Élőszóval^*

– A Magyar Nemzet szerkesztőségének tisztelgő köszöntését tolmácsolom. Szeretném elsőül megkérdezni: a hetvenötödik születésnap alkalmából jártál-e odahaza, Rácegrespusztán viszontlátni, ha nem is a szülőházat, de annak a puszta helyét?

A fogadó-, egyben dolgozószobában, amely Németh László negyvennégyes rejtőzésétől a Kháron ladikján kéziratlapjaiig, a Kossuth–Görgey-viaskodástól, a Tiszták-tól a tizenkilences emlékezésekig annyi jelenlétet, nagy szellemárnyat őriz, kettőnkön kívül jelen van minden titkok tudója, az oltalmazó, eligazító, a legfőbb tanú, a pszichológus és gyógypedagógus Flóra asszony. Törékenyen ül diluviális időkre emlékeztető, emeletesen magas régi Continental írógépe szomszédságában; a géphenger alá félig teleírt kéziratlap van befűzve.

– Flórával jártunk Cecén, Simontornyán, Ozorán, de Rácegresre már nem volt lelkem lemenni. Csak könnyeimet vihettem volna haza. Egy-egy portára betérek: meghalt ez is, az is. Ahogyan ez már nem is egyszer megtörtént, jönnek elém öreg bácsik, egykori iskolatársaim – fiai. Most halt meg testvérnéném is. Az emberek elmentek, elszármaztak, nemzetségem hulladozik, a pusztákat fölszámolták.

A kétszobás kovácsházat a puszták népe a felszabadulás után Illyés Gyulának ajándékozta. Mikor pedig azt a régi pusztát lerombolták, áttelepítették, más helyen építve föl újra, olyasmi motoszkált az emberek fejében, hogy híres ember, az szent igaz, de a tégla, mégis…

– Rácegrespusztán nem volt téglaégető, kellett minden jó tégla. Külön álltunk Flórával azon a régi napon, tanakodva, hogy legyen, mint legyen – szedjék szét a szülőházamat, mondtam végül. Apám szerzett anyámnak valamikor a konyha elé egy malomkövet. Asztalként szolgált, anyám azon mosta a zöldséget, merte szét a tejet. Ez a malomkő asztal maradt meg csak árván-egyedül. Elhozhattam volna, de nem mentünk le érte. Ha egyszer fölküldik, fölállítom a józsefhegyi kertben.

Hetvenöt éve az elmúlás ünnepén, halottak napján született, sajátos sorsában a halál, halottak, halottai a keletkező életre emlékeztetik.

– A halottak napja, születésnapom, krizantém- és gyertyaillattal, megpörkölődött fenyőgallyak csípős ízével, a ránk váró sült kacsa zsíros illatával keveredik bennem. A halálon mindig átsütött az élet izgalma.

Otthon a hegyen áll a temető. Halottak napján végigtérdepeltették velem a rokoni sírokat, de e térdeplés, a krizantém, az enyhe gyertyalobogás után jött a bor, anyánk kalácsa, az új csizma. Mert minden évben ez volt a nekem kijáró születésnapi prezent. Néha már aznap, másnap bizonyosan fölpróbáltam – akkoriban mindig hó volt már novemberben. Ropogott a gyermekléptek alatt.

– S ha az a havat ropogtató régi gyermek a létezést újra kezdhetné?!…

– Sok szenvedés jutott osztályrészemül. Nem érintem, hogy ezek mennyiben járultak hozzá emberi fejlődésemhez, csak annyit, hogy az erős próbákat ha nem kapom meg, nem láthattam volna ilyen világosan a társadalmat. Tizenkilenc után nem kéjutasként kerültem külföldre. Mennem kellett. Ha módomban áll, nem mentem volna. Ha nem alakítom sorsomat, szenvedés nélküli út áll előttem. Legfőbb álmom volt jegyző lenni Ozorán, erdész a tamási erdőben s tanárrá válni Szekszárdon, ez egyenesen az Olimposz tetejének ígérkezett.

