Nemzetében él a nyelv

Gergely Mihály példásan megalapozott, lelkiismeret-riasztó tanulmányának kezdő kérdéseire – hogy a világ ezerszerte több ismeretet kínál, mint amennyit elménk befogadni képes – a munkamegosztás fejlődése rögtön adogatja a megoldást: szemelje ki mindenki a neki szükségest. A műveltség ma: választani tudás, mondta Szent-Györgyi.

A „kommunikációk válságá”-hoz fűznék néhány gondolatot. Annak a viszonynak éppoly riasztó alakulásához, amely a különböző nyelveket, azaz hát a népeket világszerte összefűzhetné. De nem fűzi össze; sőt. A nyelvek világszerte távolodnak egymástól; egymáshoz egyre idegenebbek lesznek. Mind uralomra törnek. A maguk területén a legkisebbek is. Fokozódó türelmetlenségük a század egyik új tünete. De minek is jelzi ez vajon a végét; vagy kezdetét?

Minél égetőbb egy kérdés, annál természetesebbnek tetszik a megoldása.

Ez is egyik gyermekien rokonszenves fogyatékossága elménknek.

Mert, sajnos, nincs így. Sürgősség, bár az elviselhetetlenségig, de még kiáltó logikátlanság sem teremti meg a természetes, a logikus megoldást.

Hogy az emberiségnek nyelvekre való szakadása az emberiség egyik legnagyobb átka, mert hisz annyi viszály forrása: ki vonná kétségbe, józan eszű?

De hol mégis az a megoldás e csapás megszüntetésére, melyet a józan elme nem mint szent délibábot, hanem mint járható, mint rögtön elkezdhető utat vállalhatna? A parasztian világos, egyetlen cél: a közös-nyelvűség boldog visszaállítása felé.

De ez a bibliai divide et impera végzetesen jól sikerült.

Azt a közösként föltételezett nyelvet nem tudjuk visszaállítani. Nincs nyelvész, aki azt kiásná. Mert hisz sose volt. Ha a beszéd, a szóértés első két hangja – ahogy én szeretném hinni – a panasz és az öröm már nem egészen állati kitörése volt, vagyis a már árnyalható jaj és kacaj volt: már az is nyilván annyi színezettel hangzott, ahány ajak kiejtette.

Legyen hát a közös nyelv az, amelyen ma a legtöbb emberi közlendő máris kicserélődik? De már itt fölmerül a sorrend kérdése: milyen közlendő? Amelyik a legtöbb tudományos eredményt adhatja tovább? S a művészeti eredmény? Az államalkotói? A vallási? A – hadászati?

E sorok írására fölkészülőben olvasom Páris egyik legmegbízhatóbb polgári lapjában ezt a legfrissebb keletű tudósítást – Izlandról. Igen, van izlandi nemzet is, és van külön izlandi nyelv, féltett büszkeségéül annak a mindössze 173 000 főnyi közösségnek, ott a Sarkkör közelében. De hadd írjam ide a Le Monde jószemű és -tollú, elég messze el-elrepülő riporterének sorait: „Nézze ezt a telefonkészüléket – mondja neki egy izlandi baloldali képviselő. – Mi itt soha nem akartunk idegen szavakról tudni. A telefont izlandiul szimi-nek mondják (messzehangzónak). Ha Izlandról akar beszélni, először is ezt kell megértenie.” A kommunista párti Jonas Avuason pedig a sziget és az USA súlyos ellentéteinek ismertetését ezzel fejezi be: „Halászok és parasztok nemzete vagyunk… A dolgozó fő gondja itt nem az, hogy gazdagodjék, hanem hogy izlandi legyen.”

Helyesen értelmezve ez a tudósító (J.-C. Guillebeaud) ugyanazt mondja, mint a nemzeti jogok kérdésében éppoly keményen fogalmazó Malraux. Az emberiség egysége alulról, a nemzeti egységekből építhető föl. A jó nemzeti egységekből, világos. De ha a nemzet – a nyelvében él?

Még ez a tétel sem olyan egyértelműen érvényes már, mint Montesquieu leírta. (Legegészségesebben a nyelvében él, de ha ettől megfosztja az idő vagy erőszak, élhet akkor is kiszámíthatatlan indulatokkal.)

A bajosan érthető bábeli büntetés csak felületi jele volt annak az – erre igazán ezt mondhatjuk – eredendő Hibának, hogy az emberiség, mely közösségre volt rendelve, kezdettől fogva bontotta is ezt a közösséget.

