Nemzedékről nemzedékre^*

A Nékosz – egy letűnt nemzedék?

Sajnos, nemzedék nem lett.

De hogy letűnt-e?

Nem ifjú az, aki nem kíván, akár szeleburdian, forradalmat. De a berendezkedő forradalmak soha a történelemben nem kívánták különösképpen a fiatalokat belebeszélésre; legkevésbé a szeleburdiakat persze.

Logikusnak is tetszik.

Akik valami, emberöltőkön is túli, nagy cél felé haladnak, nemigen ismerik a nemzedéki kérdést. A végtelen jövő előtt mindenki fiatal. Ha százéves a forradalom, akkor a százévesek a fiatalok, e logika szerint.

De engem foglalkoztat a nemzedékek sorsa. Az irodalom például a nemzedékekkel lép, ha előre lép. Vannak korszakok, amidőn a szellemi élet stagnál, de akkor nem is volt nemzedék. Arany és Ady nemzedéke közt ki nem érezne űrt? Pedig ott is volt nagy költő; a nagy magányos: Vajda. Irodalmunk nem egy ilyen kiesést ismer. Így hiányzik egy nemzedék Csokonai és Vörösmarty közt. Az a nemzedék például, amely még élőnek látta Adyt: eltűnt, megölte a háború, világgá sodorta a forradalom leverése utáni visszahatás. Itt is csak magányosok vannak. Még Kassák korosztálya sem tudott nemzedéket teremteni.

Ilyen eltűnt nemzedéknek látom azt is, amelynek a Nékosz lehetett volna a törzsgárdája.

Ez még nem tűnt el. Fiatalon: olyan idősen, mint Petőfi és Vasvári, nem jutott szerephez. De itt van férfiként, benőtt fejelággyal, sőt beforrt fejsebekkel. És most mintha ilyetén is kiművelt főket kívánna az idő is.

Bármennyire vitézek népe is nemzetünk, a magyar nép mindig a béke korszakaiban tudta megmutatni, képes-e igazán az életre és a szabadságra: a küzdelemre.

A béke tehát ró ránk annyi föladatot, mint a harcok ideje. Ha nem többet.

Tán ezért is kell tudatosítani magunkkal, hogy – béke van. Teremtésre, alkotásra kötelező.

Körülöttünk ugyancsak zajlik a világ. De itt, valljuk be, igazi békebeli béke van. Szélcsend. Szélárnyék.

Azért nem érzékeljük vajon eléggé, mert „a béke nem más, mint két háború közti szünet”? Ezt modern elme nem vallhatja. A két világháború közti szünet mintájára nem menthetjük föl magunkat a béke kötelessége alól, hogy most is csak szünetünk van; a második és a harmadik világháború közt?

De mi teendője is lehet ma itt egy olyan nemzedéknek, amely nemzet is akar lenni, vagyis szolgáló rész a dolgozó népben? Amilyen például annak idején a népfőiskolák örököse, még a Nékosz is megpróbált lenni?

Vajda János magányos sziklafalként meredt ki a tengerből, de alatta mégis sziklahegység feszült, az nyújtotta föl. A Nékosz korának nemzedékéből így állt ki nem is egy-egy sziklaszál, hanem sziklacsúcs-koszorú. De maga a nemzedék nem lett külön hegység a történelmi tudatban. Holott méltó – egészében is – a kiemelkedésre, ma is.

Hiszen képviselt valamit. Valami sajátosat. A nemzetre nézve sorsdöntően fontosat.

De mi lehet ma a teendője?

Mi lehet vajon a teendője ma bármily középnemzedéknek a már letűnő öregek s a már föltűnő fiatalok közt?

Igazi versenytársaik és esetleges elhomályosítóik nem az előttük járók. Hanem az a legújabb – legeslegújabb – nemzedék, mely ismét európai látókörű, s épp ezért veszi valóságosan számba a magyar földi végeznivalót. Annak sajátosságait.

Hogy még erről is egy szót?

A múlt század legjobbjai, a „Világszabadság” meghirdetői azt hitték, hogy már századunk a testvérien egyesült nemzetek százada lesz; hogy a világforradalom már az első világháború után megteremt egy olyan nemzetköziséget, mely a maga materiális alapozottságával tartósabb lesz a vallások kereteinél is.

És mivel is kell szembenéznünk?

Világszerte az emberiség anyanyelvi és etnikai keretekbe tömörülve valósítja a századra hárult nagy feladatokat, elsősoron az ember ember által való kizsákmányolásának és bármi megkülönböztetésének megszüntetését. Ez a törekvés oly mértékben növekszik, hogy már nemcsak országok és nemzetek, hanem néptöredékek, százezres nyelvcsoportok igénylik, hogy ezt a föladatot saját keretükben teljesítsék. Aki bízik abban, hogy az emberi fajta végül nemzetközi lesz – azaz international sera le genre humain –, az annyi csalódás után végső hitét abba vetheti, hogy a világszabadságnak mégis csak fölrakandó épülete az így külön-külön kigyúrt téglákból kaphat biztos alapot. Ha azok összeilleszthetők lesznek, nemcsak formára, hanem anyagra is.

Ezt a szót, hogy magyar sorsproblémák, csak célzatosan leírni valamikor „nacionalizmus”-nak minősült. A kifejezés régi, azokat a nemzeti kérdéseket jelenti, melyek nemzedékekre nyúlnak vissza, s tán csak nemzedékek fognak megoldani. Nevezzek meg egyet.

A világ tizenötmillió magyarjából csak tízmillió él a magyar államban. Minden harmadik magyar a származása, azaz anyanyelve folytán hátrányos szociális állapotot, egyféle proletársorsot örököl. Bátorság és felelőtlenség volna ezt, mondjuk, választási jelszavakban hangoztatni. Valószínűleg nemzedékek türelmes erőfeszítése, okos munkája hozza meg a békés megoldást.

A tanács pedig erre a munkára?

Az a nemzedék, amelynek receptet kell adni, nem külön nemzedék, vagyis egyáltalán nem nemzedék, hanem csak jó esetben követő, rossz esetben utánkullogó csapat. A recept ilyenkor a levegőben van, az ujjban bizsereg.

Én láttalak benneteket annak idején a Királyi Pál utcai szálláson hevülni. De derékig meztelenül követ csákányozni is balkáni hegyek vízerőmű-építésén. Az ifjúság szóra bennem nem az a kép merül föl, hogy valaki a tv-ben harminc év előtti szaxofont harsogtat és negyvenéves férfiként fart riszál. Van vállalás, amely távol tartja a vénülést és halálunk percéig szép mulatság, férfimunka lehet.