Mire jó egy nemzet, vagy: egy évszázad tanácsai

Valahányszor Európa egységesítésének gondolata fölvillan, azt mindig a béke és a veszély kovája-acélja csiholja ki. És legtöbbször nem is a megteremtendő eszményi béke, hanem az úgy-ahogy már megteremtett béke fogalma. Első írásos nyoma az az 1305-ben kelt körlevél, amelyben Szép Fülöp a török ellen szólítja egységbe Európa fejedelmeit. A következő században, Bizánc elestekor ezt ismétli a cseh király, Pogyebrád György, de ellenfele is, II. Pius. Majd a francia IV. Henrik hugenotta minisztere, Sully. Aztán Comenius, William Penn és – éppoly lelkesen a kor leghűvösebb agya, Kant. Ismerjük a mi II. Lajosunk koldus udvarának vészüzeneteit is a keresztény világhoz az immár kisded magyar nemzetet is ostromló iszlám további előretörésének, az európai civilizáció e szörnyeteges katasztrófájának idején; azért nem soroltuk a maga helyén a többihez, mert ezeknek a vészjeleknek annyi hatásuk sem lett, hogy fölfigyeltek volna rájuk. (Ha ugyan nem éppen az Úr üdvös figyelmeztetésének minősítették, mint Lutherék, vagy hasznos politikai egyensúlynak, mint a Bourbonok.) Nem is igen figyelhetett, nyugtat meg bennünket a történelem, hisz akkor még nem volt meg a nemzet fogalma, a vallásos hit pedig már alig-alig volt hatékony tudatelem ilyen természetű közcselekvésre.

A XIX. századra várt a szép – valóban mennyeien eszményi – ajánlatok földi akadályozása. Az osztályharc szerepét nem kell, ki tudja hányadszor, megvilágítanunk.

A másik ok a század eleje óta megfigyelhető nacionalizmus. A küzdelem ez ellen is a szép eszmények jegyében és stílusában kezdődött. Az írónak dilettáns Coudenhove-Kalergi 1922-ben megható jóhiszemmel fogalmazza és szorgalmazza a Páneurópa Mozgalmat. A Népszövetségnek Briand-megálmodta tervét a kor leghajlékonyabb tollú prózaírója és legércesebb torkú lírikusa párban fogalmazza: Giraudoux és Saint-John Perse. Annyit ért, mint a többi együttvéve. Csináljuk meg az összegezést a század legtöbb szelében megfordult írójával, Malraux-val: la nation est le phénomène dominant du XX. siècle. Századunk uralkodó jelensége – a francia mondatban: adottsága – a nemzet.

Már most: akadályozója-e vajon ez is Európa, azaz most már az egész bolygó békéjének? Vagy előkészítője-e? Sőt föltétele-e? Hasonlóan az osztályharchoz, mely évtizedek során éppígy minősült hol akadályaként, hol megteremtőjeként az emberiség immár véglegesen esedékes egységesülésének. Mert hisz annak elmaradásával… Hirosima lángujjai írták a falra, hogy mi jöhet.

Hogy a béke jobb, mint a háború: az írásos irodalom egyik legősibb alkotása is meggyőző versekben hirdette, noha föltehetően arra prózában sem volt szükség. Hogy ez a meggyőzés miért hat nehezen, arról az emberiség két legmélyebben okvizsgáló újabb tudományága – a gazdaságtan és a lélektan – évente fokozódó tömegben rogyasztja a könyvtárak polcait. A baj két kulcsszavát már a legősibb verstöredékek tudták: haszon és agresszivitás. Trója mesés kincsei és Achilles kivagyisága. Ellenszerüket meglelni, illetve érvényesíteni nyilván bajos, ha mindmáig foglalkoznak velük. De miért is nem fogadjuk meg mi, értelmes egyének, az oly világosan jó szándékú tanácsokat? Honnan elménk e különös renyhesége? A kérdés gyermeteg. Hogy érvényesíthetném én, egyszerű Duna-parti gyalogló véleményemet a hadiipari tanácsokban? De mit tehetek még azokkal a híres agressziós ösztöneimmel szemben is, amelyek világbíró hatalmáról a modern lélektan ugyancsak súlyos köteteket rak a polcokra? A gazdasági okok szerkezetébe belelátni: meghaladja rég az elme közpolgári határait, s így csüggesztenek is. De a lélek nyugtalanságának, magányosodó és támadó tüneteinek kutatgatásához csak vissza-visszatérhetünk. Magam is elcsodálkozom, hogy ezt latolgatva miért elmélkedem egyre gyakrabban a nemzetről. Jó úton járok? Bátorít, hogy rengeteg e téren a társam, világrészekre és évszázadokra széttekinthetően.