Másként történt. Aki gyermekszobában nevelődik, nem tudja, mi az élet. Aki gorkiji, kassáki egyetemekre jár, bizonyos fokon fölénybe jut. Tudja, mi a lét. Mindazonáltal nem kívánom az utánam jövőknek, hogy olyan kemény próbákon keresztül jussanak el az irodalom küszöbéig, ahogyan én oda eljutottam.

Az „irodalom küszöbéig”, a két szó a pálya sorsfordító fejezetét érinti már. Illyés nem itt, nem először fejti ki azt, hogy költővé alkata folytán önkéntesen vált ugyan, a sorskérdések szószólójává azonban egyenesen lenni kényszerült. Pontosan e sorskérdések lázító feszítése, megválaszolatlansága miatt. Nem térhetett ki, mert már-már a torka padlatáig ért a kín, a magyar nép fogyása, sorsa, fenyegetettsége elől, ha már magyar költővé, s ami egyértelmű ezzel, klasszikus hagyományaink folytatójává lett. Ezt most a régi tartalommal ugyan, de új fogalmazásban veti fel:

– Voltaképpen lírai költő vagyok, s mégis nekem kell beöltöznöm újra meg újra Comeniusnak, minden sors vállalójának? Ez parancs, olyan hagyomány, amelyre klasszikus irodalmunk teljessége kényszerít. Java költőink, íróink soha nem tértek ki sorskérdéseink vállalása elől. Miután pedig a politika érdekesebb, keményebb műfaj, baltához hasonlítható, a szellem, az irodalom lombfűrész-munkája látszik alkalmasabbnak e feszültségek föloldására.

– Melyik sorskérdésünkre gondolsz?

– Elsősorban a kintiekre, diaszpóránkra és a magyar nemzetiségekre. Kiderült, hogy a XX. század legnagyobb problémája a nemzetiségi kérdés. Semmiféle szociális kérdés nem oldható meg a nemzeti s a nemzetiségi kérdés megoldása nélkül. A sovinizmus, nemzeti türelmetlenség idegbaj, elmebaj, világszerte küzdeni kellene ellene. Nem titok, munkásságom delén – bár lírai költő vagyok – ez a legnagyobb, szüntelenül foglalkoztató, zaklató gondom.

– E kérdésben, nevezzük akár nemzetinek, akár nemzetiséginek, a vezérgondolatot az a Petőfi mondta ki, aki a világszabadság kivívása érdekében „állt be” magyarnak:

– …„Ha nem születtem volna is…” A Petőfi-példa arra int, figyelmeztet, hogy nemzetinek és nemzetközinek lenni egy és ugyanaz, s igazán nemzetközivé csak a nemzeti, nemzetiségi kérdések megoldásának jussán válhatunk.

– Folytassunk önvizsgálatot. Hogyan vizsgáztunk mi a nemzetiségi kérdésből? – vetem közbe.

– Amióta csak fölmerült (mert nem teljes történelmünk során létezett), a magyar szellemi élet vizsgája kiválónak mondható. Ezt legutóbb, Teleki-drámámról, Teleki Lászlóról szólva, a Népszabadság hasábjain érintettem. Teleki „már 1849 tavaszán teljes egyenjogúságot követelt a magyarországi nem magyar anyanyelvű népek számára, európai fórumokon is”. Teleki a jövő embere volt, főleg a Duna-völgyi népek együttműködésének a dolgában. A példákat szaporíthatom. A nemzetiségi jogokért küzdő, a jobbágyfelszabadító Wesselényitől Németh Lászlóig, akinek vigyázó figyelme, nem is akármilyen, folytonosan a szomszédos népek történelme, irodalma, nyelve felé fordult. Hivatkozzam java irodalmunkra: Jókai román alakjaira, Mikszáth szlovákjaira, Tömörkény szerbjeire? Az oldalakról együttérzés, megbecsülés, mélységes szeretet árad. Nálunk egy Ady vont kardot, mikor bezárták Gogát. Legszebb irodalmi hagyományunk: megteremteni a Duna-völgyi békét. A magyar szellem példásan viselkedett – ezt a hagyományunkat kell folytatnunk.

