Költészet és nemzet

Költészet és nemzet. Meg merem ismételni, hogy jó nemzeti költészetük rossz sorsú nemzeteknek van. Létükben nem fenyegetett országoknak és népeknek nincs hazafias költészetük; legfeljebb a fenyegettetés pillanatában. A biztos létű népek, főképp a dicsőséges népek hazafias lírája menthetetlenül hazafiaskodó, azaz emberileg hibás csöngésű. A nagyobb népek nemzeti eposzai befejeződnek az egybeállásuk idejéig, azaz Európában a XII. századig. A nyugati irodalmak az első virágkoruktól fogva egyénközpontúak, vagyis tárgyukban nemzetköziek. A francia irodalom példamutató zenitjének, a drámának véletlenül sincs francia hőse, legfeljebb vígjátéki, vagyis bírálandó, kigúnyolandó. Elvárjuk, hogy minél jobb módú egy nemzet, írói annál tágabb szemléletű humanisták legyenek.

Vajon természetes sorrend tehát, hogy a sajátosan nemzeti irodalmak megszűnjenek? Igen, mihelyt a létrehívó körülmény megszűnik. A négerek irodalma, amíg csak faji megkülönböztetés lesz, mindvégig „nemzeti” irodalom marad – az idézőjel azt az ellentmondást érzékeltetné, hogy akkor is nemzeti, ha itt franciául, ott angolul, amott s amott a törzsi nyelven szólal meg. Így lett nagy nemzeti korszaka a dél-amerikai spanyol és portugálnak, a kezdetben jiddisül jelentkező, majd újhéberül kibontakozó zsidó irodalomnak, a jogaiért küzdő katalánnak, baszknak, provanszálnak. Majdnemhogy szeszfokmérő eszközt lehetne kitalálni a nemzeti telítettség rangsorolására mindezekben az irodalmakban. A négritude lírának például ott izzik még a szerelmi verseiben is; sőt ott még tán a leghevesebben.

De ki lehet vonni Asturias fő művének, a Clarivigilia primaverul-nak csak egy lapjáról is az – indiánt? Neruda csak egy verséből a chileit? Kipling minél angolabb, annál rosszabb; Barrès minél franciább, annál elviselhetetlenebb; Lorca minél spanyolabb, sőt „cigányabb”, annál költőibb. Mert annál hitelesebb, igazabb.

Ez olyan, mintha bonyolult volna; holott, ha esetleg elfogadhatatlannak tetszik, azt épp a túlságos egyszerűsége okozza. Mert hisz lehetne-e másképp?

Nyilván nem, s tanulságos lenne kellően elemezni a nemzeti tudat fejlődését, azaz humanista tudattá alakulását a szerencsésebben feltörő nemzetek irodalmában. Hogy milyen tanulságos árnyalatokat látni például az újkori lengyel vagy még világosabban az orosz irodalomban; hogy milyen grádicsokon emelkedik például a hazafiság e tudata a csak néppárti Ragyiscsev, a még nemesi mód is felelős Puskin, a nemzeti hivatást valláspótlóin kereső Dosztojevszkij, majd a már a szenvedőkért hazafias Tolsztoj s végül a hazát tűzön-vízen át vállaló Gorkij nagy alkotásaiban. A fejlődés törvényét Herzen klasszikus mondata őrzi: „Politikai szabadság híján az irodalom az egyetlen szószék, melynek magaslatáról hangot adhat a nép lelkülete.” Igen, kívánatos, hogy az irodalmak nemzeti korszaka végét érje. Mégpedig a nemzeti irodalmak tökéletes működése folytán.

 

*

 

Mindezt az juttatja eszembe, hogy az első írásmű, amely megrögzítette fejemben Déry Tibor nevét, ezzel a címmel jelent meg Adyról még a Nyugat 1919-es Ady-emlékszámában: Az utolsó nemzeti költő.

A cikk egyben szeget – kételyt és kérdést – is ütött kamasz fejembe. Idáig halogatván, halogatnám még tovább is a választ, ha mostanában ezt az utolsó nemzeti költőt nem szerény nevem után olvashattam volna, nem meglepetés és pirulás nélkül az összehasonlítás miatt; eladdig, míg hűsítően meg nem suhintott, hogy ez a megbecsülés ugyanakkor nem lebecsülés-e.

Magam szemével nézve nem akármilyen sort idéz föl az az utolsó hely. Petőfi, Arany, Vörösmarty, Berzsenyi, Kölcsey! De még Csokonai, Kazinczy, Batsányi is, sőt – a nemzet tudós fogalmának is elébe vágva – Balassi, Zrínyi.

Tinódi.

A múlt egész magyar költészete nemzeti. Hasonlóan a többi hasonló sorsú – többnyire nem nagy létszámú – nép költészetében.

De hisz még valóban a már-már prófétaian megszállt Ady után is.

Nem folytatója-e a sornak a maga másképp forrósodó hangjával Babits is, Juhász Gyula, de még Kosztolányi is. Aztán József Attila és mind a vele s utána jelentkezők közül mindazok, akiknek hangjában és eszméiben már az új, a bartóki hazafiság, a kodályi magyarságféltés is belecseng, hol egyenesen, hol áttételesen. Rázásra beért fa gyümölcsét teríti az olvasók elé az a kritikus, aki megnézi közelről, mi is az a bartóki-kodályi elem, ami a még mindig vidéki („népi”) élményt is szerzett és a diaszpórát is érzékelő költőket valamiképp összefűzi.

Vagyis voltaképpen nem a félreérthető, félremagyarázható nemzeti, hanem a mindenkor egyértelmű közösségi címkét kívánja tartalmi jellegéül ez a fajta irodalom; helyesebben az irodalomnak ez a fajta működése. Amely mindenféle közösségben elsőként jelentkezett. S amely sehol sem lehet utolsó, mert hisz ez magának a közösségnek a végét jelentené.

Merhessem megismételni összefoglalásul azt is: a nacionalizmus szó mindmáig nincs magyarra lefordítva egyértelműen, azaz egyetlen magyar szóval kifejezhetően. Ebből nyilall félreértés ide is.

A harcra tüzelő nemzeti költőket világszerte Tirteuszoknak szokás nevezni. Petőfi a mi 48-unk Tirteusza. Ennek a mondabeli Tyrtaiosnak a harci dala vitte győzelemre a görög népnek közösségét a messenei háborúban. Nemzeti volt-e hát, vagy „nemzeti”?, azaz nacionalista? Ahonnan nézzük, mondta a hajdani cinikus. Az athénieknek ez, az ellenfélnek az. Ma világosabban fogalmazhatunk. Ha a görög nép nem igaz ügyért harcol, Tyrtaiost nem jelölhetnénk ugyanazzal a szóval, amivel Petőfit: nacionalistának minősülne, és nemcsak az ellenfél oldaláról nézve. De Athén igaz ügyért harcolt. S így Tyrtaios nem egy ügyet, hanem az igaz ügyet szolgálta. Ahogy Petőfi is. És Vörösmarty és Berzsenyi és Balassi. De már az a XIII. századi Névtelen is, akinek tollából ránk maradt az első magyar fájdalmas ének – latinul.