némi képet.

A város fejlődését itt a szabad ég alatt is el lehet képzelni. A Kreml eredetileg a gazdag kereskedők kincstára és menedékhelye volt, a tatár betörések ellen. Magas fala körülbelül kétszer akkora területet övez, mint a budai királyi vár. A belőle kiszorult házak: a mai kínai város, a Kitaj Gorod védelmére rakták később a másik hatalmas körbástyát, a „kínai falat”, melynek lerombolása épp most van folyamatban. Fal védte az ezen kívül keletkezett „fehér várost”, a Bjelüj Gorodot is; a még kijjebb fekvő „földvárost” már csak kezdetleges gyepű. Ezeken túl a mai nap is csak faházak vannak. De akad faház földszintes, parasztház mintájú a belső részekben is elég. Száz év előtti Nagykőrös, a külső Moszkva végtelen falu. A háború előtt másfél millió ember élt benne, de területe már akkor háromszor akkora volt, mint Párizsé. Lakosainak száma ma közel négymillió. A belső részt leszámítva, a háború előtt a városban nem volt csatornázás, s ami volt, az is facsatorna volt. Kövezett utcát is csak a legbelső területen lehetett találni, azt is egyenetlen macskafejkövekkel rakták ki. Moszkva hajdani urainak nem volt szüksége jó útra; azok is, akik nem Pétervárra, hanem ide költöztek, csak télen laktak a városban, amikor a hó minden utat egyformán kitűnő szánúttá tesz. 1713 óta, mikor Péter az ország székhelyét Pétervárra tette, Moszkva, ha növekedett is, úgy növekedett, úgy terjengett, mint a burjánzó gaz. 1812-ben, Napóleon bevonulásakor a város nagy része leégett, s ami utána keletkezett, még az utóbbinál is vadabb bozóttá züllött az elhagyatottságban. „Bár égett volna le az egész”, mondogatták akkoriban Péterváron. Itt húzta meg magát az ország minden koldusa és szökevénye, ide menekült minden nyomor és bűn, amit Ázsia kivetett magából. Ide áramlik ma is mindenki, aki a roppant birodalomban bárhol elveszti lába alól a talajt. S aki új életet akar kezdeni.

Mindezt szükséges tudni a jelenlegi város megértéséhez.

Erről beszélgetünk Malraux-val, míg a fehér trópusi sisakos rendőr intésére a teher- és személyautók bőgő csordájában ide-oda ugrálva végre átkelünk a téren, a vörös márványból készült hatalmas Lenin-mauzóleum előtt.

A tér közepén ifjúmunkás sportolók, lányok és fiúk vonulnak teniszcipőben, rövid nadrágban, fölgyűrt ingujjban. A vad tülkölésből is kihallatszik erős ütemű énekük.

Átkelünk a Moszkva-folyón is, ahol a munkásnegyedek kezdődnek. Itt már ritkább a tömeg, de sűrűbbek a járda aszfaltozásán a terjedelmes lyukak, melyekbe bele-belezöttyen a nyugati vándor, aki az utcán másra is mer figyelni, mint hogy hová lép.

A város itt is fel van dúlva. Moszkva, mintha gúnyt akarna űzni az ártatlan idegenből, aki gyanakodva mindenütt azt keresi, mit rejtenek el előle, kerületeken végig kifordította beleit. Csaknem minden sarkon emeletmagasságú sárga földhányás, utcák hosszán a fél úttestet sárga és vörös agyag födi, itt is, ott is zörgő elevátorok és kaparógépek hányják a föld mélyéből a nyálkás, csomós sarat… A földalattit csinálják, végre a földalattit! – minden moszkvai tízéves álmát, ez majd lecsapol valamit abból az örvénylő áradásból, mely most az egész várost fojtogatja. A villamosok két pótkocsival és szinte percenként járnak, de keveset könnyítenek az állandó torlódáson. A város krónikus vértolulásban szenved. Főleg a munkaváltás idejében; ilyenkor a villamos zsúfolt, nehéz illatú közösségében az embernek minden egyéni képességét latba kell vetnie, hogy a hátsó feljárótól a kocsi elejére jusson, ahol – még a forradalom előtti rendelkezés értelmében – a lejárat van. A földalatti első szakaszának – tizenkét kilométernek – az októberi évfordulóra kell elkészülnie.

– Háromszázezer földmunkást toboroztak hozzá.

Háromszázezer ember! – Az ember kezd hozzászokni, hogy a számjegyeket itt általában csak három-négy zérus előtt lássa. De erre mégis megkockáztatok egy ámuló fejrándítást. – Honnan? – Malraux ezt is tudja.

– A falvakból. Így szaporodik ez a város. Mert, aki egyszer idejön, nehezen megy többé vissza. Itt marad, s a tavalyi napszámosból jövőre már szakmunkás lesz. Ilyen tempóban, ilyen arányban markolják ők a nyersanyagot a maguk új világának építéséhez.

Egyik utcából a másikba fordulunk, alig van olyan, ahol egy-két új házat ne látnánk. Kísérletre határozzuk el magunkat, ötpercenként megállunk, körültekintünk, s megszámoljuk, hogy akkora területen, melyet a járdáról az ember szeme elér, hány friss épület emelkedik. Az eredmény majdnem minden kísérlet után: három-négy, nem számítva az olyan hatalmas háztömböket, amilyent ott a Kámennüj Mosztnál is látni, ahol egymás mellett tíz-tizenkét hatemeletes lakóház áll. Úton-útfélen ismétlődik a múlt és jelen kiáltó ellentéte: nyomorúságos fakalyiba oldalán hatalmas bérpalota emelkedik. De ha háromszor ennyi emelkedne, kevés volna az is. Majdnem minden régi kőházra emeletet húztak, húznak ma is, olyan gyorsasággal, hogy a falakat már be sem vakolják, sok helyen az erkélyeket a nyers vasgerendázat pótolja, melyet a lakók a maguk szorgalmából tesznek úgy-ahogy használhatóvá.

A házak jó része elég elhanyagolt állapotban van: ahogy be-betekintünk, a lépcsőházat legtöbb helyen sárosan találjuk, az ablak- és ajtófák festetlenek, vagy már eltűnt róluk a festék. A nyugat-európai csín hiánya kicsit szükséglakásszerűekké teszi őket. Nem titkolom el észrevételeimet és bírálatomat sem Malraux előtt, aki alig győz betelni a fejlődéssel, ami három év alatt, utolsó látogatása óta itt véghezment.

– Ne a rue de Rivolihoz, hanem a munkásnegyedekhez, Belleville-hez hasonlítsa – feleli. – Proletárok laknak benne. És tudja, milyen proletárok? Akiknek, mielőtt beköltöztek, fogalmuk sem volt, hogy vízvezeték is van a világon. Legtöbbjük, mint a földalatti munkásai, faluról kerültek fel. A rendszer szinte kényszeríti őket, különféle előnyök, nem utolsósorban ilyen lakások csillogtatásával, hogy szakmunkásokká váljanak. Rövidesen azzá is válnak, megkapják a lakást is, amely Le Corbusier elvei szerint épül. Az újdonsült lakatos erre felhozatja a falujából a feleségét, gyerekeit, apját, anyját, akik odahaza nemcsak a vízvezetéket, de a mellékhelyiséget sem ismerték. Csodálkozik, hogy a fürdőkád a harmadik nap eldugul, s a házban mindennap két rövidzárlat történik? A nyersanyagot még valahogy össze tudják szedni, de ezeket a nyers lelkeket egykettőre civilizált nyugatiakká gyúrni…

– Ismeri a kirgizek esetét? A kirgizeknek a szovjet hatalmas kultúrházat emelt, akkora csarnokkal, mint egy pályaudvar. Nagy ünnepségek keretében adták át nekik! A kirgizek, ahogy később az ünnepségrendezők visszaemlékeztek, kicsit kelletlenül fogadták az ajándékot, de azért mégiscsak elfogadták. A palota afféle parasztszálló volt, átutazók számára. Az első átutazók bevezették lovaikat a gyönyörű csarnokba, sátrat vertek a szobákban, a parketten tüzet raktak…

– Ezt a jelenséget egy kicsit minden téren tapasztalni lehet – teszi hozzá.

Megáll az utca közepén és elgondolkodik.

Én a járókelőket nézem. Bizony, szegény emberek ezek, fáradtak, mogorvák; arcukon semmi nyoma az új világrendnek. Ruházatukkal, merev tekintetükkel: megannyi illusztráció Malraux szavaihoz.

– Oroszországot egy kietlen, ősidők óta erjedő ingoványhoz lehetne hasonlítani. Az évezredes elnyomás, szolgaság forró mélységéből egyszerre hatalmas gyárak, intézmények, üzemek emelkednek, melyek Amerikának is díszére válhatnának. A kérdés most már az, hogy a mocsár marja-e ki az új épületek alapzatát, vagy az épületek szárítják-e föl maguk körül a mocsarat? A küzdelem most ekörül folyik.

A következő utcában mintaszerű tiszta bérpalotát pillantunk meg, hibátlan ablaküvegei során vad gránáttámadást játszik a nap.

– Látja, itt a mocsárt verték le!

A következő utca két oldalát fiatal fák szegélyezik. Három-négy évesek, de csak tavaly plántálták ide őket, a nagy fásítási mozgalom idején, mikor pár hónap alatt több mint egymillió fát és két és fél millió cserjét ültettek el Moszkvában.

A fiatal fák közt itt is új épület áll, de ez már szomorúbb állapotban. Hullik róla a vakolat, cementlépcsői repedezettek.

– Itt a mocsár ostromolja a palotát…

– Nem olyan könnyű a küzdelem. Itt, úgy látszik, a tél is beavatkozott a dologba. Öt-hat évvel ezelőtt csaknem az egész orosz építés az új német és hollandi stílust követte. Hatalmas ablakú vasbeton házakat építettek, melyeknek a kísérlet szerint a legnagyobb hideget is el kellett volna viselniök. Sok kísérletet kiálltak, de a hat hónapig tartó húszfokos hideg a soknál is több volt. Az új építészeti iskola bukófélben van. Kezdenek visszatérni a jó empire házformákhoz; a falakat még oszlopsorok is erősítik, az ablak nagyságánál számba veszik, hogy azon nemcsak a nap, de a hideg is bejöhet. Szóval, lassanként fedezik fel saját országukat, talán saját magukat is, ami nem megy minden döccenő nélkül.

– De mégis megy?

Malraux megint megáll. Az utca végén a Kreml tornyai csillognak. Egy épülő házon Sztálin és Molotov óriási fényképe.

– Tizenhét éve tartják ezt a rendszert: kell valami szívósságnak lenni bennük. Tudja ördög, micsoda naiv konokságnak, hogy nem tudnak kétségbeesni! Egyik regényemből filmet csinálnak. Most beszéljük meg a szcenáriót, eleget vitázunk. Tegnap arra akartak rávenni, hogy az utolsó jelenetet, amelyben a történet valamennyi forradalmár hősét legyilkolják, optimistán fejezzük be. A hősök meghalhatnak – mondták –, de a hitnek meg kell maradnia. Optimista tömegkivégzést akartak. Valami ilyesmi jellemzi őket mindenben.

– Mégis, miben látja a jövőjüket?

– Abban, hogy épp a jövőt, jobban mondva a jövőtől való félelmet, úgy látszik, sikerül nekik kiirtani az egyes emberekből. A nyugat-európai ember már húszéves korában azon töri magát, hogy mi lesz vele hetvenéves korában, ez egész életére bilincset rak rá, nyomorultabbá teszi az ókori rabszolgánál. Abban ringatjuk magunkat, hogy egyéniségek vagyunk; sose volt kevesebb egyéniség a világon, mint most, mikor mindenki már kölyökkorában a vagyonszerzés igájába fogja magát! Itt csak közös jövő van. Akinek semmije sincs, annak nincs egyéni jövője, nem kell gondolnia magával. Ha az élete ennek ellenére is biztosítva van – el tudja képzelni, micsoda lehetőséget nyit ez az egyéniség kifejlesztésére? Micsoda határtalan területe van a képességeknek, melyeket nem köt a rögeszme, hogy értékük csak annyi, amennyi pénzt lehet velük keresni? Ezt talán csak a művészek értik. De bizonyos, hogy itt kezdődhetne az a valami, amiről mi szabadság néven álmodozunk.

– Van erre valami remény?

– Ha nem jön háború… Sajnos, a háborúra van legnagyobb „remény”. Egyelőre a szovjet is többet foglalkozik, mondjuk úgy: többet kénytelen vele foglalkozni, mint akár a szabadsággal. Ők nem veszik észre, de mi megfigyelhetjük: Oroszország újra hadikommunizmus légkörében él. Mindenki a háborúra készülődik, illetve nem is a háborúra, hanem a győzelemre. Ismétlem: gyermekien optimisták.

Koldus előtt haladunk el.

– Hol lehet ezt az optimizmust tapasztalni?

– Menjen el a gyárakba! Egyáltalában csak gyárakba menjen. A moszkvai utca nem Oroszország. Az új élet a gépek oldalán játszódik le. Az üzemekben, a bányákban, a traktorokon. Ami itt körülöttünk van, az kis változtatással éppúgy lehetne Pekingben, mint Párizsban. A forradalom eltűnt az utcáról, itt is oda húzódott, ahol a gépek csattognak!

Visszafordulunk a Moszkva-folyó felé, a Balcsug végén levő hídon, a Moszkóvszkij Moszton öt-hat társas gépkocsi dübörög át. Angolok vagy amerikaiak ülnek bennük, fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel s csodálkozó arckifejezéssel, mintha valami vad törzs wigwamjai közt utaznának. Nem okoznak semmi feltűnést; aki néztükre megáll, az is enyhe malíciával szemléli őket. A Pravda szerint tegnap: angol érkezett nyolcszázhetven, amerikai ezertíz, csehszlovák kétszáznyolcvan, svéd-norvég kétszáztíz, francia hetven. Moszkvában nyüzsögnek már az idegenek, az Intourist vagonszámra szállítja őket. Jó üzletnek ígérkezik az a két tízemeletes szálloda, melyet már nem is tudom, hány ezer szobával, szintén októberben fognak megnyitni. A tegnapi szállítmányban csak újságíró száznyolcvankilenc volt. És mennyi volt az ál, mint magam is? Sietni kell az élménnyel, az oroszországi helyzetjelentésben nagy áresés ígérkezik: a riportokon a végkiárusítás lázát észlelheti, aki maga is járt Oroszországban. És ki nem járt még Oroszországban? A dán családapa álmosan ejti ki a legszenzációsabb tudósítást, melyből legfeljebb az itteni Simplicissimus, a Krokodil közöl még néha szívderítő részleteket. Oroszország, sajna, egyre veszít varázsából.

Az oroszok mindent megtesznek, hogy országukat az idegennel megismertessék. – Mit látott eddig? – kérdi azonnal, akinek csak bemutatnak, s egymás után sorolják el, hova kell még okvetlenül elmennem. Jugyin, az örökké mosolygó, azon töri a fejét, hogy tegye minél könnyebbé a tanulmányozást; programokat és útiterveket ajánl. Elmennék-e a Kaukázusba? Vagy inkább az Urálba? Milyen városok érdekelnek? Melyik iparág? Hol kezdjük a tájékozódást?

Megköszönöm neki, s részemről egyheti semmittevést ajánlok. Mindent úgysem láthatok, bízzuk a véletlenre, merre ránt. A terület – nemcsak négyzetkilométerekben – olyan óriási, hogy be kell érnem, ha itt-ott egy jelenség, egy-egy új forrás előtt lekuporodhatok, megmérhetem mélységét. Minél többször véletlen állít meg, annál biztosabban következtethetek az egész alatt kerengő áramlatokra.

Különben minden ország jellegzetes íze benne van a levegőben is, csak merj szabadon lélegzeni. A szimatolás az első percben félrevezet: kényelmesen, szabályosan kell venned a levegőt, amit, mint tudjuk, úgy érsz el a legkönnyedebben, ha nem figyelsz rá, szóval sétálnod kell; ahogy az orvosok is tanácsolják.

Ezzel léptem ki Jugyin szobájából, az írók szövetségének kapuján. A kaputól balra egy kis fiatal nyárfa állt szolgálatkészen, s nyelvelt rengeteg ezüst levelével a napfényben. Megelégedetten állapítottam meg, hogy nemcsak azt nem tudom, hova menjek, de azt sem, merre kellene indulnom, ha valahova menni akarnék.

Megindultam a nyárfa felé. Estére értem haza, rogyásig telve tarka, különböző fajsúlyú tapasztalattal.

Egy hétig csavarogtam így, óvatosan kerülgetve még a főtémát, amely minden utcakereszteződésnél hangosan elém állt. Kitértem útjából, a magam kedvtelései után jártam; mielőtt szemtől szembe kerültem volna vele, s kérdést intéztem volna hozzá, először apró különcségeiről, házi szokásairól akartam egyet-mást megtudni.

Szívesen csatangoltam a belváros szélén, az Arbat tértől a Tverszkój bulváron, a Sztrasznój, a Petróvszkij, a Rozsgyesztvenszkij bulváron, végig a széles körutakon völgyből hegyre jutva, amerre a B-villamos jár. A nap minden órájában megfordultam az úttest közepén húzódó széles sétányon, elnéztem délelőtt a gyermekeiket sétáltató anyákat, délután a körhinta előtt tolongó leányokat és bakákat; estefelé a hangos ifjúmunkásokat, akik nyolcas csoportokban magas háló fölött nagy labdákat hajigáltak. A céllövészet és a gyűrűdobás élvezetét magam is megízleltem, nyertem is egy tábla csokoládét és egy kis üveg kölnivizet. Éjszakára a padok szerelmespárokkal teltek meg, átölelve tartották egymást, és titokzatosan elhallgattak, amikor közelükbe jutottam.

A sétányon is, falak mellett is, egész Moszkvában, s mint később láttam, az ország minden városában egymástól mintegy száz méterre vajköpülő nagyságú bádog köpőcsészék álltak. A szemetet is ezekbe kell dobni, ahogy egy polgártárs udvariasan tudtomra adta, amikor épp a fenti csokoládé papirosát a földre ejtettem.

Láttam sorban állókat is. A moszkvai sorban állás nem olyan, aminő a háború alatt Európa-szerte dívott. Inkább a fegyelem jele, semmint a szükségé. A villamosra várók, ha csak öten vannak is, rögtön egymás mögé sorakoznak. Hasonlóan a hírlap- vagy a dohányvásárlók is. Szóval a legkisebb csoport is azonnal libasorba fejlődik.

Be-betértem a mellékutcákba is, tapintatlanul benéztem az ablakokon, a szobákban mindig aludt valaki. Elnéztem a templomok udvarán játszó gyermekeket, a kitárt ajtajú templomokban a kalapáló kovácsokat vagy valamelyik népkönyvtár működését. Átkeltem a földalatti-építkezés agyaghegyein, egyszer az utca népével egy elakadt teherautót is segítettem kitolni a kátyúból. A hirtelen zápor gyakran bekergetett valami kapu alá, ott szorongtam a többiek közt, az átázott ruhák nehéz eső- és izzadságszagában. Egyszer egy kirakat ponyvaernyője alatt kerestem menedéket. Unalmamban darabonként feljegyeztem, amit a jellegzetesen külvárosi üzletecske két kirakatában láttam. Íme: nagy csomag kétszersült, kockacukor, ásványvíz, többfajta konzerv, csokoládé, köles, zabkása, cukorka, mosószappan, mosdószappan, cigaretta, bor palackokban, gyermektápszer, só, makaróni, egy piramis gyufa; a másikban: paradicsom, öt darab zöldpaprika, saláta, alma, som, tea, ecet, mustár, birsalmasajt, uborka és zümmögő legyek. Elmenet megnéztem még a házszámot is: Volchanka 6. A kapu aljában két apátlan-anyátlan gyerek ült. Vakaróztak és fekete kenyeret majszoltak.

Megálltam a megafonok előtt, amelyek dörgő hangon hirdették a termelés előző heti eredményeit. Egyik azt hirdette, hogy a tenisz nem polgári sport, vegyünk hát teniszfelszerelést. Négyemeletes, hatalmas áruház kapujában álltam, a tömeg besodort. Végignéztem egypár osztályt, vettem egy ruhakefét, hat rubelért. Elnéztem az üvegpultok előtt tolongó közönséget, proletárok voltak ezek is.

Ha véletlenül üres villamost láttam, felültem rá, és elutaztam a végállomásig, s onnan gyalogosan igyekeztem vissza a belső városba, ami minden alkalommal felért egy kisebbfajta felfedező úttal. Rendőrt alig láttam, s ha találtam is, nem sok hasznát vettem. A rendőrök itt csak a közlekedést irányítják, a felvilágosítás nem tartozik feladatuk körébe, mint nyugati kartársaiknak. Volt olyan, aki azt sem tudta, hogy a térről, amelyen áll, milyen utcák nyílnak. Az útbaigazítást a járda szélére épített felvilágosító irodák végzik, amelyekben nemcsak a villamosok, de a vonatok, sőt a repülőjáratok menetrendjét is megtudhatja az ember.

Gyakran megszólítottak, megkérdezték tőlem, hány óra; egy munkás – hosszas magyarázkodás után – azt tudakolta, nincs-e nálam véletlenül harapófogó.

Egy alkalommal magyar ismerősömmel haladtam a Tverszkój bulváron, hangosan vitatkoztunk. Ritkás szakállú, apró emberke loholt utánunk, elkapta a kezemet, hosszasan rázta, majd könnyes szemmel, de a boldogság vigyorával eldadogta nyelvünk egyik legobszcénabb káromkodását. Hadifogoly volt Esztergom mellett, magyarul a köszönésen s az előbbihez hasonló még két mondaton kívül semmit sem értett, szavainkból is csak épp azt, hogy magyarul beszélünk. Ez határtalan boldogsággal töltötte el.

– Olyan jó dolga volt Magyarországon? – kérdeztük. – Nem, rettenetes dolga volt, éhezett, fázott, a családjáról két évig mit sem hallott, szörnyű dolog volt az a háború – mondta, miközben örömkönnyeket hullatott, s jókedvében újra s újra fölágaskodott, hogy megöleljen bennünket. Ilyen munkát végeznek az emlékek. Meghívott vendégül – okvetlenül, még ma este! Reszkető ujjakkal írta be nevét és lakáscímét füzetembe; meghatva nézegetem ma is a cirillbetűs ákombákomokat, amelyeket sose tudtam elolvasni.

Egypárszor beálltam az autótaxira várakozók sorába, előttem és mögöttem munkából hazatérő, piszkos ruhájú proletárok topogtak. Néha kocsit fogadtam. A hajdani szűk utcák keserves forgalmához szabott, együléses keskeny alkotmányban döcögtem a külnegyedek gidres-gödrös kövezetén, hallgattam a kocsist, aki egész úton szóval tartotta lovacskáját. Édeskés hangon dúdolva hol galambocskámnak, lelkecskémnek becézte, hol a trágár sértések és ostorcsapások özönét zúdította rá egy véletlen botlás miatt.

Nemsokára meglehetősen tájékozódtam a városban. Megszoktam a tolongást, az emberek öltözéke sem tűnt fel, nem hiányoltam az elegáns hölgyeket, divatos urakat; megszoktam a várost, amelyben a fakalyibák és modern bérházak oly váratlanul váltogatják egymást. Egyre kevesebb csodálkozással jártam az utcákon, hol lassanként már ismerősöket is üdvözölhettem.

Háromszor is elvándoroltam a Moszkva-folyó mentén húzódó kultúrparkba, a moszkvaiak városligetébe, ahol test- és lélekedző játékok várják a népet.

Első helyen áll ezek között az ejtőernyővel való leugrás valami magas toronyról. Hosszú sorokban várakoznak a nők és férfiak, hogy a csigalépcsőkön fölmásszanak, s aztán – vidám sikongással – levessék magukat. Ismerőseim szerint ez a fura élvezet a nép lélekjelenlétének, bátorságának kifejlesztését célozza. Előkészít a repülésre. A játék, mint később láttam, az egész országban hódít. Minden üzemnek, minden szervezetnek van ejtőernyőtornya. Mintha az egész birodalom arra számítana, hogy egy nap repülőgépre kell ülnie, hogy fölszálljon a felhőkbe.

A parkban minden játék valamiféle képesség tökéletesítését szolgálja. Lehet itt hordón sétálni vagy vékony rudakon, ahogy tetszik. Falovakon szabályszerű lándzsatörést lehet vívni. Hosszú sor kanyarog a vékony lécszerkezet előtt is, amelyre ketten fél lábbal felállnak, s egymás tenyerébe csapkodva igyekeznek egymást a földre kényszeríteni.

Van az óriási parkban még ezenkívül múzeum, olvasóterem, bölcsőde, ahol a szórakozni vágyó elvtársnők gyermekeire vigyáznak. Van továbbá tó, ahol csónakázni lehet, mozi, vendéglő és húszezer nézőt befogadó szabad színpad. Műsora, sajnos, nem lepett meg: előbb bárpincérnek öltözött két ifjú dzsiggelt, aztán egy kövér nő a Szép Heléná-ból gyakorolt, majd egy frakkos úr biliárddákót helyezett az orrára… Arrébb rádiószínház, még arrébb kellemes sétányok; egy helyütt a bokrok közt végtelen hosszú fabódé, melyről nem tennék említést, ha nem fogadtam volna meg, hogy mindent elmondok, ami feltűnt. A faalkotmány illatával is magára vonta a figyelmet, ötven méter körzetben félreérthetetlenül hirdette rendeltetését. Kíváncsiságból beléptem, azonnal kifordultam, noha a jelenetben volt valami rabelais-i vagy szürrealista grandiozitás. Nyilvános illemhely volt, valóban nyilvános, a fülkék nem voltak fülkék, a harminc-negyven főnyi közönséget semmi sem választotta el egymástól. E téren, mint később megtudtam, mert másutt is találkoztam ilyen jelenséggel, elég elmaradottak. A park messze lenyúlik a folyó mentén, moszkvai arányokhoz mérten magas dombokban végződik; a dombokról gyönyörű kilátás esik a városra, különösen így naplementekor.

– Napóleon…

– Innen is végignézte Moszkva égését?

– Nem. Innen pillantotta meg legelőször a várost.

Minden magyarban él valami Kőrösi Csoma lelkesültségéből; a kalandvággyal párosult tudásszomjból, a világgá sodródott fiú nyugtalanságából, aki könyvtárakon és őserdőkön fúrja át magát, hogy elvesztett szülei nyomára akadjon. Kit nem érintett szíven s buzdított kicsit példakövetésre a Juliántól Vámbéryig váltakozó kutatók buzgalma, akik hol egy Stanley, egy Champollion, hol egy elátkozott királyfi módjára az ősi, nagy család keresésére indultak? Rokontalan nép Európában, vajon nem vagyunk-e Európa legatyafiaskodóbb népe?

Az ősmagyarok! A Jenyiszej menti sátrakban titokzatosan tovább élő szavak, amelyek a debreceni Nagytemplomban is otthoniasan csendülnének; az Ob ingoványain át szálló kiáltások, melyeket a búcsúzás napján a nyugatra induló kis lovascsapat visszakiabált, s amelyekre másfél ezred távolságból még mi is felfigyelünk – amikor moszkvai utazásom bizonyosra vált, az orosz szótár mellé rögtön egy osztják nyelvtant is beszereztem. Fölmelegítettem iskolai emlékeimet. Mosolyogva állapítottam meg, hogy utazási izgalmaim között volt egy kis rész, amely meglepően hasonlított a gyerekkori izgalmamhoz, midőn a családi szekéren a szomszéd járásban lakó sógorok és nagybácsik látogatására vágtattunk. Nem megyek egészen idegenbe – ilyen érzelem bujkált bennem. Moszkvai megérkezésem után rögtön a rokonok felől tudakozódtam.

Osztjákot, sajnos, nem láthattam, közben egy kicsit messze költözködtek; még vagy kétszer annyi távolságra laknak, mint amennyit eddig megtettem. De megvigasztaltak, hogy a votjákok itt vannak a közelben, a Volga és az Ural között, vonaton alig kétnapi járóföld. Megnézhetem a márikat is, akik mellesleg kikérték maguknak, hogy a világ továbbra is orosz gúnynevükön cseremiszeknek hívja őket, ahogyan a zürjéneket is végre eredeti nevükön: komiknak hívják. Itt tanyáznak a szomszédban, Nyizsnyij-Novgorodtól alig négyszáz kilométerre.

De mordvint akár Moszkvában is láthatok, egész városrészük van; a kimutatás szerint több mint négyezren élnek itt, valamelyik külnegyedben. Azonnal kutatásukra indultam.

Nem volt könnyű dolog kihalászni őket Moszkva négymillió lakosságából. Az adminisztrációnak is vannak olyan útvesztői, mint az őserdőnek. Kedves, alkalmi vezetőmmel, akiben megértő filológuslelket fedeztem föl, megmásztunk vagy ezerméternyi emeletet egyik irodából a másikba, fél éjjeleket átdöcögtünk klubról klubra járva a város perifériáin, összeismerkedve közben mindenféle egyéb egzotikus törzsekkel, jakutokkal, üzbégekkel, csuvasokkal, juhagirokkal, csuk-csukokkal, akikből tizenkétezer él csak a földön és mellesleg szintén rokonok, ha egy kicsit távoliak is. Végre sikerült a mordvinok lakhelyét is felfedeznünk. Valahol a Marina Roscsa tér táján élnek.

Egész délután vándoroltunk; este volt már, mire a városrészbe értünk, amely oly messze esik a központtól, hogy Moszkva nagytérképén sincs feltüntetve. A villamos nem ment tovább. Nekivágtunk a sötétedő külnegyednek, amelyben még vízvezeték és csatornázás sincs; a régi, földszintes faházakban csak az újonnan bevezetett villany tanúskodik a fejlődésről. Széles sugárúton haladtunk; közepét most két éve alakították át sétánnyá. Jobbról-balról, a fiatal bokrok közti padokon a sötétben szerelmesek ültek, vagy hat kilométer hosszúságban. A sugárút után még elhagyatottabb vidék kezdődött. Már a járdának is vége szakadt, belebotlottunk egy-egy gödörbe. A házakból vékony csíkban folydogált a szennyvíz az utca két felén húzódó árokba. De a házak mintha csinosabbak, rendesebbek lettek volna. Az ablakon csipkefüggönyt világított meg a bent égő lámpa. Már mordvin területen kellett járnunk; kérdezősködésünkre, hogy hol találjuk meg a klubot, ide-oda küldözgettek bennünket, amíg teljesen el nem tévedtünk a zegzugos mellékutcákban. Tanácstalanul erőltettem szemem a sötétben, amely származásunk homályára emlékeztetett.

Így ért az az élmény, amely Gellért püspökét juttatta eszembe, amikor a malmot hajtó szolgáló dalára felfigyelt, s amelyről csak akadozva tudok beszélni. Gyanakodva fogadok minden meglepő nagy pillanatot, óvakodom a megilletődöttségtől. Zavar és melegség öntött el; mégis, hirtelen valamelyik szomszéd utcából mintha ismerős dal ütötte volna meg a fülem.

Három-négy citera kezdett rá egyszerre a dalra; pattogó hullámzásából egyre világosabban ütközött ki valami ismerős refrén. Nem tévedtem. Ezt a dallamot én is ismerem, csak, úgy látszik, elfeledtem. Öt-hat magyar népdal lejtése is fölmerült bennem; a szomszéd utcából felhangzó dal mindegyikre hasonlított, egy-két ütem erejéig együtt is haladt valamelyikkel, de azután hirtelen fordulattal otthagyta, hogy egy másikkal társuljon. Egyszerre oly tisztán, mintha Somogyszobon hallottam volna, mintha ennek a pár sornak dallama csapott volna ki:

A fülem csengett? Ez a dal, tudom, nem is egészen népdal, eredeti szövegét, ha jól emlékszem, Csokonai írta. De minden latolgatást sutba vágva, diadalmasan folytatódott odaát, illetve idebenn:

Fel kellett nevetnem, a jelenet oly elképesztő, olyan gyerekesen együgyű volt.

– Attól tartok – fordultam szégyenkezve vezetőmhöz –, hogy ezt a dalt a mordvin klubban játsszák. Sose merem elbeszélni, ha úgy lesz.

– Az valószínű, hogy a klubban muzsikálnak – felelte ő is némi fülelés után. – Az ilyen helyeken szokták az énekkarok és a műkedvelő színjátszócsoportok próbáit tartani. Mindenesetre, megnézhetjük.

Így találtuk meg a mordvinokat.

A helyiségbe lépve ismét erőt kellett vennem magamon. Mintha a történelem gúnyt akart volna űzni belőlem, aki a kelleténél is nagyobb szigorral fogadom a nyelv- és fajrokonságról, nevezetes ázsiai lelkületünkről szóló fejtegetéseket.

A hatalmas terem mélyén színpad állt, rajta a zongora körül valóban citerapróbát tartottak. Egyik sarokban néhány fiú és leány, az ajtónál, hogy majdnem beléjük botlottunk, pár gyerek; az egyik asztalon vastag fehér kendőn meztelen csecsemő aludt. Üdvözlésünkre két fiatalember lépett hozzánk, oly tökéletes baranyai álarccal, hogy ámulatomban ajkamra fagyott a szó. Mögöttük pár lépésnyire az egyik ozorai szőlőpásztor állt kíváncsiskodva. Első csodálkozásom, emlékszem, az volt, mért néz úgy, mintha nem ismerne, mivel sérthettem meg?

Vezetőm elmondta oroszul, mi járatban vagyok. Most már többen körém gyűltek, egypáran a színpadról is leugráltak. Egy percig szótlanul szemléltek. Szótlanul vizsgáltam én is őket, s úgy éreztem, káprázat játszik velem. Ne tréfáljatok, kívánkozott nyelvemre, beszéljünk magyarul!

Sor került erre is. Egyelőre a karmester visszaparancsolta a szökevényeket a színpadra. Rövid kiáltása élesen csattant a teremben. „Gyárkáj” – valami ilyesmit véltem felfedezni benne.

– Mi az, hogy gyárkáj? – kérdeztem attól, aki legközelebb állt hozzám, egy tömzsi, szöghajú leánytól.

– Járkáj? Menni. Ő megy – mondta oroszul.

A teremből még egy kisebb szoba nyílott, ide mentünk át „a kultúrbizottság központjába”, hogy ne zavarjuk a próbát. A falak mellett könyvespolcok sorakoztak, a nagy kerek asztalon írógép billentyűi csillogtak a villanyfényben. Köréje ülünk, mint egy családi asztal köré. Most veszem észre, mennyire elfáradtam az egész napi mászkálásban. Elégedetten elnyúlok a széken.

– Messziről jött? – kérdik.

– Magyarországból.

Csak egyetlen fej rándul fel erre, a többieknek semmit sem mond ez a szó.

– Nem tudjátok, hogy rokonok vagyunk?

Valami rémlik nekik. A finnekről hallottak valamit. Valaki az osztyákokról is hallott.

– Pedig rokonok vagyunk. Szégyellhetitek, hogy elfeledtétek.

Szégyenlik is; két tizenhat-tizenhét éves lány pirulva néz össze. A kultúrbizottság elnöke, huszonkét-huszonhárom éves fiú, zavartan fordítja felém a fejét. A társalgás eddig oroszul folyt, melyet ők sem beszélnek a legkitűnőbben.

– Vér – mondom magyarul –, ismeritek ezt a szót? Vér.

– Vér!

Egymásra tekintenek, arcuk földerül. Az asztal túlsó oldaláról valaki felkel, hogy jobban lásson.

– Víz – hogy mondjátok ti azt, hogy víz?

– Ved! – felelik egyszerre hárman is.

– Vid! – teszi hozzá még egy fekete arcú, akit első látásra egyik régi iskolatársamnak néztem.

– Vid, ved, egyre megy, nálunk a ved is megvan a vedel szóban. Mi arra is vigyáztunk.

Már mindnyájan mosolyognak. Rámutatok a szememre.

– Selmj! – kiáltják kórusban. Egy tíz-tizenkét éves kislány az egészből nem ért semmit, előbb csodálkozva mered rám, majd elneveti magát, és mordvinul kezd kiabálni felém.

– Ház? – kérdezem. – Házam?

– Chádom!

– Kicsit pöszék lettetek. Vaj?

– Vaj!

– Az ég? A menny?

– Menyil!

– Kéz?

– Kéd!

Erre kezet rázunk.

Mitől lettünk egyszerre mindnyájan olyan jókedvűek? Az arcok kipirulnak, mindenki szeme ragyog. A rend felbomlik, felkelünk az asztaltól, és nevetve egymást tapogatjuk. Játszunk az emlékekkel, előkeressük és büszkélkedve megcsillogtatjuk, ami a régi közös kincsből megmaradt.

– Hal?

– Kal!

– Nyíl?

– Njél!

– Mid van, amivel írsz, tollad?

– Tolgam!

– És nekik?

– Tolgamuk!

– Te elég sovány vagy, mi?

– Soványe, soványe!

– És lapos?

– Laps!

Szavak repkedtek a levegőben, bukdácsolva és csiripolva keresik egymást, mint a szerelmes madarak. Egyiket én repítem fel, a másikat ők. Több mint ezerévi távolságból kiabálunk egymásnak, s próbálunk valamit jókedvünkből átadni.

Egyszerre ketten is felém fordulnak:

– Miért rontottátok úgy el a mi nyelvünket? Egészen elrontottátok.

Igazat adok nekik. Valóban rontottunk rajta. De ti sem őriztétek meg egész épen. Nem tesz semmit. Fő, hogy mindketten megvagyunk.

– Különben, hogy vagytok?

– Köszönjük, megvagyunk – felelik már oroszul. – Élünk, dolgozunk, gyerekeink születnek.

– Emlékeztek, hogy valaha egy nyelvünk volt? Egy anyánk, vagy egyforma észjárásunk, amely a vér szerintinél is szorosabb rokonság?

Hasztalan kérdem őket, erről alig tudnak valamit. Népmese iránt érdeklődöm, talán abban maradt valami nyoma a régi testvérségnek. Ilyenről sem tudnak. Az egyik fiúnak végre eszébe jut valami, amit még otthon hallott a Volga mellett, Penzában.

„A mordvin nép valaha igen hatalmas nép volt. Akkor még nem míveltek földet, a fejszét sem faragásra használták. Szabadon ide-oda vándoroltak, mert mindent meg akartak ismerni, és az okos ember csak azt hiszi el, amit a szemével lát. Egyszerre csak világgá kerekedtek, megverték az oroszokat, és Kijevet is bevették. De azon is tovább mentek, a víz partján megkerülték a földtányért, és úgy jutottak vissza oda, ahonnan elindultak. Azért oly okosak, elmések; azért okosabbak még az oroszoknál is.”

– Igaz ez? Hogy olyan okosak vagytok?

Vezetőm bólint rá, hogy igaz. Valóban nagyszerű nép ez, értelmes, élelmes, tisztaságszerető, az egész nemzet egyetlen ácsfamília; évszázadok óta ők a legjobb faházépítők egész Oroszországban.

– Hányan vagytok összesen?

– Kétféle mordvin van a világon: moksány és erzjány, különböző nyelvet beszélnek, de valahogy megértik egymást. Összesen hárommillió a számuk.

Ezt Vaszilij Románücs Charitónov mondja, a fiatal könyvtáros. Orosz neve van, a cárizmus alatt mindenkinek orosz nevet adtak.

Akik itt vannak, különben mind fiatalok. Ők vezetik ezt a klubot, a kórházat, az iskolát. Most is az a szokás, hogy a fiatalok világot lássanak.

– A háború előtt a mordvinoknak csak 9%-a tudott írni-olvasni. Most már 92%-a tud; a forradalom óta van saját napilapjuk, irodalmi folyóirataik és persze egész írógárdájuk. Főleg költők és drámaírók. Ebben az évben ötezer mordvin hallgató iratkozott be a különböző egyetemekre. Csak Moszkvában ezer tanul.

Megmutatják a könyveket. Egy sereg novellás és versfüzetet, iskolás könyvet és fordítást. Itt van a mordvin nyelv teljes nyelvtana, az idén készült el.

Szeretnék egypárat mutatóba hazavinni.

Ideadnák az egész könyvtárat. A hazai filológusokra gondolok, és kiválogatok egypár nyelvtant és versfüzetet. Közben nézem a kerek, se nem szőke, se nem barna arcokat; mintha egy sárközi faluban volnék.

A szomszéd szobából behallatszik a citera és énekkar próbája. Mordvin népdalokat énekelnek, s ez ismét fokozza a benyomást, hogy valahol a Dunántúlon képzeljem magam. A friss ütemű házasító dal után most valami siratóba fognak, amely megint olyan ismerős, hogy majdnem együtt énekelem velük. Aztán megint valami talp alá való következik. Nem sokat értek a zenéhez sem, de rögtön kiérzem az ütemet: nem orosz, alapjában más. Frisseségében is monoton, egy téma körül forgó, akár a mi népdalaink. Lábammal verem a ritmust, amikor hirtelen a Bugyónnüj-indulóra zendítenek…

Vége a próbának, az énekesek is betódulnak a szobába, élükön a propagandabizottság elnökével; ő tud valamit Magyarországról.

Letelepszünk megint az asztal köré. Most már dúdolva, közösen folyik az ének; egyre jobban összemelegít bennünket. Otthon érzem magam, s úgy látszik, ők is maguk közé fogadnak, egymás vállára fűzött karral fújjuk a dalt a madárseregről, mely az őszi levelekkel leválik a hegyről…

Két dal között még tudakozódom.

– Hogy élnek otthon az öregek?

– Elég jól megvannak. Télen farigcsálnak, nyáron a földet művelik. Az egész mordvin föld kollektivizálva van.

– Milyen lesz az aratás?

– Úgy írják, egy kicsit gyenge. Tavaly majdnem minden kolhozban egy munkanap után tíz kiló rozsot és búzát kapott mindenki. Az idén valamivel kevesebb lesz, talán kilenc kiló.

– És hány munkanapot dolgoznak egy évben?

– Kétszázat, háromszázat.

Újra ének következik. Aztán váratlanul az egyik fiú felém fordul:

– És ti, hogy éltek ott Európában?

Mondjam el, hogy min mentünk keresztül, mióta elszakadtunk tőlük?

– Néha jól, néha rosszul, testvér. Most éppen elég rosszul.

– Lesz még jobban is.

– Reméljük.

És újra ének következik.

Másnap reggel zuhog az eső, nem mozdulok ki a szobából; az egész napot orosz nyelvismeretem bővítésére akarom fordítani. Sajnos, nem következett be, ami otthon is, útközben is lustaságomnak titkos sugalmazást adott: a nyelv géniusza a helyszínen sem fogja meg az embert, mint a bőrt a napfény. A nyelvtanulás leggyorsabb módja még mindig az, ha az ember magányosan, szótárral a kezében föl-alá sétál, s az egyetlen természetes, hús és vérből való „tehén” mögé, a kísértetszerű, sovány vache és Kuh után odaállítja a tapinthatatlan karóvát is. A munka elég könnyen megy, csaknem minden oldalon, az asztaltól a zsírig, három-négy szavat is találok, mely az első olvasásra megragad: végre valami haszon a csavargásból, keveredésből, a kegyetlen iskolából, melyen őseink átmentek. A munka nincs híján a vidámságnak sem. Szavak kerülnek elém, melyek azontúl, hogy egy nép szellemének múltját minden történelmi adatnál jobban leleplezik, váratlan jutalomként meg is nevettetnek. A parikmácherszkaját, a borbélyműhelyt, látom, hogy két országból rendezték be: látom, amint a francia parókát a németek továbbadják. Hirtelen megcsendül a telefon.

A mordvinok; a mordvin könyvtáros, Vaszilij Charitónov beszél. Tegnap este megkértem, legyen segítségemre a rokonok további kutatásában. Föltámadt benne is a családi érzés? Hármat is talált, három elveszett gyermeket, egy vogult és két zürjént, itt ül köztük a keleti akadémia harmadik emeletén. Itt ül azontúl köztük egy jakut is, sajnos, nem tudják, rokon-e az, vagy sem, elhozhatná-e őt is a családi megbeszélésre? Félóra múlva itt lehetnek nálam.

Föltúrom bőröndjeimet. A borotvaszappanok közt fél rúd szalámira lelek; még lejjebb gondosan becsomagolt pozsonyi kiflire, porhanyós állapotban. Mi van még? Van még két tábla csokoládé, szintén törmelékben. Némi csínnal és izgalommal elrendezem mindezt az asztalon, hogy a testvéreket hazaival fogadhassam.

Topogás a folyosón, sovány fekete fiú lép be elsőnek, a küszöbön még egyszer lerugdossa csizmájáról az esőt, nedves kezét sűrű mongol hajába törli, s egy kicsit sziszegő franciasággal bemutatkozik. Ez a jakut.

Honnan tud franciául? Mert ő voltaképp ezért került ide. Kelletlenül, kicsit húzódzkodva elbeszéli életét; egyre fokozódó bámulattal hallgatok. Nomád volt.

A törzs, amelyből származik, évente egyszer szokott valami város szélén kikötni, ahol az állatbőröket és a sajtot becserélték késre, tűre, zsebtükörre és színes képes levelezőlapra. Egy ilyen alkalomkor, 1920-ban, orosz katonaság fogadta őket, szó nélkül elkobozta a rénszarvastábort, rövid csetepaté támadt, a törzs fele ottmaradt, holtan. A többiek elmenekültek, s az ünnepélyesen megfogadott bosszú rövidesen szabályszerű rablóbandává züllesztette őket. Rajtaütöttek az orosz telepeken; amit elvihettek, elvittek, amit nem, azt részint felgyújtották, részint kardélre hányták.

Hogy kétféle orosz van – vörös és fehér –, arról akkor vettek tudomást, mikor egy ütközet után az egész társaságot elfogták. Valamennyien főbelövés, vagy legalábbis tizedelés előtt álltak. Kihallgatás, vizsgálat, hogy ki bérelte fel őket a támadásra – rövidesen kiderült, hogy nem minden orosz egyforma, azok, akik hajdan velük elbántak, „cáriak” voltak, ha bosszút akarnak állni, csak azok ellen harcoljanak. Kegyelmet kaptak, sőt fegyvert is. Búcsúzáskor kaptak még egy nagy Marx-képet és egy vörös zászlót.

– A többit már gondolhatod. A vörösök mellett küzdöttünk, igen előzékenyek voltak velünk. Kaptunk mindent, a vége felé még négy politikai megbízottat is. Ezek hoztak engem 22-ben először Moszkvába, mert addigra afféle századparancsnok lettem. Akkor tanultam meg írni.

– És franciául?

Hány évszázadot ugrunk egyszerre? Most már úgy beszélgetünk, mintha egy párizsi diákszobában ülnénk.

– Elképzelheted, én is már csak elképzelni tudom, milyen fogalom élt bennem a nyugatról, melyet egyre többet hallottam emlegetni. Valami csodás paradicsomnak gondoltam. Az útleírásokat, később a technikai, aztán a filozófiai értekezéseket úgy faltam, mint a meséskönyveket. Megtanultam franciául, valamint németül is.

Gyanakodva nézdelek a zürjén és a vogul felé, ezek mit tartogatnak. Tenyerüket térdükre rakva, szemrebbenés nélkül ülnek ott, mint holmi barbár faszentek, hallgatják a francia beszédet, melyből egy szót sem értenek. Nem, semmi veszély, velük semmi hasonló nem történt. Egyszerű diákok, öt nap múlva utaznak haza északra, a Pecsora és Ob közé. Befejeződött a kurzus, melyen egyidőben tanultak értéktöbblet-elméletet, földmíveléstant és helyesírást. Egymás mellett ülnek, egy kicsit összeszorulva, mint árvák az idegenben. Fekete szemük egyszerre gyanakvó és gyermekien nyílt.