Hosszú volna tehát még egyszer elsorolni, hogy mitől fúlt kudarcba újra és újra Európa annyiszor megajánlott egységesítése. Hogy mi robbantotta szét a meglevő kereteket is. Az okok különböző burka alatt, nem lehet elégszer ismételni, elsődlegesen mindig gazdasági érdekek erjedtek. E fedő burkok legtöbbet emlegetett neve pedig kétszáz évre visszamenően a kezdetben oly szép hangzású nemzet. Ma nincs domináló adottság, amely veszélyesebben csengene – ne annyi katasztrófát idézne az emlékezetbe –, mint a Forradalom igézetes szülötte, a Nation. De – változatlanul – nincsen csábítóbb se. Tehát jóra, rosszra egyként fölhasználható. Mint folytassuk hát e fogalom honi fajsúlymérését? Milyenek vagyunk nemzet mivoltunkban ma mi, magyar anyanyelvűek? S milyenek lehetünk? Egyaránt a mi magunk s a világ hasznára.

Hogy nemzet vagyunk, ezt a tényt valamiféle kötelességként is el kell fogadnunk. Elsősorban úgy, hogy aki ennek az egységnek a tagja, nem működhet annak nemcsak léte, hanem jóléte ellenében sem. Közös magánérdekünk, hogy ez az egység kifelé, befelé minél erősebb legyen. Hiszen, ha gyenge, hogy lenne képes engem, a magányos egyént megvédeni? De hát milyen természetű maga ez az erő? S milyen lehet? S mi lehet ebben nekem, az egyénnek közvetlen szerepem? Túl azon, hogy állampolgár vagyok s meghallgatom a politika helyes tanácsait.

Amíg a házak téglából épültek, a gyerek óraszámra elnézte volna, hogyan veszi kezébe a kőmíves a téglát; átdobja a másik oldalára, megkopogtatja, szinte meghallgatja, milyen hangot ad. Hogy milyen helyre tesz bennünket a népek együttesében az Idő: tőlünk is függ, akárhogy forgatjuk. (Mert hisz forgattatunk megmérettetésre.) Minőségünket – a kapott anyagból is – mi alakítjuk ki. És nem lesz-e a mégoly tökéletes – már békés – világegyüttesben is, ha versengés nem is, de vizsga? És vajon a nagyok mindenféle együttesében nem minőségükkel vizsgáznak-e a kisebbek, az Idők kezdete óta? Kisiskolásfokú hát a következtetés: aki nemzetét gyengíti, az Épületet árulja el; értsünk azon akár Békét, akár Nemzetközösséget. Közismert dolgok ezek, mondja az olvasó. Gyakorlatuk nem közismert.

