A Szentlélek karavánja*
|
|
külön két mondatként fogtam föl, megtévesztve már a második sor kezdő nagybetűjétől is, és megkérdeztem (akkor még ártatlanul), hogy miért nevetnek a szentek. A rácegresi iskola dobogója fölött hatalmas faliképen a Himnusz kottasorai, a vonalak közt a szöveg:
|
Éveken át naponta jártattam rajta a szemem. Kit tép ki, s ki hoz kire mit? – agyam lusta csápjai képtelenek voltak elemeire szedni ezt az épp csak fordított menetű mondatot.
Az ujjaim révén tudtam meg úgy-ahogy megérteni a világot; a fölszín alatt működő törvényt.
Ernő bámulatos tájékozottsággal húzta, kötötte, kanyargatta a különböző fázisú villanydrótokat. Lehántotta végükről a gumiréteget, összeillesztette, szigetelőt csavart rájuk. Ujjaim, mint jószimatú kutyakölkek, máris a példa nyomán.
Meg kellett csinálnom a mérleget: fejemre vagy a kezemre bízzam-e, hogy megkeressem a kenyeremet. Hogy valamiféle helyet keressek magamnak a világban. Szerettem, áhítottam a „szellem termékeit”. De hogy olyasmit én valaha magam termeljek, ahhoz változatlanul túlbecsültem ezt az ipart. S vele az egyetemet, ahol ehhez tanoncoskodnom kellett volna, legalább négy évig. Az „írói pályára” sem az a legjobb út. Hány író végzett egyetemet, azaz látta annak hasznát? A kezeim felé pártoltam, majdnem szeretettel nézdegélve s biztatgatva őket.
*
Palavesszőt már iskoláskorom előtt tudtam hegyezni, főleg téglán. De a ceruza hegye az el-eltört, a bicskát még nem tudtam kellő finomsággal nyomni. Festményszerűen függ agyam falán a kép (csak oda kell pillantanom, s rögtön teljes világosságot kap), ahogy apám a nehéz kovácsujjai közé fogta a könnyű penicilusát és a még súlytalanabb ceruzát, és szépen lehántva a fát, tűhegyesre faragta a grafitot. Kipróbáltatta velem. Dicséret nemigen hagyta el a száját, de nekem elég volt az is, hogy bólingatott.
Imréékhez jártomban, vagyis még jóval érettségi előtt, újra és újra elmentem a Hunyadi térre. A modern nyomdaépület szellőzőablakain kihallatszott a gépzörej. A nyomdagépeké a fül számára is más klasszis volt, mint a gyári esztergagépeké. A kiáradó olajfestékszag is más, mint a festékraktáraké. Egy karácsony hozott nekem is valamikor egy kis gyereknyomdát. Gumibetűiből jóformán csak a nevemet tudtam összerakni, de hetekig enyém is lett a gutenbergi kéjérzet: egy pillanatnyi ütéssel kifogyhatatlanul szemem elé varázsoltam a papírra, iskolakönyvre.
Már a portás várfalát sem tudtam áttörni a paradicsomba. Nyomdásztanoncnak állni csaknem olyan hierarchia útján sikerülhetett, mint a Ludovikába bekerülni.
Szerencsésnek ígérkező ötletünk, hogy Ernővel önállóan vállaljunk munkát, mégis zátonyra jutott. Ernőnek azon a szerencséjén, hogy bejutott a közúti villamosművek kelenföldi főműhelyébe. Szerény állás volt, de a munkanélküliség veszedelme nélkül. A közúti forgalom csak növekedhet, s a romló – a javítandó – kocsik is csak munkát adnak.
S ha én is odakerülhetnék. Tájékozódtunk.
Nem riasztott el, amit tán maga Ernő is riasztásul mondott.
Az üzemekben a munkások csak egy-egy vízcsapnál tisztálkodhattak. Vagyis ruhát csupán otthon válthattak. Így hát jobbára azon munkaszennyesen, olajfoltos és agyonfoltozott gönceikben gyalogoltak vagy villamosoztak, ha kellett, végig a városon. Ernőnek szolgálati bérlete volt, de neki is csak a pótkocsin illett fölszállnia. A társadalom itt önszorgalmúan teremtette meg az első és a másodosztályú rétegek osztályát. Elképzelhetetlen volt, hogy színházra kikészített hölgy vagy egy egyenruhás tiszt vagy cingulusos pap pótkocsira lépjen föl.
Az utcán járók közt csaknem úgy meg lehetett különböztetni a kétkezieket, akár a céhek korában. S még a kétkeziek közt is jónéhány szakmát is, nemegyszer már a szagukról, mint például az asztalosokat, a bőrgyáriakat.
Normai nemcsak a vasárnapi, hanem a hétköznapi találkozóinkról sem maradt el. Ha volt ideje, hazament, átöltözött. Ha kettesben mentünk valahova, egyenest hozzánk jött, ott tette rendbe magát.
