Szellem és erőszak

Előszó

Az itt következő időszerű írásokban egy-egy gondolat és adat többször is fölmerül.

Nem elégszer.

Könyvnélkülire való leckék. Keserűek: de jó okulásra.

Aggasztó is lehet, ha az, ami időszerű, tartóssá válik. Hasznos tehát az írásmű, mely saját időszerűsége ellen irányul.

Ezek az írások mind ezt célozzák; a tartós béke nem könnyű kimunkálása szolgálatában.

Ha a költőkön a sor^*

Költő, elbeszélő, drámaíró, esszéista, Cocteau, Tzara, Éluard és Crevel barátja a szürrealizmus hőskorában, Illyés Gyula Déry Tiborral együtt a mai magyar irodalmi élet legmarkánsabb személyisége. Neve szóba került már az irodalmi Nobel-díj juttatással kapcsolatban is. Eddig négy könyve jelent meg francia fordításban. Tehetsége, erkölcsi feddhetetlensége, szellemi bátorsága olyan tekintélyt adnak neki, hogy mindig feléje tekint a magyar intelligencia, amikor az ország súlyos válságokat él át. Így volt ez 1944-ben és 1956-ban is.

L’Express: Ön Közép-Európa egy kis országát, Magyarországot képviseli, amelyről az Ön barátja, Paul Éluard szerette mondani, hogy „nagyhatalom a költészetben”. Másfelől csodálatosan ismeri a francia irodalmat. Nem gondolja, hogy az író, és különösen a költő társadalmi szerepe nem ugyanaz az Ön hazájában és Franciaországban?

Illyés Gyula: Valóban nagyon különböző. Annyi bizonyos, hogy a francia költő mindig egyedül indul el az ismeretlen, a ki nem kutatott meghódítására, és bezárkózik a nyelv laboratóriumába. Még ha játszik is valami szerepet a közügyek irányításában, egy Claudel vagy egy Saint-John Perse törekvései nem mutatkoznak meg közvetlenül a műveikben. Egészen másképp van ez egy olyan országban, mint Magyarország. A történelmi helyzet következtében a nép kezd írói, költői felé fordulni, különösen a válság perceiben. Ha a politikusok kudarcot vallanak, a költők gyakran kényszerülnek akaratuk ellenére is érdeklődni a közügyek iránt, harcolni eszméikért, egyszóval „bárdok”-nak lenni. Két elsőrangú magyar költő halt meg a harcmezőn, fegyverrel a kezében.

L’Express: Kik voltak azok?

Illyés Gyula: Az egyik Petőfi, aki 1849-ben halt meg. Ő egy kissé Shelley szép alakját eleveníti föl. A másik a Renaissance hatalmas személyisége, Balassi, akit némelyek, talán egy kissé elsietve is, a „magyar Ronsard”-nak neveztek. Mások, igen sokan, szintén tragikus sorsot értek börtönben vagy száműzetésben. Mindezt az örökséget nehéz viselni.

Három levél

Magánlevelet írtam, választ. Az első sorok után megálltam; ráébredtem, bármennyire személyesnek szánom is, amit írok, nem két ember ügye.

Illendőnek vélem, hogy ideillesszem azt a levelet is, amely az enyémet létrehozta. Íróját, Sziklay Lászlót, a kitűnő irodalomtörténészt és szlavológust arra kértem, változtatás nélkül nyomtathassuk ki, azon közvetlenül, ahogy eredetileg – ő még valóban magánlevélként – megírta.

Elpuskázott tartomány

Innen nézve nincs egybekívánkozóbb ennél a kelet-európai, ennél a baltikum-adriatikumi földrajzi térnél; a közös mese- és a népdalmotívumok éppúgy összeabroncsolják, akár az államiságnak, a lírai költészetnek vagy az ekehasználatnak hasonló alakulása. És amonnan nézve nincs terület, ahol az egymásra utalt elemek a közös üstben föloldhatatlanabbul fortyogtak; ahol a tarkaságból nehezebben alakul harmónia, az érdes különbözőségből jó anyagú különféleség. Az érintkezés eredménye kevés. Annál több a tanulsága. Hogy az innen s onnan vizsgáló szem legalább a példát lássa világosan. Hogy mi is volt itt a történelem kínálata; az a „kihívás”, amelyre az Arion szerkesztője most egy sor ország íróitól választ vár azzal a kérdéssel: van-e (legalább kialakulóban) „a világ irodalmának és művészetének egy sajátosan »kelet-európai tartománya«”.

Nyolc-tíz anyanyelven, legalább húsz-huszonöt dialektusban lehetne erről a tárgyról ugyanazt a vezércikket ma is közzétenni, körmondatok évtizedes, hovatovább évszázados kész-elemeivel. Hogy mennyi katasztrófát okozott a népek kínálkozó együttműködésének elmaradása. Hogy milyen sürgető a megvalósítása. Hogy mennyi a lehetőség s főleg a remény; de tán már az eredmény is.

Hadd ne menjek be a szavak utcájába. A remények, a lehetőségek, az ábrándok a délibábok helyett hadd nézzem, mi is áll itt a valóság talaján. Még a tervrajzok helyén is.

Egy nemzedék tapasztalatát mondhatom. Nem is egyét, kettőét.

Nem feledve, hogy mindenféle irodalmi és művészi kapcsolat a mindenkori teljes szellemi élet függvénye, a szellemi életet pedig további valóságos adottságok – történelmiek és jelenkoriak – alakítják, a föltett kérdésre az én rövid összefoglalóm az eddigiekről lelkiismeretgyötrően nem kedvező.

A mentség? Mint a többi itteni nép, ilyennek mi magyarok is bőviben vagyunk.

Mi a legjellemzőbb erre a területre? Hogy bármily egységes volt, mindig szétszaggatott is volt: mindig külső erők ostromolták, és nemzetei, főleg az újkorban, csak egy-egy históriai pillanatra voltak függetlenek.

Ha a Habsburg-birodalom s vele Közép-Európa a népek börtöne volt, a lázongó rabok sokféle hangja közt a magyar szellemi élet a börtön lebontása tervéhez kezdettől fogva – s ez ma is fő mentségünk – új, közös épület megalkotását ajánlotta, Kossuth elég messze ható szavával is: egy dunai konföderációt. Ezen nemcsak a társadalomtudomány vezetői munkálkodtak; a legnagyobb költő, a legnagyobb két zenész is. A pillanat elérkeztekor, a börtön összedőltekor a politika nem közöset épített. A régi kövek az új konstrukcióban is régiek maradtak. A magyar nép milliós tömegei ráadásul még az anyanyelvi egységből is letörettek. S az egy nagy börtön helyett a népet több kicsi gyötörte.

A két háború közt föllépett magyar írónemzedék – épp a magyar irredentizmus leghevesebb idején – már Ady, Bartók és Kodály szellemében tette fő programpontjává azt az örökséget, melyet a Habsburgok ellenzékeként legjobban Teleki László fogalmazott meg. Hatásos jelszó kínálkozott. Batsányi 1789-es nagy verszáró sora, hogy Vigyázó szemetek Párisra vessétek!, már rég iskolaanyag volt, minden magyar fülben utat lelt. Csak az irányon kellett fordítani. Szemünket ne Párisra szögezzük, hanem Prágára, Belgrádra, Bukarestre; ne a távolba tekingessünk, hanem egymásra.

Nem először írom le a fájdalmas élményt. Nem kaptunk viszonzó pillantást. Nálunk folyóiratok, mozgalmak alakultak nem kis részben azért, hogy a testvéri kéznyújtást kifejezzék. Ezúttal mi magyarok voltunk a rosszabb helyzetben, alul. Lehetett tehát úgy is látni: a kéz fölfelé nyúl. Vártuk, hogy odaát jelenik meg egy Ady, egy Bartók. Illetve, ha már megvan, lesz ide is szava.

Azt ígértem: a valóság talaján maradok, s most azt kérdem, nem volt-e délibábos ábránd ez a remény is.

A századforduló nagy hiedelme, hogy a nemzeti ellentéteket a szocializmus nemzetközisége oldja föl, a gyakrabban hangoztatott jelszavak ellenére is kívánatom maradt. A nemzeti türelmetlenség az anyanyelvi türelmetlenség formáiba burkolódzott. Nem egy olyan országban is, amely gazdasági berendezkedésében többé-kevésbé a szocializmus felé tett utat.

Sajátos közép-európai szellemi élet kialakulásának útja a bensőbb szellemi érintkezés lett volna. Pontosan: a fordítás és összejárás. A találkozások jórésze merőben hivatalos volt, a politika kívánalma szerint. Nagyrészt a fordítások is. Csak a versek kaptak, elég gyakran, szívből-kelt tolmácsolást. Önként való szomszédba-nézés vagy kiváltképp kéznyújtás? Művészi értékű (és tartalmú) érintkezés? Voltaképp két nevet említhetünk. Révükön van maradandó csere-emlék is. Krleža tanulmánya Adyról; Németh László tanulmánya Krležáról, majd ugyanannak írásai a cseh irodalomról. Klasszikusainkkal meg-megkínáltuk egymást, ugyancsak protokollárisan, de az élő irodalom? Krleža a magyar színpadon is megjelent. Mikor Németh közzétette Huszról írt drámáját, megtágultak még egyszer a szemek: No, most; ilyen művészi szinten még sehol a világon nem ünnepelték meg a legnagyobb cseh hőst, beletudva tán magát Prágát is. Azt hiszem, Németh Husz-ját le sem fordították.

Nem ajánlok összevetést a kölcsönös irodalmi beszámolók és átültetések arányáról. Szomszédaink szellemi termékeit nemcsak mi magyarországi magyarok kommentáljuk és közvetítjük. A határon túli milliós magyar tömegek folyóiratai, heti- és napilapjai bőségesen nyújtják számunkra is a fordítást és beszámolót. Mivel ennek kölcsönössége nincs meg, szomszédainkról többet tudunk, mint ők rólunk, ám az érintkezést ez sem a kívánt módon szolgálja. Így a múlt méltó bevallása is elmarad; ehelyett folyik a hagyományos legendaverseny, hogy ki, hol, mikor volt előbb: ki elsőbb tehát a jog, de így a – szellem terén. A kölcsönös vallomásnak, a testvéri szóértésnek olyan – boldogtalan korban is – boldogideje, amilyen például a Zrínyieké volt, nem folytatódott. A latin abroncsot is lepattantották a nemzeti nyelvek. Izland irodalmáról többet tudunk, mint Albániáéról; az írekről többet, mint a bolgárokról vagy a lettekről. Több grúz, több katalán költővel kezeltem, mint osztrákkal vagy mint szlovákkal.

Ilyen ködgomolygásban aki tájékozódni akart, természetszerűen a magasabb fényforrásokat kereste. A vigyázó szemek ezúttal ily módon emelkedve szegeződtek a Batsányi Párisát megörökölt helyekre. Oda küldjük kérdéseinket, onnan várunk feleletet. Közös dolgainkra is.

Ez a magyar nemzedék tehát, amelynek nevében szólni némi illetékességet éreztem magamban, sorozatos kudarc emlékével vonul le a pályáról. Villantsuk meg a szabványos reményt, hogy az utánunk jelentkezőknek több szerencséjük lehet, tehát ne adják föl a küzdelmet? A remény az, hogy az emberiség általában észre tér: különbözőségeiből nem ellentét lesz, hanem hasznos kiegészülés; üdvös béke tehát. Hogy ebben nekünk is részünk lesz. Hogy ezúttal nem ártalmas, hanem jóakaratú külső erők terelnek bennünket.

*

Az emberiség ügyét a nagy népek kormányozzák, messze visszamenően a történelemben, viszályok, háborúk, veszélyes feszültségek során át. Ha módjuk lett volna, valószínű, hogy a kis népek sem végzik ezt a dolgot szerencsésebb kézzel. De bármiképpen záratnak ki ebből, az ő lelkiismeretük és kezük – ha fura kényszertől is – tisztább. Így a bűnök megítélésére és a lehetőségek erkölcsi mérlegelésére, hangozzék bármily különösnek, ők a hivatottabbak.

A büszkeség, az elzárkózó gőg pusztán azért, hogy valaki nagy tömeg tagja, az irodalmat tekintve éppily megmosolyogtató. S fölveti bizonyosfajta felelősség gondolatát. A nagy népek irodalmának hangja nagyobb teret tölt be, a világ szellemi életében hathatósabb, nyomósabb, természetszerűen elnyomja a kisebbekét. Így alakul, hogy hovatovább ezek a messze zengő hangok csak egymást hallják, az emberiség szellemiségét ők kormányozzák.

A világ irodalmi tudata így szerfölött hiányos, végzetesen egyoldalú.

Ez persze ugyancsak igazságtalan is, mert hisz a földön a kis népek együttes száma messze fölülmúlja egy-egy nagy népét. De veszélyes is ez az állapot, mert hisz eleve kizárja azt az elvet, hogy több szem többet lát. Márpedig senki nem állítja, hogy az emberiséget a holnapi útján már nem fenyegeti hídomlás, szakadék, váratlan támadás és tévtan.

Nem vagyok derűlátó. Az esetleges tanácsadásban gátol, hogy a kis népek fiaiban is van büszkeség. Sokan tartózkodnak attól már régóta, hogy véleményüket másokra tukmálják. Hisz egyebek közt olyan gyermekes alapigazságokkal kellene előállniok, hogy ami nagy, az még nem szükségszerűen értékes, és hogy a szellem terjedésének törvénye nem azonos a hangéval; hogy lármát ne mondjunk.

Lehet ezen változtatni? A művek valamiféle kölcsönös cseréjével? Hisz a kisnépű irodalmak is bocsátanak néha-néha világirodalmilag is figyelemre méltatott alkotást. A kis népek olvasói tudják, hogy ezek a ki-kiemelkedő művek csak úgy képviselik egész irodalmukat, mint az a pici csücsök, mely a tengerben úszó jéghegyekből a fölszínen csillog. A műveket, a költőieket különösen, az anyanyelv tengere-tava, tavacskája őrzi ősi féltékenységgel. S ha a művek cseréjét megelőzné a fölfogások valamiféle cseréje? Ha képesek vagyunk elfogadni, hogy a mai helyzetben a nagy népek állandóan a színen működő írói a kisebbek íróit valamiképp páholyból és bírói székből nézik, képzeljük egyszer ennek a fordítottját. Az lehetne az első lépés valamiféle Bánk báni „kigázolás felé”.

Mire jó egy nemzet, vagy: egy évszázad tanácsai

Komfortos haza

– A világ nyugtalan és boldogtalan! A rengeteg gond miatt szinte szüntelen szorongásban él. Eleve morcosságra hajlik s nem derűre. Ápolja a rossz közérzetét! Menj ki az utcára! Mintha állandóan hideg eső fenyegetne. A „körülmény” önmagában semleges szó. De tartalma itt mintha csak kedvezőtlen lehetne, sose kedvező. Áporodott a munkakedvünk?! Úgy látszik, még a szerelmesek is kelletlenül kullognának a légyottra. Tételem, hogy állandó közérzetünk összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint körülményeink indokolnák! Nekem aztán ne mondd, hogy milyen rétegeken kellene segítenünk, azonnal. Egy napra nem megy ki a fejemből az ingázók „kérdésére” várt gyors felelet. Európai jelenség ez a fásultság. A pszichológusok hovatovább másról sem cikkeznek. Persze hogy nem a divatot vesszük át. De valamit mégis mintha túlmajmolnánk. Türelmetlenség tölt el az affajta nyomasztó türelmetlenség ellen, mely egyben renyhe s így csak tartósítja a tűrhetetlent.

– S ezúttal ennek okairól szándékozol prédikálni.

– Csak a tüneteiről.

*

Két nem mindennapi elméjű nyugati író könyve kapcsán jut ma eszembe ez a nem tegnapi gondolatváltás. Mindkét szerző a „fehér” civilizációt mentené. Egyaránt páratlanul nagy veszedelemben látja. Ám ez is, az is másik oldalról.

Az egyik szerint a végveszély forrása a már szertelen jólét. A másik szerint a még mindig szertelen nyomor. Az első szerint a Nyugat felől fenyegető katasztrófának útja az a növekvő dekadencia, amelynek tüneteivel annak idején már Oswald Spengler fölvert némi lelkiismeretet. Vakhit a demokráciában, ez fogja az európai (a „fehér”) civilizációt szakadékba vinni.

Hogy az emberiség századunkban eljutott a szakadék szélére, azt a másik szerző mintegy kiindulási pontnak tekinti. Az önbírálat mind erősebb igénylése és a hatalom ezzel járó gyengülése, ez a dekadencia két fő tünete Nyugat-Európában; igen: az „Öreg Európában”. Vele szemben a nyomor megszüntető eszköze mindinkább a – hatalom lesz; az erőgyűjtés. Az „erőszakos változtatásra”.

Ne azt nézzük, kik fogalmaznak így. Az egyik a Sorbonne szociológiatanára s egy sor (nem is egy) tengerentúli egyetem díszdoktora; közírói vívó-tollát ilyen pástokon forgatván: France Libre, Combat, Figaro. Nem éppen ragyogóan így művel szellemességet Marx és Engels pályanyitó mondatával: „Két szellem kísérti Európát: a szabadság és a – Vörös Hadsereg!” Raymond Aron fogalmaz így a tünetek vizsgálata során; s mi tekintsük higgadtan ezt is tünetnek.

Ilyen tünetfigyelő tárgyilagossággal vehetjük szemügyre mindazoknak a társadalomtudósoknak s ugyancsak sokféle álláspontú tudományos közíróknak fogalmazásait, akik az európai szellemi világ nyomottságáról beszélnek; innen távolról hallva föltűnően egybehangzóan. A lelki nyomottságot sokan lelki sivárodásnak nevezik, mások rossz közéleti érzetnek. Ez a romló közérzet megfigyelhető még a közterek hangulatán is. Nápolyban kevesebb az ének, Marseilles-ban a tréfás ugratás, Tarasconban a nagyotmondás. Népünnep? Csak ha turisták jönnek. Kis és nagy jelek ezre mutatja, savanyodik az újkori világ arculata: morcosra ráncolódik az egykor oly fennkölt homlok.