És ha az egy érdekkörbe tartozó népek az Építkezés során a versenyt mégis rövidlátóan értelmeznék? Ha egymás anyagát rontják, annak minőségét fitymálják, gáncsolják egymást? Megint csak iskolás következtetés: a közös jövőt árulja el az, aki nem csatlakozik ilyen esetben a jogtalanul háttérbe szorított nemzete védelméhez. Annál inkább kell tennie ezt, mert hiszen nemcsak egy távoli közösséget óv, hanem egy közelit is. Az egyéneket, akik az ő közösségét, nemzeti együttesét alkotják. Mert hol vagyunk már az egykori szép szólamú nemzeti gravemenektől! A nemzeti – faji, vallási, anyanyelvi – sérelem ma fokozottan brutális, eleven bőrt súroló egyéni sérelem, az osztályharc legzordabb vastörvényei szerint: legkegyetlenebbül a társadalom úgynevezett legalsóbb rétegeit sújtja, a legvédtelenebbeket! S van még egy következtetés. Lévén dictio in adjecto, hogy az annyit emlegetett magányosodási érzet fő okozója a közösségtelenség, a nemzeti védtelenségről akár – mélylélektani elmélet teremthető. Mire jut az az egyén, aki nemzeti együttesben nem lel otthont? Vagy abból kizáratik. Nem kell lélekelemző kézikönyvet lapoznunk. Mit írt Kölcsey nemcsak egy könyvbe, hanem egy himnuszba is? Rettegve bújt az üldözött, utolsó védbarlangjában, tudata mélyén is kardhegy villant felé s az emberietlenedés szörnyeinek szemei.

De hát hogy szüntethető meg a XX. századnak ez a lelki állapota – hogy már ne csak az okait taglaljuk? S ha volt erre igyekezet, kivette-e abból vajon részét abban a távolibb és közelibb közösségeknek minden tettre képes „tényező”-je. Az idézőjel itt olyasféleképp keríti a kérdést, mint azt a szájat a gúnymosoly, amely maga is tudja a választ. A lelkek e sürgető egyezségét miként szolgálta vajon a szellemi élet?

Pszichikai vizsgálatok különös eredménye, hogy a közéleti emberek 4–5 évente megtartott bármily demokratikus kiválasztása ártalmára is tud lenni a – demokráciának; magának a közéletnek. Lelkileg különösen. Az alatt a 4–5 év alatt az egyéneknek – ezt mutatják a vizsgálatok – alig van felelős érzésük a demokrácia közvetlen működtetésére. Mindent az intézményekre hagynak; a „felsőbbségek”-re. Afféle rossz értelmű apa–fiú viszony alakul ki.

Ez az akaratlan áthárítás végzetesen képes zörgővé tenni a nemzet fogalmát is. Századok, de évtizedek folytán ez az áthárítás teljesen üres kígyóbőrré változtatja ezt az elején oly hús-vér s ugyanakkor égien szent szót.

Gondolom, nemcsak az én életemnek akaratlan tömegpszichológiai tapasztalata, hogy – épp a hazafias frázisok legsűrűbb durrogása közben – milyen megdöbbentően fogyatékos volt, összevetve a többi nemzetekkel, az úgynevezett magyar köznép nemzeti tudata. Színmagyar vidékről származom, a magyar anyanyelvűség közepéből. A társadalomnak abban a mélysűrűjében, a latifundiumok pusztáin az egyéneknek, nyugodtan mondhatjuk így, fogalmuk sem volt – így helyes a kifejezés: tudatuk sem – arról, hogy ők magyarok. A nemzetnek se múltjával, se jelenével, még kevésbé tehát jövőjével nem gondoltak. Mindaddig, amíg valami külső veszély bőrükön nem éreztette velük. Amikor tehát már késő volt. Amikor már a nyilvánvalóan legirányzatosabb demagógia legolcsóbb frázisait vették elméjük helyett rögtön ajkukra – elég tán a legmegszégyenítőbbet, a „megállj, megállj, kutya Szerbiá”-t fölidéznem, amely a pusztai cselédeket először ismertette meg ezzel a szóval: Monarchia. Amelyért rögtön – a szörnyű mű „nép-dal” szerint – vére kihűltéig kell lelkesednie és meghalnia a nincstelen béreslegénynek. De hiszen ezzel indultak harcba – a magyarság érdekeivel soha ellentétesebb kalandba – nemcsak az agrárproletariátus fiainak százezrei, ezt se feledjük. Igen, mindez „fölülépítményi” tünet. De a tünet megváltozását pusztán az okozat megváltoztatásától várni – ez meg már valami szellemi csőd bevallása volna, ezt se feledjük. Szembe kell szállnunk magukkal a tünetekkel is. Kell? Kiknek? Nyilván nemcsak a „felsőbbségek”-nek. Indulatuk jó ápolásáért és világos vezetéséért a népek világszerte nemcsak a 4–5 évente megválasztott intézményeket működtetik, nem kis erőt fordítva fenntartásukra, nem mindennapi tiszteletet biztosítva nekik.