Vegyem ide oldalról világító fénysugárzónak, hogyan pillantott vissza minderre maga Normai már évtizedek múlva, második, ausztráliai emigrációjából.
(Véletlen lehetett, hogy bátyámat nálunk találta, nyilván békéltető követként jött föl Ozoráról. Én nem látom őt darutollasan. Hamar eltávozhatott a szokásos eredménnyel.)
A Munkásmozgalmi Intézet nyilván jelentős múzeumi értékként őrzi Normai emlékiratait, már csak Kun, Landler, Gerő, Révai jól meghúzott arcmásai, a behavazott Aprilovkában tartott titkos pártkongresszus friss színezetű tablója miatt is. Az 1921–1922-es pesti diák- és ifjúmunkás-szervezkedés szétverése után az ügyészségi vádirat túlrikoltja az ügy jelentőségét, a szereplők – főleg a külföldre menekültek – céltudatosságát. Ennek nem, de Normai emlékezőtehetségének el kell hinnem, hogy Ernőt én „kapcsoltam be” a Szegiéknél, majd a szakszervezeti helyiségekben egymást verbuváló „elégedetlenkedők” társaságába. Afféle egyensúly volt: ha ő nekem a szerszám emberei, én neki a könyv emberei közt csinálok helyet. Az „elégedetlenkedők” – a Rákóczi és a XIV. Lajos használta mécontents átvétele. Ez a szó fogta össze a különben ezerindulatú kuruc tábort.
Hogy az a hit, amelyről itt szó lesz, régebbi, vallási mozgalmak folytatása volt-e – hasonló az évelő növények kivirulásához –, arról kezdettől fogva támadt vita. Otthon is; az egyetem folyosóin is, amikor néhányan odakerültünk. Világra szóló vita volt. Magába foglalva rögtön azt is, hogy ha mégis folytatás volt az a hit, vajon már kóros volt-e, vagy pedig hatalmasabb, esélyesebb minden eddiginél.
Hatásának, magával ragadó képességének s mégis földközeliségének dolgában a reformációhoz lehetett mérni.
A XVI. század óta sem volt ilyen széles körű – egyszerre napi logikára alapozott s mégis transzcendens: észen túli erőkkel kapcsolatos – szent meggyőződés arról, hogy az emberiség megváltható. A bűntől és az érte éppoly eredendően járó büntetéstől: a testi-lelki szenvedéstől. Üdvösséghez juthat halandó is, mégpedig még hús-vér alakjában. Más világ lesz, elkerülhetetlenül.
Mert tőlünk már-már független törvények rendje szerint. Vagyis már olyan végzetszerűen, mint aminőt a Biblia és a görög tragédiák villantgattak, fényjelként az értelem nélküli – a magyarázhatatlan – létbe.
Az itt kezdődő történet a világmozgalom vitáiról az egykori magyar nyelvű vitatkozók személyének megelevenítésével mutatna képet. Személyes élmények fölidézésével.
A történet mégsem emlékirat. Elsősoron: eszmék – hitek és hiedelmek – története. Az egyéni sorsok ábrázolása alig más, mint a hajdani könyvekben a rajzok.
Rajzok tehát és nem fényképek. Semmiképpen afféle „személyazonossági” fényképek.
A személyleírások és adatok sem egyeznek mindig a netán előkereshető történelmi – és rendőrségi – följegyzésekkel. Hűség dolgában az író nem a fényképész, még kevésbé a detektív eszközével próbált igazi ábrázolást, hanem a lelkivilágot is „kihozó” portréfestőével.
* * *
A húszas évek Magyarországa párjaritkítóan kedvező terep volt ennek a legújabb embermegváltási áramlatnak a tanulmányozására és – átélésére.
Az eszmemozgalom idáig csapott égvívó elővédharca tragikusan elbukott. Fegyveres túlerőnek, diplomáciai ármánynak, belső zavarnak, vak testvérárulásnak valóban ördögies hatalmával szemben. Az ország tele volt mártírral. Hangot csak a rágalom kapott. A megelevenült agorákon a tegnapi gyávák siserenyüzsgése a ma kínálta koncokért. Júdások tehát, tolongva. Tamások, sebbe kész, kegyetlen ujjal. Eszményi ragyogásban, az üldöztetés glóriájában, ismét a harc előtti ragyogásában tehát a tegnapi, a tegnapelőtti hit.
Ez vitán kívül, viták felett.
Viták csak azok között támadhattak, akik a hittől mindezek ellenére sem tántorultak el. E körökön belül viszont annál megszállottabban folytak a viták a helyes útról. Az egyenes útnak azokról a kitérőiről, amelyek természetszerűen lehettek már kanyargósak, az adottságok kívánalma szerint. A tűzijátékok fényszalagai szerint világosultak, sötétültek el az utak.
