Komfortos haza

– A világ nyugtalan és boldogtalan! A rengeteg gond miatt szinte szüntelen szorongásban él. Eleve morcosságra hajlik s nem derűre. Ápolja a rossz közérzetét! Menj ki az utcára! Mintha állandóan hideg eső fenyegetne. A „körülmény” önmagában semleges szó. De tartalma itt mintha csak kedvezőtlen lehetne, sose kedvező. Áporodott a munkakedvünk?! Úgy látszik, még a szerelmesek is kelletlenül kullognának a légyottra. Tételem, hogy állandó közérzetünk összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint körülményeink indokolnák! Nekem aztán ne mondd, hogy milyen rétegeken kellene segítenünk, azonnal. Egy napra nem megy ki a fejemből az ingázók „kérdésére” várt gyors felelet. Európai jelenség ez a fásultság. A pszichológusok hovatovább másról sem cikkeznek. Persze hogy nem a divatot vesszük át. De valamit mégis mintha túlmajmolnánk. Türelmetlenség tölt el az affajta nyomasztó türelmetlenség ellen, mely egyben renyhe s így csak tartósítja a tűrhetetlent.

– S ezúttal ennek okairól szándékozol prédikálni.

– Csak a tüneteiről.

 

*

 

Két nem mindennapi elméjű nyugati író könyve kapcsán jut ma eszembe ez a nem tegnapi gondolatváltás. Mindkét szerző a „fehér” civilizációt mentené. Egyaránt páratlanul nagy veszedelemben látja. Ám ez is, az is másik oldalról.

Az egyik szerint a végveszély forrása a már szertelen jólét. A másik szerint a még mindig szertelen nyomor. Az első szerint a Nyugat felől fenyegető katasztrófának útja az a növekvő dekadencia, amelynek tüneteivel annak idején már Oswald Spengler fölvert némi lelkiismeretet. Vakhit a demokráciában, ez fogja az európai (a „fehér”) civilizációt szakadékba vinni.

Hogy az emberiség századunkban eljutott a szakadék szélére, azt a másik szerző mintegy kiindulási pontnak tekinti. Az önbírálat mind erősebb igénylése és a hatalom ezzel járó gyengülése, ez a dekadencia két fő tünete Nyugat-Európában; igen: az „Öreg Európában”. Vele szemben a nyomor megszüntető eszköze mindinkább a – hatalom lesz; az erőgyűjtés. Az „erőszakos változtatásra”.

Ne azt nézzük, kik fogalmaznak így. Az egyik a Sorbonne szociológiatanára s egy sor (nem is egy) tengerentúli egyetem díszdoktora; közírói vívó-tollát ilyen pástokon forgatván: France Libre, Combat, Figaro. Nem éppen ragyogóan így művel szellemességet Marx és Engels pályanyitó mondatával: „Két szellem kísérti Európát: a szabadság és a – Vörös Hadsereg!” Raymond Aron fogalmaz így a tünetek vizsgálata során; s mi tekintsük higgadtan ezt is tünetnek.

Ilyen tünetfigyelő tárgyilagossággal vehetjük szemügyre mindazoknak a társadalomtudósoknak s ugyancsak sokféle álláspontú tudományos közíróknak fogalmazásait, akik az európai szellemi világ nyomottságáról beszélnek; innen távolról hallva föltűnően egybehangzóan. A lelki nyomottságot sokan lelki sivárodásnak nevezik, mások rossz közéleti érzetnek. Ez a romló közérzet megfigyelhető még a közterek hangulatán is. Nápolyban kevesebb az ének, Marseilles-ban a tréfás ugratás, Tarasconban a nagyotmondás. Népünnep? Csak ha turisták jönnek. Kis és nagy jelek ezre mutatja, savanyodik az újkori világ arculata: morcosra ráncolódik az egykor oly fennkölt homlok.

E ténymegállapító írások végén ott van persze rendre a találgatás, a többé-kevésbé tudós elemzés: és az ok? Itt még meglepőbb az egybehangzás.

A nyomottság ugyanaz, ami vihar előtt szállja meg még az állati szervezetet is. (Még a növényit is – példázza az egyik tanulmány.) Krízis szaglik a levegőben. S mintha a közlelkület még a közvéleménynél is érzékenyebb volna valami válságos állapotra.