Különös súlyt kapott (és különös figyelmet igényelt volna) az utóbbi évtizedek során ez a föladat azokban az országokban, ahol a vallási, faji, anyanyelvi különbözés is gátolhatta az egységes nemzet kialakulását, igen sok helyütt abban az értelemben, amelyre a múlt század az asszimiláció szót kezdte alkalmazni.

Az írástudó mesterség azt tanítja, hogy gondolataink fonalát a végén kössük össze. Mondandónk magvával a befejezéskor álljunk elő. Szeretném én a csattanót előrebocsátani, az okfejtés elején kiadni, minél félreérthetetlenebbül, minél hangosabban. A magyar anyanyelvű nemzet alapja és kerete a magyar anyanyelvűség. A nemzetre lenne pusztítóan végzetes, ha e szó ismétlése folytán bármily vonatkozásban számunkra nem az volna a megingathatatlan alapelv: a magyar nemzetbe idomult, idomul s fog idomulni, aki a magyar anyanyelvűekkel vállal közösséget, bármiféle eredet tekintetbevétele nélkül. Úgy értem: érvényesen akár a hetedíziglen fölmenő magyar leszármazottakra is.

A bentlétnek ez a megingathatatlan egyenjogúsága arra természetesen nem ad jogot senkinek, hogy a közösség érdekeit sértse, mert ezzel ő is jogot sértene. Ha azt teszi, akár vakságból, akár egyéni érdekből a közösségtől eltávolodik, maga zárja ki abból magát. De hát ez megint iskolásoknak való tétel. Annál csüggesztőbb, hogy magyarázni kell írást és irályt tanultaknak is.

Ez eddig tiszta beszéd. De mire is akarunk menni vele „közelebbről”? Sőt legközelebbről. Az újkori nemzeti tudat világosodása és meg-megvilágítása, mint az újságolvasó is tapasztalhatja, a földkerekség minden pontján erőket mozgósít. És erőket győz le. De mi célból is hát?

A „fehér civilizáció” új korának egyik legnagyobb kulturális átka a madárnyelvek, a szellemi zsargonok elszaporodása. Amilyen hasznos a munkamegosztás szakosodása a gondolatcsere terén, olyan káros az „utca emberétől”, maibb szóval a dolgozó tömegektől az az elkülönülés, ami a szellem úgynevezett fórumain – vagyis illetékesnek tetsző – területein világszerte tapasztalható megbecsült és kevésbé becsült akadémiákon, művészi és „bölcselmi” vitahelyeken, a betű és a szó valamikor közönség-látogatta, tapstól és hurrogástól is élvezetes hangos pástjain.

Ha századunk közösségi elszikesedése a magányosság, e társadalmi társas magánynak nemcsak tünetei, de okozói a betűértőknek e sokféle, de lényegében hasonlatos tolvajnyelvei.

Mondjuk tehát, hogy a szellemi élet elhagyta a közéletet? Mondhatjuk még keményebben: az írástudó ritkán árulta el úgy a közügy-tudót, mint világszerte napjainkban. Igen, a hivatott betűvető a hivatott közéleti férfit és nőt.

