Válasz Herdernek és Adynak

A most záruló évben Gottfried Herder nevezetes jövendölése ismét megrezzentette, ha csak a fölszínen is, szellemi életünket. A gyászos jóslatot, írta Grandpierre a Kortárs-ban, már csaknem kétszáz éve rengetegen emlegették, de pontosan sosem idézték. Ő így ismeri az első alkalommal 1791-ben kinyomtatott német szöveg általában idézett fordítását: „A mások közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.” A tüzetes fordítás ez: „A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finn-ugornak), mely a hódítók közé bejutott … Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.”

Nem akárki írta le, s nem akárhol tették közzé. A négykötetnyi Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit szerzője mögött akkor már ott volt az Über Ursprung der Sprache és egy nagy sor tanulmány Shakespeare-ről, Ossziánról, a Bibliáról, a különböző népek népköltészetéről. Rousseau a mestere és – sokak közt – Goethe a tanítványa. Okot keres, összefüggést mutat ki. Tekintélye a korszakán is tovább hat.

A mondat azon a helyen s abban a körben nem jóslat, megállapítás. Amikor a magyar szellemi élet tudatába jut: azt elborzasztó vérveszteség állapotában találja (évszázados ájultság után). A vérveszteség nem képletes: a magyar jakobinusok 1794 nyarán buknak alá. A bárd és a börtönajtó oly sűrűen voltaképpen az irodalomra, a szellemi életre csapódik le.

Közhelyszerű már a vigasz és önáltatás, hogy a fölkavaró – nem is megállapítás, hanem ítélet – olyanféle szúrás volt, mint az injekciós tűé. Forró, de üdvös lázt lövellt a legyöngült testbe és lélekbe; véglegesen elűzte a bajt; a nemzet, sőt a nép tudata megújult. Ezt vallja máig az irodalomtörténet. A géniusz talpra állt!

A fölfogás téves, a vélemény elhamarkodott, a vigasz: önáltatás. A nevezetes befecskendezés csak akkor vált áldásossá, addig hatott pezsdítően, amíg a szervezet maga is erősödőben volt. Ha nem: a romlás kórokozóihoz társult.

Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty szavaival rögtön másfajta jelt ad állapotáról a szenvedő. Itt még semmi önáltatás. A hangban a megnyerő – s ez tévesztheti meg azt, aki csak a hangra figyel –, hogy férfias. De mit közöl a jövőről?

 

…más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblü nép;

 

A Zrínyi második éneke szinte betű szerint foglalja versbe Herdert. A szózat itt nyelvezetet jelent.

Berzsenyi valahányszor így kezdte a szót, hogy Magyarokhoz szól – kell ismételnünk, hogy Herder injekciója alatt fejezi ki azt, amit az a megviselt test még mondani akar, hagyatkozásul? És a nyéki tépelődő? A szeszgőz és a kétségbeesés kettős agyborulatában megtiltotta, hogy gyermekei ajkáról hallja azt a versét, amelyre őt így ihlette az a jóslat: A sírt, hol nemzet süllyed el…

A jajpanasznál is riasztóbb a beteg ajkán a csönd. Vagy mikor a zsivaj fojtja el a sóhajt. Az a csengő-csilingelő nyüzsgés, az a lármás élénkség, aminek a kiegyezés korát mint a gazdasági fejlődés örvendetes idejét – megint csak elhamarkodottan – szokás ábrázolni; némított is az, mint minden népszipolyozás. A híres verssorban a szó, hogy másfél millió emberünk Amerikába nem kivándorolt, hanem kitántorgott, azért messze ható költői villámvillanat, hogy az a másfél millió az éhségtől botladozva kelt útra; láttatja az az egy szó ugyanakkor azt is, milyen állapotban lehettek az itthon maradottak. A statisztikusok komputerei percek alatt kidobják, hogy egy-egy ilyen népfogyás ha nem következik be, milyen néptöbblet lenne ma az ősi településen. A későbbiek során kell majd ezt számba vennünk.

A reformkor nagy beszédtárgya, hogy a magyar nyelv évtizedei két kézen számlálhatók, a század végére éppúgy csak téma, vagyis unalmat keltő tartalmatlan szószaporítás, akár egy másik; az az egyre ritkábban fölmerülő gond, hogy nemcsak a magyar szavak, hanem fogynak maguk a magyarok is.

Ezt a legjobban fölmerülő aggodalmat két hang hallgattatta el, elég ellentétes oldalról. Az a tábor, melynek még gyermeki ábrándozójaként először Hoitsy Pál harmincmillió magyart vélt sürgősen előállíthatónak. A másik tábornak az aggodalmakra, a láz tüneteire már nem is ellenérve, hanem csak legyintése volt: búsmagyarkodás, parlagi kuruckodás; vagyis oly reakciós téveszme, amely már csak azért is minden modern tematikából kiküszöbölendő.

