Adyról franciáknak^*

Ne higgyük, hogy ismerjük Dantét. Még az olaszoknak is bonyolult történelmi és nyelvészeti kulcsokat kell forgatniok, hogy behatoljanak abba a páncélszekrénybe, amelyben minden nemzeti irodalom a költői kincseit őrzi. Hát még az olyan nehezen megközelíthető nyelvnek, mint a magyar, mely Európában oly ismeretlen szerkezetű, akár a baszk, amelyhez nemegyszer párosították, elhamarkodottan; csak hasonlóság van köztük, nem rokonság.

Ady Endre költészetének mégis lehet a más nyelvűek számára egy tolmácsa: Bartók zenéje. Ady olyan forrásokból merítve, olyan szenvedéllyel újította meg a magyar költészetet, mint Bartók és annak nagy társa: Kodály, a zenét. Ahhoz a népes szellemi irányzathoz tartoztak (melyet Liszt is vállalt volna), amely kezdettől fogva állást foglalt az ellen, hogy az 1849-ben véresen levert független Magyarország valaha is Osztrák–Magyar Ország legyen; amely nem a német, hanem a francia szellemiség felé tájékozódott. Századokra visszamenő hagyományt folytatva. Amely oly mértékben tette magáévá az elnyomott parasztság ősi művészetét, hogy politikai megújulásának ügyéért – a feudalizmus lerombolásáért – is éles hangon hirdetett harcot.

Egy jómódú parasztgazda és egy protestáns pap leányának fiaként Ady 1877. november 22-én született magyar vidéken, mely ma Romániához tartozik. Eminens maturánsként került joghallgatónak abba a Debrecenbe, melyet nemcsak a magyarok neveznek kálvinista Rómának. Kossuth itt detronizálta 1849-ben a Habsburg-házat.

De nem államtisztviselő lett, aminek a család szánta, hanem ellenzéki újságíró, oly néppártisággal, mely már a szocializmust súrolta. Egy szenvedélyes, házasságtörő szerelem Párisba vitte. Zsenialitása a csodaszerrel táplált virágok gyorsaságával itt bontakozik ki. Szokatlanul merész érzékiségű szerelmi lírában és éppoly szokatlanul merész – az akkori Európa más költészetében szinte elképzelhetetlen – hazafias költészetben.

Nem ritka a klasszikus példa sem – Gogol, Heine, Turgenyev –, nyugati fővárosban ábrázolják szülőhonukat leghívebben, legközelebbről láttatva. A magyaroknak is messzi vidéki – Erdély-széli – fiatalember a rue Casimir Delavignye-ben Rimbaud-t olvas és – 1908-ban – Lautréamont-t, nyilván az asszony jóvoltából, aki múzsája lett. Baudelaire-t és Verlaine-t fordít. Hangja ezek árnyalatosságát idézi (nem utánozza), mikor párisi élményei keltik a verset. De szülőföldje-ihlette éppoly modern hangú verseiben – melyeket jobb híján nevezünk hazafiasoknak – úgy csattog, – úgy küldi átkait, mint hajdani hitsorsosa, D’Aubigné, már Genfből. Álomhozóul naponta a Bibliát olvasta, annak XVI. századi első magyar fordítását. „Hitetlenül hitt” Istenben, így foglalta rímbe.

A feudalizmust és a kapitalizmust a maga támaszául összetársította a császári Bécs. Ennek minden ellentáborát fűzik egybe ezek a versek, hangot adva a román, szlovák s a többi nemzetiség panaszainak is. A költőnek nem árt, hogy kenyérkeresete közben nemcsak a korszak budapesti N. R. F.-jébe, hanem „kiküldött munkatársként” napilapokba is dolgozik. Személyesen beszélt a még szocialista Millerand-nal. Hallgatta Jaurèst, oly odaadással, hogy mikor az meghal, a legméltóbb verses búcsúztató magyar nyelven siratja, már Budapesten.

A háborúellenes líra csaknem olyan kockázatos sikert ígér a költőnek, akár a háborús. Ady háborúval szemben álló költészete azonban egyenes folytatása volt az ő korábbi, „ellenállási” költészetének, s így hiteles volt, szívből jövő, egyéni. Költészete megegyszerűsödött, s ahogy ez már nagy költőkkel gyakori: még több tiszta művészi értéket mutatott. Olyan szinten volt „ellenálló” költő, amilyenen később Éluard, Aragon, Montale vagy Jouve.

A kifejezendő dolgában mégis alapjában különbözött azoktól. Aki ellenáll, remél. Ady utolsó szakaszának hatalmas képalkotó erővel bámulatosan zengő nyelvezetben versei a remény egy szikrája nélkül szólnak. Predesztinációsan kegyetlenek, mint nagy francia hittársának rímes háborgásai, iszonyú jövendölései.

Csakhogy Ady minden prófétai jóslata beteljesedett. Népe vak és bűnös elvéreztetése ellen is hiába hangzott a szava. Még a golgotai szenvedés is hasztalan volt. Az álom, a Duna-völgyi népek összebékülése helyett: újabb vérontás. Még a várva várt forradalom sem sikerült. A már testileg is megtört költő utolsó – legmegrázóbb s legművészibb – kötetének ez a címe: A halottak élén. A magyar kálvinista rítus szerint a gyászmenetet a pap és a kántor hangos zsoltárénekléssel vezeti végig a falun. Élete végén Ady ilyen szerepben látta magát: millió és millió hasztalan halott előénekeseként. A háború katasztrófája újabb katasztrófát hozott az ő népének. Minden harmadik magyart kiszakítottak az anyanyelvi közösségből; hazáját, akárcsak álmai birodalmát, szétdarabolták.

Noha már 1919 januárjában meghalt, mindmáig a század legnagyobb hatású költőjének tartják honfitársai. Szelleme különös összetartó erő az ország mai határain túl nem csak a magyar anyanyelvűek számára. De mindazok számára is, akik nem adták föl a hitet, hogy mégiscsak megvalósul a dunai népek egyetértése. Az, amelynek eszméit a fiatal magyar költő a francia szellem iskoláiban tökéletesítette.