Kínálom őket a hazaival; egymásra pislogva nagy nehezen vesznek is belőle. Aztán engedelmesen, egyhuzamban megeszik az egészet.

A kisebbik, alighogy megtörölte száját, kibontja a csomagot, melyet egész idő alatt a térdén tartott.

– Neked hoztuk. – Ez az első szava, mióta itt ül.

Fényképeket hozott és egy vogul énekeskönyvet. Megköszönöm neki, s viszonzásul átnyújtok egy kis vászontáskát, melyet sárközi hímzésekből alakított a feleségem. Írószereket tartottam benne.

Zavarba jön, tiltakozik. Nem, nem cserébe hoztuk, amit hoztunk. Hallottuk, érdeklődsz a mi népünk iránt. Ezeken a fényképeken láthatod, hogyan élünk.

– Én sem cserébe adom, hanem emlékül. Hogy lássad, ilyeneket csinál ott messze délen a mi népünk, amely kicsit a tiétek is. Amely rokonságot tart veletek.

– Igen, tudjuk – mondja bólogatva, miközben zsebre teszi a hímzett táskát. – Tanuljuk az iskolában, hogy ti majdnem olyan nyelvet beszéltek, mint mi.

Kezdődik megint a kísérletezés a szavakkal, melyek most három nyelv kietlen múltját keringik be, hogy visszhangra találjanak. Próbaképp egyenként engedem ki a háziállatokat, a lovat, a ludat, az ebet, azután a nyusztot, a lepkét, hátha rájuk ismernek. A vogul rögtön kap a zsákmány után. Minden fogás után derül egyet az arca. Lu! lunt! emp! nyohsz! lepk! Azután hívom a családtagokat, a fiút, a nőt, az öcsöt, az ipat, a vőt, a menyet, aztán az erdő-mező tárgyait, mindazt, amire még emlékszem az iskolás könyvből. Most már a zürjén is beleszól. Belemelegszenek a mesebeli turkálásba, már nemcsak köztem és köztük keresik a kapcsolatot, hanem egymás közt is. Egymás mellett élnek ott az Urál északi részein, vogulok, zürjének és osztjákok, akkora területen, mint Németország, s mit sem tudnak egymásról.

Összetarthatnátok ott az idegenben, akarom nekik mondani; de vajon ki van nagyobb idegenben?

Nézem a fényképeket, a lakmározó családot, az éléskamrát, a glédában álló vogul katonákat, az első zürjén középiskola növendékeit. Egypár kifaragott, földbe vert ducot, melyeken – nem tudom, okkal-e – a református fejfák távoli őseire vélek ismerni. – Fejfák ezek?

– Igen, fejfák. Ilyenek alá temetkezünk. Nézd, az egyiken szalag is van, az alatt asszony fekszik, hosszú hajú.

– Ilyesfajta alatt fekszik az én nagyapám is arra lent, a Duna környékén. Úgy látszik, a halálban közelebb kerülünk egymáshoz, azt még nem feledtük el.

– Ha már fényképről van szó – mondja a nagyobbik, és belső zsebéből vászon irattárcát rángat elő –, mutatnék én neked még egy fényképet. Mit szólsz ehhez? Melyik tetszik jobban?

A kép két nőt ábrázol. Nekem mind a kettő egyformán tetszik.

Most már igazán családi dolgokról beszélgetünk. – Mit csinál az apád? – Bizony meghalt. – És az anyád? – Az él. – Nős vagy? – Nemsokára az leszek.

– Te ki vagy? – fordul egyszerre a kisebbik zürjén felém.

Egypár szóval elmondom. A végén kiderül, hogy verseket is írtam már.

– Költő vagy?

– Az.

– Proletár költő?

Amíg, nem is a válaszon, hanem a kérdésen tűnődöm, a nagyobbik hirtelen kivágja. – Nem.

– Ejnye, ejnye. Hát azt meg te honnan tudod?

Erre egy kicsit elrestelli magát.

– Honnan? Itt vagyunk már egy órája, másról sem beszélsz, mint nyelvről, szavakról, fajrokonságról. Esztéta vagy te.

– Hát téged nem érdekel ez a rokonság?

– Érdekel, érdekel, de én csak két igazi fajtát ismerek a világon.

Sejtem, hogy mit fog mondani.

– Úgy van! Az egyik a proletár, amelyikhez én tartozom. A másik a burzsoá!

– Láttál már eleven burzsoát?

– Nem is akarok!

Társa menti meg a helyzetet:

– Ne veszekedjetek, mint a testvérek! – mondja. Majd hozzáteszi:

– Ez komi közmondás. Engedd meg, hogy néprajzi adat helyett egyelőre ezt nyújtsam át neked.

A nevetés újra összebékít mindnyájunkat. – Nem azért jöttem, hogy megegyetek, ti medvék! – mondom, s ezzel a társalgás tréfálkozásba fordul.

Megbeszélünk még egy találkozást. Majd bemutatnak egy mordvin festőnek, egy orosz újságírónőnek, Ljubov Voroncovának, aki jól ismeri a zürjéneket. Nyizsnyij-Novgorodba is okvetlenül menjek el! Azután kezet rázunk, kikísérem őket a folyosóra. A felvonó abban a percben áll meg az ajtó előtt.

– Gyerünk liften – mondja a kisebbik zürjén. Belépnek, és elnyeli őket a föld.

Éltem Párizsban, de ha véletlenül nem szövődik rokoni kapcsolat családom és egy francia család között, sose ismerem meg a franciák otthoni, belső életét. Mi sem könnyebb, mint az oroszok házába bejutni.

Tízpercnyi ismeretség után azzal válnak el, hogy örökre boldogtalanná teszed őket, ha másnap nem vacsorázol náluk; ha ugyan nem cipelnek el magukkal, hogy feleségüket és gyermekeiket azonnal bemutassák. Egy meghívás elegendő, hogy örökre bekerülj a barátság, a pletyka, a meghitt közlések örvényébe, abba, amit általában társasági életnek neveznek. A többi vendég, akivel az első házigazda asztalánál összeismerkedsz, kézről kézre ad. Egy hét múlva már valaki erélyesen rád támad az utcán, s atyai és keresztneveden szólítva felelősségre von valami homályos mondat miatt; két hét múlva már van, akiket kerülnöd kell; de a háziasszony is kihív a konyhába, hogy segíts neki eltörölgetni. Elképesztően nagy az asszimiláló erejük. Szibériában, amely már nem is tudom, hányszor nagyobb, mint Európa, eredetileg egy orosz sem élt. Két-három század elég volt, hogy az egészet bekebelezzék; minden várost eloroszosítottak. Bizonyos vagyok benne, hogy nem hadseregüknek köszönhették, nem is nemzeti politikájuknak, hanem a kormányzónék, őrmesternék, pedellusnék és száműzött forradalmár kisasszonykák beszélhetnékjének; ez elől a legvadabb burját vadász sem menekülhetett. Nem tudom, milyen titokzatos úton csöppent közülük nyelvünkbe, egyelőre még szalonképtelen külvárosi ízzel s persze más jelentéssel, a dumálni szó, de azt valóban tudnak.

A vita nemzete ők, de a szervezett vitáé. Nyoma sincs itt a velencei eszmecserének, amelyben heten beszélnek, fülelnek és válaszolnak egyszerre. Az orosz vitában egyszerre csak egy beszél, s a többiek kivárják azt a másfél órát, amíg rájuk kerül a sor. Társaságba lépve a jelenlevők számából eleve megállapíthatod, hogy le fogod-e késni az utolsó villamost. Nyelvismereti fogyatékosságod sincs hasznodra. Egyszerűen nem hiszik el; elképzelhetetlennek tartják, hogy ne értsd meg azt a világos okfejtést, amelyet eléd tárnak, s addig magyarázzák, amíg meg nem érted. Szívességből maguk teszik fel a kérdést és ellenvetést, amelyet esetleg felhozhatnál, és meg is felelnek rá… Jacques Rivière, aki német hadifogságát orosz katonákkal egy táborban töltötte, még jóval a szovjet uralma előtt, 1915-ben megállapította ezt a gout de soviet-et, amely egy eltűnt kanálból hetente megismétlődő népgyűlést tud fakasztani jegyzővel, alelnökkel, elnökkel, sőt tiszteletbeli elnökkel.

Holott nem tudnak beszélni. Szónokaik unalmasak, dadognak, elpirulnak, de azért nem hagyják abba. Fahangon tudatják a legvérforralóbb eseményt, amelynek csodálatosképpen így nagyobb a hatása, mintha oroszlánhangon bömbölnék. Voltam népgyűlésen. Az előadó oly szaggatottan, csüggedten beszélt, hogy nemcsak szavai értelmét, de szavait is alig tudtam kivenni. Mintha állandóan jó éjt kívánt volna, magatartása, le-lekonyuló feje, üresen lógó karja is azzal fenyegetett, hogy ráborul az asztalra és elalszik. Egyik sóhaja után a terem felüvöltött, felugrott, s a fölcsapódó székek sortüze közben olyan izgalomban tombolt, mint egy süllyedő csatahajó. A szónok nyugodtan tovább beszélt; mint később megtudtam, Japán valamelyik újabb arcpirító kihívását tudatta és azt, hogyha kell, Oroszországban minden sparherdből tankot öntenek, de egy talpalatnyi földet nem engednek át az ellenségnek, amely ma ugyan még csak ellenfél, de tisztában vannak vele.

Utána még négyen beszéltek, de a teremből egy lélek sem távozott, még a szónokok sem, bár mindegyik ugyanazt mondta, ugyanazzal a lejtéstelen hanghordozással. A tömeg négy és fél óra hosszat meredt szemmel figyelt. Voltak, akik szemüket nem meresztették, hanem dühösen forgatták, mások öklüket rázták, voltak, akik sírtak. Voltak, akik az egész idő alatt olvastak, s könyvükből csak akkor pillantottak fel, ha éljenezni, vagy tapsolni kellett. Mellettem egy ifjú hölgy Émile Zola HAHA című könyvét olvasta, ahogy a borítékon láttam.

A szónokok után még egy költő következett, aki Japánt – már nem tudom, mi okból – farkán csüngő majomhoz hasonlította, és ezzel eget rázó derültséget támasztott. Alig engedték le a színpadról, könnyüket törülgetve újabb és újabb gúnyverset követeltek.

A sírás különben könnyen áll náluk ma is, akárcsak az orosz regényirodalom mesterműveinek idejében. Főleg örömükben és meghatódottságukban sírnak. Egyik ifjú orosz írónak, ezer szívessége után viszonzásul, odaajándékoztam csavaros ceruzámat. Két szemét az utcán rögtön elfutotta a könny, némán, hosszan rám pillantott, így köszönte meg. Akaratlanul az enyémet is elfutotta a könny, nyilván ösztönöm vagy mimikriérzékem parancsolta, hogy ugyanazon a nyelven válaszoljak. Ekkor kezdtem gyanakodni, hogy náluk a sírás talán csak egy szót vagy egy mondatot helyettesít, amely szótárukból még hiányzik. Barátom még egyszer rám pillantott, és meghívott vacsorára. Így élnek egymás között.

Rövidesen köztük éltem én is. A vogulok látogatása után pár nappal hóna alatt csomaggal kopogott be hozzám a háziasszony. A doboz tetején színes képeslap volt, marcona férfit ábrázolt valami furcsa prémsapkában, amelynek fülmelegítői kétoldalt a derekáig lenyúltak. „Zürjén vadász” – olvastam a képeslap aláírását. A dobozból ezután egy valóságos prémsapka került elő, szélén némileg megkopott állapotban, de éppolyan, aminőt a képen a zürjén vadász viselt. Alatta levél, amely francia nyelven arra kért, hogy fogadjam el ezt a semmiséget valakitől, aki szintén érdeklődött a zürjének sorsa iránt, valaha köztük is élt. Aláírás: L. A. Voroncova. Udvarias levélben megköszöntem az ajándékot, s engedélyt kértem, hogy személyesen is megköszönhessem.

Másnap estére kaptam meghívást.

Ezzel bele is kerültem a forgatagba. L. A. Voroncova kis szobájában a két széken, az ágyon, sőt a földön is ülve egy sereg húsz-negyven év körüli nőt és férfit találtam. Csaknem valamennyien újságírók voltak. Nagy csodálkozásomra párttag csak egy akadt köztük. Ez a füstben forgó társaság volt az első örvény, amely elragadott. Véletlenül verődött össze – L. A. Voroncova azokat hívta meg kollégái közül, akik valamilyen nyugati nyelvet is beszéltek –, de egy hét múlva valóságos családdá forrtak. Csaknem minden este találkoztunk, hol az egyiknél, hol a másiknál. Hálával gondolok rájuk; szíves felvilágosításaikkal, kalauzolásaikkal sokban segítségemre voltak.

Oroszországba nem azért mentem, hogy a templomépítészetet tanulmányozzam. A Volga vizére is csak elenyésző kis mértékben voltam kíváncsi. Hangulatos tudósítások írása sem csábított, nem is értek az ilyesmihez. Mint mindenütt, itt is az emberek életét szerettem volna megismerni. És elfogulatlanul azt a rendszert, mely sorsukat most irányítja.

Az olvasót nem érdekelheti világnézetem, társadalmi felfogásom, igyekeztem is megfeledkezni róla, hogy jobbra-balra egyformán figyelhessek. A proletárforradalom egy pillanatát szerettem volna látni, oly szenvedélymentesen, mintha Klio tudósítójaként érkeztem volna. Ehhez kommunistákkal is össze kellett ismerkednem.

Az olvasó bizonyára furcsának találna olyan Afrikáról szóló könyvet, melyben mindenről szó esik, csak épp a négerekről nem. Bizonnyal fogyatékossággal vádolná azt a kutatót is, aki a négerek ellen már látatlanban ellenszenvet táplál. Íróvoltom feljogosított arra, hogy őszinte érdeklődéssel közeledjem a kommunistákhoz, keressem is őket. Feltűnő sokra akadtam.

Igyekeztem közelükbe jutni, nemcsak jellegzetes lelőhelyeiken, a szervezetekben, a gyárakban, a gyűléseken, de az utcán, a villamosban, magántársaságokban is. Megszólítottam őket, sokkal jó ismeretségbe kerültem, egypárat őszintén meg is kedveltem. Kezet szorítottunk, tréfálkoztunk, kifizettük egymás sörét vagy vacsoráját. Ugyanígy kerestem az ellenforradalmárokat is. Egyik legnagyobb élményem egy pópával való megrázóan nyílt eszmecserém volt. Az olvasó érdeke, de mesterségem erkölcse is azt parancsolja, hogy valamennyiök gondolatait és szavait oly híven adjam vissza, amennyire emlékezetem megengedi.

Mindenki többes számban beszél. „A múlt évben – mondja a lírai költő – ennyi meg ennyi tonna vasat öntöttünk.” Csodálkozva nézek rá, a szemem akaratlanul is finom ujjaira téved. „Nekifogtunk a káposztakapálásnak – tudatja később –, két hét alatt száznyolcvanezer holddal készültünk el.” És kisvártatva megint: „Amikor felszálltunk a sztratoszférába…” – Kicsoda? Ön is felszállt? – Nem, nem, csak három tudós, akik, sajnos, le is zuhantak.

Az egyéni öntudat átalakulásának jelét lássam a névmások felcserélésében? Már a kollektív szellemét? Kik ezek a mi-k? Kikkel azonosítja itt magát mindenki?

Nyugati fülnek mindez kezdetben igen furcsa. A nép, eddigi tapasztalatom szerint, csak az elszenvedett és okozott csapásokkal azonosította magát. „A háborút, azt elvesztettük.” De az állatkivitelt már nem mi szorítottuk meg, hanem a kormány; azt hiszem, még a kormány tagjai is így mondják. „Már ássuk a Moszkva–Volga-csatornát”, mondják itt, akik ezt csupán helyeslik. A többiek azt mondják: „ők”.

A nyugatinak persze gyanús ez a különös egység.

Próbáld bírálni előttük a rendszert, a legváratlanabb helyről kapsz magyarázatot; ha nem rendreutasítást.

Késő éjszakáig időztem egy osztrák származású mérnöknél. A gyárnegyedben lakott. Nem ismertem a járást, távozáskor a házigazda mellém adta szolgálólányát, hogy a villamosig elkalauzoljon. Az új épületek között még nem volt rendes járda. Buckákba botoltam, gödrökbe zöttyentem.

– Nye harasó – mondtam egyik veszélyes megtántorodásom után –, ez bizony nem nagyon jó.

– Bugyet harasó – de jó lesz! – vágta rá azonnal az okos arcú kis ukrán cselédlány, s szájából máris ömlöttek a szavak: nehézipar, ötéves terv, föllendülés.

Ámulva néztem csillogó szemébe. Ez is a rendszer tagjának érezte magát. Csak úgy öntötte az adatokat.

Nem egy nyugat-európai statisztikus szerint Oroszországnak minden gyárával, üzemével, szervezetével évente két-háromszor össze kellene omlania. A szigorúan tárgyilagos megállapítást egyes-egyedül az mentheti, hogy némely orosz statisztikus szerint a nyugati kapitalizmusnak viszont már évekkel ezelőtt össze kellett volna omlania. Sőt – ők, úgy látszik, rendíthetetlenebbek a következtetésben –, már össze is omlott, s jelenléte nem egyéb varázslatnál, csak rá kell kiáltani, hogy „meztelen”, s szégyenében rögtön a föld alá bújik.

Mint mindnyájan, én is rengeteg adatot olvastam mindkét részről. Sajnos, képzeletem a számok területén korlátolt. Mennyiséget, még pénzben is, legfeljebb egymilliárdig tudok elképzelni, fantáziám ingerküszöbe csak eddig működik. Tíz és száz lámpa között még teszek különbséget, de ha százezer lámpa mellé gyújtanak ki százat, szemem mindkét esetben egyformán káprázik. Már az út elején be kellett vallanom magamnak, hogy nem tudok elképzelni huszonegymillió-kétszázezer négyzetkilométert, ami Oroszország területe. A fele épp azt a hatást tette volna rám, mint a kétszerese.

Becsületesen, egyszer s mindenkorra be kellett látnom, hogy tehetetlen vagyok a számokkal. Épp ezért könyvemben igyekeztem kerülni azokat. Különben is mások könyvéből kellett volna plagizálnom valamennyit, mert gondolhatják, nem számoltam meg, hogy például hány cipő készül Oroszországban. Az életről közvetlenül akartam fogalmat nyerni. Ha valaki egy város lakosságát negyedmillióra becsülte, másvalaki pedig lelkesültségében már félmillióra: ezt néha fontosabb jelenségnek tartottam, mint magát a lakosok pontos számát. Adatot csak annyit vetettem papírra, amennyit eleven szájból hallottam. Ellenőrizni természetesen ezeket is csak ritkán tudtam.

Nyikoláj Pávlovics Csubin huszonöt éves vasesztergályos. Bátyjánál ismerkedtem meg vele, aki egyik költő ismerősöm ismerőse. Az ő szobájában ülünk rettenetes füstben. Nyikoláj Pávlovics a Sárikopodszüpnyik-ben, az Első számú Állami Golyóscsapágy gyárban dolgozik. „Rohamosztagos” munkás, azaz udárnyik, akinek példásan kell dolgoznia. Igaz, ellátása is példás. Eltölthetnék-e egy napot a gyárban? Lehetőleg minden feltűnés nélkül, vezető sem kell. Nem, nem, a gyárigazgatót sem akarom zavarni, a sejttitkárt sem. Csak téged szeretnélek munka közben látni, Nyikoláj Pávlovics, és esetleg egypár társadat. Tegezem, mert, barátai barátját, ő is tegez.

– Tizenhatezerből. Jelenleg ennyi munkás dolgozik a gyárban. De a második ötéves terv végén…

– Egyelőre még a jeleneteket sem ismerem, Nyikoláj Pávlovics. Először azzal szeretnék tisztában lenni. Nem szólnál róla bevezetésül néhány szót? Kezdjük a múlton. Hogy keletkezett a gyár? Azt hallottam, vadonatúj.

Szabályszerű interjú folyik.

– 1931-ben épült. Helyén szeméttelep volt. Se villamos, se valamirevaló út nem vezetett arra. Mondom, az egyik moszkvai szeméttelep feküdt ott, de az is régi. 1931-ben megjelent háromezer munkás, eltakarította egy darabon a szemetet, felállította a szerszámkészítő műhelyt, melyben legelőször is a további munkához szükséges szerszámokat kezdte gyártani…

– Várjunk csak, várjunk. Honnan jött az a háromezer ember? Miből építettek, mivel dolgoztak? Menjünk csak szép sorjában.

– Kérlek, a Népgazdasági Tanács küldte őket. A szovjet addig a Svéd Golyóscsapágygyártól vette a csapágyakat, az S. K. F.-től, a nevét tán ismered. A leghíresebb gyár ebben a szakmában. Évente nyolc-tíz millió aranyrubelt fizettünk ki neki. Ez nem mehetett sokáig, nemcsak a külföldre kerülő pénz miatt, de egyéb szempontok miatt, így hadászati okok miatt sem. Golyóscsapágy nélkül nincs nehézipar, golyóscsapágy, minden gépbe kell, abban forognak a tengelyek… Autó, traktor, repülőgép moccanni sem tud nélküle. Szóval, igen fontos alkatrész, gondolhatod. Amelyik ország nem tudja előállítani, az ki van szolgáltatva a külföldnek. Ezért kellett nekünk is golyóscsapágygyár.

A tanács, a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács tervet dolgozott ki. A tervet elküldték az összes gyárakhoz, hogy toborozzanak önkéntes jelentkezőket, akik a munkát megindítják. Az egész országból háromezren jelentkeztek, pontosan háromezer-tizenheten.

– Te mikor kerültél a gyárba?

– Mindjárt a kezdetén. Szakmunkás voltam, ráadásul udárnyik, izgatott a dolog.

Hörpint a teájából, s mint a hajdani regényekben a gróf, elégedetten végigdől a kereveten. Kitekint az éjszakába, majd bakancsát is föltéve a plüssterítőre, így folytatja:

– Megérkeztünk, ott a szemét. Se műhely, se ház, egy nyomorult vityilló se. Szerencsére én előzőleg is Moszkvában laktam.

Először is hát barakkokat építettünk. A szomszédos gyárak szombat délutáni ingyenes munkával, szubotnyikkal kicsit kezünkre jártak. (Azóta visszaszolgáltuk nekik.) Kész a barakk. Kész az első műhely.

– Ki fizetett benneteket?

– Ki fizetett volna? Az állam. Rögtön üzletet is kaptunk, először csapnivaló volt. Csináltunk egy sereg kalapácsot, harapófogót, reszelőt. Egy szép nap aztán megérkezik külföldről az első szállítmány gép. Micsoda ünnepség! Diadalkapu, tánc, muzsika, még tűzijáték is volt. Az állomásról körmenetben hoztuk be őket, a gyári zenekar a teherautók mögött! Mert akkorra már gyári zenekar is volt.

Fölállítottuk őket, krakk! Az első mindjárt eltörik. Jelzem, az oktató svéd mérnök hibájából. De a többi rendben forog. Kész; ez a gyár története.

– Ugyan, ugyan. És hogy szaporodtatok? Hogy bővítettétek a gyárat? Hisz akkor még csak háromezren voltatok.

– Az már nehezen ment. Nem volt munkás. Már 1930-ban kötéllel kellett fogni a szakmunkást, 31-ben a gyárak egymástól csalogatták őket. Valamit ki kellett találni. Közben a gyárigazgatónkat elcsaptuk; a következőnek volt egy remek ötlete.

Az első évi büdzséből már rendes munkásházakat építhettünk. A barakkok félig-meddig üresen álltak. Napszámost vidéken még lehetett szerezni. Kísérletül toboroztunk egy barakkra valót, „építkezésre”. Valóban fölépíttettünk velük két hatalmas műhelyt, majd holnap meglátod, s közben egyenként beédesítettük őket a gépekhez. Esti tanfolyamok is voltak. Mire a két műhely elkészült, a társaságnak több mint a fele közöttünk dolgozott. Erre vérszemet kaptunk. Kétszer is megismételtük a fogást.

– Olyan könnyen ment? A parasztokat olyan könnyen tudtátok munkássá alakítani?

– Dehogyis ment könnyen! Rettentő nehezen ment. Sokan visszamentek a faluba. De a fele mégis ott maradt, és abból jórész azóta kitűnő gépkezelő lett. A barakkokból rövidesen ők is munkáslakásokba kerültek. Barakk, napszámosmunka először az építésnél, aztán a gyárban, valami gépkezelés, esti tanfolyam, munkáslakás – látod már a folyamatot? A második, harmadik csapat, aki látta maga előtt a példát, már könnyebben haladt ezen az úton. Ma is ezt csináljuk, sajnos, embert most is nehéz kapni.

– Nem jönnek már?

– Most már a kolhozokban is szükség van rájuk, nemigen csábítja őket a városi élet; a kolhoztanács is akadékoskodik. Úgy kell cserélni őket. Egy traktorért adnak nyolc-tíz embert, ha akad vállalkozó!

Szóval így növekedett a gyár. A munkástőzsde csak az újonnan érkezett gépekhez adott megfelelő szakmunkásokat. Most már van csecsemőgondozó, gyerekkert, iskola, kórház, egyetemi előkészítő munkások számára. Közben szubotnyikban utat építettünk, oda vezettük a villamost. Két kilométer utat csináltunk egy hónap alatt, télen! A takarítóasszonyoktól kezdve ott volt mindenki egész az igazgatóig, aki, mellesleg, azelőtt pék volt… Fákat is ültettünk.

– Te hol lakol, Nyikoláj Pávlovics?

– Van egy szobánk. Tudniillik a tavasszal nősültem. Konyha, fürdőszoba közös még két másik párral. Telefonom is van! Négy rubel havonta, de ingyen szerelték föl, jutalmul egy remek teljesítményért!

– A lakásért mit fizetsz?

– Mint mindenki, a fizetés öt százalékát, tizenhét rubelt havonta, fűtéssel együtt. Gőzfűtés van!

– És hogy étkezel?

– Köszönöm, rosszul. A feleségem még nem tud főzni, tizenhét éves. Este, mikor megjövünk, én habarok valamit. Elképzelheted! Délben mindketten a gyárban eszünk.

– Mit fizetsz ott egy ebédért?

– Egy rubelt. De van egy rubel húszért is, dupla hússal.

– Mit kaptok azonkívül? Mit kapsz te a jegyedre?

– A mi üzletünkben? Naponta nyolcvan deka kenyeret, fél liter tejet, havonta másfél kiló cukrot, egy kiló vajat, négy kiló húst, négy kiló halat és krumplit, amennyi beléd fér. Az asszony is annyit kap, mert ő is dolgozik. Azontúl, amit az üzlet beszerez. Most például valami makaróniféle jön ki a könyökünkön. De van persze csokoládé is, már szovjet gyártmány, cukorka, teasütemény…

– Várjunk csak, várjunk. És ha az asszony nem dolgozna?

– Akkor a családtagporciót kapná, ami az előbbieknek körülbelül a háromnegyed része. Cukrot például csak egy kilót.

– És milyenek az árak?

– Zárt magazinban?

– Amennyiért te veszed.

– Kérlek. Persze kicsit gondolkodnom kell, mert a bevásárlást rendszerint az asszony végzi. Csak azt mondom, amit pontosan tudok. Hús, egy kiló: két rubel nyolcvan; vaj: három rubel húsz; cukor: egy rubel ötven.

– Egy pár cipő?

– Tizenöt-húsz rubel.

– Ruha?

– Nyolcvan-száz rubel. Megjegyzem, elég vacak. De a fehérnemű, az ing az már kitűnő.

– Hogy egy ing?

– Hét-nyolc rubel. Jobb, mint a nyílt üzletben.

– Bocsáss meg, nem értem egészen ezeket a nyílt és zárt üzleteket. Hát nem minden üzlet van nyitva?

– De igen. Azaz, hogy…

És hosszan elmagyarázza az üzletek dolgát, amit egész röviden is meg lehet érteni. Többféle üzlet van. Az első a gyárak üzlete, afféle szövetkezet, ahol csak a gyár munkásai vásárolhatnak, bizonyos meghatározott mennyiségig. Ilyen üzletre vonatkoznak az iménti árak. Minden dolgozó be van osztva ilyen üzletbe.

A második fajta a nyílt üzlet, a Kommercseszkij Magazin, ahol mindenki vásárolhat.

– Milyen áron?

– Jóval drágábban. Egy pár cipő, például, ott ötven-hatvan rubel. Egy öltözet ruha kétszáz rubel. – Nyikoláj Pávlovics ilyenbe még sose tette be a lábát.

A következő fajta a Torgszin, ahol csak valutáért vagy aranyért, ezüstért lehet vásárolni. Ezt főleg a külföldiek részére létesítették. Rövid gondolkodás után hozzáteszi: – És a polgárság elrejtett aranyának előcsalogatására. – Ilyen helyen sem járt.

Vannak azonkívül olyan üzletek, ahol a behozott értéktárgyakat árulják, bizományban. Afféle vagyonmentő vásár. Nyikoláj Pávlovics ilyenben már vásárolt, egy remek ébresztőórát, mely gyönyörű mozdonyra van ráillesztve; belga gyártmány, háború előtti.

– Mennyit keresel egy hónapban, Nyikoláj Pávlovics?

– Háromszáznegyven rubelt.

– Elég szép. Meg tudsz belőle élni?

– Meg.

– Mennyit keres egy napszámos? A „fekete munkás”, ahogy ti nevezitek?

– Egy csornüj rabócsij? Száz-százötven rubelt.

– Ezt már keveslem.

– Ne feledd, hogy ő mindent olcsóbban kap.

– Hogyhogy?

– Az árak nemcsak üzletek szerint változnak, hanem a kereset szerint is. Sőt, az eltartott családtagok szerint is. Mondtam, hogy nálam a lakbér a fizetés öt százaléka. A kevés keresetűeknél a százalék még ennél is alacsonyabb. A napszámosok lakásért általában három-hat rubelt fizetnek havonta. Olcsóbban kapják az ebédet is. Az üzletben is olcsóbban vásárolnak. Azontúl csak tőlük függ, hogy mikor lesznek szakmunkások. Nyitva áll előttük az út.

– Igazán nyitva áll?

– Kérlek, mindnyájunk érdeke, hogy minél több képzett munkás legyen. Valamivel biztatni is kell az embereket.

– Te hogy élsz, Nyikoláj Pávlovics? Hogy vagy az asszonnyal?

– Gyere ki holnap, majd meglátod. Vacsorázz nálunk.

A Voroncóvszkaja végén, jó háromnegyed órai utazás után a Kreml falától, leszállunk a 40-es villamosról. Az üres telkek mögött bal kéz felől már látszik a gyár, a hatalmas telep, melyben éjjel-nappal tizenhatezer munkás dolgozik. Vele szemben látszanak a vörös téglás, hatemeletes munkásházak is, melyek egymástól elég távolságra, mint a játszmára elrendezett dominók állanak a mezőben, ragyogtatják ablakaikat. Külön város Moszkva tövében, külön fogalom, külön büszkeség is. Villamos közeledik a házak felől, rohanás közben fejét ide-oda lengetve, mint a mosómedve. Nyilván a talpfák lazultak meg, látszik is, hogy a sínek nem egészen egyenletesek. Vegyük mégis barátságos integetésnek, és szálljunk fel a legelső odaindulóra.

A gyár frontja körülbelül egy kilométer hosszú, előtte a járdát két oldalról is ápolt virágágyak szegélyezik.

Virág, hosszú sor ládába ültetett pálma fogad a gyár följárójában is. A falakon jobbról-balról széles vörös szalagokon a szokásos jelszavak, a szokásos képek. A fegyveres őr felvezet az igazgatósághoz, ahol a látogatási engedélyt megkaphatom. Nyikoláj Pávlovics már mindent előkészített; mosolyogva tudomásul veszik, hogy nincs kísérőre szükség. Ismerik már ezt is. Egy munkásnőt mégis mellém adnak, hogy elkalauzoljon abba a terembe, ahol szíves ismerősöm dolgozik. Termeken haladunk végig, s ha már itt járunk, nem állhatom meg, hogy itt-ott el ne időzzek. Függetlenül attól, hogy kik építették és kik dolgoznak benne: lenyűgöz a gépek csillogó forgása, a vad robajjal fölsistergő gőz, az emberi erőfeszítés időtlen nagyszerűsége. Lenyűgöz a vállalkozás aránya is.

Nem tartozom a géprajongók közé. De mikor belépek az első hatalmas terembe, mikor szétnézek a három-négy emelet magasságú üvegkupola alatt egymás mellett fojtottan dohogó gépeken: el kell ismernem, valami olyas érzés fog el a munka irányában, amilyen a hívőt szállhatja meg a székesegyház kapujában. Ijesztő és egyszerre felemelő érzés: sorban a motorok és titokzatos rendeltetésű kemencék mint lekötözött bikák dohognak, rázzák a földet, köpködik fekete nyálukat, túrják az olajos tajtékot. Ez az edzőműhely. Nem leplezhetem a megilletődést, kicsit a feszélyezettséget, mikor az első szörnyeteg közelébe lépek, melynek vörös száján épp most tolnak be egyszerre egy egész kocsirakomány acélt. A vasajtó becsapódik, a gőzölgő monstrum most emészti a súlyos adagot, hogy alig egy perc múlva a mellette levő olajmedencébe okádja. A gép körül fiatal lányok szaladgálnak, egy-egy fogantyúemeléssel irányítják a rettenetes test működését.

A lányok arca tiszta, egyik-másika még ki is van rizsporozva – most veszem észre. A terem levegője friss, nyoma sincs benne annak a nehéz füst-, olaj- és pörkölődő vasszagnak, amelyet orrom a gyár szó hallatára megszokott fölidézni. A gépek fölött mindenütt derékvastagságú csövek kanyarognak, a szellőztetőkészülékek. Kivétel nélkül minden gépre két-három ilyen cső hajol, az egyik tátott szájjal szívja magába a port, a bűzt, a hőséget, a másik pedig ontja a sűrített, lehűtött levegőt, melyről érezni, hogy oxigénnel bőven telítették. Ott künn kánikula van, itt a teremben a gépek valóságos nyája feszíti izmait és izzad, de semmi hőséget nem érezni. Nem, alpesi levegő nincs, de egészségtelen levegő sincs. Temperált, kellemes szellő lebbenti az arcot. Piszok sincs. A gépek csillognak a tisztaságtól, nincs hulladék a padozaton sem, amelyről szintén csak most veszem észre, hogy hibátlan beton.

A következő terem – nagyságra nem kisebb, mint az előbbi – hatása még lenyűgözőbb. Alig egy-két ember. Egymás mellett szabályos sorokban, mint a jól ültetett gyümölcsös, borjú nagyságú gépek zakatolnak, köpködik magukból a fényes kis acélgolyócskákat. Önműködő gépek – hány lehet itt, ötven vagy száz? Kétóránként töltik meg őket, addig szótlanul dolgoznak, s mint a csecsemők a sírással: panaszos csengetéssel jelzik, ha az eledel elfogyott előlük. Félelmetes ez az ember nélkül folyó, lélektelen munka – első pillanatra valami együgyű szánalom szállta meg szívemet a szegény, elhagyott gépek iránt. Közöttük csak egy-két munkás jár föl-alá, mint a tanár a padok közt, figyeli, nincs-e valami különleges panaszuk. Nincs semmi, valamennyi szorgalmasan végzi feladatát.

Hány termen mentem még át? Négyen-ötön? Megismertem az egész gyártási folyamatot. Láttam kemény férfimunkát is, félmeztelenre vetkezett munkások vastag bőrkesztyűbe bújtatott kézzel hosszú vasrudakat dugtak vaskos gépek állkapcsába, melyek csikorogva, egyenletes darabokat haraptak le belőlük. Ezeknek a munkásoknak hátán a szellőztetőkészülékek ellenére is patakban ömlött az izzadság, kormos arcukon nem lehetett látni, átkozódva vagy proletár öntudattal végzik-e a munkát. Dolgozók voltak, akik csak munka után válnak emberré.

Hány munkást láttam a tizenhatezerből? Villanyvonatokat láttam, melyek vad berregéssel szállították a tömör vasat és az oldalukra festett Lenin-képet… A műhelyek közepén vöröskeresztes házacskákat láttam, melyekben szerencsére egyetlen sebesült sem volt. Esztergapadokat láttam végtelen hosszú sorban, melyeknél elbámészkodtam, majd zavartan igyekeztem tovább.

Aki maga is végzett valaha kétkezi dolgot, s emlékezik is rá, az soha nem fogja mások munkáját zavartalanul nézni. Mi támad fel benne? Az a régi idegesség, mely minden dolgozót elfog a bámészkodók láttán, akikben nem tudja, hogy egyszerű szájtátót, vagy nem valami felügyelőt tiszteljen-e? Vagy a testi munkások ősi megvetése minden kasza-kapa kerülő iránt, amelybe bizonyára valami keserűség is vegyül? Vagy egyszerűen a munkának is megvan a maga szemérme, akár a szerelemnek?

Sok munkást láttam. Ahogy útközben rájuk-rájuk pillantottam, azt láttam, éppúgy dolgoznak, mint ahogy a munkások mindenütt dolgoznak. A gépekre hajoltak, olajoztak, törölgettek, reszeltek, néha cigarettáztak, néha kettő-kettő összeállt rövid beszélgetésre. Jöttek-mentek. Felügyelőt sehol sem láttam, vagy legalábbis nem tudtam megkülönböztetni a többitől.

Oroszországi utamon nem annyira a rendszer érdekelt, mint az emberek. Mit állapíthattam meg róluk? Ebben a gyárban tárgyilagosan azt kellett megállapítanom, hogy a munkások itt jól vannak, egészségük védelmére minden intézkedés megtörténik. A gyárban mintha jól érezték volna magukat, úgy látszott, otthonosan forognak benne.

Azt természetesen nem tudtam megítélni, hogy ez a gyár nem kivételes jelenség-e? Hogy a többiek is ilyenek-e? Nemigen illett bele abba az általános képbe, amit eddig a városról, illetve az utcáról alkottam magamnak.

Jó sok idő eltelt, míg Nyikoláj Pávlovicsot megtaláltam. Sajnos, jöttömet beharangozta már az egész osztálynak. A szerszámműhelyben dolgozott.

Öt-hat satupadtól is körénk gyűltek az emberek. Én akartam kérdezni őket, de – hányadszor esett már meg velem – kérdéseikkel ők halmoztak el. Szégyenkezhettem tájékozatlanságom miatt a nyugati viszonyokat, politikai alakulásokat illetően.

A megfigyelés, ha túl közeli, nem mutat semmit, akár a nagyítóüveg, amelynek szintén távolság kell.

– A munkánkat akarod látni? Na nézd. Fogd csak meg ezt a reszelőt. Ezt a négyszöget kell itt belül derékszögbe vágni. Ezt csináljuk egész nap. Azaz napi hét órán át.

– Így nem sokra vergődünk, Nyikoláj Pávlovics. Én nem az ujjatok hegyét akarom látni, hanem a bensőtöket. A szíveteket, ha nem szégyenlitek ezt a testrészt. Vagy ha szégyenlitek, hát a gyomrotokat.

– Nemsokára itt az ebédidő. Az étkezőbe úgyis el akartalak vinni. Induljunk? Útközben megmutathatok egyet-mást. Már szóltam a mérnöknek, a műhelytanács szívesen engedélyezett munkaidőmből számodra annyit, amennyit akarsz.

– Köszönöm. Gépet már eleget láttam. Embereket szeretnék látni.

– Kérlek.

Meghajolt, karjait széttárva. – Parancsodra. Hányat mutassak be?

Nyolc kemény tenyeret szorítottam meg, nyolc nevet hallottam, nyolc olajos arcba pillantottam.

– Csupa makulátlan gentleman. Első kategóriájú szovjet polgárok.

– Miért, hát több kategória van?

Nyikoláj Pávlovics nem ismerte pontosan a kategóriák rendszerét. A nyolc kitűnő gentleman közül az egyik, egy kis fekete szemű púpos, segített neki.

– Öt kategória, azaz ötféle ellátás van. Az elsőrendű ellátásúak közé tartozik minden fizikai munkás, mérnök, specialista, elismert művész és tudós. Az ő fejadagjaik a legmagasabbak és legolcsóbbak. Kenyérből például két fontot kapnak.

A második kategóriába tartoznak a hivatalnokok, nyugdíjasok, családtagok, tanítók, nevelők. Általában nyolcvan százalékát kapják annak, amiben az első kategóriájúak részesülnek, tekintettel arra, hogy nem végeznek olyan erős testi munkát.

A harmadik rendű ellátás csak elvben van meg. Ide még nem osztottak be senkit.

A negyedik kategória az elsőnél is kedvezőbb. Ez a külföldi specialistáké, akikkel szőrmentén kell bánni. Mindenből bőven kapnak, amennyi csak kell, de áraik jóval magasabbak.

Az ötödik kategóriába tartoznak a főbb állami tisztviselők, népbiztosok, osztályvezetők, katonatisztek ezredestől fölfelé… Olyan arcot vágsz, mintha nem tetszene.

– Csak folytasd.

– …Szóval a tábornokok, gyár- és trösztvezetők, felsőbb pártalkalmazottak. Számuk az egész országban körülbelül harmincezer. Mennyiségben annyit kaphatnak, mint a külföldiek, de drágábban. Megjegyzem, ezek fizetése elég alacsony. Egy gyárigazgató 600 rubelt kap. Mellesleg Sztálinnak is annyi a fizetése.

Megindulunk. Nyikoláj Pávloviccsal már biztosabban járok a műhelyekben. Ismét átmegyünk néhány termen; köztük olyanon is, ahol a gépek mozdulatlanul állanak. Miért? Nincs elég szakmunkás, ezeknek még nem jutott megfelelő gépkezelő.

Kimegyünk a gyárból, megkerüljük az épületet, az étkezők külön házban vannak. Én a napszámosok ebédjéből akarok enni, de kérésünk ellenére az étterem vezetője, talán vendégszeretetből, az első kategória, a szakmunkások ételeit szolgáltatja elém is: nagy tányér káposztalevest, sok tejföllel és marhaszelettel, azután darált húst burgonyával és babbal, majd valami vajas tésztát, amelyben lekvár van. Végül teát. Az egész egy rubel húsz kopejkába kerülne, ha ki engednék fizetni. Semmi esetre sem! Vendég vagyok, igen örülnek, hogy megtiszteltem őket.

Ebéd után Nyikoláj Pávlovics egy kicsit büszkélkedő bevezetés után elvezet a gyár klinikájába és kórházába, amely szintén különálló négyemeletes épület, és külsejét, felszerelését illetően az égvilágon semmiben sem különbözik a Nyugaton található hasonló intézetektől. Van benne röntgenterem, kvarc-, diatermiás kezelés, villanyozásra szolgáló különféle gépek, laboratórium, egész sor operációs terem. A folyosók padjain munkások ülnek, egyiknek álla van felkötve, a másiknak a keze. Rémült kisfiúk szorulnak anyjuk szoknyájához. Orvosok lótnak-futnak fehér köpenyben, homlokukon kerek tükörrel vagy lámpácskával, amely mély tiszteletet ébreszt bennem is. Mi is fehér köpenyben vagyunk, a ruhatárban adták ránk, nehogy valami bacilust vigyünk be vagy ki a kórtermekből.

Fehér köpenyt kapunk a gyermekotthonban is. Egyik teremben csecsemők feküsznek sorban, másutt három-négy éves gyermekek játszanak. Ezeknek az anyjuk itt dolgozik a gyárban, minden másfél vagy két órában húszpercnyi szabad idejük van, hogy kisdedeiket megnézzék, ha kell, megszoptassák.

Meglátogatjuk még az ifjúmunkások iskoláját is, amely ugyancsak különálló épület. Az emeleten hatalmas tantermek, a folyosókon képek, faliújságok rajzokkal, géppel írt szövegekkel, feltűnően sok verssel. Miről szólnak a versek? Az egyiket lefordítják: a tavaszról szól, amely a költő szívében nehezen kifejezhető érzelmeket kelt, részint a rügyek iránt, amelyeket a remény és jövő gyertyácskáinak nevez, részint bizonyos Ljosinka nevű nő iránt, akire a gyűléseken szerzőnk többet tekint, mint másokra, maga sem tudja, miért?

A földszinten vannak az ifjúmunkások munkatermei. Fiúk-lányok vagy nyolcvanan dolgoznak együtt gépek, esztergapadok és satuk előtt. A fenti vers szerzőjét szeretném látni. Tizenhat éves, szép arcú fiú, március óta dolgozik itt, nem szégyenkezik sem a vers miatt, sem Ljosinka miatt, akiről tapintatlanul érdeklődni merünk. Igen, itt dolgozik az is, a szomszéd teremben.

Ljosinka már nem tudja legyőzni pirulását, bárhogy igyekszik is, amikor egyéb kérdések után a verset is fölemlítjük. Tizenhat éves, négy hete dolgozik itt, harminchat rubelt kap egy hónapra, és persze vásárlási jogot a gyár üzleteiben; egyelőre gépkezelő lesz, azután majd meglátja. Esetleg egyetemre megy, az előkészítőbe mindenesetre beiratkozott.

– Hát hány iskolát végzett eddig?

Eddig hét évet töltött iskolában. Az idén végezte az utolsó kötelező osztályt.

– Tizenhat éves koráig csak hét évet?

Nyikoláj Pávlovics még egypár közbeszóló segítségével hosszan elmagyarázza a tanítás rendszerét, amelyet ugyancsak meg lehet egész röviden érteni.

A gyerekek nyolcéves korban kezdenek iskolába járni, hét osztály a kötelező. Addig szólnak a különböző kedvezmények, ruha, ingyenes koszt, nyaraltatás, miegymás. Eddig a tananyag az egész országban egységes.

A hetedik osztály után, a betegeket és nyomorékokat kivéve, mindenki a gyári iskolába iratkozik, ahol szakmát tanul, mégpedig egyik nap gyakorlati, másik nap elméleti úton. A gyakorlati, a műhely-munkaidő napi hat óra; az elméleti napi öt. De ezenközben az esti tanfolyamon elvégezhetik a középiskola még hátralevő két osztályát, a nyolcadikat és a kilencediket is, amely már afféle egyetemi előkészítő.

– És aki nem akar egyetemre menni?

– Az munkás marad. A gépkezelést fél év alatt tanulhatja ki, a szakmunkásságot két év alatt. Azt tudod, hogy az egyetemi hallgatók fizetést kapnak?

– Mindenki beiratkozhat az egyetemre?

– Elsősorban a munkások és szegényparasztok gyermekei, főleg azok, akik az előkészítőt a gyári iskolában végezték, vagyis már ismerik a fizikai munkát. A régi hivatalnokok és polgárok gyermekei csak azután, ha van még hely.

– Ezt igazságtalannak tartom, Nyikoláj Pávlovics.

– Milyen igazság szempontjából tartod igazságtalannak?

– Hogyhogy milyen igazság? Hát hányféle igazság van?

– Ahány osztály. A proletárigazság azt kívánja, hogy végre a szellemi réteg is a dolgozók sorából kerüljön ki.

– Nyikoláj Pávlovics, ez nem igazság, hanem érdek.

– Ahogy parancsolod. Mellesleg, a gyári iskolán át a régi polgárok gyermekei éppúgy bekerülhetnek az egyetemre, akár mi.

– Te végeztél egyetemet?

– Nem. Jártam a munkásegyetemre, a Rabfak-ba, de otthagytam. Annak a mesterségnek, amire én készülök, még nincs jó egyeteme. Organizátor szeretnék lenni.

– Az micsoda?

– Szervező. Aki a munkát szervezi.

– Gyárigazgató?

– Isten ments. Az a legkomiszabb. Azt innen is húzzák, onnan is.

