Szellem és erőszak

A szabadságért harcolni kell. Minden harcnak, a hadjáratoknak főképp, megvan a stratégiája. A szabadságjogokért küzdve sem lehet fejjel a falnak menni. A börtönkapuknak sem, bármily igazságtalanul csapódtak kiáltóan ártatlanra. Számolni kell az esetleges zsarnoknak még az elmebajával is. Fölényben van. Túlerőben.

– Nem kell számolni!

A klinikai esettel sem. Dörömbölni kell, azonnal és szüntelenül!

Ezt vallottam én is. Elvben. Mióta történelem van, minden hatalmaskodás azonban azt kiáltja ki a megzörgetett ajtón, ne zavarják a dolgát, mert még szigorúbb, azaz kegyetlenebb, „példát statuáló” lesz. Hogy erejét azzal is bizonyítsa? Nemcsak azért. A pribék, akár a szerelmes, szeret egyedül lenni azzal, akit birtokba vesz. Mintha egy áramkör töltené a kéjeket, akár pozitívak, akár negatívak. A perverz vágy pedig, ismeretes, minél szégyenlendőbb, annál lobogóbb.

Ezt a hasonlatot vetettem közbe.

Lukács elmosolyodott, de csak pihenőül. Hogy még lankadatlanabbul mondja a magáét. Ő, a játszi érveknek is mestere, ebben a kérdésben humort nem ismert.

Ha nem zörgettetik ugyanis az ajtó, az a beteges kéjvágy éppúgy kitöltetik és az a ferdült elméjű még több áldozatot szed; esetleg haláláig dühöng.

S ebben mindketten egyetértettünk.

Rugdalni kell azt az ajtót?

És ha a mindenre képes dühöngő valóban végez azzal, aki önvédelméül semmire sem képes?

A stratégia a hadvezetők és az államvezetők gondja és kötelező elsajátítanivalója.

De meddig terjed a szellemi élet stratégiája és miféle is az?

A kérdés húsba vág. De vágásának nyomain annyira csak felületi, mondhatjuk elsősegélyű a kötés, hogy ne röstelljük még egyszer megközelíteni még tüzetesebben a tárgykört; megismételni krisztusi türelemmel a parabolát.

A várúr csak nem hagyta abba, hogy páncélosaival ne hurcoltasson el fiatalokat a falvaiból. Aki nem tért vissza, nem tért vissza. Aki igen, szörnyűségeket beszélt s igazolt teste állapotával, kiváltképpen az asszonya, a leánya. A nép nemegyszer fölzúdulva vonult a falak alá; zörgette a kaput, kiabálva követelte a fogva tartottak kibocsátását. Persze szétszórták őket.

Ha ingerlitek, csak kutyábbul harap – mondták ezúttal tanácsként is a páncélosok. De nem ők csupán. Mert hisz nem maradt puszta szó az ajtó mögötti üvöltés.

Csak a mieink kínját növeljük – mondták hát végül sokan a falubeliek közül.

Feledjük tehát az áldozat üvöltését? (Ha még tud üvölteni)

Két tábor alakult. Azoké, akik a hasztalan tiltakozás abbahagyása mellett voltak. S azoké, akik semmiképp nem akarták tűrni a hatalmaskodás gaztetteit; már csak azért sem, mert hisz őket is fenyegette.

Mert hiszen ez is belátható volt.

A vita folyik. A középkor óta? Százezer évek óta. Amióta közösség van. Nemcsak emberi. Az erdei vadak, az égi madarak, a csúszómászók közt is elképzelhető ilyen helyzet, ilyen hatalmaskodás. De hisz még az illatos virágok közt is.

S dél-amerikai fővárosokból éppígy hangzik ilyen kapurázás és kapuk előtti vita, mint őserdei kis településekből.

Ez a mi beszédtárgyunk Lukács Györggyel mintha a XX. század legizzóbb kérdéseivé fajulna.

Dörömbölés? Bombarobbanás, azaz géppisztolysorozat-csattogás, lezuhintott repülőgépek mennydörgése. S a törvény: már-már lehetetlen, hogy ne legyen áldozat.

S ki vajon valójában az áldozat?

S ki lesz?