Szétbontotta, aztán a már úgy-ahogy helyreálló új közösségi kereteket is. Európában például a latin-kínálta megoldást. Milyen kényelmes volt, milyen ésszerű, milyen – pótolhatatlan! Még a nagyenyedi teológus is Montpellier-ben, Utrechtben prédikált, miután tolmács nélkül végiggyalogolt jó néhány más-más anyanyelvű országon és tartományon. S ez miért szűnt meg? Ez a – sokak reményében – világosan kiterjeszthető egység? Mert – mondjuk ismét? – nem a vakolat repedt, hanem a fal. S az mit jelezve? Hogy menthetetlen? Vagy hogy javítást vár?

Elképzelhető vajon, hogy a nemzeti nyelvüket szinte bőrükként féltő és féltékenyen ápoló népek minden nemzeti jellegükkel beletársulhatnak ismét valami közös szóhasználatba: az emberi fajnak valamilyen, de immár az egész világra kiterjeszthető hang- és írásbeli kommunikációs rendszerébe?

Más se képzelhető el. Fő tétele ez – s nem mától – az emberi sors további emberi alakulásának. Az összebékülőnek. Fő gondja volt – s ez se mától – e fejlődés legjobb munkásainak.

Hőskorában a munkásmozgalom afféle segédhadként társította magához az eszperantó mozgalmat (egy rangban az antialkoholista, a feminista, sőt természetjáró szervezkedésekkel). Azok közé az üdvös ajánlatok közé sorozta, melyeket az új társadalom a győzelme után azonnal egyik napról a másikra meg tud valósítani, pusztán egy rendelettel. Mert az csak elhatározás dolga.

Valóban csak elhatározás dolga. Aki Tolsztoj és Einstein és Ady régebbi és Bárczi Géza legutóbbi állásfoglalása nyomán mélyrehatóan végiggondolja a dolgot, bízvást vallhatja: pusztán tollvonásokon, azaz néhány szavas rendeletek kiadásán fordul meg, hogy tíz év leforgása előtt használatba kerüljön egy világnyelv, akár az eszperantó, akár annak még tökéletesebb – még egyszerűbb – változata. Nem a lírai költők eszközéül persze. De avégett, hogy a járműkalauzok, a rendőrök, a kereskedők, a diplomaták, a hirdetmények, de még a fő napilapok mondatait megértsem. Hogy nyugodt lélekkel léphessem át hazám s aztán minden ország határát, tudva, hogy azt a közös nyelvet az után a bizonyos tollvonás után a világ minden iskolájában első tantárgyul oktatják, hogy azon a világ minden rádiója sugároz fontos tudnivalót, hogy a világ minden intézménye, akadémiája és tudományos szerve azon közli lényeges híreit, minden nemzetközi konferencia azt használja. Bárczi – a káprázatos poliglott – meggyőzően vallja, hogy bármelyik meglevő „világnyelv” szemantikai közössé tétele rögtöni nacionalista versengést: lelki elkülönülést hozna. (A latin is.) Marad tehát a csinált.

Mindennek megvalósítása körmötégetően sürgős. Miért késik mégis, azaz miért késlekedünk mi, de úgy, hogy egy lépésnyit is botladozva teszünk ezen a logikus úton?

Mert nem ez a sorrend.

Csak egy példát ennek érzékeltetésére. Anekdota is lehetne, ha nem volna nagyon is zordan leleplező. Két előadás szünetében odaálltam egy vitatkozó, vegyesen sárga és fehér arcú diákcsoporthoz, még egy párisi iskola udvarán. Egy japán – vagy kínai? – szemüveges tréfásan, de nem csípős szarkazmus nélkül panaszolta: az isten nem győzi sorra megtanulni ezt a sok európai írásmódot, önkényes betűformát! Nem tudnának egyben megállapodni? Illetve átvenni mondjuk a kínai írást? Annak művészien szép jeleit a legkülönfélébb nyelvű népek is értik száz- és százmilliós tömegekben, az az írásrendszer tehát a leghasználhatóbb s mellesleg az a letéteményese a legősibb kultúrának! Mindez annak kapcsán, hogy akkortájt lángolt Törökországban már-már népfölkelés csak előhírére annak, hogy a keménykezű diktátor, Kemal pasa az addig arab írást a latin betűssel fogja helyettesíteni.

Ha valaki öt nyelven képes elmondani – a kiejtés makulátlan tisztaságával – ugyanazt a zagyvaságot, attól az a zagyvaság csak elmesötétítőbb lesz; hisz elszajkolója teljesítményétől még pulpitust is kap.

A szent szövegekbe be nem avatottak, az oltártól szívósan elűzendő profanus vulgus szemében persze.