Ez már megint a gyár előtt, az utcán folyik. Közben az idő jól eltelt, Nyikoláj Pávlovicsnak már nemigen érdemes visszamennie, mindjárt itt a váltás. Végigmegyünk a virágágyak között, elmegyünk egypár fából épült lakóház és barakk előtt is, azután átkanyarodunk a munkásházak felé, a tíz hatalmas, vörös munkásház felé.

Gyorsfényképészek sátrai előtt haladunk. Egymás mellett három gép is áll, egy-egy gyönyörű vászon előtt, amelyek mindegyikére a pénzügyőr Rousseau színeivel és modorában pálmás sziklapart van festve, hullámzó tenger, a tengeren vitorlás csónak, beljebb két hadihajó, fölötte hurkaszerű felhők, léghajók, repülőgépek. Elbájol a paradicsomi háttér. Elhatározzuk, hogy lefényképeztetjük magunkat.

Míg a fényképész masinájával babrál:

– Nehéz a gyárigazgató élete – mondja Nyikoláj Pávlovics. – Nemcsak tudás kell oda: türelem és öntudat is. A gyárat, gondolhatod, nem vezetheti úgy kénye-kedvére. A gyárat az üzemi tanács vezeti, amely minden héten nyilvános ülést tart, ahol mindenki felszólalhat… Fel is szólal. Alekszándr Grigórjevics, miért kap a hetes műhely homokos olajat? Alekszándr Grigórjevics, miért nem javítják ki nálunk a gépet, nem tudunk dolgozni; miért kapunk már negyednapja csak halat az étteremben? Aztán felülről: Alekszándr Dukov, miért maradt el a gyár két százalékkal a megállapított teljesítmény mögött? Van neki gondja!

– És mit gondol ilyenkor?

– Kiabál. Az olaj ezért és ezért homokos. A hármas műhely alszik, nem végzi időben a csiszolást, a többieknek ezért kell várakozniok, ezért marad le az egész gyár! Azt akarjátok, hogy megint megkapjuk a tevét?

– Micsoda tevét?

A fénykép elkészült, továbbmehetünk.

– Kérlek, másfél éve Sztálingrádból kaptunk egy szalmatevét, mert állandóan hatnapi késéssel szállítottuk a csapágyakat. Nagy szégyen volt. Az újságba is belekerült.

– És mit csináltatok vele?

– Mit csináltunk? Elfogadtuk. Hétről hétre abban a teremben állt, amelyik épp leghátrább volt a feladattal. Mikor aztán a teljesítményt a terv fölé nyomtuk (öt százalékkal), lestük az alkalmat. Egyszer vasat kaptunk az Uralból, de micsoda vasat! Tele volt szénnel. Az egyik üres vagonban elküldtük szépen a tevét, addigra már ők is hallottak róla. Úgy tudom, jelenleg valahol Kurszkban van. Sajnos, most megint van okunk rettegni, mert újra gyalázatosan hátra vagyunk. És hiába keressük, kutatjuk az okát már két hete, a világért sem jövünk rá. Egyik napról a másikra valami formában megint orrot kaphatunk.

– És annyira lelketekre veszitek?

Nyikoláj Pávlovics szembefordul velem és rám néz. Tekintete oly komoly, hogy megilletődöm. Bólint, menés közben is tovább bólogat. Megérkezünk a ház elé. Fölmegyünk a lépcsőkön. A lépcsők szutykosak, a fal be van firkálva, hámlik róla a vakolat.

Udvariasságból nem szólok róluk. Bemegyünk a lakásba. Az előszobán meglátszik, hogy három család átmenő- és lerakodóhelye. A fogas olyan, mint egy kabátkereskedés, a sarok a szekrénnyel s a rajta tornyosuló bőröndökkel mint a vasúti ruhatár. Zsúfolt a szoba is, hol érkeztünkre izmos fiatal lány áll fel az asztal mellől, s pirul el haja tövéig.

– Julija Dmitrovna. A feleségem.

Még egy vérhullám. Julija Dmitrovna kezet nyújt, s kimegy a szobából.

Az ablakhoz lépek, lenézek a házak közti térre. Itt-ott egy-két fiatal fa, de a föld csupasz, gödrös. Egy különösen gödrös terület x formába tűzdelt alacsony lécekkel be van kerítve. A szomszéd ház előtt ugyanígy körülkerítve virágoskert. Ez tán még sivárabbá teszi a képet. Most már hangot adok gondolataimnak.

– Úgy, úgy, csak tüzelj – mondja Nyikoláj Pávlovics. – Kész gyalázat! Igazad van! Fölháborító! A disznók élnek így! Nem is a disznók, hanem a görények! És ezek nevezik magukat proletároknak!

Forog a szobában, hirtelen elém áll:

– Nem írnád meg mindezt az újságba? „Egy művelt nyugati véleménye a nyolcas és kilences számú lakóház környékéről” – ez lehetne a címe. Erre tán leközölnék a fényképet is, melyet én három hónapja hiába követelek. Egyszer már igazán komolyan az orruk alá kell dörögni ezeket a dolgokat.

Ezzel székre áll, a szekrény tetejéről bőröndöt vesz le, amely a könyvtára. A hírlaposztály a bőrönd fenekén van.

– Itt van a cikk, amit én írtam: „Aki a lépcsőre köp: saját lelkéről hagy ott dokumentumot” címmel.

– Miféle újság ez?

– A gyári újság. Minden gyárnak van újságja. A miénk húszezer példányban jelenik meg, mert máshová is küldjük. Na nézd, itt a legújabb szám.

A nyolcoldalas lap, melynek alakja olyan, mint a magyar napilapoké, fényképeket is közöl. Az első négy oldalon adja a gyár eseményeit, valamennyi műhely előző napi teljesítményét. Az ötödiken „Bírálatok”-at közöl. Nem könyvbírálatokat, bár az első cikk címe mindjárt: „A híresek.”

Az első híres egy Bojkov nevű asztalos, aki ugyan lelkesen megszavazza a szombat délutáni házcsinosítási különmunkát, de sose megy el rája, hanem a feleségét küldi maga helyett. De jobb is, hogy nem megy, mert ha ott van is, lazsál és adomákat mesél. Ő inkább csak nyereségből végez különmunkát, otthonra is vállal magánosoktól dolgot, amit a szobájában végez el, nem csoda, ha a lakásában bokáig áll a szemét, amivel szegény felesége hasztalan próbál megbirkózni. A ház bizalmi testülete foglalkozván az esettel, Bojkov szaktárs ügyében azt a határozatot hozza, hogy mindaddig, míg nem vesz részt a szombati kertápoló munkában: este nem ülhet a filagóriában, sőt a virágokat sem szagolhatja. „A testület hangulatára jellemző, hogy a megrovásra ítélt fia is a határozat mellett szavazott.”

A másik híreset Sibakovnak hívják, párttag, a nyelve neki is fel van vágva, agitálni tud, azt megtanulta a pártiskolában, de azt nem tanulta meg, hogy a gyerekeket szeretni kell, különben nem ordítozna rájuk (a saját magáéra is) olyan gorombán és oly kifejezésekkel, melyeket egy burzsoá tán megengedhet magának, de egy öntudatos proletár…

A harmadik híres Vaszilij Barzukov, akitől ezúton kérdezzük meg, miért nem jelenik meg a faliújság szerkesztőségi ülésén, ha a múlt héten olyan hévvel kifejtette, hogy oda olyan egyszerre fogalmazni és rajzolni is tudó emberek kellenek, mint például ő?

A „Magunk között” című rovat első cikke: „Mindenütt fel kell venni a kultúrharcot a poloskák ellen!” Ez végre dicséretet is tartalmaz. Akinov elvtárs felesége – akinek lakásáról mindenki példaképet vehetne – szívesen áll a most beköltöző elvtársnők segítségére, hogy lakásukban miképp vegyék elejét a svábbogarak, bolhák, poloskák elterjedésének… Ugyanő bárkinek szívesen ad tanácsot, hogy bútoraihoz milyen tapétát és stukatúrát válasszon.

Kinek ne volna kedve ilyen hírlapba dolgozni? Nyikoláj Pávloviccsal az ablakba könyökölünk, hogy kifürkésszünk egy-két témát. Nem sokat kell keresgélnünk. A témák, hogy úgy mondjam, ott hevernek a földön, csak le kell értük nyúlni.

– Idegen szem többet lát – dicsér Nyikoláj Pávlovics, és az asztalon papír után turkál. Segítek neki én is, véletlenül egy könyvecske akad a kezembe. Indiszkrétül beletekintek, a bevásárlókönyv az, ami itt a „jegyet” helyettesíti. Hű tükre annak, mit fogyaszt napról napra Nyikoláj Pávlovics és Julija Dmitrovna, ételben, italban és ruhaneműben. Látom, a kenyéradagot nem vették ki mindennap. Savanyú cukrot, bonbont és málnaszörpöt viszont annál többet. Ruhaneműt a múlt negyedévben pontosan ennyit vásároltak: egy pár cipő, két női ing, két zokni, két pár női harisnya, két lepedő, két párnahuzat, egy felöltő.

Belép Julija Dmitrovna. Susogva megkéri Nyikoláj Pávlovicsot, kérdezze meg tőlem, parancsolok-e vacsora előtt vodkát.

– Persze hogy parancsol.

– Akkor, légy szíves, menj le az üzletbe. Nyikoláj Pávlovics, üveget találsz a szekrény mögött.

Negyedik délelőttömet töltöm egy iroda előszobájában. Bosszúból kezdek ezekbe a sorokba.

A forradalmak vakmerően megütköznek a zsarnoksággal, de amint tudjuk, meghátrálnak a kofák előtt. Ezekkel tehetetlenek. Franciaország fél ezredéven át kényszerítgette, amikor csak eszébe jutott, fél térdre és kézcsókra a királyait, de soha egy piszt nem mert emelni például a pincérek hatalma ellen, akik Villon óta a legdurvább zsarnokság alatt tartják ezt a jobb sorsra érdemes népet. Hány forradalom szántott végig Közép-Európán? Trónusok recsegtek, ahogy mondani szokás, kormányférfiak jöttek-mentek, egy éjszaka alatt minden felborult, csak a házmesterek álltak rendíthetetlenül a poszton, és a menekülő minisztereket éppúgy, mint a nép vállán érkező újdonsülteket, szerényen a kapupénzre figyelmeztették.

Az oroszok azt hiszik, kifordították az ország bőrét. Mint az eddigiekből láttuk, eleget fordítottak rajta. De ami a legkézenfekvőbb volt, amit már a cárizmusnak ki kellett volna dobni az ablakon, az változatlanul él az új rendben is tovább. Az asztalhoz új főnök ült, de a sarkok édes biztonságában remek gnómok pislogatják poros szemüket. Változatlanul szívják az ártatlanok vérét, rágják cafattá az idegzetét annak, aki közelükbe kerül. Előbb-utóbb mindenki hatalmukba jut.

Gacsina! Perekop! A forradalom itt a junkerekkel vívott rettenetes harcot, ott a szociálrevolúcionerekkel. Másutt a kispolgárokkal, még arrébb a parasztokkal, az anarchistákkal… Az ország nagy része háromszor, négyszer is változtatott gazdát, a társadalom minden nem kommunista rétege a tábornokoktól a falusi pékekig és pópákig előbb-utóbb színt vallott, felkelt és elesett. A bürokrácia csendben maradt. Rendíthetetlen ügybuzgalommal gyűjtötte a papirost. Valami eredendő, ősi babonás félelemből senki se mert hozzányúlni. Az irodafőnököknek nem volt Gacsinájuk. Ki tudja, talán győztek is volna. Rengetegen voltak. Ma még többen vannak.

A fájdalmas az, hogy tevékenykednek. Lelki szemeim előtt, egyéb hasonlatok között úgy áll az orosz nép, mint a jegenye, amelyre az a zöld élősdi növény települt, s ősszel is diadalmas zászlóként lobog rajta. Minél magasabbra nő a fa, annál jobban kérkedik és virul az a zöld fagyöngy, annál több nedvet szí magába. Le kell kopasztani a fát is, ha az ezer meg ezer finom kacs halálos öleléséből meg akarja szabadítani az ember. Erre azonban még a kommunisták sem mernek vállalkozni. Tűrnek, sziszegnek a kis ablakocskák előtt, fogcsikorogva rángatják a lábukat, mint aki rókacsapdába lépett. És igyekeznek titokban, álutakon, egyéni összeköttetések révén elérni valamit. A gyárak, mint tudjuk, központi irányítás alatt állnak, de a valóságban lassanként függetleníteni kezdik magukat, és a központ megkerülésével, közvetlenül egymással lépnek összeköttetésbe, ha valamire gyors szükségük van. A kormányzat ezt helyesli is, el is ítéli. Nemrég hoztak például rendeletet a „komázás” ellen, de ugyanakkor nem fogadják el a termelésben hátramaradt gyár igazgatójának azt a kifogását, hogy a központtól nem kapott kellő időben elég nyersanyagot. Tetszett volna erélyesebb lenni! Vagy élelmesebb!

Hány ingyenélőt tart el az orosz nép? Minden forradalom rengeteget tart el, a kezdetén rendszerint még többet, mint az előző rezsim. A forradalmakat leggyakrabban ezek buktatják meg. Mert ők dolgoznak; lázasan összebonyolítják azt is, ami rendben volt.

Az orosz hivatalnokok is majd megszakadnak a munkában. Szenvednek, izzadnak, verejtékezve dolgoznak, sajnos, a két szememmel láttam. Ó, ha a mezőn kapálhatnának!

Ahogy nézem, kevés köztük a proletárszármazék. Bár ebben tévedhetek, mert a bürokrácia félóra alatt a maga képére alakítja az embert, vagyis egyidőben álmossá és türelmetlenné, igavonóvá és despotává; még hangjának is más árnyalatot ad. Aztán az egysejtűek szaporodásához hasonlóan hirtelen egyből kettőt csinál. Kozmikus jelenség ez, akár a Nap kihűlése.

Tegnap egy társaságban, ahol némi bor is folyt, félrevontam egy fontosabb állású oroszt, aki eddig kitüntetett a bizalmával, egy kicsit barátságával is. Megkértem, tegye szívére a kezét, és mondja meg őszintén, de igazán őszintén, mintha anyja szellemének gyónna, milyen itt az élet? A vallomások pillanata volt.

– Uram – mondta remegő hangon –, semmi baj. Míg az embernek hivatallal nincs dolga…

És fölsóhajtott, segélykérően. Szemében tán könny is csillogott.

A hivatalnokok mindenütt a népért vannak. Az itteniek önzetlen buzgalmukban elképesztő ötleteket tudtak kieszelni. Félek megemlíteni azokat, hátha másutt is elterjednek; elég csak annyit, hogy a maguk nemében zseniálisak. Kigondolóik, a jelek szerint, figyelemmel kísérik a tudomány és technika haladását, minden új vívmányt azonnal felhasználnak. Nem utolsó eszme például a bejelentőlaphoz két fényképet mellékeltetni. Igaz, ez még háború előtti meglátás, de azóta nagyot fejlődött. Fénykép általában mindenhez kell. A dologban van némi lélekismeret, a ravasz bürokrata tudja, hogy az emberek szeretik magukat fényképen látni. Ez legyezi a hiúságukat, és elfeledteti velük, hogy tulajdonképpen üvölteniök kellene a dühtől. A kérdőíveket nem egyszerű papírra, hanem tartós, finom kartonra nyomni, ez sem utolsó felfedezés. Így nemcsak kényelmesebben lehet rendezni azokat, kirakni, berakni, de jóval súlyosabbak is, több helyet foglalnak. A név, a születés helye és ideje, a szülők neve mellé még egy kis rövid curriculum vitae-t kérni, ugyancsak éleselméjűségre vall. Ennek is külön dossziét lehet készíteni. És külön osztályt, amely gondosan elolvassa, kijavítja benne a helyesírási hibákat. És egy másikat, amely ellenőrzi! És még egyet, amely gondosan lerakja.

Mindezt persze az oroszok is tudják, és könyörgő tekintetet vetnek rád, ha erre kerül a szó. Mit lehetne tenni? Mondj valamit.

Én még egy forradalmat tanácsoltam nekik. Itt csak a közvetlen tett segít. Egy éjszaka, mikor a belőlük táplálkozók távol vannak: rohanjátok meg az irattárakat. Osszátok szét a papírkötegeket a népnek, egy télre elvetettétek a fűtés gondját. A lakáskérdést félig megoldottátok, mennyi szoba szabadul föl! És mennyi ember! Sehol semmi fennakadás nem lesz – ha valami megfélemlített együgyű léleknek ilyesfajta aggodalma támadna.

A leghiggadtabb kommunistát is – pedig mindnyájan nyugalomra és hidegségre nevelik magukat – kihoz a sodrából, ha az ember a szovjetet a „másik nagy kollektív törekvéshez”: a fasizmushoz hasonlítja. Akaratlanul elejtett megjegyzésekből ezt már az első napokban tapasztaltam.

Bombamerénylet láza és izgalma fut szét a társaságon, mikor a szovjet hírlapíró: Andrej Nyiskin teaestélyén Mussolini nevét kiejtem. A sarokban beszélgetők elhallgatnak. Egy kis kövér szemüveges, aki épp teáját szürcsölte, hirtelen mozdulattal leteszi a csészét, s felém indul, előretolt arccal, harcra kész tekintettel, miközben tenyerével állát törölgeti.

Megriadva elismétlem a mondatot. Olaszországban példás rend van, tiszták az utcák, az üzletek zsúfoltak, remek utak, ingyen múzeum, olcsó vasút. A két szememmel láttam.

Nem, ezt ők sem vonják kétségbe.

A zsivajgásban egy égő fekete szemű fiatalember – regényíró –, aki jól szabott barna ruhájához nem visel gallért, teremt rendet egy kézmozdulattal.

– Remek utakat, zsúfolt üzleteket már mi is csinálhattunk volna – kezdi azzal a kiszámított, fojtott nyugodtsággal, amely az orosz szónokokat is jellemzi –, már jólétet is teremtettünk. Kétszer-háromszor is volt már olyan helyzet – persze orosz viszonylatban, vagyis az itteni előfeltételek arányában –, hogy különbet kívánni se lehetett. Az üzletek kirakatát kinyomta a mindenféle jó holmi. Ruha, élelem, papiros – minden volt. A kispolgárság föllélegzett…

– Nahát…

– Nahát, épp az, hogy föllélegzett: az volt, nem valami nagy baj, csak figyelmeztetés. Lerontottuk az egészet.

– Hibás út volt?

– Eltalálta. A NEP vége felé az orosz élet alig különbözött a nyugatitól. Ismétlem, minden volt, a legapróbb közszükségleti cikkek, luxuscikkek is. Kitűnő angol szövet, német fényképezőgép.

– Még mogyorós csokoládé is volt! – szól közbe valaki.

– Az is, füge is, bicikli is. Külföldről mindent kaptunk, az európai államok versenyeztek, hogy melyik szállítson többet, hitelbe is.

– Akkor nem értem. Miért kellett ezt megszüntetni? A hatalom a kezükben volt, azért építhették volna a szocializmust.

– Csak azt hihettük volna, akárcsak most ön. Ki voltunk szolgáltatva. Gyarmat voltunk. A külföld – a kapitalisták – kezében voltunk. Akkor végezhettek volna velünk, amikor akarnak. Amellett a forradalom is gyönyörű kispolgári világba torkollt volna. Függetleníteni kellett magunkat. Építenünk kellett. A selyemharisnya és datolya helyett gépeket kellett vásárolnunk a külföldtől, hogy saját magunk állítsuk elő mindazt, amire szükségünk van. Varrógépet csakúgy, mint repülőgépet. Le kellett mondanunk a luxusról, egy kicsit a jólétről is. A vonalat kellett követnünk.

A vonalról ezután is sokat fogunk hallani. Nem értem, hogy miért kellett a jólétről lemondani azért, hogy gyárat építhessenek.

– Mert gyorsan kellett építenünk. Mindent a külföldtől vettünk, a szájunktól kellett elvonnunk a falatot, hogy dinamóra cseréljük. Így lett vége a NEP-nek. Mikor a fölszámolást elhatározták, azt hiszem, Molotov volt, aki a szovjetülésen kijelentette: Elvtársak, három-négy évig szűkölködni fogunk. Most kezdődik a forradalom második komoly szakasza.

– És szűkölködtek?

– Annak is vége lett. A jólét újra közelgett, hogy úgy mondjam, fenyegetett. A gyárak már szépen termeltek, a parasztok a falun meg voltak elégedve, mármint a módos parasztok. Mindenki azt hihette, megérkeztünk.

– Azonban a vonal…

– Úgy van. A vonal, a forradalom vonala még most sem volt egyenes. Miközben a gyárakkal voltunk elfoglalva, a vidéken veszélyesre fordult a helyzet.

– Most mondta, hogy termeltek.

– Termeltek, termeltek, de még milyen jól termeltek. De hogyan termeltek? – ez volt a kérdés! A felszabadított parasztok, akik megkapták a földet, megindultak azon az úton, amelyen Európa minden felszabadított parasztsága a múlt század folyamán végighaladt, míg megérkezett a mai szép polgárosodó világba, ami igazán nem lehetett a mi célunk. Az orosz falu osztályokra tagozódott. Rövidesen majdnem annyi kizsákmányolt volt benne, mint azelőtt. Már a földosztás körül baj volt. Mikor a régi földesurakat elűzték, és a parasztok…

Valaki közbeszól:

– Akinek kocsija volt, az többet vitt el a kastélyból, mint aki csak nyalábolni tudott.

– …Szóval már az első időben nagy egyenlőtlenség volt. A jobb földeket a módosabb, tekintélyesebb parasztok szerezték meg. Lassanként megszerezték azok földjét is, akiknek nem volt igájuk, kellő fölszerelésük. Volt olyan paraszt, aki – holmi bérlet, feles föld címén – ötven-hatvan cselédet is tartott. És hogy tartotta! Megjegyzem, ezek voltak a leghangosabb kommunisták, a falusi szovjetelnökök. Vidéken ezek képviselték a forradalmat! Voltak, akik azt mondták, hagyjuk őket. Építsük fel először az ipari proletariátusnak a szocializmust, a parasztokéra ráérünk azután is, nincs ezer kezünk. Élvezzük egy kicsit a nyugalmat, a békét, amiben az így kialakult vidékkel voltunk. De akinek éles esze volt, az látta…

Előre bólintok.

– …hogy a vonallal megint baj van. Megkezdődött a vidék átszervezése, ami nem volt kisebb dolog, mint mikor az ember kiráz egy kas méhet. Fölborult újra minden. Mi is elkövettünk egypár hibát. Most már ezen is túl vagyunk. Ha a második ötéves terv is sikerül, márpedig sikerülni fog, akkor megint…

– Nem lesz megint baj a vonallal?

Most már élvezik a kötekedésemet, innen is, onnan is nevetés hallatszik.

– Lehet. De még mennyire lehet! Nem vagyunk lángelmék, tévedhetünk. De akkor megint elölről kezdjük.

– A nélkülözést? A koplalást?

– Igen!

Valaki megint közbevág:

– Mindent!

Mosolyogva akarok körülpillantani, de feleúton elszégyellem magam. Az arcok, az előbb hahotázó arcok, egy pillanat alatt megváltoztak. Komolyan, elhatározottan merednek; most vélek először felfedezni egy villanásnyit a szláv lélek nevezetes mélységéből, melyben, úgy látszik, mégis van valami. Úgy érzem, ebben a percben meg lehetne esketni az egész társaságot valamire, amiért holnap az életüket kockáztatnák. Ötven-hatvan évvel ezelőtt ilyen pillanatban forrhatott össze valamilyen diáktársaság, amely két hónap múlva már bombát gyártott.

A percnyi csöndben szóról szóra elmondom ezt nekik. Erre megint kitör a hahota. Tudtomra adják, hogy az orosz léleknek azt a nevezetes miszticizmusát annak idején Berlinben tenyésztették, innen is odautazott, aki specializálni akarta magát benne. Lásd Mereskovszkijt, aki mellesleg éppúgy lengyel, akár Dosztojevszkij. Az orosz, az Tolsztoj! Csehov. És Puskin, aki a 19. század legvilágosabb, legeurópaibb koponyája volt!

A vita ezzel elemére is bomlik.

Ahogy a szürkület erősödik, Moszkva utcáin úgy szaporodnak a tántorgók. Jön az alkonyat, s egyre nagyobb azok száma, akik egy-két lépés után gyanús hirtelenséggel megállnak a legközelebbi oszlop mellett, s fölnéznek a tetők fölé. Mintha a sötétedő égből valami boldog sugallat ereszkedne a városra, különösen a Moszkva partjára és a régi kínai negyedre. Itt is, ott is egyszerre csak meginog valaki, s jámbor mosollyal integetni kezd. Vajon mi jutott eszébe? Valamelyik Tolsztoj-regény egyik lapja jutott eszébe, azt szavalja szóról szóra, hibátlanul egyfolytában. Néha csuklik, néha fintorog, de ez is a szöveghez tartozik. Ha megállsz mellette, rögtön hozzád fordul, örvendve, hogy hallgatója akad, aki ellenőrzi.

– Köpj le, bátyuska – mondja szelíd tekintettel –, köpj le, és lépj a fülemre. Disznó vagyok. És ilyen embernek utalnak ki lakást, valódi külföldi mintára készült biztonsági zárral. Mit kell egy ilyen emberrel csinálni? Az analfabéták közé kell sorolni, csomóra kell kötni az orrát, és úgy vezetni vissza az analfabéták közé…

Mire besötétedik, a falak tövében, a palánkok mellett erre is, arra is méla gondolkozók ülnek, s mormolják szüntelenül egy nagy író roppant oeuvre-jét.

Csak Párizs északi kerületeiben látni annyi részeget, mint Moszkvában. De csak Moszkvában, a többi orosz városban alig.

És itt is minden részeg az utcán van. Egyik okát ennek a helyszínen láthattam: senki sem háborgatja őket, a rendőrség a legkevésbé; addig maradnak ott, míg ki nem józanodnak. Csakhamar rájöttem a másik okra is: honnan kerülnek ide? Tisztességes nyugati szokás szerint, miért nem a kocsmákban isszák le magukat?

Mert kocsmák nincsenek. Legalábbis a nép számára elérhetők.

Vodkát azonban minden állami üzletben kapni; elég olcsón, elég jót.

Napi tanulmányaimat lassanként azzal zártam le, hogy elsétáltam a Kitáj Gorod egyik sikátorának üzletébe, és az ajtófélfához támaszkodva, Ljosa Petróvna társaságában órákig elnéztem a ki-be szivárgó részegeket. Az igazság a vodkában is benne van, az orosz nép amúgy is közlékeny fajta: sok mindent megtudtam itt, amit másutt sose tudtam volna meg: a nagy horizontú élet számtalan kis mozzanatát. El kell árulnom, hogy e vállalkozás semmi veszéllyel nem járt. Az alkohol, úgy látszik, minden nép eredeti hajlamait bontja tovább: az oroszokban, legalább azokban, akiket én láttam, a lágyságot, a gyermeki nyíltszívűséget, valami mérhetetlen közlési vágyat…

Akiket én megfigyeltem, nem úgy ittak, mint például a mi népünk; nem poharanként részegedtek le kellemes eszmecserék közepett. A színjózanságból hirtelen, egyik percről a másikra vetették magukat a mámorba, mint valami szakadékba.

Hányszor láttam:

…Belép egyenes léptekkel, tiszta, barátságos tekintettel egy javakorbeli férfi az üzletbe. (Rögtönzött statisztikáim szerint a részegek közt a legtöbb az idősebb férfi.) Újságpapirosból üveget bont ki.

– Egy fél litert, polgártárs.

A polgártárs beleönti a fél litert. A javakorbeli férfi előveszi a tárcáját, leolvassa a pénzt. A tárcát gondosan visszateszi. Külső zsebei tartalmát a belsőkbe rakja, azokat gondosan be is gombolja. Ceruzájának is jobb helyet keres. Meghúzza dereka körül a szíjat, sapkáját két tenyerével jól a fejébe nyomja. Kész. Fogja az üveget, félrefordul, s tekintetét a mennyezetre vetve mozgó ádámcsutkájával egy hajtásra kiszivattyúzza az egészet. Még annyi ideje van, hogy az üveget visszacsomagolja a papírba, és gondosan azt is zsebre vágja. Sarkon fordul, megy kifelé, de a második lépésnél már akkorát tántorul, mintha tarkón sújtották volna. A kijáratnál megáll, ragyogó arccal a bíborló égre tekint, karját széttárja:

– Gyönyörű idő!…

Aztán, ha téged vesz először észre:

– Azt akarták, hogy én legyek a házbizalmi. Hát méltó egy ilyen ember arra, hogy házbizalmi legyen?…

Nem ismernek mértéket, akár a gyerekek. Nyolc órakor bezárják az üzletet, addigra mindenkinek kész kell lenni. Háromnegyed nyolc felé egy kis torlódás van, de nyolc után egy lélek sem érkezik. A mai regiment kivonult.

Így kezdődik az éjszaka az egyik oldalon. De ne hanyagoljuk el a másikat sem, míg kibotladozunk a macskafejkővel kirakott kis pereulokból valamelyik körútra. Bármely irányban haladunk, a sötétedő utcán előbb-utóbb rögtönzött palánk mellett lépdelünk el. A kerítésen túl hatalmas reflektorok ontják vakító fényüket a házak magasságát is meghaladó homok- és agyaghegyekre, a csikorgó földhányó gépekre. Állj meg egy pillanatra a bejáratnál; a bő nadrágba öltözött vörös kendős leányok, akik a földet talicskázzák, nevetve rád kiabálnak:

– Egy táncra, elvtárs! Gyere be, kérd föl egy fordulóra a partneremet!

Öten-hatan is köréd gyűlnek, ha a cuppogó agyagon át beevickélsz. Külföldi? Na, fogd csak ezt a lapátot, ezt a kanalacskát, kóstold meg, hogy épül a szocializmus!

Nem könnyű munkával.

– Mennyit kerestek?

– Mi most semmit.

– Micsoda?

– Szubotnyikon vagyunk.

Az egyik Mosztorg Áruház alkalmazottjai. Minden három hónapban egy éjet töltenek el. Az éjszakai csendben egész Moszkva kotrógépek szuszogásától, lánccsörgéstől, apró mozdonyok füttyétől és a munkaváltásra gyülekező csapatok marsolásától visszhangzik.

A lakásom előtti hídon minden éjjel két-három elhagyott tíz-tizenkét éves gyermek aludt. De láttunk egyszer éjfél után háromkor jól öltözött férfit is egy padon. Feje alatt irattáska volt. – Miért nem megy haza? – Messze lakom, megvárom az első villamost – felelte.

Moszkvában, mint mindenütt a világon, többféle éjszakai élet van. Éjszaka ürítik ki a szemetesládákat, éjszaka javítják az úttest hibáit, a hírlapok nyomdái is éjszaka dolgoznak. Az élelmiszerszállító kocsik is éjjel járnak. Az ügyeletes gyógyszertárak előtt néha sürgetően kopogó embert látni. Látni kerékpáros táviratkihordót is. Mulatók előtt várakozó gyönyörű autót, belőle kilépő frakkos, cilinderes urat, tündöklő bárhelyiségeket, melyek után általában egy-egy város jókedvére következtetni szokás, nemigen lehet látni. Azért mondom, nemigen, mert ha az ember nagyon keres, azért itt is talál olyan helyet, ahol egy görbe éjszakát eltölthet. Cilindert nem láttam, de estélyi ruhát igen, nőn, férfin egyaránt.

A főposta új épületével szemben található például a festői kaukázusi pince. Kaukázusi pincékből általában már Európában elegem volt. Ebbe először napközben, ebédre tévedtem be, amikor semmi sem sejtette, hogy itt csak kaukázusi ételeket kapni, különben valóban kitűnőeket. A pincér figyelmeztet, hogy este kaukázusi zene és tánc is van. – Szóval mulatni lehet?

– Kitűnő kaukázusi boraink is vannak.

Társasággal jöttünk, alig kaptunk helyet. A szomszéd asztalnál estélyi ruhás hölgyek és urak ültek. Mint megtudtam, a férfiak külföldi mérnökök, a nők többsége azonban orosz. A pincérek oly szolgálatkészek, gyorsak és hajlongók voltak, minthacsak egy igazi montmartre-i kaukázusi vendéglő alkalmazottai lettek volna.

A pince mélyén, az alacsony dobogón az öt nemzeti viseletbe öltözött zenész oly buzgalommal, olyan hamisítatlan cigánykodással énekelt, kurjongatott, verte a citerát, a dobot, a csörgőt, hogy semmiképp sem tudtam elképzelni, ezek egy közösség öntudatos proletár tagjai, akik a rájuk rótt munkát végzik. – Szervezett munkások? – kérdeztem a pincért. – Igen, azok. Nem is lehetnének mások.

A kaukázusi pincében sem mulattam jobban, mint általában a kaukázusi vendéglőkben, a nemzeti táncot lejtő zord férfiú bokázása ellenére sem, aki pontosan éjfélkor hatalmas fekete kucsmában, három ijesztő tőrrel kiperdült a dobogó elé. Fekete köpenyére, a mell magasságában, jobbról és balról ál-tölténytartók voltak felvarrva. Sarkatlan csizmában járt valami ebriasztót, közben rikongatott; társai tapssal és zenével kísérték a táncot, az ember alig értette egymás szavát. Négyen voltunk, elköltöttünk négy adag, ha jól emlékszem: saslüknek nevezett kaukázusi ételt, melyet közönségesebben cigánypecsenyének hívnak; megittunk egy üveg bort. Fizettünk mindezért hetvenöt rubelt, a lármában kétszer is megkérdeztem. Továbbá persze a borravalót, mely a gyári étkezőket leszámítva, az egész országban ha nem kötelező is, de általánosan szokásos. Meg kell jegyeznem, hogy egész Moszkvában nem akadtam több kaukázusi pincére, noha merő kíváncsiságból ezúttal már kerestem.

Az első igazi szovjet mulatóba engem, hogy én is színes legyek, a legvadabb éhség kergetett be. Későn érkeztem Anna Andrejevna estélyére, az előttem jöttek mindent fölettek. A vitában nemigen hederítettek rám, bár engem a vita is csak éhesebbé tett. Panaszkodtam, végre hangosan enni követeltem. Nem, mindent, az utolsó vajas kenyeret is elpusztították. A háziasszony otthagyta a vendégeit, még egy éhező csatlakozott hozzánk, hármasban levonultunk a Dzserdzsinszkij utca egyik éjszakai éttermébe; éjfél után egy óra lehetett.

Zene itt is volt, ezúttal ukrán. Előnyére szolgált, hogy egyrészt csak háromtagú volt, másrészt egy szerelmes pár kívánságára tán egész éjszaka egy dalt énekelt és játszott egy termetes harmonikán és két balalajkán. A dalnak volt egy halkabb és egy zajosabb része, amely alatt az ember meggondolhatta a következő mondatát.

A papírszalvétával letakart márványasztaloknál munkások ültek, akik az éjszakai váltás után megszomjaztak egy pohár sörre. De volt köztük katona, és amint mondtam, egy szerelmes pár is, melyet mindenki tisztelettel nézett. Nem lehettek kezdők, mert a nő egyre dugdosta a férfi poharát. Az már a jókedv és a részegség határán ingadozott, a nő taktikájára az üveget emelte szájához, aztán újrát intett a zenészeknek, akik rendületlenül fújták:

A vendégek közül senki sem énekelte a dalt, bár, amint látják, mindenki megtanulta. A dal különben modern ballada, amint az első szakasz is mutatja: – Isten hozzád, Ljubka, Ljubka drágaságom, – Isten hozzád, Ljubka, jójcakát! – Elcsíptünk a sötét, zegzugos kis utcán, – Szíved ólomgolyó járja át… – arról szól, hogy egy tolvajbanda lelövi egyik tagjának a szeretőjét, mert az feljelentette őket a Gépéunál.

Sört rendeltünk mi is és tojásrántottát. Fent a nőkérdésről folyt a vita, most már én is beleszólhattam. Azon civódtak, van-e Oroszországban prostitúció vagy nincs.

A kérdésről nekem már ez a vita is elég tiszta képet adott. Ha a létezéséről folyik a szó, akkor ha van is, igen kis mértékű lehet.

Eleget jártam éjszakánként az utcán, sehol soha nem láttam egyetlenegyet sem azokból a szomorú teremtésekből, akik Európa és Ázsia nagy városainak némely negyedében csapatostul kóborolnak.

Viszont másoktól, és most a fenti társaság egy-két tagjától is, azt hallottam, hogy van. Hol van, milyen alakban bujkál?

– Vannak dísznők, akik kitartatják magukat – bömbölte fönt egy költő. – Férjhez mennek valami jól kereső spechez vagy szovjet emberhez csak azért, hogy kényelmesen élhessenek.

– Úgy! Ha te ezt nevezed annak, akkor más malomban őrölünk, akkor én nem is szólok a vitába. – Ezt gondoltam.

Anna Andrejevna elképzelhetetlennek tartotta fent is, tartja itt is, hogy a nők eladják magukat, mikor becsületes munkával is meg tudják keresni kenyerüket.

Érvnek persze ez is gyenge. Vajon nem virágzott-e a prostitúció azokban az országokban is, ahol minden nő kaphatott „becsületes” munkát?

Harmadik társunk, Iván Alexéjevics szerint a prostitúciónak itt az vetett véget – ha egy-két kivétel még akad is –, hogy a férfiak nem szorulnak rá. Mindenki talál párt magának – a házasság riasztó szolgasága nélkül is.

És még valami. A prostitúciót büntetik. Mégpedig nem a nőt ítélik el, hanem a férfit. Harmadszori visszaesés után hat hónapra elkobozzák a szakszervezeti könyvét. Itt tudtam meg, hogy a homoszexualitást is büntetik. Mint polgári csökevényt háromévi kényszermunkával.

– Mi van a szabad szerelemmel? – kérdeztem Iván Alexéjevicset.

– Blöff az egész – mondta legyintve, a háziasszony gúnyos nevetése közben.

Csupán a helyes egyensúly kedvéért idézzük emlékezetünkbe egyszer a háború előtti oroszországi utazók jelentéseit. Átlapoztam egy-kettőt. A legelfogultabb mai tudósító is csak elvétve érheti el a borzalomnak és felháborodásnak azt a fokát, amely ezekből az írásokból kicsap. Hangjuk mindenek közt akkor válik legkeserűbbé, mikor az orosz nők helyzetéről beszélnek. Nemcsak a törvény, a népszokás is állati rabságban tartotta a nőt. A falvak ütések alatt visongó asszonyokkal vannak tele, a városok kísértetként támolygó prostituáltakkal.

S most képzeljük hozzá Moszkva utcáin, a közvetlen a forradalom kitörése után felvonult nők tüntetését, akik minden öltözékül egy vörös szalagot viselnek ezzel a felírással: „Le a szeméremmel!”

A két jelenség összefügg. Mintha ez a hisztériás tömeg, melyet a rendőrség különben rögtön szétoszlatott, egyenesen a „múlt őrjítő sötétségéből” tódult volna a napvilágra. „A részegítő szabadságot” csak azért tekintjük költői szólamnak, mert kevesen próbáltuk. Szavahihető tanúktól itt tudtam meg, hogy tízévi várfogság után például az ember az első órában kurjongat és tántorog, van, aki hányni kezd.

1923-ban a kurszki ifjúmunkás szövetség kizárt tagjai sorából egy fiatal leányt, mert nem volt hajlandó meghallgatni egyik elvtársa ajánlatait, akit – mint panaszolta – a hasztalan epekedés „megzavart közhasznú munkásságában”.

A szerelem olyan, mint egy pohár víz! Ez volt a híres kazáni kilengés, melyet Kollontáj asszony és Trockij elmélkedései indítottak meg.

Lenin volt az, aki egy kézmozdulattal lesöpörte a pohár vizet az asztalról.

Nem sokkal később egy Altschuler nevű ifjúmunkás író, aki ugyancsak „zavarva volt közhasznú munkásságában”, két barátjával lakására csábíttatta a fiatal leányt, akit hasztalan ostromolt. Leitatták, és erőszakot követtek el rajta. A leány másnap öngyilkos lett.

Az egész szovjet közvélemény felzúdult. Jobbról-balról izgalommal kísérték a pört, melynek részleteiről ma is beszélnek. Voltak, akik felmentést hangoztattak. A pártsajtó a legszigorúbb ítéletet követelte.

A három merénylőt a legkeményebb büntetésre, tízévi súlyosbított börtönre ítélték.

Ez volt az orosz nőkérdés utolsó szenzációja. Azóta legföljebb külföldön beszélnek róla. Az oroszok nyugodtan élnek a nemi életet szabályozó új törvények között, melyek, úgy látszik, annyira megfelelnek nekik, hogy nem is gondolnak rá. A szerelem nem társasági téma. Kérdezősködéseimet mintha nem is értették volna. Nagy sokára jutott tudomásomra még egy adat, ez is bírósági ítélet.

N. P. orvos lelőtte a feleségét. „Nem bírtam el, hogy mást szeressen!” Féltékenység? Elég különös. Az asszonynak több szeretője is volt. Az orvos akkor fogott fegyvert, amikor egy lett.

A szovjetnek nem egy korszerű intézkedése csak Oroszországban újdonság. A törvénytelen gyermekek szégyenletes helyzetén változtatni, az ifjúság nemi nyomorát eltüntetni – ki lát ezekben felforgató új törekvést? Jó párat elsorolhatnék, melyek megoldása Oroszországban a szovjettel van összeforrva, noha Európában már a feudálisellenes mozgalmak lobogóin is ott szerepelt. Ott szerepelt a nők felszabadítása is.

Persze más a jelszó, és más a valóság. A szovjet büszkén hirdeti, hogy minden szép felszabadulás csak anyagi felszabadulással nyerhet tartalmat. A nők szabadságáról is üres fecsegés addig beszélni, míg anyagi függetlenségük biztosítva nincs.

A szovjet új házassági törvényei ebben a szellemben készültek. A proletárság testére vannak szabva, minden más osztály lélegzetét veszti benne. Erről magam is meggyőződhettem. A polgári fiatalság összeroppan, lezüllik a szovjet házassági törvények szédítő szabadsága alatt. Nézzük, mi történik a proletárral? Akinek – ezt kell még megjegyeznünk – már nehéz munkája miatt, de kollektív szelleme miatt eddig is másfajta szerelem, másfajta asszony kellett.

A szovjet kódex első pontja a nő és férfi tökéletes egyenjogúságát mondja ki. Egyenlő munka, egyenlő fizetés, egyenlő megbecsülés. A nők tizennyolc éves koruktól fogva éppúgy választók és választhatók, mint a férfiak…

…1923 körül a baskir kommunista párt országos kongresszusra ült össze. Egy nap múlva már fel is oszlott. A férfiak felháborodva otthagyták az ülést, mert azon nők is megjelentek. Egy év múlva már csak azért hagyták ott, mert az elvtársnők fátyol nélkül jelentek meg! Ma már nyugodtan tanácskoznak.

Ebből láthatjuk, mit jelentett az első – számunkra oly ártatlan paragrafus.

Azóta a nők mindenhová behatoltak. Nemcsak villamoskalauznőt, traktorvezető lányt, gyárigazgatónőt – vörös tábornoknőt is láttam, a két szememmel. Rá is csodálkoztam. A gyermekművészek kiállításán láttam, egy cvikkeres férfi karján; kedveseket mosolygott, és minden képről jegyzeteket csinált.

A házasságkötés – melyről annyi gúnyos megjegyzést olvashattunk – annyi körülményességgel sem jár, mint egy mozijegy váltása. Elmúlt már tizennyolc éves, az elvtársnő tizenhat – házasságot akarnak kötni? Rendben van. Voltam anyakönyvi hivatalban is. Akár egy postahivatalban lettem volna. Semmi rendkívülit nem láttam, a házasulandók csendesek, komolyak voltak. Szeméremérzésem tiltotta, hogy sokáig köztük lődörögjek. Volt köztük öregebb, fiatalabb, munkás, diák. Emberek voltak, akik életük tán egy kényes pontján állottak, amihez senki jelenléte nem szükséges. A válás még egyszerűbben történik. Azon már az egyik fél jelenléte is elegendő. A költség is csak egyharmada – ötven kopeka. És külön húsz kopeka a bélyegre, ha a másik felet értesíteni kell.

Más az eset, ha gyermekek is vannak.

Amennyit könnyített a szovjet a szerelmesek egyesülésén, annyira megszorította a gyermekek iránti kötelezettséget. Kezdődik már azzal, hogy lehetőséget ad: azok a gyerekek, akiket nem szeretettel várnak, ne is szülessenek meg. Ennek az elvnek is vannak hívei Európában – úgy tudom, többek közt az angol püspöki kar egy része. Folytatódik azzal, hogy a házastársak együttesen felelnek a gyermek nemcsak testi, de szellemi neveléséért is. Az ország lakossága évente hárommillió lélekkel szaporodik.

A házasfelek egymás közt különben teljesen függetlenek. Nincs vagyonközösség, kötelező együttlakás, közös háztartás. Tartásdíj sincs, természetesen. Minek is, ha mindketten keresnek?

Most már érthetjük az elvet, hogy minden szabadság alapja az anyagi függetlenség. Csak munkaképtelenség vagy öregség esetén tartoznak egymásról gondoskodni, kölcsönösen.

Mindkettőjük megőrzi állampolgárságát. Sőt a nevét is. Sőt…

„Mily nagy volt meglepetésem”, mikor egyik ismerősömről megtudtam, hogy házassága óta felesége nevét viseli. Felesége viszont az övét. Ez volt köztük a jegyváltás.

A gyermekek tetszés szerint az apa vagy az anya nevét viselhetik.

Természetesen a szabály azért az, hogy a nő is, a gyermekek is a férfi nevét viselik.

A moszkvai lakások ajtajain rendszerint csak akkor látható mindkét házastárs neve, ha még attól a fáradságtól is megkímélték magukat, hogy az anyakönyvvezetőnél megjelenjenek. A legtöbb új „házasság” ilyen. Az intézmény ebben az irányban fejlődik.

Malraux egyik ismerőse, francia tervező mesélte, hogy ahány nővel ismeretségbe került – egytől egyig kispolgári származású volt.

B. asszony, akinek alakja emlékezetemben fölmerül, valahányszor az új orosz nőtípusra gondolok, azt adta tudtomra, hogy úgynevezett futóviszonyt még elég könnyű kötni, de igazi „párra” találni annál nehezebb. Az egymásnak való emberek hamar összeakadnak, kölcsönös megértésük minden törvénynél szorosabban összefűzi őket.

A családot, a társadalom alapját tehát a forradalom sem törhette össze. Más formában, más feltételekkel rendíthetetlenül tovább él.

Az új törvények vagy a közös munka okozza, hogy Oroszországban alig lehet nyomát találni annak, amit nálunk udvarlásnak vagy kiváltképp flörtnek neveznek. Jelei persze vannak; kevés ideig tartózkodtam odakünn annak megállapításához, hogy ezek a múlt vagy esetleg újra a jövő tünetei-e.

Mindenesetre, ha az ember az utcán forog, kap valami ízelítőt, ami talán már az új társadalomból való. A nők egyszerűen vannak öltözve, de nem csín nélkül. Az első napokban kicsit tömzsieknek találtam őket, alacsonyaknak, sokszor tenyeres-talpasaknak is. Szóval nem nagyon „nőieseknek”, amilyenek általában nyugaton a városi nők. Ezek mintha mind vidékről jöttek volna. Határozottan lépdeltek, mint a mezétláb járó parasztlányok… Ekkor jöttem rá a dolog nyitjára: Moszkvában senki sem visel magas sarkot.