A sokféle híradás egybeszűrése helyett írjuk ide a legtömörebb megfogalmazást: „Az 1929-es gazdasági válság kettős forrást eredeztetett. A nácizmusét és a háborúét. Vajon a mai krízisből nem eredhetnek éppilyen visszafordíthatatlan folyamatok? Bár ez a krízis inkább erkölcsi, mint gazdasági” – mondja Raymond Aron, ezúttal komolyabban példálózva a történelemmel. Hozzátehetnénk, hogy ez a krízis csak tetszik inkább erkölcsinek, mint gazdaságinak. De hát nem minősítése miatt idéztük ezeket a szavakat, hanem eggyel több igazolásául annak, hogy a krízis megvan; hogy ilyen krízis is van.

 

*

 

A televízió napi híradóit azért tanulságos nézni, mert rengeteget közölnek még a magánszociológus lapos tekintetének is. Alig tűnt föl a miniszoknya Londonban, hódított már Japánban és a Fokföldön is. Az eszkimó lakodalom táncforgatagát csak egy percig véli valami folklór-hagyománynak a szem; a háttérben szaxofonok rikongnak, az ifjúság ugyanazt a marionett-rángást végzi, mint Kecskeméten.

Nem akarom a nyugati szerzők jelezte rossz közérzet világtüneteit a divat tünetei rangjára vonni. Nyilván nem mindegy, hogy – a táncok példájánál maradván – azokat a dionüszoszi bakugrásokat jégen fókabőr csizmában lejtik-e vagy forró homokon háncsszandálban, esetleg mezítláb. Magántűnődésünknek csak az lehet az anyaga, hogy ez a rossz közszellem – ez a crise plus morale qu’économique – helyenként miben nyilvánul meg, és ha valóban visszahat végül tán a termelésre is, hogyan oldható föl. Akár helyenként. Mert hisz a morál, az erkölcs kerül néha olyan rokonságba a divattal, hogy alakíthatunk rajta helyenként is, a saját erőnkből, a – saját anyagunkból. Akár már köznapi érdekből is. Ez nem afféle tanács, amit a depressziósoknak szokás adni, hogy hajunknál fogva mi magunk rántsuk ki magunkat, mégpedig lovastól, egy rossz állapotból.

Azt bizonygatni, hogy bennünket is olyanféle „crise morale universelle” fenyegetne, amilyenről a nyugati társadalomvizsgálat ad hírt: egyszerre lenne ok kérkedésre és – röstelkedésre. Van mégis olyan tanács, amelyen, noha münchhausenien hangzik, érdemes akár mosolyogva eltűnődni.

Ha egy együttes közérzete rosszabb, mint ami körülményeiből következnék, a tanács és teendő mégis az: emelkedjék ki a saját belső energiájával, a lelki erejével. Hogy evégett közelebbről miként húzza föl magát a saját üstökénél fogva?

A közszellem nyilván a közösség szelleme. A közszellem jó működése a közösségi szellem jó működésétől függ. Megérkeztünk. A nevemen megakadó olvasó nem először láthatta tollamat erre a szóra kanyarodni, a legtávolibb tárgykörök taglalása után, a legkülönbözőbb irányokból. Ismét közösség, netán közösségi tudat már a közhangulat kapcsán? S végül még nemzeti tudat is? Igen, ez a vesszőparipa csak előáll minden bokorból. Erről nem lehet eleget beszélni. Épp a mi korszakunkban és helyzetünkben.

Amikor lám egyre több kérdés ide torkollik. Ez is világtünetként különben.

A közszellem – hogy bekapcsolódjunk a Nyugatot féltő szociálpszichológusok eszmekörébe – nem mindig azonos a nemzet szellemével. A tömegekével sem. Az érdemeinél nagyobb hírre jutott Le Bon nyomán ugyancsak elharapózott lebecsülni a tömegek ítélőképességét; még inkább lázadását. Hogy a tömegeknek gyakran valóban gyermekies hite és ösztönösen kitörő szenvedélye nemcsak előre képes hajtani az emberiség kerekét, ahogy még a múlt század is hitte, hanem visszafelé is: arról idegünkben még itt az iszonyú tapasztalat.