E ténymegállapító írások végén ott van persze rendre a találgatás, a többé-kevésbé tudós elemzés: és az ok? Itt még meglepőbb az egybehangzás.

A nyomottság ugyanaz, ami vihar előtt szállja meg még az állati szervezetet is. (Még a növényit is – példázza az egyik tanulmány.) Krízis szaglik a levegőben. S mintha a közlelkület még a közvéleménynél is érzékenyebb volna valami válságos állapotra.

A sokféle híradás egybeszűrése helyett írjuk ide a legtömörebb megfogalmazást: „Az 1929-es gazdasági válság kettős forrást eredeztetett. A nácizmusét és a háborúét. Vajon a mai krízisből nem eredhetnek éppilyen visszafordíthatatlan folyamatok? Bár ez a krízis inkább erkölcsi, mint gazdasági” – mondja Raymond Aron, ezúttal komolyabban példálózva a történelemmel. Hozzátehetnénk, hogy ez a krízis csak tetszik inkább erkölcsinek, mint gazdaságinak. De hát nem minősítése miatt idéztük ezeket a szavakat, hanem eggyel több igazolásául annak, hogy a krízis megvan; hogy ilyen krízis is van.

*

A televízió napi híradóit azért tanulságos nézni, mert rengeteget közölnek még a magánszociológus lapos tekintetének is. Alig tűnt föl a miniszoknya Londonban, hódított már Japánban és a Fokföldön is. Az eszkimó lakodalom táncforgatagát csak egy percig véli valami folklór-hagyománynak a szem; a háttérben szaxofonok rikongnak, az ifjúság ugyanazt a marionett-rángást végzi, mint Kecskeméten.

Nem akarom a nyugati szerzők jelezte rossz közérzet világtüneteit a divat tünetei rangjára vonni. Nyilván nem mindegy, hogy – a táncok példájánál maradván – azokat a dionüszoszi bakugrásokat jégen fókabőr csizmában lejtik-e vagy forró homokon háncsszandálban, esetleg mezítláb. Magántűnődésünknek csak az lehet az anyaga, hogy ez a rossz közszellem – ez a crise plus morale qu’économique – helyenként miben nyilvánul meg, és ha valóban visszahat végül tán a termelésre is, hogyan oldható föl. Akár helyenként. Mert hisz a morál, az erkölcs kerül néha olyan rokonságba a divattal, hogy alakíthatunk rajta helyenként is, a saját erőnkből, a – saját anyagunkból. Akár már köznapi érdekből is. Ez nem afféle tanács, amit a depressziósoknak szokás adni, hogy hajunknál fogva mi magunk rántsuk ki magunkat, mégpedig lovastól, egy rossz állapotból.

Azt bizonygatni, hogy bennünket is olyanféle „crise morale universelle” fenyegetne, amilyenről a nyugati társadalomvizsgálat ad hírt: egyszerre lenne ok kérkedésre és – röstelkedésre. Van mégis olyan tanács, amelyen, noha münchhausenien hangzik, érdemes akár mosolyogva eltűnődni.

Ha egy együttes közérzete rosszabb, mint ami körülményeiből következnék, a tanács és teendő mégis az: emelkedjék ki a saját belső energiájával, a lelki erejével. Hogy evégett közelebbről miként húzza föl magát a saját üstökénél fogva?

A közszellem nyilván a közösség szelleme. A közszellem jó működése a közösségi szellem jó működésétől függ. Megérkeztünk. A nevemen megakadó olvasó nem először láthatta tollamat erre a szóra kanyarodni, a legtávolibb tárgykörök taglalása után, a legkülönbözőbb irányokból. Ismét közösség, netán közösségi tudat már a közhangulat kapcsán? S végül még nemzeti tudat is? Igen, ez a vesszőparipa csak előáll minden bokorból. Erről nem lehet eleget beszélni. Épp a mi korszakunkban és helyzetünkben.

Amikor lám egyre több kérdés ide torkollik. Ez is világtünetként különben.

A közszellem – hogy bekapcsolódjunk a Nyugatot féltő szociálpszichológusok eszmekörébe – nem mindig azonos a nemzet szellemével. A tömegekével sem. Az érdemeinél nagyobb hírre jutott Le Bon nyomán ugyancsak elharapózott lebecsülni a tömegek ítélőképességét; még inkább lázadását. Hogy a tömegeknek gyakran valóban gyermekies hite és ösztönösen kitörő szenvedélye nemcsak előre képes hajtani az emberiség kerekét, ahogy még a múlt század is hitte, hanem visszafelé is: arról idegünkben még itt az iszonyú tapasztalat.

Mióta millióknak úgy tetszik, hogy Isten szelleme eltűnt a vizek fölül, vagyis megszűnt hatni a vallások egységesítő ereje: ahány az emberi közösség, annyi a szellem. Ezek bajosan társulnak össze. Nem lehet ismételni eléggé, mennyi a veszély abban, hogy a XX. század nem várt történelmi jelensége, a vallási, faji, anyanyelvi türelmetlenség mire vezethet. Hogy mennyire sürgető ennek kérdéseit megoldani. Azaz először is tisztázni, épp a vallási, faji, anyanyelvi keretekben. Avégből, hogy a különböző csoportok közszellemének félelmes ereje – a maga külön helyén éppúgy, mint együttesen – ne a rosszat szolgálja, hanem a jót. Hogy minden kapcsolatban jó közszellem, jó közérzet legyen.

*

Hogy szót ejtsek az én személyes veszekednivalómról, két olyan dolgot említhetek, amiről hovatovább csak bizonyos koron túliakkal tudok hosszas magyarázat nélkül szót érteni.

Az első, a meghökkentőbb, amire még a korosztályombeliek is összefuttatott szemöldök alól vetik rám a kérdő pillantást, az, hogy kényelmünk az igazi – az igényes – komfort felé halad-e s nem a testi-lelki elhájasodás felé-e. És hogy úgy kell-e emelni ezt a komfortot, hogy ne csak itt-ott magas, hanem rögtön széles is legyen. Hogy ne csak egy kisebbségé: egy mégoly érdemes elité legyen, hanem – ez a jó meghatározás – mindnyájunké.

Hiszen rögtön az után a vágyunk után, hogy bőrünkben jól érezzük magunk, az következik – a nyugati pszichológusok szerint is –, hogy országunkban is jól érezzük magunkat. Hosszú volna fölsorolni, hol milyen ártó cél használja föl azt az elemi erejű vágyat, hogy az emberek országokba tömörülnek s a millió külön csepp együtt már alpesekből iramló zuhatagi erő. Tudjuk, hogy ezt az erőt – mellyel „hegyeket lehet elmozdítani” – mire fordították szabadsághősök és forradalmárok, de mire bizony mások is. Hazát védeni szent ige; de sikeres uszítás is, főleg pánikkeltéssel egybekapcsolva.

*

Diktátorok örök kerékkezelő fogása a kormányzásban azt hirdetni: azért nélkülözhetetlenek, mert másképp szétomlik erőszakolt közösségük kerete, az ország. „Egy barázdát sem!”, harsogják ezek már az első törzskirályságok óta akkor is, ha nemzetségük területéről senki egy tanyát nem akar elvenni.

„Egy lelket sem!” Ajánlhatnák a maguk jelmondatát mindazok, akik ezt az erre s arra egyformán végzetesen hatalmas erőt jó irányban akarják működtetni: az emberiesség örök eszményeinek minden keretben egyforma értékű célok eléréséért.

Kimeríthetetlen, hogy az emberiség ilyen közösségi csoportjai hányféle tekintetben különbözhetnek egymástól. Hányféleképp versenyezhetnek egymással. Majd küzdhetnek végül már türelmetlenül, vagyis már mint kisebb-nagyobb erejű sovinizmusok.

A fentebb emlegetett szociálpszichológusok a nyugati szerkezetű s általában fogyasztói társadalmaknak nevezett közösségek lelki szorongását, kulturális dekadenciáját azzal magyarázzák, hogy azok fejlődési célja mindinkább a testi kényelem lesz. „Comfort-világ”, ez a kimutatható eszményük.

Intsük le már most eleve azt a hangot, mely e megállapítás puszta kimondására azzal csattanna föl: csak nem vagy komfortellenes?!

Kiviláglott tán már az eddigiekből is, hogy éppenséggel a komfort tökéletesítéséről lehet szó. A testi komfort – a fizikai higiéne kiterjesztése a pszichikaira. Hogy valóban ne csak bőrünkben érezzük jól magunkat, hanem – lelkünkben is. Mert hiszen – ezt hirdetik az idézett példák – az utóbbi nélkül az előbbi sem megy.

A komfortnak vagy konfortnak azon a jelentésén túl, amely szállodák cégtábláján és lakáshirdetéseken ígér központi fűtést, fürdőszobát, öblítéses illemhelyet, van más tartalma is. Eredetileg is többet jelentett a testi kényelem biztosításánál. A szó Angliából jött s első jelentése: vigasz, jó körülmények, jó környezet, jó berendezés megteremtésével. De Angliába is francia földről ment; ófranciául a confort még: segítés, támogatás, kölcsönös vigasz. Első ágú rokona annak a szónak is, konflis és forszíroz. Szemere Bertalan az 1844-beli londoni hallomása szerint így érti: „az angol nemcsak a szavat, a »confort«-ot bírja, de azt is, mit jelent”. Bizonyos közösségi magatartást.

*

Az elhájasodás ártalmaira senkit nem lehet idejekorán figyelmeztetni, hirdetik az orvosok. Kivéve persze az éhezőt. A fogyasztó társadalmak szociológusainak figyelmeztetését is sok esetben ilyenféleképpen hallgatja a világ.

De akik már nem az éhezés mélypontjain állnak, azok mégis maguk ellen vétenek, ha ezekben a figyelmeztetésekben csak a cinizmus hangját hallják.

Elmebeteg teoretikusnak, eszmék becsavarodott tévelygőjének minősülne, aki nem helyeselné, hogy a világ, a „fehér civilizáció” nyomán a minél tökéletesebb jólét: a higiéne és a kényelem, az elérhető legnagyobb testi védettség felé folytassa útját.

A figyelmeztetésekből mégis kifoghatunk egyet-mást mi idejekorán. Hogy eleve elkerüljük, amiről szólva említett szociológusaink elkésettséget emlegetnek. Mert hisz nagy tanulság: minél kisebb valahol a „komfort”, annál jobban tenyészik – tenyésztetik ott – a soviniszta türelmetlenség.

A jóléti kényelem varázsszava, a komfort méltán a haladás hősi pontjai közt csilloghatott, már Széchenyi korában. De ha már megvalósul az a kényelem – s ráadásul a lehető legdemokratikusabban, vagyis minden társadalmi réteg számára –, merre fejleszthető tovább? Hogy mégse oda jusson – de még csak ne is arra fejlődjék –, ahol a legtárgyilagosabb társadalomtudomány ábrázolása szerint lelki szakadék: erkölcsi válság várja ezt a civilizációt?

Hol történt a hiba, hogy a kívánatos fejlődés ilyen torzulásba vezetett? Mi nem kellett volna, vagy mi kellett volna még, milyen vitamin, hogy a sok értékes táplálék ne ilyen ártalmas elhájasodásba fullassza a testet?

*

Hogy az annyit emlegetett s már-már tévesen is magasztalt „fehér civilizáció” e sajátos válságának átvészelésére ezúttal milyen New Deal-en elmélkednek a válság fölfedezői, ezt a gondjukat már ne vegyük át. Útjaikat, melyek ugyancsak sokfélék, úgysem követhetnénk. Ismereteink mások. De az eddigi útszakasz is elég emelkedőt nyújt számunkra is a hasznos elmélkedésre. A nézőpontoknak ez az emelkedése az, hogy civilizációnk nagy irányvonala, a társadalmakat oly üdvösen átalakító komfort jó irányba alakítja-e, illetve meddig alakítja jó irányba a lelkületet. Amelynek oly veszedelmes tünetei: a dekadencia és a rossz közérzet.

Nincs tudomány és művészet elegendő erőfölösleg nélkül; a műveltség szereti a kényelmet; hol melegágyának, hol védvárának vallja.

De ugyancsak nagy logikai ficam volna ebből arra következtetni, hogy műveltség és kényelem tejtestvérek; hogy a nagyobb műveltségnek a nagyobb kényelem az előföltétele.

És ha az egyiket háttérbe kellene nyomni a másikért? Melyik legyen az elsődleges?

Élességtől sem mentes vita során hangzott el, de olyan baráti körben, ahol épp a tréfa szikráztatja ki az igazságot: „S te végül is hol akarod jól érezni magad: a fürdőszobádban vagy az országodban?” (Első megfogalmazás szerint: a hazádban.)

A kérdésre, ha nem árnyaljuk, világszerte a nemzedékek más-más választ vágnak ki, vagy dadognak el.

Az apák és fiúk hagyományos harca helyett az apák és fiúk veszekedése tán sehol sem oly gyakori, mint nálunk. „Ha sejtenétek, milyen keserves pokolból, milyen teherrel törtünk idáig, hogy nektek ilyen módotok legyen!” Nem, erről nincs sejtelem.

Ez a kisebb fogyatékosság.

A nagyobb: mi adott erőt, hogy olyan teherrel is volt előretörés?

Nyilván az, hogy nemcsak a testi kényelem kiharcolása volt a cél. „Szociális termelésből fakad a jólét” – olvastuk mi diákszemmel az 1919-es plakátokon. De hogy a „szociális jólétből mi fakad” – azt, úgy érzem, az a hajdani ifjúság is rögtön föladatnak érezte, szenvedélyesen: szenvedélyesebben, mint a mai; megint csak az érzésem szerint. Tán nem hangzik ezoterikusan, azaz chiliasztikusan, ha azt mondom, a lelkek egységére is törekedett. A chiliazmus az az őskeresztény hiedelem volt, hogy Krisztusnak itt a földön is lesz országlása. Annak az ifjúságnak a hiedelme – a hite – olyan társadalom volt, ahol az ember testestül-lelkestül, tehát még lelkületileg is jól érzi magát, biztonságos otthonban.

A XX. század valóban csupa válság. Az eszmei zűrzavart sokan magyarázzák azzal, hogy hatottak, de még nem valósulhattak meg a XIX. század már-már messianisztikus várakozásai. S a világ, ahelyett hogy egyesült volna, az eddiginél is jobban, veszedelmesebben szétdarabolódott: már-már megszámlálhatatlan kis közösségekre különült, a vallás, a faj, az anyanyelv halványodónak vélt határai szerint. Reményem – hitem – szerint a XXI. század végeznivalója a közösségi ellentétek immár alapos tisztázása lesz, s ennek folytatásaként az egységesítés szolgálása, azaz a XIX. század nagy fölismeréseinek és tervezéseinek mégiscsak a megvalósítása.

Hogy a világ mindennek miképp felel meg – nos, azt nem látja az én nézni messze vágyó szemem se. De hogy miképp állhat neki ennek az emberileg általános föladatnak az a szűkebb közösség, melybe bennünket, magyar anyanyelvűeket gyúrt a sors – arra volna tanácsom nekem is. Minél kívánatosabb, biztosabb otthonná tenni ezt a libegő-határú közösséget. Testileg is, lelkileg is; nyomatékosan lelkileg. A kényelemadta lehetőséget fokozottan a szellem izmosítására fordítva.

*

Új irányzat a szobrászatban a figurát bútordarabok, székek, létrák közt ábrázolni, még emlékművön is.

Csokonai alakja hálás helyzeteket kínál. Anyjával élt egy szobában, s így jobbadán éjszaka kívánt dolgozni. A debreceni telek éjszaka tudtak harapni, főleg sárpadlatú parasztházban. Van legenda, hogy zsenialitásának más irányú sugallatára a korszak legnagyobb magyar szelleme kiürítette anyja almáriumát, széket helyezett bele, majd a gyertyát nemcsak világításra, hanem ekként a szekrény fűtésére is ötletesen fölhasználva, a térdére tett gyúródeszkán vidáman alkotott – hogyan is voltaképp? Fenntartva a nép lelkét; idáig ragyogtatva az ősi fényt. Mi, örökösei, párnás fotőjben ülünk, így kerülhetünk netán még holmi emlékemelvényre is. Miképp teljesítsünk annyival többet, jobbat, amennyivel nagyobb a kényelmünk? Ehhez Csokonai elméje és jelleme is kellene. Emeljük csak reá, reájuk szemünket buzdításért, igazodásért s példáért persze. Igyekezet és felelősség dolgában egyaránt.

Költészet és nemzet

Költészet és nemzet. Meg merem ismételni, hogy jó nemzeti költészetük rossz sorsú nemzeteknek van. Létükben nem fenyegetett országoknak és népeknek nincs hazafias költészetük; legfeljebb a fenyegettetés pillanatában. A biztos létű népek, főképp a dicsőséges népek hazafias lírája menthetetlenül hazafiaskodó, azaz emberileg hibás csöngésű. A nagyobb népek nemzeti eposzai befejeződnek az egybeállásuk idejéig, azaz Európában a XII. századig. A nyugati irodalmak az első virágkoruktól fogva egyénközpontúak, vagyis tárgyukban nemzetköziek. A francia irodalom példamutató zenitjének, a drámának véletlenül sincs francia hőse, legfeljebb vígjátéki, vagyis bírálandó, kigúnyolandó. Elvárjuk, hogy minél jobb módú egy nemzet, írói annál tágabb szemléletű humanisták legyenek.

Vajon természetes sorrend tehát, hogy a sajátosan nemzeti irodalmak megszűnjenek? Igen, mihelyt a létrehívó körülmény megszűnik. A négerek irodalma, amíg csak faji megkülönböztetés lesz, mindvégig „nemzeti” irodalom marad – az idézőjel azt az ellentmondást érzékeltetné, hogy akkor is nemzeti, ha itt franciául, ott angolul, amott s amott a törzsi nyelven szólal meg. Így lett nagy nemzeti korszaka a dél-amerikai spanyol és portugálnak, a kezdetben jiddisül jelentkező, majd újhéberül kibontakozó zsidó irodalomnak, a jogaiért küzdő katalánnak, baszknak, provanszálnak. Majdnemhogy szeszfokmérő eszközt lehetne kitalálni a nemzeti telítettség rangsorolására mindezekben az irodalmakban. A négritude lírának például ott izzik még a szerelmi verseiben is; sőt ott még tán a leghevesebben.