Ez nem volt csüggesztő; zavarba ejtő sem. Az az ég a jövő volt, a jelen éjszakája fölött.
Legtürelmetlenebbül s leglelkesebben húszévesen csüngünk azon, hogy száz év múlva, ötszáz év múlva mi vár – reánk. Reánk mégiscsak, időtlen fajunkra.
Válogathattunk a röppályákban. Megvolt a szent bizonyosságunk, hogy mienk a holnap, akármilyen is a távlata, egyelőre. Mert, akármiken is át, végül a jó győz.
Azok a tizennyolc-húsz év körüli lányok és fiúk, akik körében azokat az időket letudtam, külön-külön valamennyien szövegmagyarázó ábrául kínálkoznak arra, hogy hány ágazata támadt – főleg a kontinensen, de rövidesen Európán túl is – a lényegében közös vágyú meggyőződésnek.
Nyelvünk nemigen különbözteti meg (úgy, ahogy a nyugati nyelvek) a hitvallót a hitgyakorlótól. A catholique pratiquant, a vallás legrangosabb vállalása magyarra fordítva suta; főleg, ha gyakorló, főleg ha nem a katolikus, hanem a lutheránus vagy az izraelita előtt hangzik el.
Különös menetű leérettségizésemig pesti barátaimmal tevőleges forradalmároknak, gyakorló eszmemegvalósítóknak vallottuk magunkat.
Ez volt akkor a könnyebb út, mert hisz akkor a legegyenesebb. Viták csak a célra vezető napi teendőkről folytak, mégpedig a magunk gyakorlatáról. Hogy a praxis filozófiai fogalom, az hozzánk még nem érkezett el, recenziók révén sem.
Az egyetemre kerülve s ott új tagokkal bővülve jutott el sajátos, kamaszkori együttesünk erre az új területére a vitáknak. Ezek már a célt kerülgették s tapintgatták volna. Vagyis – fordított sorrendben – a vallás gyakorlatától a vallás „tisztázásáig” hatolgatva. A hittevéstől visszafelé a hit – fölfogásáig.
* * *
Tizennyolc-húsz év körüli fiatalok lelkületének mozivásznára vetítve ábrázolni egy korszak eszmegomolygását: erőpróbája lehetne ez még pszichológusnak is, nem szépírónak. De az ifjú lelkek néha félelmes nagyításban tükrözik a történelem „uralkodó eszméit”. Szívfacsarásig megdöbbentő képet a középkor vallási rajongásáról a gyermekek keresztes hadjáratának tüzetes tanulmányozása nyújt.
* * *
Kamasszá nyurgulva azért vetettük meg a hitet, mert keveselltük. A káték, katekizmusok hitformuláit azért vetettük le – téptük le ingerülten –, mert szűkek voltak.
* * *
A kor legfontosabb kérdéskörének, hogy ki mitől lesz bármely irányban is tudatos és állhatatos forradalmár, annak mindmáig nincs beható irodalma. Holott az anyag rá rengeteg az életrajzokban, levelezésekben, rendőrségi vallatásban, bírósági vallomásban.
* * *
Nem lehetett az Internacionálét énekelni.
Semmi dalt abból az időből veszélytelenül.
Mintha a dacnak (függetlenségem és egyéniségem megnyilvánításának) könnyebb szelepet (és szócsövet) nyújtanának a szavaknál is a dallamok. Tudom, mi a tilos, tartok is a megszegésétől, és lám csak azon veszem észre magamat, hogy: Föl, föl, ti rabjai a földnek… ezt dúdolgatni jön a számra, valahonnan a gyomrom fenekéről.
Babits Mihályné azzal indokolta hirtelen kerekedett ellenszenvét az addig testtel-lélekkel jól szívlelt Szabó Lőrinc iránt, hogy egy havas téli estén – 1919 vagy 1920 vészes telén – hármas társaságukban hazatérve a Reviczky utcai lakásba, rágyújtott az Internacionáléra épp a grófi paloták előtt! Csak hogy Mihálynak izgalmat, kellemetlenséget okozzon! Az indokolás téves, tudjuk az igazi okot. De éppúgy tudhatjuk annak is igazi okát, hogy mi lökte föl Szabó Lőrinc bensőjéből épp azt a dalt, épp ott a paloták előtt, épp a 19-es kommunista kivégzések hónapjában.
Nem a havazások, hanem még az őszi esőzések idején szerveződtünk Lusztig Imrével, Schlésinger Imrével, Wesselyvel, a kis Braunnal kiránduló együttessé, hogy valahol a budai hegyek alkalmas helyén rázendíthessünk agyonázottan is egy-egy nyáron tanult harci dalra.
|
Gondolhatni, nem az ügyefogyott klapancia varázsa bírja tollamat a másolásra. De írom tovább:
|
Bennünket nem volt szabad rettentenie még a halálnak sem. Ez áradt ebből a dalból, mely – az éppoly klapancianívójú dallamával – még ma is visszavarázsolja azt a meleget, amely akkor a mi szívünket a sursum corda hatásával emelte föl és vigasztalta.