Mióta millióknak úgy tetszik, hogy Isten szelleme eltűnt a vizek fölül, vagyis megszűnt hatni a vallások egységesítő ereje: ahány az emberi közösség, annyi a szellem. Ezek bajosan társulnak össze. Nem lehet ismételni eléggé, mennyi a veszély abban, hogy a XX. század nem várt történelmi jelensége, a vallási, faji, anyanyelvi türelmetlenség mire vezethet. Hogy mennyire sürgető ennek kérdéseit megoldani. Azaz először is tisztázni, épp a vallási, faji, anyanyelvi keretekben. Avégből, hogy a különböző csoportok közszellemének félelmes ereje – a maga külön helyén éppúgy, mint együttesen – ne a rosszat szolgálja, hanem a jót. Hogy minden kapcsolatban jó közszellem, jó közérzet legyen.

 

*

 

Hogy szót ejtsek az én személyes veszekednivalómról, két olyan dolgot említhetek, amiről hovatovább csak bizonyos koron túliakkal tudok hosszas magyarázat nélkül szót érteni.

Az első, a meghökkentőbb, amire még a korosztályombeliek is összefuttatott szemöldök alól vetik rám a kérdő pillantást, az, hogy kényelmünk az igazi – az igényes – komfort felé halad-e s nem a testi-lelki elhájasodás felé-e. És hogy úgy kell-e emelni ezt a komfortot, hogy ne csak itt-ott magas, hanem rögtön széles is legyen. Hogy ne csak egy kisebbségé: egy mégoly érdemes elité legyen, hanem – ez a jó meghatározás – mindnyájunké.

Hiszen rögtön az után a vágyunk után, hogy bőrünkben jól érezzük magunk, az következik – a nyugati pszichológusok szerint is –, hogy országunkban is jól érezzük magunkat. Hosszú volna fölsorolni, hol milyen ártó cél használja föl azt az elemi erejű vágyat, hogy az emberek országokba tömörülnek s a millió külön csepp együtt már alpesekből iramló zuhatagi erő. Tudjuk, hogy ezt az erőt – mellyel „hegyeket lehet elmozdítani” – mire fordították szabadsághősök és forradalmárok, de mire bizony mások is. Hazát védeni szent ige; de sikeres uszítás is, főleg pánikkeltéssel egybekapcsolva.

 

*

 

Diktátorok örök kerékkezelő fogása a kormányzásban azt hirdetni: azért nélkülözhetetlenek, mert másképp szétomlik erőszakolt közösségük kerete, az ország. „Egy barázdát sem!”, harsogják ezek már az első törzskirályságok óta akkor is, ha nemzetségük területéről senki egy tanyát nem akar elvenni.

„Egy lelket sem!” Ajánlhatnák a maguk jelmondatát mindazok, akik ezt az erre s arra egyformán végzetesen hatalmas erőt jó irányban akarják működtetni: az emberiesség örök eszményeinek minden keretben egyforma értékű célok eléréséért.

Kimeríthetetlen, hogy az emberiség ilyen közösségi csoportjai hányféle tekintetben különbözhetnek egymástól. Hányféleképp versenyezhetnek egymással. Majd küzdhetnek végül már türelmetlenül, vagyis már mint kisebb-nagyobb erejű sovinizmusok.

A fentebb emlegetett szociálpszichológusok a nyugati szerkezetű s általában fogyasztói társadalmaknak nevezett közösségek lelki szorongását, kulturális dekadenciáját azzal magyarázzák, hogy azok fejlődési célja mindinkább a testi kényelem lesz. „Comfort-világ”, ez a kimutatható eszményük.

Intsük le már most eleve azt a hangot, mely e megállapítás puszta kimondására azzal csattanna föl: csak nem vagy komfortellenes?!

Kiviláglott tán már az eddigiekből is, hogy éppenséggel a komfort tökéletesítéséről lehet szó. A testi komfort – a fizikai higiéne kiterjesztése a pszichikaira. Hogy valóban ne csak bőrünkben érezzük jól magunkat, hanem – lelkünkben is. Mert hiszen – ezt hirdetik az idézett példák – az utóbbi nélkül az előbbi sem megy.