Talpalni, órákig gép mellett állni abban nem is igen lehetne. Az orosz nők azzal, hogy odaálltak a férfiak munkája mellé, leszálltak abból az éteri magasságból, ahol a nyugati széplelkek fantáziájában és a párizsi cipészek gyártmányaiban lebegtek. Nem suhannak, nem inganak és tévelyegnek, mint a múzsák: a földön járnak, és elég hosszúkat lépnek. Vesztettek ezzel valamit bájukból? Nem. Nekem valóban a munkába induló reggeli falu hangulatát idézték, valami őszinteséget, természetességet, az egészség leheletét. Szóval, nekem tetszettek, már amennyit én értek a nőkhöz. Különben rengeteg gyerekük van, s alkatukon is meglátszik, hogy a természet anyáknak szánta őket. Mindez csak Moszkvára vonatkozik. Leningrádban már például oly nyúlánkak, akár a norvég nők, de említettem, Moszkva, a hatalmas falu, jellemzi Oroszországot.

Az ő számukra készült az a törvény, mely nemcsak a munkában, de a szerelemben is egyenlővé teszi őket a férfiakkal. Ők nem szédülnek meg tőle, nem is züllenek el. A szerelmi tragédiát alig ismerik Oroszországban. Nem ismerik már a „pohár vizet” sem, valahol a kettő között találták meg az egyensúlyt. Persze, sok előítélet, „múltbeli maradvány” köti őket, a szerelemben még nem olyan szabadok, mint a nyugati férfiak – de az orosz férfiak szabadsága sem olyan természetű. A híres szabadszerelemben gyorsan holtomiglan-holtodiglan való párra találnak. A hűség nem annyira a testi, mint a lelki hűséget jelenti – bármily csodálatos is, de így van.

Az új törvény részrehajlóan kedvez az ifjúságnak.

Az Iljinka egyik Torgszin-üzletében régi orosz népművészeti tárgyak után érdeklődtem. Sajnos, nehezen boldogultam, hiába rakták elém egyre-másra a faragott dobozokat, hímzéseket – mind újak, eladásra készítettek voltak, nekem nem ilyen kellett. Tán nem is értették, mit akartam.

Megszólított egy fiatal, húsz-huszonegy év körüli ember, nekik vannak régi, tán százévesnél is régibb népi varrottasaik. Ha érdekel, szívesen megmutatják, ha felkeresem őket. Mögötte még nála is jóval fiatalabb lány állt, a legszebb orosz nő, akit tartózkodásom alatt láttam. Karcsú, szőkés, csillogó kék szeme s kissé fitos orra arcát akkor is mosolygóssá tette, ha nem mosolygott. – A húga? – Nem, a feleségem. – Bemutatkoztunk. Altarzsevszkij Plotnyikov-pereulok 22. Este egyik ismerősömmel felkerestük őket.

Egyemeletes faház, de lépcsőháza akkora, mint egy parlamenté. A lakások viszont annál kisebbek. Az első emeleten az előszoba a rengeteg bőrönddel, kosárral, miegymás holmival megint akár egy zálogház raktára. A szörnyű összevisszaságot az egyik szobából kipattogó citera varázsolja gorkiji csendéletté. A fiatal pár szobája ijesztő hosszú és keskeny volt, akár egy puskacső, de végén egy kis kanyarral. A bútorok, egyetlen tábori vaságy, az asztal, a három szék egymás mellett úgy sorakoztak benne, mint a borospincében a hordók. Igen szívélyes fogadtatásban volt részünk. A kis asszonyka rögtön hátrarohant a mélységbe, meggyújtotta a primust, aztán mellénk ült. Egymás mellett ültünk, szemben a fallal, mint valami folyóparton. Mindenki csak a szomszédját láthatta.

Mindketten diákok. A sovány, hallgatag fiú műegyetemi hallgató, proletár származék, apja kövező volt, míg el nem esett a polgárháborúban. A lány iparművésznövendék, származására nézve nemes (elpirul); dédanyjától maradtak rá a népművészeti holmik.

Itt, ebben az elképesztő alakú szobában, a szomszéd kitartó citerázása mellett kaptam egy villanásnyi képet arról, ami a régi orosz élet lehetett. Mintha Gogol egy lapja elevenedett volna meg.

A félhomályból előlépett a fiatal asszonyka, fején szív alakú gyöngyös párta, testén bő ujjú, de mellben feszes, sötétbarnás, valami furcsa módszerrel készített blúz, olyan láncszerűen horgolva, mint a páncéling. Színes szoknya, kötény.

Egyik kezéből a másikba cserélgetve hosszú nyelű lábast hozott, melyre igen büszkék voltak, s benne teát. Szamováruk még nem volt. Érdeklődtem, hogy élnek.

A fiú százhatvan rubel fizetést kap, a lány semmit, sőt elég kiadása van, mert szerszámot, festéket kell vásárolnia. Fababákat csinál. Havonta hat rubelt fizetnek ezért az alagútért, melyet igen kedvelnek, épp hihetetlen alakja miatt. Mondtam már, egy ágy volt benne, oly keskeny, mint egy vonalzó. Hol alusznak? – kérdezte barátom, aki idekalauzolt.

Tapintatlan kérdés volt, irultak-pirultak, emlegettek valami matracot, melyen végszükségben szintén lehet aludni, ha leteszik a földre. Szóval mindketten ebben a szűk ágyban aludtak, melyen ülni sem lehetett kényelmesen.

– Régóta házasok?

– Ó, már másfél éve!

Szibériába fognak költözni, amint a fiú végez. – Miért? – Mert világot akarnak látni.

Moszkva nem a legszebb orosz város, Moszkva nem Oroszország! – hallja az ember, amint kiteszi lábát a fővárosból. A valóság az, hogy Moszkva nagyon is Oroszország, sőt már kicsit Ázsia. A többi város Európát képviseli.

Mindenesetre, aki Moszkva után képzeli el a többi orosz várost, az – mint magam is – csodálkozva érkezik Leningrádba. Egy éjszaka alatt odaérhet.

A két város között a vasútvonal csaknem nyílegyenes. A legenda róla az, amelyet azonban bátran valóságnak is vehetünk – olyan országban vagyunk, ahol minden megeshetik –, hogy amikor az egymással versengő mérnökök terveiket a cárnak bemutatták, és döntését kérték: a cár salamoni ösztönnel vonalzó után nyúlt, egyenest húzott a két város között.

– Így menjen a vasút – mondta a hüledező intrikusoknak.

A vasútvonalat valóban úgy építették, rengeteg költségtöbblettel. Egész sereg várost elkerül, s a síkságon csak ott billen egy kicsit félre, minden különösebb ok nélkül, ahol a vonalzón csorba volt. Én mindenesetre hasznát láttam. Este lefeküdtem; útközben alig álltunk meg valahol; reggel frissen léptem ki az Oktyábrszkij Vokzal kupolacsarnokából, megcsodálva rögtön az állomás előtt álló remek lovas szobrot, mely testes, lomha férfit ábrázol torzonborz kis szibériai kancán. A hatalmas alak csizmái csaknem a földet érik, buggyos nadrágjában elterpeszkedve ül; merev, szakállas arcában erő és barbárság van, egész magatartásában dölyf és nyers kíméletlenség. A gutaütöttek tehetetlen dühével viseli megszégyenítését, a négysoros verset, amely talapzatán bizonyára a régi feliratot helyettesíti.

Magát Leningrádot is vonalzóval mérték ki, ezt az első körültekintésre látni. A térről mindenfelé kilométerek hosszán fut a tekintet a széles utcákban. Messzi látni a mellékutcákban is, ahogy az autó végigrohan velem a város főutcáján, a Nyevszkijen, ahol egykor Dosztojevszkij hősei csatangoltak s amelyet ma a forradalom emlékére röviden Proszpekt Dvacety Pjátavo Oktjabrjának neveznek, már azok, akik ezt ki tudják mondani.

A város a híres Szent Izsák-templom szédítő tornyának tetejéről (most vallásellenes múzeum) a tiszta napsütésben szabályos utcáival, szép tereivel, a Névával, az öböllel mintha önmaga térképe lenne. A környék tiszta, mintha minden reggel kimosná a tenger.

A város elrendezéséből meg lehet érteni a felkelés sikerét. A Téli Palota, a minisztériumok, az ország minden fontos szerve itt volt központosítva. Egy fellázadt hadihajó – egyetlen ágyúlövés az „Aurórá”-ról elegendő volt, hogy az egész roppant birodalom vérkeringését megbénítsa.

Bejártam a Péter–Pál-erődöt, a templomot, ahol az egymás mellé helyezett márványkoporsókban a cárok alusszák örök álmukat, akik közül oly kevés halt természetes halált, azután az udvart, ahol a cárok életének eloltóit kivégezték, s azután a kazamatákat, ahol azok az akasztásra vártak, vagy a lassú halálra egy életen át. Volt, aki nem tudta bevárni, amíg a nyirkos, sötét cellák levegője végez vele, és öngyilkos lett. Az egymás fölött két sorban húzódó végtelen hosszú folyosókon itt is, ott is megállított a felirat, amely a hajdani foglyok sorsát beszéli el. Itt, ebben a szörnyű odúban halt meg, öntötte magára a petróleumlámpát a fiatal Votrovka. Arcképe, amely rokonszenves ifjú leányt ábrázol nagyanyáink ruházatában, itt függ a nedves falon, az egyszerű vaságy felett, amelyben elégette magát. A foglyok attól fogva lámpát sem kaptak. A cellák magas, szűk ablakából még az eget is alig látni. Ebben töltötte rabságát Kropotkin, abban Dosztojevszkij, amabban… ki nem fordult meg a Péter–Pál-erődben, ahová a kinti életből csak a cellák előtt hömpölygő Néva locsogása és nedvessége hatolt be éjjelente? A cellák berendezése ma is olyan, ahogy az utolsó foglyok hagyták. Itt vannak az egyszerű vaságyak, székek, a kezdetleges, kívülről fűthető kályhák. A vastag falak, a nehéz boltívek most nyáron is téli nyirkosságot lehelnek, borzongva és viszolyogva jár alattuk az ember, mintha egy óriási, szörnyű hüllő gyomrában tévelyegne. Kint süt a nap; a falak előtt a Néva partján, ameddig a szem ellát, fürdőruhás nők és férfiak hevernek a homokban; megkönnyebbülten tekintek végig rajtuk, ahogy a bástya tetejére lépek. A Péter–Pál-erőd a leningrádiak kedvenc fürdőhelye. A víz vidám kiáltozásoktól hangos.

A szovjet ellenségeit másutt őrzik, fent északon, a Jeges-tenger tundrás partjain. – Szóval e téren alig van változás – szállok vitába a két leningrádi költővel. Velük sem tudom megértetni a szellemi parancsuralom szükségtelenségét és értelmetlenségét. Sőt átkát. Ők is a hivatalos véleményt recitálják. Az egész ország, mint egy tökéletesen körülzárt völgy: minden oldalról ugyanaz a visszhang. Az utca vidám, sokkal derűsebb, mint Moszkvában. A leningrádiak kóstoltak bele először a polgárháborúk szörnyűségeibe, úgy látszik, ők is feledték el legelébb. Moszkvához viszonyítva szinte polgári jólét jeleit észlelheti az ember. A széles, gyönyörű terek tiszták, virágágyak illatoznak. A Néva partján, a Nyevszkijen éjfél utánig áll a korzó.

A híres fehér éjszakák idején vagyunk; éjfél után egy órakor a tágas téren, ahol Nagy Péter szép lovas szobra áll, egy padon ülve kényelmesen rovom soraimat. Az ég szürkületi fényben ragyog. Mintha valóban még csak alkonyat volna, a parkokban párok sétálnak, a folyót övező kőkerítésen matrózok sakkoznak. Mikor alusznak itt az emberek? Az éjszaka alig két óráig tart, de akkor sincs igazi sötétség; három órakor itt a hajnali szürkület.

A szállodában még áll a jazz, az étteremben táncolnak, nemcsak külföldiek, vannak itt bőven oroszok is. Kicsodák? Az étterem egyik ajtajából néha elragadó öltözékű hölgyek jelennek meg, mindig más és más férfi karján forognak méltóságosan és tartózkodóan a fényes parketten. Az étteremből szabályszerű bár nyílik, a pult előtt a magas székeken szmokingos és orosz inges urak szürcsölik a finom keverékeket. A hölgyek bárhölgyek. Kis társaságunkban parázs vita indul, vajon minden vonatkozásban olyanok-e, mint a nyugatiak, igazi bárhölgyek-e? Nem, nem, erősködik egyik szíves ismerősünk, rendes fizetést kapnak, százötven rubelt egy hónapra. És azok a drága ruhák? Azt is az államtól kapják, a ruhaelosztó hivatalból, amely a különleges öltözékekről gondoskodik. Onnan utalják ki a csatornatisztítók gumicsizmáit csakúgy, mint a diplomaták frakkját. Álmos vagyok, felmegyek a szobámba, az emeletre, amelyet annak idején ajtótól ajtóig kúszva revolverrel foglaltak el a forradalmárok. Az Astoriában lakom.

Az új rend itt is a külvárosokban éli a maga igazi életét. Villamoson megyünk a népes negyedeken át a Krasznüj Treugolnyikba, a „Vörös Háromszög” gumigyárba. Csatorna mellett fekszik ez is. A villamosról leszállva alig tudunk átjutni a túlsó oldalra, oly nagy a forgalom. Vágtató kocsik, társzekerek kerülgetik egymást – a társzekerek kereke is gumi –, az úttest közepén kell megvárnom, amíg nyolc teherautó elhalad előttem. Valamennyi hatalmas uborkásüveget szállít, szalmába csomagolva. A gyár előtt hullámzik a nép, izmos munkások, erős, feltűnően szép munkásleányok, könyökig olajos kézzel. Három faháncsbocskorú paraszt épp tőlünk kér valami felvilágosítást. A csatorna – az Otvodnüj Kanal – túlsó oldalán is gyárkémények ontják a füstöt, vastagon, messzire elnyúlón, akár a reklámképeken. A bejárat előtti bódé körül nagy sörözés folyik. A szokásos kép: nyakig szutykos munkás közeledik csinosan öltözött nővel. Félre kell ugranom, két szaktárs rohamlépésben testes díványt cipel a fején. Émelyítő benzin- és égettgumi-szag terjeng. Végre bejutunk a gyárba.

Nem, eziránt igazán nem lehet lelkesedni. A termekben a szellőztető-készülékek és ventillátorok ellenére is büdös van és meleg. A gumigyártás nem tartozik a kellemes foglalkozások közé. A csomagolóhelyiségekben még ki lehet tartani, a labda- és a kesztyűosztályon is valahogy, mindegyikben vagy száz munkásnő osztályozza a kész gyártmányokat – de ott, ahol a kalucsnitalpat forrasztják, vagy ahol az autó-pneumatikokra feszítik rá a forró gumiréteget, ott az ájulás környékezi az embert. Csodálkozva nézem a derékig nekivetkezett munkásokat, akik a szörnyű gőzben, hőségben, a kozmásodó gumi szagában fürgén ugrálnak, feszülő izmokkal forgatják a kerekeket.

Egy csattogás és rázkódás a műhelyek között a gyári újság, a Technika szerkesztősége is. Fiatal, energikus arcú leány fogad bennünket, aránytalanul alacsony termetű, akár egy gyermek. A főszerkesztő. Ebben a dörejben és állandó puskaropogásban készül az újság, amely havonta, tizenkétszer jelenik meg négyezer példányban. Itt a könyvtár is. Ez a kultúrközpont. Leülünk.

Elmondom neki benyomásaimat. – Ez már ilyen munka – feleli egyszerűen, ő maga is ezt végezte évekig. A munkások, állítólag, itt kivételes élelmezést kapnak, csaknem valamennyien diétás étkezést, naponta egy liter tejet és két héttel több szabadságot, mint mások. Naponta hat órát dolgoznak.

A szerkesztőség többi tagja is volt munkás, egyik-másika még most is dolgozik; mindnyájan fiatalok. Van köztük író is, egyik – Arjev – már két szatirikus regényt írt.

Elmondják a munkamenetet. Minden műhelynek van mérnöke, munkavezetője, de feladatuk nem az ellenőrzés, hanem a tanácsadás és a segítés. A munkásokat nem ellenőrzi senki, darabszámra dolgoznak; mindenkinek normája van, amit teljesít. – És ha nem teljesíti? – Először az egészségi állapota iránt érdeklődnek. Ha nem abban van a hiba: leszállítják a fizetését a kisebb teljesítményűekére. Szóval mégis van ellenőrzés, sőt büntetés.

Végigjártuk velük az egész telepet. A falakon itt-ott fényképeket láttunk: a jól dolgozó munkásokét és a gyári feltalálókét. Igen sokan törik fejüket új vívmányokon, a munkásfeltalálóknak külön újságjuk van. Megnéztük a telep poliklinikáját, ambulanciáját, gyermekkertjét. Van kórházuk is, ötven orvost foglalkoztatnak. Van még rádiumuk is. Ebben az üzemben hétezer munkás dolgozik; a hozzátartozó többi telepen – ahol a nyersgumit állítják elő – további húszezer.

A vulkanizáló műhelyekben háromméterenként nagy szárnyú ventillátorok forognak, szellőztetőcsövek szippantják el a gépek fölül a hőséget és a bűzt, de nem szívják el az egészet.

Az egyik folyosón a fél falat elborító hirdetmény adta a dolgozók tudtára, hogy a múlt héten a gyárból ezerkilencszáztizenkét munkás vonult be katonának. „Elvtársak, tudassátok a vezetőséggel, ha a bevonultak között van olyan, aki nem méltó arra, hogy a proletárhadsereg tagja legyen.” – Hát ki nem méltó arra, hogy a proletárhadseregben szolgáljon?

– Akinek az apja kulák volt, kereskedő vagy régi kizsákmányoló, és azt eltitkolta.

Látva csodálkozó pillantásomat, sietve hozzáteszik:

– Ha előzőleg bevallotta, akkor nem lehet ellene kifogás.

A folyosó végén modernül felszerelt fürdőhelyiségek, zuhany, hideg-meleg víz. Egy munkásnő épp harisnyát mos. Elég rosszul teszi – mondja egyik szerkesztőnk –, mert a gyárban villamos, sűrített levegővel működő gépmosoda is van, ahol a munkások ruháját szinte ingyen kitisztítják.

– Bizonyosan sürgős neki.

A következő terem szapora csivitolástól hangos. Az egyik sarokban harminc-negyven lány zsinatol. Már befejezték a munkát, a szocialista verseny feltételeit vitatják.

Faliújság irodalmi különszáma, a gyár munkásainak hosszú bírálataival Szobojev, Gorkij, Csumandrin új könyveiről.

Gyűlésterem, a megszokott Lenin-sarokkal, a jó munkások fényképeivel.

Az étterem, melyet csak vékony deszkafal választ el a műhelyektől, ragyog a tisztaságtól. A fehér abroszos asztalok között pálmák, az ablakokban virágok.

Az ebéd ára a száz rubelnél kevesebbet kereső segédmunkásoknak hetven kopek, az udárnyikoknak egy rubel, a rendes munkásoknak egy rubel húsz kopek. A rohamosztagos munkások, az udárnyikok naponta kétszer kapnak húst; a többiek a második húsétel helyett halat kapnak. Az ebéd különben igen egyszerű: borscs, azaz tejfölös káposztaleves, melyben elég nagy darab marhahús is van, kása és tészta. Akik egészségtelen munkát végeznek, azok ezen túl még egy tál ételben részesülnek.

Az étteremben a munkások nemcsak ebédet, reggelit is kapnak. A reggeli mindenki számára egyforma: két tojás, kávé vagy kakaó és kása. Tudni kell, hogy az oroszok reggelire igen bőven táplálkoznak, mivelhogy késő délután – 4–5 óra tájban – ebédelnek. A reggeli és az ebéd együttesen a gyári étkezőben: a száz rubelnél kevesebbet keresőknek kilencven kopek, a kétszáz rubelnél többet keresőknek egy rubel hetvenöt kopek.

A napszámosok ebédjét kértem. Húslevest kaptam, utána darált húst burgonyával, majd valami rózsaszínű, a meleg csirizre emlékeztető pépet, melyhez a szerkesztők általános elképedésére hozzá sem mertem nyúlni. Azt állították, ez a legfinomabb; elhittem nekik, a maguk adagját nagy élvezettel kanalazták be.

A kis főszerkesztőt Fima Grigorovicsnak hívják. Huszonhárom éves, nem, még nincs férjnél. Rengeteget dolgozik – ezt tudtam meg tőle ebéd közben.

A szerkesztőség feladata a gyár havi tervét közölni és megvitatni a munkásokkal. Állandó összeköttetésben vannak az olvasókkal, minden szám megjelenése előtt és után gyári ülés van, ahol mindenki elmondja, mit vár a laptól és mit gondol róla. Az ő feladatuk kinyomozni, ha az üzemben valahol félreértés, visszásság vagy valakivel igazságtalanság történik. Ők végzik a százhuszonhat faliújság adminisztrációját és a röplapokét is…

Közben fizet nekem egy üveg limonádét.

Ő írja a vezércikkeket. Az irodalmi rovatba is sokat kell dolgoznia. Két hónappal ezelőtt itt járt Gorkij, négyoldalas tanulmányt írt róla.

A saját életéről szeretnék valamit megtudni. – Kommunista? – Igen, 1929 óta bent van a pártban.

Kedvenc költője: Puskin. Azután Lermontov. Majakovszkijt már kevésbé szereti, Bjednijtől is csak a „sikerültebbeket”.

Havonta keres négyszázötven rubelt, 14 négyzetméteres szobában lakik a bátyjával együtt, aki szintén kommunista szerkesztő.

Nyersselyem blúzban ül itt, homlokára fésült fekete haja körben van nyírva, szemei is élénkfeketék, beszédjén érezni, hogy gyakorlott a szóban.

Szabadnapját társaságban tölti, kirándulnak, csónakáznak; ejtőernyővel még nem ugrott le. Szeret színházba járni, utoljára Scribe Egy pohár víz című darabját látta, igen tetszett neki. Beutazta már az egész Uniót. Sokáig élt a Kaukázusban, oda küldette ki magát, mikor évekkel ezelőtt összeveszett az itteni ifjúmunkás csoporttal.

A nyugati nőket, még a gazdagokat sem ítéli el, nem tartja rossznak őket, a körülményeknek köszönhetik gondolkodásukat, sorsukat is.

Ha Európában született volna, bizonyára most ő sem úgy gondolkodna, ahogy gondolkozik. Valószínűen humanista széplélek lenne, egy kicsit tán érzelgős, mert gyerekkorától kezdve sokat olvasott.

A Kapital-t egy kurzuson „átvette”, azóta gyakran forgatja. Lenint most fogja teljesen áttanulmányozni.

Nyolcéves koráig vallásos volt, nagyon szeretett az orosz templomba járni, noha zsidónak született; volt egy egészen komoly „misztikus korszaka” is. Kommunista úgy lett, hogy „mindig önállóan akart gondolkodni”, maga akarta a kenyerét megkeresni. Szüleivel hetente kétszer találkozik, de nemigen értik meg egymást. Apja szabó.

Ha meghalunk – meghalunk. Lélek, ő azt hiszi, nincs, bár erről még nem mer határozott véleményt mondani, mert „ezzel az anyaggal még nem foglalkozott behatóan”.

– Szeretne gyereket?

– Igen. Rá fog erre is kerülni a sor.

Az alkonyat megint hajnali kettőig tart, az ember, ha akarna is, nem tud aludni, nem lepi meg az álmosság. Boldogan élvezzük a nap ráadását, a Nyevszkijen barangolunk, ahol valami könnyűség, bohémság szállja meg a tömeget. A színházból kijövet még délután van – ki menne ilyenkor haza? Nincs vége a sétának, a beszélgetésnek. Julja Boriszovna, aki szívélyes moszkvai társaságom távolba szakadt tagja, órákig verseket szaval a Hotel d’Angleterre sárga épülete előtt, amelynek abban a második emeleti szobájában Jeszenyin felvágta az ereit, és vérével még verset írt, a padlóra. Nem a saját versét, hanem egy Fet nevű múlt századbeli költőét, ahogy nemrégiben kiderítették.

Az Arzenálba nem könnyű bejutni. Másfél óráig is folyik a telefonálás ide-oda, míg az engedélyt nagy nehezen megkapjuk. Az Arzenálban hadianyagot őriznek, minden kapualjban fegyveresek állnak. Vorobjov őrnagy kalauzol bennünket.

A régi hadizsákmányok ódon, hatalmas épületben vannak, melynek széles vörösmárvány feljáróján gépkocsival és lóháton is lehet közlekedni.

Öt-hat termet is megtöltenek a zászlók. Vannak itt kifakult svéd lobogók, lófarkos török zászlók, primitív kirgíz és tatár harci jelek, pogány hadi istenek, melyeket az észak-szibériai törzsektől zsákmányoltak. Itt vannak a lengyel felkelések lobogói, és amott, az ablak mellett sorban: a piros-fehér-zöld színűek…

Nem győzhettem le meghatottságomat, mikor óvatosan felemelem őket, leverem öregesen zörgő selymükről a port.

olvasom, ahogy az elsőt végigterítjük a földön. Nemzeti színűre van festve a nyél is, tetején még ott vannak a szalagok, melyeket a búcsúzó lányok rákötöttek.

hirdeti a másik. Súlyos, vastag selyemből készült ez is, szélén a dús bojt gondos kézimunka. Sokáig tapogatom, aztán csak úgy tartom a tenyeremben, gondolataim messze járnak. Furcsa találkozás! Szegény zászlók, milyen utat jártak meg, míg ide jutottak. Ide, ebbe a dohos, félhomályos terembe a csecsenc és arjél fétisek közé. Ha hozzájuk érsz, sóhajtásul sűrű port eresztenek. A következőn együgyű, kézhímezte címer és körülötte:

A következőt viaszosvászon burokból húzzuk elő. Lyukas, összevissza tépett, közepén a címer alatt egyetlen szó áll:

Nem nézzük végig valamennyit. Kibotorkálunk a diadaljelek temetőjéből, melyek mindegyikének megszerzése ezer és ezer ember életébe került. Visszapillantok azokra, melyek körül egykor a mi kis szabadságunk lelkes katonái indultak rohamra a szörnyű polip, az abszolutizmus ellen. Ott van tán közöttük, amely alatt Petőfi indult utolsó útjára, az a fakult selyem, amelyet életénél is többre tartott. Soványan, dideregve állnak ott egymáshoz szorulva, sorsüldözött testvérek az idegenben. Lehetnek vagy húszan. Legtöbbje tetején egyszerű aranyozott fagömb fénylik.

A Téli Palotát lassanként elönti az Ermitage gazdag képgyűjteménye. Tizian, Tintoretto, Murillo, Velazquez, az egész teremnyi Rembrandt, aztán a modernek: Cézanne, Renoir, Manet, Gauguin, Van Gogh képei előtt itt is munkáscsoportok vándorolnak a magyarázó előadók után.

Az ablakokból a cárok a Péter–Pál-erődre láthattak, az uralkodóház temetkezési helyére és halálos ellenségeiknek börtönére. Meg lehet érteni II. Miklóst, aki menekült erről a helyről, én megértem, hogy még Carszkoje Szjelóban is elkerülte a régi kastélyt, melynek építői és újjáépítői túl akarták szárnyalni a versailles-i kastélyt. Túl is szárnyalták azzal a kicsike kis fokkal, amely után a pompa hivalkodássá válik. Az 1501 termet az ember csak becsületből járja végig. Mindegyik uralkodó igyekezett felülmúlni elődjét, s ha az tiszta borostyánkővel burkoltatta be a falakat és a mennyezetet, ő valami drágakövet választott. Szerencsére az udvaron a palota hosszán lányok és fiúk harmonikaszóra épp valami vidám táncot roptak, minden ablakból látni lehetett őket.

A peterhofi nyaraló kastélyban is inkább a közönség érdekelheti az embert. A palotából széles teraszok ereszkednek a tenger felé, mindegyiken egész sor szökőkút, köztük a gladiátorszobrok valóságos hadosztálya, bearanyozva. Tökéletesebb giccset csak súlyos agymunkával lehetne kisütni. Megtudtam, hogy több generáció műve. A szörnyű kertben tolong a nép, a proletárok büszkén sétáltatják diadalérzésüket a szökőkutakkal hadakozó arany görög vitézek között. Félős, hogy gyönyörködnek is bennük.

Carszkoje Szjelót ma Gyetszkoje Szjelónak, Gyermekfalunak hívják.

A cár külön kastélyt építtetett magának, idehúzódott rémületével, fegyvereseivel és kevés ízlésről tanúskodó kispolgári berendezkedésével. A palotában minden úgy van, ahogy utolsó urai hagyták. A falakon végig különféle katonai egyenruhák rajzai – a cár nagy élvezője volt az egyenruháknak, maga is tervezett egypárat. Az asztalán ott hevernek utolsó olvasmányai: Lotuszkanszkij füzete a Talmudról és a zsidókról, aztán a „Szabadkőművesek titkos ereje”, a „Pogromokról”, a „Fekete testvérek”, a „Német szabadkőművesek ármánykodása” és egy udvari kalendárium. A cárné szobáiban ugyanazok a holmik – gyémánttal és arannyal kirakva –, melyeket a vidéki iparosasszonyok lakásában látni. Szerencsemalacok, patkók, kagylók, fényképek, legyezők – hálószobájában nem kevesebb mint hatszáz ikon, a padlótól a mennyezetig. És mindenütt a félelem, a rettegés tanújelei. A fürdőmedence alsó négy sarkába is erős villanylámpákat szereltek, nehogy valaki elrejtőzzék a vízben, és ott lepje meg az uralkodót.

A gyerekszobában ott árválkodnak a cárevics játékai, a kis autó, melyet a francia köztársasági elnök hozott neki ajándékba, a képeskönyvek, a szobába felállított csúszda, melyen egyedül csúszkálhatott szegény.

Nagyobb megilletődéssel jártam be a házat, ahol Puskin élt. A házban most iskola működik, de nyaranta munkások töltik benne szabadságukat. Fürdőnadrágban sétáltak a kertben, süttették magukat a napon, és hallgatták a költőről szóló előadásokat.

A délután észrevétlenül megint az éjszakába nyúlt, mire a gyártelepek, mezők, a művésziesen kifaragott kis paraszt faházak és az új munkásházak között visszakocsiztunk Leningrádba.

Másnap délelőtt és délután is a könyvkereskedéseket jártam. Itt adják ki az Unió különböző nemzetiségeinek tankönyveit. Ígéretemhez híven nyelvész barátaim és az Akadémia számára összevásároltam a rokon nyelvek tankönyveiből, népdalgyűjteményeiből, most készített ábécéiből együttvéve tizennégy kilónyit. Postára adtam. A hét csomagból egyetlenegy sem érkezett haza. Kettőt valamelyik határról visszaküldtek moszkvai címemre, a többi sorsáról annyit sem tudtam meg.

A következő nap újra Moszkvában voltam.

Zsúfolva közeleg az autóbusz a Tverszkáján, azaz új nevén: az ulica Gorkavón. Rövid utunk van, gyalog is megtehetnénk, de mivel épp előttünk áll meg, hamar beállunk a sorba és fölfurakodunk. „Vigyázz a zsebedre”, figyelmeztet újra, nem tudom már hanyadszor, egyik új ismerősöm. A tolongásban egy pillanat alatt elsodródunk a kalauznő előtt, aki a bejáratnál ül, s nem is mozdul el onnan. Nem váltottunk jegyet.

A szokás ilyenkor az, hogy az ember a jegy árát a szomszédja markába nyomja, s megkéri, juttassa el a kalauzig. Kézből kézbe vándorol a pénz, s kézből kézbe vándorolva érkezik vissza a jegy is. Így váltanak jegyet azok is, akik a kocsi elején levő kijáratnál kivételesen felszállhatnak: a terhes nők, aggastyánok, rokkantak, gyermekes anyák.

Eddig társaim váltották mindig a jegyet, most rajtam a sor, aprópénzem azonban nincs. Átadok egy tízrubelest legközelebbi szomszédomnak. „Négyet a Vörös térig.”

Tőlem a kalauzig legalább harmincan függnek, hajladoznak a kapaszkodókon. Egy ideig figyelem a kék bankjegy útját. Eltűnik a szemem elől. A közönség – nyugat-európai szemmel –, valljuk meg, nem a legbizalomgerjesztőbb. Tíz rubel sem kis pénz. Legfeljebb odalesz, nyugtatom meg magam, a kötelességnek eleget tettem. Nem vádolhatnak bennünket jegycsalással, melyet különben itt nem is ismernek. Eltelik tíz perc, mindjárt megérkezünk. A jegy s a visszajáró pénz még nem érkezik. Harminc ember közül csak egynek kell némán maradnia, elárulnia a láncolatot, amit a sűrű tömegben, föl- és leszállásban, a kocsi zajában észrevétlenül megtehet. Ha mást nem, tapasztalatot nyerek, gondolom.

Valóban gazdagabb lettem egy tapasztalattal. Ebben a pillanatban valaki megpöccenti a vállam: s kígyószerű mozdulattal hátrafordulva, fején át kezembe nyomja a pénzt és a jegyeket. Ha akarnám, se tudnám zsebre vágni.

Leszállás után kíváncsiságból megszámolom, mennyi érkezett vissza. Pontosan kilenc rubel negyven, egy kopeka sem kallódott el az úton. Társaim érdeklődésére elmondom kis megfigyelésemet, melyet jellemzőnek tartok. Hosszasan tudom csak megértetni velük, mi itt a jellemző. Hogy nem veszett el útközben? Hogy valaki ne adta volna tovább? – Nem, arra még sohasem volt eset. Hivatkozom a zsebtolvajokra.

– A lopás, az más, és ez is más. Az ilyen pénzt még a tolvajok is továbbadják, eszükbe se jutna, ezt elemelni. Itt bizalomról van szó. „A közösség egy funkciójáról” – adja meg azonnal a tudományos nevet az egyik barátunk.

Kora reggel indulok el hazulról, abban az időben, mikor a munkások a gyárakba sereglenek. Találkozom ismerősömmel; a Komintern mögötti városrészbe sietünk, ahová a térkép szerint széles sugárutak vezetnek, de ahová most zegzugos palánkútvesztőkön lehet csak eljutni; mert a földalattit itt is építik.

A kínai egyetem felé a derült égből megered az eső, mégpedig moszkvai szokás szerint, mintha dézsából öntenék. A tömeggel együtt befutunk mi is egyik kapu alá, s ott böjtöljük ki a záport. Félóra múlva, egy perc alatt újra kánikula van. Kicsit megkéstünk, rohamlépésben igyekszünk az alig háromméteres közökben. Torlódás.

Torlódás, szitkozódás és hahota. A szűk utat egy helyen elöntötte a víz; másfél-két méter széles pocsolya villogtatja fényét az út közepén, mint egy hirtelen támadt égő csipkebokor.

Ez az egyetlen út, aki visszafordul, a kerülő úton legalább tíz percet veszít. Néhányan nekivetik magukat az akadálynak, s általános derültség közepette cuppannak a pocsolya túlsó felébe. Mások sarkukon próbálnak átbicegni. Száraz lábbal itt senki nem megy át, az bizonyos.

A bosszúság, de a derültség is nő, s kirobban, mikor egy sztoikus aggastyán leveti a lábbelijét, lehúzza a harisnyáját is, és nyugodtan átgázol a vízen. A példa ragadós, a következő percben mindenki követi. Rögtönzött statisztikám szerint a férfiharisnyák harminc, a női harisnyák huszonöt százaléka lyukas. A palánkhoz dőlve mi is oldozni kezdjük saruinkat.

– Elvtárs, nem vinne át? Igen könnyű vagyok! – halljuk a hátunk mögött. – Ötvenegy kiló!

Az ember igyekszik minden ország szokásához alkalmazkodni. Visszafordulunk, fölnyaláboljuk a kis tavárist, aki egyik kezében a cipőkkel, a másikban a harisnyákkal tengerész zászlójeleket integet a szárazföld felé. Távolról kiáltás hallatszik.

– Hé, cipőket nem felhúzni! Még egy van! – De mire odaértünk, arra már pallót raktak a munkások.

Éjfél után két óra is elmúlhatott már, mikor egyedül végigballagok a Kuznyeckij Moszton, a „kovácsok hídján”, ahol persze éppúgy híre-hamva sincs hídnak, akár a Nagydiófa utcában diófának. Az üzletek utcája ez, jobbról-balról ebben az éjjeli órában is ragyognak a kirakatok, a világító cégtáblák. Az üzletek lépcsőin itt-ott öregebb nők és férfiak bóbiskolnak, ölükben hatalmas ódivatú puskával. Éjjeliőrök. A Lubjanka ulica előtt rágyújtok egy cigarettára, oroszra, melynek ízét már csakúgy megszoktam, mint elképesztően hosszú szopókáját; hagyomány ez is, ez a hosszú szopóka még abból az időből, mikor az oroszok torzonborz szakállt viseltek, s telente rajta egész zúzmaraerdőt; a cigaretta távoli parazsa így nem veszélyeztette a szakállt, vagy a szakáll a cigarettát. Kesztyűvel is jobban meg lehet így fogni. Még hunyorgatok a gyufa fényétől, mikor egy katona elém áll; sapkája kék színéről látom, hogy a Gépéuhoz tartozik, parolijáról, hogy tiszt. Hadar valamit, és cigarettámra mutat.

A szót még nem értem, de a mozdulatból tilalmat vélek kiolvasni. Nyilván nem szabad dohányozni. A cigaretta eldobását bocsánatkérő mozdulattal vezetem be.

– Nem, nem! – mondja a katona, és elkapja a kezemet. Mintha a gyorsvonat robogását akarná utánozni, újra a cigaretta és az üzlet szó villog felém.

Karmozdulatom most a tanácstalanságé. Fejét csóválja, és ő is tanácstalanul néz körül. Pillantását követve látom, hogy a Gépéu hatalmas palotája tövében állunk. Szemben velünk a tízemeletes modern bérpalota.

– Papirószi – ismétlem hű visszhang gyanánt, s újabb mozdulatot teszek, hogy eldobjam.

Újra megakadályozza, újra fejét ingatja; én is kitárom újra a kezem, jeléül, hogy sajna, nekem beszélhet.

Arról le is tesz, adja tudtomra egy kézlegyintéssel. Végigmér, s mosolyogva, melybe türelmetlenség is vegyül:

– Taváris?

Újabb karmozdulat, mely lehet igen is, nem is. Nyakam vállam közé húzva, markomat széttárva azt akarom jelezni, hogy a kérdést sem értem.

Egy pillanatig ebben a helyzetben maradok. Rám néz, s oly fintorral, mely azt adja értésemre, hogy nincs más út, két tenyerével előbb kabátom két felső, azután két alsó zsebét ütögeti. Megtapogat.

Zavarba jövök, eddig is meg voltam zavarva egy kicsit. A Gépéuról én is olvastam egyet-mást.

A négy kabátzsebben, úgy látszik, semmi gyanús. Következnek a nadrágzsebek. Az első kettőben ugyancsak semmi. A hátsó zsebben lapul az a szép nyírfagyökér cigarettatárca, melyet épp a napokban vettem tizenkét rubelért. Ez kellene neki?

Nyilván. A következő pillanatban már kezében is van, s diadalmas nevetéssel akkorát csap rá, hogy azt hiszem, palacsintává lapítja. – Mozsna?

És már nyitja is. Mintha szívemet nyitná: föllélegzem.

Ez csodálatosan fülemet is megnyitja, sőt megoldja nyelvemet is. Most már elrendeződnek fejemben a szavak a cigarettáról, az üzletről, az éjfélről s a zárásról.

Ha az üzletek be vannak zárva, reggelig zárva lesznek, engedje meg, hogy még egypár cigarettát felkínálhassak – kezdem magyarázni, és magyarázom is végig a Cserkaszkij pereulokon, amerre bekanyarodunk.

Két vörös téglalapocska fénylik a gallérja hajtókáján.

– Genyerál?

– Da, da, genyerál!

Újabb utca következik, az Iljinka. Ennek hosszán azt az egy mondatot tákolom össze, hogy még soha életemben nem történt meg velem, hogy egy tiszt cigarettáért megállított az utcán. Nem érti, mi van ebben rendkívüli. Az üzletek bezárva, a cigarettája elfogyott, látta, hogy én dohányzom. Az ő helyében én nem kértem volna? Miért?

– Azt hiszem, szégyenlettem volna kérni.

Nohát, itt majd megszokom, hogy az emberek nem szégyenlik egymás előtt magukat. Mikor ő ezelőtt tizenhat éve még a Putyilov-műveknél lakatos volt…

Az egyetlen, az Örök Igazság, melyre a régi forradalmárok tekintetüket fölvetették akkor is, mikor odavágták a bombát valamelyik nagyherceg hintajához, és akkor is, midőn a hóhér összerántotta torkuk körül a kötelet, az Igazság, a pártatlan, elnéző mosolyt csal a mai forradalmárok ajkára. Csak osztályigazságot ismernek. Bíróságaikon a proletár igazságot osztják. „Levettük Justitia asszony szeméről a kendőt – mondják némi gúnnyal –, hadd lásson kicsit a dolgok mögé.” A dolgok mögött természetesen egyes-egyedül a munkásosztály, a szovjet állam javát kell keresnie, mely hitük szerint az emberiségé is.

A szovjet bíráskodás valóban osztálybíráskodás. – „Mint minden bíráskodás!” – vágják ők közbe. Ha jobb felé kell ütnie: két kézre fogja a pallost; bal felé legfeljebb ha a laposával simít egyet, így vág utat a jövő felé – azt állítják. A törvényeket is a magántulajdon elleni küzdelem szelleme hatja át, és még jobban a törvények végrehajtását.

A tolvajokat például, akik magánosoktól lopnak, alig büntetik. Az „alig” persze nem jelenti, hogy egyáltalában nem, de a társadalom áldozatainak tekintik őket, és inkább megjavításukra törekednek. De ha ugyanaz a tolvaj a közösség vagyonából talál elemelni valamit: a megértésnek, javításnak azon nyomban vége szakad, lecsap a büntető pallos, és nem csupán szimbolikusan. Az Izvesztyija megérkezésem első napjaiban közölte a hírt: „Nincs kegyelem a munkásság megrablóinak!” Valahol az Uralban hat munkás és egy mérnök százötvenezer rubelt sikkasztott egy gyártól. Ötöt közülük tíz-tíz évi kényszermunkára, kettőt (az egyik a mérnök volt) halálra ítéltek. „Az ítéletet tegnap végrehajtották.”

Elhűlve és fölháborodva fordultam társaimhoz.

Nem értették sem fölháborodásomat, sem gyanús „humanizmusomat”. Egyikük szellemesen így foglalta össze álláspontjukat: „Aki a közösség ellen vét, annak bűne annyiszor nagyobb, ahány tagból a közösség áll.”

A bűn a megkárosítottak számának arányában súlyosbul.

Felháborított a politikai bűnösök halálraítélése is. Ezt sem értették meg. Nem értették, micsoda szörnyű példát állítottak fel ezzel. Nem ők kezdték – ismételgették a kibúvót –, szóval hasztalan vitáztam.

A rablógyilkost legfeljebb tíz évre ítélik – javítási célból. De a féltékenységi, a szerelmi gyilkosságot például – amely Európában a legenyhébb büntetést, legtöbbször fölmentést von csak maga után, ott „ezt értik meg” – éppoly kegyetlenül megtorolják, akár a közösség elleni ártalmat. Miért? „Nem engedjük, hogy egyik ember a másikat magántulajdonnak tekintse, rabszolgájának!”

Vannak aztán intézkedések, melyeket csak a jellegzetes orosz helyzettel lehet megmagyarázni. Mindenki tudja, milyen szerepet játszott hajdan az orosz nép kormányzásában a kancsuka. Mindenkit mindenhol vertek. Vertek a tisztek, katonák, a csendőrök, a hivatalnokok, Gorkij szerint még a pópák is. És verte egymást a nép is, valami önmarcangoló mazochizmusból, amelybe, tudhatjuk, minden szenvedő nép beleesik. Dosztojevszkij regényeiben minden sarkon egy-egy fölpofozott aggastyán üvölt.

Az új törvénykezés kegyetlenül, európai szemmel érthetetlen szigorúan sújtja a testi bántalmat, „az egyik embernek a másik által való – milyen dosztojevszkijes szó ez is – megaláztatását”.

Oroszországban tolvaj rengeteg volt, állítólag – megint csak azt mondhatom – rengeteg van ma is. Az oroszok, akár a gyerekek és minden primitív nép, nem nagyon ismerték az enyém-tied fogalmát. Tőlem egy kopekát sem loptak el egész oroszországi tartózkodásom alatt.

– Tőlem épp eleget loptak – mondja a francia mérnök, Malraux barátja, aki jelen van épp egy bírósági tárgyalásra induló kis társaságunkban. – Először is a fényképezőgépemet lopták ki a nyakamból, megérkezésem napján. Harmadnap, költözködés közben, az egyik bőröndömet. Három hét múlva Tifliszben vagyok, egy üzletben cigarettát veszek. A papírpénzt a nadrágzsebembe szoktam gyűrni. Ott is azt teszem, s míg várom, hogy a cigarettát ideadják, valami mozog a zsebemben. Odanézek, a zseb mellett egy hatalmas nyitott tenyeret látok, rajta a pénz, amit az imént zsebre gyűrtem. A gazember ott, tíz centire a tett helyétől vizsgálta, hogy mennyit szerzett, ki tudja, tán ha kevésnek találja, még vissza is teszi! A helyzet olyan elképesztő volt, hogy első pillanatban azt hittem, a saját jobb kezemet látom. Szerencsére, az emberben dolgozik az ösztön, a két tenyér közül rövidesen megéreztem, melyik az enyém, egy irtózatos pofont mértem le vele a tolvajnak. Erre kezdődött csak a haddelhadd. Egy pillanat múlva ott a Gépéu. Hogy mertem megütni ezt az embert? Mindkettőnket bevittek a rendőrségre. Kis híja, hogy nem én húztam a rövidebbet, önbíráskodás címén! A tolvajt letartóztatták (két hetet kapott, mint később megtudtam), de engem csak az mentett meg ugyancsak a két héttől, hogy külföldi vagyok, nem ismerem a törvényt!

A Kropotkin pereuloki néptörvényszékre látogattunk el, a kerületi „Naródnüj Szud”-ba, ahogy a kis bádogtáblán elolvashattuk, amely az épület bejárata fölött borbélycégér módjára lengett a szélben. Az épület belseje sem volt díszesebb vagy hivatalosabb, mint egy vidéki borbélyműhely.

A folyosón – nem lehetett különbséget tenni köztük – vádlottak, bírák, ügyvédek és kíváncsi lézengők ültek a padokon, és dohányoztak és köpködtek a „Nye kurity! Nye pleváty!” feliratú figyelmeztetések alatt.

A szovjet alkotmány célja, hogy a bíráskodást kivegye a hivatásos bírák kezéből, és magára a népre bízza. Vagyis az egész igazságszolgáltatást fokozatosan olyan alapra helyezze, amilyen felé a Nyugaton is történt kísérlet az esküdtszékkel. Ezt a módszert legtöbb helyen már be is vezették.

Az olyan néptörvényszék, ahol most mi vagyunk, legtöbbnyire csak kisebb-nagyobb csirkepörökkel foglalkozik és olyan ügyekkel, melyek valami okból nem illenek bele az üzemi igazságszolgáltatás keretébe.

