Könnyed vita^*

– Van benned nemzeti érzés?

– Már hogyne volna.

– Nacionalistának tartod magad?

– Menj a csudába.

– Hát hogy mondanád ma egy szóval itt, mi vagy, ha nem tagadod meg, hogy van kapcsolatod valami nemzeti közösséghez is.

– Segíts ki. „Nemzeti?”

– A magyarban az túl tág. A lovarda is „nemzeti”; a cirkusz is; bizonyos férfialsó is.

– Hazafi?

– Oda van kompromittálva sokak fülében a hazaffyhoz.

– És ha mégis nacionalistát mondanék? Megmagyarázva, hogy én milyen értelemben használom ezt a szót; vagyis tüzetesen megjelölve, hogy a különféle korok és országok milyen nacionalista mozgalmaival érzek pozitív és melyekkel negatív ideológiai viszonyulást? Minden esetben árnyalatosan kifejteném.

– Mari néninek? Olyan szó kell, amit Pista bácsi is rögtön megért, mégpedig Kiskunmajsa kültelkén is.

– S ha nincs is ilyen kifejezés? Ha a nacionalizmus szó magyarra máig nincs lefordítva?

– Pedzettem én, hogy fordítsuk le. Ideje volna. De hát nagy fölzúdulás támadt.

– Olyan sürgős?

– Csakis a Mari nénik érdekében. De egyet-mást még a Pista bácsik is félreérthetnek.

– Nacsak.

– Persze inkább az érzékenységükkel. Hallhatnak harangozni olyasmit, hogy érdeklődési közelükben is vannak a nacionalizmusnak nem teljesen egyértelmű tünetei.

– De ti betűértők majd megmagyarázzátok.

– Váltakozó eredménnyel. Mert aki ma itt magyarul ilyet leír, hogy: „a mai nacionalista irányzatok között is találhatunk olyanokat, amelyek – noha más népek úgynevezett történelmi jogait sértik – a történelmi haladást szolgálják”, az nem számol Pista bácsival; nem lát túl az íróasztalán. Tehát nem érzékeli kellő árnyalattal, hol ír. Márpedig az akusztikának az ismerete az írásmesterségben is fő-fő stíluskövetelmény. Proust zsenialitásának titka: ösztönösen érezte, kiknek, hol és kikről beszél. Ezért beszélhetett mélyrehatóan. Ha zsenialitását nem is, ösztönösségét eltanulhatjuk. Itt, ahol nekünk kell kísérletet tennünk, hogy művészetünk úgy-ahogy mélyreható legyen. Proust a milliomos nagypolgárság és arisztokrácia szalonjaiban forgott, azok is tartották el. Mi Mari néni főztjét esszük; társaságunkban néha Pista bácsi is ott forog.

– Velük beszéljük meg, hogy a nacionalizmus szót hogyan fordítsuk le végre? Miképp magyarítsuk?

– Ez úgy hangzik, mintha szellemes akartál volna lenni. Ez nem Mari néni és Pista bácsi föladata. Nekik itt nem végezni, hanem kívánni- – hadd nyomjam meg a szót –, elvárnivalójuk van. A szó lefordítását az illetékesekre bíznám.

– A nyelvészeidre persze!

– Arra az a tábor kevés. Erősebb, határozottabb szavú együttesre gondolok. Az idézett mondat az Élet és Irodalom legutóbbi számában látott napvilágot. Az eszme tisztázásában tehát neki is helye van, bő anyagot hozhat. Esztendők óta beleesik az effajta stílusvétségbe – visszamenően is kifejtheti állásfoglalásának elvi részeit.

– Ez meg úgy hat, mintha te szeretnél szellemes lenni.

– Ha mernék! Irodalmi életünk leghatalmasabb hatású szócsövével, egyetlen, tehát óriási vitafölényű hetilapjával állunk szemben, te, én és kis és még kisebb tollforgatók, ám mégis írók csak; fogalmazók. Az Akadémia kezébe tenném a helyes szó meglelésének vagy megalkotásának ügyét: nacionalista-e, aki híven és emberileg akarja szolgálni nemzeti közösségét is, tehát felelősséggel, itt, ma.

– Most meg mintha nagyon is ünnepélyes volnál.

– Hazaffy? Akkor inkább vissza a mosolyhoz. Lenyelve az idézett mondatnak azt a megemészthetetlen magvát is, hogy szolgálhat-e történelmi haladást olyan irányzat, amely más nép jogait sérti. Szélesítsük már csak ezért is a tanácskozó együttest. Nincs az Akadémiának egyetlen olyan osztálya sem, amely ne nyilatkozhatna mind e tárgyban, hisz ezért viseli nevében is, hogy Magyar és Tudományos. Rengeteg még az intézmény, szövetség, alakulat, vállalat, sőt iparág, amelynek keletkezésében, jellegében, céljában – vagy ha csak nevében is – ott van az, hogy nemzeti. Ezek mind föl- és beleszólási joggal illethetők.