[Szerkesztői jegyzet:
A kéziratrész töredékben maradt, I. Gy. valószínűleg át akarta fogalmazni vagy motívumait máshol fölhasználni. Erre mutat, hogy az itt csak futólag említett Babitsné – Szabó Lőrinc epizódot egy másik, bővebb fogalmazványban részletesen leírja.]
* * *
Villamoson utaztam, a pótkocsi hátsó peronján. Este volt. Rajtam kívül egy kerek fejű, apró szemű fiatalember dülöngélt ide-oda a kocsi hirtelen kanyarodásai szerint, a lelógó bőrfogantyúra lengeteg árnyékként kapaszkodva.
Rám-rám nézett, hol könnyed, hol gúnyos mosollyal, mint aki emlékezetembe akarja idézni magát. Szemügyre vettem. Bizonyos voltam, hogy sose láttam.
Megállóhoz közeledett a kocsi. A fiatalember mellettem haladva lépett az ajtóhoz, fölemelte a vasverőcét. Nem szállt még le. Csak amikor a kocsi ismét rákapcsolt, akkor szökkent le az alsó vaslépcsőre, majd onnan az úttestre. Előzően – még egyszer rám vetve különös pillantását – fölhajtotta kabátja hajtókáját. Annak belső felén egy fénylő zománccal bevont ötágú csillag vöröslött.
Kihajoltam a villamos ajtaján. A fiatalember már az utca túlsó járdáján szedte a lábát. Jobb karját a levegőbe lökte.
Fölemeltem én is a karomat.
Hirtelen meleget adott az a pillanat.
Ney meggondolatlanságnak minősítette a karemelésemet. Hátha csak beugratás készült ellenem, megtudandó, hogy az vagyok-e, amivel addig tán csak gyanúsítottak.
– Ami tán számodra is hasznos lehetett volna, hogy magad is megtudd, mi vagy – mondta Ney.
Azt még ő maga sem tudta magáról pontosan. Ellenzéki szellem volt, de végsőkig.
De köztünk is ellenzéki, mihelyt csak anyagot kapott a vadászéberségű szem. Épp csak a tettekben nem volt ellenzéki. Sőt. „Fütyülök arra, hogy a gondolataim vezessenek. A tetteim megbízhatóbb kalauzaim.”
Bizonyos voltam, hogy a jelvényes fiatalember nem provokátor volt. Hisz otthagyott, elszaladt.
– S ha közben valaki a kocsi belsejéből figyelt? S vitt volna azonmód a Zrínyi utcába, reflexeid behatóbb előcsiholására?
A jelvényviselés a háború alatt bontakozott nagyra. Az egyenruhákon ott virított a katonai rang, az ezred sorszáma, a haditettek érméi; egy egész kis életrajz. A diktatúra elején nem volt katonai rangjelzés; a civilek pedig fölöslegesnek tartották, hogy jelvénnyel tudassák a párttagságot.
A diktatúra bukása után váratlanul kirügyeztek a gomblukak. Ami azelőtt ritka volt: a női kebleken is megjelentek az ötletes tűszerkezettel föltűzhető különféle alakú fém- és zománclapocskák, talányos jelentésű betűkkel és jelképes ábrázolatokkal. A sarlóba ékelődő kalapács – vagy ritkábban az ekébe fészkelődő kalapács – eltűnt, hiszen csak egyet nyilváníthatott volna: ide lőjetek. De a kalapácsos ember még vásárolható volt öt-hat változatban is: ujjpercnyi domborműben, ahogy 17-ben gyártották, és körömnyi ezüstbe vésve, ahogy az intellektuel pártalkalmazottak viselték. Ezekkel kezdett nyilvános – köztéri – vitába előbb az egyszerű fehér emailkereszt, férfikabát-hajtókán is. A szem régebbtől hozzászokott, hogy a sportrajongók villamosban és teadélutánon is harciasan hirdessék, hogy az FTC vagy az MTK egyesületének hívei-e, de most a gomblukban – a vihar utáni gombák gyorsaságával – föltűnt a Nem! Nem! Soha!, föl Jézus töviskoronás feje, a tövis koszorúzta Szent István-i birodalom térképe és a sok rejtelmes kezdőbetű közt mind sűrűbben az ÉME, – az Ébredő Magyarok Egyesülete, – piros-fehér-zöld szalagcsokorral az alján.
Az egyetemi hallgatók nemcsak a gomblukban hirdették, hogy katolikus, protestáns vagy úgy-ahogy csak nemzeti egyesület tagjai-e, hanem akkor már a homlokon is. Más és más diáksapkát viseltek.
Szemérmetlen – férfiatlan – sőt, kóros önmutogatási korcsosodásnak, az exhibicionizmus egyik válfajának tartottam ezt az akkor járványszerűen elharapódzó divatot.