– S hogy itt perzselő, kegyetlen elnyomás volt; az volt, természetesen. A szolgabírók azonban ugyanazt tették a magyar paraszttal, mint a nemzetiségiekkel. De kerüljünk közelebb a kérdéshez, járjuk körül, tapogassuk ki a hajszálgyökereit. A belemagyarázásokat, félreértéseket, vádakat oszlatandó.

– Magyar anyanyelvünket évszázadokon át a latin, majd a német köznyelv halványította, fedte be. Tehát magyar asszimilációs politikáról, nyelvünk erőszakos terjesztéséről, ha a vitázók tárgyilagosak akarnak lenni, csak ötven évnyire terjedően, a hatvanhetes kiegyezéstől tizenhét-tizennyolcig, az impériumváltozások koráig beszélhetünk, miután annak előtte mi voltunk az asszimiláció szenvedő alanyai. Ez az ötven év volt a csendőruralom ideje – de csendőruralom volt a magyar ajkú falvakban is.

Vessük össze ezt az ötven évet az elmúlt hatvan esztendő fájdalmaival, a magyar nemzetiségeket sújtó intézkedésekkel. Tárjuk föl kölcsönösen a kérdést a szomszéd államok szellemi embereivel, költőkkel, írókkal, tudósokkal. Szeretném remélni, hogy ez bekövetkezik, mert nincs más út ahhoz a tisztázáshoz, amely valamennyi Duna-völgyi népnek nemzeti és nemzetközi érdeke. A kisebbségi kérdés máris olyan izzó világprobléma hogy föl kell készülnünk megvilágítására és megoldására.

Néhány példát vetek közbe az erőszakos asszimiláció nyugati „sikereiről”. Ilyen az is, hogy 1946-ban már csak ötszáznyolcvannyolcezer ember, az Ír Köztársaság lakóinak huszonegy százaléka beszélt írül. Fuit. Volt. A többi anyanyelve betemettetett.

– Pontosan ők, az írek a példa arra, hogy az erőszakos asszimiláció semmit meg nem old, csak gyúanyagot teremt, amely robbanhat bármikor. Én a nemzetiségi kérdések megoldásában egyenesen emelkedést, előrehaladást látok. Közbevetve: mondanom sem kell, milyen keserű tapasztalatokat szereztem a kérdés vizsgálata, számontartása során.

Nem vagyok pesszimista. A Szovjetunió legkisebb népeinek is nemzeti autonómiája van. A katalánok, baszkok a minap kapták meg az önigazgatáshoz való jogukat. Az irányzat, a jogot megadni, világjelenség, a keserű példa bármennyi is. Ezeknek a számát én is megtetézhetem. Mistral tudott ugyan franciául, mégis provanszál anyanyelvén írta meg remekét, amelyért 1904-ben Nobel-díjat kapott. Mikor Franciaországban a XVIII. század végén kimondták a francia államnyelv egyedülvalóságát, az ország lakosságának több mint harminc százaléka még nem beszélt franciául. Charles de Coster Till Eulenspiegel-ét (La légende de Thyl Ulenspiegel) részben én fordítottam. De Coster francia nyelvű belga író, voltaképpen elfranciásított flamand, aki már franciául írt. De micsoda keserű bosszút áll művében azokon, akik anyanyelvét elorozták! Rabolni büntetlenül itt sem lehet; a rablás mindig robban.

Két kaszás, mondják faluhelyen a 77-re. Németh László, Veres Péter halálát a mai napig sem hevertem ki. Ebben az évben ledöntött Déry Tibor távozása, s a minap érkezett a kitűnő Kormos Pista halálhíre. Ebben az évben halt meg testvérnéném is.

Születésnapi „terveim”? Kimegyünk testvérnéném sírjához a megyeri és édesanyáméhoz a Farkasréti temetőbe. Itt nyugszanak Flóra szülei is. Szeretnék túllenni ezen az időn. Átadni a múltnak ezt a nehéz, két 7-es esztendőt.