Teleki László igaza

Nehéz fogalmazás elé állítja ezzel a „Kinek ajánlja?” kérdéssel a szerkesztőség a bemutató idején az írót. Hogyan elkerülni a szemérmetes magunk-kelletését? A menyasszonyságba szikkadt nő ön-szépítését, riszálkodását? Nézzünk tán a szokásosnál elszántabban a szívesség-nyújtotta tükörbe, használva egyben hátrapillantóul is.

Különc című darabomat tíz-egynéhány éve írtam. Már akkor a Nemzeti Színházra gondolva. Jellegzetesen nemzeti darabnak szántam, mint előtte s utána mindazokat, melyekhez akkortájt jobbadán a művészi erkölcs vezetett, a művészet területén látszólag távol eső kérdések érintésével. Közösségi, anyanyelvi közösségünk, olyan kérdései ezek, melyek föltárásához sem tanulmányban, de még versben sem remélhettem, hogy így mondjam: oratio rectá-t, vagyis mai szóval egy az egyben való beszédet. Így jutottam el a gondolathoz, hogy történelmünk sorsfordító pillanatairól, sorskérdéseink forrásáról a magam módján drámasorozatot írjak. Akár a magam nemegyszer szenvedélyes – lírikustól elvárható – meggyőződésével.

Nem színpadi mű, amelynek nincs áttételes hangja is; mélyebb értelmű a füllel hallhatónál. Az oratio obliqua ott is azt jelenti, hogy nem idézőjel közt, hanem sajátunkként közlünk akár szokatlan, de általunk megcáfolhatatlannak vélt mondandókat.

Teleki László egyénisége, pályafutása oly szokatlan, hogy kortársai méltán nézhették különcnek. A maguk látószögéből. Holott ő volt a szabályos, az egyenes, a logikus, a követendő – róla ez volt a mondandóm, művészileg s morálisan egyaránt, sőt még a történetkutató fölfogásával is. Korszaka volt tele illogikussággal. Zápolya korának – harácsolhatnékjával. Telekinek pályatársai voltak hozzá képest (majd az idő ítélete szerint) felhőjárók: mert hisz maguk alatt fűrészelték a fát. Azaz a nemzet még eleven ágait. Teleki volt a jövő embere, messzebb nézően egyben-másban Kossuthnál is. Főleg a Duna-völgyi népek együttműködésének dolgában.

Keresve se találhattam volna méltóbb múltbeli alakot jelen gondjaink kellő megértetésére.

Ha Horvátország azt az óhaját nyilvánítja, hogy elszakadni óhajt tőlünk, ennek én nem mondhatok ellent – ezt a véleményt fejezte ki emelt hangon Teleki László, már az 1848 őszének országgyűlésén döbbent csöndet keltve; vagyis nem tiltakozást. Nem először, nem is utolszor beszélt így – nyilvánosan is. Még a Batthyány-kormány nevezte ki ügyvivőnek Párisba. Hogy ott beszéljen s működjön.

Tizenhárom évig beszélt s működött Párisban, Genfben, Európa csaknem minden fővárosában s majd rövid ideig ismét Pesten úgy, hogy végül kézbe vehette volna az ország sorsát. S tán az egész Duna-medencéét, hiszen kint most a cseh, román, lengyel száműzöttekkel, Bratianuval, Czartoryskival szövi az együttműködés, az összebékülés szálait, tekintéllyel köztük: hisz már 49 tavaszán teljes egyenjogúságot követelt a magyarországi nem magyar anyanyelvű népek számára, európai fórumokon is.

Az 1861. év májusa a négy-öt legvégzetesebb magyar sorsfordulatok egyike. Megvolt a fegyver, de a puskapor nem robbanva, hanem csövön kívül égve adta ki erejét. Mi hiányzott hát?

Megvolt a vezér is. Egyáltalában nem az a „fantaszta”, aminek öngyilkossága után – öngyilkosságát is bizonyságul emlegetve – rögtön ábrázolni kezdték.

Ez a „különc” egyáltalán nem szokatlan jelenség. Közelebbről megnézve típus; benne áll abban a hosszú és nem ritkás sorban, melynek tagjai Wesselényitől Adyig úgy voltak a magyar függetlenség szabadságharcosai, hogy az akkori nemzetiségek jogaiért megkülönböztetetten is éles harcot vívtak.