A nihilizmus szó Turgenyev tollából szállt föl; száz-egynéhány éve, hogy Bazarov, az Apák és fiúk hőse világútra indult, gondolataival együtt fegyvert osztogatva eszelős, majd bűnöző anarchistáknak is. Mert hol az elválasztó vonal a narodnaja volja idealistái és Bonot bandájának rablói közt? Mintha az erkölcs és a tett múlt század végi dilemmáját vetné elénk a történelem. Marx és Engels kezdettől keményen küzdött Proudhon és Kropotkin eszméi ellen; az Első Internacionálé nem kis részben az egyéni akció, a „tett propagandája” hirdetése miatt zárta ki Bakunyint. A „közvetlen cselekvés” csak a reakciót szítja, s így gátolja a közösség mozgalmát. Ez volt a helyes érv.

De mintha ezt a jó tanítást az ajtón belüliek is számításukba vették volna a rossz szolgálásában.

És akkor a dörömbölés? Lukács György indulatos állásfoglalása, rögtön megparázsló türelmetlensége, melyet csak azért csiholtam volt ki, hogy az én fölfogásomat segítse?

A dörömbölést kell – nem kétséges – felelősen közcselekvéssé tenni, oly fegyelmezett együttes mozgalommá, hogy végül ne csak döngjön, de törjön is be az az ajtó. Akár Krisztus ügyének – védelmében.

De miképp? Hogy végül mégse késsünk vele. Mert az addig tűrtekért is – ki a felelős?

Félős, hogy a szellemi élet emberei – a világ minden táján – nem úgy gondolkodhatnak-e el ezen a kérdésen, vajon nem marasztalhatók-e el máris, legalábbis a jóravaló restség főbűnében, a kérdés gondját teljesen az együttes cselekvés előkészítőire és végrehajtóira, a politikusokra hagyván?

A politikum világa ma még több okot elszámlálhat az egyéni tett elutasítására. És a szellemi élet világa? Nyilván kevesebbet. Azaz jobban odanézve, egyet sem. Egy-egy költő, bölcselő, történész és kritikus még oly merész egyéni tettével is más erőket indít meg, mint egy nihilista bombagyúró. Giordano Bruno is robbantott, és noha fejjel falnak menni valóban káros hiábavalóság, ám rengeteg fal omlott össze attól, hogy jó fejek szegültek neki, mégpedig keményen és kötelességtudó bátorsággal. Írástudók ritkán pazarolnak annyi papírt, vagyis annyi mellébeszélést, mint mikor a kötelességtudás és a bátorság viszonyát saját portájukról – azaz már az erkölcs és az állásfoglalás kapcsolataként kell taglalniok. Van mérlegelendő ok. Iktathassak ide ezért magam is egy kis mellébeszélést.

Puszta véletlen, hogy Euzkádi – a Baszkföld – egyre izzóbb kérdéseiről a közmagyar értesültségnél valamivel többet tudok. Párisban annak idején a Bourse du Travail külön szobát adott a nem francia nyelvű munkásoknak. Ahogy a mozitermek közönsége, úgy váltódott itt két-három óránként esténként a raj. A folyosón hol mi várakoztunk a baszkokra, hol ők miránk. Persze hogy összekeveredtünk, cigarettát, eszmét és emigráns panaszt cserélve.

Emlékszem egyik akkor friss fájdalmukra. Miért is kellett nekik itt Párisban is azért harcolniok, hogy otthon a Pireneusokon túl anyanyelvű óvodájuk, jogszolgáltatásuk, hírlapjuk és egyetemük legyen? Mert a küzdelem lanyhulásával a reakció előnyomulása ez: 1, állomás: nincs anyanyelvi oktatás az iskolában, 2. állomás: tilos az anyanyelv az iskolaudvarban, 3. állomás: büntetés róható arra, aki bár szülőfaluja utcáján anyanyelvét hangosan kiáltva használja. A hang fokát a mindenkori bíró, illetve a rendőrség állapítja meg.

A bordeaux-i egyetemen óra előtt be kellett mutatnom a leckekönyvet. A tanár a szobájába kért, addig rázta kezemet, mígnem átölelt: – Uram – mondta kiáltva –, tudom, hogy a magyar és a baszk nyelv között semmi rokonság nincs, hanem csupán némi meghökkentő hasonlóság, de atyám egy életet áldozott, hogy rokonságot bizonyítson. Baszk vagyok! Keresse föl házamat, lásson a család végre egy élő nyelvészeti adatot. – Egyetlen mondatot tudtam baszkul, apróra váltottam rögtön: Gora Euzkádi! – feleltem, Éljen a Baszk Haza! Így tudtam meg egyet-mást a népről, megnyervén később akaratlanul is már ennyivel a nagy francia költőnek, az ugyancsak baszk földi Supervielle-nek rokonszenvét már oly mértékben népünk számára, hogy abból még később költemény is született.

