Ha a költőkön a sor*
Beszélgetés a párisi L’Express szerkesztőjével
Költő, elbeszélő, drámaíró, esszéista, Cocteau, Tzara, Éluard és Crevel barátja a szürrealizmus hőskorában, Illyés Gyula Déry Tiborral együtt a mai magyar irodalmi élet legmarkánsabb személyisége. Neve szóba került már az irodalmi Nobel-díj juttatással kapcsolatban is. Eddig négy könyve jelent meg francia fordításban. Tehetsége, erkölcsi feddhetetlensége, szellemi bátorsága olyan tekintélyt adnak neki, hogy mindig feléje tekint a magyar intelligencia, amikor az ország súlyos válságokat él át. Így volt ez 1944-ben és 1956-ban is.
L’Express: Ön Közép-Európa egy kis országát, Magyarországot képviseli, amelyről az Ön barátja, Paul Éluard szerette mondani, hogy „nagyhatalom a költészetben”. Másfelől csodálatosan ismeri a francia irodalmat. Nem gondolja, hogy az író, és különösen a költő társadalmi szerepe nem ugyanaz az Ön hazájában és Franciaországban?
Illyés Gyula: Valóban nagyon különböző. Annyi bizonyos, hogy a francia költő mindig egyedül indul el az ismeretlen, a ki nem kutatott meghódítására, és bezárkózik a nyelv laboratóriumába. Még ha játszik is valami szerepet a közügyek irányításában, egy Claudel vagy egy Saint-John Perse törekvései nem mutatkoznak meg közvetlenül a műveikben. Egészen másképp van ez egy olyan országban, mint Magyarország. A történelmi helyzet következtében a nép kezd írói, költői felé fordulni, különösen a válság perceiben. Ha a politikusok kudarcot vallanak, a költők gyakran kényszerülnek akaratuk ellenére is érdeklődni a közügyek iránt, harcolni eszméikért, egyszóval „bárdok”-nak lenni. Két elsőrangú magyar költő halt meg a harcmezőn, fegyverrel a kezében.
L’Express: Kik voltak azok?
Illyés Gyula: Az egyik Petőfi, aki 1849-ben halt meg. Ő egy kissé Shelley szép alakját eleveníti föl. A másik a Renaissance hatalmas személyisége, Balassi, akit némelyek, talán egy kissé elsietve is, a „magyar Ronsard”-nak neveztek. Mások, igen sokan, szintén tragikus sorsot értek börtönben vagy száműzetésben. Mindezt az örökséget nehéz viselni.
L’Express: Ön valahol azt írta, hogy bizonyos módon a magyar irodalom mint az ellenállás irodalma nyilvánul meg. Azt kell ebből következtetni, hogy ez olyan embereknek a munkássága, akik nagyobb részt vállalnak a közügyekből, mint a nyugati írók?
Illyés Gyula: Nyilvánvaló, hogy minden olyan nép irodalma, amelyet létében fenyegetnek – mint ahogy hajdan Magyarországot fenyegette Bizánc, tatárok, törökök, osztrákok, vagy hozzánk közelebb, a nácik –, egy kissé az ellenállás irodalma is. Ez néha serkentő műveket hoz létre, néha pedig olyan műveket is, amelyek nem tűnnek lényegesnek a szerző életművében, amikor abból mérleget készít. Ami az elkötelezett kifejezést illeti, az nekem rendkívül kétértelműnek tűnik. A valódi elkötelezettségek azok, amiket az ember maga felé, munkája felé vállal magára. Ebben a tekintetben egy Mallarmé, egy Michaux, vagy ha úgy tetszik, egy Pasternak költészete talán minősíthető „elkötelezettség”-nek. Én jobban szeretek nem túl messze menni ezen az úton.
L’Express: Ön negyven év óta fordít francia költeményeket az Ön nyelvére. Christian de Troyes-től Saint-John Perse-ig, Villontól Apollinaire-ig. Ön tehát különösen jó helyzetben van, hogy elmondja nekünk véleményét a költemények „fordíthatóság”-áról.
Illyés Gyula: Egyik nagyon kedves barátom, egy kiváló francia költő gyakran mondta: „Fordítani lehetetlen, de azért szükséges.” Részben én is úgy gondolkozom, mint ő. A költemény fordítása, legalábbis a kifejezés betű szerinti értelmében, nem adhat mást, mint azt a „sápadt holdfény”-t, amiről Heine beszél. De meg lehet próbálkozni egy költői mű más nyelvre való átültetésével sokszorosan a hűség szellemében, sőt az eszméében, és egy bizonyos mértékig a formáéban is. A magyarok már századok óta megértették, hogy csak költők fordíthatnak költőket, akik maguk is szünet nélkül tökéletesítették, hajlékonnyá tették eszközüket, a nyelvet. Így a magyar fordítónak nincs többé megoldandó problémája az elvek és a forma tekintetében. Egy Shakespeare-szonett a magyarban is szonett, egy Racine-alexandrinus alexandrinus marad. Ami viszont a probléma, hogy egy Éluard- vagy egy Char-vers nem adja azt a kirobbanó eszmetársítást, amit a költő szuggerál, mint a francia közönségnek.