A komfortnak vagy konfortnak azon a jelentésén túl, amely szállodák cégtábláján és lakáshirdetéseken ígér központi fűtést, fürdőszobát, öblítéses illemhelyet, van más tartalma is. Eredetileg is többet jelentett a testi kényelem biztosításánál. A szó Angliából jött s első jelentése: vigasz, jó körülmények, jó környezet, jó berendezés megteremtésével. De Angliába is francia földről ment; ófranciául a confort még: segítés, támogatás, kölcsönös vigasz. Első ágú rokona annak a szónak is, konflis és forszíroz. Szemere Bertalan az 1844-beli londoni hallomása szerint így érti: „az angol nemcsak a szavat, a »confort«-ot bírja, de azt is, mit jelent”. Bizonyos közösségi magatartást.

 

*

 

Az elhájasodás ártalmaira senkit nem lehet idejekorán figyelmeztetni, hirdetik az orvosok. Kivéve persze az éhezőt. A fogyasztó társadalmak szociológusainak figyelmeztetését is sok esetben ilyenféleképpen hallgatja a világ.

De akik már nem az éhezés mélypontjain állnak, azok mégis maguk ellen vétenek, ha ezekben a figyelmeztetésekben csak a cinizmus hangját hallják.

Elmebeteg teoretikusnak, eszmék becsavarodott tévelygőjének minősülne, aki nem helyeselné, hogy a világ, a „fehér civilizáció” nyomán a minél tökéletesebb jólét: a higiéne és a kényelem, az elérhető legnagyobb testi védettség felé folytassa útját.

A figyelmeztetésekből mégis kifoghatunk egyet-mást mi idejekorán. Hogy eleve elkerüljük, amiről szólva említett szociológusaink elkésettséget emlegetnek. Mert hisz nagy tanulság: minél kisebb valahol a „komfort”, annál jobban tenyészik – tenyésztetik ott – a soviniszta türelmetlenség.

A jóléti kényelem varázsszava, a komfort méltán a haladás hősi pontjai közt csilloghatott, már Széchenyi korában. De ha már megvalósul az a kényelem – s ráadásul a lehető legdemokratikusabban, vagyis minden társadalmi réteg számára –, merre fejleszthető tovább? Hogy mégse oda jusson – de még csak ne is arra fejlődjék –, ahol a legtárgyilagosabb társadalomtudomány ábrázolása szerint lelki szakadék: erkölcsi válság várja ezt a civilizációt?

Hol történt a hiba, hogy a kívánatos fejlődés ilyen torzulásba vezetett? Mi nem kellett volna, vagy mi kellett volna még, milyen vitamin, hogy a sok értékes táplálék ne ilyen ártalmas elhájasodásba fullassza a testet?

 

*

 

Hogy az annyit emlegetett s már-már tévesen is magasztalt „fehér civilizáció” e sajátos válságának átvészelésére ezúttal milyen New Deal-en elmélkednek a válság fölfedezői, ezt a gondjukat már ne vegyük át. Útjaikat, melyek ugyancsak sokfélék, úgysem követhetnénk. Ismereteink mások. De az eddigi útszakasz is elég emelkedőt nyújt számunkra is a hasznos elmélkedésre. A nézőpontoknak ez az emelkedése az, hogy civilizációnk nagy irányvonala, a társadalmakat oly üdvösen átalakító komfort jó irányba alakítja-e, illetve meddig alakítja jó irányba a lelkületet. Amelynek oly veszedelmes tünetei: a dekadencia és a rossz közérzet.

Nincs tudomány és művészet elegendő erőfölösleg nélkül; a műveltség szereti a kényelmet; hol melegágyának, hol védvárának vallja.

De ugyancsak nagy logikai ficam volna ebből arra következtetni, hogy műveltség és kényelem tejtestvérek; hogy a nagyobb műveltségnek a nagyobb kényelem az előföltétele.

És ha az egyiket háttérbe kellene nyomni a másikért? Melyik legyen az elsődleges?