De miért is csinálnék a távoli baszkoknak propagandát nemcsak a filozófiai igazságok megszívlelőinek körében? Mert példát vizsgálhatnak ügyükben az igazság gyakorlati kimunkálói is.

A világon egymilliónál alig több baszk él, ebből is negyedmillió már szétszórva a világban. Egységes tömbben a Pireneusok két oldalán laknak, spanyol területen hatszáz-egynéhányezer, a francián tán kétszázezer. Épp száz éve, hogy addig úgy-ahogy védett önkormányzatukat a spanyolok szétzúzták. Az 1936-ban megszerzett autonómiájukat a népi köztársasággal egy időben s egyetemben Franco verette szét. Guernicát jelölve ki a német stukáknak, hogy várospusztító fölkészültségüket élessel is kipróbálják. A többi baszk város és település az olasz fasizmus repülőrajainak jutott: hőstettet végezni védteleneken, veszélytelenül. Nem mindennapi dicsekednivalóul három nagy nyugat-európai nép törte meg Nyugat-Európa egyetlen nem indoeurópai népének védfalait; de nem a gerincét. A baszk föld ellenállása – szinte naponta mondja máig az újsághír is – tovább tart. A létharc irányzatainak Euzkádi három példáját mutatja mintegy bölcseletileg is. Az első példa az a tán legszívósabb, amellyel a francia szellemiség nem adta föl annak idején Elzász-Lotaringiát, ezt a jelszót ütve harci jelszóvá is: Jamais en parler, toujours y penser! – Egy szót se ejts, semmit ne felejts! Azaz semmi tett, csak hűség. A másik irányzat ezzel homlokegyenest ellenkező. Ennek zászlaján szintén egy klasszikus mondás villoghatna a maga teljes képtelenségében: Vesszen bár a világ, de győzzön az igazság! Az Eta, a fegyveres ellenállás titkos hadserege a kétszerkettővel is dacolva írja akár önpusztító felhívásul riasztó képletét a falakra: 4 + 3 = 1; mert hisz ez dacot hirdet az olyan-amilyen hátvéddel szemben is, azt kiáltva ki, hogy a spanyol földön fekvő négy és a francia földön fekvő három baszk tartománynak – bármily merész kívánság – egy országgá kell forrnia.

La Pasionaria, e spanyol harci nevén a köztársasági spanyol szabadságharc, majd emigráció legendás – a szenvedélyes szóra úgy rászolgáló – hősnője is baszk. Dolores Ibarrurinak anyakönyvezték. Pasionaria és tábora ma is azt hirdeti, amit annak idején meg is valósítottak: a baszk nép jogaiért a harcot össze kell kapcsolni a spanyol nép jogaiért való harccal; az autonómia visszaállításának is előföltétele a spanyol népköztársaság visszaállítása.

Ez találkozott a világ helyeslésével is.

Az ellenfél – ott az ajtó mögött – rosszul viselkedett, saját célját nézve is. Megállt a hiszpanizálódás az egész – a távolibb baszk területeken is. Sőt: egyre többen tanulták meg ismét a már elfeledt anyanyelvet. De tanulták – beszélték hangosan az utcán – nem baszk eredetűek is. A szabadság nyelve lett az euzkadi. Nincs egyetem? Sose hódított úgy a népdal és a néptánc. És hódított a baszk-sapka hovatovább a – körmenetben is.

És kiszivárog egy s más a konok ajtók mögül nemcsak közborzadásra, de köznevetségre is, és romlik a világhír.

Franco tábornok alatt még nem lett hideg a betegágy, mikor a francia karikaturisták már záporozták sebestyéni nyilaikat – és nemcsak a szélső balról – a nyolcvan-egynéhány éves testbe. (Legkajánabbul a Le Monde rajzolói lőtték.)

Az új francia karikatúra alatt nincs szöveg. A torzrajznak némán kell robbannia, rögtön az agyba, annál pukkasztóbban. Az egyik képen a haldokló kórházi vérátömlesztést kap; a végső rendeletével kivégzett baszk forradalmárok vérét transzfuzionálja bele a gondos segédlet. Ezen a legutóbbi képen a gőzlő olajban fövő tábornok a haját tépi; Belzebub újságot mutat neki, s azon a főcím: amnesztia?

