Elpuskázott tartomány

Innen nézve nincs egybekívánkozóbb ennél a kelet-európai, ennél a baltikum-adriatikumi földrajzi térnél; a közös mese- és a népdalmotívumok éppúgy összeabroncsolják, akár az államiságnak, a lírai költészetnek vagy az ekehasználatnak hasonló alakulása. És amonnan nézve nincs terület, ahol az egymásra utalt elemek a közös üstben föloldhatatlanabbul fortyogtak; ahol a tarkaságból nehezebben alakul harmónia, az érdes különbözőségből jó anyagú különféleség. Az érintkezés eredménye kevés. Annál több a tanulsága. Hogy az innen s onnan vizsgáló szem legalább a példát lássa világosan. Hogy mi is volt itt a történelem kínálata; az a „kihívás”, amelyre az Arion szerkesztője most egy sor ország íróitól választ vár azzal a kérdéssel: van-e (legalább kialakulóban) „a világ irodalmának és művészetének egy sajátosan »kelet-európai tartománya«”.

Nyolc-tíz anyanyelven, legalább húsz-huszonöt dialektusban lehetne erről a tárgyról ugyanazt a vezércikket ma is közzétenni, körmondatok évtizedes, hovatovább évszázados kész-elemeivel. Hogy mennyi katasztrófát okozott a népek kínálkozó együttműködésének elmaradása. Hogy milyen sürgető a megvalósítása. Hogy mennyi a lehetőség s főleg a remény; de tán már az eredmény is.

Hadd ne menjek be a szavak utcájába. A remények, a lehetőségek, az ábrándok a délibábok helyett hadd nézzem, mi is áll itt a valóság talaján. Még a tervrajzok helyén is.

Egy nemzedék tapasztalatát mondhatom. Nem is egyét, kettőét.

Nem feledve, hogy mindenféle irodalmi és művészi kapcsolat a mindenkori teljes szellemi élet függvénye, a szellemi életet pedig további valóságos adottságok – történelmiek és jelenkoriak – alakítják, a föltett kérdésre az én rövid összefoglalóm az eddigiekről lelkiismeretgyötrően nem kedvező.

A mentség? Mint a többi itteni nép, ilyennek mi magyarok is bőviben vagyunk.

Mi a legjellemzőbb erre a területre? Hogy bármily egységes volt, mindig szétszaggatott is volt: mindig külső erők ostromolták, és nemzetei, főleg az újkorban, csak egy-egy históriai pillanatra voltak függetlenek.

Ha a Habsburg-birodalom s vele Közép-Európa a népek börtöne volt, a lázongó rabok sokféle hangja közt a magyar szellemi élet a börtön lebontása tervéhez kezdettől fogva – s ez ma is fő mentségünk – új, közös épület megalkotását ajánlotta, Kossuth elég messze ható szavával is: egy dunai konföderációt. Ezen nemcsak a társadalomtudomány vezetői munkálkodtak; a legnagyobb költő, a legnagyobb két zenész is. A pillanat elérkeztekor, a börtön összedőltekor a politika nem közöset épített. A régi kövek az új konstrukcióban is régiek maradtak. A magyar nép milliós tömegei ráadásul még az anyanyelvi egységből is letörettek. S az egy nagy börtön helyett a népet több kicsi gyötörte.

A két háború közt föllépett magyar írónemzedék – épp a magyar irredentizmus leghevesebb idején – már Ady, Bartók és Kodály szellemében tette fő programpontjává azt az örökséget, melyet a Habsburgok ellenzékeként legjobban Teleki László fogalmazott meg. Hatásos jelszó kínálkozott. Batsányi 1789-es nagy verszáró sora, hogy Vigyázó szemetek Párisra vessétek!, már rég iskolaanyag volt, minden magyar fülben utat lelt. Csak az irányon kellett fordítani. Szemünket ne Párisra szögezzük, hanem Prágára, Belgrádra, Bukarestre; ne a távolba tekingessünk, hanem egymásra.

Nem először írom le a fájdalmas élményt. Nem kaptunk viszonzó pillantást. Nálunk folyóiratok, mozgalmak alakultak nem kis részben azért, hogy a testvéri kéznyújtást kifejezzék. Ezúttal mi magyarok voltunk a rosszabb helyzetben, alul. Lehetett tehát úgy is látni: a kéz fölfelé nyúl. Vártuk, hogy odaát jelenik meg egy Ady, egy Bartók. Illetve, ha már megvan, lesz ide is szava.

Azt ígértem: a valóság talaján maradok, s most azt kérdem, nem volt-e délibábos ábránd ez a remény is.

A századforduló nagy hiedelme, hogy a nemzeti ellentéteket a szocializmus nemzetközisége oldja föl, a gyakrabban hangoztatott jelszavak ellenére is kívánatom maradt. A nemzeti türelmetlenség az anyanyelvi türelmetlenség formáiba burkolódzott. Nem egy olyan országban is, amely gazdasági berendezkedésében többé-kevésbé a szocializmus felé tett utat.

Sajátos közép-európai szellemi élet kialakulásának útja a bensőbb szellemi érintkezés lett volna. Pontosan: a fordítás és összejárás. A találkozások jórésze merőben hivatalos volt, a politika kívánalma szerint. Nagyrészt a fordítások is. Csak a versek kaptak, elég gyakran, szívből-kelt tolmácsolást. Önként való szomszédba-nézés vagy kiváltképp kéznyújtás? Művészi értékű (és tartalmú) érintkezés? Voltaképp két nevet említhetünk. Révükön van maradandó csere-emlék is. Krleža tanulmánya Adyról; Németh László tanulmánya Krležáról, majd ugyanannak írásai a cseh irodalomról. Klasszikusainkkal meg-megkínáltuk egymást, ugyancsak protokollárisan, de az élő irodalom? Krleža a magyar színpadon is megjelent. Mikor Németh közzétette Huszról írt drámáját, megtágultak még egyszer a szemek: No, most; ilyen művészi szinten még sehol a világon nem ünnepelték meg a legnagyobb cseh hőst, beletudva tán magát Prágát is. Azt hiszem, Németh Husz-ját le sem fordították.