De ki lehet vonni Asturias fő művének, a Clarivigilia primaverul-nak csak egy lapjáról is az – indiánt? Neruda csak egy verséből a chileit? Kipling minél angolabb, annál rosszabb; Barrès minél franciább, annál elviselhetetlenebb; Lorca minél spanyolabb, sőt „cigányabb”, annál költőibb. Mert annál hitelesebb, igazabb.

Ez olyan, mintha bonyolult volna; holott, ha esetleg elfogadhatatlannak tetszik, azt épp a túlságos egyszerűsége okozza. Mert hisz lehetne-e másképp?

Nyilván nem, s tanulságos lenne kellően elemezni a nemzeti tudat fejlődését, azaz humanista tudattá alakulását a szerencsésebben feltörő nemzetek irodalmában. Hogy milyen tanulságos árnyalatokat látni például az újkori lengyel vagy még világosabban az orosz irodalomban; hogy milyen grádicsokon emelkedik például a hazafiság e tudata a csak néppárti Ragyiscsev, a még nemesi mód is felelős Puskin, a nemzeti hivatást valláspótlóin kereső Dosztojevszkij, majd a már a szenvedőkért hazafias Tolsztoj s végül a hazát tűzön-vízen át vállaló Gorkij nagy alkotásaiban. A fejlődés törvényét Herzen klasszikus mondata őrzi: „Politikai szabadság híján az irodalom az egyetlen szószék, melynek magaslatáról hangot adhat a nép lelkülete.” Igen, kívánatos, hogy az irodalmak nemzeti korszaka végét érje. Mégpedig a nemzeti irodalmak tökéletes működése folytán.

*

Mindezt az juttatja eszembe, hogy az első írásmű, amely megrögzítette fejemben Déry Tibor nevét, ezzel a címmel jelent meg Adyról még a Nyugat 1919-es Ady-emlékszámában: Az utolsó nemzeti költő.

A cikk egyben szeget – kételyt és kérdést – is ütött kamasz fejembe. Idáig halogatván, halogatnám még tovább is a választ, ha mostanában ezt az utolsó nemzeti költőt nem szerény nevem után olvashattam volna, nem meglepetés és pirulás nélkül az összehasonlítás miatt; eladdig, míg hűsítően meg nem suhintott, hogy ez a megbecsülés ugyanakkor nem lebecsülés-e.

Magam szemével nézve nem akármilyen sort idéz föl az az utolsó hely. Petőfi, Arany, Vörösmarty, Berzsenyi, Kölcsey! De még Csokonai, Kazinczy, Batsányi is, sőt – a nemzet tudós fogalmának is elébe vágva – Balassi, Zrínyi.

Tinódi.

A múlt egész magyar költészete nemzeti. Hasonlóan a többi hasonló sorsú – többnyire nem nagy létszámú – nép költészetében.

De hisz még valóban a már-már prófétaian megszállt Ady után is.

Nem folytatója-e a sornak a maga másképp forrósodó hangjával Babits is, Juhász Gyula, de még Kosztolányi is. Aztán József Attila és mind a vele s utána jelentkezők közül mindazok, akiknek hangjában és eszméiben már az új, a bartóki hazafiság, a kodályi magyarságféltés is belecseng, hol egyenesen, hol áttételesen. Rázásra beért fa gyümölcsét teríti az olvasók elé az a kritikus, aki megnézi közelről, mi is az a bartóki-kodályi elem, ami a még mindig vidéki („népi”) élményt is szerzett és a diaszpórát is érzékelő költőket valamiképp összefűzi.

Vagyis voltaképpen nem a félreérthető, félremagyarázható nemzeti, hanem a mindenkor egyértelmű közösségi címkét kívánja tartalmi jellegéül ez a fajta irodalom; helyesebben az irodalomnak ez a fajta működése. Amely mindenféle közösségben elsőként jelentkezett. S amely sehol sem lehet utolsó, mert hisz ez magának a közösségnek a végét jelentené.

Merhessem megismételni összefoglalásul azt is: a nacionalizmus szó mindmáig nincs magyarra lefordítva egyértelműen, azaz egyetlen magyar szóval kifejezhetően. Ebből nyilall félreértés ide is.

A harcra tüzelő nemzeti költőket világszerte Tirteuszoknak szokás nevezni. Petőfi a mi 48-unk Tirteusza. Ennek a mondabeli Tyrtaiosnak a harci dala vitte győzelemre a görög népnek közösségét a messenei háborúban. Nemzeti volt-e hát, vagy „nemzeti”?, azaz nacionalista? Ahonnan nézzük, mondta a hajdani cinikus. Az athénieknek ez, az ellenfélnek az. Ma világosabban fogalmazhatunk. Ha a görög nép nem igaz ügyért harcol, Tyrtaiost nem jelölhetnénk ugyanazzal a szóval, amivel Petőfit: nacionalistának minősülne, és nemcsak az ellenfél oldaláról nézve. De Athén igaz ügyért harcolt. S így Tyrtaios nem egy ügyet, hanem az igaz ügyet szolgálta. Ahogy Petőfi is. És Vörösmarty és Berzsenyi és Balassi. De már az a XIII. századi Névtelen is, akinek tollából ránk maradt az első magyar fájdalmas ének – latinul.

Az Írószövetség közgyűléséhez

Jó is lesz abban a rosszban, hogy – betegszobából – csak így írásos üdvözlet alakjában kérek szót ezen a pódiumon. Rövid leszek.

Följutni az életkor ilyenféle magasára, mint immár az enyém is, azért lehet hasznos – közhasznú is –, mert a nagyobb távlatig jól hátranéző szem hitelt kaphat arra, hogy előre is jól lát. Ha tapasztalatai hitelesek. A megtapasztalt veszélyt így a veszély elhárítására hasznosíthatja.

Az európai szellemi élet egyik legnagyobb veszedelmének és így e szellemi élet egyik legparázslóbb gondjának én a népek közt mindmáig pusztító, sőt mind végzetesebben terjedő elkülönülési és különbségtevő indulatot látom, elsősorban az anyanyelvi és származási megkülönböztetés emberalázó, eszmeszégyenítő hátrányait; a század első nagy reménységeinek, az országokon belüli és országok közti társulási folyamatnak nem csak megállását, hanem ellenkező irányú erősödését. Magunk közt nem kell vitatnunk, mily közelről érint ez bennünket.

Gondolom, az sem lehet vita tárgya, hogy mindennek tünetek alatti oka a nemzetek és nemzetiségek idült fájdalmai, az egyenjogúságnak sok helyütt való tisztázatlansága, sebek elüszkösödése, érzékenységek hovatovább csak allergiás működése.

Nem kell tán azt sem taglalnunk, hogy szellemi életünk miért maradt el a gyógyítás gyorsításának szolgálásában. A kérdés világszerte bonyolult. Hajszálfinoman kell működnie az operálókésnek töméntelen területen. Fölfogásom és tapasztalatom, hogy mindennél a legfontosabb a tapintat, és a helyes mozdulat épp a legmélyebb alap jó kezeléséhez kell. Ez a szükséges, mert elkerülhetetlen nemzeti büszkeség és a végzetes, a mindenképp elkerülendő nemzeti türelmetlenség okos elhárítása. Ez világszerte a dolog veleje, az ugrópont a magasba vagy a mélybe. Az a szinte emberfölötti, de égetően sürgető végeznivaló, hogy e kettő közti hártyavékony határt valóságos szigetelő fallá tegyük. Hogy a nemzeti türelmetlenség jogos nyesése ne a nemzet eleven, egészséges idegét érintse; hogy az erre jogos és egészséges nemzeti magábahúzódás ne a nemzetből való kitudás ösztönét működtesse. Arra sem kell itt vitát nyitni, mi erre az egyetlen helyes fölkészülés. Amit nagy eleink hirdettek és kudarcok sorain át is szívósan gyakoroltak. A könyörtelen nemzeti tudat fejlesztése, érvényesítése, együtt az emberi méltóság tudatának szolgálatával a felelősségünkre bízott kulturális egység, az anyanyelvi közösség határáig.

Múltbeli tapasztalatom szerint ennek az eleinktől mindnyájunkra egyformán hagyott örökségnek, irodalmunk létértelmének szellemi életünk messze hátratekintve nagyon is kihagyásosan felelt meg. Nem volt egység sem fölfogás, sem kifejezés dolgában. A tárgyilagos vizsgáló aszerint csoportosíthatott: kik szolgálták ezt a létünk igazoló hagyományt eszmefejtéssel, és kik művekkel. Közelebbről: kik bírálattal, és kik megbírálhatónak.

Nem holmi bíróként lépnék itt e csoportok fölé; még közé sem. Elfogultan az utóbbiak táborába kívánkozom s lennék boldog, ha ott helyet kaphatnék. Ezt bevallva intéznék mégis befejező szót ide is, oda is.

Nemzetközi irodalomtörténeti jelenség: ahol nincs ható kritika, ott nyüzsögnek a kritikusok, hovatovább csak egymással váltva szót; megfeledkezve arról az úgyszintén világirodalmi jelenségről, hogy – művekkel csak művek vitáznak eredményesen: nemzetitudat-formálóan.

A tanácsadás itt is kínálkozó. Művet, művet és művet, bármily nehéz is a szakma. A könnyebb toll kezelőinek pedig: több körültekintést, főleg, ha elevenbe vágtok. Méltán túlérzékeny néppel, mert hisz történelme során nemegyszer halálosan megcsonkult nemzettel van dolgunk.

Hátra nézve, utolsó országos találkozónk óta ezeket az okokat látom szellemi életünk „feszültségei” alatt. Egy tanácskozás ezeket meg nem oldja. Hányan hiányoznak, akiknek irányító szavuk lehetne. Azt szeretném, hogy a következő nagy találkozóig, amikor még több tapasztalt hang fog hiányozni, egyforma felelősséggel mérlegelnénk felelősségünket mindnyájan; buzgalmunk akár az, hogy napi, akár az, hogy évszázados kívánalmat fejezzünk ki az emberi közösség magyar anyanyelvű tagozatának szolgálatában.

A vak remény

Ha a Márciusi Front valóban történelmi esemény volt, végül a szemtanúnak is akként kell fölidéznie, történelmien. A Márciusi Front negyvenedik évfordulója engem így először is egy szép hiedelemre – már megvillanásaival is szívdobogtatóan boldogító reményre – emlékeztet; elszomorítóan. Mert hisz nem teljesedett be. A sokat emlegetett írói népmozgalom fordulópontra érkezett. A legradikálisabb, a szegényparasztsághoz legszorosabban fűződő csoport képzeletében az csillant meg, hogy a magyar nép tán kezibe tudja venni a saját sorsát; tán még a nemzetét is.

A most elmúlt év Mohács megvitatása volt. Hogy voltaképpen mikor is történt igazán az országvesztés? A vitába azzal is be lehetne szállni, hogy nem a török betörésének, hanem kiűzésének az idején. Az iszlám ellen ekkor alig harcolt több magyar, mint mellette. A külső irányítással, vezetéssel visszavett ország új berendezése, betelepülése így nem a nemzet kezébe került vissza. Megbillent a középkorban még jól működő anyanyelvi egyensúly. Végzetesre alakult viszonyunk a köztünk és a köröttünk élő népekkel. Pusztán azért, mert nemzetiségeink nem a mi szervezésünknek köszönhették a fölszabadulásukat. A valóságos Hungária ettől roppant sorsszerűet. A különböző nyelvű „hungarus”-ok tényleges székhelye nem Buda lett. Nem a magyarok fővárosa.

Merész remény volt, de nem álom akkor 1937 tavaszán, hogy a négyszáz évnek annyi hasztalanul hősi kísérlete után támadhat még annyi erő a dolgozó nemzetben, hogy elkezdődhet egy olyan folyamat, amely során megszabadítja magát először is az ország belső ellenségeitől. Ez a népellenes hatalom félelmetes volt. Európa egyik legönzőbb feudalizmusa szövetkezett Európa egyik legfalánkabb finánctőkéjével, legmegrontottabb információs, hírterjesztő rendszerével.

De mindezekkel szemben nemcsak a dolgozó nemzet mutatott ismét életerőt ezekben az években, hanem a szellemi élet is. A félelmes, az önhittségtől is merevített várrendszer nemcsak kívülről kapott bomlasztást; belülről is. Lesz tehát egy új magyar reformkor és annak betetőzéséül egy új talpra-magyaros március. Ha nyolc-tíz év múlva is, de meglesz. Tán mégis meglehet. Ha nem lesz háború. Dologra hát.

Könnyű gúnyolni – mert játéknak is tekinteni – a statisztikák „rideg” adatait. De van, amikor ezek a száraz adatok ablakzúzó parittyakövek, hiedelmeket robbantó ekrazittöltések. A millennium délibábos, dalszínműves, népnemzetiesen boldog hazaképét Németh G. Béla éles visszapillantása szerint a statisztikák vetették levegőbe: ez a nemzet adja a leggavallérabb grófok, a legillatosabb delnők kiegészítéséül tüzetes európai viszonylatban a legtöbb kivándorlót, bűnözőt, iszákost, írástudatlant, elhagyott gyermeket és – ami ránk visszamenően is legarcpirítóbb lehet – a legtöbb lakájt, inast és cselédet, vagyis „személyes szolgálatot végző” egyént. A hazában, mely Isten kalapján a bokréta, a legrosszabb a földhozam, a lakáshelyzet, a táplálkozás; legnagyobb a gyermekhalandóság és legrövidebb az életkor. Legtöbb a bértollnok, legkevesebb az orvos. Fő kiviteli cikke már nem a búza és a tokaji, hanem Amerikába a napszámos, keletre a prostituált; a hunky és a vengerka.

Ettől lett Ady, az alapjában kozmopolita, magyar.

Forradalmár a tempós Móricz.

De még Károlyi is, az épp Afrika-vadász.

De nem egyedüli még egy-egy Vadnay Andor, Vargha Gyula megrendülése sem.

Ilyen kirakatzúzó kövekkel, ilyenképpen rideg adatokkal lőtte belülről az osztály-várfalakat az a jellegzetesen magyar szociográfia, amely a két háború közt a szelíd falukutató nevet kapta.

Amelynek újszerű statisztikái ilyen című könyvekben jelentek meg: Tardi helyzet, Viharsarok, Az Alföld parasztsága, Cifra nyomorúság, Futóhomok, Egy magyar parasztcsalád története, Falusi krónika, Néma forradalom és vezérműként: Kiskunhalom.

A tüzetes adatközlés kezdettől fogva falulázító és nemzetfölrázó szándékú volt. A kettő társulása – társítása – szerencsésnek bizonyult s még célszerűbb lehetett volna; hiszen a nemzetet külső veszély is növekvően fenyegette, az addig belső megszoríttatással versenyt.

Ha időlegesen is, de egy hadállásba (egy „szekértábor”-ba) gyűlhettek volna a nemzeti szabadságnak és a társadalmi fölszabadulásnak önkéntesei.

Miért nem forrt össze vajon ezúttal sem elég erő, hogy a nemzet maga vegye kezébe a sorsát s induljon meg a maga választotta úton?

Mert az – már a kezdeti célok kijelölésekor – a népforradalom útja volt.

Arra pedig még nem forrt ki eléggé a nemzet.

Ezt magának a vidéki indíttatású mozgalomnak erősödése, eszméinek fokozódó hatása világította meg. Különös önállósulása, ami ugyanakkor elszigetelődése is lett.

A városodásnak már kezdeti korszakai óta még oly általános forradalom sem érhetett célt a városi tömegek részvétele nélkül. Jóval a klasszikus megfogalmazás előtt fölismerhető volt az igazság, hogy a parasztság és a munkásság harci szövetsége a föltétele a társadalmi forradalomnak. A nemzeti forradalomhoz oda kell csatlakoznia a maga kívánalmaival még a polgári rétegeknek is.

Miért nem történt meg ez a csatlakozás, ez az általános frontbazárkózás a Márciusi Front jelezte történelmi pillanatban?

Miképp esett, hogy az a történelmi pillanat nem lett történelmi periódus? Hogy az ilyen erőknek mindenhol másutt tán jól irányítható egymásrautaltságából itt szinte Mohács-korabeli zűrzavar alakult?

A sokban sajátosan magyar, az úgynevezett „sors”-problémáknak mélyéből kellene fölszínre hozni a magyarázatot, hogy ez a szövetség, ez a kohézió miért nem történt meg, de még csak a szükségessége sem világosodott meg kellő időben és – körökben; még a legális tömegirányító körökben sem. Hogy – a melegen kezdve a példát – a szociáldemokrata párt miért nézte parasztáruló paktumjainak nyomasztó bűntudatával kezdettől fogva gyanúsan a mozgalmat már csak azért is, mert az ezúttal hitelesen paraszti volt. Hogy a liberális neveltetésű és érdekű rétegek, méltán megdöbbenve a hitleri demagógiának kétségtelen hatásától a német tömegekre, miért hallucinálták bele a magyar 48-as zengésű „népi” szóba is rögtön a „völkisch”-t, s miért hátrált nem egy demokrata hangadójuk a néppusztító nagybirtok és a népzüllesztő nagytőke sajátosan honi liberális táborába, rettegve mindentől, ami „tömeg”, védelmet várva mindentől, ami nyugat-európaian „elit”, még ha mágnás és klerikális keretű is.

Azt hiszem, közel az idő, amidőn nemcsak csüggesztő, de tanulságos is lesz akár kapásból lepörgetni emlékezetünk filmszalagját arról, hogy a pánikban kilőtt nyilak milyen raja szállt a verbuválódó népi hadakra, gúnytáblájául használva még a – földosztást is, de a nemzethalál gondját is. Miközben a másik oldalról ilyenféle „demagóg” eszmék miatt ugyanarra a sokszor – mi tagadás – kurucmód is sereglő mozgalom szabad hadnagyaira, de szegénylegény katonáira is periratok, ügyészségi végzések, börtönbehívók szálltak, de még csendőri pofonok, detektívi öklök is.