Abban a megcáfolásra váró aggodalomban, hogy az utánunk sorakozó írói nemzedék nem fogja tudni úgy ellátni jellegzetes magyarországi teendőjét, ahogy a Nyugat nagy gárdája után nagyjából még a mienk is, belejátszik egyebek közt, hogy ennek a nemzedéknek épp a legtöbbre – legtöbb elvégeznivalóra – hivatott tagjai, a munkás- és parasztvilág élményeinek birtokosai alig ismernek külföldi nyelvet. Szemük élénken jár a nagyvilágban, de fülük, hogy így mondjam, csak a nagyot hallja; a susogást, a zizegést alig; nyelvüket nem hajlékonyítja más idiómák gyakorlása. Mint csizmás, celtnadrágos apjukét, nagyapjukét, ha valami ünnepen szalonba bocsáttattak, oly szívszorító látni néma állongásukat írók és művészek egy-egy nemzetközi fogadásán. Fölidézve, ahogy Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Molnár Ferenc, de még a félszeg Babits is rámosolygott s gondolatcserét vállalt egymás után négy-öt magyarul nem tudóval.

Még a mi nemzedékünk is. Szabó Lőrinc két klasszikus és három modern nyelvből fordított szótár nélkül. És Halász Gábor, Szerb, Déry, Cs. Szabó, József Attila nyelvtudása. Németh László számára egyszerűen nem volt irodalom, amelyet, ha kedvet kapott, rá két hónap, sőt hét múlva nem eredetiben olvasott volna. Mert iskolát járhattak? Veres Péter füle úgy nyelte az idegen országok szavait, ahogy szeme a mezei elsajátítanivalókat. Neki valóban csak az iskola hiányzott. Úgy értve, az az idő, amikor fölemelhette fejét a kapa meg a krampácsoló csákány járásából.

Szervezzen tehát nyelvtanfolyamokat az Írószövetség? Kapjon kellő vizsga után havi nyelvtudási pótlékot a lírikus? A megoldás itt sem a fölületen van.

Hanem ott: ki képes vajon tanulni és mi végre nálunk idegen nyelvet? Indoeurópai nyelvek óceánjában vagyunk mi idegen sziget. A csak magyarul beszélő köznép már csak a nyelv szerkezete miatt is aránytalanul nehezebben sajátít el európai nyelvet, mint azok a társadalmi rétegek, melyeknek akár származásuk, akár társadalmi helyzetük folytán már bölcsejüknél, hogy ne gyermekszobát mondjak, kaptak indoeurópai nyelvismeretet.

Hogy kinek milyen a módja idegen nyelvet megtanulni: ebben éppúgy benne lappang egy adag azokból a sajátos „sorsproblémák”-ból, melyeket napjaink számára legjobban az osztályharc világítana meg, ha kellő mélységig irányítanánk. A bugaci öreg kondás nem azért birkózik bajosan a német szóval, mert szellemileg elmaradt. Hanem mert társadalmilag. Vezércikkben fejtette ki egykor polgári hírlapírásunk egyik harciasan urbánus vezéregyénisége, hogy a hortobágyi pásztor mindössze hatszáz szóval él; ekként szabandó ki helye és szerepe az ország életében. A népnek e szemlélete helytelen. A „felsőbb” műveltségnek és az „alacsony” világlátásnak ez a viszonyítása alapjában téves. Már csak azért is, mert a hortobágyi pásztor csupán az állattartásról beszélve több mint ezer szót ismer.

Fogadjuk el, bár személyes tapasztalatom nekem nem ez volt, hogy arisztokratáink és nagypolgárságunk bámulatos tökélyű nyelvtudásban részesítette gyermekeit. Ez nemcsak nem akadályozta, hanem még segítette őket abban, hogy az országot ne vezessék olyan utakra, amelyek végén a malomalji tanácskozók ösztöne is tudta az iszonyatot. Vagyis: a négy-öt távoli nép helyett bár a legközelebbi egynek szójárását tanulgatták volna; legutolsóként azt is annak sajátos tulajdonságai közül. Vagyis: végzetesnek tartanám, ha egy réteg pusztán azért kapna megbecsülést s ami ezzel jár: irányító szerepet, mert nyelveket tud: az ilyen szellemi emelkedettség a nép és a szellem világa közé afféle görög felhőkakukkvárat építene.

Az elsődleges gond itt is: az alapok megvizsgálása, az alaphelyzetek jó elrendezése. Akad, aki kétségbe vonja, hogy a világ bármely részén a munkás, de még fokozottabban a parasztság gyermekei, vagy hogy bármikor a történelemben a kétkeziek gyermekei hátrányban voltak a nyelvtanulás dolgában azokkal szemben, akik már a szülei házban hallhattak idegen szót és kaptak már ott a nógatással együtt lehetőséget is nyelvek elsajátítására? Kívánatos – már azért is, mert nem megy gépiesen –, hogy szellemi életünk s így irodalmunk jövendő tábora fokozottabban az említettek világából kerüljön úgy ki, hogy föl is, a nép irányító helyeire. Kezdjük lehetőségeik egyengetését, fejlődésük egyenjogúsítását esetükben már a gyökérzetnél. De ott alaposan: a lényeget követve.