Mert a munkásság legtöbb vitás kérdése az úgynevezett „elvtársi bíráskodás” elé kerül. Ezek a szervezetekben és gyárakban működnek, és inkább hasonlíthatók népgyűléshez, mint bírósághoz. Hivatásos bíró azokban nincs is. A felmerülő ellentétet vagy vétséget az egész üzem munkásgyűlése előtt ismertetik, rendszerint maguk a sértettek vagy a veszekedő felek. Minden jelenlevőnek joga van felszólalni, akár mint vádló, akár mint védő. Az elvtársi bíráskodás fegyelmező vagy büntető eszköze a „társadalmi megrovás”, melynek három fokozata van. Az első két esetben az „elítélt” nevét szégyentáblára írják, a harmadik esetben – főleg, ha visszaesésről van szó – a vádlottat eltávolítják az üzemből, amely tán a bebörtönzésnél is komolyabb büntetés. A műveltség emelkedésétől várják, hogy ezt a fajtájú igazságszolgáltatást minden vonalon bevezethessék.

Addig is ezek a néptörvényszékek működnek. Felépítésükben azonban máris sok van az elvtársi bíráskodásból. Az elébük kerülő bűnt – kisebb lopást, becsületsértést, botrányokozást – elsősorban mint a „múlt szégyenletes maradványát” vizsgálják és sújtják. A következő ítéleteket hozhatják: fölmentés, fölmentés figyelmeztetéssel, társadalmi megrovás, pénzbüntetés (az elítélt fizetéséből egy évig 5–20%-ot levonnak), végül szabadságvesztés. A legmagasabb büntetés, amit kiszabhatnak: két év. Elébük tartoznak ezeken kívül még a lakásügyek és a tartásdíj pörök is.

A néptörvényszéken is a döntés a gyári kiküldöttek kezében van. A „szakmailag” kiképzett bíró inkább csak a tárgyalást vezeti, a tényállást igyekszik megállapítani, és az oda vonatkozó törvényt ismerteti.

A kiképzett szakbírák mellé minden üzem hetente kiküld két munkást vagy munkásnőt, akiket az üzemi gyűlésen választanak. „Bírói kiküldött” mindenki lehet, aki a szovjet iskolát elvégezte, büntetlen előéletű, „választó és választható”. Oly perekben, melyekben nő vagy gyermek van érdekelve, a bíróság legalább egyik tagjának nőnek kell lennie. Jogi kiképzés nem szükséges, bár a gyárakban vannak jogi esti tanfolyamok is. Aki ezt elvégzi, az már „hivatásos” bíró vagy ügyvéd lehet.

Főbenjáró bűnökben újraválasztott bíróság, a Legfelsőbb Bíróság ítélkezik, melyet a Végrehajtó Bizottság tagjaiból jelölnek. A kegyelmet nem az államfő, hanem a CIK, a Központi Végrehajtó Bizottság gyakorolja.

Az igazságszolgáltatás minden fokán tekintetbe kell venni a vádlott társadalmi származását, ami még korántsem jelenti azt, hogy a proletár származású például enyhébb büntetésben részesül. Van eset, amidőn ezt épp súlyosbító körülménynek veszik. A megtévedt párttagokra mindenkor a legszigorúbb rendelkezéseket alkalmazzák.

A bírák felelősek az ítéletért, és igazságtalan végzés, főleg kimutatható részrehajlás esetén szintén bíróság elé állíthatók.

A lármás folyosóról a bírák szobájába lépünk, ahol a kiküldött üzemi munkásnők épp teát főznek. Vajas kenyeret csomagolnak ki, retket hámoznak, az egyik kis lábasban levest melegít. Van köztük két hivatásos bíró is, az egyik csíkos nadrágban, cvikkerrel, fölgyűrt ingujja alatt terjedelmes tetoválással, mely hajóhorgonyt ábrázol egy pálmafa tövében. – Matróz volt? – Nem, kazángépész.

A másik ötvenes tömzsi nénike, ősz hajjal, az öreg munkásnők fáradt pillantásával. Az ablakdeszkán tatárképű legény ül – mit olvas? A „Megjavítási Munka” – útmutató kezdő bírák számára s egyben törvénytár.

A bírósággal együtt vonulunk be a tárgyalószobába, amely inkább hasonlít vidéki iskolateremhez, mint bírósághoz. Közvetlenül az egyszerű fapadok előtt alacsony dobogón áll az asztal; a bíróság elfoglalja helyét, közepén az ősz, de rövidre vágott fürtű nénike, Artamonova elvtársnő, balján az egyik lány, jobbján a fiú, aki a „Megjavítási Munkát” olvasta. Mellette az asztal végén a jegyző.

A vádlottak, tanúk, ügyvédek, mind jelen vannak, előrelépnek, a két ingujjra vetkőzött ügyvéd rákönyököl az asztalra.

– Következik a következő ügy: Pjotr Fjodorovics Gyegtyarjov polgártárs és társai ellen emelt sikkasztás tárgyalása.

Artamonova lassan felolvassa a vádiratot, mutatóujjával kíséri a szöveget, de hangja erélyes, határozott.

Az ügy módfölött bonyolult. Gyegtyarjov – garázsvezető, 1920 óta szakszervezeti tag! 1926 óta párttag!! – a vezetése alatt álló műhelyből eladott a szomszédos gyárnak ötszáz rubel árú gépalkatrészt, és a saját gyárának pénztárába csak ötvenet fizetett be, melyről bűntársa hamis nyugtát szolgáltatott ki.

Az ügy a vádlottak, a gyár képviselője és a tanúk vallomásával itt is csak még bonyolultabb lesz. A tárgyalás vezetését hamarosan a „Megjavítás” tanulmányozója ragadja magához, aki ért a gépekhez, most derül ki, hogy maga is autószerelő – épp azért küldték ki ide.

A vádlottak és ügyvédek bizalmasan az asztalra könyökölnek. Artamonova néni szigorú kérdéseket vág ki, fehér szemöldöke leszalad szelíd szeme fölé, az előbbi teakészítő munkáslány is, épp mikor legkevésbé várták, beleszól valamit a vitába, mire egy-két percig valamennyien feléje fordulnak.

Gyegtyarjov polgártárs nem tud kibújni a gyűrűből. Azokat a vasakat nem a garázs melletti telken találta (mert akkor sokkal rozsdásabbak lettek volna) – és ha ott találta volna is? Miért adta el az üzemi tanács tudta nélkül? Miért kért ötszáz rubelről nyugtát, mikor csak ötvenet fizetett be?

Az ügyvéd hosszú fejtegetés után azt ajánlja, hogy a lopás vádját tékozlásra módosítsa a törvényszék.

A gyár megbízottjának felszólítása után sor kerül a bűntárs kihallgatására. Ő adta a hamis nyugtát.

Iván Andrejevics Noszkov, huszonhat éves, urali származású, középiskolát végzett, nős, büntetlen előéletű pártonkívüli – szülei?…

Csend.

– Mik a szülei?

– Parasztok… voltak.

– Kulákok?

– Most már munkások.

Bűnösnek érzi magát. A vádlottat régóta ismeri, megsajnálta nehéz bajában, s utólag kiállította a nyugtát, úgy gondolta: elvtárson minden körülmény között segíteni kell…

A bíróság újabb tanúk kihallgatását látja szükségesnek, a tárgyalást elhalasztja.

A bírósági szobában megkérdezzük az elnöknőtől, milyen ítéletet várhat a vádlott.

– Kizárás a pártból, egyévi helybeli kényszermunka, ami azt jelenti, hogy az üzemből nem bocsátják el, de fizetése 25%-át levonják. Persze a műhelyfőnökségnek is vége.

– Fellebbezés nincs?

– De igen. A Naródnüj Szud után a következő fok a Moszkvai Városi Népbíróság, a Moszkovszkij Gorodszkoj Szud. A harmadik fok a Moszkovszkij Oblasztnoj Szud. Mindkettőnek joga van az ítéletet az első fokra visszaküldeni, hogy az más bírákkal új döntést hozzon.

Nemcsak a belvárosban: a legnyomorúságosabb külnegyedben is, ahol a lapuló kis faházak majd elsüllyednek a sárban, csaknem minden sarkon templomtornyon akad meg a szem. A szegényes tetők fölött az egymásba zsúfolt, aranyozott gömbök, mint az érett vöröshagymák, lilán csillognak a napfényben. Minden emelkedésen, minden téren templom áll, a körutak kellős közepén is: ismerőst keresve belépsz egy udvarra: az udvaron is templomra akadsz, átjáróházakon, sikátorokon botorkálva egyszerre valami kápolnába ütközöl. A háború előtt Moszkvában ezerhatszáz templom volt: húszezer toronnyal.

Sokat lebontottak. „Forgalmi akadályra” hivatkozva lebontottak egy-két műemlékszámba menőt is, mint például épp ebben az évben a Megváltó Jézus-katedrálist. Sokat átalakítottak.

A néprajzi múzeumba menet hatalmas bazilika tűnt elém. Kíváncsian körülkerültem, aranykupoláján, a bejárat felett tízméteres betűkkel ez a szó díszlett: Mozi. Bementem, valóban mozi volt. A szakszervezetek székházával szemben, a Moszkva folyó túlsó oldalán egy templomban autójavító műhelyt találtam. Másutt műtermeket. Minden templomot, amelynek fenntartásához nem akad elég hívő, az állam „saját kezelésbe vesz”.

Hány templom működik még Moszkvában? Némelyek harmincat mondtak, mások hetvenet. Hol találok egyet? Erre senki sem tudott felvilágosítást adni. A vallás „üldözését” tagadták.

Igaz, nem is kedveznek neki. Tyichon pátriárkát például ridegen elutasították, amikor az „élő egyház” valamennyi templomában gyászistentiszteletet akart tartani – Lenin halála napján. Kezdetben persze, mint minden téren, itt is voltak kilengések – azt elismerik. Ma a híveknek, állítólag, joguk van egyházközséget alapítani, saját jövedelmükből lelkészt tartani. A moszkvai tanács azonban lelkészeknek nem utal ki lakást a város belső területén. A környező nyaralótelepekről, a dácsákból járnak be az istentiszteletre.

– Mégis, hol láthatnék működő templomot? – kérdeztem Ljubov Voroncovától az autóbuszban.

Nem tudta, de a mellettünk csüngő hölgy tudott kettőt is. Az Ulica Palasóvszkavón levőt ajánlotta, „gyönyörű kórusa” miatt.

Most még csak azt kellett kiderítenünk, hogy milyen nap van ma, azaz mikor lesz vasárnap? Betelefonáltunk a Pravda szerkesztőségébe; szombat volt.

Másnap reggel megkésve érkeztem. Átsiettem a templom előtti udvaron, ahol valami piac állt, kendőket, gyümölcsöt, kvaszt, burgonyát és söprűt árusítottak. Ljubov Voroncova falfehéren támaszkodik az ajtónak. Beteg. Halkan üdvözöltem, ülőhelyet szerettem volna keríteni neki, az orosz templomban azonban nincsen pad, itt még szék sem volt. Melléje álltam, s ott álltam mindenről megfeledkezve teljes három óra hosszat, míg csak meg nem kért, hogy távozzunk, mert összeesik. Oroszországi tartózkodásom egyik legmegrázóbb látványa következett.

A falakat, a mennyezetet, minden legkisebbnyi helyet ragyogó aranyozott lapok borították. Aranyozott volt a hármas kapujú oltár, a falakról lecsüngő érczászlók, az egymás mellé aggatott rengeteg kép; méteres aranysugarakat lövellt az Úr Szeme, aranyozott volt a hat óriási csillár, amely csaknem betöltötte a felső teret. Mintha az ember egy hatalmasra nagyított ékszerdobozban fulladozott volna. Ide léptek be az aranyozott ajtófák között kezükben csomaggal, szatyorral a hívek kopott és gyűrött ruházatukban – mintha egy lidérc álomból sorakoztak volna. Dohos eső- és szegényszaggal érkeztek és réveteg tekintettel. Letették holmijaikat, és egy szó nélkül végigvetették magukat a földön. Arcuk a kövezetet súrolta, két tenyerüket párhuzamosan messzire maguk elé nyújtották. Térden állva felsőtestüket hirtelen fölvetették, karjukat az ég felé lendítették, majd újra lezuhantak tompa puffanással. Azután fölkeltek, és beálltak a két hosszú sor közül az egyikbe, amely a főoltár jobb és bal oldalára kiakasztott szentkép elé kanyarodott.

Mindkét képhez lépcsőn lehetett feljutni. Az egyik Máriát ábrázolta a gyermek Jézussal, a másik valami orosz szentet. A képeket is vert arany dombormű borította. A hozzám közelebb levőn a festményből az arcokon kívül csak Jézus lába és Mária jobb keze látszott. Ezeket üveg fedte.

A hívek a kép elé érve újra a földre vetették magukat, valami rövid imát rebegtek, azután áhítatosan egymás után hosszú csókot nyomtak az üvegre. Lejövet felénk fordították átszellemült arcukat.

Az első, akit megfigyeltem, szikár, öregedő nő volt, fején elképesztő burkalappal, színes strucctoll hajladozott rajta. Utána újra idősebb nő következett, sonkaujjú kabátban, amilyet a század elején viseltek. Szeméből patakzottak a könnyek. Ezután fiatal anya botladozott le, karján csecsemővel, majd egy kövér úr, elefántcsont fogantyújú bottal. Ő is könnyezett. Körültekintettem: a templomban csaknem mindenkinek nedves volt a szeme. A kép elé most munkásnő külsejű asszony tartotta föl négy-öt éves fiacskáját, ez egy pillanatig eljátszott Krisztus jogarával. Anyja szavára hosszú csókkal borult ő is Mária kezére. Utánuk csizmás férfi dülöngélt le, hörögve és szipogva; részeg volt.

A főoltár előtt ezenközben fekete kendős asszonyok mondták a litániát, ismételgették tízszer-tizenötször is éneklő hangon egymás után, hihetetlen gyorsasággal: Goszpogyi pomiluj, goszpogyi pomiluj, goszpogyi pomiluj! És hányták a fordított orosz keresztet.

Két pópa érkezett szürke lüsztercsuhában, az egyiknél irattáska volt, a másiknál gyékényszatyor. Az oltár mögé kerültek.

Megkezdődött a mise.

Az orosz templomban nincs orgona, legalább ebben nem volt. A kis dobogón a kilenctagú kórus fájdalmas énekbe kezdett. Az egyik pópa, aki a szatyrot hozta, aranyos-zöld miseruhában, fejében fekete süveggel az oltár kapuja elé állt. A diakónus – mondta Voroncova. – A kórus elcsendesedtével ő fogott énekbe. A kapun túlról is ének hangzott. Így felelgettek egymásnak hosszú ideig, amíg végre kitárult a kapu, látni lehetett a ragyogó oltárt s előtte a másik lelkészt. Kitárt karral énekelt. Kettejük és a kórus énekszavával folyt a szertartás, ez nagyjából a misekönyv kihozatalából, beviteléből, felmutatásából és körülhordozásából áll. Az oltár mellett közben szüntelenül folyik a szentkép csókolgatása. Most egy kifestett nő lépdel lefelé, nyakából nagy szemű, sárga üveggyöngysor csüng majdnem a térdéig.

A templom már zsúfolva van. Nemcsak öregek vannak benne, ahogy ismerőseim állították, vannak fiatalok is. Nagy részük nő. Megszámoltam az előttem térdepelőket: ötvenkét nő, kilenc férfi és tizennégy gyermek. Az ajtón égő tekintettel magas, ősz hajú ember lép be, a mennyezetre tekint, vad mozdulattal keresztet vet, mintha egy-egy tőrt vágna két vállába, homlokába és mellébe; azután elveti magát, mint akit golyó ért.

A szélverte vetésként hajlongó fejeken három piros sapkát számolok meg és két piros kendőt; ez itt éppolyan forradalmi viselet, mint volt Párizsban a frigiai sapka. A kórusban fiatal leányok és fiúk állanak, most épp szünetjük van, nevetgélnek. Egyikük tükörben nézegeti magát.

Mellettem fiatal munkásnő hajladozik. Nem térdel, állva ingatja magát előre, keze imára kulcsolva, de szája mozdulatlan. Férfiszabású, sötét kabátka van rajta, fehér szoknya, bokára tűrt harisnya és lapos sarkú teniszcipő. Fekete, rokonszenves arcú, huszonhárom-huszonöt éves lehet, hosszú pilláin könny fénylik. Nem néz se jobbra, se balra, nyugodtan figyelhetem. Vonásai finomak. Szemem ujjaira téved. Ápolt körmök, finom kéz; ez volt az első „ci-devant”, akivel találkoztam. Rám pillant, elfordulok. A kórus dünnyögésbe fog.

Valószínűtlen bölömbikahangján a diakónus egyszerre fölkiált, mintha parázsra lépett volna. A kórus is fölzendül, mint a hirtelen bekapcsolt hangosfilm. Mindenki földre veti magát. Vad iramban, kétségbeesetten, mintha a következő pillanatban a mennyezet rájuk szakadna, az egész gyülekezet eszeveszetten, ritmikusan dalolja, hússzor is egymás után:

– Goszpogyi pomiluj – goszpogyi pomiluj – goszpogyi pomiluj!

Most szólalnak meg először. Eddig csak a négyhangú kórus és a lelkészek énekeltek. Azután csönd. Az egész terem egyetlen sóhajtozás és orrszipogás. Még mindenki arcra borulva fekszik a földön. A diakónus valamit odaszól a pópának, mire az közönyösen vállát vonja. Kintről behallszik a piac lármája.

Újra ének. Majd pénzcsörgés, a térdelve ülő híveken átlépve megjelenik a hihetetlenül kövér egyházfi, nyomában két fekete kendős nő. Mindegyik tálcát hoz. Külön gyűjtenek a papoknak, a kórusnak és a templom karbantartására. A tálcákon csak rézpénzeket látok, rubelt egyetlenegyet sem. Voroncova tántorogva hozzám dől. Kivezetem a friss levegőre. Most éppen süt a nap, a kofák között leülünk egy kidöntött nyírfatörzsre.

Moszkvában nincs harangszó. A másfélezer templom húszezer tornyában tizenöt éve hallgatnak a harangok. Abban a percben, amikor megtudja az ember, rögtön tudatára ébred, hogy valamiképpen eddig is érezte a hiányát. Négy hete vagyok Moszkvában, s most eszmélek rá, itt ezen a fatönkön, a harangszó elmaradása, a reggeli, a déli csend is hozzájárult, anélkül hogy tudtam volna róla, a kép kialakulásához, amely most a városról bennem él.

A templomból azonban messze kihallatszik az ének. Az utcán kint hétköznap zajlik, ott benn összezsúfolva és kétségbeesetten forrong és küzd a vasárnapok hangulata, kis sziget a végtelen tengeren.

Ljuba Voroncova lassanként magához tér, egy cigaretta már talpra is állítja. Fel-alá sétálunk a kofák és az alkalmi árusok között.

Nem tudom elképzelni, hogy a mai rendszer leglelkesebb hívei is, sőt éppen azok ne éreznének némi tiszteletet az ott benn jajongó hívek iránt. Az egyházat ím földre teperték, megfosztották minden anyagi kiváltságától, az ő helyükben én megbecsüléssel tekintenék azokra, akik hitet tesznek vallásuk mellett, ha nincs üldözés, hát nem az üldözés, hanem csak a gúny ellenére is, vagy a rosszalló pillantás ellenére, amely a templomba lépőket bizonnyal kíséri – ezt magyarázom Ljuba Voroncovának. Aki ma itt Oroszországban templomba lép, vagy kivált papi pályára lép: az előtt az én kezem a kalap leemelésére hajlik, ha százszor sem értenék egyet velük.

Voroncova bólingat, bár egyáltalában nem úgy gondolkodik, mint én. Itt nem lovagi érzelmekről van szó, mondja tatár ajkát kicsit félrehúzva. Az orosz egyház az ellenforradalmárok mellé állt – a tornyokból gépfegyverekkel lőtték a pópák az utcán harcoló vörösgárdát.

– Ezt a plakátot én is láttam a vallásellenes múzeumban, kedves Ljuba. Rossz volt, mint minden plakátjuk. Patetikus és üres. Különben azt hiszem, maguk is fölvitték a gépfegyvereket a toronyba, ha éppen úgy alakult a helyzet.

Az egyház kötelező semlegességére hivatkozik. Majd az elmaradt pópákra, akik vidéken most is sötétségben tartják a népet. Ki is uzsorázzák, mert ősidők óta kegyszerek árusításával, uzsorakölcsönökkel és pálinkafőzéssel is foglalkoztak. Novoszibirszk mellett a falusiak agyonverték a tífusz leküzdésére érkező orvosokat, azért, mert azt hangoztatták, hogy ez ellen a betegség ellen nem elegendő az ima.

A hívek most tódulnak ki a templomból.

Szeretnék egy pópával beszélni.

Vállas, hatalmas szál ember a diakónus, hátát is meghajtja, amikor az alacsony szobába vezet. Ott nyugodtan szemköztfordul velünk. Nekem is, aki megszoktam, hogy a legtöbb hozzám szólóhoz lefelé hajlott fejjel beszéljek, fölfelé kell rápillantanom. Ljuba Voroncova hosszú bevezetésben adja elő mentegetőzésemet. Bocsánatot kérek, nem az újságíró profán kíváncsisága vezetett ide; újra bocsánatot kérek és harmadszor is, hogy egy-két dolgot kérdezhessek tőle. Megértem helyzetét.

– Csak tessék kérdezni – mondja udvariasan, kihúzva magát, szeme körül a gúny ráncaival. Ajkát nem látom a szakállától. Negyven-negyvenöt éves lehet.

Még ezt sem tartom elegendőnek. Megkérem Voroncovát, tolmácsolja neki, ha bármiképp terhére volnánk, azonnal elmegyünk.

Dehogy vagyunk terhére. S arcát elönti újra az a fölényes mosoly, amelybe mintha egy kis kihívás is vegyülne.

– Csak tessék kérdezni! Nem először kérdeznek engem.

– Hogy él? – kérdem.

– Nagyszerűen! – S megint kihúzza magát.

Azt hiszem, nem jól értettem. Megismétlem a kérdést.

– Ocseny harasó! – ismétli, szinte kiáltva, és fölnevet.

Azután percnyi csendben látom, hogy apró, fekete szemét kutatva jártatja arcomon, egy szemvillanás alatt még cipőmet is megtekinti. Az a szent meggyőződés lesz úrrá rajtam, hogy átlát, tökéletesen tudja, ki vagyok. Vannak ilyen pillanatok.

– Hisz a vallás jövőjében? – teszem fel lassan a kérdést.

Rám veti újra fürkésző tekintetét. Mosolyog.

– Nem másképp, mint ön! – kiáltja a rejtelmes választ, és újra diadalmasan hahotázni kezd.

– Papnak lenni nagy áldozattal járhat; nem gondolt arra, hogy más pályát választ? – kérdezem.

– Uram – mondja előbb halkan –, nekem azelőtt olyan dolgom volt, mint egy királynak. – Hirtelen kiabálni kezd, homloka elvörösödik, pirosan tüzel két nagy füle is. – Szembeköpném magam, ha most hagynám el őket! Ők neveltek, Tulából való vagyok!

Azt kérdezem tőle, egy kis szünet után, hogy mióta pap, de újra dühroham fogja el, s nem tudom, milyen gondolattársítás folytán, a római pápa ellen tajtékzik olyan kifejezésekkel, amelyekből azt sem írhatom ide, amelyet megértettem. Két-három perc is eltelik, amíg szóhoz juthatok. Félszegen kérem véleményét újra a jövőről, az orosz egyház jövőjéről.

Csak néz rám üresen, nem válaszol.

– Vannak papnöveldék? Vannak növendékek?

– Növeldék még volnának. Tanítványok nincsenek.

– Vége van mindennek – teszi hozzá. – Napról napra fogyunk. Elvesztünk – mondja, és hosszasan arcomon nyugtatja kifáradt tekintetét. Meghajoltam és elbúcsúztam tőle.

Csendesen ballagunk Voroncovával a Puskin-szobor felé. A téren túl, a forradalmi múzeummal majdnem szemben ismét templom. Rajta kereszt; ez némelyek szerint azt jelenti, hogy ott még tartanak istentiszteletet. Nem azt jelenti.

Bemegyünk a sáros udvarba; egy lélek sincs. Betekintek a templom ablakán, arany kegyszereket, képeket látok, miseruhákat. Az épület mögött apró kislány szükségletét végzi. A szomszédos házak ablakai és folyosói ide nyílnak; de a folyosókon sincs senki. Egészen megkerülve, végre a templom egyik ajtajához ragasztott kis faházacskára akadunk. Ablakában egy öreg, szakállas férfi oly rongyos lábtörlőt javít, amelyet a rongyszedő sem venne fel az utcán.

– Tartanak itt istentiszteletet? – kérdi Ljuba Voroncova.

– Nem tudom.

– Hát ki adhatna felvilágosítást?

– Nem tudom.

– Meg lehet nézni legalább a templom belsejét?

– Nem tudom.

– Hát ki kezeli ezt az épületet?

– Én semmit se tudok – mondja az öreg ránk se pillantva.

– Akar egy cigarettát? – kérdi Ljuba kedves hangon. Erre már válaszolni se válaszol.

– Akar egy cigarettát? – kérdem kisvártatva én is, hangosabban. Fölkel, és hátat fordítva valamit babrál a kis házikóban, amely alig nagyobb, mint egy szekrény.

A moszkvai–leningrádi út nem számít komoly útnak. Az utazás ott kezdődik, mikor az ember két-három napot is vonaton tölt. De még az sem az igazi. Az Azovi-tengerhez mész? Mikor jössz vissza? – mondják búcsúzás helyett, mikor bejelentem, hogy Rosztovba indulok. Ha már ott vagy, átugorhatnál Tifliszbe, nincs az már onnan nyolcszáz kilométerre sem.

Hogy mégis komolyabb útra szántam magam, arról a fülkében kapok némi képet, ahol jövendő útitársaim már berendezkedtek. Beléptemkor máris inkább lakószobához hasonlít, mint utazókocsihoz. Az ablak előtti asztalkán varróeszközök és tejesüveg, a padlón egy pár csizma; egy fiatal nő a hálóba különféle háztartási eszközöket rak ki: kulacsot, teafőzőt, kislábast; nem csodálkoznék, ha a falra egy családi képet is kiakasztana. Betolakodottnak érzem magam. Tagjává kell lennem a kis közösségnek, amelyet a véletlen három-négy napra meghitt családdá formál. Az egyik felső fekvőhelyen harminc év körüli férfi hever bricseszben és harisnyában; és kuncogva újságot olvas. Az én helyem a másik felső fekvőhely. Elrendezem és felvonulok rá.

A családnak már gyermeke is van. A fiatal nő a lábasok után valahonnan egy rózsaszínű csecsemőt is kicsomagol. A gyermek gügyögése megindítja a társalgást, összeismerkedünk. A harisnyás férfi felemelkedik fektéből: Gromov őrnagy, Krasznodarból. Bocsánatot kér, hogy fintorog, de épp élclapot olvas, s egy remek tréfa nem megy ki a fejéből. A kedves arcú fiatal anya Raisza Fjodorovna Szmirnova, leningrádi tanítónő, Szocsiba megy. A negyedik utas szintén nő, negyvenéves lehet, nevét nem értem, Bakuba utazik.

Az őrnagy hirtelen bömbölésszerű kacajt hallat, mire a vonat, mintha csak erre várt volna, megindul, pontosan reggeli 9 óra 10-kor. Jóformán még a váltókon sem döcögtünk át, s már családtag vagyok. Ingujjban ülök három útitársam között az alsó ülésen. A lapot olvassuk, a Krokodil-t, mely az őrnagyot oly jókedvre derítette. Én inkább a képeket, a torzrajzokat nézem; kitűnőek.

Az első rajz házaspárt ábrázol, amint izgatottan egy betörőt figyel, aki kétségbeesetten, hatalmas feszítővassal a konyhaasztal fiókját akarja kinyitni. A szöveg a kép felett: „Az állami bútorgyár alkotásai.” Alatta pedig: – „Pszt, ne szólj semmit, hátha ő ki tudja nyitni.” Két proletár az óriáskígyó ketrece előtt: „Igaz, hogy az óriáskígyó egyszer eszik egy hónapban?” – „Mi van abban csodálatos? Míg a kooperatívájában megrendeli az ebédet, kicsit körülnéz, már el is tellett a hónap.” A következő képen, Topikov színes rajzán, parasztanya fenyegeti a fiát: – „Megállj, mindjárt jön egy bácsi, zsákba dug.” – „Félek is én a ti zsákiparotoktól: egyet mozdulok a zsákban, máris kiszakadt, kint vagyok!”

A folyosó ablakánál állok, nézem a vidéket. Változatosabb, mint akár a határ és Moszkva, akár Moszkva és Leningrád között. Elhagyjuk, aztán újra viszontlátjuk a Moszkovát; haragoszöld bokrok és halmok között kanyarog. A folyóparton pionírok táboroznak; arrébb dúchoz kötött kecske. Nyírfák és fenyvesek, néhány emelkedésen főúri kastély s alatta lapuló, faházas falu – az orosz feudalizmus mindenfelé egyformán ismétlődő képe. Itt is még több a kaszáló, mint a szántó. A földmívelést, a hazaihoz mérten, elmaradottnak nézem. A töltés szélén néha-néha síneket javító munkások. A levegőben két repülőgép.

Nagy kiterjedésű kolhoz következik, az új épületekről, az egységes, hatalmas dűlőkről és táblákról látom; vagy húsz percig is eltart, míg átrohan rajta a vonat. Zabot, cukorrépát, káposztát termesztenek. Az egyik épület előtt nagy sereg meztelen gyerek, feketék, mint a cigánypurdék.

Újra kaszáló; órák hosszat: kaszáló és nyíres, kaszáló, fenyőfák, zsombékok, szélmalmok és újra rét. Ameddig a szem ellát, szénaboglyák és kazlak.

Az Oka vizén, alig fél kilométernyire onnan, ahol átrobogunk rajta, toronymagasságú pilléreken új híd épül. Arrébb a mezőkön át utat köveznek. Hirtelen egymás után négy-öt gyár előtt rohan el a vonat, homlokzatukon emeletnyi nagyságú évszámok: 1931, 1929, 1930… Gőzmalom, magtár, kaszáló. A podoli vasöntőgyár, egész városrésznyi munkásház.

Délután egy órakor megjelenik az első mákültetvény. Ettől kezdve percről percre javul, színesedik a táj. Egyenes vonalban, mint a leejtett kő zuhanunk délnek. A búza egyszerre magasabbra meri nyújtani fejét, két-három hét múlva vágni lehet; a faházak körül virágos kertek, a mocsárból gólya rebben fel.

Tula után a szivárvány kapuján át belerobogunk a vonuló viharba; félóráig vágtatunk benne, aztán ő üldöz minket. Poros, szélkavarta vidéken haladunk, elhúzódom az ablaktól. Csörömpölve kis állomáson száguldunk keresztül. Mint váratlan ajándék: Jasznaja Poljana! Ó, ha tudtam volna! Visszatekintek, nyírfák lobognak a vonat szelében. Távol enyhe dombok a vihar előtti porban. A hegyen, a fenyőerdőben már zuhog.

A folyosókon, az őrnagy után eltántorgok az étkezőkocsiba. Tanácsára én is az okróska nevű hideg levest rendelem, melyet senkinek sem tanácsolok. Az öklömnyi jégdarabok mellett paradicsom, hagyma, hús és tojás van benne, színén összefagyott vaj- és tejföldarabok. Maradjunk csak a jól kipróbált bécsi szeletnél, ahogy ők a vagdalt húst nevezik.

Az őrnagytól végre pontosan megtudom a vöröshadsereg rangfokozatait. Az altisztek vörös, négyszög alakú zománclapocskákat viselnek, egyet, kettőt, hármat, a legmagasabb rangú altiszt négyet. A tisztek – altisztek is lehetnek tisztek – vörös téglalapocskát hordanak; köztük is négy fokozat van, a legmagasabb rangú az ezredparancsnok. A főtiszteket a vörös rombusz lapokról lehet megismerni: tábornokok, hadosztályparancsnokok, hadseregparancsnokok; a legmagasabb rangú a hadügyi népbiztos. Az újítás a rangok terén – melyről nem tudom, mit gondoljak –, hogy azok mind időlegesek, a tényleges állásnak megfelelők. Ha a könnyebb megértés kedvéért elfogadjuk a nyugati elnevezéseket: az őrnagyból például az egyik napról a másikra éppúgy lehet tábornok, mint hadnagy. A galléron mindenkor a szolgálati beosztás jele van, semmi több. Tehát lényegében a tisztek között nincs is igazi rangkülönbség; nem számít lefokozásnak, ha a tegnapi leningrádi ezredes holnap valahol Turkesztánban csak egy századot vezényel, tehát csak századosi rangjelzést visel, mert mindenki tudja, hogy az utóbbi felelősségteljesebb állás, mint az előbbi. Az illető holnapután épp ezért a szolgálatért Moszkvában már tábornok lehet.

Elmondom megfigyelésemet: a katonák nem üdvözlik tisztjeiket az utcán. Nem megy ez a fegyelem rovására?

Szerinte nem. A fegyelmet „tanítással és felvilágosítással” teremtik meg. A katonáknak elsősorban azt magyarázzák meg, miért van szükség proletár hadseregre.

– Miért van rá szükség?

Ne tettessem magam, mondja, és elismétli, amit úton-útfélen hallhat az ember. Ők békét akarnak, hisz így is óriási tehertétel a hadsereg. Képzeljem el, ha mindazt az energiát, amit ma a katonaságra, a fegyverkezésre fordítanak, a szocializmus építésére fordíthatnák! Mert azt nem titkolja, hisz úgyis észrevehettem, hogy az országban a legkitűnőbben működő ipar a hadiipar; a legkiválóbb emberanyag a hadsereg. Marx annak idején nem kalkulálta bele a szocializmusba a fegyverkezést. Sajnos, így fordult. – Ha nem volnánk hadilag is ilyen erősek, már rég elpusztítottak volna bennünket.

– Ki fenyegeti önöket?

– Minden oldalról fenyegetnek. Nem szerveznek-e a környező államok, újabban már Németország is egyre-másra elszakadási mozgalmakat Ukrajnában? Nem szít-e Anglia állandóan ellenforradalmat a Kaukázusban, hogy alkalmat és ürügyet leljen a bevonulásra, azaz a bakui–batumi petróleumforrások megszerzésére? Nem vonulna-e Japán egész az Uralig, ha hagynák?

– Erre oktatják a katonákat?

Erre és a marxizmusra. A vidékről bevonuló újoncok ott kapnak szocialista nevelést, de persze másra is kioktatják őket. A falvakban a leszerelt katonák az új rendszer legkitűnőbb képviselői. Tetőtől talpig átalakulnak.

Megkérdezem, lesz-e háború. Feltétlenül lesz, hallom, méghozzá iszonyú. A mai hadifelkészültséggel pár nap alatt országokat lehet megsemmisíteni.

– Egyszóval, ha lesz is, legföljebb egy hétig tart.

– Azt már nem! A világtörténelem minden háborúját azzal kezdték, hogy csak egy hétig tart. A háború sokáig fog tartani. Tán még tovább, mint az utolsó.

A folyosón állunk a leeresztett ablakra könyökölve. Oriol, tíz perc.

– Dáj, gyágya, dáj…

Apátlan, anyátlan gyerekek; újra „bezprizornük”, akikről annyi szó folyik. Hatan-heten járkálnak fel-alá a vonat előtt, mocskosan, nyíratlanul, mezítláb, rongyos télikabátban, vállukra vetett pokróccal. Magukon hordozzák egész évi ruhatárukat, éjszakai takarójukat is.

– Dáj kopéki, dáj…

Nyolc-tíz évesek. Ott kerengnek a rendőrök és a vasutasok között. Senki sem kergeti el őket. De adni is alig ad nekik valaki. Nyakukba húzott fejjel leselkednek, jártatják rókatekintetüket az ablakokon, a síneken, a kocsik tetején. Rávetik magukat a fülkékből kihajított cigarettavégre, kenyérhéjra, almacsutkára. Egyiknek közülük térdből hiányzik a fél lába. Nem marad el a többi mögött. Falábát messze eltartja, s egy talpon ugrálva vágtat szegényke felém, ahogy intek neki.

Megnézi, zsebre vágja az ajándékot, aztán rám se pillantva ugrál tovább a következő kocsihoz. Az őrnagy utána szól.

– Hé, gyere csak ide…

Visszafordul.

– Gyere csak ide, fiam. Mondd csak…

Végigmér bennünket. Tekintetében annyi vadság és ellenségeskedés, hogy az őrnagy egy pillanatra elhallgat.

A fiú előttünk áll.

– Mondd csak… mért csavarogsz?…

Újabb pillantás megvetéssel és gőggel teli. És újra nekilendül úgy, hogy csak a harmadik kocsinál pihen meg.

A vonat megrándul. Elfordulok az ablaktól; hátunk mögött Raisza Fjodorovna áll, karján dundi kis csecsemőjével s arcán a fiatal anyák tüntető, kifogyhatatlan derültségével.

– Szegénykék – mondja, de a mosoly nem olvad le a szájáról. Úgy eltölti a boldogság, vagy már úgy megszokta ezt a jelenséget?

Talán itt már mindenki megszokta ezeket a szerencsétleneket, ahogy az ember egy betegséghez hozzászokik? Moszkvában késő éjjel szállásomra hazatérve, hatalmas ívlámpa tövében láttam aludni egyet. A lámpa mást sem világított meg, csak őt: amennyibe a villanyáram került, annyiért fedél alá dughatták volna. Megálltam előtte; ahányat csak láttam, valamennyi előtt elgondolkoztam. Moszkvában legalább ötvenet láttam. De egy, egyetlenegy jelenléte is ugyanazt a hatást keltette volna bennem. Hogy lehetséges ez?

Ismerőseim közül valaki azzal magyarázta: kulákok gyermekei.

Maga is elpirult, mikor ridegségét szemére vetettem.

Volt, aki a polgárháborút említette. Amely már tizenkét éve véget ért!

Raisza Fjodorovna csak a nehézségről tud beszélni, mellyel ennek a szörnyű jelenségnek megszüntetése jár.

Olyanok ezek, mint a kölyökfarkasok. Lopnak, ha kell, rabolnak a fényes utcán. Tíz évvel ezelőtt ők veszélyeztették a déli városok éjszakai biztonságát. Csapatokban megrohanták a magányos járókelőket; gúnyos figyelmeztetésül magának a népjóléti népbiztosnak, Szemaskónak is elrabolták a zsebóráját annak idején Szebasztopolban.

Számukról elképesztő adatok forogtak Európában. „Nyolcmillió apátlan-anyátlan gyermek!” Luc Durtain 1927-ben legfeljebb két-háromszázezret tételez fel. Moszkvai ismerőseim számukat ma a legrosszabb esetben tízezerre teszik.

– Tízezer apátlan gyermek! Tízezer égő seb és szégyenfolt! – mondom izgatottan. – Hol itt az emberszeretet, a könyörület, az elesettek pártfogása?

– Menhelyeket rendeztek be nekik – feleli halkan útitársnőm. – És iskolákat és műhelyeket, hogy emberré neveljék őket. Sokukon fogott is a tanítás – hány kitűnő szakmunkás, mérnök, művész van, aki azelőtt bezprizornüj volt –, de a bajt nem tudták gyökerestől kiirtani. Télen még csak meghúzódnak, de amint az első tavaszi nap kisüt – uzsgyi! A tanítványok jó részének csak a hűlt helye marad. Őszre mindig kevesebben térnek vissza. Sokan mégis megragadnak valahol, sokat a betegség terít le… Mert legnagyobb részük nemcsak dohányos, amint az imént én is láthattam, hanem alkoholista; akad köztük kokainista is.

Honnan származnak? Raisza Fjodorovna is a kulákokat említi. Majd a gyermekkori csavargási ösztönt, amelyre mindnyájan emlékezhetünk.

Két éve nagy propagandafilmet készítettek a bezprizornük sorsáról. „Út az életbe” – ez volt a címe, s azt beszélte el, hogyan élnek, hogy kószálnak az országutakon ezek a kis nihilisták, micsoda szörnyű kalandokon esnek át a vonatok tetején, éjszakai lopások alkalmával. S végül azt, hogyan kedveltetik meg velük a munkát, épp a vasútépítést. A filmnek Európában nagy sikere volt, de Oroszországban rövidesen be kellett tiltani.

Pár hónap alatt megkétszereződtek a szökések. Az iskolákban valóságos bezprizornüj-láz ütött ki. Mindenki útra akart kelni az „életbe”.

A szigort emlegetem. A gyerekeknek, amint látom, főfészkük mindenütt a pályaudvar. Az imént is itt kószáltak az állomáson. Miért nem szedik össze őket? Elvégre az őrülteket sem hagyják szabadon!

Raisza Fjodorovna szerint ezt is megpróbálták. Csak elvadították a helyzetet. Voltak esetek, mikor egy-egy banda szabályos tűzharcot vívott a Gépéuval. Itt is, mint a gyermeknevelés minden terén, csak a szeretet, a rábeszélés segíthetne. Igen, szabadon hagyják őket. Ez az egyetlen mód, hogy közelükbe férkőzhessenek, legalább akkor összeszedhessék őket, ha ragály üt ki soraikban.

– Ó, szörnyű életük van, rettenetes! – mondja Raisza Fjodorovna. Egy percre elgondolkozik, aztán arcát csecsemője nyakába fúrja, és vége-hosszatlan becéző szavakat, cuppogó csókokat hallat.

Viharral kergetőzünk egész estig. Kurszkban – húsz perc – megkerüljük a pályaudvart. A raktárak mögött két bezprizornüjra akadunk, egymást átölelve alszanak egy faház mellett. Holdvilág, kutyaugatás, harmonika. Ukrajna határán vagyunk.

Hajnalban az induló vonat zökkenésére ébredek. Barvinkoje. Kitekintek az ablakon: kukorica! És napraforgó egész domboldalakkal! A gabona már kepékben van. Eltűntek a faházak. A falvak sűrűsödnek. Fehérre meszelt vályogépületek, zsúptetők, mintha más országban járnánk.

A táj akár Tolna megyéé. A földeket, látszik, jobban mívelik; a réteken gulya, gémeskút, amott a kis szilvafaliget mögött csépelnek. Sertéskonda, fekete juhnyáj. Egymás mellett két temető, az egyik elég elhanyagolt, a másikban friss keresztek. Falu előtt kápolna, keresztje félretörve, bejárata fölött tábla: fűszer, cigaretta. Mocsár partján benzinmotor, pöfögve szivattyúzza a vizet, arrébb mezítlábas lány körül libacsapat. Munkásházak, jegenyesor, erdő, fiatal gyümölcsös – kolhoz következik. A káposztatáblák mellett a réten három batár, körülötte a munkások épp reggeliznek. Az úton egy traktor három szénásszekeret vontat.

Hirtelen égig érő sűrű porfellegbe rohanunk, mely mindent elfed a szem elől, a kocsit fehér permet önti el. Cementtelep, az amoroszilokói, ahogy az állomás nevét röptében elkapom.

Olajosvagonok sorakoznak előttünk, s kápráztatják a szemet már vagy negyedórája. Mögöttük egyszerre domb ugrik föl, rajta aratógép, előtte teve és ló egybefogva! A termés, ahogy a kévékből és a még le nem aratott táblákból látom: hosszú szárú, de igen gazos. Dél van. Hol járhatunk már?

Az Azovi-tenger. Mint a Balaton. Nem csupán a víz, melyet egy hullám sem fodroz, de a halászfalvak is. Jobbra a meredek parton zsúpos házak: tetejük, építési módjuk, elrendezésük akárcsak a magyar parasztházaké, udvarukból még a gémeskút és a különálló sütőkemence sem hiányzik. A különbség csak az, hogy a kéményt a tető gerincére rakják és hogy az utcára nem egy, hanem három ablak szolgál. Az ablakok mindenütt muskátlival vannak teletömve, a konyhaajtók bámész gyerekcsapattal. Balra, ahogy a fülke ablakán is kitekintek: magas tengeri és arrébb vagy kétszáz hold napraforgó egy tagban.

A tengerparton két lovas vágtat, gyerekek csónakáznak. A mellettünk futó vasúti töltés meredek partján férfi alszik, mégpedig nyílegyenesen fejjel lefelé. Ezt is megjegyezhetem magamnak.

Elkanyarodunk a tengertől. Füzesek, öntözőcsatornák, földkunyhók, paradicsomtáblák. A másik oldalon, ameddig a szem ellát, boglyába rakott széna. Aztán veteményeskert. Szaporodnak a villanyoszlopok, a sínek megkettőződnek. Nádas szigettel teleszórt folyam tűnik fel, mögötte magas dombon sok tornyú város. Ezernégyszáz kilométert utaztunk.

Oroszországban az ember kelet és dél felé találja meg a nyugati műveltség jeleit. Rosztov rendezett, ápolt város; nem zsúfoltabb, de mennyire elevenebb, tisztább, városibb, mint Moszkva! Dombon épült; széles bulvárjain áthúz a Donról és a sztyeppről áramló friss levegő. Két főutcája, az Ulica Krasznaja és az Engels Frigyesről elnevezett, mint keresztbe fektetett hatalmas pallosok ragyognak ezernyi lámpájukkal a magaslat tetején. A hosszú utazás után is kedve kerekedik az embernek a sétára.

A mellékutcában építkezés folyik. Most építik az új színházat kétezerötszáz néző számára és két nagy csoport munkásházat. A tejfeldolgozó üzemet már felépítették, hasonlóan a klinikákat is, melyek négy frontra szolgáló kőkerítéseit fél órai sétával kerüljük meg. Ez a belváros, a hibátlan Nyugat; innen egy lépésre már az orosz vidékbe ütközik az ember. A klinika végén mezőkről tehéncsorda vonul.

A kultúrpark a város szélén terjedelmes erdő, széles sétányokkal. A zene körül hatosával, nyolcasával összeakaszkodott lányok, mögöttük kettesével a legények, bakák – szóval akárcsak nálunk a nép vasárnapi sétaterein.

Az Engels Frigyes utcán is áll a korzó, az akácfák alatt csaknem minden sarkon fagylaltos és hűsítő italos bódé, a málnaszörp tíz kopeka, a fagylalt tíztől harmincig.

Az Intourist szálló széles teraszán zene szól. Nemcsak külföldiek vacsoráznak a kellemes esti szellőben, vannak oroszok is. Itt már kaukázusi arcot is látni. A mellettünk levő asztalnál szőke orosz fiú társaságában fekete lány ül. – Grúz – mondja szomszédom. Odanézek, a lány szól valamit társának; erre az helyet változtat, s úgy ül, hogy teljesen eltakarja szemünk elől a lányt. A teraszon vannak munkások is, azaz „munkás külsejű” férfiak és nők. Csak arcukról következtetek erre, mert a ruházat után nem lehet a társadalmi osztályokat megkülönböztetni, kivéve a napszámosokat. Itt is több gondot fordítanak az öltözködésre, mint Moszkvában. Az utcán a forgalom éjfélfelé még növekedik. Az úttesten csak a keresztutcáknál szabad átkelni; ott, egy kis emelvényen a közlekedési rendőr áll. A rend szinte kínosan tökéletes. Meglátszik, hogy ambicionálják. A házak homlokzatán transzparensek, villanyújság, sajnos, nem tudom elolvasni, mit tudatnak.

Rosztovban van az Unió egyik legnagyobb mezőgazdasági gépgyára, a Rosszelmas. A gyár több telepből áll. Teniszpályák, sporttelepek, munkásházak között érkezünk a gyári újság, a Sztalinec szerkesztőségébe. Tizenkétezer példányban jelenik meg, mondja a huszonhat év körüli főszerkesztő. Kívüle még hat fiatalember tartózkodik az egyszerűen berendezett szobában. A falon hátborzongató kép: a bakui huszonhat népbiztos kivégzése. A Sztalinec-en kívül a gyárnak még négy újságja van, minden fontosabb osztálynak külön.

Az újságírók mind a gyári munkások soraiból kerülnek ki. A tehetségesebb munkáslevelezők újságírói kurzust végeznek, mint a jelenlevők is, akik már csak az írással foglalkoznak. Fizetésük kétszázötven-négyszáz rubel.