E kétoldalú fogadtatás tapasztalatával lépett föl a Márciusi Front.

E fogadtatás folytatására számítva.

De mégis annak leküzdésében reménykedve.

És még mi mindenben reménykedve visszamenően négyszáz évre. Szinte összeszorított foggal bízva abban, lehet esély megkísérelni azt, ami az akkori „mohácsi idők” óta – micsoda nagy jellemeknek, lángelméknek és áldozatos szíveknek, minő tehetség és munkabírás birtokában sem sikerült. Mert hátha mellénk kényszerül végre az a Zrínyi-ostromolta sors bona!

Visszatekintve tárgyilagosan, azt hiszem, kellő ésszerűség sokat másíthatott volna a történelmi erők ideható játékán. Vagy legalább azok történelemben páratlan brutalitásán. „Visszatekintve”, mondom. De van-e eszmélésünk, észre térésünk csak visszatekinteni is önleküzdő tárgyilagossággal?

Mi, népfrontos magyar baloldal, kezdettől a nácizmus ellen eszmei harcot folytattunk. A fojtó anyagiak gyötörte tömegekre eszményekkel véltünk hatni. Ez a mód a német tömegeket sem állította meg abban, hogy milliószámra ne essenek áldozatul a fasizmus nem kis mértékben szociális hangszerelésű demagógiájának. A magyar munkásság órabére észzavaróan elmaradt a már hadiiparral is foglalkoztatott német munkásságé mögött. A valóságosan éhező magyar agrárproletárok millióiból a nyilván propagandacélzattal is kivitt tízezrek elkápráztatva számoltak be porosz sorstársaik irigyelt helyzetéről. Az alföldi kaszáskeresztesek vezetője eszelős izgató volt. A tömeget, amely mögéje gyűlt, azért láttam én (szemmel is) félelmesnek, mert a napi gondoktól vértolulásos agyak már a kétszerkettő logikájára sem működtek. A számra százat közelítgető szélsőjobb képviselőkre a közép-európai külnegyedekben is esett olyan arányú szavazat, mint a – Rajna vidékén. Aki látta a Szálasi-idők fegyveresen garázdálkodó, jassznyelven üvöltöző „suhanc”-ait, az attól a gondolattól is elborzadt: hogyan kerültek azok oda? Ki felel eltévelyedésükért? Ezek szomorú kérdések és igazságok. Folytatást is kaphatnának. Igazolandó – mit is? Emlékként is tiszteletre méltó, ahogy a magyar szociáldemokrata és liberális polgári tábor a nácizmus haladásellenességét, embertelenségét szinte központilag azzal leplezte le, hogy szellemellenes, mert hány nagy tudóst foszt meg a katedrájától, hány híres regényt éget el: hogy milyen közel ég már Ucalegon; de a közelharc, a félelemes, már nem ebben a szép utcában csattogott. Az elhanyagolt körökben és sikátorokban.

Ha voltak a Márciusi Frontnak előtanácskozásai, azokon egyre inkább e veszélyről folyt a szó; végül valami haditerv kidolgozásáról.

Erdei Ferenccel pályánkon elégszer tértünk más-más oldalára az útnak, még a céllátásban is, hogy aztán a még maradék néhány évben ismét jól megértsük egymást. Ha aztán lett haditerv is, annak ő volt akkor a szinte hadtudományi fölvázolója. Olyan terepfölderítők hozzászólása alapján, mint Veres Péter, Kovács Imre, Féja Géza. De számba véve azt a mozgatható gárdát, mely íróként nézve Németh és Nagy István, Darvas, szakembereket tekintve meg Ortutay és Bibó közt gyülekezett, harci kedvvel.

Ilyen nagyra néztünk hát, ilyen magasból szedtük volna a példát már a kezdeti vállalkozáshoz. Hogy mit míveltek e vállalkozással a mind baljóslatúbb évek: más lap. Arra írják rá mások a maguk történelmi látomásait és – meglátásait.

*

Épp mert oly ünnepi magaslataira merészkedtem a történelmi madártávlatoknak, fokozódik bennem a vágy, hogy hirtelenül most már nagyon is emberközeli valóságba ereszkedjem: minél ünnepietlenebbül, idézhessek még emlékeket. Már az események hétköznapi, talajszinti lefolyásából.

De lehessen mindazonáltal egy mozdulatom most mégis évfordulóian ünnepies. Meghajtván mintegy a nemzet lobogóját mozgalmunknak mindmáig eléggé nem méltatott, szívósan lelkes és szerény tagja előtt. Sárközi György emléke előtt.

Kiáltványaink megfogalmazásához kellett annyi taktikai érzék, mint stilisztikai. Hisz nemcsak híveink olvassák, hanem ellenségeink is. És át kell jutniok a paragrafusok kanyarjain. E sokszor átírt Kiáltványainkat Sárközi György Városmajor utcai kis kerti lakásában vitattuk meg, majd vetettük újra és újra rögtön papírra, félretolva a biedermeier asztalkán az egyszerű parasztvacsora tányérjait. A paprikás illatokban mondhatni benne volt a kedvesen élesnyelvű háziasszony csípős szellemessége is. A fura helyzet iránt, hogy azt a vaderős gulyást ő maga, Molnár Ferenc svájci intézetben nevelődött leánya főzte és merte szét; oldalpillantással méregetve, milyen kétes küzdelmek útjára is tér velünk az ő szelíd hangú férje, aki ilyen versgyűjteménnyel nyitotta meg a Nyugat utáni nemzedék fölsorakozását: Az angyalok harca. S a maga részéről ilyen cíművel fejezte be: Higgy a csodában!

Ez az út azt a társaságot először is az ügyészség pulpitusa elé vezette. Nem emlékszem, hogy a tányér-közti együttes fogalmazványokért az aláírók közül kit hány havi börtönre érdemesített a jog címén még akkor is kiváltságot védelmező bíróság. Az ítélet súlyossága nem a rövidebb-hosszabb szabadságvesztés volt, hanem a tartós állásvesztés. Nem az, hogy az ember állami kenyérre tömlöcbe került, hanem az, hogy utána kenyértelenül az utcára.

A pörökről is halványodik fejemben a részletesebb emlék. Nem egy vacsorát kellett Mártánknak kimernie, míg a „végső” fogalmazványok elkészültek. Az utolsó pillanatig folyt rajtuk a csiszolás, azaz a szavak olyanféle tompítása, hogy azért az elvek élessége megmaradjon. A mondatok akként is kacskaringóztak, ahogy a kétoldali vermek megkívánták; helyesebb szóval: rendelték.

Épp a legvégső szöveg megfogalmazásánál nem lehettem ott. A város másik végén, a néptelen Örömvölgy utca és a Népliget között volt négy ember sorsára is kiható ügyben hosszú, nem magányos föl-alá járásom. Utcai telefonfülkéből hívtam föl Sárközi lakását, így közöltem észrevételeimet a véglegesülő szövegre, tömören, hogy társnőmnek ne kelljen soká várakoznia, majd hallgattam meg a módosításokat – már egy másik fülkében – s kértem végül elnézést tán a negyedik vagy az ötödik fülkéből, hogy az aláírásra se mehetek oda. Márta is, György is kitűnően rajzolt; elfogadták megbízásomat, azaz kérésemet nevem odamásolására.

Már a törvény fórumai előtt azonban e körül is majdnem história – s lám valami emlékanyag – támadt. Mindjárt a szokásos adatfölvételek során a tárgyalásvezető elnök, elém tárva a „bűnjelet”, ügyrendszerűen megkérdezte, az enyém-e az az aláírás. „Vállalom.” „Nem azt kérdeztem, hogy vállalja-e, hanem hogy az öné-e?”

Nem láttam bele, nincs-e valami más is a dolog mögött. Egy pillanatra tétovázás fogott el. Ám volt még annyi ifjúi humorérzékem fölismerni, mitől is tartok. Hogy – ha nem ügyelek – kimaradhatok abból a megszámoltatásból, amitől voltaképpen tartok. A Nemzeti Banknál szolgáltam, s nemcsak a saját megélhetésem volt a gondom. „Az enyém”, adtam ki a becsületbeli hazugságot, észrevétlen nyálnyelés után.

Mindnyájunkban volt humorérzék. Egy következő, szintén célzatosan készült népi vacsorán az a percnyi tétovázó kínlódás arra a vad illatokkal gőzölgő finom asztalkára – hogy ha nem képzavar –: már holmi adomaként tálaltatott föl, nem kell mondanom, hogy Mártánk által. Hidegen fújtak már a nevezetes történelmi szelek, de mi még nevettünk rajta.

Könnyed vita^*

– Van benned nemzeti érzés?

– Már hogyne volna.

– Nacionalistának tartod magad?

– Menj a csudába.

– Hát hogy mondanád ma egy szóval itt, mi vagy, ha nem tagadod meg, hogy van kapcsolatod valami nemzeti közösséghez is.

– Segíts ki. „Nemzeti?”

– A magyarban az túl tág. A lovarda is „nemzeti”; a cirkusz is; bizonyos férfialsó is.

– Hazafi?

– Oda van kompromittálva sokak fülében a hazaffyhoz.

– És ha mégis nacionalistát mondanék? Megmagyarázva, hogy én milyen értelemben használom ezt a szót; vagyis tüzetesen megjelölve, hogy a különféle korok és országok milyen nacionalista mozgalmaival érzek pozitív és melyekkel negatív ideológiai viszonyulást? Minden esetben árnyalatosan kifejteném.

– Mari néninek? Olyan szó kell, amit Pista bácsi is rögtön megért, mégpedig Kiskunmajsa kültelkén is.

– S ha nincs is ilyen kifejezés? Ha a nacionalizmus szó magyarra máig nincs lefordítva?

– Pedzettem én, hogy fordítsuk le. Ideje volna. De hát nagy fölzúdulás támadt.

– Olyan sürgős?

– Csakis a Mari nénik érdekében. De egyet-mást még a Pista bácsik is félreérthetnek.

– Nacsak.

– Persze inkább az érzékenységükkel. Hallhatnak harangozni olyasmit, hogy érdeklődési közelükben is vannak a nacionalizmusnak nem teljesen egyértelmű tünetei.

– De ti betűértők majd megmagyarázzátok.

– Váltakozó eredménnyel. Mert aki ma itt magyarul ilyet leír, hogy: „a mai nacionalista irányzatok között is találhatunk olyanokat, amelyek – noha más népek úgynevezett történelmi jogait sértik – a történelmi haladást szolgálják”, az nem számol Pista bácsival; nem lát túl az íróasztalán. Tehát nem érzékeli kellő árnyalattal, hol ír. Márpedig az akusztikának az ismerete az írásmesterségben is fő-fő stíluskövetelmény. Proust zsenialitásának titka: ösztönösen érezte, kiknek, hol és kikről beszél. Ezért beszélhetett mélyrehatóan. Ha zsenialitását nem is, ösztönösségét eltanulhatjuk. Itt, ahol nekünk kell kísérletet tennünk, hogy művészetünk úgy-ahogy mélyreható legyen. Proust a milliomos nagypolgárság és arisztokrácia szalonjaiban forgott, azok is tartották el. Mi Mari néni főztjét esszük; társaságunkban néha Pista bácsi is ott forog.

– Velük beszéljük meg, hogy a nacionalizmus szót hogyan fordítsuk le végre? Miképp magyarítsuk?

– Ez úgy hangzik, mintha szellemes akartál volna lenni. Ez nem Mari néni és Pista bácsi föladata. Nekik itt nem végezni, hanem kívánni- – hadd nyomjam meg a szót –, elvárnivalójuk van. A szó lefordítását az illetékesekre bíznám.

– A nyelvészeidre persze!

– Arra az a tábor kevés. Erősebb, határozottabb szavú együttesre gondolok. Az idézett mondat az Élet és Irodalom legutóbbi számában látott napvilágot. Az eszme tisztázásában tehát neki is helye van, bő anyagot hozhat. Esztendők óta beleesik az effajta stílusvétségbe – visszamenően is kifejtheti állásfoglalásának elvi részeit.

– Ez meg úgy hat, mintha te szeretnél szellemes lenni.

– Ha mernék! Irodalmi életünk leghatalmasabb hatású szócsövével, egyetlen, tehát óriási vitafölényű hetilapjával állunk szemben, te, én és kis és még kisebb tollforgatók, ám mégis írók csak; fogalmazók. Az Akadémia kezébe tenném a helyes szó meglelésének vagy megalkotásának ügyét: nacionalista-e, aki híven és emberileg akarja szolgálni nemzeti közösségét is, tehát felelősséggel, itt, ma.

– Most meg mintha nagyon is ünnepélyes volnál.

– Hazaffy? Akkor inkább vissza a mosolyhoz. Lenyelve az idézett mondatnak azt a megemészthetetlen magvát is, hogy szolgálhat-e történelmi haladást olyan irányzat, amely más nép jogait sérti. Szélesítsük már csak ezért is a tanácskozó együttest. Nincs az Akadémiának egyetlen olyan osztálya sem, amely ne nyilatkozhatna mind e tárgyban, hisz ezért viseli nevében is, hogy Magyar és Tudományos. Rengeteg még az intézmény, szövetség, alakulat, vállalat, sőt iparág, amelynek keletkezésében, jellegében, céljában – vagy ha csak nevében is – ott van az, hogy nemzeti. Ezek mind föl- és beleszólási joggal illethetők.

Nemzetében él a nyelv

Szellem és erőszak

Volt tárgykör, melyhez hozzászólva a türelmes Lukács György idősödvén mind türelmetlenebb lett, azon nyomban. Más szavába vágott. Fölemelte a hangját, a kezét is nem egyszer.

Az erkölcsnek és a taktikának, vagyis az egyéni és az együttes cselekvésnek viszonya egyik legrégibb gondja volt neki is.

Mert én hoztam legtöbbször kettőnk közé már-már rögeszmeszerű töprengésemet.

Miképpen kell úgy viselkednünk nekünk, a humanistáknak, a tömegelnyomás olyan barbár erőivel szemben, mint a származási és nemzeti, az anyanyelvi és nemzetiségi jogfosztás, hogy személyes magatartásunk közhasznú legyen?

De általában minden olyan elemi ártalmú hatalmaskodás ellen, amely már közveszélyesen eszelős; vagyis – nyelvünk különös fordulatával – leküzdendően ésszerűtlen.

Hálás köszöntés^*

Jó sokáig zavarba estem, ha külföldi barátaimtól azt a véleményt hallottam, hogy nyelvünk igen nehéz. Szinte röstelkedtem, hogy anyanyelvemet, melynek elsajátítása nekem semmi fáradságot nem okozott, idegeneknek oly bajos megtanulniuk, megközelíteniök. Évek teltek, míg ezt mertem felelni a maguk nyelve nehéz! Ez ellen csaknem sértődötten tiltakoztak: már hogy mondhatok ilyet; ne tréfáljak! Erre találtam én – megint csak idő múltával – végső válaszul ezt a hasonlatot: föltételezhető vajon, hogy Páristól Budapestig nagyobb a távolság, mint Budapesttől Párisig? – No de az mégsem ugyanaz! – mosolyogtak vissza.

Csak ismerni kell, hogy ki honnan indult el.

Egy spanyolnak természetesen könnyebb megtanulnia a svédek nyelvét, mint a vele esetleg egy faluban élő baszkokét. Mindnyájan tudjuk, miért. A spanyol is, a svéd is indoeurópai nyelv, s aki egy indoeurópai nyelvet ismer, annak nyitott kapu a többi is. Igen sokan viszont kívül vannak ezen a nyelvcsaládon, s azoknak bizony a távolság innen oda épp akkora, mint onnan ide.

De hát hol is állunk mi magyarok, finnek, észtek, mányszik, azaz vogulok, hantik, azaz osztjákok, és votjákok, mordvinok, komik, márik, udmurtok, hogy csak a család ismertebb tagjait említsem? De akikhez rokonul odacsatlakozik sok olyan kis nép vagy néptöredék is, mint a nyenyec, a jurák, a lapp, a karjalai, vagy amelyek már eltűnőben vannak: az izsór, az inkeri, a vepsze, a liv, a vót…

És lám most az a megbecsülés ér bennünket, hogy mind e nyelvek tudós szakemberei a világ minden részéből nálunk gyűlnek össze; Budapest lesz vendéglátó gazdája a legújabb, az eddig legnagyobbra tervezett finn-ugor kongresszusnak.

Nemcsak a tudásszomj vonzza szememet azokra a tanulmányokra, melyek a kongresszus megtárgyalandó tételei lesznek. Utat engedek hálámnak is. Ezek a tanulmányok nemcsak arról győznek meg, hogy alapjában minden nyelv olyan, mint a másik, hanem hogy a népek közt sincs eredendően olyan távolság, mely innen nézve más, mint amonnan nézve. A nyelv mindenütt a gondolat közvetlen kifejezője. Egyben a társadalmi érintkezés legfontosabb eszköze. Idézzük ehhez még csak Humboldt meghatározását: a nyelv a gondolatot ábrázoló szerv; a néplélek külső megjelenése.

A vendég néha maga sem tudja, milyen értékes ajándékot hoz; helyesebben mondva: mit ér az, amivel ő tán csak udvariasságát akarta kifejezni a vendéglátó házigazdának. A szerénynek tetsző, mert dísztelen, mert szigorúan tudományos tanulmányok azonban számunkra igen értékes fölfedezést jelentenek, azaz jelezhetnek. Hadd említsek meg csak kettőt.

Kellően összhangba rendezve több értekezés is, lám, azt a számunkra nem mindennapi új megállapítást erősíti, hogy a honfoglaló magyarság nem nevezhető a szó mai értelme szerint nomádnak. Eredeti hazájukban, a mai Baskíria területén a magyarok magas szintű földmívelők voltak; a legújabb ásatások ugyanis gazdasági szerszámok, magtárak, gabonavermek tömegét tárták föl. Új hazájukban őseink tehát – ahogy a nyelvtudomány eddig is tanúsította – semmiképp se barbárokként érkeztek, hanem olyan ismereteknek és a mindössze kétszáz éves vándorlás olyan tapasztalatainak birtokában, amelyekkel sok tekintetben az itteni népek ismereteit is gazdagították.