Abbahagytuk – elfeledtük? – a gondolatközlés fő elemét, a fogalmazást. Holott ez az első követelmény, bármily körülmények között. Százszoros feladata annak az irodalomnak is, amely (a szórakoztatást méltó büszkeséggel más területre hárítva) a köz- és magánlélek, sőt az istenkereső lélek föltárása közben valamiféle hivatást is vindikál. A múltban erre nem egy út kínálkozott, sőt úgy-ahogy kitapostatott. De – mi maradt ezekből a mi közlekedési eszközeinknek?

A nemzeti függetlenségi mozgalmak természetüknél fogva világszerte haladók. Az önálló nemzeti állam a gazdasági emelkedés lépcseje. Az államokon belüli nemzetiségi mozgalmak – szembekerülve a merev egység polgári államaival, kezdetben reakciósoknak tetszenek. Mintha a tartományrendszerű királyságokat sírnák vissza. A költő Mistral idején a provanszál mozgalmaknak néptáncait az egyház áldja, a ci-devant főnemesség támogatja. Ilyen a kép Spanyolországban, Németországban, Nyugat-Európa csaknem minden többnyelvű országában. Ma ezek a mozgalmak rendre szélsőbaloldaliak. A csak „erős tájszólású” tájak helységeinek népszavazással választott tanácsai vörös zászlót lobogtatnak a községházán. Nyilvánvaló a gazdasági háttér; az osztályharc fölvilágosító ereje. „Mit gondolsz, milyen nyelvre fordíttatom én most a verseimet?” – kérdezte tavalyelőtt tőlem Guillevic, aki nemcsak a francia költészetben játszik rangos szerepet, hanem a kommunista pártban is. – „Bretonra!” Holott ő már nem is beszéli szűkebb pátriája melltágító anyanyelvét. (Elzászban gyermekeskedvén, Párisban iskolázódván.)

A lényében modern államot mégsem fenyegeti az a fölbomlás, ami ellen szinte egyforma szenvedéllyel rázta öklét az ultra-konzervatív Tisza István, a radikális Edouard Herriot és… az olvasó nyilván listával tudja folytatni. Az egység-őrző jelszó rég nem az, hogy „egy barázdát sem”, hanem egy lelket sem. Megoldásul pedig a fejlődésnek az az útja kínálkozik, melyet – nem lehet elégszer fölidézni – Lenin a nemzetiségi önrendelkezés elveként gondolt el és dolgoztatott ki. Ki ne látná itt az országfölöttiségnek, népinemzeti összefogásnak valami olyanfajta szellemét, mely a jó fundusra épülő nemzetköziség kísérője? Ennek eljöttét akár prédikációba foglalva hirdetni, soha békésebb igehirdetés a Föltámadás annyi próbát látott ünnepén. Miért akadozik mégis a Nyelv? Pünkösdöt vár? Mindent az Égiektől?! A tunya segélyleső fülébe hangzott onnan is válasz.

A haladó magyar szellemi életnek századunkkal kezdődő működésére olyan jellemzést lehet mondani, ami egyben vád is lehetne, egy újabb kori nemzeti fölfogás szerint. Rákosi Jenő és Gyula diák hangjának ellenében s annak ellensúlyozására a jobbak rezzenése az volt hogy: mi rosszat, lebecsülőt, akár sértőt lehet mondaniok. Ady zsenialitása ezt a hangot és alapmagatartást makulátlan hévvel verte a köztudatba, a korszak tünetei szerint. Ady zsenialitása elnémult, a hang és magatartás itt maradt, merőben más tünetek között.