Nem ajánlok összevetést a kölcsönös irodalmi beszámolók és átültetések arányáról. Szomszédaink szellemi termékeit nemcsak mi magyarországi magyarok kommentáljuk és közvetítjük. A határon túli milliós magyar tömegek folyóiratai, heti- és napilapjai bőségesen nyújtják számunkra is a fordítást és beszámolót. Mivel ennek kölcsönössége nincs meg, szomszédainkról többet tudunk, mint ők rólunk, ám az érintkezést ez sem a kívánt módon szolgálja. Így a múlt méltó bevallása is elmarad; ehelyett folyik a hagyományos legendaverseny, hogy ki, hol, mikor volt előbb: ki elsőbb tehát a jog, de így a – szellem terén. A kölcsönös vallomásnak, a testvéri szóértésnek olyan – boldogtalan korban is – boldogideje, amilyen például a Zrínyieké volt, nem folytatódott. A latin abroncsot is lepattantották a nemzeti nyelvek. Izland irodalmáról többet tudunk, mint Albániáéról; az írekről többet, mint a bolgárokról vagy a lettekről. Több grúz, több katalán költővel kezeltem, mint osztrákkal vagy mint szlovákkal.

Ilyen ködgomolygásban aki tájékozódni akart, természetszerűen a magasabb fényforrásokat kereste. A vigyázó szemek ezúttal ily módon emelkedve szegeződtek a Batsányi Párisát megörökölt helyekre. Oda küldjük kérdéseinket, onnan várunk feleletet. Közös dolgainkra is.

Ez a magyar nemzedék tehát, amelynek nevében szólni némi illetékességet éreztem magamban, sorozatos kudarc emlékével vonul le a pályáról. Villantsuk meg a szabványos reményt, hogy az utánunk jelentkezőknek több szerencséjük lehet, tehát ne adják föl a küzdelmet? A remény az, hogy az emberiség általában észre tér: különbözőségeiből nem ellentét lesz, hanem hasznos kiegészülés; üdvös béke tehát. Hogy ebben nekünk is részünk lesz. Hogy ezúttal nem ártalmas, hanem jóakaratú külső erők terelnek bennünket.

 

*

 

Az emberiség ügyét a nagy népek kormányozzák, messze visszamenően a történelemben, viszályok, háborúk, veszélyes feszültségek során át. Ha módjuk lett volna, valószínű, hogy a kis népek sem végzik ezt a dolgot szerencsésebb kézzel. De bármiképpen záratnak ki ebből, az ő lelkiismeretük és kezük – ha fura kényszertől is – tisztább. Így a bűnök megítélésére és a lehetőségek erkölcsi mérlegelésére, hangozzék bármily különösnek, ők a hivatottabbak.

A büszkeség, az elzárkózó gőg pusztán azért, hogy valaki nagy tömeg tagja, az irodalmat tekintve éppily megmosolyogtató. S fölveti bizonyosfajta felelősség gondolatát. A nagy népek irodalmának hangja nagyobb teret tölt be, a világ szellemi életében hathatósabb, nyomósabb, természetszerűen elnyomja a kisebbekét. Így alakul, hogy hovatovább ezek a messze zengő hangok csak egymást hallják, az emberiség szellemiségét ők kormányozzák.

A világ irodalmi tudata így szerfölött hiányos, végzetesen egyoldalú.

Ez persze ugyancsak igazságtalan is, mert hisz a földön a kis népek együttes száma messze fölülmúlja egy-egy nagy népét. De veszélyes is ez az állapot, mert hisz eleve kizárja azt az elvet, hogy több szem többet lát. Márpedig senki nem állítja, hogy az emberiséget a holnapi útján már nem fenyegeti hídomlás, szakadék, váratlan támadás és tévtan.

Nem vagyok derűlátó. Az esetleges tanácsadásban gátol, hogy a kis népek fiaiban is van büszkeség. Sokan tartózkodnak attól már régóta, hogy véleményüket másokra tukmálják. Hisz egyebek közt olyan gyermekes alapigazságokkal kellene előállniok, hogy ami nagy, az még nem szükségszerűen értékes, és hogy a szellem terjedésének törvénye nem azonos a hangéval; hogy lármát ne mondjunk.

Lehet ezen változtatni? A művek valamiféle kölcsönös cseréjével? Hisz a kisnépű irodalmak is bocsátanak néha-néha világirodalmilag is figyelemre méltatott alkotást. A kis népek olvasói tudják, hogy ezek a ki-kiemelkedő művek csak úgy képviselik egész irodalmukat, mint az a pici csücsök, mely a tengerben úszó jéghegyekből a fölszínen csillog. A műveket, a költőieket különösen, az anyanyelv tengere-tava, tavacskája őrzi ősi féltékenységgel. S ha a művek cseréjét megelőzné a fölfogások valamiféle cseréje? Ha képesek vagyunk elfogadni, hogy a mai helyzetben a nagy népek állandóan a színen működő írói a kisebbek íróit valamiképp páholyból és bírói székből nézik, képzeljük egyszer ennek a fordítottját. Az lehetne az első lépés valamiféle Bánk báni „kigázolás felé”.