S aki mégis szembe-szembenézett már száz év eltelte után Herder jóslatával? Ha úgy-ahogy volt szeme és ösztöne fölfogni a körötte történteket?

 

*

 

Félelmes és groteszk a kép, melyet Fülep Lajos egy ilyenről fest. Az illető, Fülep által a korszak egyik legnagyobb és legérzékenyebb tehetségének tartott férfi, így vall:

„…délelőtt, ha fölriadok a nehezen sikerült rövid álomból, és körülnézek abban az undok hotelszobában, mint a rab a cellában, teljesen-teljes egyedül a világon, tudod, mire gondolok? – nevetni fogsz rajta!”

Fülep Lajos barátja, keserűen tollászkodva, nagy szeme pilláit dörzsölve ilyenkor ezt gondolta: „most fölkel és fölöltözik az utolsó magyar.”

Egy újabb csöndes, de folyamatos szívóssággal átborozott éjszaka végén az illető még egy kis hajnali poharazás során meghitt barátjának mondta el ezt így, szó szerint. Az emléket leghívebben az ismétlés őrzi. Ezt a különös szöveget az idők folyamán gyakran fölidézte s így híven elméjébe véste az a hajdani jóbarát, a különben is szavahihető Fülep Lajos. Hisz Ady volt, aki beszélt. Így folytatta:

„…mikor a cipőt a lábamra húzom, erre a magyar lábamra, ezzel a magyar kezemmel – tudom, nevetséges, de nem tehetek róla, nem hagy el egy percre se, álmomban se …”

Az, hogy ő az utolsó élő magyar.

És közben, ahogy Fülep agyába az is bevésődött – Ady kinyújtotta a lábát, fölemelte a jobbját. Megnézte s megmutatta végsőül maradt magyar végtagjait.

„Olyan ez – folytatta aztán –, mint valami üldözöttségi mánia, csak neve nincs még, nem is ismerik.”

Neve ismeretes a kórlélektani kézikönyvekben, de ne azokból vegyük át még a legújabb, legdivatosabb, mégis elhamarkodott magyarázatot. Amikor mi azokat a könyveket forgattuk, a már akkor is nyüzsgő komplexusok nyomán mindezt Ézsaiás-, Jeremiás-komplexusnak nevezgettük diák-baráti körben, de akár tudományos bizonyításra készen. Már a Didónál panaszkodó Aeneas ebben szenvedett.

A próféták s a honvesztettek azonosították így magukat a népükkel. Hitték életre-halálra, hogy szemük a népük szeme, hogy fülük a népük, azazhogy nemzetiségük füle (mert nemzet akkor még nem volt); hogy nyelvükkel az Úr szól; vagyis a közösségük Géniusza, a megtartó szellem; az a különös zengzetű, mintegy külön magyar Nemtő (mely ugyan sajtóhibának köszönheti nevét, de akinek mintha mégis külön megtartó ereje volna).

S mert ők az utolsók, akik a törzs végzete ellen apellátát emelhetnek, s így nekik keményen, az eszelősségig bátran kell kiáltaniok, dacolva akár a törzs fölbőszültségével, akár a király haragjával.

Mert ők még tudják az igazságot.

És mindezek összefoglalásául a jövőt.

Ady azon a reggelen még ezt tagolta maga elé meredve: „Az én magyarságom nincs már sehol énrajtam kívül. A népben van; de benne nem él, mert nem tudatos, néma. Én látom: érzem benne. Ő nem tudja, nem érzi önmagában, ezért nem látná bennem se. Ez nincsen sehol rajtam kívül. Én vagyok az utolsó élő magyar.”

Maga Ady is eszelősségnek minősítette ezt az érzést. Mintha valaki más hangját hallaná saját magából. Egyszer egy ős „Kaján”-ét, egyszer azét a lápok fölött szellemként suhanó eltévedt lovasét, amelyről tán legmodernebb versét írta.

Fülep élesen elválasztja Ady kétségbeesett egyedülségi érzését az egzisztencialisták magányossági érzésétől és a kierkegaard-i kétségbeeséstől. A már-már klinikai fokon szorongó Ady, fejtegeti később Fülep, „a maga személyében nem magát féltette, hanem az ügyet, amelyet képviselt”. Ady szükségesnek tartja és elkerülhetetlennek érzi a forradalmat. Hitet tesz harcostársai és forradalmár barátai mellett, de erről is van fuldokló vallomása. „Ugyanazt gondolják, akarják, mint én, de az eszükben és szívükben, a gondolkodásukban és becsületességükben; – de ez, amit mondok, nincs a húsukban, veséjükben, tüdejükben, lélekrészükben – ez az én magyarságom –, pedig enélkül ezzel a néppel az ő forradalmát megcsinálni nem lehet… Itt még a legjobb forradalmár, a legtökéletesebb vezér sem elég, ha nincs benne az én magyarságom, mert akkor az a forradalom nem ennek a népnek a forradalma.”