L’Express: A francia költőknek a külföldi művek fordítása nem ad még bonyolultabb problémákat?
Illyés Gyula: Bizonyára. Mindenki tudja, hogy a kialakult játékszabályok Malherbe óta annyira szigorúak, hogy gyakorlatilag lehetetlen egyszerre figyelemmel lenni a mondanivalóra és a formára. Így tehát eleve elbátortalanítva, Franciaország költői gyakran a filozófusokra hagyták ezt a feladatot, akik becsületesen megcsinálták a munkájukat, de megmaradtak a puszta fordításnál, anélkül hogy azon túl tudtak volna menni.
Szerencsére mind nagyobb számú tehetséges francia költő van, aki szenvedélyesen érdeklődik a költemények fordítása iránt. Ez fontos dolog. Ha a francia költészetnek – amit mindenki hinni kezd – sikerül behozni bizonyos elmaradottságot ezen a téren, ezt az egyetemes, és én úgy vélem, a francia irodalomnak is egy különleges meggazdagodása követi.
L’Express: Mit olvasnak az Ön honfitársai? Milyen írók érdeklik őket?
Illyés Gyula: Talán meglepi Önt a válaszom, de a magyar olvasók elitje – ha néha bizonyos elmaradásokkal is – ugyanazon szerzők iránt érdeklődik, mint a Nyugaté. A magyar irodalom régóta része az európai irodalomnak. Budapest irodalmi kávéházaiban ugyanazzal a szenvedéllyel vitatkoznak a „dühös fiatalok” vagy az „új regény” szerzőinek művei által felvetett problémákról, mint Párizsban. Egy bizonyos számú szöveget, amit a kultúra magyar irányítói ideológiailag megvitattak, kinyomtatnak, ha nem is kötetekben, de legalább egy folyóiratban, amit „Nagyvilág”-nak neveznek. És Kafka, Ionesco, Beckett, Truman Capote stb. szövegeit közli. Ezek az oldalak, a Nagyvilág folyóirat számai 10 000 példányban látnak napvilágot, és hála neki, viszonylag nagyszámú közönség vehet tudomást magyarul bizonyos művekről, amelyeket egykor nem közöltek. Minden nem „jön ki” persze, de kétségtelen haladást valósítottak meg ezen a területen.
L’Express: Ön utazott a Kelet országaiban, és újabban meglátogatta a Nyugat országait is. Mi volt az, ami Önt legjobban megragadta mindezekben az országokban?
Illyés Gyula: Talán a sovinizmus egy elég nyugtalanító maradványa. Fiatal koromban azt lehetett gondolni, hogy a francia forradalom és a XIX. század annyira logikus gondolkodóinak működése következtében a Nemzetköziség lesz az emberi magatartás. Le kellett erről mondani!
Először a húszas évek nacionalista robbanásai voltak, aztán a hitlerizmus. Hitler halott, és a nácizmus meg van semmisítve; de a türelmetlenség, a sovinizmus, a faji gyűlölet, az elkülönülés, a nyelvi viták sem kevésbé folytatják a világ felkavarását. A legmélyebb társadalmi változások is messze vannak attól, hogy megoldjanak minden problémát. Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen. De minden bizonnyal nem az én dolgom, nem én vagyok illetékes, hogy kulturális kérdésekről, amelyek bizonyos szempontból politikai kérdéseknek tűnhetnek fel, beszéljek.
L’Express: Melyik az Ön utolsó közzétett műve, és min dolgozik most?
Illyés Gyula: Legutoljára egy színdarabot, a Kegyenc-et tettem közzé, amelyben a fő személyek egyike Valentinien császár. A kivételes ember, aki nem nélkülözi a jóakaratot, inkább kezdetben mutatkozik szimpatikusabbnak. De a dolgok odáig romlanak, hogy az abszolút uralkodó, aki valamilyen módon pedig az istenek megbízottja, maga is Isten akar lenni.
A hatalom tehát végképp megrontja. Vele szembehelyezkedik a birodalom egyik irányítója, aki először feltétlen szolga akart lenni, és aki, másrészről, őszinte szeretetet érez iránta. De olyan, szinte ördögi hanyatlás következik be, hogy azt még a szolgák legtökéletesebbje sem fogadhatja el.
A kurtizán végül is kényszerítve van, hogy a zsarnok ellen fölkeljen, habár jól tudja, nincs más kivezető út, mint hogy maga legyen a megölt zsarnok helyén a hatalom birtokosa.
Azonkívül jelenleg egy másik darabon dolgozom, amelynek tárgya a katárok tragikus sorsa. Én ezt közel húsz éve tervezem. Sőt a háború után tettem is egy tanulmányutat Albiba és környékére. Egy egész nép problémája, amelyet azért semmisítettek meg, mert eretnekeknek nyilváníttattak, mindig kísértett. Lehet, némelyek azt mondják, Monségur alapvetően francia téma, és csak francia szerzők tudják azt jól feldolgozni. Lehet. De mindezek után a német Büchner nem írt egy érdekes darabot a francia forradalomról? Miért nem próbálhat ugyanígy írni egy magyar a katárok sorsáról?