Egy darabomnak sem kívántam oly sürgős előadást és olyan visszhangot, mint ennek. Főképp formálódása idején, tíz-tizenkét éve.

Mert még ezen túl is közöl néhány dolgot Teleki László nyelve.

 

*

 

Hogy ez a „különc” mire volt még megrázó példa: félig már azt el is mondtam.

Citálva Kossuthnak egy-két alkotmányjogi – korában megmagyarázható – kijelentését a nemzetiségi kívánalmakról, nem egy külhoni történetírás az egész magyar 48-at hovatovább reakciós mozgalomként plántálta magyar milliók fejébe is. A szabadságharc alaptörekvése más népfajok türelmetlen elnyomása volt, hirdették még azok is, akik ismerték Marx és Engels értelmezését és például azt a tényt, hogy a zsidók egyenjogúságát – jó húsz évvel megelőzve a Rajnán inneni Európa minden népét – épp a magyar iktatta törvénybe.

Amennyi felületes bírálat érte már rangos szellemi életünkben Kossuthot – s rajta át 48-at –, annyira kezdett hódítani Deák bölcsességének – s azon át 67-nek mint szükséges útnak – méltatása. Itt arról feledkezve meg, mibe is torkollt a bölcsen megnyitott út. Itt benn a feudalizmus és a finánctőke félelmes összetársulása folytán milliók földönfutása, világgá özönlése, „morbus hungaricus”-a, az írói erkölcs posványba süllyedése, szolgabíró-uralom, de fajra s népre való tekintet nélkül. Kint pedig a magyar nép hírének máig tartó szégyenbe keverése, második mohácsi végzetének, így anyagi romlásának is könnyelmű előkészítése.

Kovács Endrének ez évben megjelent Szemben a történelemmel című kitűnő könyve tudósi alapossággal tárja föl, hány szálból állt össze az az eredő – az az elkerülhetetlen rezultáns –, mely a múlt század végére az egész magyar nemzetet, mintegy magát a népet is mint Európa egyik párját ritkító nemzetiségi elnyomóját ábrázolta. S ez a legfontosabb „ténykörülmény” nemzedékeket sújt gazdaságilag is.

Ismerjük a már világot járt, tehát világhelyzet-ismerő Kossuth félelmes Kasszandra-jóslatát. Teleki, az angol–franciás műveltségű s látókörű még félelmesebbet jósolt, ha sorsunkat nem a köröttünk élő népekéhez, hanem a Habsburg–német, majd teljesen a nagynémet törekvésekhez kötjük. Szívének golyó-fakasztotta vérével pecsételte meg ezt a testamentumot, melyben hányadszor, ezek a szavak merülnek föl, mint egy behódolás következményei: úrhatnámság, árulás, felelőtlenség, bomlás, szétszóratás, nemzeti katasztrófa. És mint legbaljósabb: kompromittálódunk a szabad népek előtt.

Így lett. De az a kép hamis, hogy Magyarország, mely 61-ben Deákkal szemben szavazatát (törvényesen is) Teleki Lászlóra adta, Európa jogtipró országává cserélődött; hogy Petőfi és Kossuth népe ily végzetesen kifordult önnönmagából – mindössze harminc év alatt! Mert hisz – tudjuk – e korszak alatt is, de még inkább azután, Ady idejében állt ki védeni a sokféle jogok közt kiemelten a nemzetiségi jogokat annyi kitűnő közszereplő, de lám, még lírikus is, hogy… bár egytizedüknek hallanánk hasonló hangját ma a magyar diaszpórák területéről.

Vagy akár saját szellemi életünkből.

Az a nemzetközien oly gyászos századfordulói ábrázolásunk különös tüneteket keltve szívódott be sokunk tudatába is. Ötven éve fordult úgy, hogy a mi diaszpóránk – hogy ezt a szót használjuk – sérelmeire kellene meghalló fül. Emlékezzünk a történelmi közelmúlt elhárító válaszaira: Ne feledjük, mit míveltünk mi! (Az alatt a harminc-egynéhány év alatt is.) Majd: ne nehezítsük szomszéd eszmebarátaink dolgát. Ha pedig most fogalmazódna kasszandrai jóslat – nem, elég volt ebből a sok sötét szóból, hogy sorskérdés, hazafibú, népsiratás, kohézióhiány, oldódó kéve, azaz honveszély és nemzethalál. Kérdem is, nem keltek-e már ennyivel ónos unalmat. Okkal kérdem. Arra gondolva, kinek is ajánljam az én Különc-öm nyugtalan töprengéseit.