Őseink célja tehát nem a vándorélet volt akkor, legelső útra kerekedésükkor, hanem egy új haza; a régi folytatása.

A másik kiolvasztandó, mert ugyancsak ritka kincset ígérő érc az az újabb kori fölfedezés, amely az uráli nyelvek és az indogermán nyelvek rokonságát valószínűsíti. Vagyis, hogy ez a bevezetőül említett távolság közelebbről megnézve innen is, onnan is megrövidíthető. Az Uppsalából érkező Björn Collinger professzor nem egy hidat épít a rokon szavakból. A magyar jég nemcsak a finn jää-vel egytövű, hanem az ónorvég jaki és a közép-ír aig szóval is. Ezek az évezredek bozótjaiban megbúvó szavak bennünket néha megmosolyogtatnak. A mi húr szavunk például eredetileg azt jelentette: bél (amiből a húrt csinálták). Így hát a mi oly ízletes hurká-nk nemcsak a sérv jelentésű latin herniá-val szakadt egy ágról, hanem a béljóst jelentő haruspex-szel is.

De sok az öröm a még „szerényebb” adatokban is. Hogy a komik már ezer éve ismerték az írásbeliséget! Hogy melyek azok a szavak, melyeket ötezer évvel ezelőtt a szétszórt nyelvcsaládnak minden tagja még egyformán ejtett. Hogy akkor a kéz: kete volt, a szem: szilme, a vér: vere, a ház: kota, az 1–2–3–4–5–6 pedig így hangzott: ükte, kekte, kolm, nelje, vit, kut. Meg hogy a mányszi, tehát valószínűleg az ősmagyar hitrege szerint is a világból nem vízözön, hanem tűzözön akarta elűzni az eredendő rosszat, tekintve, hogy a rossz sajátos földi termék – ahogy azt néhány középkori eretnekség a zend-vallás hagyományaként hirdette. Hogy a finnek nemzeti himnusza a mi Szózat-unk hatását hordja magán.

A tudós és az egyszerű ember közt az a különbség, hogy a világot a tudós látja egyszerűbbnek. A nyelvtudomány is azt mutatja, hogy minél mélyebbre hatolunk, annál több közös elemet találunk: mintha Bábel előtt valaha, nagy messze valóban egyszerűbb lett volna megértenünk egymást széles e világon.

A szomorúan szétszakadt világ minden részéből idejövő nyelvtudósok a szavak rokonságának fölmutatásával egy másfajta rokonságnak is a szószólói: a népek és nemzetek eredendő testvériségét hirdetik.

E kettős mivoltukban köszöntjük őket eleve hálával és szeretettel!

A béke rendje

Hogy milyen magas a Mont Blanc, azt a síkságról, a kis halmok vidékéről észleli a szem, messziről. Vannak történelmi dátumok is, melyek ilyenformán kapják meg rangjuk.

Mikor először a Szovjetunióban jártam, az az év, 1934, a reménynek, az eleve boldogító várakozásnak kora volt. Akkor bocsátották országos vitára az új alkotmány tervezetét.

Akkoriban fejeződött be a polgárháború következményeinek fölszámolása, akkor indult a nagyipar és a mezőgazdasági nagyüzemek működésbe helyezése. A bizalom és a lelkesedés ideje a már szocialista jogrendben és törvényességben. Sokan az 1917–18-as, a forradalmat lezáró évek pezsgéséhez hasonlították.

Gorkij még élt. Egészségesen, tele hittel és munkakedvvel hirdette meg, mint az Írószövetség első elnöke, a szocialista-realista irodalomnak alapelveit a szovjet íróknak azon a kongresszusán, melyre külföldi vendégként magam is meghívást kaptam. Az Andersen Nexö tiszteletére rendezett szerény banketten Pasternak és Malraux mellett ülhettem. Malraux mindig úgy volt bőbeszédű, hogy magvas és szikrázó s jövőt fürkésző. A francia forradalmat Napóleon zárta le európai mintájú alkotmánnyal. A lenini forradalmat törvényesítő, tehát szükségszerűen lenini alkotmányt európai mintának tekintette; nem győzte világméretűségét elemezni, tele ugyancsak hittel és várakozással. Gyászos esemény zavarta meg mindezt, még ugyanabban az évben.

A dátum, amely az idők folyamán szememben mind kiemelkedőbbé nőtt s végül afféle világtörténelmi vízválasztó lett: 1934. december 1. Ezen a napon halt meg merénylet áldozataként Szergej Kirov, a leningrádi területi titkár s egyben a Központi Bizottságnak frissen megválasztott titkára.

Ezzel kezdődött, tán nem csupán az én egyéni történetszemléletem szerint, egy váratlan, végzetes újabb korszak; melyben már nem az új alkotmány lett elsősorú vitatárgy. Ami ezután következett, voltaképpen már a háborús korszak körébe esett; jó időre még a háború után is.

Noha rengeteg emberrel érintkeztem s óriási utakat tettem meg, aránylag igen rövid időt töltöttem a Szovjetunióban, annak az 1934-es évnek a nyarán. De bennem – nyilván azért is, mert hamarosan visszajöttem onnan – annak a reménykedő várakozásnak a légköre élt. A véres külső és belső harcok, a kifosztottság és nélkülözés, a testi-lelki veszélyeztetettség után itt lesz végre a munka, a békés szóértés, a jólét korszaka!

Holott az a lövés, mely Kirov életét kioltotta, már annak a legemberpusztítóbb dörejsorozatnak volt a nyitánya, mely Európában voltaképpen 1945. május 9-én szakadt meg.

Megszakadt a mi kontinensünkön. Vagyis úgy szakadt meg, hogy idegzetünknek mégsem hozta meg azt a megnyugvást, amit általában a fegyverek nyugvása után vár az ember. Máig hat.

Szerencsésnek tartom, hogy körkérdésével a szerkesztőség azt akarja tudatosítani, „hogyan él Október hatása mai életünkben, gondolatainkban, elképzeléseinkben, távlatainkban; mit szűrhetünk le hasznosíthatóan a forradalom szelleméből, emlékéből”?

Holmi tanúvallomási szándékkal idéztem föl azt az 1934-es alkotmányvárás légkörét. Mindazt a reményt és várakozást, amelynek aztán elsősorban a háború veszélye vetett történelmi akadályt; mert hisz mindaz a remény és bizalom a békére épült.

Október emlékéről tehát én azt szűrném le, hogyan kellene folytatnunk a forradalom szellemének megvalósítását ma, egy időben a béke védelmével. Azaz hogyan kell egy időben építenünk ezt is, azt is: a békét is, az új társadalmat is.

Az ünnepi 1977-es év az új szovjet alkotmány megtárgyalásának éve is. Nemcsak a Szovjetunió népeinek szellemi élete mérlegeli azokat a „mélyreható változásokat, amelyek az 1936 óta érvényben levő alaptörvény elfogadása óta az országban és a nemzetközi színtéren végbementek és szükségessé tették az új alkotmány kidolgozását”. A Pravda hozzászólást nyitó vezércikkéből van ez az idézet.

A világ minden népének haladóképes szellemi élete figyeli – csaknem azzal a hajdani várakozással – az új alkotmány fölépítését és hatályos működését. Természetszerűen különös a figyelem azoknak a népeknek a részéről, amelyek a változatlan érvényű lenini vezérelvektől várják változatlanul a világbéke valamiféle alkotmányának is korszerű kidolgozását. A fokozódó nemzeti, a változatlanul növekvő nemzetiségi feszültségek föloldását, az értelem és a jogtisztelet útján. Óriási várakozás, óriási végeznivaló egyszerre két irányban is.

A népek önrendelkezési jogának védelmét és érvényesítését, ahogy azt Lenin meghirdette, a Szovjetunió, az osztályharc első harcosa vállalta. Természetes tehát, hogy a hetedik évtizedébe lépő Szovjetunió magatartása a példakép. De a lustaság és felelősségkerülés vigasztalan figurái azok, akik csupán csak a példaképtől várják egyben a munka elvégzését is, sőt szinte elvárják. Ásatag igazság, hogy csaknem minden háború tojását rossz béke fészke költi ki. Rossz béke korszakát éljük, félelmes tojásokat melenget a fészek, melyben közös a helyünk. Sokat várunk a hetvenedik évtizedébe lépő Szovjetuniótól. De a Szovjetunió épp annyit várhat el tőlünk. Hogy sajátos problémáinkra: történelmi, földrajzi, etnikai helyzetünkből ránk maradt föladatainkra mi fordítsunk fokozott figyelmet és munkát. Megfelelőbbnek érzem, hogy azt, amit tegnap békeharcnak neveztünk, annak a neve ma: békeépítés. Minden téglát, mielőtt odanyomtak volna a malterba, gyerekkorom falusi kőmívesei megkopogtattak, megfordítottak. Ilyenféle munkát kell elvégeznünk a ránk háruló részföladatokkal, ilyenféleképpen kell megvizsgálnunk azokat a sajátos kérdéseket is, amelyeket mi magyarok mint sorsproblémákat örököltünk; így nyújtunk szilárd és megbízható anyagot azoknak, akik a békét gyakorlatilag, felelősen, rendet követve építik.

Nemzedékről nemzedékre^*

A Nékosz – egy letűnt nemzedék?

Sajnos, nemzedék nem lett.

De hogy letűnt-e?

Nem ifjú az, aki nem kíván, akár szeleburdian, forradalmat. De a berendezkedő forradalmak soha a történelemben nem kívánták különösképpen a fiatalokat belebeszélésre; legkevésbé a szeleburdiakat persze.

Logikusnak is tetszik.

Akik valami, emberöltőkön is túli, nagy cél felé haladnak, nemigen ismerik a nemzedéki kérdést. A végtelen jövő előtt mindenki fiatal. Ha százéves a forradalom, akkor a százévesek a fiatalok, e logika szerint.

De engem foglalkoztat a nemzedékek sorsa. Az irodalom például a nemzedékekkel lép, ha előre lép. Vannak korszakok, amidőn a szellemi élet stagnál, de akkor nem is volt nemzedék. Arany és Ady nemzedéke közt ki nem érezne űrt? Pedig ott is volt nagy költő; a nagy magányos: Vajda. Irodalmunk nem egy ilyen kiesést ismer. Így hiányzik egy nemzedék Csokonai és Vörösmarty közt. Az a nemzedék például, amely még élőnek látta Adyt: eltűnt, megölte a háború, világgá sodorta a forradalom leverése utáni visszahatás. Itt is csak magányosok vannak. Még Kassák korosztálya sem tudott nemzedéket teremteni.

Ilyen eltűnt nemzedéknek látom azt is, amelynek a Nékosz lehetett volna a törzsgárdája.

Ez még nem tűnt el. Fiatalon: olyan idősen, mint Petőfi és Vasvári, nem jutott szerephez. De itt van férfiként, benőtt fejelággyal, sőt beforrt fejsebekkel. És most mintha ilyetén is kiművelt főket kívánna az idő is.

Bármennyire vitézek népe is nemzetünk, a magyar nép mindig a béke korszakaiban tudta megmutatni, képes-e igazán az életre és a szabadságra: a küzdelemre.

A béke tehát ró ránk annyi föladatot, mint a harcok ideje. Ha nem többet.

Tán ezért is kell tudatosítani magunkkal, hogy – béke van. Teremtésre, alkotásra kötelező.

Körülöttünk ugyancsak zajlik a világ. De itt, valljuk be, igazi békebeli béke van. Szélcsend. Szélárnyék.

Azért nem érzékeljük vajon eléggé, mert „a béke nem más, mint két háború közti szünet”? Ezt modern elme nem vallhatja. A két világháború közti szünet mintájára nem menthetjük föl magunkat a béke kötelessége alól, hogy most is csak szünetünk van; a második és a harmadik világháború közt?

De mi teendője is lehet ma itt egy olyan nemzedéknek, amely nemzet is akar lenni, vagyis szolgáló rész a dolgozó népben? Amilyen például annak idején a népfőiskolák örököse, még a Nékosz is megpróbált lenni?

Vajda János magányos sziklafalként meredt ki a tengerből, de alatta mégis sziklahegység feszült, az nyújtotta föl. A Nékosz korának nemzedékéből így állt ki nem is egy-egy sziklaszál, hanem sziklacsúcs-koszorú. De maga a nemzedék nem lett külön hegység a történelmi tudatban. Holott méltó – egészében is – a kiemelkedésre, ma is.

Hiszen képviselt valamit. Valami sajátosat. A nemzetre nézve sorsdöntően fontosat.

De mi lehet ma a teendője?

Mi lehet vajon a teendője ma bármily középnemzedéknek a már letűnő öregek s a már föltűnő fiatalok közt?

Igazi versenytársaik és esetleges elhomályosítóik nem az előttük járók. Hanem az a legújabb – legeslegújabb – nemzedék, mely ismét európai látókörű, s épp ezért veszi valóságosan számba a magyar földi végeznivalót. Annak sajátosságait.

Hogy még erről is egy szót?

A múlt század legjobbjai, a „Világszabadság” meghirdetői azt hitték, hogy már századunk a testvérien egyesült nemzetek százada lesz; hogy a világforradalom már az első világháború után megteremt egy olyan nemzetköziséget, mely a maga materiális alapozottságával tartósabb lesz a vallások kereteinél is.

És mivel is kell szembenéznünk?

Világszerte az emberiség anyanyelvi és etnikai keretekbe tömörülve valósítja a századra hárult nagy feladatokat, elsősoron az ember ember által való kizsákmányolásának és bármi megkülönböztetésének megszüntetését. Ez a törekvés oly mértékben növekszik, hogy már nemcsak országok és nemzetek, hanem néptöredékek, százezres nyelvcsoportok igénylik, hogy ezt a föladatot saját keretükben teljesítsék. Aki bízik abban, hogy az emberi fajta végül nemzetközi lesz – azaz international sera le genre humain –, az annyi csalódás után végső hitét abba vetheti, hogy a világszabadságnak mégis csak fölrakandó épülete az így külön-külön kigyúrt téglákból kaphat biztos alapot. Ha azok összeilleszthetők lesznek, nemcsak formára, hanem anyagra is.

Ezt a szót, hogy magyar sorsproblémák, csak célzatosan leírni valamikor „nacionalizmus”-nak minősült. A kifejezés régi, azokat a nemzeti kérdéseket jelenti, melyek nemzedékekre nyúlnak vissza, s tán csak nemzedékek fognak megoldani. Nevezzek meg egyet.

A világ tizenötmillió magyarjából csak tízmillió él a magyar államban. Minden harmadik magyar a származása, azaz anyanyelve folytán hátrányos szociális állapotot, egyféle proletársorsot örököl. Bátorság és felelőtlenség volna ezt, mondjuk, választási jelszavakban hangoztatni. Valószínűleg nemzedékek türelmes erőfeszítése, okos munkája hozza meg a békés megoldást.

A tanács pedig erre a munkára?

Az a nemzedék, amelynek receptet kell adni, nem külön nemzedék, vagyis egyáltalán nem nemzedék, hanem csak jó esetben követő, rossz esetben utánkullogó csapat. A recept ilyenkor a levegőben van, az ujjban bizsereg.

Én láttalak benneteket annak idején a Királyi Pál utcai szálláson hevülni. De derékig meztelenül követ csákányozni is balkáni hegyek vízerőmű-építésén. Az ifjúság szóra bennem nem az a kép merül föl, hogy valaki a tv-ben harminc év előtti szaxofont harsogtat és negyvenéves férfiként fart riszál. Van vállalás, amely távol tartja a vénülést és halálunk percéig szép mulatság, férfimunka lehet.

Teleki László igaza

Nehéz fogalmazás elé állítja ezzel a „Kinek ajánlja?” kérdéssel a szerkesztőség a bemutató idején az írót. Hogyan elkerülni a szemérmetes magunk-kelletését? A menyasszonyságba szikkadt nő ön-szépítését, riszálkodását? Nézzünk tán a szokásosnál elszántabban a szívesség-nyújtotta tükörbe, használva egyben hátrapillantóul is.

Különc című darabomat tíz-egynéhány éve írtam. Már akkor a Nemzeti Színházra gondolva. Jellegzetesen nemzeti darabnak szántam, mint előtte s utána mindazokat, melyekhez akkortájt jobbadán a művészi erkölcs vezetett, a művészet területén látszólag távol eső kérdések érintésével. Közösségi, anyanyelvi közösségünk, olyan kérdései ezek, melyek föltárásához sem tanulmányban, de még versben sem remélhettem, hogy így mondjam: oratio rectá-t, vagyis mai szóval egy az egyben való beszédet. Így jutottam el a gondolathoz, hogy történelmünk sorsfordító pillanatairól, sorskérdéseink forrásáról a magam módján drámasorozatot írjak. Akár a magam nemegyszer szenvedélyes – lírikustól elvárható – meggyőződésével.

Nem színpadi mű, amelynek nincs áttételes hangja is; mélyebb értelmű a füllel hallhatónál. Az oratio obliqua ott is azt jelenti, hogy nem idézőjel közt, hanem sajátunkként közlünk akár szokatlan, de általunk megcáfolhatatlannak vélt mondandókat.

Teleki László egyénisége, pályafutása oly szokatlan, hogy kortársai méltán nézhették különcnek. A maguk látószögéből. Holott ő volt a szabályos, az egyenes, a logikus, a követendő – róla ez volt a mondandóm, művészileg s morálisan egyaránt, sőt még a történetkutató fölfogásával is. Korszaka volt tele illogikussággal. Zápolya korának – harácsolhatnékjával. Telekinek pályatársai voltak hozzá képest (majd az idő ítélete szerint) felhőjárók: mert hisz maguk alatt fűrészelték a fát. Azaz a nemzet még eleven ágait. Teleki volt a jövő embere, messzebb nézően egyben-másban Kossuthnál is. Főleg a Duna-völgyi népek együttműködésének dolgában.