De milyen néppel azonosította ő magát? Milyen vezért tudott volna követni? Dózsát; szívből mindig Dózsa népét vallotta a magáénak; nem győzte ismételni, véletlen adta alkalomkor is.

 

*

 

Ady lírai érzékenységével együtt dicsérjük jövőt látó érzékenységét. Jóslatok Magyarországról – ez volt címe cikkei egyik nagy hatású gyűjteményének. Miben lehettek volna fölrázóbbak az ő jövendölései Herderénél is?

Hogy rendre szemünk előtt váltak valóra.

Mivel magyarázható, hogy a tudatkeltő, a mélyreható sokk mégis alig mutatkozott? Az történt, ami Berzsenyi, Vörösmarty hangadásakor. Az esztétikum elfedte az etikumot. A zengzetes hang szinte vigaszt nyújtott az ellen, amit kifejezett; a ragyogó (tündöklően új) forma elvonta a figyelmet a komor (a sötéten régi) tartalom elől. S akik mégis erre füleltek volna? „Magyar vagyok én, bús magyar diák”, a lírikus még így mondhatta. Aki a bús dal szövegét helyesen értelmezte volna, bús magyar lett, még mint „kiművelt fő” is: már-már rasszizmustól óvandó tévelygő.

Mert ez a hang, ez az elbúsulás természetesen nem tetszett a tábornak, amelynek hivatalos előénekese aztán Rákosi Jenő lett; vezénylő mestere pedig az az „új kan – Báthory Erzsébet”, aki abban a hátborzongató költői képben úgy „rázta csöngőjét alkov-ágy csucsán”, hogy a már őrjöngve pusztuló nép jaja most se jusson magasabbra.

De akik észlelték is a magyar költészetnek ezt a századokon átvonuló, mindenkor oly Ady-s panaszhangját, vajon ők mire vélték és magyarázták, visszamenően is? Hogy a legutóbbit és a legtekintélyesebbet vegyük: Lukács György a magyar szellemi életnek erről a nemzetféltő sajátságáról nemegyszer azt mondta: abban voltaképpen egy letűnő osztály, a dzsentri és a született nemesség siratja magát. Aki tehát ezt nemzeti megnyilatkozásnak tartja, alapjában téved. E véleményével, mely ma is szellemtörténeti közvélemény, maga Lukács György téved. A szorongató aggodalomnak ezt a torokhangját ismeri a köznépi irodalom is; sajátsága a nem-írásos lírának, a népdalnak éppúgy, mint a kuruc költészetnek. Különben a hang legtökéletesebb összefogója, Ady sem volt dzsentri.

Nemes sem volt. Mi is hát? Újabb kényes – épp azért tisztázandó, legalább ujjheggyel érintendő – pont. Pusztán azért: miképp s honnan is fakadt Adyból annyi modern s alapjában mégsem dekadens ihletettségű vers s olyan érzelmek vallomása, melyek őt magát is hol megmosolyogtatták, hol megzavarták.

Elmélyülő munkája után Király István nálam nyilván fölkészültebben ad képet a sorsot annyiszor emlegető Ady tragikusságának tán legfájdalmasabb vonásáról: a torzulásról, amit korszaka nyomott szellemi arculatára is, mindmáig. A földet (főleg magyar ugart) járt irodalomtörténész, ha csak egy pillantásra szeme elé emeli az érmindszenti Ady-porta eredeti házának fényképét, megtéveszthetetlen bizonyságot lát arról, hogy aki abban a zsúpfedeles, mindössze három szűk ablakos kis jobbágyházban jött világra, annak apja saját kezűleg szántott és almozott, édesanyja maga fejte a tehenet, monyászott tikot, kevert moslékot a kocának. Az Ady-ős Ond vezér az összes unokájával Ady Lajos kiegyezéses fejében született.

 

*

 

A jajongásnak és a vicsorgásnak már-már mértéken túli fokán kora közéletében és szellemi, millenniumos szellemi világában érezte magát utolsó mohikánként utolsó magyarnak az érmindszenti jobbágytelek paraszt-élményű Ady Endréje. A hang hitelét hallva, elhalaszthatjuk azt a tüzetes nyomozást, vajon hiteles adatként vagy respektálandó szülői buzgalomként kezeljük, hogy az első anyakönyvi bejegyzésnek Adi Andrását valóban csak évek múlva íratja át Endrére az akkor már fölfelé tekintő apa – ez is Király István-i alaposságra s indokolásra vár. A százados panasz-szólam, mely az érmindszenti zsúptető alatt kapott hangszálakat, nem főúri sirám. Ady magasrendű lírája olyasféleképp szól a szívből, mint Karinthy cirkuszi akrobatájának a hegedűje. Korának legeurópaibb gondú költője nem legutolsó fia volt egy elnémuló népnek, hanem éppenséggel a legelső, olyan, aki kellő szinten szólni akart, mindenek ellenére, képtelen helyzetbe kényszerülve. Hisz maga is megmagyarázza a Fülep-közvetítette vallomásban:

„A gróf nyilván mindig érzi, hogy ő gróf, ha egyedül van is. A béres is, hogy ő béres, akár jó neki, amit érez, akár rossz. De egyik se érzi, a fajtájából ő az utolsó. Én meg mindig azt érzem. S ha tegnap is így volt, tegnapelőtt is, azelőtt is, mindig – akkor bizonyosan így igaz. Hát mondd meg te, lehet így élni?”

A gyakran visszatérő kérdés! – zárja le Ady vallomását Fülep egy olyan fölkiáltójellel, amely nem volna indokolt, ha nem azt fejezné ki, hogy az a kérdés nemcsak Adyt gyötörte, s azt ő, Fülep is, feleletre várva ismétli meg.

Igen, mindmáig visszatérő kérdés.

Nem válaszolhatunk rá méltóképpen, amíg a herderi kor kérdésére – a kérdést problémának is értve – nem adunk választ, már a mi korunkból. Olyan felelősséggel, ami akár egy eszelős – de Ady nagyságú – kérdezőnek kijár.

 

*

 

Ritkán készült nagyobb méretű és aranycirádásabb képkeret, mint Ady mostani megünneplése, a százéves fordulón. Mért kell mégis azokkal tartanunk, akik az ünneplést formálisnak érezték, a keretet üresnek. A tv-ben fölvonultatott fiatalok méltán húzogatták a vállukat, hogy mit mond nekik ez a költő. A nem is tudjuk hányszor elénk vetített Ady-portréból most az országos, sőt a világraszóló ragyogtatásban is hiányzott Ady lírájának fő vonása. Pusztán egy szerencsétlen sorsra jutott szó miatt. Hogy Ady magyarsága a fajiság felől nézhető, mindnyájunk előtt tisztán áll, hogy az Ady emlegette faj, fajta szónak semmi köze még a „tudományos” race-tanokhoz sem, annál kevésbé az ellenforradalmi „fajvédők” szólamaihoz. Nem néztünk mélyére Ady egy eredendően költői fogalmának, ezért nincs máig világos szembenézésünk magával a teljes Ady-képpel. Úgy-ahogy már kezdettől meg lett a helye abban a magasrendű költői vonulatban, melynek elején Kölcsey és Berzsenyi áll, állt helyt oly zord ég alatt, hogy az a zordság már végzetszerűnek tetszik.

Ady nemzedéke fölött sem volt könyörületesebb az ég. Még kevésbé az utána következő nemzedékek fölött, melyekre az ő jóslatainak beteljesedése zúdult. Szembe mertünk valaha nézni ezekkel a beteljesedésekkel is? Tudjuk, hogy a könyvek, cikkek, visszaemlékezések így-nevezte „diadalmas forradalom” alatt, mely az ő gondolatait is immár győztesnek hirdette, Ady bénulásos szája újra s újra ezt a szót akarta érthetően kimondani: Erdély. Mert olyan sötétet még ő sem jósolt, mint amit haldokló szemével látott. S nemcsak „népe egén”; földjén is. A mi tekintetünk már tárgyilagos. Szemünket az évek hideg járása éleslátásra edzette. Nem ereszthetünk hát pillát ezúttal sem. Miképp láthatnánk meg másként a reménynek azt a világosságát, amelyről e fejtegetések végén szólni akarunk?

A marxista pártok, elöl az akkor még élő Lenin pártjával, történelmi bűnnek nevezték azt a békediktátumot, amely a magyar anyanyelvűek közül minden harmadikat – összesen több mint hárommillió lelket – más államba helyezett. Az Ady rémálmaira rálicitáló idő a Baltikum-Adriatikum közti népek nemzeti egybeállásának ideje. Ez három darabból, az négyből van, amely még több darabbál forr vagy szerkesztődik össze. A magyar anyanyelvű közösség darabokra tört. Ilyen megrázkódtatás történelme során egyszer érte ezt a népet, Mohács után, amikor éppily módon szakadt három részre.

A herderi jóslat alapja, hogy a magyar a többi nagy-családos nép között egyedüli, kisszámú nép, itt alakul ki, még az iszlám időszakában. Ismerjük a számítgatásokat, mennyivel lett volna több magyar Mohács nélkül.