Itt találkoztam szemtől szembe igazi munkásírókkal.

Aki élt munkások között, az tudja, mennyire szeretnek azok írni, mennyit foglalkoznak irodalommal, különösen az öntudatosabbak. Forradalmi gondolatát kezdetben csaknem valamennyi versben fejezi ki. Az új rend apostolainak nagy része is az irodalommal kezdte. Engels verseket írt, Lunacsarszkij drámákat, Trockij esszét. Esszét kivétel nélkül valamennyien írtak. Úgy látszik, a költészet és a szocializmus gyökerei valahol a mélyben egy talajból táplálkoznak.

A gyárban csak költő huszonöt van. A gyűlések közül a legnépesebbek és legélénkebbek az irodalmi szakosztályoké. Hetente összeülnek, megvitatják egymás alkotását, aztán a nevesebb írókét, s döntenek, hogy mi kerüljön a lapok irodalmi mellékletébe. Itt nevelődnek, itt válnak ki, akikben igazi tehetség lakozik. Onnan került ki az előttünk ülő Kotyenko is.

Magas termetű, szép arcú fiú, huszonöt éves. – „Hogyan lett költő?” – Napszámos volt, aztán szakmunkás. „Szükségét érezte, hogy érzelmeit papírra vesse.” Kezdetben csak tájakat, jeleneteket írt le, szerette „a szavak szép összecsendülését”. Néhány alkotását beküldte az újságnak, mely az irodalmi osztályhoz továbbította. „Jó, de felesleges versek” – ezt a választ kapta. Most is belepirul.

– Milyen verseket küldött be?

Beküldte a „Kimenő nap filozófiája” címűt, a „Vöröskatona gondolatai napszálltakor” címűt…

– Abban mi volt?

Húzódozik, de aztán elmondja. A vöröskatona ül a folyó partján, melyben esti felhők tükröződnek; a virágok színe és harmóniája mintha a levegőbe emelné. A vöröskatona lehunyja könnyező szemét, és szívén nyomást érez…

Jól megmosták a fejét.

Ezután „mint költő” jó időre elhallgatott. Később újra próbálkozott, de most már szocialista szemléletű verssel. Az elsőnek a címe „A barátság” volt. A napszámosoknak a gyár iránti érzelmeit írta le. Azt, hogy kezdetben mint idegenkednek a gépektől, aztán hogy szeretik meg s becézik végül azokat, akár otthon a háziállatokat… Ezzel már sikere volt. Azóta is ilyen témákról ír. Költészete főtárgyául a szeretetet akarja megtenni, a „szovjet szeretet” különböző formáit, amelyekről, hite szerint, méltó módon még senki sem írt.

Pjotr Szimonov kerek képű, apró szemű fiú, volt bezprizornüj. Anyjától 1920-ban, tízéves korában megszökött. 1923-ban a rosztovi menhelyen ragadt, 1931-ig ott élt. Szeretett olvasni, a faliújságba kis verseket írt. Ő is a természettel, a Donnal kezdte, de most már tudja, hogy kell „konkréten írni”, megtanulta a „szocialista realizmust és a mesterség fogásait”.

Átmentünk velük a gyártelepre. Végighaladtunk öt-hat műhelyen. Az egyikben a mezőgazdasági gépek belső alkatrészeit csinálták, a másikban a vázat, a harmadikban a kerekeket, negyedikben vagy hatodikban hosszú futószalagon összeállították a gépeket. A műhelyek tiszták, világosak voltak. Nem egyben a gépek között virág és pálma díszlett. A jó munkások padja fölött kis zászlócska ágaskodott. A munkások itt is otthonosan jártak-keltek. A nők közül néhány ki volt festve. Műhelyről műhelyre vándorló csoportunk derültségre, láthatóan tréfás megjegyzésre indította őket, amiben teljesen igazat adtam nekik.

A főszerkesztő adatai szerint a gyár tizenkétezer munkása az 1934. év első felében hétszázötven kombájnt: egyidőben arató- és cséplőgépet, négyezer kévekötőt, harmincháromezer lovas gereblyét, ezerötszáz cséplőgépet, kétezertizenkét szénakaszálót és tizennégyezer ekét gyártott.

Az üzemek jövedelmének tekintélyes részét munkásjóléti intézmények fenntartására fordítják. Vezetőnk beszélt a klubról, a könyvtárról, a játékkertekről, az ejtőernyőállomásokról, a szanatóriumról, kétezerkétszáz gyermek nyaraltatásáról és a színházukról. Adatait nem tudtam ellenőrizni, nem is részletezem.

Csak arról beszélek, amit láttam.

Láttam a gyár mellett fekvő éjjeli szanatóriumot, ahol a gyenge testalkatú vagy fejletlen ifjúmunkások laknak. Nappal a gyárban dolgoznak, munka után megfürödnek, átöltöznek, és úgy élnek, mint valami üdülőtelepen. Ebédjüket meg akarták kóstoltatni velünk. Leves helyett mindegyik három deci tejfelt kap, azután tojásrántottát, húst és – én ennyivel is beteltem.

Mire visszaindultunk, a gyárakban ebédszünetre fújtak. A virágos gyárudvaron teniszpályákat láttam. Arrébb nyílt színpadot.

A munkásházak között haladva – huszonötezer lakos él bennük – meg akartam látogatni egy bölcsődét is. Kétemeletes épület volt, nagy udvarral. Csak az első emeletig jutottunk, az egyik takarítónő erélyesen kikergetett bennünket; a gyerekek épp aludtak. A folyosó ablakából beláttam az udvarra, fából készült hatalmas szín alatt sorakoztak az ágyacskák, közöttük egy-két fehér ruhás nő könyvet olvasott. A telepen állítólag még hat ilyen van.

A szálloda előtt pionírok vonulnak, fejükön nagy szalmakalap, nyakukban vörös kendő. Utánuk harminc-negyven felnőtt, nyilván a szülők, céllövő puskával.

Este az írók és újságírók között mosoly fut végig az arcokon, mikor kiderül, hogy magyar vagyok. Egymásra pillantanak, a derültség egyre nő, végre vállamra verve, egymás szavait tódítva elmondják a történetet, mely itt nemzetünk jó hírét öregbíti.

1922 körül magyar hadifogoly vagy cserefogoly érkezett a városba. Pontosan csak azt tudták róla, hogy nagyszerűen ért a lovakhoz. Magáról azt beszélte, hogy a háborúban mint hadicsendőr szolgált. Paraszt származású volt, ide osztották be Rosztov környékére egy állami termelőszövetkezetbe. Egy esztendeig kitűnően dolgozott. Mindenki el volt tőle ragadtatva.

Egy év múlva rablóbandát alakított.

Ma sem tudja senki, miért: egy reggel otthagyta a tanyát. Semmit sem vitt magával. Két hét múlva tíztagú lovas különítmény élén száguldozott a sztyeppén. Két bandával is megütközött, amelyek már őelőtte veszélyeztették a pusztát. Az ütközetben állítólag gépfegyvereket is használtak. Fél év múlva Sztyepán Galas (Halász? Halas? Hollós? Vagy Gulyás?) már ötven ember felett parancsnokolt, szeretőt is tartott, hír szerint kettőt is.

Akárcsak Rózsa Sándor.

Igazán kár volt, hogy ilyen dologra adta magát. Kitűnő szervező volt, nagyszerű stratéga és taktikus. Megmunkálta a terepet: a parasztok rajongtak érte, mindenben kezére jártak. Alakját mese és legenda övezte. A banda főleg csempészettel foglalkozott, de egy kis vonatrablást sem vetett meg, ha épp alkalom kínálkozott rá. 1928-ban sikerült a Gépéunak kiszorítani őket Perzsiába.

– Hát hol voltak addig?

– A sztyeppén! Nem lehetett megfogni őket. A szovjet karhatalommal különben is gondosan kerültek minden összeütközést.

Volt egy elmélet, mely azt tartotta, hogy tulajdonképpen nem is léteznek, legfeljebb a mesében. Sajnos, a tifliszi vonat utasai, hogy úgy mondjam, gyakorlatilag megdöntötték ezt a tételt.

– Nem értem. Hát hol rejtezkedtek?

– Majd megérti, ha meglátja a sztyeppét!

Rosztov meredek utcáin leereszkedve először a Don hídján rohant át velünk az autó, aztán a kiöntések fölé épített hosszú gáton; jobbról-balról a nedves ártér kövér füvén csordák és ménesek legeltek. Fél óra múlva átkanyarodtunk egy kozák falun, Batajszkón. A vastag porban el-elakadt az autó. Szépen díszített faházakat láttam, egy udvaron tanácskozó pionírokat és félig lebontott hatalmas bazilikát. Főkupolája még állt, de a négy melléktorony keresztjét már letörték. Egyik oldala is hiányzott. A szél befújt a szentélybe s a hajóba; a falakon az élénk színekkel festett szentek riadtan bámultak a vakító napfénybe, a szomszéd ház disznóóljaira. Minden udvaron a tetők fölé nyúló vékony dúcon kis madárházikó.

A falu sovány határában varjúcsapatok szemezik a ritkás vetést. Föl-fölrebbennek, aztán hirtelen újra leereszkednek. A levegő tele van fekete szárnyassal. De mind varjú ez? Egyik-másik sötét pont szabályos köröket ír le. A láthatár széléről egy csapat felénk közeledik, a fekete pontok egyre nőnek… persze hogy repülők. Tizenegy repülő száll el fölöttünk. Most már figyeljük a többit is. Itt ez fölszáll, amott az leereszkedik, most megint hat közeledik V alakban, mint a vadlibák. Rövidesen elérjük a fészküket, ott tanyáznak balra a mezőn: hangár, hangár mellett feketéllik a kietlen tájon. Aztán az is elmarad. Elmaradnak a szántóföldek is. Nem messze tőlünk meztelen lovas nyargal, a fojtó hőségben minden öltözéke a sipkájára tűzdelt lobogó lombkoszorú. Elmaradnak a varjak is. Itt a sztyepp, ízelítőül egy darabka a végtelen pusztaságokból. Nekem ennyi is elég. Legokosabb volna, ha követném társaim példáját, akik jóízűen horkolva most pótolják a hajnali korán kelést.

Az alföldért lehet rajongani; a láthatár roppant serlegéből ottan valóban a szabadság részegítő ízét hörpintgeti az utazó. De a sztyepp? Mit szerethetett rajta Gogol? Az maga a halál.

Ez a puszta, akkora darabokban, mint a régi Magyarország, síkságnak indul ugyan, de mégse síkság, hanem nyolc-tíz méteres monoton halmok sorozata, melyek csak épp arra jók, hogy a tekintetet elzárják. Sehol egy fa. Egyetlenegy fa, még egy bokor sem, ha napokig vándorolsz is! Se tó, se mocsár, se fű. Madár sincs. A végtelen területet a végtelenségig embermagasságú bogáncs borítja, melyet már májusra kóróvá aszal az őrjöngő nap, az egyetlen mozgó lény e tájon. A tüskerengeteg, melynek szapora magját felhőben sodorja ide-oda a szél, minden életet kiöl. Szegény István honfitársunk, Halász vagy Gulyás, hogy ugrattad lovadat ebben a gyilkos bozótban, hol a vékony utat is, ha nem gondozzák, egy év alatt fölveri a gaz? Nagy távolságra itt-ott egy sápadt folyócska s annak partján egy-két kozák falu, mely kétségbeesett küzdelmet folytat a dudva-őserdővel.

Két órája rohant már az autó a palatábla simaságúra égett nyílegyenes úton, az elfogyhatatlan villanypóznák alatt. A vezető rákönyökölt a kormánykerékre, és újságot olvasott: semmi veszély, hogy valaki szembejöjjön velünk. Az eget néztem, egy felhőfoszlányka sem lengett, de látványa így is üdítőbb volt a zörgő szürke tájnál.

Egy dombocskán az autó hirtelen megállt. A sofőr fölmászott a kocsi tetejére, tenyerével szája elé tölcsért formált, és mint egy barbár imát, beleüvöltött valamit a világűrbe. A harmadik kiáltásra vettem csak ki:

– Taváris!

Rosztovban felhívták figyelmemet, hogy a sztyeppén figyeljek a délibábra, a világon itt látható a legkülönb. Pár óra múlva láttam is, életemben először. Az nem volt olyan valószínűtlen, mint amiben itt volt részem. A forróság szemfényvesztése? csodás természeti tünemény? a szomszéd dombocskára lassan emberi alakzat emelkedett fel, egyik kezében fehér sapka, másikban elhasznált irattáska. Közeledett, szemüvegén néha-néha messzelövő dühös villámot vágott a nap.

Hozzánk ért, ujját halántéka mellé emelte, átvett a sofőrtől két üveg ásványvizet és egy napilapot; aztán úgy, ahogy jött, visszaindult szó nélkül, mint egy éjféli kísértet, a rekkenő délben.

A messzeségben kis fabódét pillantottam meg, körötte három-négy mozgó alakot. – Vizet kutatnak – mondta a kocsivezető.

– És találnak?

– Majd meglátja.

A második vagy harmadik emelkedés után egyszerre üde zöld völgybe kanyarodunk. Egy patak mellett benzinmotor erőlködik, nyomja a magas facsatornába a vizet. A frissen öntözött föld koromfekete, rajta térdig érő káposztafejek szabályos sorai. Kertészet.

Később az egyik dombon gazdasági épületek. Tehenészet – mondja a sofőr –, háromezer-négyszáz tehén van benne.

Kisvártatva még egy hasonlót láttunk.

A táj egyszerre megváltozik, mintha varázslat esett volna vele. A bogáncserdő helyett kaszáló, épp mostanában vághatták le. Ismét magaslatra érünk, megállítom a kocsit és körültekintek. Ameddig a szem elér, szénaboglyák pöttyözik a tájat. Szénaboglyák a völgyekben, a dombon, arra messze, talán már Ázsia közepén azok a gombostűfej nagyságú szürke pontok: azok is szénaboglyák. Itt-ott néhány hosszú kazal, barnult színükről látom, hogy még tavalyiak. Úgy hevernek ott, mint hatalmas tengeri szörnyek hullái, egyik-másik oldalát kikezdték.

Most szénabirodalomban vágtatunk, néha-néha gulya tűnik fel; áthaladunk egy folyócskán is, mellette újra kozákfalu: Kabálnyik, temploma romhalmazban. Helyén egyszerű síremlék, a véres harcok áldozatainak emlékére. Rosztovot 1920-ban foglalták el véglegesen a kommunisták.

Már tökéletes síkságon gördülünk, félkörben a láthatár szélén tenger vize csillog. A délibáb. Az út mentén óriási táblákban kukorica és búza. A kukorica elég kókadt, a búza gazos. Nagy a szárazság, május óta nem esett az eső! A délibáb vize annál vakítóbban hömpölygeti hullámait. A búzamezők végén három-négy emeletes modern házak tűnnek fel, tizenöt-húsz is, közöttük toronymagasságú magtárak. Délibáb ez is? Nem, a szovhoz központja, ahova igyekezünk. Zernográd, a „magváros”, a száztízezer hektáros szovjet gazdaság. Gabonával az idén ötvenezer hektárt vetettek be.

Ezt már a szállodában, melynek puritán egyszerűségében jobban érzem magam, mint a moszkvai Metropol vagy National süppedő szőnyegein, a gazdaság napilapjának, a Traktor-nak szerkesztője, a csontos arcú, kék szemű Kotlarov tudatja velünk. Fiatalember ő is; úgy látszik, Oroszországban minden fontos poszton már fiatalokat találunk, ebbe bele kell törődnünk.

Még a következőket mondja, illetve diktálja egyenletes hangon, amidőn látja, hogy szavait papírra vetem.

1920-ban fogtak hozzá a gaz, a kígyók és vadak irtásához, kezdték feltörni a sztyeppét. A szemes gabona mellett kukorica, csalamádé, burgonya, répa és ipari növények termesztésével foglalkoznak. Tizennyolcezer hektár a mesterségesen öntözött zöldségeskert, melynek egy részét a lakosok közvetlenül mívelik. Mindent géppel végeznek. Az egész gazdaságban csak tizenhárom ló és tizenhat pár ökör van. Traktor viszont százkilencvenhat, kombájn pedig kétszáztizenhat, van azontúl még hatvannégy kukoricatöltögető ekéjük, kilencvenhat darab öttonnás teherautójuk, tizennyolc személyszállító autójuk. A boronák, vetőgépek, hengerek, rosták számát maga sem tudja. Két éve gyümölcsöst ültettek tizennégy hektáron. A keleti szél ellen gátakat emeltek.

A gazdaságban a gyerekekkel és asszonyokkal együtt hétezer-ötszáz lakos van, háromnegyedrészük paraszt származású. A párttagok száma hatszáz. Él még itt ötszázhatvan diák és negyvennégy tanár, mert gazdasági főiskola is van. És természetesen mozi, színház, kórház (kilenc orvossal, tizennyolc ápolónővel, hatvanöt ággyal), aztán gyerekkert, bölcsőde, több könyvtár, csak a főiskoláéban hetvenötezer kötet.

A munkaidő nyolc óra, két váltásban dolgoznak. A gépmunkások háromszáz-négyszáz rubelt kapnak, a napszámosok száz-százötvenet.

Nőmunkások is vannak, bár újabban egészségi okok miatt a gépekre a nők közül csak a fiatalokat, a komszomolkákat engedik. A diákok tizenkét százaléka lány.

Behozzák az ebédet. Leves, hús, főzelék, ásványvíz. Kotlarov evés közben is folytatja:

A munkások azokban az emeletes házakban laknak, melyeket jövet láthattunk. Minden családnak külön lakása van, itt nincs lakásínség. A nőtlenek, hajadonok, a diákok is külön szobát kapnak. Központi fűtés, vízvezeték.

Vannak már külön családi házak is, aki akar, állami kölcsönnel építtethet magának, kap hozzá kertet, tehéntartást. Az étkezésről a „konyhagyár” gondoskodik; a legdrágább napi ellátás egy rubel huszonöt kopek.

Aztán gyalogszerrel bejártuk a gazdaságot. A műhelyekben gépet javítanak, a szérűskertben búzát forgatnak, a laboratóriumokban mindenfajta magot tanulmányoznak, a falakon rengeteg üvegecske, bennük a különféle kártékony bogarak, melyek elpusztítására itt sütik ki a megfelelő eljárást. A könyvtárban könyvek, a dinamótelepen dinamók; a négyemeletes egyetem lépcsőházában mezítlábas diákok és diáklányok futkároznak. Persze nem mindenki jár mezítláb, valószínűen csak az, akinek kedve van rá. Ezt abból gondolom, mert öltözékük különben elég rendes. A tantermekben tökéletes felszerelés, kísérleti gépek, motorok, laboratóriumi eszközök. A falakon a diákok rajzolta kedves, primitív képek: Lavoisier, Mendelejev, Hoff, Curie-né, Lomonoszov. És persze forradalmi feliratok. Például ilyen: elektrifikáció + szovjethatalom = kommunizmus. Ez véletlenül épp angolul, a tanterv előírja az angol és a német nyelvet is.

Künt a határban éppen arattak. A gabona, mint mondtam, tele van bogánccsal, pipaccsal, konkollyal. – Miért? – A frissen feltört ugarból nehezen lehet kiirtani a gazt; a környező sztyeppékről is idesodorja a szél, a vetőmag se volt elég tiszta. Megállítottunk egy-két kombájnt, beszélgettünk a munkásokkal. A mezőn két helyen is színes irónnal telerótt kettős deszkatáblát láttam. A tábla egyik felére a jó munkások, a másik felére a rossz munkások nevét jegyzik fel.

A telep végén katonaság táborozott. Sátrak sorakoztak egymás mellett, köztük félmeztelenül gyakorlatoztak a bakák.

Visszatérve a gazdaságba, megnéztünk egy-két munkáslakást. Tiszták voltak, világosak; rendesen bebútorozva.

Hazaindultunk. Kotlarov egy darabon elkísért bennünket. A kocsiban az orosz földmívelésről beszélgettünk, a parasztok sorsáról, amelyben még most sem látok tisztán, noha utazásom óta mindenkitől elsősorban eziránt érdeklődtem.

Az egyik boglya tetején hatalmas dögkeselyűt láttam. Közvetlen mellette haladtunk el. Akkora volt, mint egy pulyka, kopasz nyakát nyújtogatva kémlelte az eget, melyen repülőgép berregett.

Az 1917-es forradalom a város forradalma volt. A polgárháború után az ipari proletariátus elérte, amit akart, a hatalom, a gyár a kezében volt; nyitva állt előtte az út, hogy megvalósítsa a jelszavakat, melyekért vérét ontotta. Ott állt a szocializmus kapujában, csak be kellett lépnie.

A parasztság is kommunista jelszavak alatt kelt fel, s ragadta magához a földet. A polgárháború után ő is hozzálátott a berendezkedéshez. De mire kezdett berendezkedni? Korántsem a szocializmusra, hanem a történelem keserű tréfája gyanánt: a legszabályszerűbb kispolgárságra. Egy korszakkal hátra maradt iramban, a középkori hűbériségből kilépve ő a polgárosodás útján állott; meg is indult rajta.

A két lázadó testvér egyszerre szemben találta egymást. A kalapács elvált a sarlótól, és újabb ütésre emelkedett.

1928-ban észrevétlenül, de nem kevesebb megpróbáltatással és veszéllyel megindult egy második forradalom. A proletárság vagy annak élcsapata: a párt vagy annak teoretikusai öt év alatt végigfuttatták a parasztságot a hitük szerinti fejlődésnek azon az útján, melyet egy korszak alatt kellett volna megtennie.

Azt állítják, ez alatt az idő alatt a kalapács nem ütött le a sarlóra, vagy csak akkor, ha a sarló is fegyverré egyenesült. A kalapács, mondják, traktorokat gyártott, 1933-ig több mint kétszázezret! Ezeknek a szuszogó, nehéz gépeknek kellett a vidéken pótolniok a késést. Ezek tépték föl a kis parasztföldek még friss mezsgyéit, a magántulajdon vidéki jelképeit, s boronálják ma is hatalmas kolhozokba a falvak határait. A parasztság a gyors iram után pihegve és álmélkodva állt az új földeken.

Meghajszolták, az bizonyos. Sokszor nagyon is csak „tényezőnek” tekintették és nem népnek, ahogy ezt Sztálin is odavágta a túl buzgó agitátoroknak, akik kivonultak a falvakba, hogy a parasztokat a földek egyesítésére, a közös gazdálkodásra, kolhozok felállítására rábeszéljék. Sok helyütt nemcsak a földek, az igavonó állatok, de a tyúkok és kacsák, sőt a galambok kollektivizálására is rábeszélték. A parasztok a nehéz fejükkel nemigen értették a dolgot, és kiegyenesítették a sarlót. „Igen, túllőttünk a célon – mondták a rábeszélők –, tévedtünk” – ismerték be őszintén és nyugodtan, olyan nyugalommal, mintha egy fizikai kísérlet során ejtett tévedésről lett volna szó. Azt hiszem, nem éreztek bűntudatot.

Szabad közbevetőleg egy észrevételt? Nem én jöttem rá először. A parasztot mindenki lenézi.

Lenézi a polgár, az arisztokrata, a kereskedő, a hivatalnok. Megveti az is, aki belőle származik. Kifejezhetetlenül lenézi, aki belőle él. Akik esetleg szeretik, azok sem őket szeretik, hanem a célt, amelyre fel szeretnék használni. Tegyük föl, hogy az orosz munkásság szerette őket. Bizonyos, hogy a célt jobban szerette náluk is, különben kíméletesebb lett volna.

Mikor ezt Moszkvában elmondtam, arra figyelmeztettek, ne feledjem, hogy a parasztok közt is vannak osztályok, melyek harcban állnak egymással. Ők a szegényparasztságot támogatták a gazdag parasztok, a kulákok ellen, akik rövidesen megelégelték a kommunisták atyáskodását, a maguk életét akarták élni, a szabad gazdagodásét.

1928-ban megkezdődött a termés szabotálása, a híres kenyérsztrájk. A kulákok elég erősnek érezték magukat, hogy ellenszegüljenek a szovjetnak. 1929-ben fegyveres beavatkozásra került a dolog.

– Kik ellen?

– Csakis a kulákok ellen.

Hogy ki a kulák, ezt nehezen értettem meg. Van olyan vidék, ahol már a tízholdas gazda is kulák. Általában kulák az, aki mással is dolgoztat. Voltak olyanok, akik húsz igát is szereztek, akik a fél falut cselédjükké tették.

– Hát mivel szereztek ekkora vagyont?

– Kereskedéssel, pálinkafőzéssel, uzsorával, aztán a többiek dolgoztatásával. A malmok is az övék voltak. A nagy kapitalizmust levertük – ismételgették szüntelen –, s egyszerre szembe találtuk magunkat ezer meg ezer kis kapitalistával, akik együttvéve képviseltek annyi ellenséges erőt, mint hajdan a kapitalisták együttese.

Kommunák már régebben is voltak; 1930-ban indult meg az agitáció a kulákok erejének gyökeres megtörésére. A városokba alig érkezett más élelem, mint amit az államgazdaságok szolgáltattak. A gazdag parasztság, maga mellé hódítva a szegényebbeket is, megfojtással fenyegette a szovjetet. Nekem így magyarázták.

– Egyetlen mód kínálkozott: visszahódítani a szegény- és a középparasztságot, a bjednyákokat meg a szrednyákokat, s azokat, bármily radikális eszközökkel, szintén szocialisztikus termelési módszerbe állítani. Megindult a kolhozok melletti propaganda. És megindult a harc.

1929-ben 34 millió ló volt a Szovjetunió területén; 1933-ban már csak 16 millió.

A szarvasmarhák száma ugyanabban az időben 68 millióról 38 millióra csökkent. A juhoké és sertéseké 147 millióról 50 millióra.

A Volga mellett az egyik új kolhoz tagja, aki már érti az új rendet, beszélt a harcról. Mikor a kolhozba való szervezkedés megindult, a kulákok minden állatjukat leölték. Leölték azt is, melyet nem tudtak megenni. A lovakat meghajszolták, aztán jéghideg vízbe vezették. De leölték állatjaikat a szrednyákok és a bjednyákok is. A közösségnek azok sem akartak adni semmit. Ragaszkodtak az egyéni tulajdonhoz.

A kolhozba a kulákok is beléptek, sőt ők lettek a vezetők. A földet rosszul szántották, legtöbbször csak a szélét vetették be. Az államtól kapott állatokat megmérgezték; 1930 első felében több tűzeset volt Oroszországban, mint azelőtt öt év alatt. Komolyan vették a harcot. Minden a feje tetején állt, senki sem értett semmit. A szovjet ekkor nyúlt „erélyesebb” eszközökhöz.

Több kulákot nem vettek be a kolhozba. De a földjeiket persze elvették, nem hagytak többet nekik, mint amennyit egy család meg tud művelni.

Ekkor már minden faluban lángolt a harc. Napirenden voltak a verekedések, a gyilkosságok, a merényletek. Akár a polgárháború idején. Komoly polgárháború volt ez is.

A kulákok most már semmi gabonát nem szolgáltattak be. Ami volt nekik, azt elrejtették. Inkább maguk is éheztek, de nem adták ki.

Szörnyű esetek fordultak elő.

A gazdag parasztok nem vetették be a meghagyott földet, és erre beszélték rá a szegényeket is. Sok helyen sikerrel. Nem egy járásban kitört az éhség. A kolhozokban közben keresték a munkásokat, de senki sem jelentkezett.

Uljánovszkban egy kulák felesége az éhségtől és rémülettől tébolyultan rohant a Gépéuhoz. A férje baltával agyonverte a saját apját, mert az egy kis rágnivalót akart kikaparni magának a trágyadomb alá rejtett búzából. Mire a Gépéu kiérkezett, a férj fölakasztotta magát. A titkos veremben harminc mázsa búzát találtak.

Ugyancsak az egyik uljánovszki kolhozból, ahová hasztalan várták a munkásokat, eltűnt egy tehén. A nyomozókat figyelmeztetik, hogy az egyik házból, egy kulák asszony házából, akinek a férje elvándorolt, friss vérszag terjeng. Behatoltak, a tehenet nem találták, de ott találták az asszony három gyermekét átvágott torokkal. Az anya eltűnt.

Nem adták meg magukat.

Seregestül küldték világgá a gyermekeiket. Nemsokára ők maguk is útra keltek: deportálták őket. Ezrével küldték Szibériába, ahol – így mondták nekem, akiktől érdeklődtem – külön falvakat, külön kolhozokat rendeztek be nekik; ott úgy élhetnek, mint bárhol a kolhozisták. Egyik ismerősöm, aki onnan jött, azt állította, hogy azok a kolhozok már példásan működnek. Vasútépítésre is sokat beosztottak, „rendes napszámosfizetéssel”. Sokat egyszerűen csak kitiltottak a faluból. Ljubov Voroncova Luganszkban tízes-húszas csoportokban látta őket a Don partján éhezve, fázva heverni; ugyanakkor, midőn a vagongyárba munkásokat kerestek. Nem, nem mentek dolgozni a szovjetnek, inkább éhen haltak.

Rá lehet ismerni bennük minden idő és fajta elvadított parasztjára.

De vajon el kellett-e őket így vadítani? Szükséges volt-e ez a kíméletlenség? Nem volt-e más út?

– Milyen más út lehetett volna? – kérdezte ellenvetésemre Novgorodban egy magas pártfunkcionárius.

– Hát milyen az a szocializmus – kérdeztem én is –, melyet nem lehet békés szóval megértetni?

– Megértetni? – csodálkozott rám. – Hát meg lehet értetni egy kapitalistával, hogy adja át a vagyonát, hogy kommunista legyen?

Egyszóval, úgy bántak el velük, akár annak idején a kapitalistákkal.

– De csak a kulákokkal! Hisz ma is vannak vidékek, ahol a parasztoknak csaknem fele egyéni gazdálkodást folytat. A beavatkozásra csak ott került sor, „ahol a szegényparasztságot még egyszer fel kellett szabadítani a rajtuk basáskodó gazdag parasztok alól”. Főleg a Kaukázusban és Ukrajna némely vidékén.

Ilyen múlt áll a mai kolhozok mögött. Nem egy vérben és tűzben született. Tizenöt évi késéssel a vidéken is végigsöpört a kommunista forradalom.

De vajon szükséges volt-e ez a véres kerülő? Miért kellett a parasztság számára a „polgáriasodás” csapdáját nyitva hagyni? E kérdésemre néhányan a minden alól feloldó „történelmi szükségszerűségre” hivatkoztak, melyet már megtanultam gyűlölni. Arra egyikőjük sem gondolt, hogy talán megfeledkeztek, talán ők is mostohán éreztek a – testvér iránt.

A harc lezajlott, a kulákokat leteperték.

Ma a földmívelés a következő társulásokban folyik.

Az artel tagjainak külön földjük van, de azokat közös állatokkal és felszereléssel művelik. A termés a föld tulajdonosáé.

A kolhoz tagjai egyesítik földjeiket, igavonó állatjaikat közösnek tekintik. A termést a végzett munka arányában osztják szét.

A szovhoz, az állami nagybirtok tagjai, az állam alkalmazottai. Ellátást és fizetést kapnak.

Vannak azontúl egyéni gazdálkodást űző földmívesek, akik legfeljebb esetenként segítik egymást. Saját földjükön gazdálkodnak. Legszigorúbb kikötés, hogy bérest vagy bérmunkást nem szabad tartaniok; aki ilyet tart, azt kuláknak tekintik.

Este indulunk Rosztovból Charkov felé, az Azovi-tengert most éjszaka látjuk. A parton itt-ott szabadtűz lobog, körülötte kisebb-nagyobb csoportok, külön az öregek, külön a fiatalok, ahogy a lángok világánál kiveszem.

A kalauz felháborodva tiltakozik, midőn az egyik utas elvtársnak szólítja. – Nem vagyok elvtárs! – kiáltja. Szikár, őszes férfi, kicsit gúnyolódó, ravaszdi arccal. Ötvennyolc éves. Egyik percben a harag önti el, a következőben a nevetés. Az utasok vitatkoznak vele. Elégedetlen a rengeteg munkával, a kevés fizetéssel (százharminc rubelt keres), az új házassági törvényekkel. – Nem igazi házasság az! – mondja. – Miért? – Mert az asszonynak otthon a helye, nem a gyárban! A gyerekek szétzüllenek.

Az egyik fia mérnök, ötszáz rubelt keres. A másik előbb vasöntödében dolgozott, de nem bírta azt a munkát, s most villanyszerelő. A lánya egy gyárigazgató felesége, különben „ekonomikus” és párttag.

Ezt büszkén jelenti ki. Még két kiskorú gyermeke van, iskolások, havi három rubelt fizet mindegyik reggelijéért. Ezt megint haragosan közli.

– Inkább élnék maguknál a börtönben, mint itt szabadon! – fordul felénk.

„Fekete munkás” – a kalauzi teendőket itt napszámosok végzik. Keze szutykos, kabátgallérján fénylik a piszok. Hetente kétszer eszik húst.

Valaki figyelmezteti, hogy mindenütt vannak szegény emberek. Ez hiányzott!

– Azért vagyunk szovjetben, hogy nekünk mindenünk legyen! – bömböli.

Különben igen szolgálatkész. Teát főz számunkra, az állomásokon sört kerít, és velünk iszik. Hunyorogva vágja zsebre a borravalót.

Lefekvés előtt az útitársaim segítségével igyekszem valamit kiböngészni az Izvesztyijá-ból.

– Az Izvesztyija? – érdeklődik a kalauz, és szójátékot kockáztat meg, melyet bizonyára nem ő talált ki; és melyhez csak azt kell tudni, hogy az Izvesztyija magyarul híreket, újságot, a Pravda pedig igazságot jelent. „Az Izvesztyijában nincs Pravda, a Pravdában nincs Izvesztyija!” – mondja nevetve.

A lap két verset is közöl. Az elsőt Iván Drjomov írta, „Gyümölcsök” a címe, és semmi mást nem mond, csak azt, hogy a vízeséseivel sípoló völgyből a leány egy kötény almát hoz, melyekbe a fiúk beléharapnak. Hangulatos tájleírás, új hasonlatok. A másikat „Szabadnap” címmel Borisz Licharjov alkotta. A költő kedvese oldalán a leningrádi Izsák-templom tornyából nézi a tájat, „mert jó ellenőrizni, így tavasszal, hogy rendesen nőnek-e a fák”. Megigazítja kedvese kendőjét, majd azt kérdezi, „ki terítette ezt a zöld szőnyeget a világra”? Az utolsó szakaszban tudatja, hogy „holnap vidékre megyünk és sokáig ott fogunk élni”. A vers szép.

Charkovba délben érkezünk. Távolról mintha amerikai városhoz közeledne a vonat. A töltés mentén vályogkalyibák, de ott fent a dombon ormótlan felhőkarcolók. Itt nem a régi várost igyekeztek átalakítani, azt meghagyták olyannak, amilyen volt, hanem mellette építették fel az újat. Az Ukránszovjet tervező hivatalai, az ipari központ hétemeletes palotái hatalmas teret öveznek.

A palota tornyából munkásházakat látni. Arrébb kórházat, gyereküdülőt. Távolabb a traktorgyárat, egy sporttelepet, egy zsinagógát, mely most munkásklub. Az új negyed mellett a régi város szerény faluvá törpül. Charkovban ma hétszázezer ember lakik – mondja a vezetőnk –, egyike azoknak a városoknak, amelyeket a szovjet legjobban kifejlesztett.

A traktorgyárhoz – mely naponta száznegyvenöt traktort állít elő – sima betonút vezet, szomorú, sivár külvároson át. Zuhog az eső.

A gyár, mint minden szovjet gyár. Fegyveres őrség, ki-be tóduló munkások, mérnökök; bent gépek. Ezzel már nem érem be. Az emberek belső életét szeretném megismerni, akikért a gépek dolgoznak. Ehhez azonban közöttük kellene élnem, a kezdet óta. Sajnos, életüknek csak külső jeleit láthatom; a néma, közömbös épületeket. A gyárat itt is munkásházak veszik körül, harminc-negyven, mind négyemeletes. Sáros, szürke telken állnak, áznak az esőben. Még nincsenek bevakolva.

– Nem is lesznek jó ideig – mondja a mérnök. – A csinosítgatásra még nincs ember.

– Mit tud az ukrajnai éhségről? – kérdem. Csodálkozó szemet mereszt rám.

Charkov vidám város, a legvidámabb szovjet város, amelyben eddig megfordultam. Az étteremben öles termetű, nagy bajuszos, kuruc korbeli felkelők szolgálnak ki a cinkosok hunyorgatásával. Jól mulatnak az idegeneken. Az egyik – így képzeltem el mindig Esze Tamást – hátulról udvarias bókkal helyezi az angol hölgy elé a tálat, közben megszagolja a hölgy haját, és elbűvölten fintorog felénk. Estére eláll az eső, a nép az utcára tódul. Tízszer annyi a nevető ember, mint Moszkvában. Előttünk a korzón három inas kanyarog, és a sétálókat hatalmas tüsszentéssel ijesztgeti. A mozi előtt egy kisebb csoport a film hőseit karikírozza az utca nagy derültségére. Szállodai szobámba sokáig felhallatszik a téren hullámzó tömegből a füttyszó, a nevetés, a lányok sikongása.

Reggel ugyanazon a téren – ott középen, a virágágyások helyén azelőtt templom állt – fegyveres civilek, munkászászlóaljak vonulnak. Aztán egy temetési menet.

A pályaudvaron itt is nagy a tolongás. Fülkénkbe negyedik utasként karcsú, harminc év körüli szőke nő lép be; mellén valami kitüntetés, bőröndje vászonburkán pedig ez a felírás, szépen kihímezve: Jó utazást! Kommunista pártfunkcionárius.

Erre már learattak, reggel óta sárga tarlók közt rohan a vonat. A búzakeresztek, a ritkás falvak egyhangú világa fölött a rekkenő délutánban egyszerre sötéten, mint egy viharfelhő, hatalmas, sűrű füstgomoly tűnik föl. A száguldó vonatból az első pillanatra az az érzésem, az óriási gyártelep húsz-huszonöt karcsú kéményével a hatalmas füstfellegeken csüng. Dnyeprogreszhez közeledünk, a szovjet ipar büszkeségéhez, melynek fényképeit nemcsak itt az Unióban, de külföldön is úton-útfélen látni. Jobbról hirtelen mintha tűzvész öntötte volna el a tájat: az egyik telep kéményei rikító sárga és vörös füstöt okádnak. Mögöttük föltűnik a Dnyeper, így a vonatból valamivel szélesebbnek látszik, mint a Duna. Megérkeztünk Alekszandrovszkba.

Az első kép, alighogy az autó elkanyarodik a kijárat elől: az állomás előtti kis kert körül, melyet vasrács övez, terjedelmes batyuik között nők-férfiak hevernek a földön. Lehetnek vagy tízen-tizenöten. Ládákat és dunyhákat látok, olyan az egész, mint egy pihenő költözködés.

– Kik ezek? – hajlok előre a kocsivezetőhöz.

– Parasztok.

– Miért vannak itt? Miféle parasztok?

– Kresztyánye… Parasztok…

Az autó már el is hagyta őket. Hasztalan fordulok hol előre, hol hátra, hogy még egyszer lássam a csoportot. A sofőr sem tud többet róluk. Az ő dolga az autó, melyet kitűnően vezet a formátlan kockakövekkel kirakott főutcán.

A széles út két oldalát fák szegélyezik, azok mögött földszintes házak sorakoznak. Kétszobás házacskák, udvarukon fa és virág; látszik, hogy mindegyikben egy-egy család lakik. A házak mögött itt-ott baromfiól, gémeskút, kis burgonyaföld. Mintha Pestszentlőrincen vagy valamelyik Pest környéki városkában utazna az ember, ahol a munkások kis családi házai lapulnak. A küszöbön gyerekek ülnek, a sarkokon komaasszonyok trécselnek. A tetők mögött domblánc húzódik, forgó szélmalmokkal.

Újra feltűnik a sárga-vörös tűzvész és a felhőkön csüngő végtelen gyártelep. Dombra kanyarodunk föl, egy ideig szántóföldek, egy tagban álló, tehát valamilyen kolhoz szántóföldjei között rohan az autó a durva kövezeten. Balról most már teljes nagyságban látni a Dnyepert, rajta az új vashidat és a toronymagasságú, négyesével csillogó huzalt, melyek a villamosságot vezetik. Átvezetik a széles Dnyeperen is, anélkül hogy pillérük állna a vízben.

Hirtelen, mint egy simogatás: az autó tüköregyenességű aszfaltra siklik. Fölállok a kocsiban: előttünk lapos tetős, két- és háromemeletes, nagy ablakos házakból épült modern város, vagy hét-nyolc széles utca is nyílik felénk. Jobbra-balra hosszú sorát látom az egymástól nyolcvan-száz méterre különálló házaknak, melyek egyforma stílusban épültek, de mégis elütnek egymástól. Ez Dnyeprogesz, a modern falanszter. Százharmincezer ember él benne.

Befordulunk az egyik utcába. A virágos erkélyek alatt kirakatok üvegtáblái, az aszfaltos járdán virágoskert és meglepően nagy fák. Később tudtam meg, ilyen fejletten, öt-hat éves korukban hozták ide azokat, s ültették be velük a várost. Minden ház négy utcára nyílik. Villamosok csilingelnek. Megállunk egy utcai fagylaltárus mellett. Itt a szálloda.

Berendezése: mintha valahol a Wild-Westen állna. Tiszta, de nagyon egyszerű. A széles folyosó két oldalán sorakozó szobákat papírvékonyságú falak választják el egymástól. A szobákban semmi dísz, de semmi szenny sem. Vaságy, széles ablak, fehérre meszelt fal; két szobához tartozik egy fürdőszoba, melyben csak a mosdó csapja működik, a zuhanyé most éppen nem. Átöltözködöm, próbaképpen felgyújtom a villanyt, mikor el akarom oltani, akkor veszem észre, hogy este van.

Az étteremben tizenkét angol újságíró hímzett orosz ingben. Nagy, fekete bajuszos üzletvezető, tökéletes olasz típus, azelőtt birkózó volt, füttyöngve, mosolyogva és tánclépésben szolgál ki és vágja zsebre a borravalót. „Mi ukránok már ilyenek vagyunk” – mondja.

Vacsora után a tág utcákon, melyeken az esti korzó hullámzik, kimegyünk a zsilipekhez.

Föltépett, sötét téren botorkálunk, most rakják le itt a villamossíneket. Vízesés egyre erősbödő zaja vezet. Végre előttünk a folyó és dübörgő habjai fölött a félkörben átnyúló hatalmas gát.

Vezetőm kérdőn tekint felém, ismerem már ezt a pillantást. Itt valóban lenyűgöző látvány tárult elénk. Hétszázötven méter hosszúságban ötven méter magasságú kőfal zárja el a folyót, kivilágított tetején autók cikáznak. A negyvenhét szédítő nagy zsilip közül csak egy ontja most dörögve a vizet, mely a lenti sziklákat lengő fehér felhőbe vonja. Messze, a gát másik végén, a túloldalon dinamótelep zakatol. A sötétben csak kivilágított ablakait látom.

Fölmegyünk a gátra. Bal kéz felől az éjszakában alig látni a mélyen hömpölygő folyót: jobb kéz felől az óriási elzárókészülékek mögött fejünkkel csaknem egy magasságban zúg feketén, fenyegetően dőlve a kőfalnak, hogy az embert egy pillanatra aggodalom lepi meg: mindjárt le is dönti rettenetes tömegével.

A hídon ifjúmunkással ismerkedünk össze, aki szívélyesen elmondja, amit itt valószínűleg mindenkinek elmondanak: 1926-ban még pusztaság volt azon a helyen, hol most a város áll. Jobb kéz felől, ahol most az arcunk előtt a Dnyeper beláthatatlan vize hullámzik, arra fönt besenyő falu volt, Csirkasz, melyet föláldoztak a folyamnak. A medret itt elöl ki kellett szélesíteni, hogy a vizet fölgyűjthessék.

Végigsétálunk vele egész a turbinatelepig, melyet fegyveres katonák őriznek.

Reggel nem gyársziréna: trombitaszó ébreszt, a kora reggel beállott hőségben egy század katona vonul, igen érthetően: fürdőnadrágban. Az ablakból mindenfelé térre lehet látni. A szálloda előtt a földön szintén katonák ülnek, arrébb drótot szerelnek a lila akácra, mely bódító illatot terjeszt. Hadgyakorlat van. Itt is, mint mindenütt. Bizonyos, ha feltekintek, repülőgépet fogok látni. Valóban négyet látok.

Azután gyerekek vonulnak, azután fiatal lányok. Szemben valami középület teniszpálya nagyságú teraszán fiatalemberek ülnek, fehér nadrágban, kihajtott ingben. Fél óra múlva, mintegy ráadásul, még három kocsi tűzoltó is fölvonul.

Tíz órakor a mérnöki hivatalban vagyunk, ahol az angol újságíróknak az üzem egyik mérnöke rövid előadást ígért Dnyeprogesz történetéről. Íme, rövid jegyzetem úgy, ahogy ott papírra vetettem, s ahogy egész Nyugat-Európa ismeri a dolgokat.

A Dnyeper szabályozásával már a cárizmus alatt sokat foglalkoztak. A folyam Ukrajna ütőere, Szmolenszktől kétezer kilométert fut be a Fekete-tengerig. Kitűnő víziút mindenütt, csupán innen Dnyepropetrovszkig borítják medrét olyan hatalmas sziklák és zátonyok, hogy ott nemcsak hajóval, de még csónakkal is életveszélyes a közlekedés. Fölfelé Szmolenszkig aztán megint szabad az út. A feladat tehát már a múlt század eleje óta az volt, hogyan lehetne ezt a száz kilométernyi sziklaútvesztőt hajózhatóvá tenni. 1926-ban dolgozták ki a tervet: egyik részén oly magasra emelni a folyamot, hogy elfedje a sziklákat, a másik részen pedig a régi meder mellé külön csatornát ásni, melyen duzzasztózsilipek segítségével közlekedhessenek hajók, vihessék északra a szenet, délre pedig a fát.

A tervezés közben jöttek rá, hogy a felduzzasztott vizet turbinák hajtására is használhatják. A közelben bőven van apatin, vas, alumínium, magától kínálkozott, hogy a turbinatelepek köré ipari gócpontot létesítsenek.

1927-ben kezdték el az építkezést. Amit terveztek, megcsinálták, itt láthatjuk, csak ki kell néznünk az ablakon.

Akaratlanul is mindenki még egyszer kitekint a csordulásig telt folyamra, a gátra és túlnan a gyártelepekre.

A folyó szintjét harminchét méterre emelték.

Harminchét méterről zuhog alá a víz a kilenc turbinába, melyek mindegyike kilencvenezer lóerőt ad. A mérnök fölemeli a fejét.

Annak idején Európában egyetlen gyár sem vállalta az itteni turbinák építését. Amerikában találtak rá vállalkozót, aki erre a célra külön gépeket gyártott. Öt turbinát készített.

– És a másik négyet? – kérdi az egyik angol.

– Azokat már mi csináltuk.

– Az amerikai modellek után?

– Igen. A gát és zsilipek felépítése háromszázhúsz millió aranyrubelbe került, a gyártelepeké nyolcszáz millióba. Az építkezéseket Kugel amerikai szakértő és Winter orosz mérnök vezette.

– Igaz, hogy Kugelék egymillió dollárt kaptak? – kérdik az angolok.

– Igaz.

Most én kérdezek:

– És mennyit kapott Winter?

– A Lenin-rendet kapta.

– És fizetés?

– Párttag. Lemondott a díjazásról.