A politikusok – ellentétben a közhiedelemmel és a régmúlt diktátorainak szent hitével – nem szeretik, ha minden kérdés megoldására őket tartjuk illetékesnek. Hisz – nem szólva arról, hogy vannak megoldhatatlan kérdések is – rengeteg az olyan probléma, amely nemzedékről nemzedékre úgy követi az emberiséget, oly ádázul, mint az ellenszer föltalálásáig a tüdővész, a vérbaj, a depresszió, a szadizmus. Micsoda összefogás, a szellemnek és a gyakorlatnak milyen együttes erőfeszítése kellett ahhoz, míg bekövetkezett egy-egy csoda. De akár tetszik a politikának, akár nem: a szellemi élet dolga, hogy a res publica menete elé szántson. Legalább ugart törjön a jó magvaknak. Európa szellemi élete századunkban ezt egyre kihagyásosabban végezte. Megnyerni pedig nemcsak a „jobbak”, értsd jobb körök értelmét, hanem a tömegek lelkét is, beleértve, a görög példák nyomán, akár a hal- és birkapiacon lődörgőket, szóra-áhítókét is: már-már épp az eszme elárulásának minősült. A fura az volt, hogy ennek túlontúl ismert és megtapasztalt következményein legfölháborodottabban épp az írástudók csodálkoztak.

Mindez pedig arra vág, hogy a köz – ma már lefitymálóan: a tömeg – tudatának alakításából semmiféle olyan szellemi élet nem vonhatja ki magát, amely még ismer eszményt s hisz az eszmények gondolatalakító erejében. Amelynek épp azért elsődleges feladata volna újonnan is jó tartalommal megtölteni a nemzet megörökölt fogalmát.

Igehirdetés tehát? „Prédikáció?” Ez nem olyan föladat, amelynek elmulasztása honpolgári vétség. De akik ilyenszerű Szellemi Közszolgálat fejében vesznek-fogadnak el whiskyre és Courvoisier-ra átváltott korsó söröket, pár virsliket a tömpe ujjak asztaláról?

Az a jó nemzet, amelyben jól érzem magam. Ahol szívesen adok és fogadok el parolát. Ahol minden honfitársamat velem egyenrangúnak ismerem el. Természetesen az autóbuszban is. Rájuk szeretettel gondolok nemcsak távméretben, hanem testközelben is. Akikkel ily együttműködésben olyan hazát alakítok, amely a jólétével, műveltségével kelt fiaiban büszkeséget, az idegenben s netáni ellenségben tiszteletet, irigységet akár. Amely nem azzal erős, hogy lökni, hanem hogy vonzani tud.

Folytassuk? Tekintettel a húsvétra, a megkínzott és megfeszített nemzetek igazsága föltámadhatóságára?

Nem is olyan régen – diákkoromban – szájtikkadásig szomjaztam – akkor utoljára –, hogy szószékre léphessek. Jöttek Pápáról, de még Csurgóról is legációba a velem egyosztályos diákok. Vitték föl a fejek fölé két kar közt a hatalmas bibliát. Fölütötték, és – az ünnepre begyűlt a faluvégi, a pusztai szegénység is. No és persze mind a leány; az úri kisasszonyokat beleértve. A Sárvízmenti Cece református templomában vágytam volna hangommal és gondolataimmal ékeskedni: azokkal a ragyogó eszmékkel nagyrészt, melyeket arról a szószékről egykor a község nagy szülötte – republikánus ige-parazsat – szórt: Madarász László, a trónfosztó debreceni kormánynak gyanús gyémántokat is tiszta kézzel kezelő rendőr- és postaügyi minisztere. (Mert ez a kettő akkor még együtt járt.) Vágyamnak nemcsak az volt az akadálya, hogy közben éppúgy iszonyodtam is a szószéki közszerepléstől, meg hogy az én gondolataim még Madarász Lászlóéinál is kevésbé voltak templomba valók, hanem elsőül az, hogy – bár nagybátyám indította az orgonánál a kórusban a zsoltárt – nem voltam református. Efféle igehirdetés végett szószékre lépni – nem lenne lealacsonyodás szellemi életünk legmagasabb rangú és tekintélyű képviselőinek részéről sem, ez a hitem. A legigénytelenebb hallgatóság és a legigényesebb igazságok viszonylatában sem. E szándékkal próbáltam kedvüket serkenteni, lelkiismeretüket megérinteni.