Lehet reális becslés, hogy a természetes szaporodás közös átlaga szerint a századunkban levált hárommillió ötven év folyamán mennyire nő természetes viszonyok között, a saját közösségében. Hozzávéve azok seregét, akik a rázkódtatások következményei miatt innen „tántorogtak” világgá, a katasztrófa világméretben párját ritkítja. Érhetővé válik a nemzet pusztulásának víziója, amikor a nagynémet fasiszta terjeszkedés megszállottjai leplezetlenül meghirdették igényüket a Dunántúlra. Nem volt alaptalan ez a veszély sem.

A számokkal mérhető meggyengülésnél szinte katasztrofálisabb lett, ami a nemzeti tudatot érte. Szellemi összetartó erő – a közérzés kohéziója – nélkül nincs nemzet. Nem néztünk szembe mindmáig azzal sem: mi is volt akkor annak a történelmi végzetességgel földre tapadt nemzetnek hangja? A hivatalos ország nem Ady föllebbezését írta az égre. Egy vasárnapi verselgető úriasszony jelmondatait. Közülük az egyik, hogy az a hajdani egész ország mennyország volt, a szerencsétlen irredentizmusával tovább bőszítette a környező nacionalizmust.

A másik jelmondat az igazságtalan helyzet rendezésének hitét és reményét nem földi, hanem mennybeli bölcsességbe vetve, messianisztikus ködbe kavarta. Ezt az Ady-szemléletű tábor nem tehette magáévá. Úgy elutasította, hogy – még egy szembenéznivaló – a Horthy-rendszerrel szemben szinte a szomszédos országok szellemével érzett közösséget. Masaryktól és Benestől több jót várt a nép, a nemzet javára, mint a magyar állam irányítóitól. S még egy szembenéznivalónk: eljött az idő, hogy a nemzetiségi kérdés szocialista vizsgálói is a kérdés gyakorlati megoldását oly függőségek láncolatától várták, hogy ahhoz, ha nem is ótestamentumi messianizmus, de legalább újtestamentumi chiliazmus kellett.

Ilyen széles körben kell alapot raknunk, szilárd feneket kerítenünk, hogy egy mély összefüggést kimutassunk. Nem tudunk Herder jóslatára végső választ adni Ady mélyreható meghallgatása nélkül. Nem hozhatjuk közel ifjúságunkhoz Ady szavát, ha nem érzékeltetjük, mi rezeg abban feleletül arra az ítéletre, amely nem csupán Herderé volt. Ady igazi arcával csak úgy tudunk szembenézni, ha szembenézünk már nem is Herderrel, hanem túlbuzgó tanítványaival, igéinek kicsavaróival.

 

*

 

Különös kutyaszorítóba került, aki Adynak és elődeinek vonalán akart lenni egyszerre hű európai és mégis – már Csokonai szavaival – „egy hív magyar”. Innen is, onnan is fenyegették furkók. De hát mondhatunk-e kevesebbet, mint amit minden „hív magyar” látott, annál világosabban, minél európaibb volt?

Azt a bizonyos méreggel gyógyító injekciós tűt, ha nekem kellett kezelnem, mindig félve nyomtam. Amint láttuk: a magyar betűértő európaiságát is az méri, hogyan viszonyul a (bár akaratlanul) megbélyegzett népe sorsához: negatív-e, pozitív-e benne a herderi reakció. Voltak érzékenyebb (nevezzük művészi) idegzetek, akik a beléjük ojtott veszélytudattal fogvacogtató láz pillanatait kapták. Országoknak csaknem az eltüntetésig való földarabolását, népeknek szervezett megsemmisítését szándékolni: volt itt ilyenre nem is messze példa. Lengyelországé, az örménységé, a zsidó népé és ne is soroljuk tovább, még hány nemzetiségé. Voltak számunkra is pillanatok – nem is távoliak –, amikor az ország virtuálisan megszűnt, a nemzet jövője hadak játéka lett. Majd azé a sakkozásé, ami a hatalmon osztozkodókra minden időben hárul. De hisz voltak tények is, és ugyancsak tartósak, amelyek túltettek népvándorlás kori hódítók vágy- és lázálmain. Szómérlegelés után, vagyis épp az eszmék tiszteletében kell vállalni az ide illő szóhasználatot: a XX. század derekán eszelősségének szabad utat engedve felelős államférfi – Benes – olyan kommentálással (a szavak súlyának olyan semmibe vevésével) foglaltatta kormányprogramba, majd törvénybe egy országrész magyarságának teljes jogfosztását, vagyis egy nép maradéktalan kiűzését, hogy a felelőtlen kórus rá évtizedekig az lett: vissza valamennyivel Ázsiába, ott a helyük, ahonnan éknek idefurakodtak. Úgynevezett tényleges veszedelmet ez nem jelentett, nem jelenthetett; de pusztán csak azért nem, mert a politikai táblán nemcsak a nacionalizmus húzhatott bábukat. De lelki, néplelkületi pusztítása az ilyen tajtékzásnak így is óriási. Mert hiszen van – s mi éppen erről beszélnénk – lelki veszedelem is; tudati s különös megnyilatkozásokkal köztudati torzulás.