Cecei – Kállay – nagyapánk „kard ki kard” 48-as, sőt 49-es volt. Már első mondataiban közölte ezt vakhitű, nemzeti kérdésekben is bigott nászurával. Anyám öltött szép csokrot nemzetiszínű pántlikából nekem is március 15-én. Egy napig viseltem, egy délelőtt, az iskolában. És ott mindnyájunk hajtókáján az az ügyes kokárda ugyanazt mondta: éljen a magyar szabadság, nagy vezér volt Petőfi Sándor.
De most a sokféle jelvény feszültséget teremtett, állandó hadi helyzetet.
Az emberek a belváros utcáin is érezték a létbizonytalanságot, és sokan – a fiatalja – még provokálták is a sorsot; kihívták a veszélyt, függetlenül szinte, hogy milyen meggyőződés, milyen elv szolgálatában.
* * *
Babits Mihály és Szabó Lőrinc közt az oly sokat ígérő mester–tanítvány viszony körülbelül akkor szakadt meg, amikor ez az ugyancsak sok csermelyből egy mederbe igyekvő történet folyik. Nem kétséges, hogy a szakítás okozója Szabó Lőrinc volt; mindhármójuk (későbbi) szavaiból erre lehetett következtetni.
Arról szólva, hogy milyen kéjes szükséglet volt pusztán éljent kiáltani olyan hitvallásra, melyért halál járhatott, említettem futólag már Szabó Lőrincnek is azt a veszélyszomját, amidőn e szomj oltásául olyat harsogott volna világgá, ami egész pályáját – a már akkor tündökletesnek ígérkező jövőjének útját – fölrobbanthatja. Nem árt talán még egyszer szóba ejteni. S bepillantani egy felületinek látszó jelenség mögé még egy alkalommal, ha nem is olyan aprólékosan, mint azt vizsgálva, hogy voltaképpen mire is reagálhatott egy „egyszerű” pusztai asszony azt hallva, hogy férje kilakatta hallal az ő szüleit.2
Szabó Lőrinc a maga nehezen alakuló jellemével halmozta a hibát. Eredendő természetével vajon? Vagy neveltetése következményeként? Kora gyermeke volt jellegzetesen ő is. Lelkületének azzal a részével főleg, amelynek – azt kellett hinni – ő maga sem parancsolt.
Együtt laktak Babits Reviczky utcai egykori (háromszobás) legénylakásában. Hármasban tértek haza esténként a Centrál kávéházból. Mihelyt az utca grófi palotái elé értek, Babitsné szívét rémület hidegítgette. Nem lehetett kiszámítani, hogy az ismételt leckéztető veszekvés ellenére mikor kezdi ismét énekelni Szabó Lőrinc az Internacionálét, s hogyan lehet ismét belefojtani a hangot.
– Nekem csinálta, nekem! – nyelte nyálát Török Sophie még évtizedek múlva.
Nem neki csinálta, nem a kegyvesztett szerelmes bosszújaként.
Azért sem, mert egy kis politikai hitvallást – bármily szerény magántüntetést – akart rendezni. Nem vallott kommunista nézeteket, vagy csak olyan mértékben, ahogy nem kommunista barátai társaságában úgy fordult a szó: arra vitte őt a vita.
Szorosan egymásba karolva mentek az utcán. Ha magasabb rangú egyenruhás jött velük szemben, az újdonsült Babitsnéban akadozott a lélegzet.
A Külügyminisztériumban volt tisztviselő házassága napjáig. Családi neve Tanner volt. Tanner Ilonka nagyapja mint vasútépítő mérnök Svájcból – ha nem Angliából – származott Pestre, úgyszintén állami szolgálatba.
Ahogy a díszes egyenruha elhaladt mellettük, Szabó Lőrinc szája már nyílt arra, hogy „Föl, föl…” Volt, hogy tenyérrel kellett visszafojtani belé.
Babits fölött is átsuhant az életveszély. Unokatestvére (s pécsi diáklakótársa), Buday Dezső Orgoványban halt kínhalált. Ő maga is kapott detektívi behívót Héjjas bandáinak iszonyú korhely éjszakáján, olyan hetekben, amikor nem lehetett tudni, hová vezet onnan az út.
Szabó Lőrinc tehát nem Ilonkának csinálta azokat az ördögkísértő tűzpróbákat. Ha saját magán kívül másvalakinek, az Babits lehetett. A dac vigaszát akarta vajon itatni vele?
Nemcsak Szabó Lőrinc szájára kellett ismételten és ismételten fegyelmező tenyérnek vagy önfegyelmező harapásnak zárulnia, hogy a legénykedő meggondolatlanság ne kavarja őt is, társaságát is végzetes bajba.