Lelhettünk volna persze példát nemcsak ily távoli tájon az ilyen és olyan tünetekről, melyek a Lukács György kívánta dörömbölések nyomán észlelhetők. És fölvethetnénk lélekbevágóan is egyszer: de hát mire jó vajon mindez az érzékenykedő tömörülés, már egyáltalán, a jellemzett ajtóktól is függetlenül? Kinek használ ez a sok bábeli csoportoskodás? Egy fuldokló hősi nép szalmaszál-kapkodása? Jó, Nagy Károly hadát, a Roland-ének hőseit annak idején a baszkok (s nem a versbéli szaracénok) kergették ki a Pireneusokból, de fordulván ugyancsak a szerencse, nem nyernének a baszkok is, elfeledvén euzkadul?

Éppoly kemény bölcseleti mag az erkölcs és a tett, a princípium és a praxis viszonyának terméséből. Vegyünk megközelítésül ezúttal is egy afféle kis példabeszédet.

Kik adják meg vajon árát annak, ha a család rosszul működik: ha rossz a családi szellem? Legkeservesebben maguk a családtagok. S mi az a családi szellem, a jó? A kölcsönös segítésnek a kölcsönös megismerésen, összeszokáson alapuló tartós kerete; ha a közösségi érzés a tenger, ez benne a vízcsepp. Működése akkor jó, ha én, a gyermek, bármily sajátos egyéniségemmel is támogatásra számíthatok, így nevelődve arra, hogy támogatást adjak.

Pontosan ez az ismérve a jól működő nemzetnek is. Hogy vajon miért fölösleges mégsem idézni ezt a kisiskolás, káté-szintű párhuzamot? Mert a hasonlóság egy pontja igencsak tisztázást kíván. Aki nem követi családja szellemét, aki tehát nem bizonyul oda alkalmas családtagnak, az onnan kiállhat; akár a maga, akár a többi családtag akaratából. Kereshet vagy alapíthat másik családot, sőt maradhat anélkül. De aki nemzetében érzi magát rosszul, s akit így – okkal vagy ok nélkül – a többiek is a nagy család rossz tagjának tartanak? Az hova lép ki? Az hogy marad közösségtelen?

Amit a gondolat tisztáz, az érzéseket az még nem teszi rendbe. Hogy tételesen mi a nemzet, azt nemcsak a bölcselet és a politika, de a törvény könyvei is világos pontokba foglalták. Hogy mit jelent érzelmileg nemzetben helyesen élni, vagyis mi legyen lelki normája viszonyunknak anyanyelvi társainkhoz: akörül soha nem volt világszerte akkora – s oly fokozódó – a zavar, mint századunkban.

Lírai költő írja e sorokat, olyan, akinek számára előretörni, előcsapat: avantgarde lenni halálig szent kötelesség marad. Nem itt vállalkozik – még szürrealista lendülettel sem – e terület közepébe vágni. Nézzük csak, mit mutatnak távolból a jegyek. Foglaljuk csak kintről valami rendbe, ami szemmel is látható. Sőt szembeszökő. Ahol csekély a közösségi – így a nemzeti kisebbségi – tudat, csekélyebb a fizetés az átlaghoz képest is.

Józan ész, erkölcs és jog kívánja hát, hogy amíg az emberiség nemzeti közösségek keretében él, e nemzeti közösségek jó működése éppúgy érdek és közérdek legyen, akár a családé – amíg a család is közösségi forma lesz.

A szocialista szónak magyar fordítása közösségfejlesztő; jó társadalmasító.

Hogy ki milyen jó szocialista – azaz egyáltalán szocialista-e –, az közelről azon mérhető: gyengíti-e, erősíti-e azt a szűkebb közösséget is, amelybe tartozik; életvédő és életadó közösségnek ismerve el a nemzeti, azaz anyanyelvi keretet. Vagyis, ha természetesnek érzem s így igényt tartok arra, hogy a közösségem ezer dologban valamiféle védőváram legyen, jómagam hozzáállok-e közös jogaink védelméhez? Amikor azok az örök emberi jogok is egyben! E körül nem lehet nézetkülönbség. De vállalod-e vajon te, a szellem embere a magad szerszámaival, vállaljuk-e mi mindnyájan legalább a gondolat eszközeivel a – dörömbölést? Ezekért a jogokért legalább? S kötelességünk-e?