 

*

 

Nem vagyok pesti szerző. Színműveim jelentékeny része Gellért Endre halála után nem került pesti színre. Rengeteg ennek a jó oldala is. Petőfi képviselői bukásáról írt darabom berlini bemutatójának fényképein Petőfi és Jókai nadrág fölé eresztett oldalgombolós ukrán inget, rubaskát visel, Jókai nemezcsizmát, valenkint, a szabadszállási bíró pedig frakkot és csokros lakkcipőt. Csak egy percig tartott mindig kész mosolyom. Képzeletem szülte alakjaim jó néhánya a pesti színen bensejükben kaptak ilyen köntöst. Hogy milyen díszletek érzékeltethetik jól halálos harcai végén egy kis nép utolsó védvárát, arra az albigensekről írt tragédiám lengyel előadásainak beszámolói adtak mintát.

Hogy milyen érzelemmel várom most a Különc holnaputáni bemutatóját?

Kényelmes gárdájú szerkesztők terjedő szokása az évfordulójukhoz érkező költőket saját magukkal ünnepeltetni meg, ez alkalomra előkotort vagy beküldésre kért versük apropos-szerű közzétételével. Író ne méltassa saját alkotását. Nem e bűnt súrolva írom le, színpadilag legsikerültebb művemnek a Különc-öt érzem. Hanem arra gondolva, kiért is szikkadt annyi ideig a lagzira kész menyasszonyok módjára?

A benne oratio obliqua-ként kifejezett magyar sorskérdés, egy létében annyiszor fenyegetett nép ábrázolásának szokatlansága miatt? Másrészt a nemzethalál veszélyének hovatovább kedélyrontásig ismételt idézgetése miatt? Nyilván. Hogy szokatlanság és unalom egymásnak ellentmond? Vagyis eszerint más oka is lehetett a közönségre hárított fanyarkodásnak, a nem is titkolt közönynek, majd kioktatásnak: nem mai téma, „nem a mi témánk!”-nak, de még a könnyed bon mot-nak: ez az író a nemzetet saját halottjának tekinti.

Így hát mégis kinek ajánljam a most bemutatandó Különc-öt? Akikben e gondolatok mégis visszhangot lelnek. Volna indok és magyarázat. Hiedelem nincs az ajánlás sikerében, s így kedv sem a még mindig valami általános magyarázathoz. Hovatovább reménytelen kegykeresésként hatna. Ha a helyzetkép nem volna stílustörés, ma mindezt is azzal a bizonyos mindig kész mosollyal lehetne már méltóképp fölidézni. De tán a komolyabb szó sem árt még.

A népe új Mohácsát átélt író, akit féltő aggodalmaiért élete első felében a nemzetgyalázás vádjának sarával vertek arcba, aztán életének második felében annak a gondnak megszólaltatása miatt azzal, hogy elfogult nemzetieskedő, majd tévelygő nacionalista, sőt – még a rosszakarat meghökkentéseképp – eltévedt misztikus, életét összegezvén ide is, oda is végül is azt hagyná feleletül: beszéljenek helyettünk majd a művek. Már azok helyett, akik ilyet is kovácsoltak.

De hát a Különc amúgy sem igazi bemutató. Pesti eljátszása nem a premierek pezsdítő szorongásával töltött el; a kegyeleti aktusok udvarias fegyelmével. Bemutató frissen írt darabbal néhány hét múlva Pécsett vár rám.

Alig tükrözi valami úgy szellemi élet közösségi hatását, mit vél előadhatónak a színház. Hűvös nézőtér befagyasztja a legbuzgóbb színészi vénát. Ha tehát mondandóimnak szándékom ellenére éle köszörülődött, semmiképpen sem a Nemzeti együttesére villan. Egyik utolsó próba után írom ezeket a sorokat. Marton rendezői fölfogása kitűnő. Sinkovits Imrére, Kohut Magdára s mind a többi szereplőre teljesítményükért máris hálával gondolok. De hogy képességükből a terem bemelegítése végett külön is kell erőt csiholniok, azzal számolhatnak.