Keresve se találhattam volna méltóbb múltbeli alakot jelen gondjaink kellő megértetésére.

Ha Horvátország azt az óhaját nyilvánítja, hogy elszakadni óhajt tőlünk, ennek én nem mondhatok ellent – ezt a véleményt fejezte ki emelt hangon Teleki László, már az 1848 őszének országgyűlésén döbbent csöndet keltve; vagyis nem tiltakozást. Nem először, nem is utolszor beszélt így – nyilvánosan is. Még a Batthyány-kormány nevezte ki ügyvivőnek Párisba. Hogy ott beszéljen s működjön.

Tizenhárom évig beszélt s működött Párisban, Genfben, Európa csaknem minden fővárosában s majd rövid ideig ismét Pesten úgy, hogy végül kézbe vehette volna az ország sorsát. S tán az egész Duna-medencéét, hiszen kint most a cseh, román, lengyel száműzöttekkel, Bratianuval, Czartoryskival szövi az együttműködés, az összebékülés szálait, tekintéllyel köztük: hisz már 49 tavaszán teljes egyenjogúságot követelt a magyarországi nem magyar anyanyelvű népek számára, európai fórumokon is.

Az 1861. év májusa a négy-öt legvégzetesebb magyar sorsfordulatok egyike. Megvolt a fegyver, de a puskapor nem robbanva, hanem csövön kívül égve adta ki erejét. Mi hiányzott hát?

Megvolt a vezér is. Egyáltalában nem az a „fantaszta”, aminek öngyilkossága után – öngyilkosságát is bizonyságul emlegetve – rögtön ábrázolni kezdték.

Ez a „különc” egyáltalán nem szokatlan jelenség. Közelebbről megnézve típus; benne áll abban a hosszú és nem ritkás sorban, melynek tagjai Wesselényitől Adyig úgy voltak a magyar függetlenség szabadságharcosai, hogy az akkori nemzetiségek jogaiért megkülönböztetetten is éles harcot vívtak.

Egy darabomnak sem kívántam oly sürgős előadást és olyan visszhangot, mint ennek. Főképp formálódása idején, tíz-tizenkét éve.

Mert még ezen túl is közöl néhány dolgot Teleki László nyelve.

*

Hogy ez a „különc” mire volt még megrázó példa: félig már azt el is mondtam.

Citálva Kossuthnak egy-két alkotmányjogi – korában megmagyarázható – kijelentését a nemzetiségi kívánalmakról, nem egy külhoni történetírás az egész magyar 48-at hovatovább reakciós mozgalomként plántálta magyar milliók fejébe is. A szabadságharc alaptörekvése más népfajok türelmetlen elnyomása volt, hirdették még azok is, akik ismerték Marx és Engels értelmezését és például azt a tényt, hogy a zsidók egyenjogúságát – jó húsz évvel megelőzve a Rajnán inneni Európa minden népét – épp a magyar iktatta törvénybe.

Amennyi felületes bírálat érte már rangos szellemi életünkben Kossuthot – s rajta át 48-at –, annyira kezdett hódítani Deák bölcsességének – s azon át 67-nek mint szükséges útnak – méltatása. Itt arról feledkezve meg, mibe is torkollt a bölcsen megnyitott út. Itt benn a feudalizmus és a finánctőke félelmes összetársulása folytán milliók földönfutása, világgá özönlése, „morbus hungaricus”-a, az írói erkölcs posványba süllyedése, szolgabíró-uralom, de fajra s népre való tekintet nélkül. Kint pedig a magyar nép hírének máig tartó szégyenbe keverése, második mohácsi végzetének, így anyagi romlásának is könnyelmű előkészítése.

Kovács Endrének ez évben megjelent Szemben a történelemmel című kitűnő könyve tudósi alapossággal tárja föl, hány szálból állt össze az az eredő – az az elkerülhetetlen rezultáns –, mely a múlt század végére az egész magyar nemzetet, mintegy magát a népet is mint Európa egyik párját ritkító nemzetiségi elnyomóját ábrázolta. S ez a legfontosabb „ténykörülmény” nemzedékeket sújt gazdaságilag is.

Ismerjük a már világot járt, tehát világhelyzet-ismerő Kossuth félelmes Kasszandra-jóslatát. Teleki, az angol–franciás műveltségű s látókörű még félelmesebbet jósolt, ha sorsunkat nem a köröttünk élő népekéhez, hanem a Habsburg–német, majd teljesen a nagynémet törekvésekhez kötjük. Szívének golyó-fakasztotta vérével pecsételte meg ezt a testamentumot, melyben hányadszor, ezek a szavak merülnek föl, mint egy behódolás következményei: úrhatnámság, árulás, felelőtlenség, bomlás, szétszóratás, nemzeti katasztrófa. És mint legbaljósabb: kompromittálódunk a szabad népek előtt.

Így lett. De az a kép hamis, hogy Magyarország, mely 61-ben Deákkal szemben szavazatát (törvényesen is) Teleki Lászlóra adta, Európa jogtipró országává cserélődött; hogy Petőfi és Kossuth népe ily végzetesen kifordult önnönmagából – mindössze harminc év alatt! Mert hisz – tudjuk – e korszak alatt is, de még inkább azután, Ady idejében állt ki védeni a sokféle jogok közt kiemelten a nemzetiségi jogokat annyi kitűnő közszereplő, de lám, még lírikus is, hogy… bár egytizedüknek hallanánk hasonló hangját ma a magyar diaszpórák területéről.

Vagy akár saját szellemi életünkből.

Az a nemzetközien oly gyászos századfordulói ábrázolásunk különös tüneteket keltve szívódott be sokunk tudatába is. Ötven éve fordult úgy, hogy a mi diaszpóránk – hogy ezt a szót használjuk – sérelmeire kellene meghalló fül. Emlékezzünk a történelmi közelmúlt elhárító válaszaira: Ne feledjük, mit míveltünk mi! (Az alatt a harminc-egynéhány év alatt is.) Majd: ne nehezítsük szomszéd eszmebarátaink dolgát. Ha pedig most fogalmazódna kasszandrai jóslat – nem, elég volt ebből a sok sötét szóból, hogy sorskérdés, hazafibú, népsiratás, kohézióhiány, oldódó kéve, azaz honveszély és nemzethalál. Kérdem is, nem keltek-e már ennyivel ónos unalmat. Okkal kérdem. Arra gondolva, kinek is ajánljam az én Különc-öm nyugtalan töprengéseit.

*

Nem vagyok pesti szerző. Színműveim jelentékeny része Gellért Endre halála után nem került pesti színre. Rengeteg ennek a jó oldala is. Petőfi képviselői bukásáról írt darabom berlini bemutatójának fényképein Petőfi és Jókai nadrág fölé eresztett oldalgombolós ukrán inget, rubaskát visel, Jókai nemezcsizmát, valenkint, a szabadszállási bíró pedig frakkot és csokros lakkcipőt. Csak egy percig tartott mindig kész mosolyom. Képzeletem szülte alakjaim jó néhánya a pesti színen bensejükben kaptak ilyen köntöst. Hogy milyen díszletek érzékeltethetik jól halálos harcai végén egy kis nép utolsó védvárát, arra az albigensekről írt tragédiám lengyel előadásainak beszámolói adtak mintát.

Hogy milyen érzelemmel várom most a Különc holnaputáni bemutatóját?

Kényelmes gárdájú szerkesztők terjedő szokása az évfordulójukhoz érkező költőket saját magukkal ünnepeltetni meg, ez alkalomra előkotort vagy beküldésre kért versük apropos-szerű közzétételével. Író ne méltassa saját alkotását. Nem e bűnt súrolva írom le, színpadilag legsikerültebb művemnek a Különc-öt érzem. Hanem arra gondolva, kiért is szikkadt annyi ideig a lagzira kész menyasszonyok módjára?

A benne oratio obliqua-ként kifejezett magyar sorskérdés, egy létében annyiszor fenyegetett nép ábrázolásának szokatlansága miatt? Másrészt a nemzethalál veszélyének hovatovább kedélyrontásig ismételt idézgetése miatt? Nyilván. Hogy szokatlanság és unalom egymásnak ellentmond? Vagyis eszerint más oka is lehetett a közönségre hárított fanyarkodásnak, a nem is titkolt közönynek, majd kioktatásnak: nem mai téma, „nem a mi témánk!”-nak, de még a könnyed bon mot-nak: ez az író a nemzetet saját halottjának tekinti.

Így hát mégis kinek ajánljam a most bemutatandó Különc-öt? Akikben e gondolatok mégis visszhangot lelnek. Volna indok és magyarázat. Hiedelem nincs az ajánlás sikerében, s így kedv sem a még mindig valami általános magyarázathoz. Hovatovább reménytelen kegykeresésként hatna. Ha a helyzetkép nem volna stílustörés, ma mindezt is azzal a bizonyos mindig kész mosollyal lehetne már méltóképp fölidézni. De tán a komolyabb szó sem árt még.

A népe új Mohácsát átélt író, akit féltő aggodalmaiért élete első felében a nemzetgyalázás vádjának sarával vertek arcba, aztán életének második felében annak a gondnak megszólaltatása miatt azzal, hogy elfogult nemzetieskedő, majd tévelygő nacionalista, sőt – még a rosszakarat meghökkentéseképp – eltévedt misztikus, életét összegezvén ide is, oda is végül is azt hagyná feleletül: beszéljenek helyettünk majd a művek. Már azok helyett, akik ilyet is kovácsoltak.

De hát a Különc amúgy sem igazi bemutató. Pesti eljátszása nem a premierek pezsdítő szorongásával töltött el; a kegyeleti aktusok udvarias fegyelmével. Bemutató frissen írt darabbal néhány hét múlva Pécsett vár rám.

Alig tükrözi valami úgy szellemi élet közösségi hatását, mit vél előadhatónak a színház. Hűvös nézőtér befagyasztja a legbuzgóbb színészi vénát. Ha tehát mondandóimnak szándékom ellenére éle köszörülődött, semmiképpen sem a Nemzeti együttesére villan. Egyik utolsó próba után írom ezeket a sorokat. Marton rendezői fölfogása kitűnő. Sinkovits Imrére, Kohut Magdára s mind a többi szereplőre teljesítményükért máris hálával gondolok. De hogy képességükből a terem bemelegítése végett külön is kell erőt csiholniok, azzal számolhatnak.

Adyról franciáknak^*

Ne higgyük, hogy ismerjük Dantét. Még az olaszoknak is bonyolult történelmi és nyelvészeti kulcsokat kell forgatniok, hogy behatoljanak abba a páncélszekrénybe, amelyben minden nemzeti irodalom a költői kincseit őrzi. Hát még az olyan nehezen megközelíthető nyelvnek, mint a magyar, mely Európában oly ismeretlen szerkezetű, akár a baszk, amelyhez nemegyszer párosították, elhamarkodottan; csak hasonlóság van köztük, nem rokonság.

Ady Endre költészetének mégis lehet a más nyelvűek számára egy tolmácsa: Bartók zenéje. Ady olyan forrásokból merítve, olyan szenvedéllyel újította meg a magyar költészetet, mint Bartók és annak nagy társa: Kodály, a zenét. Ahhoz a népes szellemi irányzathoz tartoztak (melyet Liszt is vállalt volna), amely kezdettől fogva állást foglalt az ellen, hogy az 1849-ben véresen levert független Magyarország valaha is Osztrák–Magyar Ország legyen; amely nem a német, hanem a francia szellemiség felé tájékozódott. Századokra visszamenő hagyományt folytatva. Amely oly mértékben tette magáévá az elnyomott parasztság ősi művészetét, hogy politikai megújulásának ügyéért – a feudalizmus lerombolásáért – is éles hangon hirdetett harcot.

Egy jómódú parasztgazda és egy protestáns pap leányának fiaként Ady 1877. november 22-én született magyar vidéken, mely ma Romániához tartozik. Eminens maturánsként került joghallgatónak abba a Debrecenbe, melyet nemcsak a magyarok neveznek kálvinista Rómának. Kossuth itt detronizálta 1849-ben a Habsburg-házat.

De nem államtisztviselő lett, aminek a család szánta, hanem ellenzéki újságíró, oly néppártisággal, mely már a szocializmust súrolta. Egy szenvedélyes, házasságtörő szerelem Párisba vitte. Zsenialitása a csodaszerrel táplált virágok gyorsaságával itt bontakozik ki. Szokatlanul merész érzékiségű szerelmi lírában és éppoly szokatlanul merész – az akkori Európa más költészetében szinte elképzelhetetlen – hazafias költészetben.

Nem ritka a klasszikus példa sem – Gogol, Heine, Turgenyev –, nyugati fővárosban ábrázolják szülőhonukat leghívebben, legközelebbről láttatva. A magyaroknak is messzi vidéki – Erdély-széli – fiatalember a rue Casimir Delavignye-ben Rimbaud-t olvas és – 1908-ban – Lautréamont-t, nyilván az asszony jóvoltából, aki múzsája lett. Baudelaire-t és Verlaine-t fordít. Hangja ezek árnyalatosságát idézi (nem utánozza), mikor párisi élményei keltik a verset. De szülőföldje-ihlette éppoly modern hangú verseiben – melyeket jobb híján nevezünk hazafiasoknak – úgy csattog, – úgy küldi átkait, mint hajdani hitsorsosa, D’Aubigné, már Genfből. Álomhozóul naponta a Bibliát olvasta, annak XVI. századi első magyar fordítását. „Hitetlenül hitt” Istenben, így foglalta rímbe.

A feudalizmust és a kapitalizmust a maga támaszául összetársította a császári Bécs. Ennek minden ellentáborát fűzik egybe ezek a versek, hangot adva a román, szlovák s a többi nemzetiség panaszainak is. A költőnek nem árt, hogy kenyérkeresete közben nemcsak a korszak budapesti N. R. F.-jébe, hanem „kiküldött munkatársként” napilapokba is dolgozik. Személyesen beszélt a még szocialista Millerand-nal. Hallgatta Jaurèst, oly odaadással, hogy mikor az meghal, a legméltóbb verses búcsúztató magyar nyelven siratja, már Budapesten.

A háborúellenes líra csaknem olyan kockázatos sikert ígér a költőnek, akár a háborús. Ady háborúval szemben álló költészete azonban egyenes folytatása volt az ő korábbi, „ellenállási” költészetének, s így hiteles volt, szívből jövő, egyéni. Költészete megegyszerűsödött, s ahogy ez már nagy költőkkel gyakori: még több tiszta művészi értéket mutatott. Olyan szinten volt „ellenálló” költő, amilyenen később Éluard, Aragon, Montale vagy Jouve.

A kifejezendő dolgában mégis alapjában különbözött azoktól. Aki ellenáll, remél. Ady utolsó szakaszának hatalmas képalkotó erővel bámulatosan zengő nyelvezetben versei a remény egy szikrája nélkül szólnak. Predesztinációsan kegyetlenek, mint nagy francia hittársának rímes háborgásai, iszonyú jövendölései.

Csakhogy Ady minden prófétai jóslata beteljesedett. Népe vak és bűnös elvéreztetése ellen is hiába hangzott a szava. Még a golgotai szenvedés is hasztalan volt. Az álom, a Duna-völgyi népek összebékülése helyett: újabb vérontás. Még a várva várt forradalom sem sikerült. A már testileg is megtört költő utolsó – legmegrázóbb s legművészibb – kötetének ez a címe: A halottak élén. A magyar kálvinista rítus szerint a gyászmenetet a pap és a kántor hangos zsoltárénekléssel vezeti végig a falun. Élete végén Ady ilyen szerepben látta magát: millió és millió hasztalan halott előénekeseként. A háború katasztrófája újabb katasztrófát hozott az ő népének. Minden harmadik magyart kiszakítottak az anyanyelvi közösségből; hazáját, akárcsak álmai birodalmát, szétdarabolták.

Noha már 1919 januárjában meghalt, mindmáig a század legnagyobb hatású költőjének tartják honfitársai. Szelleme különös összetartó erő az ország mai határain túl nem csak a magyar anyanyelvűek számára. De mindazok számára is, akik nem adták föl a hitet, hogy mégiscsak megvalósul a dunai népek egyetértése. Az, amelynek eszméit a fiatal magyar költő a francia szellem iskoláiban tökéletesítette.

Válasz Herdernek és Adynak

A most záruló évben Gottfried Herder nevezetes jövendölése ismét megrezzentette, ha csak a fölszínen is, szellemi életünket. A gyászos jóslatot, írta Grandpierre a Kortárs-ban, már csaknem kétszáz éve rengetegen emlegették, de pontosan sosem idézték. Ő így ismeri az első alkalommal 1791-ben kinyomtatott német szöveg általában idézett fordítását: „A mások közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.” A tüzetes fordítás ez: „A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finn-ugornak), mely a hódítók közé bejutott … Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.”

Nem akárki írta le, s nem akárhol tették közzé. A négykötetnyi Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit szerzője mögött akkor már ott volt az Über Ursprung der Sprache és egy nagy sor tanulmány Shakespeare-ről, Ossziánról, a Bibliáról, a különböző népek népköltészetéről. Rousseau a mestere és – sokak közt – Goethe a tanítványa. Okot keres, összefüggést mutat ki. Tekintélye a korszakán is tovább hat.

A mondat azon a helyen s abban a körben nem jóslat, megállapítás. Amikor a magyar szellemi élet tudatába jut: azt elborzasztó vérveszteség állapotában találja (évszázados ájultság után). A vérveszteség nem képletes: a magyar jakobinusok 1794 nyarán buknak alá. A bárd és a börtönajtó oly sűrűen voltaképpen az irodalomra, a szellemi életre csapódik le.

Közhelyszerű már a vigasz és önáltatás, hogy a fölkavaró – nem is megállapítás, hanem ítélet – olyanféle szúrás volt, mint az injekciós tűé. Forró, de üdvös lázt lövellt a legyöngült testbe és lélekbe; véglegesen elűzte a bajt; a nemzet, sőt a nép tudata megújult. Ezt vallja máig az irodalomtörténet. A géniusz talpra állt!