Természetesen, ha legalább kettőig számolunk. Hol nincs joguk a négereknek villamosra sem fölszállni? Ahol még ennyiért sem dörömböltek. S mi a következő fok, ahol a nép az ellen, hogy tilos saját városában a saját nyelvén egy jót kiáltania, egy hangot sem ejt? Kitiltják őt magát is a városából. Aztán az emberi élet minden területéről; végül magából az életből. Mert az az ajtó nem is ajtó, és a minotaurusz kijár a barlangjából.

S milyen theseusi vagy szentgyörgyi dárdát emelhet mindez ellen a szellem, mindmáig? Először a tiszta gondolatét, a köztérre vont logikáét.

A szillogizmus az a következtetésforma, amely két kétségtelen előzményből érkezik egy záró tételhez. A nemzeti (a vallási, az anyanyelvi) kérdés első premisszája – előigazsága – ez: aki nem áll be a maga emberjogú közösségének védői közé, az árulója nemcsak az általános emberi jognak, hanem az így egy-érdekeltségűek legelemibb anyagi boldogulásának is; mondhatni hetibérének, napi díjazásának. La Pasionaria tábora kezdettől azzal toborzott híveket a fronte popular-nak: egyenlő fizetést, bánásmódot: érvényesülést a „kisebbségűek”-nek is, a baszk tartományokban is, a világ minden tartományában. A másik premissza pedig az: lehet-e betegágynál más gond, mint az orvosság, főleg amikor már a recept is megvan? Folyhat-e a hozzátartozók közt nemcsak henye mellébeszélés, hanem akár olyan is, mint a költőé? Lukács György, aki a felelősségek tudósa is volt, ezt a premisszát erősítette, úgy tisztázva az etika és a taktika viszonyát, hogy ott nem akármi viszony, hanem szoros kapcsolat van.

De hát hova is indulhatnak a két premissza-pillérre ilyen szépen fölrakott hídíven a gondolkodásnak emberei? Baszk földön például és főleg; és mindenütt főleg, ahol autonómiáról egyelőre a franciáknak sincs még képzelmük sem?

Lukács Györggyel annak idején nem jutottunk messze a kérdés megoldásában: nem vágtunk el még olyanforma szalagot sem e terület felé, mint aminőt díszpárnáról fölvett ollócskával miniszterek nyessentenek el, megnyitva a szabad forgalmat immár a tömegeknek is újonnan elkészült hidakon és utakon. Igaz, Lukács György ezúttal is világtörténelmi erők küzdelmi szabályairól és lehetőségeiről beszélt általánosan s nem olyan helyi érdekűen, ahogy én a véletlenül utamba került euzkadulokról példázatosan.

Az ész trónfosztásá-nak szerzője, aki e művében kizárólag ezt a kérdést taglalja és aki igazi filozófusként fölismeréseinek dolgában ideje fogytával egyre türelmetlenebb lett, elfogadta a nevezetes francia mondásnak azt a részét, hogy sose felejtsd, ám elutasította azt, hogy sose emlegesd. Nagyon is a szünetlen emlegetés erkölcsi parancsa és gyakorlati szükségessége mellett kardoskodott.

A toll forgatói közül senkit úgy nem fegyelmeznek a formák, mint a lírikust. Hajoltam erősen, hogy a magamévá tegyem a bölcselő türelmetlenségét. Mégis megalkuvást kerestem; nagyon is éreztem a felelősséget a mindenkori ajtón-belüliek, az általam védhetetlen kiszolgáltatottak iránt. De hát ismertem a némaság romboló erejét is. Méltán éri a puhányság (hogy egyebet ne mondjak) jelzője az olyan közösséget, amely távoli bajba jutott tagjai iránt süketséget mímel, épp akkor, amidőn azok szavát legközelebbről épp ő érti. S így köteles hallani is, meghallani. Főleg amikor az ajtó mögöttről a csöndet természetellenes vágy követeli, kielégülése háboríthatatlanságáért. Így hát módot kell lelni, meg kell lelni minden módot, hogy a szellem emberei a szellem szintjén adjanak hangot végeredményben nagyon is szociális jogok védelmében: az egyenlő anyagi és művelődési föltételekért. Amelyekért az a még csak nem is egymilliós baszk nép oly világraszóló szívóssággal birkózik. „Formájában nemzeti, tartalmában proletár” – Gorkij így adott irányt egy művészeti, szellemi irányzatnak, a szocialista realizmusnak. A baszkok igazságának csak első – a felső – szintje nemzeti; minden, ami alatta van: nemzetközien társadalmi, világérvényűen osztályharcos. Ezért kaphat a föld minden részéről mint minden emberi szabadság jelszavára visszhangzó éljent ez a két nem indoeurópai szó: Gora Euzkádi!