De elegendő megjelölés vajon a léleknek erre a különös idegrándulására pusztán az a címke, hogy „legénykedés”, ahogy még Babits is minősítette Lőrinc már-már rohamszerű viselkedését? A tudatnak ilyenfajta önveszejtő fékvesztése a középkori eretnek mozgalmakban félelmesen gyakori. Már biztonságban levő gyanúsítottakon tör ki. Matrónák és aggastyánok estek váratlanul ebbe a legényeskedésbe: végül négyszáz személynél is több azért futott a szörnyű moissaci máglyára, mert az eredetileg sokkal kevesebb eretnek első jajai és fuldokló zsolozsmázása hallatán a piacra gyűlt (s terelt) tömegben itt is, ott is megzendült az albigens himnusz. Nem kórusban, tehát nem előre megszervezetten. A tünet ragályszerűen harapódzott. Az íjászok egyenként szedték ki a „hitvalló”-kat. Volt aki még futtában is énekelt, noha oly gyorsan menekült, hogy csak nyíllal tudták elnémítani. Mások rögtön, egyenest a máglya felé önként igyekezve fújták a tilos – halállal büntetendő – himnuszt, s versenyt kapaszkodtak a hatalmas (és „gyehennabűzös”) máglyára.
Amidőn – már évtizedek távolságából – elmondva neki a fenti elméletet, megkérdeztem Szabó Lőrincet, próbáljon visszaemlékezni, kommunista volt-e abban az időben, némi csöndes mosolygás után ezt válaszolta: – Lehettem volna! Ha az Isten elfogadja az áldozatot. Ott a Reviczky utcában föltétlen az voltam! – Az alatt az egy perc alatt? – Igen, amíg tőlem függött.
A korszak legnagyobb ifjú költő tehetsége ő volt, a művek későbbi mérlegén ez derült ki. A Máglyák énekelnek-ről, Kassáknak a Tanácsköztársaságot dicsőítő eposzféléjéről a tanácsuralom utáni időben Pesten, a Nyugat-ban közölt rokonszenvező ismertetést, noha csak a tárggyal rokonszenvezett, s nem a stílussal. A húszesztendős kölyöklángelme kitörése nem egy fiatalasszony ellen irányult, nem valamiféle szarvasbika-uralom ellen. A süket egeket ostromló kitörések, a prométheuszi láncrázások klasszikus sorozatának ezermilliomodik rezzeneteként a látszólag nem változtathatót ostromolta.
Csak egy pesti példát még erre, a mi szerény körünkből, tán éppen ugyanazokból a hetekből.
[Amikor Szabó Dezső a közéleti porondra lépett. Gáncsvetései, melyekkel nemzedéke itthon maradt jobbjait térdre, azután a maga szekere elé akarta kényszeríteni, még irodalmi ügyek voltak, a mérkőzés színfalak mögött folyt. Amikor váratlan fordulattal Pekárt, a politikai súlyra szert tett dilettánst ragadta torkon, akkor vetült rá cirkuszi fény, zúgott már föllépései előtt is cirkuszi dobpergésszerű tapsvihar. Méltán. Mutatványa, ahogy a testi mivoltában ténylegesen száz kilóig súlyos kulturális államtitkárt ki-kihúzta a bársonyszékből, és a levegőben egy ujjal megpörgette, így bizonyítva, hogy annak minden műve a franciás burokban is milyen üres: kivívta az irodalomértők mosolyát, maga mellé hangolta egy-egy fordulatkor a baloldali ifjúságot is.]3
A Bajza utcai nagy iskola falán hatalmas hirdetmény népgyűlésre hívta a környék lakosságát. Valami választás alkalmából. Nem mindennapi megszólítással. Az ablakból el tudtam olvasni: „Keresztények! Munkás proletárok! Magyarok!” Aztán a néhány szónok – akkor már közismertnek mondható – neve között: Pekár Gyula.
Akibe az Elsodort falu-nak oly népszerű, hogy népvezérségre is törő szerzője, Szabó Dezső, akkor már országos látványosságul csapdosta gyilkos torreádorpengéit. A bika morgott, forgott, de tűrte; a röhejt is.
Válaszolt tehát, végre.
A tágas tornaterem – alkalmilag díszterem – modern volt. Az egyik oldal hosszán csaknem a mennyezetig finom fából készült létrás „bordásfal”, tündöklő sárga fénymázban. Ennek tetejére kapaszkodtunk föl, s lettünk ott egy kis raj sürgönydrótülő fecske.
A Szondi utcától a vasúti sínig az a városrész már jócskán úgy proletár, hogy lumpenproletárral vegyes.
A terem megtelt. Ülőhely nem volt. A nép ide-oda mozgott, mint az igazi – a szabadtéri – gyűléseken. Sok volt az asszony, a fejkendős, a keszkenőtlen, a kabát helyett is a vállon viselt kötött berliner.