Herder már európai tekintély, a szellemi életnek győztes irányítója, amikor jóslatára fölkapják fejüket – nemcsak a magyarok. Azoknak a népeknek a szellemi vezetői is, melyek közé az a kisszámú nép Herder szerint is be van ékelve. Herder nem rosszakaratú, de mégis szerencsétlen meghatározásával kezdődik az az „ébredés” is, amely a magyarságot egy sor egymásra utalt nép közt idegen testnek fogyja hirdetni. Batsányiék jelentkezésekor egy időben villognak a nyugat felől, a német oldalról a vérmezei bécsi pallosnak és a weimari tudós ítéletnek csapásai; és a többi égtáj felől már észlelhetők azok a villanások, amelyek később bizonyulnak majd az előbbieknél még végzetesebb csapásoknak. Herder mondatának második fele kettősen is félelmes: „talán már nyelvökkel is alig találkozunk”. Ez azt jelenti, hogy maga a magyarság már akkor sem vehető számba és tekintetbe; még azon a fokon sem, mint szomszédai; akik ha eddig nem is, most már figyelmezetten érezhetik maguk közt azt benyomakodottnak. Megindul a Duna tájon is a különböző anyanyelvűek középkori népközösségének szétszakadása.

Mindezeken túlvagyunk. A világ szellemi élete meglehetős fordulatot végzett. Bármennyire elsőfokúan döntőek, azaz mindennél nyomósabbak a materiális érdekek és érdekeltségek, érdemes szót is ejteni a latba. Ha mindez, ami itt az én tűmből kifakadt, lázt okozott, vállalom. Megnyugtatót mondhatok, még Herder meg-megjelenő árnya felé fordulva is.

Nem az én hivatásom jellemezni a közérzelmi gyűrűt, amely a múltban s közelmúltban bennünket övezett. Hőfokának alakulására közvetlenül nem hathatunk. „Diaszpóráink” helyzetének is észlelői vagyunk csupán. Hathatunk azonban mindkettőre saját körünkben való magatartásunkkal.

Gazdasági helyzetünk, közállapotaink alakulása jó ideje és messze távoli gyűrűkben: kontinensünkön túli távolságban is ébreszt megbecsülő figyelmet: nemegyszer sóvárgástól sem mentes tiszteletet. Mint olyan nép iránt, amely annyi megpróbáltatás után is talpra állt, s állta meg ismét helyét a világ népei közt, úgyhogy aztán a biztos fejlődés lépcsőfokain halad fölfelé. Herder nem ismerne rá. Még kevésbé, akik jóslatát kárörvendően terjesztették és toldogatták.

Az előbbiekhez hasonlóan az emelkedő alakulás, a tisztulás jeleit mutatja szellemi életünk is; múlóban az eszmei kavargásnak azok a tünetei, amelyektől ugyancsak visszahőkölt volna Ady szelleme. A szenvedélyeknek és félreértéseknek fokozódó eloszlása – ez a tisztánlátás – tárja föl, milyen nehéz feladatok várnak még szellemi életünkre. A nemzet időszerű tudatának szolgálata.

Ekként készíthetne mindezeken által biztató összefoglalást az az író is, aki ennyi aggódást összehordott. Elkészítettem, véletlenül még mielőtt e sorok írásába fogtam volna.

 

*

 

Csontpapíron jelenik meg, tehát már ezért is előkelőnek mondható a külföldi folyóirat, mely minden cikkét egyszerre a három nagy nyugati nyelven közli, hazánk ismertetését vette tervbe. Fessek én bevezető összképet, ez a megbecsülés ért. Petőfiről közzétett könyvem azzal lett a magyarok szemében is tanulságos egész, amit abba később a franciák számára írtam.

Nem először esik meg hát velem, hogy népünkről – országunkról – ilyen célra írt ismertetés befejeztekor azt gondolom: hátha mond ez valamit nemcsak olyan skandinávoknak és olyan dél-amerikaiaknak, akik sose hallottak rólunk harangszót sem, hanem saját országombelieknek is? Az elmondottak afféle emlékeztető jegyzékeként hadd iktassam be ezt a csontpapírra szánt bevezetést. Sokaknak, remélem, puszta adatismétlés. De mindannyiunknak szemszoktató lehet ez a madártávlatú kép.

Hosszú fekete bárka, álltában kormányzó evezőssel: Velence; facipős kislány fehér főkötővel: Hollandia; bikát kardtőrrel ingerlő férfi: Spanyolország; szoknyás katona dudával: Skócia.