A fölfogás téves, a vélemény elhamarkodott, a vigasz: önáltatás. A nevezetes befecskendezés csak akkor vált áldásossá, addig hatott pezsdítően, amíg a szervezet maga is erősödőben volt. Ha nem: a romlás kórokozóihoz társult.

Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty szavaival rögtön másfajta jelt ad állapotáról a szenvedő. Itt még semmi önáltatás. A hangban a megnyerő – s ez tévesztheti meg azt, aki csak a hangra figyel –, hogy férfias. De mit közöl a jövőről?

A Zrínyi második éneke szinte betű szerint foglalja versbe Herdert. A szózat itt nyelvezetet jelent.

Berzsenyi valahányszor így kezdte a szót, hogy Magyarokhoz szól – kell ismételnünk, hogy Herder injekciója alatt fejezi ki azt, amit az a megviselt test még mondani akar, hagyatkozásul? És a nyéki tépelődő? A szeszgőz és a kétségbeesés kettős agyborulatában megtiltotta, hogy gyermekei ajkáról hallja azt a versét, amelyre őt így ihlette az a jóslat: A sírt, hol nemzet süllyed el…

A jajpanasznál is riasztóbb a beteg ajkán a csönd. Vagy mikor a zsivaj fojtja el a sóhajt. Az a csengő-csilingelő nyüzsgés, az a lármás élénkség, aminek a kiegyezés korát mint a gazdasági fejlődés örvendetes idejét – megint csak elhamarkodottan – szokás ábrázolni; némított is az, mint minden népszipolyozás. A híres verssorban a szó, hogy másfél millió emberünk Amerikába nem kivándorolt, hanem kitántorgott, azért messze ható költői villámvillanat, hogy az a másfél millió az éhségtől botladozva kelt útra; láttatja az az egy szó ugyanakkor azt is, milyen állapotban lehettek az itthon maradottak. A statisztikusok komputerei percek alatt kidobják, hogy egy-egy ilyen népfogyás ha nem következik be, milyen néptöbblet lenne ma az ősi településen. A későbbiek során kell majd ezt számba vennünk.

A reformkor nagy beszédtárgya, hogy a magyar nyelv évtizedei két kézen számlálhatók, a század végére éppúgy csak téma, vagyis unalmat keltő tartalmatlan szószaporítás, akár egy másik; az az egyre ritkábban fölmerülő gond, hogy nemcsak a magyar szavak, hanem fogynak maguk a magyarok is.

Ezt a legjobban fölmerülő aggodalmat két hang hallgattatta el, elég ellentétes oldalról. Az a tábor, melynek még gyermeki ábrándozójaként először Hoitsy Pál harmincmillió magyart vélt sürgősen előállíthatónak. A másik tábornak az aggodalmakra, a láz tüneteire már nem is ellenérve, hanem csak legyintése volt: búsmagyarkodás, parlagi kuruckodás; vagyis oly reakciós téveszme, amely már csak azért is minden modern tematikából kiküszöbölendő.

S aki mégis szembe-szembenézett már száz év eltelte után Herder jóslatával? Ha úgy-ahogy volt szeme és ösztöne fölfogni a körötte történteket?

*

Félelmes és groteszk a kép, melyet Fülep Lajos egy ilyenről fest. Az illető, Fülep által a korszak egyik legnagyobb és legérzékenyebb tehetségének tartott férfi, így vall:

„…délelőtt, ha fölriadok a nehezen sikerült rövid álomból, és körülnézek abban az undok hotelszobában, mint a rab a cellában, teljesen-teljes egyedül a világon, tudod, mire gondolok? – nevetni fogsz rajta!”

Fülep Lajos barátja, keserűen tollászkodva, nagy szeme pilláit dörzsölve ilyenkor ezt gondolta: „most fölkel és fölöltözik az utolsó magyar.”

Egy újabb csöndes, de folyamatos szívóssággal átborozott éjszaka végén az illető még egy kis hajnali poharazás során meghitt barátjának mondta el ezt így, szó szerint. Az emléket leghívebben az ismétlés őrzi. Ezt a különös szöveget az idők folyamán gyakran fölidézte s így híven elméjébe véste az a hajdani jóbarát, a különben is szavahihető Fülep Lajos. Hisz Ady volt, aki beszélt. Így folytatta:

„…mikor a cipőt a lábamra húzom, erre a magyar lábamra, ezzel a magyar kezemmel – tudom, nevetséges, de nem tehetek róla, nem hagy el egy percre se, álmomban se …”

Az, hogy ő az utolsó élő magyar.

És közben, ahogy Fülep agyába az is bevésődött – Ady kinyújtotta a lábát, fölemelte a jobbját. Megnézte s megmutatta végsőül maradt magyar végtagjait.

„Olyan ez – folytatta aztán –, mint valami üldözöttségi mánia, csak neve nincs még, nem is ismerik.”

Neve ismeretes a kórlélektani kézikönyvekben, de ne azokból vegyük át még a legújabb, legdivatosabb, mégis elhamarkodott magyarázatot. Amikor mi azokat a könyveket forgattuk, a már akkor is nyüzsgő komplexusok nyomán mindezt Ézsaiás-, Jeremiás-komplexusnak nevezgettük diák-baráti körben, de akár tudományos bizonyításra készen. Már a Didónál panaszkodó Aeneas ebben szenvedett.

A próféták s a honvesztettek azonosították így magukat a népükkel. Hitték életre-halálra, hogy szemük a népük szeme, hogy fülük a népük, azazhogy nemzetiségük füle (mert nemzet akkor még nem volt); hogy nyelvükkel az Úr szól; vagyis a közösségük Géniusza, a megtartó szellem; az a különös zengzetű, mintegy külön magyar Nemtő (mely ugyan sajtóhibának köszönheti nevét, de akinek mintha mégis külön megtartó ereje volna).

S mert ők az utolsók, akik a törzs végzete ellen apellátát emelhetnek, s így nekik keményen, az eszelősségig bátran kell kiáltaniok, dacolva akár a törzs fölbőszültségével, akár a király haragjával.

Mert ők még tudják az igazságot.

És mindezek összefoglalásául a jövőt.

Ady azon a reggelen még ezt tagolta maga elé meredve: „Az én magyarságom nincs már sehol énrajtam kívül. A népben van; de benne nem él, mert nem tudatos, néma. Én látom: érzem benne. Ő nem tudja, nem érzi önmagában, ezért nem látná bennem se. Ez nincsen sehol rajtam kívül. Én vagyok az utolsó élő magyar.”

Maga Ady is eszelősségnek minősítette ezt az érzést. Mintha valaki más hangját hallaná saját magából. Egyszer egy ős „Kaján”-ét, egyszer azét a lápok fölött szellemként suhanó eltévedt lovasét, amelyről tán legmodernebb versét írta.

Fülep élesen elválasztja Ady kétségbeesett egyedülségi érzését az egzisztencialisták magányossági érzésétől és a kierkegaard-i kétségbeeséstől. A már-már klinikai fokon szorongó Ady, fejtegeti később Fülep, „a maga személyében nem magát féltette, hanem az ügyet, amelyet képviselt”. Ady szükségesnek tartja és elkerülhetetlennek érzi a forradalmat. Hitet tesz harcostársai és forradalmár barátai mellett, de erről is van fuldokló vallomása. „Ugyanazt gondolják, akarják, mint én, de az eszükben és szívükben, a gondolkodásukban és becsületességükben; – de ez, amit mondok, nincs a húsukban, veséjükben, tüdejükben, lélekrészükben – ez az én magyarságom –, pedig enélkül ezzel a néppel az ő forradalmát megcsinálni nem lehet… Itt még a legjobb forradalmár, a legtökéletesebb vezér sem elég, ha nincs benne az én magyarságom, mert akkor az a forradalom nem ennek a népnek a forradalma.”

De milyen néppel azonosította ő magát? Milyen vezért tudott volna követni? Dózsát; szívből mindig Dózsa népét vallotta a magáénak; nem győzte ismételni, véletlen adta alkalomkor is.

*

Ady lírai érzékenységével együtt dicsérjük jövőt látó érzékenységét. Jóslatok Magyarországról – ez volt címe cikkei egyik nagy hatású gyűjteményének. Miben lehettek volna fölrázóbbak az ő jövendölései Herderénél is?

Hogy rendre szemünk előtt váltak valóra.

Mivel magyarázható, hogy a tudatkeltő, a mélyreható sokk mégis alig mutatkozott? Az történt, ami Berzsenyi, Vörösmarty hangadásakor. Az esztétikum elfedte az etikumot. A zengzetes hang szinte vigaszt nyújtott az ellen, amit kifejezett; a ragyogó (tündöklően új) forma elvonta a figyelmet a komor (a sötéten régi) tartalom elől. S akik mégis erre füleltek volna? „Magyar vagyok én, bús magyar diák”, a lírikus még így mondhatta. Aki a bús dal szövegét helyesen értelmezte volna, bús magyar lett, még mint „kiművelt fő” is: már-már rasszizmustól óvandó tévelygő.

Mert ez a hang, ez az elbúsulás természetesen nem tetszett a tábornak, amelynek hivatalos előénekese aztán Rákosi Jenő lett; vezénylő mestere pedig az az „új kan – Báthory Erzsébet”, aki abban a hátborzongató költői képben úgy „rázta csöngőjét alkov-ágy csucsán”, hogy a már őrjöngve pusztuló nép jaja most se jusson magasabbra.

De akik észlelték is a magyar költészetnek ezt a századokon átvonuló, mindenkor oly Ady-s panaszhangját, vajon ők mire vélték és magyarázták, visszamenően is? Hogy a legutóbbit és a legtekintélyesebbet vegyük: Lukács György a magyar szellemi életnek erről a nemzetféltő sajátságáról nemegyszer azt mondta: abban voltaképpen egy letűnő osztály, a dzsentri és a született nemesség siratja magát. Aki tehát ezt nemzeti megnyilatkozásnak tartja, alapjában téved. E véleményével, mely ma is szellemtörténeti közvélemény, maga Lukács György téved. A szorongató aggodalomnak ezt a torokhangját ismeri a köznépi irodalom is; sajátsága a nem-írásos lírának, a népdalnak éppúgy, mint a kuruc költészetnek. Különben a hang legtökéletesebb összefogója, Ady sem volt dzsentri.

Nemes sem volt. Mi is hát? Újabb kényes – épp azért tisztázandó, legalább ujjheggyel érintendő – pont. Pusztán azért: miképp s honnan is fakadt Adyból annyi modern s alapjában mégsem dekadens ihletettségű vers s olyan érzelmek vallomása, melyek őt magát is hol megmosolyogtatták, hol megzavarták.

Elmélyülő munkája után Király István nálam nyilván fölkészültebben ad képet a sorsot annyiszor emlegető Ady tragikusságának tán legfájdalmasabb vonásáról: a torzulásról, amit korszaka nyomott szellemi arculatára is, mindmáig. A földet (főleg magyar ugart) járt irodalomtörténész, ha csak egy pillantásra szeme elé emeli az érmindszenti Ady-porta eredeti házának fényképét, megtéveszthetetlen bizonyságot lát arról, hogy aki abban a zsúpfedeles, mindössze három szűk ablakos kis jobbágyházban jött világra, annak apja saját kezűleg szántott és almozott, édesanyja maga fejte a tehenet, monyászott tikot, kevert moslékot a kocának. Az Ady-ős Ond vezér az összes unokájával Ady Lajos kiegyezéses fejében született.

*

A jajongásnak és a vicsorgásnak már-már mértéken túli fokán kora közéletében és szellemi, millenniumos szellemi világában érezte magát utolsó mohikánként utolsó magyarnak az érmindszenti jobbágytelek paraszt-élményű Ady Endréje. A hang hitelét hallva, elhalaszthatjuk azt a tüzetes nyomozást, vajon hiteles adatként vagy respektálandó szülői buzgalomként kezeljük, hogy az első anyakönyvi bejegyzésnek Adi Andrását valóban csak évek múlva íratja át Endrére az akkor már fölfelé tekintő apa – ez is Király István-i alaposságra s indokolásra vár. A százados panasz-szólam, mely az érmindszenti zsúptető alatt kapott hangszálakat, nem főúri sirám. Ady magasrendű lírája olyasféleképp szól a szívből, mint Karinthy cirkuszi akrobatájának a hegedűje. Korának legeurópaibb gondú költője nem legutolsó fia volt egy elnémuló népnek, hanem éppenséggel a legelső, olyan, aki kellő szinten szólni akart, mindenek ellenére, képtelen helyzetbe kényszerülve. Hisz maga is megmagyarázza a Fülep-közvetítette vallomásban:

„A gróf nyilván mindig érzi, hogy ő gróf, ha egyedül van is. A béres is, hogy ő béres, akár jó neki, amit érez, akár rossz. De egyik se érzi, a fajtájából ő az utolsó. Én meg mindig azt érzem. S ha tegnap is így volt, tegnapelőtt is, azelőtt is, mindig – akkor bizonyosan így igaz. Hát mondd meg te, lehet így élni?”

A gyakran visszatérő kérdés! – zárja le Ady vallomását Fülep egy olyan fölkiáltójellel, amely nem volna indokolt, ha nem azt fejezné ki, hogy az a kérdés nemcsak Adyt gyötörte, s azt ő, Fülep is, feleletre várva ismétli meg.

Igen, mindmáig visszatérő kérdés.

Nem válaszolhatunk rá méltóképpen, amíg a herderi kor kérdésére – a kérdést problémának is értve – nem adunk választ, már a mi korunkból. Olyan felelősséggel, ami akár egy eszelős – de Ady nagyságú – kérdezőnek kijár.

*

Ritkán készült nagyobb méretű és aranycirádásabb képkeret, mint Ady mostani megünneplése, a százéves fordulón. Mért kell mégis azokkal tartanunk, akik az ünneplést formálisnak érezték, a keretet üresnek. A tv-ben fölvonultatott fiatalok méltán húzogatták a vállukat, hogy mit mond nekik ez a költő. A nem is tudjuk hányszor elénk vetített Ady-portréból most az országos, sőt a világraszóló ragyogtatásban is hiányzott Ady lírájának fő vonása. Pusztán egy szerencsétlen sorsra jutott szó miatt. Hogy Ady magyarsága a fajiság felől nézhető, mindnyájunk előtt tisztán áll, hogy az Ady emlegette faj, fajta szónak semmi köze még a „tudományos” race-tanokhoz sem, annál kevésbé az ellenforradalmi „fajvédők” szólamaihoz. Nem néztünk mélyére Ady egy eredendően költői fogalmának, ezért nincs máig világos szembenézésünk magával a teljes Ady-képpel. Úgy-ahogy már kezdettől meg lett a helye abban a magasrendű költői vonulatban, melynek elején Kölcsey és Berzsenyi áll, állt helyt oly zord ég alatt, hogy az a zordság már végzetszerűnek tetszik.

Ady nemzedéke fölött sem volt könyörületesebb az ég. Még kevésbé az utána következő nemzedékek fölött, melyekre az ő jóslatainak beteljesedése zúdult. Szembe mertünk valaha nézni ezekkel a beteljesedésekkel is? Tudjuk, hogy a könyvek, cikkek, visszaemlékezések így-nevezte „diadalmas forradalom” alatt, mely az ő gondolatait is immár győztesnek hirdette, Ady bénulásos szája újra s újra ezt a szót akarta érthetően kimondani: Erdély. Mert olyan sötétet még ő sem jósolt, mint amit haldokló szemével látott. S nemcsak „népe egén”; földjén is. A mi tekintetünk már tárgyilagos. Szemünket az évek hideg járása éleslátásra edzette. Nem ereszthetünk hát pillát ezúttal sem. Miképp láthatnánk meg másként a reménynek azt a világosságát, amelyről e fejtegetések végén szólni akarunk?

A marxista pártok, elöl az akkor még élő Lenin pártjával, történelmi bűnnek nevezték azt a békediktátumot, amely a magyar anyanyelvűek közül minden harmadikat – összesen több mint hárommillió lelket – más államba helyezett. Az Ady rémálmaira rálicitáló idő a Baltikum-Adriatikum közti népek nemzeti egybeállásának ideje. Ez három darabból, az négyből van, amely még több darabbál forr vagy szerkesztődik össze. A magyar anyanyelvű közösség darabokra tört. Ilyen megrázkódtatás történelme során egyszer érte ezt a népet, Mohács után, amikor éppily módon szakadt három részre.

A herderi jóslat alapja, hogy a magyar a többi nagy-családos nép között egyedüli, kisszámú nép, itt alakul ki, még az iszlám időszakában. Ismerjük a számítgatásokat, mennyivel lett volna több magyar Mohács nélkül.

Lehet reális becslés, hogy a természetes szaporodás közös átlaga szerint a századunkban levált hárommillió ötven év folyamán mennyire nő természetes viszonyok között, a saját közösségében. Hozzávéve azok seregét, akik a rázkódtatások következményei miatt innen „tántorogtak” világgá, a katasztrófa világméretben párját ritkítja. Érhetővé válik a nemzet pusztulásának víziója, amikor a nagynémet fasiszta terjeszkedés megszállottjai leplezetlenül meghirdették igényüket a Dunántúlra. Nem volt alaptalan ez a veszély sem.

A számokkal mérhető meggyengülésnél szinte katasztrofálisabb lett, ami a nemzeti tudatot érte. Szellemi összetartó erő – a közérzés kohéziója – nélkül nincs nemzet. Nem néztünk szembe mindmáig azzal sem: mi is volt akkor annak a történelmi végzetességgel földre tapadt nemzetnek hangja? A hivatalos ország nem Ady föllebbezését írta az égre. Egy vasárnapi verselgető úriasszony jelmondatait. Közülük az egyik, hogy az a hajdani egész ország mennyország volt, a szerencsétlen irredentizmusával tovább bőszítette a környező nacionalizmust.

