A Duna fiaihoz

 

I.

Szalad a Duna s itt marad;
rohan s egyhelyben hánytorog,
Mint a tejúti csillagok!
Öt kis nép kertjei alatt.
Történet előtti korok,
mesék roppant emlőseként
játszatja hű hasán a fényt.
Míg futnak fent a századok.
És kínálja két sor csecsét:
jöjjetek, kerekedjetek,
falvak, városok, nemzetek;
szíjjatok, van erőm elég.
S csörtet a bozótból a nép.
Jön mind, kit szomj és félsz gyötör
Észak és Dél mélyeiből.
És – egymásba veri fejét.
S zajdul sivítás, jaj hasít
s messzire zengve ki-kitör
a fülrepesztő torz-gyönyör:
megint legyűrtek valakit!
És újra valakit! S megint
egy másikat, harmadikat!
És táplálékot egy se kap,
csak vért – vagy sebet, aszerint
támadó-e, vagy áldozat
s hogy mint fordult a szüntelen
felcsapó malac-küzdelem.
Ez az ólvégi kárhozat.
Ezt hallom. És ezt üzenem
öt határon át, társaim,
költők, kikkel ha más nem, ím
közös talán a szégyenem!
 

II.

Meggondoltátok, mit csináltok?
Most földön fekszik a magyar.
De láncai mellette nyúlnak
s ő talpra kelhet mihamar.
Meggondoltátok, mit csináltok
azzal, ki csak sebei foglya?
de lassan szabadságra gyógyul!
Nem ismeritek a magyart,
míg nem tér magához, – amíg
nem tértek ti sem magatokhoz!
Visszatekintve néz a nép
önnönmagába. Egy a tükrünk:
egy a multunk! Uraink
mindönket egyformán tiportak
s örökösük egyenes ágon
az, aki még ma is tiporna!
Nem látjátok? Belétek szökhet,
amit mi, bár porban és vérben
rángva, de rázunk már magunkról!
Ragadós baj a hatalom
s dühe bőr-váltó, mint a kígyó.
Jól tudja, ki mindig alul volt.
Beh ismerős a teli mell
s hang fölöttünk! Beh ismerős
a parancs az örök magyarnak
(örök levertnek-lázadónak),
ki velem most még szót emel
s ki épp parancsra nem hajolt;
ha ezredszer is beleroppant.
Beh ismerős mind a coki!-t
lökő ujj e belül is rabnak,
kit én is egy életen át
csak nem-re és dacra szítottam,
 
de kinek ezt mondom ma: béke.
Mit tesztek? Tudjátok? A porban
s a vérben is előrekúszott,
tán elibétek, a magyar!
Századok bús ismeretlenje
most nyujtja megismerni arcát.
S ti most veritek szembe őt
keserű bosszúba vakultan
a vér miatt, mely rajta foly?
de mely már övé, csak övé!
Az embert veritek már s benne
magatokat. Ne adja Isten,
rá fiaitok sírjanak föl.
Magyar vagyok. Testemben érzem,
hogy sarjad emberré e nép.
Azt hiszitek, van rendelet
a gyermeknek, hogy vesse ki
szívéből ő is szülőházát,
mert őt abból már kivetették?
Hiszitek: valaha is a grófé
lett a szülöttem föld, melyet
nem láttam (de ittbent azóta
láttam csak jól s beh jól) mióta
elűzték róla az apámat?
A történelem válaszol.
Most kérdez még. Majd talpra áll
a magyar. Máris emelődik;
most válik el, hogy dúlt szívében
– ahogy én oktatgatom őt –
egyenesre-e vagy a végső
vadzúg szűk sziklái alatt
ugrásra nyomva, mint a tigris.
Tudom, puszta szó, amit mondok.
De én a Sorsnak is beszéltem.
 

1945

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]