Magyarország: lobogó sörényű paripán szoknyafélében vágtató csikós.

Aki egyáltalán ismerte, ezt a képet őrizte róla.

Kicserélhetjük vajon végre mindezeket a nagyatyai korból való kliséket, melyeket képzeletünk az illető országok igazabb címerének tart? Megrajzolható mai karakterisztikából egy-egy nép címere? Nagyon meg kell válogatni a jellemző vonásokat, hogy a sztereotip, tehát már üres képek helyett újat, elevent verjünk a köztudatba.

Ezeket a sorokat lírai költő, tehát illúzióromboló írja, mégpedig némi szürrealista köveken is élesült, tehát új valóságokat föltárni vágyó tollal.

Hazája új szemléletű címerpajzsának montage-ába ő ezeket az elemeket ajánlja.

A világon mintegy tizenöt-tizenhat millió magyar él. Ebből azonban csak tízmillió az ország területén, határain belül; a többi kívül, jelentékeny részben úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.

A magyarok anyanyelve se nem germán, se nem szláv, se nem latin eredetű, rokonságban Európában csak a távoli finnekkel és észtekkel van. A magyarok közül tehát minden harmadik nem ismervén vagy csak igen nehezen sajátíthatván el az övétől merőben más szerkezetű államnyelvet, számos – de számba mindmáig kellően nem vett – nehézségekkel küzd. Alapoka ennek az, hogy a századunkban oly nem várt erővel elharapózott nemzeti ingerültség, különösen a kisebbséggyötrő türelmetlenség ellenében sokhelyt hatástalan az a humanizmus is, melyet a szocializmus hirdet.

Ez volna a címer egyik fele. A másik, ahogy mindezt a nyelvi közösség alap-néptömege viseli. Az ő helyzetét is viszonylatai szabják meg. A villanyhuzal kicsapja a biztosítékot, bárhol esik mégoly csekély érintkezés; az országhatárok éppily érzékenyen őrzik gubancaikat. Egy rossz érintés, és lángban az emberiség háza. A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezhetik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról.

A Magyarországon élő magyarok magatartása e dologban első helyen ezt a szót kívánja: európai. Mit jelentett a humanisták ajkán kezdettől ez a szó? Fegyelmet a vitában, nemes versenyt a szent célok útján. A magyar szellemi élet mindjobban fölismeri hivatását: a világ minden táján élő magyar anyanyelvűeknek a népszerű humanizmus és a tudományos szocializmus kívánta magatartást sugallja. Nem könnyű helyzetben.

A nemzetiségek létjogait védő törvények Lenin szellemében – a SZU területén a történelem leghaladóbb elvein alapulnak. Európa ettől nyugatra eső részén mintegy húszmillió ember él nemzeti kisebbségi sorban. Ezek egy részének helyzete szerfölött viszonylagos.

Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.

Gyakori – illetve mind számosabb a fölsorolható – pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak leckét – a valósággal ellentétest –, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők „akaratából”: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, már-már apartheid sorsból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség: eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.

Ez még nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár. Nemegyszer torz helyzeteket teremtve. Egyanyanyelvű orvos és beteg csak tolmáccsal, mert csak a hivatalos nyelven beszélhet. Sokhelyt az a gyakorlat, hogy a nemzetiségeknek diplomát nyert fiait, ha az ilyen iskolázás után is megtartották anyanyelvüket, szülőhelyüktől távol, nekik idegen nyelvterületre helyezik. Szülőhelyükre pedig olyan értelmiségi kerül, aki az ottani nyelvet nem érti. Ekként százezres főnyi települések, megint csak egész városok kisebbségei legkényesebb fájdalmaikat is jobbadán mutogatással közölhetik, vagyis az egészségügyi szolgáltatás dzsungeli szintjén. Nyilván kelthet nevethetnéket – az humeur noire, illetve az humeur noir hatásaként – a kép: a gyóntató pap a híveit, a haldoklókat is, tolmács útján vallathatja. Hisz népe nyelvén a templomban sem prédikálhat. Kapott hegyesítést a toll a jakobinusok iskolájában is. Az ő szép álmaik közé tartozott ez is: egy állam, egy mértékrendszer, egy nyelv. Milyen kényelmes, mert hisz milyen logikus! Minden erőszakos asszimilációnak, népbeolvasztásnak ez az „eszmei” alibije. Holbach és Diderot elemi fokú tanítványai is meglepetten tekintenének egymásra s kommentálnák a különös eszmejárást, mely szerint tisztátalanként kezelt kisebbségeit egy-egy többség ma azért szorítja ki magából, hogy utolsó szálig bekebelezze.