Egy kilowattóra azelőtt harmincöt kopekába került, most fél kopekába. A gát és turbinák költsége hét év alatt így is megtérül. Itt nem merül fel a kérdés, hogy ki veszi meg az áramot. A túlparton levő ércműveken kívül innen kapja az áramot a hetvenöt kilométerre fekvő Dnyepropetrovszk. Százötven kilométer körzetben innen látnak el minden üzemet, iparit éppúgy, mint mezőgazdaságit. Villanyerőre rendezték be az öntözőkészülékeket is.

Vége az előadásnak; az angolok kelletlenül szedik össze író- és fényképező eszközeiket, mintha kicsit megalázták volna őket.

A gát most déli napsütésben ragyog. Tetején munkástömegek hullámzanak, az üzemekben most van a váltás. Autók gördülnek, és amit már megszoktunk: teherautókon lányok és ifjúmunkások.

A vidék nyüzsög az embertől, arrébb a gyárak ontják a színes füstöt, a folyam végtelen tükre kápráztatja a szemet, a zsilipek dübörögnek, távolabb a transzformátor oszlopszerkezetek erdeje csillog, mindenütt zölden lobogó fák – az egész, mint egy iskoláskönyvbeli ábra, mint egy modernül rendezett színpad valami utópista darabhoz.

Átmegyünk a dinamókhoz. A gát végén háromemeletnyi épület nyúlik a folyó szintjéig. A bejáratnál elszedik a fényképezőgépeket.

A hét és fél méter átmérőjű csöveken harminchét méter magasságból másodpercenként kétszáz köbméter víz zúdul mindegyik turbinába, melyek az épület alján vannak egy csupa ablak teremben egymás mellett elhelyezve. Munkás itt alig van, egy-kettő kószál a hatalmas helyiségben – a gépek magukban bőgnek és forognak. A mérnök üvöltve magyaráz.

Az ablakon becsap a folyam illata. A sziklákon halászok ülnek, merítőhálóval emelgetik a rengeteg halat, melyeket a lezubogó, olajosan fortyogó víz félholtra sújt.

A turbinák fölött ugyanolyan nagyságú teremben vannak a tizenegy méter átmérőjű generátorok. Az angolok kíváncsian olvassák az első öt angol nyelvű cégtáblácskáját; a többin már orosz a felírás. A kilencediket az ifjúmunkások készítették.

Az épület legfelső emeletén van a kapcsolóterem – újabb színpadi hatás. A terem négy falát a mennyezetig márványlapok borítják, rajtuk fehér, piros és zöld lámpácskák közt kapcsolószerkezetek. A padozaton parkett, piros szőnyeg fut a terem közepén álló hatalmas ében íróasztalhoz, melyen vagy öt telefon áll. Melyik színdarabban láttam már ezt? Az asztal előtt fiatal férfi, két oldalán egy-egy fiatal lány, mezítlábra húzott tornacipőben. Mérnökök – mondja a mi mérnökünk –, mindhárman a telep legkitűnőbb munkásai közé tartoznak.

A telefon cseng, a férfi fölveszi a kagylót, hallgatódzik:

– A tizenhetest – mondja végül az egyik lánynak.

A lány bekapcsolja a tizenhetest, s mint egy némajáték szereplője, hangtalanul visszaül a helyére, és számadásaiba temetkezik. Oda se hederítenek, hogy a terembe egy sereg idegen tódul, és úgy bámulja őket, mint valami egzotikus állatokat. Kisomfordálok a ház elé.

A ház előtt – szokásos kép ez is – nagy sereg munkás vár bebocsátásra, hogy megnézze az üzemet. Afféle napszámosnépség, hogy így fejezzem ki magam. Fehér ruhában vannak, de jó részük mezítláb. Nézem a csoportot, nevetgélve néznek ők is. Egyik mezítlábas lány fölkel, melléhez nyomja a fényképezőgépét, és úgy, ahogy ott fáradtan, bambán bámulom őket, lefényképez, nyilván ugyancsak mint valami egzotikus species különös példányát.

Az étteremben zeng a zongora, nyomozó rögeszmém, úgy látszik, már gépiessé vált, szemügyre veszem a zongorát is, aranybetűkkel ez áll rajta: Muztreszt. Tehát szovjet gyártmány.

A város fölött őrjöng a kánikulai nap, az utcák üresek. Fölmegyek a szobába. Dnyeprogesz legelhanyagoltabb, legrosszabb háza itt fekszik pontosan a szállodával szemben. Lépcsői töredezettek, a falát egy helyen nem meszelték be, még az egyik erkélye is hiányzik. Olyan, mintha kihívásul rakták volna ide, az idegenek elé.

Délután csavargok a városban, minden cél nélkül. Hogy él a nép e gigantikus alkotások tövében? Csak úgy közönségesen. Rengeteg gyerek van itt is, mint mindenütt, s minden gyerek mellett egy anya, aki kétpercenként szerelmes csókokkal ront rá magzatára. Hallgatag férfiak, lármás ifjúmunkások. Munkáslányok s köröttük szépet tevő bakák. A bakák közt itt-ott egy kapitány, ugyancsak szépet tevő. Üzletek, kirakataikban rengeteg, de silány minőségű áruval. Olyannal, minőt külföldön legfeljebb csak a munkásnép ölt magára. Hirdetőoszlopok rikító plakáttal, hogy mindenki okvetlenül nézze meg a cirkuszunkba érkező világhírű légtornászokat.

Elmentünk, megfürödtünk a Dnyeperben. Itt is azt a tapasztalatot tettem, hogy a fiatal férfiak általában izmosak, edzett testűek. A nők kövérkések, alkatuk is a század eleji divat kellékeit hordja.

Chortyica Dnyeprogesz közelében fekszik. Onnan indultunk el.

Átrobogtunk a gáton, a legújabb városon, melynek tövében már kukoricatáblák lengtek. Fennsíkon, dombok taréján poroszkáltunk. Messziről patak csillogott a völgyben. Temető mellett ereszkedtünk le. A falu előtt a patak gyepes partján – cigánykaraván! Kipányvázott girhes lovak, sátoros kocsik, a társaság kicsit arrébb épp nagy veszekedésben, ahogy látom. Messze az egyik domb fölött szép papírsárkány, színes farkát lustán csóválja a lanyha szellőben.

A falu méteres porában meglassul az autó, távolról cséplőgép dohogását hallom, majd nyugtalan kakaskukorékolásokat a tikkasztó délutánban. Előttünk négyes ökörfogat vánszorog. Rengeteg gyerek.

Hatalmas udvarba kanyarodtunk – azelőtt fatelep volt. A szélén egy-két istálló, gazdasági épület, lakóház. Akár a mi pusztáinkon. Ide jött elénk a kolhoz vezetője, Ivanyiszov elvtárs, papucsban, tatársipkában, bal karján egy egész képtárnyi tetoválással, melyben a szovjet címertől a kígyóig, vasmacskáig, csókolódzó galambpárig minden látható. Ivanyiszov elvtárs pásztor volt, aztán vöröskatona lett, amit különben a karján keresztbe rakott kardok is jeleznek. Letelepszünk a földre. Elmondaná-e a kolhoz történetét?

1921-ben, a polgárháború végén, nyolc család alapította. A tagok a falu legszegényebb parasztjai voltak, hatvan hektár földön két tehénnel és egy lóval kezdték a közös gazdálkodást. A többiek a kulákharcok idején léptek be.

Ma ezernyolcszázötvenhárom hektár szántójuk van, hétszáztizenkettő igavonó állatjuk (köztük százhárom ló). Főleg tehenészettel foglalkoznak, kétszáztizenkettő fejős tehenük van. Két csorda épp ott szemben a dombon legel. (Valóban ott legelt.)

– Gépeik nincsenek?

Voltak, de eladták, mert a közelben létesült egy traktor- és mezőgazdasági gépállomás, mely az egész környék számára dolgozik. A villanyt Dnyeprogeszből kapják, viszontszerződés alapján. Villany hajtja ott lenn a malmot és az öntözőművet is. És amott a cséplőgépet is – mondja a karját kinyújtva. A kar felső részén előtűnik két tenyér kéz kezet mos helyzetben és egy szív.

A tiszta jövedelmet az év végén a tagok által végzett „munkanapok” szerint osztják szét. A „munkanap”, a trudodnyá nem egyenlő a rendes huszonnégy órás nappal, sem a hétórai munkaidővel. A kicsépelt tiszta gabona egy tizedét az államnak szolgáltatják a különféle kölcsönök törlesztése fejében.

Az egyik lakóház előtt ebben a percben ének csendül fel. Két koldusasszony fúj valami szomorú vallásos éneket, egyik a szopránt énekli, a másik tercel.

Egy nap alatt valaki több „munkanapot” is teljesíthet. A munkanapokat a végzett munka minősége, mennyisége és eredménye szerint állapítják meg. Például egy csordás egész napja egy munkanapnak számít, a cséplőgépnél dolgozóké viszont kettőnek, néha háromnak. Az esztendőt a cséplés végén, augusztus 15-e táján zárják le. Tavaly minden munkanapért hét kiló rizs és búza jutott. Az emberek egy évben négyszáz-hatszáz munkanapot végeznek.

Közös konyhán étkeznek, rendszerint minden munkabrigád külön főzet magának. Azonkívül minden lélek kap naponta egy liter tejet, száz-százötven gramm húst és százötven gramm zsírt.

– Mennyit kapnak a kaszások?

Minden kaszálás, a szénavágás éppúgy, mint az aratás, géppel történik. A gépeken dolgozó munkásokat is munkanap szerint jutalmazzák. Ha a gép egy nap alatt hét hektárt levág, az emberek másfél munkanapot. De rendszerint többet is elvégeznek.

– Pihenőnap?

– Mint régen. Itt még nem hozták be a hatnapos hetet. Kevés az ember. Azután faluhelyen az nehezebb is, megszokták a vasárnapot.

A két koldusasszony éneke most egy másik ajtó előtt csendült fel. Beszéd közben eddig is szemmel tartottam őket: az előbbi helyen egy-egy pohár tejet kaptak. Ahogy tovább mentek, akkor vettem észre, hogy az egyik vak. A másik kézen fogva vezette.

– Aki be akar lépni a kolhozba – mindenki beléphet –, annak minden vagyonát, földjét, barmait át kell adnia a közösségnek.

– És ha ki akar lépni?

– Mindent visszakap. Ha el akar távozni a faluból, vagy állatja közben eldöglött: pénzben térítik vissza neki. A télen három kilépés volt. Belépni viszont heten léptek be. Akinek semmije sincs, azt is beveszik.

A koldusnők a harmadik ajtónál énekelnek. Az előbbi helyen semmit se kaptak.

– Mi lesz a munkaképtelenekkel? Az öregekkel?

Van rokkantsági és öregségi alap. Ebből tartják őket. Azonkívül van rendkívüli segélyalapjuk is. A tavasszal az egyik kommunatag karját letépte a gép. Kórházba küldték, ha visszajön: a régi jövedelmét kapja. A kolhozban négy öregember és hét vénasszony van, a gyerekeikkel laknak. Az egyik öregnek senkije sincs, mindenből annyit kap, mint a rendes tagok, csupán a kenyéradagja kevesebb: hétszáz gramm naponta.

– Ki ez a két öregasszony?

Koldusnők; nem ismeri őket. Talán városiak. „Bemehetnének a menhelyre, de úgy látszik, nem akarnak. Nyáron jobb szeretik a szabad életet.”

Van alap a gyermeknevelésre is. És a „káderképzésre”: a diákok taníttatására is. A múlt évben ötezer-nyolcvannyolc rubelt fordítottak rá. Az állatorvosi főiskolán hét kolhozbeli diákot taníttatnak kölcsönösségi alapon. Lisztet, burgonyát, vajat, zsírt adnak az iskolának a diákok ellátása fejében.

Fölkerekedtünk. Az első istállóban hatalmas Sztálin-kép fogad bennünket. Cement a vályú, a padozat, a borjak elkerített helye. Az istálló végében a pasztörizálókamra. Itt láttam életemben először elektromos fejőgépet.

Ilyen volt a többi istálló, a lovaké, az ökröké – ilyen volt a disznók ólja is.

Az istállók fölött a szérűben épp csépeltek. Két kis gép tetején és oldalán forogtak a munkások a rettenetes zajban és pelyvafelhőben. Köpködtek, káromkodtak, széles szemvédő üvegeik alól dőlt a víz. Nem mertem megkérdezni, hogy’ megy a munka. Láttam, tapasztalatból tudom, mi ez. Itt a helyénvaló kérdés:

– Sok van még hátra?

A megszólított sűrű arctörölgetés közben enyhe káromkodással felelt; akárcsak nálunk.

Ez a legszörnyűbb munka, amire a természet kényszeríti az embert. Az ilyen munkáról, általában minden testi munkáról csak annak van joga érdeklődni, de róla fogalmat alkotni is csak az tud, aki ott krákog, izzad közöttük, hányja sajgó karokkal a kévét.

Ivanyiszov elvtárs magyarázta el, hogy másfél munkanapot számítanak ezért a dologért. Az etetőknek kettő és felet.

Megnéztük a gyermekkertet. Ötvennégy gyermeket számláltam meg. A kisebbeket épp fürdették. A többiek a ház – régi nemesi kúria – teraszán ültek. A nagyobbak katonásdit játszottak, tiszteletünkre négyszer is körülmasírozták az udvart, harsányan fújva a Bugyonnij-indulót. Végigjártuk – fehér köpenyben – a hálótermeket, az ebédlőt, a mosdót; az alacsony kis fogason szép sorban függtek a törülközők, mindegyik felett egy-egy primitív ábra – körte, kés, villa, kutya –, hogy a még olvasni nem tudók megtalálják a magukét. A termekben Lenin gyermekkori arcképe és széles, vörös szalagon feliratok: „Erős új nemzedéket a szocializmus felépítésére! (Sztálin)” – „Lenin és Sztálin zászlaja alatt növünk!”

De az utcán is láttam kisgyerekeket. – Ezek miért nincsenek abban a szép otthonban? – kérdeztem szinte követelődzőn, mintha jogom lett volna rá. „– Talán épp ma nem mentek be, vagy a szüleik nem adták be őket.” – Hát nem kötelező? – Megtudtam, hogy a gyermekotthonok nagyjából azt a szerepet töltik be, mint nálunk az óvodák. Azzal a különbséggel, hogy a gyermekek ott is alhatnak.

Azután elmentünk a csordához. A falu szélén, a cigánykaravánban a veszekedés már a tettlegesség határán járt. Egyik szakállas fiatalember kínos gonddal kereste elő és verte a kerékagyhoz a törzs fazekait. Kocsitól kocsihoz szaladgált, ahogy néztem, egyet sem hagyott ki. A csordán különben semmi különös látnivaló nem volt, tehenekből állott, javarészt abból a koromfeketéből, amit jaroszlávi tehénnek neveznek.

Azután fölmentünk a gyümölcsösbe. Temető mellett haladtunk el, láttam friss keresztet is, nem csupán fából, hanem kettőt – a haladás jelképe – vasúti sínből összeróva. Mellette állt a takaros kis templom, szépen kimeszelve, tehát – ahogy vezetőnk mondta – „ez működik”. A gyümölcsösből hat hektár a termő, tíz a friss ültetvény. Eredetileg egy Kopp nevű németé volt, német állampolgáré, aki a forradalom kitörésekor hazament, de ezelőtt négy éve ismét megjelent, most könyvelő itt a környéken. A gyümölcsösben alma, körte, barack és rengeteg szilva terem. Igen jóízű, az állomásig egész úton kóstolgattuk.

Újra nyílegyenesen zuhanunk lefelé, a tengernek. Tízórai száguldás után kétfelől gyorsuló sebességgel suhannak el a délvidék jelei, nemsokára meg kell érkeznünk. Hajnali negyed öt. Félkör alakú, zsindellyel fedett lapos tetők, kőkerítések, jegenyék és hegyek, végre hegyek! Ez a Krím! A mezőkön a hajnali ködben tehenek tévelyegnek. A kopár sziklahegy oldalába ragasztva tatár falucska. Az állomások cirillbetűs neve előtt ott a latinbetűs felirat is, az első mindjárt: Alma. Szép arab stílusú kastély, mellette műtó közepén kis kőházikóval. Két mezítlábas kisgyerek, fejükön hatalmas báránybőr kucsma. És madarak, végre énekes madarak, őket hallom legelőször, vad csiripelésüket, füttyentgetésüket, ahogy a vonat megáll – Bakcsiszeráj, öt perc! Erkélyek, minden házon erkély; a házak kicsik, egyemeletesek; szorosan, csaknem a fal mellett oly magas kőkerítés övezi őket, mintha valamennyi az Ezeregyéjszaka egy-egy szüzét őrizné. Gyümölcsfák, aztán tölgyesek, mezők, óriási jegenyesorokkal. A hegyoldalon egymás mellett kis individualista ösvények. Négy alagút; öt-tíz percre játékból visszavarázsolják az éjszakát, melynek íze-szaga még itt lapul a fülkékben. A hajnali napfényben fürdő kis állomásokon dallamos horkolással vesztegel a vonat. Álomszállítmánnyal futunk be Szebasztopolba.

Az olaszos város hegyen épült; a csúcsról a ragyogó délelőttben a kék tenger végtelen kommunizmusa látható. Egész délelőtt ezt néztem a dombról.

Szebasztopol katonai város, hajdan II. Katalin is annak építtette, most újra egészen azzá válik. Ami ipar a városban van, az hadiipar. Nem, gyárakba itt nem mehetek, vagy csak igen nehéz utánjárással. – Mi van hát látnivaló?

– A csatatér és a tenger.

A csatatér a krími háború csatatere. A dombok tele vannak emlékművekkel, ahol a várvédő sereg tábornokai elhulltak, és velük persze majdnem az egész sereg. A 19. század legvéresebb ütközete folyt itt le. Ott az öböl túlsó partján, a kopasz dombon az a kis remész: a Százezrek Temetője.

Bejárom a dombot, ahol hajdan Tolsztoj ütegje állt, ahonnan a fiatal költő végignézte az ütközetet. A harcban nem vehetett részt. A kapitánya irigykedett rá, félt, hogy hadi érmeket szerez, és intrikájával elérte, hogy az író helyett őt magát küldték a harcvonalba. El is esett ott, ahol most a körkép áll. Tolsztoj csak nézhette a hősi jelenetet, és később megírhatta.

Hadgyakorlat kellős közepébe érkeztünk Szebasztopolba. Alig tértem vissza a szállodába, az esti utcán szirénabúgás zendült végig, minden lámpa kialudt. A pincér figyelmeztetett, hogy óvakodjam még cigarettára is gyújtani. A levegőben repülők zúgtak, a tengerről fényszórók kaszálták végig az eget.

Lementünk az utcára, onnan egy kertbe, onnan a tengerpartra. Az öbölben hadihajók kerengtek, gyors torpedózúzók futkároztak és sikongtak.

A part tele volt emberrel. Vízbe bukó testek csobbanása hallatszott, a járókelők közt nedves fürdőzők siklottak. A sötét hullámokból nevetés, dal, vidám visongás szállt felém, úszók karcsapásai és zihálása.

Két óra múlva ismét szirénabúgás, kigyulladtak a lámpák. Most láttam, hogy a nők és férfiak nagy része tiszta meztelenül fürdött.

Sietek megjegyezni, hogy ez nem szovjet jelenség, nem is nudista divat. Régi orosz szokás.

Másnap reggel magam is megfürödtem. Gyönyörű idő volt.

Az uszoda közvetlenül egy kis tér alatt fekszik, be lehet látni a fürdőzőkre, a napozókra is. Ott vannak alig tíz méterre. Nincs bámulójuk, néha egy-két tatár betekint, talán meg is áll, de nem időzik soká.

A férfiak és nők vetkőző- és napozóhelyét csak vékony deszkakerítés választja el, olyan mint a népdalban, át lehet rajta látni. A vízben semmi elkülönítés.

Meztelenül természetesen csak lehet, de nem kötelező fürödni. A férfiaknak körülbelül negyede, a nőknek talán egytizede visel valami alkalmatosságot. A kerítés hasadékain a férfiak át-átkukucskálnak; a nők soha.

Aztán bejártam a tatárnegyed elhanyagolt, zegzugos kis utcáit, ahol a törpe boltokban a kézművesek papucsot és sapkát készítenek. A küszöbökön szép tatárnők ültek, nap- és mocsokbarnította arcuk pirosra volt festve; rövid szárú makrapipát szívtak. Épp szabadnap volt.

A cégtáblák, a hivatalos feliratok mindenfelé kétnyelvűek. Az utcán a cigarettát áruló gyerekek is két nyelven kínálják portékájukat.

Rengeteg a matróz. Négyesével-ötösével sétálnak közlegények, tisztek együtt, jól szabott, hófehér egyenruhájukban. Megbámulják a kirakatokat, a boros üzleteket, hol hat rubelért már jó kaukázusi bort: kagort kapni, és a fényképészekét, melyekben én is sokat gyönyörködtem. Megható csoportképeket láttam „szolgálatunk emlékére”. Aztán démonná kifestett nőket, hegedűje felett ábrándozó ifjút, asszonyt és férfit, amint összeölelkezve olvassák a Pravdá-t, továbbá télikabátja felhajtott gallérjában borongó, művészhajlamú lelket angol pipával, fehér kamásniba öltözött gavallért ugyancsak angol pipával és gyönyörű, kövér hátuk fölött visszatekintő hölgyeket.

A szocializmusból nem sok látható még Szebasztopolban. Mondják, a város a fekete-tengeri flotta központja, a Szovjetunió egyik legjobban felszerelt erődítménye. A város körül éjjel-nappal hadihajók kanyarognak, a levegő tele van repülőgéppel.

A „Grúziá”-n indultam Ogyesszába. A modern, kényelmes hajó megkerülte a teraszosan épült, piros tetős várost. A hajó körül, az öböl átlátszó vizében meztelen fiúk úszkáltak és kiabáltak. A fedélzet közönsége rézpénzt hajigált nekik. A fiúk búvár módra lebuktak a pénz után a tenger fenekére, fölmutatták, és integetve újat kértek. Némelyik egész erszényre valót gyűjtött össze a szájában. Aztán kiértünk a nyílt tengerre. Délután volt, a fedélzeten ültem. Rövidesen eltűntek a parti hegyek, és fölmerültek a gondolatok, ahogy ez már a tengeri utazásnál szokott.

Reggel hét órakor a hajókürt rettenetes zsivajával mi ébresztjük Ogyesszát. A magaslaton épült város most tollászkodik; az utcákról por száll, elvétve egy-két gyársziréna rövid, de égig zengő ásítást hallat. Nincsenek sokan. A kikötőben álmos hordárok ténferegnek. Az utcákon még alig egy ember. Később sem lesz sokkal több.

Ogyessza – halálra van ítélve, szegény. A háborúra számító szovjet stratégia már évekkel ezelőtt eleve feláldozta az ellenségnek – nyílt célpont a tengerről is, a román határról is, mely ide alig pár kilométer. Annyit építettek benne, amennyi éppen elkerülhetetlen volt. A régi gyárak működnek, de Ogyessza sosem volt gyárváros: kereskedelmi gócpont volt. A kereskedelemnek pedig ma itt sem megy jobban, mint másutt. A született kalmárlángelmék legfeljebb az állami üzletekben összevásárolt cigaretta csereberélésében fejthetik ki képességeiket. Erőteljes kamaszok lődörögnek a tereken, a kikötőkben, s kínálják fülbemászó dallamokat énekelve a Sapphót, a Puskit, az „Ínyenceknek” valót. A lépcsőn, ahol annak idején a fellázadt Knyáz Patyomkin mellett tüntető népet a kozákok lemészárolták, megszólítjuk az egyik sétáló kereskedőt.

– Hány éves vagy?

– Vedd meg inkább ezt a dobozt. Ha megveszed, megmondom.

Tizenhét éves volt.

– Mért nem dolgozol?

Húzódozik a válasz elől, lehajtja a fejét. Társa felel helyette:

– Mert így jobban keres.

– Mennyit keresel?

Két-háromszáz rubelt is megkeres havonta, komoly fáradság nélkül. És ami a fő: szabadon. Társam hiába figyelmezteti, hogy ha nem tanul mesterséget, nem fog boldogulni az életben, satöbbi. Nem érti: Hogy nem tud megélni?!

– Akkor elmegyek más városba – mondja.

Az utcák kopottak, szegényesek, de tiszták; a szükségbe jutott gazdagok rátartiságával őrzik hajdani díszeiket. A széles bulvárokon ma is konflisok járnak, mintha a város a változás óta gyászban ülne, nem vett volna tudomást a világ folyásáról. Séta közben az egyik utcából vad veszekedés zaja csapta meg fülemet. Sorban állók messze nyúló regimentjét láttam, a leghátul várakozók lármáztak, tiltakoztak valami ellen élénk taglejtésekkel. Heringet osztottak. Másutt burgonyára várakozókra akadtam. Ogyesszában láttam komoly sorbaállást; ez a város, úgy látszik, minden téren mostohagyermek.

A munkásházakat is a várostól messze, a hajdani gazdag kereskedők villanegyedében építették fel. A villákban csecsemőotthonok, gyereküdülők vannak – de az utcán is van elég gyerek, akire ráférne egy kis gondozás.

Este a szálló erkélyén ültünk. Az utcáról menetelő csapat egyenletes lábdobbanása hallatszott, és harsogón az ismerős dal: Zdrásztvuj, majá Ljubka…

Civilek voltak, csak a menet végén haladt négy katona. Vállra vetett puskájukon magasra nyúlt a hosszú, vékony orosz szurony.

– Újoncok?

– Nem, foglyok.

Itt láttam női katonákat is. Szintén dallal vonultak; hangjukról ismertem meg őket. Léptük alatt döngött a föld, arcuk kemény és elszánt volt. Hajukat a fülre húzott katonasapka egészen eltakarta. Ijesztő és leverő látvány volt. Szomorúan közöltem észrevételemet alkalmi társaságommal.

– Én is kiképzett katona vagyok – mondta közülük az egyik szép lány, akin eddig csak az tűnt fel, hogy folyton mosolygott. Úgy mosolygott, felső ajkát a kelleténél egy kicsit feljebb húzva, hogy láttassa gyönyörű fogsorát.

– És volna bátorsága szuronyrohamra menni? Ledöfni egy eleven embert?

Ártatlan mosollyal félrebillentette fejét, mint a szenvelgő gimnazista lányok, és ismét láttatni engedte hibátlan fogait. Nem felelt.

A kikötő fölött húzódó széles sugárúton sétáltunk, a lődörgő kamaszok ostromában, akik tenyerükre szerelt kefékkel minden lépésnél utunkat állták, hogy cipőinket még ragyogóbbá fényesítsék egy cigarettáért. Egyikünk elkövette a meggondolatlanságot, hogy ellenszolgáltatás nélkül is adott nekik szívnivalót. Egy perc múlva a város minden cipőtisztítója felénk loholt, fürgén szökdelve a mellükre szerelt ládika és a hátsófelükre szerelt zsámoly között. Menekülnünk kellett. Szép empire stílusú ház előtt haladtunk el, mely a tengerre néző homlokzatán ezt a titokzatos felírást viselte: Vurps. Lépcsőjén fehér ruhás, aranycvikkeres úr hevert hanyatt fekve a szépen elrendezett újságlapokon. Dohányzott és olvasott. Fényes cipői vigyázzban álltak meztelen talpa előtt.

– W., a híres komikus – hangzott a gyönyörű fogsorból.

Hosszabb-rövidebb távollét után harmadszor érkezem meg Moszkvába. Ismerősként üdvözlöm már a várost, és úgy érzem, az szintén ismerősként fogad. Enged hivatalos merevségéből, tekintetemet nem homlokára, nem rengeteg aranykupolájának kereszt- és csillagdiadémjára vonja. Most már néha-néha szemébe nézhetek.

– Nos, mi a véleménye Oroszországról?

Ezt kérdezi mindenki, akivel találkozom. Persze, nem azért kérdik, mert kíváncsiak rá, hanem hogy esetleg vitába szállhassanak. Nem tértem ki előle. Egyik proletáríró estélyén készségesen megfeleltem.

– Véleményem több oldalú. Engedjék meg, hogy önöknek a legrosszabbat mondhassam el. Nem látom annak a testvéries szellemnek, annak a paradicsomi új világnak a derengését, melyről a 19. század magántudósai padlásszobáikban éjszakánként annyit vitáztak és álmodoztak.

Az emberek érintkezésében általában nemcsak a testvériességet, de a kötelező udvariasságot is alig tapasztalom. Az életben versengést, gyanakvást láttam, irigységet is. Az utcán gorombaságot és könyörtelenséget.

A koldusoknak például a kommunisták nem adnak alamizsnát. Valami rideg elv páncélzatában mereven haladnak el a földön kuporgó apátlan-anyátlan gyerekek előtt. Ezekben a nyomorultakban is meglátnák az „osztályellenséget”?

A társaság kíváncsian hallgat. Az egyenlőséget említem.

– Ó, az egyenlőség! – kapnak rajta. – Kemény küzdelmet folytatunk ez ellen az egyenlősítési mozgalom, az uravnyiróvka ellen! Majdnem beletört a bicskánk ezekbe a szép szóvirágokba!

Megtudtam tőlük: kezdetben volt kísérlet, hogy minden dolgozó egyforma ellátást, egyforma fizetést kapjon. Majdnem végzetes következménye lett. A gyárakban épp csak tengett-lengett a munka, mindenki a szomszédját nézte, nehogy véletlenül többet dolgozzék, mint az. Ma az érdemet a végzett munka szerint jutalmazzák. Igenis, vannak, akik jól keresnek, vannak, akik nagyon jól keresnek. De mindenki csak a saját munkája után tehet szert jövedelemre!

– De vannak rétegek – vágtam közbe –, s a rétegek közt szemmel láthatóan elég nagy a különbség. Vannak, akik autón járnak, akik minden kényelmet megengedhetnek maguknak, és vannak, akik rongyos öltözékekben gyalogolnak az utcán.

– Ma még nem lehet másképp – mondják. – Még nem vagyunk a szocializmusban.

– Nem vettem észre – feleltem –, hogy azok, akiknek jó sorsuk van, annyi megértést, barátságot, közvetlen segíteni akarást tanúsítanának a kevésbé tehetősek irányában, amennyit az ember a szocializmus hirdetőitől elvárna.

Ezt tagadják. Aztán: akinek ereje és képessége van a „segítésre”, az rosszul is tenné, ha egyeseket segítene, amikor a közösségnek munkálkodva mindenki javát szolgálja!

– Attól tartok – folytattam –, hogy az önök lelkiismeretét nagyon könnyen megnyugtatja, hogy a proletárság már felszabadult, hogy most már mindenki egyformán boldogulhat, ha akar! Mintha kicsit gépiesen gondolkoznának.

Ezt is tagadják. A proletariátus még csak politikailag szabadult fel. Következő célját akkor fogja elérni, ha már nem lesz proletár, ha felépíti az osztály nélküli társadalmat.

– Az mikor lesz?

– A második ötéves terv végén.

– És addig csak a munkát nézik, csak a teljesítményt, ugye? Az aljnépet, a lumpenproletariátust például bizonyára megvetik. Elfeledik, hogy valaha annak élete, annak nyomora volt jelszavaik leggazdagabb fegyvertára. Az írók arról írtak, vele bizonygatták a régi rendszer tarthatatlanságát. Szónokaik ajkán annak a szenvedése kiáltott leghangosabban az égre.

– Bocsásson meg, ez valóban kispolgári érzelgősség.

– Attól tartok, hogy ezen az úton haladva a proletariátus felszabadítása is kispolgári érzelgősség. Bocsássanak meg, hogy kimondom, amit gondolok.

– Példákat mondjon.

– Kifogástalan iskolákat láttam. Láttam sok gyermekkertet is. De hányszor megesett velem, hogy az ilyen intézmények előtt magányos gyermeket láttam a járdák szélén ülni. Láttam a tengerparti gyermeküdülőket, ifjúmunkás-otthonokat. Visszatérve Moszkvába, a mellékutcák porában, az udvarokon is láttam gyermekeket. Ezek mért nem voltak a tengerparton? Sok jelenséget láttam, amin nyugaton fel szoktam háborodni, vagy legalább lelkiismeret-furdalást érzek. Itt is sokkal többre becsülném a költőt, ha Sztálin helyett azokat a szegény napszámosokat énekelné meg, akiket én a minap vagy negyvenes csoportban ebédre várakozni láttam.

Egyik ismerősöm nagy csodálkozásomra igazat ad. Igen, ez már neki is sokszor eszébe jutott, hogy itt sokkal többet törődnek a jövő társadalommal, általában a jövővel, az építéssel, mint az emberekkel. Maga is sok adatot tud a lelkületről, mely csak a célt látja, s minden más átmenet neki. Úgy van, ez az állandó feszült figyelés előre rideggé teszi a tekintetet.

– És ez a tökéletes jövővárás – fűztem én tovább –, úgy látszik, sok minden alól fölment a jelenben. Mint mindenütt, persze itt is számtalan jelét láttam az emberi rokonérzésnek. De láttam embereket, akik ebben a jövő felé való menetelésben közönyösek, kíméletlenek voltak társaik iránt. Durvák voltak, és senki sem szólt rájuk: hol a proletáröntudat, melyen én elsősorban összetartást, megértést, sőt emberszeretetet értek.

A többiek arra hivatkoznak, hogy az embereket nem lehet az egyik napról a másikra átalakítani. A gazdasági körülmények változásával fognak ők is változni! Tehát legelőször a gazdasági körülményeket kell megváltoztatni, a szocializmust kell felépíteni, ha ridegen, ha kegyetlenül is, csak minél előbb…

A társaság egyik tagja mindent a műveletlenséggel, az orosz nép elmaradottságával magyaráz. Az angolok például még kommunista mivoltukban is szmokingot hordanának.

Egy másik könyvet tesz elém.

– Az előbb a napszámosokról beszélt. Ez a regény velük foglalkozik. Elmondja küszködésüket, szegénységüket is. De elmondja azt is, hogy éltek azelőtt, és milyen út áll előttük.

Azután a szemembe néz:

– Önnek fogalma sincs arról, mi volt itt azelőtt. Harcolunk, verekszünk, az egész ország egy erjedés. Van színe, és van alja is. Nézzen meg itt most mindent alaposan, és jöjjön vissza, mondjuk, három év múlva.

Mindenre ez a végső feleletük. Azaz megint csak a konok jövővárás.

Nem szeretem az előkészített hivatalos látogatásokat: örülök, amikor Paul Nizan telefonál, volna-e kedvem holnap kimenni velük Bolsevóba. Felesége, Malraux-ék és Fagyejev társaságában egyik ott nyaraló barátját akarja meglátogatni; közben, ha idő kerül rá, megnézhetnénk a Gépéu nevezetes javítóintézetét is.

Már a vonaton elhatároztuk, hogy előbb a Gépéu fogolytáborát nézzük meg.

Az első meglepetés a „fogolytáborban”, hogy nem vettem észre, mikor léptem át a határát.

– Már az állomástól fogva a tábor területén jártak – magyarázza a telep igazgatója, Bogoszlovszkij elvtárs, akitől tágas irodájában a fogolytelep után érdeklődünk.

– Hogyan, hát nincs bekerítve? Az emberek, akikkel az úton találkoztunk, már tolvajok voltak?

– Csendesebben. A titkárnőm itt a szomszéd szobában is az – volt. Az állomástól mindjárt balra az a nagy épület a mi kórházunk. A következő patkó alakú épület az egyik lakóházunk. Nem, semmi sincs bekerítve. Volt idő, amikor a „foglyok” maguk akartak kerítést, hisz a gyárakat is az övezi, de az elv miatt nem lehetett. Ezen fordul meg a dolog, a nagy kísérlet.

S rövidesen elmondja a telep történetét.

Dzserdzsinszkij már 1924-ben foglalkozott a gondolattal, miképp lehetne a megrögzött bűnösöket visszavezetni a társadalomba, hiszen – a kommunista felfogás szerint – maga a társadalom kergette őket a bűn útjára. Valami „emberátnevelő” intézet forgott a fejében.

Még abban az évben négy mesteremberrel, egy igazgatóval és tizennyolc tolvajjal megalapította ezt a telepet, ebben a fenyőerdőben. Az államtól szerzett némi kölcsönt; alapgondolata az volt, hogy a telepnek teljesen függetlennek kell lennie. Műhelyeket rendeztek be.

Ma a telep legfelsőbb kormányzó szerve a tagok teljes ülése, minden fontos kérdésben az határoz.

A kommunának háromezer-egyszáz tagja van. Célja, hogy a börtönből kikerülő bűnözőket valami mesterségre nevelje, elfeledtesse velük a múltat. De fölvesznek olyanokat is, akik még nem töltötték ki büntetésüket.

A telepen, ismétlem, csak az anyagi okból bűnözőknek van helyük. Aki féltékenységből gyilkolt, azt nem veszik fel. A rablógyilkost már igen. Különben a felvételt is a tagokból alakult bizottság végzi. Általában csak a tizenhat-huszonöt év köztieket veszik fel, nőt, férfit egyaránt.

Az újonnan jött kap annyi előleget, amivel itt be tud rendezkedni. Előleget és nem könyöradományt; az első pillanattól kezdve mindenkinek saját magának kell gondoskodnia magáról. Ingyen nem kap senki semmit.

Az újonnan jöttet azután beosztják valamelyik műhelybe vagy üzembe, ahová épp kedve húzza. Míg a mesterséget nem tanulja ki, havi kilencven rubel fizetést kap, amiből a teljes ellátása, élelem, lakás, orvos, fürdő, körülbelül hetven rubel. De mihelyt szakmunkás lesz, épp annyit keres, mint az orosz munkások általában.

Ma már nemcsak szakmunkások vannak. Az igazgató csak az adminisztrációs ügyeket vezeti és a pártot képviseli, három helyettese van, mindhárom volt tolvaj. Az iskolaügyek vezetője volt betörő.

– A tagok meg is nősülhetnek?

– Igen. Akár egymás között, akár kívülről.

– A nőtagok közt vannak prostituáltak is?

– Csak olyanok, akik emellett más bűnt is elkövettek. Akiknek az „átalakulása” befejeződött – erről is a taggyűlés dönt –, azok szakszervezeti tagok lesznek, és visszatérhetnek az életbe.

– Az első komoly nehézség akkor jelentkezett, amikor a megjavultak itt akartak maradni. Sok vita folyt ekörül. Végül úgy döntöttünk, hogy a telep évi tiszta jövedelméből – évente már huszonhatmillió rubel értékű árut termelnek – egy részt a telep bővítésére fordítunk. Ily módon az intézet, amelyet kezdetben csak átnevelőnek terveztek, valóságos várossá fejlődik.

Kitekintek az ablakon. A telep, a tiszta, rendezett környezet a szabad munkásoknak is ideális hely volna. A napszámosok például nem élnek ilyen jó viszonyok közt. A megtért bárányt itt is dédelgetnék? Vagy csak példa ez, kísérlet az egész? Így is érdekes.

– Hány ilyen telep van az országban?

– Kilenc. Kettő Ukrajnában, egy-egy Tomszkban és Gorkijban, a többi a Távol-Keleten.

– Hogy nézték a környékbeliek a tábor lakóit?

– Először igen gyanakvó szemmel. Azután megszokták. Most már össze is házasodnak velük.

– És itt a táborban nem volt visszaesés? A bűnözők az egyik napról a másikra levetették hajlamaikat?

– Volt egypár tragikus eset. Akkor láttam, milyen gyöngék vagyunk még, milyen keveset tudunk!

Az igazgató, szelíd szláv tekintetű, kecskeszakállas férfi, mindenért magát hibáztatja; szerinte nincs javíthatatlan bűnös. Ha van – még nem találták meg a kellő bánásmódot, a kellő orvosságot!

– Szóval ön nem hisz a lelki terheltségben?

– Nem, nem hihetek. Annak is megvan a maga reális oka. A nyomor, a család szétzüllése, gyermekkori megbántás…

– A tagok ismerik Lombrosót?

– Ó, nagy derültséggel olvassák! Minden télen van egy Lombrosó-szeminárium. Éjfélig együtt maradnak, olyan jó kedvük kerekedik. Verset is írtak róla, egész sereg tanulmányt.

– Mert általában kitűnő emberanyag ez. Nemcsak nagyszerű lakatosok (mindenki mosolyog), de az agyuk is remekül működik. Amellett gerincesek, összetartók.

Az igazgató egészen fellelkesül.

– És megtartják a szavukat. Micsoda találékonyság van bennük! Hisz bűnözőnek lenni, megátalkodott gonosztevőnek: az is egy fajtája a lázadásnak, szembenállás a régi társadalommal! El tudják képzelni, hogy a szakmabeli tudáson kívül mi minden szellemi és testi képességgel kell egy valamirevaló kasszafúrónak rendelkeznie? Nagy munkát végez, aki mindezt az értékes munka szolgálatába tudja állítani!

Mily nyomorult az ember! Mily megváltozott tekintettel hagyjuk el az irodát az igazgatóval, aki a telep megszemlélésére invitál bennünket! Bejövet őszinte tisztelettel üdvözöltem a fehér köpenyes fiatal titkárnőt. Most kedves, tiszta mosolya ellenére is hitvány találgatással nézem. Ki lehettél? Sikkasztó? Prostituált? Vagy a jobbik esetben: áruházi tolvaj?

– Kedves Vjera Ignatyevna, ha telefonálnak: egy óra múlva az étteremben vagyok.

A titkárnő bólint, és tovább veri az írógép billentyűit.

Csak most veszem szemügyre a telepet is. Nehezen törődöm bele, hogy fogházban vagyok, valami nyomasztó és kedvcsiklandozó érzés váltakozik bennem. Kíváncsian tekingetek körül; mit keresek, fegyvereseket? Széles sugárutakat látok, földszintes és emeletes épületeket, futkározó gyermekeket, négy teherautót, egy öntözőkocsit, aszfaltos utat.

Belépünk az első terembe, a munkások körülveszik Bogoszlovszkij elvtársat, jegyet reklamálnak tőle, amelyet a holnapi török–orosz birkózóversenyre ígért. Van, aki fél karral átöleli, úgy beszél hozzá.

A hatalmas műhelyben vagy százötven ember dolgozik; sítalpakat gyalulnak és hajlítanak. A következőkben teniszütőket készítenek – angol felírással. Nézem a nők és férfiak arcát, akik nyílt, barátságos tekintettel üdvözölnek bennünket.

Öt-hat műhelyen haladtunk át. A telep kizárólag sportcikkek gyártásával foglalkozik. Sít, szánt, tornaszereket: nyújtót, bordásfalat, ugróbakot készítenek. Külön épületben vannak a szövőtermek, ahol fürdőtrikót, sportharisnyát, dresszt, pulóvert állítanak elő. Megnéztük az iskolát. Maguk a növendékek festették a falak és a mennyezet freskóit: az emberiség történetét a rabszolgaságtól a mai korig. Nizan, aki odahaza Franciaországban középiskolai tanár, elcsodálkozott a laboratórium fölszerelésén.

Az iskolában készítik elő a novemberi évfordulóra tervezett kiállítás anyagát. Grafikonok, térképek borítják a falat, az asztalokon minden cikkből egy-egy minta.

Megnéztük a sporttelepet, a négy teniszpályán játszó hajdani poggyásztolvajokat és szállodai besurranókat. Sokan bicikliztek. Mások súlyt dobtak. Arrébb két futballcsapat mérkőzött.

Bejártuk az egész telepet. Az egyik ház földszintes szobájában fiatal festő hatalmas vásznon dolgozott. Allegorikus kép körvonalait láttam, a középen munkás állt, lába előtt meztelen nők és férfiak.

– Hé, Nizan! (Nizan jól tud oroszul.)

Elhatároztuk, hogy bemegyünk. Bemegyünk valamelyik munkáslakásba, megnézzük, hogyan élnek itt a hajdani fegyencek?

A festő udvariasan kidobott bennünket, felesége épp modellt állt. Az ajtón át kiabálva kértük tanácsát, kit látogathatnánk meg ebben a házban?

– Aki épp otthon van.

Két lakásba is bekopogtattunk, a harmadikban végre otthon találtuk a házigazdát: Viktor Nyikolájevics Popovot.

Zavartan mondtuk el látogatásunk célját. Szemtől szembe akartunk látni egy… hogyismondjuk…

Nizan elpirult, én is félszegen éreztem magam.

Viktor Nyikolájevics Popov előzékenyen leültetett bennünket. Nizannénak még egy bókot is megeresztett, és rövidesen eloszlatta zavarunkat. Nem, ő már nem szégyell semmit. Ő már túl van azon!

Megkértük, mondja el, hogy került ide?

De előbb hadd írjam le a lakását. Viktor Nyikolájevics szobája (a lakás konyhából, egy szobából, kamrából és mosdóból áll) a legkispolgáribb szoba volt, amit életemben láttam. Egyik oldalán zöld színű plüssdívány, amelynek támlája majd a mennyezetet érte. Vele szemben két egymás mellé állított faragott lábú ágy. A középen asztal, ugyancsak zöld plüssterítővel. A terítőn még egy csipketerítő, azon valami márványtál, benne levelek, amelyeket Viktor Nyikolájevics életében kapott. Amellett egy fényképalbum, három fényképpel, de szintén plüssborítóval. A falon „A vadász búcsúja” és „A vadász hazatérése,” közbül egy festmény, Lenin népgyűlésen szónokol. Az ablakon földig érő plüssfüggöny, előtte a földön négy cserép virág. Mindenütt kínos rend.

Viktor Nyikolájevics sunyi egérszemével kicsit büszkélkedve követi elismerő pillantásunkat. Alacsony, sovány alkatú ember, csontos, fekete arcából nagy orr emelkedik ki, olyan alakú, mint Pascalé. Harminckét éves. Négy éve van itt. Azelőtt hétszer volt elítélve.

– Lopás miatt, Viktor Nyikolájevics? – Nehezen jön ki torkomon a szó.

– Azért is, de legtöbbször… (ismeretlen szót használ). Üveget adtunk el drágakő gyanánt.

De előfordult egy eset, amikor „megállítottak” valakit.

Útlevélhamisításhoz is értett. Moszkvában ő rajzolta a legszebb pecséteket és aláírásokat.

– Hogy került erre a… pályára, Viktor Nyikolájevics?

Parasztcsaládból származik, de szülei 1910-ben Moszkvába költöztek, s azóta állandóan lopásból éltek.

– És hogy került ide?

1924-ben az egész családot elfogták és elítélték – nevetni fognak: ezúttal teljesen ártatlanul! – Ő nyolc hónapot kapott. (Összesen ötvenkét hónapot töltött börtönben.) Épp azelőtt nősült. Persze a feleségét is elítélték két hónapra.

A börtönben hallott arról, hogy van valami telep, ahol a veszendő lelkeket jobb útra akarják terelni. Ismerte már ő az ilyen lélekmentőket, a fogházakat is szokták járni vége-hosszatlan fecsegő vénkisasszonyok. Hat hónapja volt még hátra, az asszony már szabadon volt.

– Bevallom, azért akartam idejönni, hogy fél óra múlva már itt se legyek.

Írt az igazgatóságnak, tízoldalas levélben ecsetelte sorsát és olthatatlan vágyát, hogy minél előbb jó útra térhessen.

– Megkaptam a választ, amelyben az volt, hogy átlátnak a szitán, nekik ne papoljak (valóban elkövettem azt az ostobaságot, hogy a lélek fenyegetett üdvösségéről is írtam valamit), ne higgyem, hogy vidéki bevásárlókkal van dolgom. Ebből rögtön láttam, hogy ismernek; az üveget is vidékiek között szoktuk „elhelyezni”. De azért jöhetek, írták, ha tudok két ajánló tagot keríteni.