A másik jelmondat az igazságtalan helyzet rendezésének hitét és reményét nem földi, hanem mennybeli bölcsességbe vetve, messianisztikus ködbe kavarta. Ezt az Ady-szemléletű tábor nem tehette magáévá. Úgy elutasította, hogy – még egy szembenéznivaló – a Horthy-rendszerrel szemben szinte a szomszédos országok szellemével érzett közösséget. Masaryktól és Benestől több jót várt a nép, a nemzet javára, mint a magyar állam irányítóitól. S még egy szembenéznivalónk: eljött az idő, hogy a nemzetiségi kérdés szocialista vizsgálói is a kérdés gyakorlati megoldását oly függőségek láncolatától várták, hogy ahhoz, ha nem is ótestamentumi messianizmus, de legalább újtestamentumi chiliazmus kellett.

Ilyen széles körben kell alapot raknunk, szilárd feneket kerítenünk, hogy egy mély összefüggést kimutassunk. Nem tudunk Herder jóslatára végső választ adni Ady mélyreható meghallgatása nélkül. Nem hozhatjuk közel ifjúságunkhoz Ady szavát, ha nem érzékeltetjük, mi rezeg abban feleletül arra az ítéletre, amely nem csupán Herderé volt. Ady igazi arcával csak úgy tudunk szembenézni, ha szembenézünk már nem is Herderrel, hanem túlbuzgó tanítványaival, igéinek kicsavaróival.

*

Különös kutyaszorítóba került, aki Adynak és elődeinek vonalán akart lenni egyszerre hű európai és mégis – már Csokonai szavaival – „egy hív magyar”. Innen is, onnan is fenyegették furkók. De hát mondhatunk-e kevesebbet, mint amit minden „hív magyar” látott, annál világosabban, minél európaibb volt?

Azt a bizonyos méreggel gyógyító injekciós tűt, ha nekem kellett kezelnem, mindig félve nyomtam. Amint láttuk: a magyar betűértő európaiságát is az méri, hogyan viszonyul a (bár akaratlanul) megbélyegzett népe sorsához: negatív-e, pozitív-e benne a herderi reakció. Voltak érzékenyebb (nevezzük művészi) idegzetek, akik a beléjük ojtott veszélytudattal fogvacogtató láz pillanatait kapták. Országoknak csaknem az eltüntetésig való földarabolását, népeknek szervezett megsemmisítését szándékolni: volt itt ilyenre nem is messze példa. Lengyelországé, az örménységé, a zsidó népé és ne is soroljuk tovább, még hány nemzetiségé. Voltak számunkra is pillanatok – nem is távoliak –, amikor az ország virtuálisan megszűnt, a nemzet jövője hadak játéka lett. Majd azé a sakkozásé, ami a hatalmon osztozkodókra minden időben hárul. De hisz voltak tények is, és ugyancsak tartósak, amelyek túltettek népvándorlás kori hódítók vágy- és lázálmain. Szómérlegelés után, vagyis épp az eszmék tiszteletében kell vállalni az ide illő szóhasználatot: a XX. század derekán eszelősségének szabad utat engedve felelős államférfi – Benes – olyan kommentálással (a szavak súlyának olyan semmibe vevésével) foglaltatta kormányprogramba, majd törvénybe egy országrész magyarságának teljes jogfosztását, vagyis egy nép maradéktalan kiűzését, hogy a felelőtlen kórus rá évtizedekig az lett: vissza valamennyivel Ázsiába, ott a helyük, ahonnan éknek idefurakodtak. Úgynevezett tényleges veszedelmet ez nem jelentett, nem jelenthetett; de pusztán csak azért nem, mert a politikai táblán nemcsak a nacionalizmus húzhatott bábukat. De lelki, néplelkületi pusztítása az ilyen tajtékzásnak így is óriási. Mert hiszen van – s mi éppen erről beszélnénk – lelki veszedelem is; tudati s különös megnyilatkozásokkal köztudati torzulás.

Herder már európai tekintély, a szellemi életnek győztes irányítója, amikor jóslatára fölkapják fejüket – nemcsak a magyarok. Azoknak a népeknek a szellemi vezetői is, melyek közé az a kisszámú nép Herder szerint is be van ékelve. Herder nem rosszakaratú, de mégis szerencsétlen meghatározásával kezdődik az az „ébredés” is, amely a magyarságot egy sor egymásra utalt nép közt idegen testnek fogyja hirdetni. Batsányiék jelentkezésekor egy időben villognak a nyugat felől, a német oldalról a vérmezei bécsi pallosnak és a weimari tudós ítéletnek csapásai; és a többi égtáj felől már észlelhetők azok a villanások, amelyek később bizonyulnak majd az előbbieknél még végzetesebb csapásoknak. Herder mondatának második fele kettősen is félelmes: „talán már nyelvökkel is alig találkozunk”. Ez azt jelenti, hogy maga a magyarság már akkor sem vehető számba és tekintetbe; még azon a fokon sem, mint szomszédai; akik ha eddig nem is, most már figyelmezetten érezhetik maguk közt azt benyomakodottnak. Megindul a Duna tájon is a különböző anyanyelvűek középkori népközösségének szétszakadása.

Mindezeken túlvagyunk. A világ szellemi élete meglehetős fordulatot végzett. Bármennyire elsőfokúan döntőek, azaz mindennél nyomósabbak a materiális érdekek és érdekeltségek, érdemes szót is ejteni a latba. Ha mindez, ami itt az én tűmből kifakadt, lázt okozott, vállalom. Megnyugtatót mondhatok, még Herder meg-megjelenő árnya felé fordulva is.

Nem az én hivatásom jellemezni a közérzelmi gyűrűt, amely a múltban s közelmúltban bennünket övezett. Hőfokának alakulására közvetlenül nem hathatunk. „Diaszpóráink” helyzetének is észlelői vagyunk csupán. Hathatunk azonban mindkettőre saját körünkben való magatartásunkkal.

Gazdasági helyzetünk, közállapotaink alakulása jó ideje és messze távoli gyűrűkben: kontinensünkön túli távolságban is ébreszt megbecsülő figyelmet: nemegyszer sóvárgástól sem mentes tiszteletet. Mint olyan nép iránt, amely annyi megpróbáltatás után is talpra állt, s állta meg ismét helyét a világ népei közt, úgyhogy aztán a biztos fejlődés lépcsőfokain halad fölfelé. Herder nem ismerne rá. Még kevésbé, akik jóslatát kárörvendően terjesztették és toldogatták.

Az előbbiekhez hasonlóan az emelkedő alakulás, a tisztulás jeleit mutatja szellemi életünk is; múlóban az eszmei kavargásnak azok a tünetei, amelyektől ugyancsak visszahőkölt volna Ady szelleme. A szenvedélyeknek és félreértéseknek fokozódó eloszlása – ez a tisztánlátás – tárja föl, milyen nehéz feladatok várnak még szellemi életünkre. A nemzet időszerű tudatának szolgálata.

Ekként készíthetne mindezeken által biztató összefoglalást az az író is, aki ennyi aggódást összehordott. Elkészítettem, véletlenül még mielőtt e sorok írásába fogtam volna.

*

Csontpapíron jelenik meg, tehát már ezért is előkelőnek mondható a külföldi folyóirat, mely minden cikkét egyszerre a három nagy nyugati nyelven közli, hazánk ismertetését vette tervbe. Fessek én bevezető összképet, ez a megbecsülés ért. Petőfiről közzétett könyvem azzal lett a magyarok szemében is tanulságos egész, amit abba később a franciák számára írtam.

Nem először esik meg hát velem, hogy népünkről – országunkról – ilyen célra írt ismertetés befejeztekor azt gondolom: hátha mond ez valamit nemcsak olyan skandinávoknak és olyan dél-amerikaiaknak, akik sose hallottak rólunk harangszót sem, hanem saját országombelieknek is? Az elmondottak afféle emlékeztető jegyzékeként hadd iktassam be ezt a csontpapírra szánt bevezetést. Sokaknak, remélem, puszta adatismétlés. De mindannyiunknak szemszoktató lehet ez a madártávlatú kép.

Hosszú fekete bárka, álltában kormányzó evezőssel: Velence; facipős kislány fehér főkötővel: Hollandia; bikát kardtőrrel ingerlő férfi: Spanyolország; szoknyás katona dudával: Skócia.

Magyarország: lobogó sörényű paripán szoknyafélében vágtató csikós.

Aki egyáltalán ismerte, ezt a képet őrizte róla.

Kicserélhetjük vajon végre mindezeket a nagyatyai korból való kliséket, melyeket képzeletünk az illető országok igazabb címerének tart? Megrajzolható mai karakterisztikából egy-egy nép címere? Nagyon meg kell válogatni a jellemző vonásokat, hogy a sztereotip, tehát már üres képek helyett újat, elevent verjünk a köztudatba.

Ezeket a sorokat lírai költő, tehát illúzióromboló írja, mégpedig némi szürrealista köveken is élesült, tehát új valóságokat föltárni vágyó tollal.

Hazája új szemléletű címerpajzsának montage-ába ő ezeket az elemeket ajánlja.

A világon mintegy tizenöt-tizenhat millió magyar él. Ebből azonban csak tízmillió az ország területén, határain belül; a többi kívül, jelentékeny részben úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.

A magyarok anyanyelve se nem germán, se nem szláv, se nem latin eredetű, rokonságban Európában csak a távoli finnekkel és észtekkel van. A magyarok közül tehát minden harmadik nem ismervén vagy csak igen nehezen sajátíthatván el az övétől merőben más szerkezetű államnyelvet, számos – de számba mindmáig kellően nem vett – nehézségekkel küzd. Alapoka ennek az, hogy a századunkban oly nem várt erővel elharapózott nemzeti ingerültség, különösen a kisebbséggyötrő türelmetlenség ellenében sokhelyt hatástalan az a humanizmus is, melyet a szocializmus hirdet.

Ez volna a címer egyik fele. A másik, ahogy mindezt a nyelvi közösség alap-néptömege viseli. Az ő helyzetét is viszonylatai szabják meg. A villanyhuzal kicsapja a biztosítékot, bárhol esik mégoly csekély érintkezés; az országhatárok éppily érzékenyen őrzik gubancaikat. Egy rossz érintés, és lángban az emberiség háza. A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezhetik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról.

A Magyarországon élő magyarok magatartása e dologban első helyen ezt a szót kívánja: európai. Mit jelentett a humanisták ajkán kezdettől ez a szó? Fegyelmet a vitában, nemes versenyt a szent célok útján. A magyar szellemi élet mindjobban fölismeri hivatását: a világ minden táján élő magyar anyanyelvűeknek a népszerű humanizmus és a tudományos szocializmus kívánta magatartást sugallja. Nem könnyű helyzetben.

A nemzetiségek létjogait védő törvények Lenin szellemében – a SZU területén a történelem leghaladóbb elvein alapulnak. Európa ettől nyugatra eső részén mintegy húszmillió ember él nemzeti kisebbségi sorban. Ezek egy részének helyzete szerfölött viszonylagos.

Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvi egyeteme, illetve, ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik: azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat; tehát gépmunkás, gépkezelő sem lehet, csak napszámos. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű, a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka.

Gyakori – illetve mind számosabb a fölsorolható – pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak leckét – a valósággal ellentétest –, még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők „akaratából”: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, már-már apartheid sorsból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség: eladdig nemzetiségi városok hosszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.

Ez még nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár. Nemegyszer torz helyzeteket teremtve. Egyanyanyelvű orvos és beteg csak tolmáccsal, mert csak a hivatalos nyelven beszélhet. Sokhelyt az a gyakorlat, hogy a nemzetiségeknek diplomát nyert fiait, ha az ilyen iskolázás után is megtartották anyanyelvüket, szülőhelyüktől távol, nekik idegen nyelvterületre helyezik. Szülőhelyükre pedig olyan értelmiségi kerül, aki az ottani nyelvet nem érti. Ekként százezres főnyi települések, megint csak egész városok kisebbségei legkényesebb fájdalmaikat is jobbadán mutogatással közölhetik, vagyis az egészségügyi szolgáltatás dzsungeli szintjén. Nyilván kelthet nevethetnéket – az humeur noire, illetve az humeur noir hatásaként – a kép: a gyóntató pap a híveit, a haldoklókat is, tolmács útján vallathatja. Hisz népe nyelvén a templomban sem prédikálhat. Kapott hegyesítést a toll a jakobinusok iskolájában is. Az ő szép álmaik közé tartozott ez is: egy állam, egy mértékrendszer, egy nyelv. Milyen kényelmes, mert hisz milyen logikus! Minden erőszakos asszimilációnak, népbeolvasztásnak ez az „eszmei” alibije. Holbach és Diderot elemi fokú tanítványai is meglepetten tekintenének egymásra s kommentálnák a különös eszmejárást, mely szerint tisztátalanként kezelt kisebbségeit egy-egy többség ma azért szorítja ki magából, hogy utolsó szálig bekebelezze.

*

Amilyen mértékben kinti erők ingerlően érintgetik, még a nem emberi közösségek és egységek is olyan mértékben fejlesztenek egészséges belső erőt, újabb kohéziót. A család, amelynek tagjait házon kívül méltatlan bánásmód éri, előbb-utóbb nemcsak azért tart össze, mert rokoni – vérségi – kapcsolat köti egybe. Az erőszak erkölcsi erőt is fejleszt; már csak a hatás-ellenhatás törvénye szerint, indukál aztán, majdnem úgy fejlesztve áramtöbbletet, mint a vízesések erőművei. A legzordabb nyomást is tündökletesre hasznosítja.

Magyarország ilyenféle működésben áll ma, vitathatatlanul és megbecsülten, Közép-Európának közepén.

A modern magyar szellemi élet kezdetben ugyan alapjaiban recsegve vette malomkerekeire a történelem tombolásának vad lökéseit. Föladatát hamarosan meglelte; megvolt a próba – és a hajdani siker –, hogy miképp működjék. A „rokontalan nép” irodalmából már az ezernégyszázas–ötszázas években kiemelkedett a legfelső európai szintre két nagy költő is, az egyik latin, a másik magyar nyelven. Az ország közéleti, szellemi és ádáz protestáns hitviták közepette jutott olyan magaslatra, hogy a kontinens első türelmi törvényét – a szabad vallást s annak anyanyelvi gyakorlatát – e földön hozták, 1606-ban. Legjobb közíróink példamutató higgadtsággal ilyen, ma is ható hagyományokat fejleszteni kínálnak, és vállalnak megbeszélést minden félreértés és ellentét eloszlatására, határon belül és kívül.

Sok bajt látott parasztjaink hagytak ránk egy szép szót és szokást: kaláka. Szomszédi összefogással ingyen megsegíteni valakit szüretben, az aratásban, a házépítésben. Béke tartósan ma már csak az állhat, ami ilyen szomszédi kalákában rakódik föl, hozatik tető alá.

Magyarország a viharzó világ közepette valamiféle szélárnyékban él. Ezt mutatja már városainak külső képe. Annyiszor romba dőlt, de konokan fölépített-kitakarított utcáinkon egy földrész lakója se tapasztalna mást, mint vendégszerető biztonságot.

Az ilyen országismertetés elkerülhetetlenül valamiféle idegenforgalmi propaganda is. A ténykedvelő lírikus másolhasson ide – a csábigék helyett – néhány adatot. Az 1977. év első tíz hónapjában tízmilliós hazánk határát tizenegymillió külföldi lépte át, magyar honos csaknem négymillió látogatott külföldre, háromszázezer tőkés országba. Ettől mintha még az annyiszor kéknek énekelt Dunánk már-már napközben is kék volna, nemcsak esti világításban. Partján nem csikósok nyüzsögnek hatlövetű fokosch-sal, hanem komoly, de mégis mosolygó szemű diákok és diáklányok, bölcseleti és technikai szakkönyvekkel. A nyelvünkkel is megbarátkozó idegen a társalgásra fülelve buszon, mozielőcsarnokban és étkezőhelyen azokról a témákról hallana fürge, szellemes, sőt csípős szabadszájúságtól sem mentes beszédet, mint civilizációnk bármely metropolisában. De van persze komorabb gondolatcsere is. Hisz megvan a gond, aminek mind gyakoribb szóba ejtésekor különleges felelősség szükséges.

Tébolyt terjeszt, aki bármily ellentétet bármily csekélyen úgy érint, hogy azzal a béke állapotát csak gondolatban is ingathatná. Ezt itt is hangsúlyozottan épp annak tudatában kell ismételni, hogy a nemzeti kisebbségek világszerte mind ingerültebben forrnak.

Nincs napszak, hogy az újságok erről ne közölnének új és új hírt. Mintha ezek a „néptöredékek” századunkban fokozottan éreznék azt, hogy az idő ellenük dolgozik. Látszólag van ez így. A civilizáció a népességet a városokba tereli, s a városok mindenkor az asszimilálódás olvasztótégelyei voltak. A gépek ezt oly förgeteges növekedéssel szolgálták, hogy ellentétükbe csaptak át, s elképzelhető, hogy még ők is fokozottan az ellenkező irányt segítik. Nemzeti jogaik érvényesítését, elsősorban népi nyelvük ápolását a katalánok például a rádió révén vívták ki s most a televízión át tökéletesítik, a kétoldalú (néha még jóakaratúnak is mondható) nyomás ellenében. Egy-egy nemzeti kisebbség – ahogy nemzet is – azzal veszthet napjainkban versenyt, ha népszaporulatával végzetesen lemarad. Vagyis ha népe közösségétől az egyén nem kap olyan tudatot, hogy utódai számára védelmet is kap: olyan közösséget, melyért egyenként is áldozatot hoz, aggódás nélkül: hittel a jövőben.

A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni, mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását. Ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.

Élőszóval^*

Nem igaz, lehetetlen, hogy igaz, hogy a férfi, akinek ceruzacsonkján s tolla hegyén e nép a legteljesebben szólaltatta meg önmagát, régi, bilincsbe vert sorsát, esdeklő reményét, kétségeit, katarzisét, az elpergő idővel nem bírva maga sem, hetvenöt éves lenne már. És november 2-án, halottak napján, ezen a kedden, hetvenöt éves volna már.

E minden, a XX. századi mindenség megszólaltatójához jöttem, e nem-igaz-időből jómagam is elrabolva egy-két órát, hogy az esti józsefhegyi csendfalak között szóra bírjam a szülőház, születés, sors, az eliramló XX. század kérdéseiről.