S vele még nem egy ilyen kiáltást. Pusztán az anyanyelvet védve.

A magyar irodalom újabb – vagy legújabb – nemzedékét izgalmas lehetőség várja; ha csoportosan ráérez s embereit nemcsak esztendők társítják, hanem fölismerések – föladatok is. A cirkuszi közönség figyelmébe mindig meleg érzés: szeretet is vegyül, valahányszor a kifeszített trapézok és kötelek alá egy egész artistacsalád szalad ki.

Már okait is kutatva, a világirodalom szemlélői a mai európai szépirodalmak riasztó meglanyhulását ábrázolják, összehasonlítva a két háború közti, majd a különböző ellenállási művekkel. Ez előbbi korszakok irodalmaiban világszerte jelentős olyan erjesztő anyag is volt, amit az igényes esztétika gyakorta méltán irodalmon kívülinek, más területről odacsapódottnak nevezett. Értve rajta azt a nem ritka jelenségét a történelemnek, amidőn az irodalom vállal vagy készít elő olyan föladatokat, melyeket a közélet illetékesebb szervei még csak akkor – s nemegyszer így – tudatosítanak. Erre nálunk távolabb időkben is nyüzsög a példa. Így vezette porondra Berzsenyi és Vörösmarty nemzedéke Széchenyi és Kossuth nemzedékét. Így Diderot köre a – jakobinusokét.

Az irodalmak utólag hálásak szoktak lenni, ha koruktól ráadásföladatot kapnak. Ezt a hálás utókor aztán már-már hálátlanul úgy mondja: megfeleltek a várakozásnak. Mintha tehát ez a szívességtétel kötelező lett volna.

Ily egek alatt – történelmi távlatból – szemlélve a helyzetet (és a trapézokat) vethetjük föl mi is a közeljövő „elvárása”-it a közelebbi magyar irodalomtól. Az eddigi fejtegetésekben meg-megparázslott már a válasz: az internacionális igényű nemzeti tudat helyes „megközelítése”. Ady elnémulása óta, ha jól számítjuk, pontosan hatvan éve, hogy irodalmunk – szellemi életünk – zavarodottan állt az emberileg szükséges nemzeti tudat szolgálata előtt. E zavarodottságnak és iránytévesztésnek még legutóbbi korszakaiban is hangzottak el irodalmi fórumokon olyan henye szavak, melyek hallatán a logika- és műveltségigényes magyar patrióta szégyenkezve fordult félre, mert – nemegyszer kiáltó antimarxizmusukkal – akkora lélekzavart kelthettek itthon és lelki fájdalmat a távoli diaszpórákban, melyek helyzetét nyeglén felelőtlen írástudatlanságukkal néha végzetesen megnehezítették. Nem átallva a magyar nép emberségi védelmét az átkos emlékű „faj”-védelmek hírébe keverni.

A múzsák hangszere mind kézi eszköz. Bizonyos csönd kell, hogy – nem versenyezhetvén sem a hadigépek, sem az elemek, de még csak az egyre rotációsabb nyomdagépek hangerejével sem – a szólamok hallhatók legyenek, főleg kórusban. Ahogy a nemzedékek is szólnak. A magyar szellemi élet tán maga sem érzi, hogy munkáját – köteles teljesítményét a közösség életében – a figyelemnek aránylag milyen kedvezően növekvő csöndje várja. És milyen felelősség: megfelel-e hivatásának.

A múlt században két ilyen vihar utáni csöndet kaptunk. A napóleoni háborúk után a reformkort, Világos után a kiegyezés korát. Az elsőnek akusztikájával, nem kell fölsorolnunk, kik éltek, hisz még Arany is akkor kapta meg hangját. A másodikban egy biz könnyű felelősségérzetű legendaköltő, Jókai, és a felelősségtől s magánytól már-már csak dadogó, méltó lángelme: Vajda.

Századunk most mintha még egy akusztikát kínálna anyanyelvi közösségünk „elvárásai”-hoz.