– Volt itt egy barátom; ő vállalta az egyik ajánlást. A másikat maga az igazgató. Még egy kikötés volt: ha megunom, visszamehetek a börtönbe, de innen nem szököm meg, ezt meg kell ígérnem. Megígértem. (Mosolyog.)

– Az első nap csak betyárbecsületből nem szöktem meg. Szerettem volna legalább a barátommal elintézni a dolgot. Nem mentem vele semmire, nem oldott fel a szavam alól. Akadálynak persze még ez sem volt komoly, de a napi veszekedéssel legalább másfél hetet eltöltöttünk. Közben beosztottak a csiszolóműhelybe, ahol akkor szörnyű anyagpocsékolás folyt. A műhelygyűlésen fel is szólaltam. Nagy vita kerekedett belőle, majdnem minden este összeültünk. Ha olyan nagy lumen vagy – mondták –, eredj be az esti tervezőtanfolyamra. Bementem, de oda is még csak azért, hogy belenézzek ebbe az egész dologba, s a szökést még jobban előkészítsem. (Papírokra lett volna szükségem.) A tervezőtanfolyam nem tetszett, de a rajzolás igen. Elhatároztam, hogy megtanulok jól rajzolni, de ez a kurzus hathónapos volt. Az asszony már türelmetlenkedett. Kérelmeztem, vegyék föl őt is. Fölvették, persze ő is azzal jött, hogy másnap már megyünk, nem értette, mit késlekedek annyit.

– Itt ragadtunk, akkor vettük észre, amikor már fél éve itt voltunk. Napról napra, azután hétről hétre halasztottuk a szökést, végre szégyelltük emlegetni. Utoljára akkor beszéltünk róla, amikor az asszony másállapotba került. Majd ha a kicsike megszületik, akkor lépünk meg. Közben persze az asszony is dolgozott; este a színjátszó csoportban próbál, a humoros darabokban igen nagy hasznát látják, mert jó kövér. Ő a legkövérebb nő az egész telepen. Most már a kicsike akkora, hogy attól kell félni, hogy ő lép meg egyszer a háztól.

– És a családja, Viktor Nyikolájevics? A szülei?

– Keveset tudok róluk. Utánam az egyik bátyám ide kéredzkedett, be is vettük, de megverte az egyik mestert, kitették.

– A régi barátok?

– Néhánnyal itt találkoztam. El-elbeszélgetünk a múltról. Egypáran a börtönökből is írnak, a protekciómat kérik. Tudniillik már a felvevő bizottság tagja vagyok. A szakszervezetben is van funkcióm: én vagyok a segéd-ünnepélyrendező. Én festem a plakátokra a szöveget. Valóban jól rajzolok – fejezi be nevetve.

– Mondja, Viktor Nyikolájevics. Komoly dolog az egész itten? Ez a javítás?

– Igen – feleli, és újra nevet.

Amire törekedtek: az új orosz színrendezésnek már jelentkezik társadalmi hatása. – Hamlet nem volt őrült – tudatja vélem a társaságban valaki –, tudatos összeesküvő volt. Magatartása a konspirációs munka remekműve!

Hamlet Oroszországban valóban mint tökéletes konspiráló viselkedik. A királyi udvarban valami új, felvilágosult áramlatot képvisel, melybe némi demokratikus íz is keveredik – ennek diadalra juttatása végett akarja megdönteni nagybátyja trónját, elűzni a hitvány udvaroncsereget, mely a moszkvai színpadon feltűnően hasonlít a cár környezetére. A holt atya megjelenése is az ő ötlete: ezzel a legendával akarja a népet a maga ügye mellé hangolni. Őrültnek tetteti magát – ez is csak fogás, a forradalmár óvatossága. Bravúros játéka és küzdelme a nyakára eresztett kémekkel: nyugaton lélektani példatár – Oroszországban lélegzet-elállító élethalálharc, detektívdrámába illő. Úgy is játsszák. A közönség táguló szemmel figyeli a kemény és ravasz hőst, aki minden csapdából kisiklik, és a vallásellenes gúnyszavak után a nihilisták diadalordításával szúrja le Poloniust. Hamlet nihilista.

Így alakítják át, azaz legyünk igazságosak: így helyezik új megvilágításba az összes klasszikus darabokat. A szövegen nem változtatnak. Ahogy tudósaik más szempontból, a dialektikus materializmuséból kommentálják, értékelik újra a történelmi eseményeket, a színészek is úgy kommentálják egy-egy taglejtéssel, felkiáltással a régi darabokat.

Kitűnően kommentálják, azt el kell ismerni.

Elképzelhetjük, mit hoznak ki a Velencei kalmár gaz burzsujából. És Harpagonból! Vagy a Kényeskedőkből!

A világirodalom minden komédiáját diadalmas bizonyság gyanánt játsszák: vajon nem a régi rend fonákságát gúnyolja-e valamennyi?

Az új orosz színiirodalom is a vígjátékban érte el először az irodalmi nívót. A szellem, úgy látszik, a kajánság gyökerein búvik át egyik korszakból a másikba. Az oroszoknál először ebből a gyökérből fakadt a legelevenebb, legpompásabb flóra, nemcsak a színpadon, de a mozivásznon és az irodalomban is. A régi társadalom gúnyolása után egykettőre elérkeztek a magukéhoz.

A darabok jó része persze meghajlik az új világszemlélet előtt, utolsó jeleneteikben még egy-két agitációs jelszót is eldörögnek – de a közönség nem ezért tódul a színházakba. A közönség nevetni akar, saját hibáin, fogyatékosságain, jelen és múltbeli tévedésein, melyekhez annyi szomorú emlék fűződhet, akar végre egy hatalmas röhejjel túladni. A darabok, mint a regények és filmek is, nem a rendszert – a rendszer figuráit gúnyolják. De azokat aztán kíméletlenül.

A moszkvai színházakban épp nyári szünet volt, a társulatok a vidéket járták. Itt is, ott is sikerült egyet utolérnem.

Akár nyugaton: a nagy sikerű vígjátékok itt is némi mintát követnek. Csaknem valamennyiben szerepel egy szókimondó, egyszerű, de romlatlan gondolkodású tatár vagy kaukázusi, vagy valamilyen más kisebb nemzet fia, aki a végén mindent rendbe hoz, azután a rendszer valamilyen aljas kihasználója, aki a bonyodalmat szövi, és – a leghálásabb alak – egy túlzó kommunista, aki Leninen is túl akar tenni. Szerepelnek még öregek, régi felfogású munkások vagy entellektuelek, akik ártatlan kedvességgel mindenen csodálkoznak. A darab tárgya rendszerint valamilyen kommunista eszme megvalósulásának nehézsége vagy annak egyenes félreértése.

A gúny a tragédiába is átcsap. Bulgakov darabjában, a „Turbinék napjai”-ban a tragikus hősök mellett ott csetlik-botlik a közönség nagy derültségére a fiatal vidéki tanuló, aki mindent szó szerint vesz, és ezzel mindent leleplez. A darab különben egy ellenforradalmi tiszti család „végnapjait” beszéli el, nemes és emberi modorban, a kárörvendés egyetlen hangja nélkül. A főhős, a fiatal kapitány szavait, aki a főtisztek árulása és futása után gimnazistakatonáit azzal küldi szét, hogy „a mi hazánk, uraim, elveszett” – a közönség halotti csendben, megindultan hallgatja. A kapitány revolverrel kezében esik el Petljura csapatai előtt – hátratekintek: a nők szemében könny csillog, a férfiak komoran néznek. Körül a páholyokban, melyeket ilyen feliratok díszítenek: „A Molotov-gyár munkásainak páholya”, a „A Putyilov-művek e heti legjobb munkásainak fenntartott helye” – némán figyel az ingujjra vetkőzött közönség.

Öngúny, önkritika jellemzik a mozik műsorát is. Kóstolót kaphat belőle az ember, még mielőtt magát a filmet látná.

Legtöbb orosz moziban, az újakban csaknem kivétel nélkül, a főterem mellett egy-két kisebb terem is van. A várakozó közönségnek az egyikben népszerű tudományos vagy esetleg politikai előadást, a másikban kabarét tartanak. Gúnydalokat énekelnek arról, hogy milyen rossz az orosz gyártmányú ruha, cipő, cigaretta. Dnyeprogeszben páros jelenetet adtak elő. Egy férfi kihozott egy kis panoptikumot, és hangosan hirdette, mi látható abban. „A pionírok leveleznek” – volt az első kép címe. – „De hisz én itt csupa öreg embert látok” – álmélkodott a társa, aki bekukucskált a készülékbe. – „A választ is megvárják” – hangzott a felelet. – „Apa hajat vágatni viszi a kisfiát” – magyarázta a kikiáltó a következő képet, mely két szakállas férfit ábrázolt. – „Ők is türelmesen megvárták, míg rájuk került a sor.” És így tovább.

Az orosz filmek nem oly jók, mint a hírük. Három-négy közepeset is végig kellett türelmeskednem, míg egy igazán megkapót láttam. A közepesekben is azonban bőven akad jelenet, mely mesteri rendezőre vall. Nem mondhatnám, hogy a filmekre, a jókra és a kevésbé jókra is az agitációs szándék a jellemző. Propaganda nemigen van bennük, legfeljebb világszemlélet, mely persze mégis nagyon különbözik például az amerikai filmek világszemléletétől. „Agitációjuk” legtöbbször annyi, hogy a munkások, parasztok életéről, küszködéséről szólnak. Ezt nem tartom agitációnak. Nekem például esztétikai érzékemet is jobban foglalkoztatja a munkások élete, mint például a fülig meztelen bárcsillagoké. Láttam az „Első szerelem”, a „Harmonika”, „Aljona szerelme”, „Akik kétszer születnek”, a „Vörös ördög”, az „Igazi kaukázusi”, a „Jobbágy világ” című filmeket. Az utóbbinál még mást is láttam Rosztovban.

A szünet után egy költő szavalt. A vers nemigen, de az ötlet annál inkább tetszett. Íme a nép és az irodalom találkozása! Rövidesen lehűltem. Versei végén a költő felszólította a közönséget, diktáljon neki nyolc rímet, három perc alatt költeményt farag belőlük. – Cethal! – kiáltotta rögtön valaki. Ötéves terv! Bacchanália! Északi sark! Vorosilov! Kaukázus!… A költő költői pózban írni kezdett. – Gyorsabban! – kiáltotta egy kedves női hang. – „Az északi sarktól a Kaukázusig épül az ötéves terv a burzsi cethalak acsarkodása ellenére, kiket majd Vorosilov…” – szavalta a költő, még költőibb pózban. A költeménnyel valóban három perc alatt elkészült; olyan is lett. Még a „gyorsabban” is benne volt. Közkívánatra ezután még egy verset mondott, lefestette Szovjetoroszországot a külföldi lapok tudósításai szerint. Förgeteges hahota és taps jutalmazta.

A filmek alatt a közönséget is figyeltem: mi tetszik neki, mi hagyja közönyösen? Az „Igazi kaukázusi”-ban cselédlány is szerepel, alázatos, tányértörő és buta – akár a polgári darabokban –, a proletár közönség is jókat derült a rovására!

A Cseljuszkin-expedíció hajótöröttjeiről készült filmet kétszer láttam. Mint maga az expedíció, a film is a szovjet repülők bravurját hirdette. A teremben minden második percben kitört a hurrázás. Az első gép megérkezik a jégmezőre – hurrá! Usakov a levegőbe emelkedik – hurrá, hurrá! Még a kutyákat is megmentik! A repülők a Vörös téren Sztálinnal, a hadsereg felvonul – mindannyiszor percekig dörgő taps és éljenzés rázta a termet, elfojtotta az óriási tankok dübörgését is.

Malraux-nak köszönhetem, hogy az orosz film büszkeségeit is láttam. Három délelőtt pergették előttünk a Potemkint, az Anyát, a Turkszibet – mindazokat, melyek a nyugati közönséget is meghódították. Szemmel kísérhettük az orosz film fejlődését.

Lepergettek egypárat a következő évad műsorából is, melyek mind kitűnő írók szövegei után készültek.

Rengeteg író van. Azok rengeteget írnak. És veszekszenek, hál’istennek. Itt is vannak különböző csoportok és irányzatok, az volna a végzetes, ha nem lennének. Rövid történetük a következő:

A forradalomhoz legelőször a futuristák csatlakoztak. Azt vallották, hogy amilyen forradalom esett a társadalomban, éppolyat kell véghezvinni a művészetek területén. Az érvelés logikus volt. A proletárok el is fogadták, csak a forradalmasított művészet termékeitől idegenkedtek. A futuristákból erre kivált egy csoport, mely hajlandó volt a proletárok színvonalához leereszkedni, illetve annak felemelésével foglalkozni. A szakszervezetekben úgynevezett proletkultokat alakítottak, s céljuk már nekik is az volt, hogy a munkásság soraiból új írógárdát, új irodalmat nevelnek. Maguknak igényelték az irodalom hivatalos irányítását. Működésüket a párt – Lenin és Trockij szerény személyét kivéve – nagy rokonszenvvel kísérte. Pár évig ők voltak a hangadók. Főleg programcikkeket és verseket írtak, de inkább programcikkeket. Verseik mind a személyes névmás többes első alakjával kezdődtek, és egy vagy több felkiáltójellel végződtek.

A többi költő azonközben a „Fekete medvéhez” címzett kávéházban gyülekezett, írta és olvasta fel azonnal alkotását a közönségnek, amely akkor – a NEP idején – lelkes síberekből és irodalombarát prostituáltakból állott. A költők minden vers után körbe jártak, és közvetlenül vették kézhez a társadalom honoráriumát.

A régi, addig is elismert modernek, a szimbolisták és a párt „öreg” írótagjai, mint Bjednüj, Szerafimovics, Gladkov csöndesen dolgoztak tovább.

A különféle csoportok kommunista tagjai 1924-ben megalapították a Proletárírók Orosz Szövetségét. Lapjuk címéül a forradalom kitörésének hónapját: Oktyábr-t tették. Az ő törekvésük is az volt, hogy a párttal hivatalos irodalomnak ismertessék el magukat. Leghevesebben Trockij szállt velük szembe, aki – túllőve egy kicsit a célon – azzal a kijelentéssel zúdította őket maga ellen, hogy proletár irodalom nem lehetséges, mert a forradalom alatt a proletariátus nem ér rá művészettel foglalkozni. Amikor rá fog érni, akkor pedig már nem lesz proletár, hanem az osztály nélküli társadalom tagja.

Babel, Pilnyák, Paszternák vezetésével csoportot és lapot alapítottak a „rokonszenvezők” is, Krasznaja Nov címmel. „Az irodalmat nem lehet lovasrohammal elfoglalni, mint Perekopot” – idézték Bucharin szavait.

Mellettük persze a legmodernebbek is csoportokat és lapokat alapítottak, csak közöttük legalább harmincféle irányzat volt az imagistáktól a proletár dadaistákig.

1926-ban a párttanácskozás a proletárírók álláspontját szentesítette, de a vezetést nem bízta rájuk, hanem felszólította őket, hogy műveikkel ők maguk szerezzék meg az irányítást.

Averbach, Tarászov-Rogyiónov, Bezümenszkij, Gladkov, Berezovszkij közreműködésével megjelent a Na Posztu című folyóirat. Feladatául ez is új proletárírók felfedezését és nevelését tűzte ki, akik jelentkeztek is. S akiket a Pravda röviden zöld csacsiknak nevezett. Az 1929-es charkovi kongresszus megint új csoportosulást, új jelszó kibocsátását eredményezte; „Írók, sajátítsátok el a materialista dialektika módszerét!” Kezdték elsajátítani, s a proletárírók száma ismét ijesztően elszaporodott. A Proletárírók Szövetsége végre megszerezte az irányítást.

Amikor váratlanul feloszlatták. Az első ötéves terv után végre nemcsak dolgozni és lelkesedni, de olvasni is ráértek az emberek. „Tízezer rossz proletárírónál többre becsülök ezer jól dolgozó proletárt” – mondta Sztálin. A jelszavak helyett végre minőség szerint osztályozták az írókat, s azokat, akik megütötték a mértéket, a Szovjetírók Szövetségében egyesítették, tekintet nélkül arra, hogy kommunista párttagok-e vagy sem. Ma ezenkívül működik még a Forradalmár Proletár Írók Nemzetközi Szövetsége is, amely azonban, mint neve is mutatja, elsősorban nemzetközi alakulat, benne az oroszoknak is csak alcsoportjuk van.

A proletár- és a szovjet írók között ma már alig van különbség. Valamennyien az új irányzatot, a szocialista realizmust követik, mely azt kéri az írótól, hogy a valóságot a maga teljességében, azaz ellentéteiben és fejlődésében tárja fel. Ami röviden azt jelenti, hogy ne hozsannázzon, hanem meggyőződését az életábrázolásain át fejezze ki, vagyis dolgozzék, írjon. Maradjon a maga területén. Nemrégiben Gorkij kezdeményezésére nagy nyelvtisztítási mozgalom indult.

A szovjet most más eszközökkel nyeri meg az írókat. Először is bámulatosan jól díjazza őket. Másutt az írók nyomora ejti kétségbe az embert, itt jó dolguk töltheti el aggodalommal. Az írók és művészek a tudósokkal együtt a szovjet társadalomban a létra legfelső fokán állnak, néha még a pártvezérek előtt.

A költő egy verséből egy hónapig szépen megél. A vers előbb gyári újságban jelenik meg, aztán napilapban, aztán folyóiratban, aztán könyvben; aztán lefordítják az Unió többi nemzetiségének nyelvére, ahol az irodalom hiányát jobban panaszolják, mint az esőét. A verset mindenütt soronként fizetik, három-öt rubeljével. A költők sokáig feltűnően rövid sorokat írtak.

A rengeteg szakmai közlönyön kívül minden üzemnek, gyárnak, minden szervezetnek, egyesületnek, alakulatnak külön újságja van. A városokban, a falvakban is.

Öreg munkások és parasztok a gimnazisták kedvtelésével szerkesztik és írják a maguk újságját. Van újságjuk persze az iskoláknak is. Oroszországban naponta negyvenmillió példány újság jelenik meg. Azontúl ott vannak a faliújságok, minden műhelyben csakúgy, mint a lakóházakban. Mindenki ír.

A szovjet írók azt állítják, hogy mindenki azt ír, amit akar. Magát a rendszert nem, de azon belül mindent bírálhatnak. Igaz ugyan, hogy egypár témától el vannak zárva, mint például a vallásosaktól, mert azokra nem kapnak kiadót, de ezzel szemben szabadon írhatnak olyanokról, melyektől a nyugatiak vannak elzárva. Így például teljes lelkinyugalommal izgathatnának a magántulajdon ellen vagy az egyház, a család ellen, ha mindez nem volna ott már régen lejátszott lemez. Az erotika terén meg vannak kötve. A szovjet épp ott-tartózkodásom alatt adta ki a teljes Proustot, Lawrence-t azonban elutasította. Pár év előtt a szovjet olvasók még azt a szót is fanyalogva olvasták, hogy „szív”. Szívről beszélni kispolgári érzelgősség volt.

A kommunisták a legnagyobb, a forradalom legnagyobb költőjének Majakovszkijt tartják, annak ellenére, hogy Lenin – nem minden ok nélkül – igen kevésre tartotta. Utána Bjednüj következik.

A „hozzáértők”, a nyugati típusú versolvasók és az írók nagy része is Paszternákot becsüli legtöbbre; olyasféle költő, mint Ady – Ady forradalmisága nélkül. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a kitűnő költővel, aki állítólag még azt a szót sem írta le, hogy „szovjet”, Ehrenburg társaságában kétszer is találkozhattam. Műveit az állam adja ki, a legutolsót is huszonötezer példányban.

Műveiből egyetlen példányt tudtam szerezni, azt is ajándékba. Moszkvában szépirodalmi könyvet alig lehet kapni.

– Igen – világosított fel Paszternák –, az első nap elkapkodnak mindent. Rengeteg könyvtár van, rengeteg olvasó.

1929–1933 között Gorkij műveiből 19.963.000 példány jelent meg. Mind azonnal elkelt.

Az olvasók nemcsak olvasnak, bírálnak is. A gyárakban egy-egy újonnan megjelent könyvet éppúgy megtárgyalnak, akár a kormány intézkedéseit.

Solohov legújabb könyvével, a Feltört ugar-ral a Szovjetkongresszus kiküldöttei külön ülésen foglalkoztak.

– És mit szólnak az ön könyveihez – kérdeztem Paszternákot –, azokkal még egy munkásgyűlés sem foglalkozott?

Paszternák szerény ember. Nehezen válaszol:

– Tavaly a Szamarkandi Kultúrbizottság húszezer harmonikát és az én összes műveimet igényelte…

Az írók nem tudnak eleget írni, az állam nem győz eleget kiadni. A forradalom kitörése óta tizenkétmillió különböző mű látott napvilágot. Meglátogattam egy könyvkiállítást. 1918-as csomagolópapírra nyomott könyvektől kezdve a mai csontpapíros díszkiadásokig a kiállítás az orosz szellemi élet minden küzdelmét föltárta. Egy rendszerét, mely tudósok könyvéből lépett napvilágra, könyvekkel rakta ki az útját, és azokkal igyekszik hódítani.

Hogy milyen tisztelet övezi az írókat, azt személyesen is tapasztaltam. Legtöbb városban megérkezésem után rögtön felkerestek a helybeli újságok munkatársai, és véleményemet kérték Rooseveltről, a Népszövetségről, Romain Rolland és André Gide nevű nyugati kollégáimról. Gyári küldöttségek jöttek, néha a város vezetői. Illés Bélával tévesztettek össze, a Moszkvában élő magyar íróval. A megbecsülés akkor sem csökkent, mikor felvilágosítottam őket. – Író, író! – kiáltották, és lefényképeztek.

Nyizsnyij-Novgorodot Makszim Gorkij után ma Gorkijnak nevezik. Bármily tisztelője vagyok a nagy írónak, sajnálom a város régi nevét, ha oroszul egyszerűen csak Alsó-Újvárost jelent is. De nevének puszta hangzása is már mi mindent jelentett! Mennyi keleti ízt, hangulatot, színt idézett fel, nyüzsgő vásárt, az Oka halászait, a hajóvontatókat a Volgán…

Mindez elszállt a régi névvel.

Moszkvában abban a hiszemben ültem fel az esti vonatra, hogy kelet felé utazom, Ázsia felé. Eddig körülbelül kilencezer kilométert tettem meg az országban, a legelőrehaladottabb vidék itt tárult szemem elé.

Ez az igazi Oroszország – világosítottak fel útitársaim. Itt dobogott mindig az orosz élet szíve, itt és nem a külföldet majmoló Pétervárott vagy az isten háta mögötti Moszkvában. Ez a mi hazánk.

A töltés mellett idillikus, csinos faházak suhantak; hármas ablakukat művészi fafaragás övezte, udvarukon virágágyak és tarkára pingált filagóriák díszlettek. Minden azt sugallta, hogy kulturált földre érkeztünk. A mosdóban még a vízvezeték is megindult. Az arcok egy századdal derültebbek, értelmesebbek voltak.

A 13. század eleje óta, mikor a mordvinok és a bulgárok becsapásai ellen megalapították, Nyizsnyij-Novgorod mindenkor az orosz fejlődés fellegvára volt. Itt alakult ki először a polgárság, itt is állt talpra már 1611-ben Kuzma Minyin vezetésével; a nemesség itt már 1858-ban kísérletet tett a jobbágyság felszabadítására. Erről a vidékről, ahol az orosz a cseremisszel, csuvassal, mordvinnal keveredik, innen való Gorkij, Korolenko, Szverdlov, maga Lenin is.

Az állomás előtt faháncsbocskort viselő parasztok tolongnak. A régi romantikus csónakhíd helyén most modern vashíd vezet át a széles Okán. Arrébb új vashíd épült a Volgára is. A két folyam összeömlésénél a százhúsz méteres fennsíkon fekszik a város rengeteg tornyával és bástyáival. Itt is van Kreml, még nagyobb és mutatósabb, mint Moszkvában. A házak rózsaszínre vannak festve, elképzelem, milyen festőiek lehetnek télen, a hó fehér egyhangúságában.

Míg a szobánkat kiutalják, a szálloda ódon folyosóján letelepszem az egyik bőrdíványra. Fáradt vagyok. A következő pillanatban, akár egy burleszk együgyű hőse, hátrahőkölök: a dívány karfájára borjú nagyságú farkas támasztja vicsorgó állkapcsát. Persze ki van tömve. De ötletnek így is jó. A lépcső előtt kétméteres medve tartja a lámpát. Az emeleten egy másik, az egész szálloda tele van vadállattal. Itt a környékben lőtték őket. A farkasokat tavaly.

A várost a fennsík szélén sétány keríti. A hirtelen meredek évszázados fái fölött messze ellátni a kék párás vidéken. Gyönyörű látkép. Itt a hegy lábánál nyeli el a telhetetlen Volga a vele egyenlő nagyságú Okát; kövéren, lustán kúszik vele a mezőkön, nehezen emészti a zsákmányt. Dagadt hátán hosszú sorban uszályok himbálóznak; apró vitorlások és motorcsónakok szökdelnek, mint a vízipókok.

Az Oka két partján végig gyárkémények füstölnek. Nyizsnyij kereskedőváros volt – Gorkij ipari központ lett. Itt van az ország legnagyobb gépkocsigyára, a huszonkétezer munkás naponta kétszázhúsz személy- és teherautót állít elő, amelyek csak valami csavar elhelyezésével különböznek a Ford-, illetve a Picard-autóktól… Itt építették fel a cincinnati esztergapadgyár hasonmását is. A telefongyárban négyezer munkás dolgozik. A környéken vannak a legfontosabb hadiüzemek, fegyver-, gépfegyver-, repülő-, tankgyárak. Vas, szén egyaránt bőven akad itt, s amellett a vidék stratégiai szempontból a legkedvezőbb fekvésű az országban. Mindezt a Kreml udvarán épült modern szovjetházban Schmidt párttitkár helyettesétől, Schwarzenstein elvtárstól tudjuk.

A gépkocsigyárnak csak a körüljárása majd egy óráig tartott. Dolgozott, működött, láttam a zakatoló gépeket, a kész gyártmányokat. Láttam az új munkásvárost. De láttam a nyomorúságos barakkokat is. A szakmunkások, amint megfigyeltem, elég jól élnek, étkezésük, ruházatuk megfelelő. A gyáron kívül napszámosok tömege hívta fel figyelmünket. Kenyérért álltak sort.

Gorkijban láttam a legszebb templomot, az orosz barokk stílusban épített díszes Sztroganov-katedrálist. Rettenetes állapotban van. Művészi kőfaragványai töredeznek, festett ablakai betörtek, szép kőkerítése omlófélben; udvarán valami kovácsműhely működik, a szentélyt gabonaraktárnak használják. Előtte a hajdani díszkertben dudva, ócskavas és ürülék.

Kerestem a Gorkij-emlékeket. A töpörödött kis faházból, ahol gyermekkorát töltötte, most is nagy csapat gyerek bámul ki; a szürkületben egy mezítlábas asszonyság mosdóvizet lódít az udvarra. A meredek utcácskán lelátni az Okára és azon túl a végtelen mezőkre. A másik faház, ahová csavargásai után megtért, már díszesebb. A harmadik ismét szegényes. A negyedik… a költő, csodálatos költői sors, a város csaknem mindegyik házában megfordult. Az utcák hemzsegnek az emlékektől. A hepehupás széles mellékutcákban fejezetenként ömlenek a jellegzetes Gorkij-alakok, mezítlábas legények, szakállas munkások, faháncsbocskort viselő parasztok… A villamossíneken hét gyönyörű, duzzadt tőgyű tehén vándorol át igazi orosz nyugalommal. Az egyik földszintes faház nyitott ablakából harmonika- és vidám énekszó hangzik. Végighallgatjuk, megtapsoljuk. Mintha a szobát előrebillentették volna: a három szépen díszített ablakot hirtelen egy hullám szőke gyerekleányarc önti el, egymás hegyén-hátán ágaskodnak, majd kicsordulnak az utcára. Dől belőlük a nevetés.

– Ebben a házban is lakott Gorkij?

– Igen! Igen! Csak tessék besétálni!

Az udvaron át távozunk. A ház mögött a szakadékig apró legelő terül el. A meredek szélén az esti tájat rongyos ruhájú férfi bámulja, olyan lompos öltözékben, aminőt Gorkij műveinek gazdag kelléktárában sem találni. Hóna alatt könyvet tart. Faháncsbocskorát meztelen lábára húzta, térde ki-kivillan a nadrágszárból, cafatokban lógó esőköpenyét gombok híján madzag tartja össze. Kicsoda, miből él?

A bútortröszt alkalmazottja, napi hat rubel a fizetése, de azontúl is keres, mert a vevőknek segít hazavinni az árut. Havi jövedelme kétszázötven-háromszáz rubel.

Azelőtt az autógyárban dolgozott, de otthagyta, amikor kórházba került.

– Milyen betegséggel?

Arról fogalma sincs.

Csak azt tudja, hogy az orvos le akarta beszélni a dohányzásról és a vodkáról. – Iván, Iván, nem való az neked – ismétli kicsit büszkélkedve az orvos szavait.

A dohányzást abba is hagyta, az ivást nem.

– Az nem árt – ez a véleménye, kitapasztalta.

Hóna alatt az a füzet „A gitárpengetés kézikönyve”.

Visszamenet az egyik mellékutca házának kapuja felett hosszú felirat a ma esti párttisztítás ülésére hívja a munkásságot, a párttagokat éppúgy, mint a pártonkívülieket.

Az első emeleti helyiségben támla nélküli padokon szoronganak a proletárok.

A padok előtt színpad, rajta az egyszerű asztal előtt három férfi és két nő. Az egyik férfi épp a tisztítás, a csisztka feladatáról beszél hihetetlen lassúsággal és száraz aktastílusban. A tisztogató bizottság azt vizsgálja, hogy a párttagok mennyire állják meg a helyüket a szovjet életben, azaz: 1. vezető szerepet játszanak-e a termelésben, 2. ideológiai képzettségük tökéletes-e, 3. magánéletük példaképül szolgálhat-e? Miért szükséges a párttisztítás? Azért, hogy: 1. a tudást és az aktivitást növelje, 2. a hibákat felfedje, 3. azokat, akik túlságosan elmerültek a napi munkában, a végcélra figyelmeztesse. A bizottság döntései: 1. a párttagságot megerősíti, 2. az eddigi párttagot tagjelöltté helyezi vissza, vagy a tagjelöltet rokonszenvezővé. Ezt azonban senki se vegye büntetésnek. A büntetés: kizárás.

Felszólítja a jelenlevőket, hogy a tisztításban vegyenek részt. Különösen a pártonkívülieket kéri, mondják el kifogásaikat a bizottság elé kerülő elvtársakról. Megállapítja, hogy a mostani ülésen harmincnyolc párttag, tíz ifjúmunkás és negyvenhét pártonkívüli van jelen.

S ezzel meg is kezdődik a tisztítás, amelynek egy kicsit vizsga-, egy kicsit bírósági tárgyalás jellege van.

A színpadra harminc év körüli munkás lép fel, helyet foglal az asztaltól jobbra, hogy mindenki jól láthassa. Röviden elmondja élete történetét. Aztán kérdést kap:

– Mi volt a 3. bolseviki kongresszus jelentősége?

A tisztítandó kicsit gondolkodik, aztán folyamatosan ezt válaszolja:

– Genf. Ez a kongresszus határozta meg először, ki lehet párttag. Plechanov szerint párttag lehet az, aki: 1. elfogadja a programot, 2. fizeti a pártadót, 3. képessége szerint dolgozik a párt érdekében.

– A kongresszus ezt az ajánlatot tette magáévá?

– Nem. Leninét. Mely szerint párttag az, aki: 1. elfogadja a párt programját, 2. fizeti a pártadót, és 3. állandóan részt vesz a párt munkájában, fenntartás nélkül teljesíti a reárótt feladatot.

Még egy kérdés következett, aztán az elnök a közönséghez fordult:

– Van valakinek terhelő adata az elvtárs proletár magatartása ellen?

Senkinek sincs.

A következő ugyancsak fiatal munkás, az előbbinek szinte hasonmása.

Adatok, életrajz. A pártnak csak három éve tagja.

– Mi a trockizmus?

– Álbaloldali frázisokkal leplezett jobboldali törekvés.

Ez készült. A vizsgáztatókat azonban nem könnyű meghatni. Kibontják a szövevényes kérdés minden szálát. Mit mondott Trockij az iparosításról, a parasztokról, erről, arról? A fiatalember mindenre megfelel, világosan, pontosan, mintha a pártsajtóból olvasná. Elítéli, hogy Trockij illegális lapot adott ki, szövetkezett a külföldi kapitalistákkal. „A trockizmus az ellenforradalom élcsapata” – ezzel fejezi be.

A bizottságnak ez sem elég. Újabb kérdéseket tesznek fel. Mindegyikre hibátlan választ kapnak.

– Van valakinek terhelő adata az elvtárs proletár magatartása ellen?

Van. Kiteregetik az elvtárs legszemélyesebb ügyeit. Már kétszer elvált. A nőt, akivel legutóbb volt ismeretségben, megverte… „A nő különben itt van a teremben – tanúskodhatik!”

Ketten a tisztítandó mellett szólalnak fel. Valaki úrhatnámsággal vádolja. Másvalaki szerfelett homályos lakáscserét ismertet, melyben az elvtárs erőszakosan járt el. Aki különben nemrég üzemvezető lett.

A vitának az elnök vet véget.

A bizottság csak nagy ritkán határoz azonnal. Döntését egy hét múlva tudatja az érdekeltekkel, akik akkor fellebbezhetnek, ha kedvük tartja.

Idősebb munkásnő kerül sorra. Egyik iskola élelmezési biztosa. Tőle semmit sem kérdeznek. A közönség soraiból csak egy felszólaló van, az is dicséri. Utána egy lakatos következik.

Éjfélre jár, amikor eltávozunk. Az utcán tudom meg, hogy ellentétben gyanakvásommal, a párttisztítók a kommunista vezetőket, sőt a kormányférfiakat is felelősségre vonják. Tavalyelőtt Kalinyin fejét is megmosták, mert a nőknek kezet csókolt, s ezzel rossz példát mutatott. Volt egy népbiztos, akit kizártak a pártból. Egy másikat, Mikojánt, a közélelmezés vezetőjét szigorúan megrótták, mert nem akadályozta meg, hogy az üzletekben a mérésnél ne csapják be a vásárlókat. Informátorom mindezt az újságokban olvasta.

Nyizsnyij-Novgorod régi vásárterén most főleg cipőfűzőt árulnak a vándorkereskedők. A nyüzsgő tömegben kapható még: ócska ruha, régi falióra, fazék, halinacsizma, fejkendő, kiégett villanykörte, rengeteg vadonatúj kalocsni, mosatlan fehérnemű és arrébb vakítóra fényesített tizennégy kályha nagyságú rézszamovár. Öregasszony fél darab fekete cipót árul, csak úgy a tenyerén. Odébb egy férfi valami államkölcsön kötvényét. A nép ruházata itt elszomorítóan szegényes. Az alsó lábszárt madzaggal felkötözött zsákvászon takarja, a lábfejet faháncsból készült bocskor. A kerítésnél a fényképészek egész lövészszázada sorakozik fölhúzott gépeikkel. Följebb ugyanannyi vándorcipész, mellettük kis zsámoly azok számára, akik lábbelijüket ott helyben megtalpaltatják.

Az élelmiszerpiac képe derültebb. A környékbeli parasztok és kolhozmegbízottak burgonyát, vajat, túrót, gyümölcsöt, tojást árulnak a földön, a rögtönzött asztalokon és a kocsikon. A tojás darabja negyven kopeka, az almáé tíz-harminc. Megszólítottunk egy-két parasztot. A környező falvakban a lakosságnak csak körülbelül a fele alakított kolhozt. A többi magángazdálkodást folytat. – Szóval még kulákok?

– Isten ments! – mondta tiltakozó karmozdulattal a kis szakállas, akihez ezt a kérdést intéztük. Majdhogy keresztet nem vetett.

– Szegényparasztok vagyunk mi, bátyuska – tette hozzá –, csak a magunkén izzadunk.

– Milyen az élet a falun?

– Szegényes, bátyuska, szegényes. Küzdünk, dolgozunk. Adj egy cigarettát.

A tüzet elutasította. Nem gyújtott rá.

– Nem én dohányzom, hanem odahaza a fiam. Neki viszem ajándékba. Nézd, már nyolc darabot kerítettem – mondta ravaszul hunyorogva, ahogy a doboz fedelét kipattintotta.

– Hol laksz, bátyuska?

– Arra föl, a Volga mellett.

Meglátogathatjuk-e? Holnap úgyis a Volga felső folyását akarjuk bejárni, föl egész Gorogyecig, ahol az óhitűek éltek, ahol most a pionírok ezrei táboroznak.

– Az a legszebb város a világon, azt nézzétek meg!

Másnap reggel útra készen haladok el először a medvék, aztán a portás előtt. Levelet nyújt át: magyar bélyeg.

Még ma haza kell indulnom.

– Mikor megy a legközelebbi vonat Moszkvába?

– Este nyolckor.

Addigra visszatérhetünk Gorogyecből.

Ez volt az utolsó tanulmányi napom Oroszországban.

A meredekbe vágott autóúton legördültünk a fennsíkról. A kopott külvárosban gyakorlatra nyargaló lovas katonákat előztünk meg. Gyárak, fatelepek váltakoztak. Közöttük jobb kéz felől néha-néha kivillant a Volga. A parton horgászok álltak. A külvárosnak nem akart vége szakadni.

Végre kis mezőség következett legelésző csordákkal, de az sem tartott soká, beérkeztünk Szormovo gép- és hajógyárai, aztán a balachnai papírművek végtelen telepei közé. A Volga mellett kilométerek hosszán áll a magasra felhalmozott fenyőfa. Az út gidres-gödrös; a gyár rengeteg épülete közt gyári munkások szegényes munkásöltözetben. Mióta elindultunk, azóta szakadatlanul hosszú fenyőszálakkal megrakott szekerek vonulnak szembe velünk.

A papírüzem után hirtelen mintha más égöv alá jutottunk volna. Nyírfák mögött széles utcájú falu. De mintha még mennybolt is más ragyogna felette, más nap sütné. Az utcán végig seprűk friss nyoma látszik; a házak előtt virágoskert és a házak – a házakon gyönyörű fafaragások. Színes faragás ékesíti a három ablakot, az ereszt, a homlokzat peremét: a tetőcsúcson mindenütt külön remeklés. Ezer cirádájával, mozgalmas vonalaival mindegyik ház olyan, mint egy miniatür orosz székesegyház. Az utca közepén álló kerekes kutak rácsozata is finom ízlésű faragás – népművészetben lubickol az egész falu.

És mindez az ártatlan pompa nem múltbeli örökség, nemcsak az atyák munkája. A faragások nem egy helyütt egészen frissek, minden második-harmadik ház csúcsán a felágaskodó díszletben ott vannak már az új rendszer jelképei.

Holott a faluban nem is parasztok élnek, hanem munkások, a szomszédos papír- és hajógyár alkalmazottai.

A következő falu éppoly díszes, akár az előbbi.

Az utána következő ugyancsak. A fafaragásokat itt már ízlésesen be is festették: kékre, sárgára, fehérre; májusi virágoskert színében pompázik az egész falu. Az udvarokon itt is magas, vékony antennadúcok állnak – tetejükön az énekesmadarak menedékházacskáival. Ez a rádió errefelé.

Itt már parasztok élnek. Itt lakhatik valahol a tegnapi ravasz cigarettagyűjtő, sajnos, nincs időnk felkeresni. Megyünk tovább. A negyedik faluban már nem érem be azzal, hogy a kocsit itt-ott megállítsam; kiszállunk, és egyenként megbámuljuk a házakat.

Nem értem az egész dolgot. A nyizsnyiji kerületben a parasztság mindég igen szegény volt, hisz Lenin is valahányszor az orosz nép nyomorával példálózott, mindannyiszor ezt a környéket emlegette. Vagy csak azért emlegette, mert ezt ismerte legjobban? A helyzet azóta sem változott.

– Milyen az élet errefelé? – kérdezzük a házak előtt ülő embereket.

– Csak olyan szegényes, taváris. Küszködünk.

– Ki faragja ezeket a szép díszeket a házakra?

– Mi faragjuk, mi farigcsálgatjuk.

Szívesen zsebre vágnék emlékül egy ilyen kis házat, úgy, ahogy van. Mást nem faragtok, tavárisok? Dobozt, botot, sótartót? Mást semmit sem faragnak.

Említem nekik, hogy nálunk az orosz hadifoglyok milyen szép cigarettatárcákat készítettek. Olyat most nem csinálnak?

Sose csináltak. Azaz, hogy…

Valaki emlékszik, hogy a háború alatt itt is divatosak voltak azok a dobozok. Gyönyörűeket lehetett látni. Persze, persze! Csakhogy azokat itt is hadifoglyok csinálták; szegény avsztrijszkijek és vengérecek: egy darab kenyérért cserélgették.

A falu szélén bemegyünk az egyik faházba. Bent már kevésbé díszes, mint kívül. A kis szobák tele vannak zsúfolva bútorral és fikusszal. A konyhából egy-két lépcső vezet le az istállóba és a tágas fészerbe. Itt van a „fürdő” is. Minden orosz házban van kezdetleges fürdő. Szűk deszkafülke az egész, benne a tűzhelyen hatalmas terméskő vagy vasdarab. Ezeket forróra hevítik, aztán leöntik vízzel, és a sűrű gőzben tisztálkodnak. Szappanozás helyett vékony nyírfavesszővel ütögetik egymást.

A falun túl dűlőutakon vágunk Gorogyec felé. Elmaradnak a házak, a földek; a keskeny úton jobbról-balról vadrózsafagallyak csapkodnak a kocsiba, hullatják ölünkbe pirosas szirmukat. Aztán elmaradnak azok is, és a vadon növő fűzek és nyírfák között rövidesen megérkezünk a 19-ik század elejére. Az autó zihálva szalad a derékig érő fűben, az égen vércse víjjog, sas köröz. Újra kiszállunk, és gyalog folytatjuk az utat. Mellettünk fénylik a Volga rengeteg homokszigetével és kiöntésével; berkeiből vadmadarak rebbennek föl. Ilyen lehetett a Tisza vidéke Petőfi korában. Lovon illenék utazni ezen a tájon, megeresztett kantárral élvezni a füllesztő hőségben a vágtatás szelét.

A Volga túlsó oldalán magas hegylánc nyúlik, a taréján egy-egy falucska tornya. Dél lesz nemsokára. Messze vagyunk még?

A síkságon kis emelkedés tűnik fel, a színjátszó nyírfák alatt nyolc-tíz faház tarkállik. Az emelkedés hajlatán burgonya- és kukoricaföldek. Arrébb tehenek harapják a sarjút.

A házak előtt vízmosta szakadék, benne a rekettyebokrok közt kis patak csorog a Volga felé. Oly szűk az út, hogy az autó kerekének a bejáratok küszöbén kell haladnia, ha nem akarunk lefordulni a mélységbe. Mihelyt biztonságosabb helyre érünk, ismét kiszállok.

A házacskák szorosan egymás mellett sorakoznak. Mindegyik hármas ablaka körül még az előbbieknél is elragadóbb faragások. Az utcai fal és a padláshomlokzat között mindegyiken széles csík, rajta együgyűen kedves virágok, sárkányok, lovak és muzsikok primitív alakjai. Köztük évszámok: 1845, 1810, 1823. Ami meglep, mert nem gondoltam, hogy a faházak ily hosszú élettartamúak. Nem látszik rajtuk az idő nyoma. Igaz, hogy a sárkányok zöld pikkelyeit, a rózsák piros szirmait frissen festették. A moszkvai néprajzi múzeumban sem láttam ilyen szépeket. Az egész kis tanya, a fölébe boruló nyírfákkal ott állhatna valamelyik orosz opera színpadán. A kéményekből fehér fonálban kanyarog a füst, a szakadék bokrain száradó fehérnemű. Bukolikus kép, nem szégyellem elragadottságom. Jól érzem magam, boldog vagyok, hogy ilyet látok. Mennyivel tisztább, igazibb művészet ez, mint a cárok palotája, az egyik, mintáival vidáman lobogó kapun ráadásul borjú lép ki, majd egy öreg mama, azután pedig libasorban tizenegy hat-nyolc év körüli kisgyerek.

– Hogy élnek itt, nénike?

A nénike válasz nélkül totyog le a szakadékba.

– Hogy vagytok, gyerekek?

Nem értik a kérdést. Egymás mögé bújnak, nevetgélnek, aztán az egyik példája után elvágtatnak a Volga felé.

A másik kapuban újra egy öreg néni.

– Hogy hívják ezt a falut, nagymama?

– Csorna.

– Hogyan?

– Csornának hívják.

Otthagyjuk Csornát is, sietnünk kell. A fiatal sofőr se járt soha erre; azt tudja csak, hogy a Volga mellett kell haladnunk, míg el nem jutunk valami révhez. Egylovas szekér jön szembe velünk, rajta magasra rakott bútorok, csirkeól, dunyhák és egy varrógép. Mellette mezítlábas, nagy szakállú muzsik majd térdig érő piros rubaskában. Még a sapkája is olyan, amilyent Tolsztoj előír.

– Messze van még Gorogyec?

– Egy óra járás.

Gyalog; de autón is, mert az sem haladhat gyorsabban itt a fűzfabokrok alatt. Végre fölkanyarodunk a gátra. Itt a rév. És ott szemben Gorogyec.

Ott csillog a széles folyó túloldalán tizenöt aranykupolájával a zöldellő hegy tetején. Piros falú házaiból csak egy-kettő merészkedett le inni a vízhez, mint a csordából elkószáló tehenek. A hegyoldalban festői kolostor húzódik, vörös zászló az rajta? Egy szolgálatkész szellőcske kifeszíti: valóban az. A város felett – szükséges még mondanom? – repülőgép kereng. A parton kisebb-nagyobb hajócskák ringatják magukat. Köztük van a mi kompunk is.

Már fél órája várunk, mikor az innenső parti révész elárulja, hogy a komp egyóránként közlekedik.

A folyón uszályhajó közeleg, hosszú kötél súrolja a bokrokat, nyerítés hallik, föltűnnek a vontatók: a hajót négy apró lovacska húzza.

Ismét eltelik egy félóra. Révészünk egykedvűen kenegeti a szurkot a parti homokban hanyatt fekve napozó csónakok domború hasára. – Várni kell – mondja –, tekintettel arra, hogy a komp „épp ebben a percben” ment innen át a másik oldalra.

Egy negyedóra múlva azt véli, hogy a komp odaát bizonyára megvárja, míg megtelik.

– Hát nem óránként közlekedik?

– Elvben igen. De gyakorlatban mindig megvárja, míg elég utas akad.

Elegendő utas rendszerint két-három óra alatt gyűlik össze. Mert a komp nagy. Gyönyörű, új komp – majd meglátjuk.

– Nem lehetne kiáltani érte?

– Nem hallatszik át.

Megnézem az órámat. Két óra. Nem szeretném lekésni a pesti találkát. Indulnunk kell.

Áttekintek még egyszer Gorogyec csillogó tetőire. Sajnálom, hogy nem kapaszkodhatom föl arra a hegyre. Úgy érzem, utazásom épp ezzel a félórával lett csonka. Mintha ott, azon a magaslaton várt volna a magyarázat, a felelet az orosz kérdésre, mindenre. Kielégítetlenül lépek az autóba. Három aranykupola, mint három egymás mellett sorakozó reflektor, egy pillanatig messze sugárzó fényt lövell. Gondolataim után a pontok. Az autó felhördül, nekiugrik a vakondtúrásoknak. Igen, Gorogyec a legszebb város a világon. Egyhuzamban utaztam Pestig.

Budapest, 1934. szeptember 12.–október 10.