A béke rendje

Hogy milyen magas a Mont Blanc, azt a síkságról, a kis halmok vidékéről észleli a szem, messziről. Vannak történelmi dátumok is, melyek ilyenformán kapják meg rangjuk.

Mikor először a Szovjetunióban jártam, az az év, 1934, a reménynek, az eleve boldogító várakozásnak kora volt. Akkor bocsátották országos vitára az új alkotmány tervezetét.

Akkoriban fejeződött be a polgárháború következményeinek fölszámolása, akkor indult a nagyipar és a mezőgazdasági nagyüzemek működésbe helyezése. A bizalom és a lelkesedés ideje a már szocialista jogrendben és törvényességben. Sokan az 1917–18-as, a forradalmat lezáró évek pezsgéséhez hasonlították.

Gorkij még élt. Egészségesen, tele hittel és munkakedvvel hirdette meg, mint az Írószövetség első elnöke, a szocialista-realista irodalomnak alapelveit a szovjet íróknak azon a kongresszusán, melyre külföldi vendégként magam is meghívást kaptam. Az Andersen Nexö tiszteletére rendezett szerény banketten Pasternak és Malraux mellett ülhettem. Malraux mindig úgy volt bőbeszédű, hogy magvas és szikrázó s jövőt fürkésző. A francia forradalmat Napóleon zárta le európai mintájú alkotmánnyal. A lenini forradalmat törvényesítő, tehát szükségszerűen lenini alkotmányt európai mintának tekintette; nem győzte világméretűségét elemezni, tele ugyancsak hittel és várakozással. Gyászos esemény zavarta meg mindezt, még ugyanabban az évben.

A dátum, amely az idők folyamán szememben mind kiemelkedőbbé nőtt s végül afféle világtörténelmi vízválasztó lett: 1934. december 1. Ezen a napon halt meg merénylet áldozataként Szergej Kirov, a leningrádi területi titkár s egyben a Központi Bizottságnak frissen megválasztott titkára.

Ezzel kezdődött, tán nem csupán az én egyéni történetszemléletem szerint, egy váratlan, végzetes újabb korszak; melyben már nem az új alkotmány lett elsősorú vitatárgy. Ami ezután következett, voltaképpen már a háborús korszak körébe esett; jó időre még a háború után is.

Noha rengeteg emberrel érintkeztem s óriási utakat tettem meg, aránylag igen rövid időt töltöttem a Szovjetunióban, annak az 1934-es évnek a nyarán. De bennem – nyilván azért is, mert hamarosan visszajöttem onnan – annak a reménykedő várakozásnak a légköre élt. A véres külső és belső harcok, a kifosztottság és nélkülözés, a testi-lelki veszélyeztetettség után itt lesz végre a munka, a békés szóértés, a jólét korszaka!

Holott az a lövés, mely Kirov életét kioltotta, már annak a legemberpusztítóbb dörejsorozatnak volt a nyitánya, mely Európában voltaképpen 1945. május 9-én szakadt meg.

Megszakadt a mi kontinensünkön. Vagyis úgy szakadt meg, hogy idegzetünknek mégsem hozta meg azt a megnyugvást, amit általában a fegyverek nyugvása után vár az ember. Máig hat.

Szerencsésnek tartom, hogy körkérdésével a szerkesztőség azt akarja tudatosítani, „hogyan él Október hatása mai életünkben, gondolatainkban, elképzeléseinkben, távlatainkban; mit szűrhetünk le hasznosíthatóan a forradalom szelleméből, emlékéből”?

Holmi tanúvallomási szándékkal idéztem föl azt az 1934-es alkotmányvárás légkörét. Mindazt a reményt és várakozást, amelynek aztán elsősorban a háború veszélye vetett történelmi akadályt; mert hisz mindaz a remény és bizalom a békére épült.

Október emlékéről tehát én azt szűrném le, hogyan kellene folytatnunk a forradalom szellemének megvalósítását ma, egy időben a béke védelmével. Azaz hogyan kell egy időben építenünk ezt is, azt is: a békét is, az új társadalmat is.

Az ünnepi 1977-es év az új szovjet alkotmány megtárgyalásának éve is. Nemcsak a Szovjetunió népeinek szellemi élete mérlegeli azokat a „mélyreható változásokat, amelyek az 1936 óta érvényben levő alaptörvény elfogadása óta az országban és a nemzetközi színtéren végbementek és szükségessé tették az új alkotmány kidolgozását”. A Pravda hozzászólást nyitó vezércikkéből van ez az idézet.

A világ minden népének haladóképes szellemi élete figyeli – csaknem azzal a hajdani várakozással – az új alkotmány fölépítését és hatályos működését. Természetszerűen különös a figyelem azoknak a népeknek a részéről, amelyek a változatlan érvényű lenini vezérelvektől várják változatlanul a világbéke valamiféle alkotmányának is korszerű kidolgozását. A fokozódó nemzeti, a változatlanul növekvő nemzetiségi feszültségek föloldását, az értelem és a jogtisztelet útján. Óriási várakozás, óriási végeznivaló egyszerre két irányban is.

A népek önrendelkezési jogának védelmét és érvényesítését, ahogy azt Lenin meghirdette, a Szovjetunió, az osztályharc első harcosa vállalta. Természetes tehát, hogy a hetedik évtizedébe lépő Szovjetunió magatartása a példakép. De a lustaság és felelősségkerülés vigasztalan figurái azok, akik csupán csak a példaképtől várják egyben a munka elvégzését is, sőt szinte elvárják. Ásatag igazság, hogy csaknem minden háború tojását rossz béke fészke költi ki. Rossz béke korszakát éljük, félelmes tojásokat melenget a fészek, melyben közös a helyünk. Sokat várunk a hetvenedik évtizedébe lépő Szovjetuniótól. De a Szovjetunió épp annyit várhat el tőlünk. Hogy sajátos problémáinkra: történelmi, földrajzi, etnikai helyzetünkből ránk maradt föladatainkra mi fordítsunk fokozott figyelmet és munkát. Megfelelőbbnek érzem, hogy azt, amit tegnap békeharcnak neveztünk, annak a neve ma: békeépítés. Minden téglát, mielőtt odanyomtak volna a malterba, gyerekkorom falusi kőmívesei megkopogtattak, megfordítottak. Ilyenféle munkát kell elvégeznünk a ránk háruló részföladatokkal, ilyenféleképpen kell megvizsgálnunk azokat a sajátos kérdéseket is, amelyeket mi magyarok mint sorsproblémákat örököltünk; így nyújtunk szilárd és megbízható anyagot azoknak, akik a békét gyakorlatilag, felelősen, rendet követve építik.