Élességtől sem mentes vita során hangzott el, de olyan baráti körben, ahol épp a tréfa szikráztatja ki az igazságot: „S te végül is hol akarod jól érezni magad: a fürdőszobádban vagy az országodban?” (Első megfogalmazás szerint: a hazádban.)

A kérdésre, ha nem árnyaljuk, világszerte a nemzedékek más-más választ vágnak ki, vagy dadognak el.

Az apák és fiúk hagyományos harca helyett az apák és fiúk veszekedése tán sehol sem oly gyakori, mint nálunk. „Ha sejtenétek, milyen keserves pokolból, milyen teherrel törtünk idáig, hogy nektek ilyen módotok legyen!” Nem, erről nincs sejtelem.

Ez a kisebb fogyatékosság.

A nagyobb: mi adott erőt, hogy olyan teherrel is volt előretörés?

Nyilván az, hogy nemcsak a testi kényelem kiharcolása volt a cél. „Szociális termelésből fakad a jólét” – olvastuk mi diákszemmel az 1919-es plakátokon. De hogy a „szociális jólétből mi fakad” – azt, úgy érzem, az a hajdani ifjúság is rögtön föladatnak érezte, szenvedélyesen: szenvedélyesebben, mint a mai; megint csak az érzésem szerint. Tán nem hangzik ezoterikusan, azaz chiliasztikusan, ha azt mondom, a lelkek egységére is törekedett. A chiliazmus az az őskeresztény hiedelem volt, hogy Krisztusnak itt a földön is lesz országlása. Annak az ifjúságnak a hiedelme – a hite – olyan társadalom volt, ahol az ember testestül-lelkestül, tehát még lelkületileg is jól érzi magát, biztonságos otthonban.

A XX. század valóban csupa válság. Az eszmei zűrzavart sokan magyarázzák azzal, hogy hatottak, de még nem valósulhattak meg a XIX. század már-már messianisztikus várakozásai. S a világ, ahelyett hogy egyesült volna, az eddiginél is jobban, veszedelmesebben szétdarabolódott: már-már megszámlálhatatlan kis közösségekre különült, a vallás, a faj, az anyanyelv halványodónak vélt határai szerint. Reményem – hitem – szerint a XXI. század végeznivalója a közösségi ellentétek immár alapos tisztázása lesz, s ennek folytatásaként az egységesítés szolgálása, azaz a XIX. század nagy fölismeréseinek és tervezéseinek mégiscsak a megvalósítása.

Hogy a világ mindennek miképp felel meg – nos, azt nem látja az én nézni messze vágyó szemem se. De hogy miképp állhat neki ennek az emberileg általános föladatnak az a szűkebb közösség, melybe bennünket, magyar anyanyelvűeket gyúrt a sors – arra volna tanácsom nekem is. Minél kívánatosabb, biztosabb otthonná tenni ezt a libegő-határú közösséget. Testileg is, lelkileg is; nyomatékosan lelkileg. A kényelemadta lehetőséget fokozottan a szellem izmosítására fordítva.

 

*

 

Új irányzat a szobrászatban a figurát bútordarabok, székek, létrák közt ábrázolni, még emlékművön is.

Csokonai alakja hálás helyzeteket kínál. Anyjával élt egy szobában, s így jobbadán éjszaka kívánt dolgozni. A debreceni telek éjszaka tudtak harapni, főleg sárpadlatú parasztházban. Van legenda, hogy zsenialitásának más irányú sugallatára a korszak legnagyobb magyar szelleme kiürítette anyja almáriumát, széket helyezett bele, majd a gyertyát nemcsak világításra, hanem ekként a szekrény fűtésére is ötletesen fölhasználva, a térdére tett gyúródeszkán vidáman alkotott – hogyan is voltaképp? Fenntartva a nép lelkét; idáig ragyogtatva az ősi fényt. Mi, örökösei, párnás fotőjben ülünk, így kerülhetünk netán még holmi emlékemelvényre is. Miképp teljesítsünk annyival többet, jobbat, amennyivel nagyobb a kényelmünk? Ehhez Csokonai elméje és jelleme is kellene. Emeljük csak reá, reájuk szemünket buzdításért, igazodásért s példáért persze. Igyekezet és felelősség dolgában egyaránt.