 

*

 

Amilyen mértékben kinti erők ingerlően érintgetik, még a nem emberi közösségek és egységek is olyan mértékben fejlesztenek egészséges belső erőt, újabb kohéziót. A család, amelynek tagjait házon kívül méltatlan bánásmód éri, előbb-utóbb nemcsak azért tart össze, mert rokoni – vérségi – kapcsolat köti egybe. Az erőszak erkölcsi erőt is fejleszt; már csak a hatás-ellenhatás törvénye szerint, indukál aztán, majdnem úgy fejlesztve áramtöbbletet, mint a vízesések erőművei. A legzordabb nyomást is tündökletesre hasznosítja.

Magyarország ilyenféle működésben áll ma, vitathatatlanul és megbecsülten, Közép-Európának közepén.

A modern magyar szellemi élet kezdetben ugyan alapjaiban recsegve vette malomkerekeire a történelem tombolásának vad lökéseit. Föladatát hamarosan meglelte; megvolt a próba – és a hajdani siker –, hogy miképp működjék. A „rokontalan nép” irodalmából már az ezernégyszázas–ötszázas években kiemelkedett a legfelső európai szintre két nagy költő is, az egyik latin, a másik magyar nyelven. Az ország közéleti, szellemi és ádáz protestáns hitviták közepette jutott olyan magaslatra, hogy a kontinens első türelmi törvényét – a szabad vallást s annak anyanyelvi gyakorlatát – e földön hozták, 1606-ban. Legjobb közíróink példamutató higgadtsággal ilyen, ma is ható hagyományokat fejleszteni kínálnak, és vállalnak megbeszélést minden félreértés és ellentét eloszlatására, határon belül és kívül.

Sok bajt látott parasztjaink hagytak ránk egy szép szót és szokást: kaláka. Szomszédi összefogással ingyen megsegíteni valakit szüretben, az aratásban, a házépítésben. Béke tartósan ma már csak az állhat, ami ilyen szomszédi kalákában rakódik föl, hozatik tető alá.

Magyarország a viharzó világ közepette valamiféle szélárnyékban él. Ezt mutatja már városainak külső képe. Annyiszor romba dőlt, de konokan fölépített-kitakarított utcáinkon egy földrész lakója se tapasztalna mást, mint vendégszerető biztonságot.

Az ilyen országismertetés elkerülhetetlenül valamiféle idegenforgalmi propaganda is. A ténykedvelő lírikus másolhasson ide – a csábigék helyett – néhány adatot. Az 1977. év első tíz hónapjában tízmilliós hazánk határát tizenegymillió külföldi lépte át, magyar honos csaknem négymillió látogatott külföldre, háromszázezer tőkés országba. Ettől mintha még az annyiszor kéknek énekelt Dunánk már-már napközben is kék volna, nemcsak esti világításban. Partján nem csikósok nyüzsögnek hatlövetű fokosch-sal, hanem komoly, de mégis mosolygó szemű diákok és diáklányok, bölcseleti és technikai szakkönyvekkel. A nyelvünkkel is megbarátkozó idegen a társalgásra fülelve buszon, mozielőcsarnokban és étkezőhelyen azokról a témákról hallana fürge, szellemes, sőt csípős szabadszájúságtól sem mentes beszédet, mint civilizációnk bármely metropolisában. De van persze komorabb gondolatcsere is. Hisz megvan a gond, aminek mind gyakoribb szóba ejtésekor különleges felelősség szükséges.

Tébolyt terjeszt, aki bármily ellentétet bármily csekélyen úgy érint, hogy azzal a béke állapotát csak gondolatban is ingathatná. Ezt itt is hangsúlyozottan épp annak tudatában kell ismételni, hogy a nemzeti kisebbségek világszerte mind ingerültebben forrnak.

Nincs napszak, hogy az újságok erről ne közölnének új és új hírt. Mintha ezek a „néptöredékek” századunkban fokozottan éreznék azt, hogy az idő ellenük dolgozik. Látszólag van ez így. A civilizáció a népességet a városokba tereli, s a városok mindenkor az asszimilálódás olvasztótégelyei voltak. A gépek ezt oly förgeteges növekedéssel szolgálták, hogy ellentétükbe csaptak át, s elképzelhető, hogy még ők is fokozottan az ellenkező irányt segítik. Nemzeti jogaik érvényesítését, elsősorban népi nyelvük ápolását a katalánok például a rádió révén vívták ki s most a televízión át tökéletesítik, a kétoldalú (néha még jóakaratúnak is mondható) nyomás ellenében. Egy-egy nemzeti kisebbség – ahogy nemzet is – azzal veszthet napjainkban versenyt, ha népszaporulatával végzetesen lemarad. Vagyis ha népe közösségétől az egyén nem kap olyan tudatot, hogy utódai számára védelmet is kap: olyan közösséget, melyért egyenként is áldozatot hoz, aggódás nélkül: hittel a jövőben.

A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.