A fölszólalók úgy alakították mondatfűzésüket, szóhasználatukat, ahogy hiedelmük szerint a tömegnek megfelelt. Nincs hálásabb szónoklati tárgy, mint közelmúltunk szenvedéseit föleleveníteni. Zsakettes, csíkos nadrágos urak szájából hallani, hogy a proletárok diktatúrája alatt csak tököt és gerslit ehetett a proletár – meghatotta a hallgatóságot. Ők ne tudnák, mi volt az, órákig sorban állni, kukoricakenyeret se kapni! Ez az igazság elfeledtette, hogy ma sincs több a konyhán; az igazság színébe keverte a többi állítást is, hogy kik voltak azoknak a szenvedéseknek az okai, s mitől függ, hogy most már másképp legyen. A teátrálisan föltett kérdésekre gyermekien hálás igen és nem hangzott; a taps még nem volt népdivat, de a befejező karlengetésre az éljen mellé itt-ott taps is hangzott.
Pekár nyilván ehhez a szinthez akart maga is igazodni. Valamennyi szónok között ő volt a legelegánsabb, legápoltabb. Az idegen úr volt, aki megbecsülte, házigazdáknak tekintette a megjelenteket. A messziről jött vendég szava volt az övé. Hófehér kézelőit, ékszertűvel rögzített nyakkendőjét meg-megigazítva beszélt, a mindezekkel feszültre teremtett figyelem közepette.
A forradalomról beszélt, nem a legyőzöttről, hanem a még legyőzendőről, a világforradalomról, oktatólag, a világot járt ember jóakaratával.
De aztán mégis emberibb, melegebb hangot adott, küszködve, akarata ellenére. Az örök szeretetre tért át. A szeretet ősi ellenségeiről, akik első ízben megkísérelték a világforradalmat. Mert kik csinálták már azt a híres francia forradalmat is? Ő erről mintegy helyszíni tanúként beszélhet.
Akár Szabó Dezsőnek, neki éppúgy Páris volt a nagy élmény. De ő nemcsak az abszintmámort hozta haza Nyugatról, hanem a másnaposságot is. Ellenlábasát csak áttételesen, mint fésületlen, fertőzött nyugatost pöccintette le magáról; mintegy a saját jól vasalt redingote-járól.
Elhűltünk, hogy miket ejtett ki a száján ezt követően.
Már a nagy francia forradalmat a szeretet örök ellenségei csinálták! Krisztus elárulóinak leszármazottjai, Júdás utódai! Nem mondta ki rögtön a szót, de ez a látszólagos tárgyilagosság csak annál keményebben hatott. Megkérdezte ő is – szónoki ünnepélyességgel –, elgondolkodtak-e már hallgatói, mit jelent ez a szó: jakobinus? Föl-alá lépdelve az emelvényen, de tárgyilagos jóakaratából semmit nem veszítve azt közölte, hogy már a francia forradalmat is – a francia nép és a világ legnagyobb szerencsétlenségét – a jakobinusok okozták.
Több most se jött ki a bajuszkötő használatáról tanúskodó bajusza alól. De megállt a szóban is, a járkálásban is. A terem megértette a tapintatosan elhallgatott szót. S fölvillanyozódva a hirtelen kapott okosságától, hogy mi mindenbe lát be most már ő is, nevetésben tört ki, szaporította a tapsot.
– Hülye! Hülye disznó! – dördült mellettem a bordásfal tetején.
Bak Gyula, aki később öngyilkos lett, nem tudta türtőztetni magát. Amit mindnyájan tudtunk, s nyilván nemcsak mi talán a teremben, hogy Robespierre csoportját azért nevezték jakobinusoknak, mert a dominikánus szerzetesek Szent Jakab utcai elkobzott kolostorában üléseztek, Bak Gyula képtelen volt magában tartani. Lekúszott, leugrott a bordásfalról, bele a tömegbe. Ez lett a szerencséje.
Lecsitították, de csak az ülés végéig. Az előcsarnokban már a kitörései dühét nem az elnöki asztal felé fröcskölte, hanem a kitóduló asszonyok szemébe. Összeverekedtek, azaz hogy csak őt verték meg, haja megtépéséig, szemhéja megsértéséig.
Ez is még a szerencséhez tartozott. Nem a rendezőgárda kezébe került.
Én messzebb álltam, de amúgy sem avatkozhattam volna közbe; itt az utcában sokan ismertek. A Bajza utcai ház hátsó udvari pincelakóinak sorából is visongott egy-két fejkendős a nem rövid ideig tartó ricsajban.
* * *
A vízi ragadozók és élősdiek alól egyik napról másikra folyt el a víz. Mocsárvilág kezdődött, a konszolidálódás kezdetével
[Szerkesztői jegyzet:
A mondat félbeszakad. A jegyzetlap aljára vetett vázlat tájékoztat az elmaradt folytatásról:
„A lateiner középosztály, a volt államhivatalnokok. Csak a nagybirtok- és pénzkapitalizmus. Börzézés. Panama. Könnyű volt forradalmárnak lenni. Új vizet a medencébe.”]
* * *
A mi egyetemünk így egyre jobban olyasféleképp juttatott egyetemes tudáshoz bennünket, ahogy Gorkij emlegeti a maga „egyetemeit”. Való igaz, agypezsdítő szemináriumaink egyre jobban a szakszervezet kisebb-nagyobb helyiségeibe tolódtak át. Itt zajlottak azok a különös tanfolyamok, melyekben ritkán lehetett tudni, ki a fölkészült előadó és ki a véletlen fölszólaló.
Lukács György elcsodálkozott volna, hogy mennyire azon melegen hangzottak akár itt, akár az egyetemi ablakfülkékben is azok a végiggondolnivalók, amelyek Bécsben is jó ideig még összetartották azt a kört, mely egykor az Anna-kápolna előtt, majd a Hungária szálló szobáiban annyiszor egybegyűlt, ott fűbe, itt ágyszélre és szőnyegre telepedve.
A becsempészett prózai írásokban legszomjasabban az ő nevét kerestük.
Aztán Révaiét.
[Szerkesztői jegyzet:
Ide tartozónak látszik az alábbi, nem is teljes kéziratoldalnyi töredék:
„Révai pályafutása a MA hasábjain kezdődött tündöklően. Tizenkilenc-húsz éves fővel a lap eszmei irányításába szólt bele. Kassák szemkápráztatóan villogó kiáltványai alá rakott szabatosabb alapot. A mozgalmat az olasz futurizmus mezőnyéből ő terelgette elsőként a hazai valóság – s így a jövő – felé. Valamiképp még Ady nyomába is. A szavak, melyeket használ, azóta annyira más tartalommal telítődtek, hogy fejtegetéseit csak az értheti, aki mondatonként átveszi a fiatalkorú jóhiszeműségét.”
A tervezett folytatást – s azzal együtt a töredék ideillesztésének jogosultságát – jelzik a kéziratlap aljára vetett „irányszabó” mondatok:
„Úgy mint Németh L.
Szemében a faj szellemi egység – mint Adynál.”]
A versei óta alig közölt tanulmányt – „aktív” területre ment: publicista lett, a Vörös Újság belső gárdájában. Tekintélyét ez a névtelen munka csak növelte. De itt voltak olvasmányul még a MA hasábjain megjelent hozzászólásai a modern magyar irodalomhoz. A mi önállóan működő kis szemináriumunk az Eskü téri szakszervezet külön helyiségében, egy egész hosszú szombat este ezeket a MA-beli cikkeket tette újra mérlegre. Nem várt időszerűséget kaptak.
Az ellenforradalomnak a kezdetben oly egyformán kongó fajvédelmi jelszavai kezdtek többrétegűvé különülni. Az ősmagyar vér addigi védelmét a kultuszminiszter látta el, Haller István, mintegy hivatalból, háttéri eszmeforrásul Prohászka Ottokárral. Vele szögezte szembe a maga magyar fajmentő igéit Szabó Dezső. Az ő hátvédje és hivatkozási forrása Ady volt.
Tartós félrehallást örököl, aki visszamenően nem tisztázza mélyrehatóan, hogy a magyarságra alkalmazva a faj vagy fajta szavak (és fogalmak) a maitól mennyire eltérően hangoztak (s főleg: visszhangoztak) Ady és Jászi eszméinek akusztikájában. Mi így tisztázhattuk. Igen szerencsés körülmények között. Folttalan jóhiszeműséggel, és mert a szóferdítőket más ferdítéseik miatt már eleve megvetettük. S mert azokat a szavakat és fogalmakat, amiket a múlt egész magyar irodalmának akusztikája mellékzörej nélkül küldte, az ősforrás Zrínyitől fogva.
A fiatal, a korunkbeli Révai jóhiszeműsége is még ezt a szellős akusztikát idézi: oly ártatlanul őszinte. Abban a hiszemben, hogy a tiszta beszéd csak tisztíthat; hogy az egyenes érv egyenesen ér célba.
Babits nevezetes tanulmányára (a magyar avantgarde-ról) eszmeileg voltaképpen Révai felel. Szemben Babits mondatával, hogy „legújabb irodalmunk, dacára kozmopolitább külszínének, kevésbé európai, mint a régi”, azt írja le, hogy Bródy Sándorral kétségtelenül mélyülés és nyugatibbság indult meg. „Mi így mondanók: legújabb irodalmunk kozmopolitább tartalmú, tehát fajibb vagy legalábbis olyan faji, mint a régi.” A faj fogalmán eszerint ő nem vérségi együttest ért, hanem olyan szellemit, amely vérségileg többféle eredet is lehet. Olyan mondatokat vet papírra, hogy a mai olvasó elgondolkodik, vajon azok, akik később fogyatékosnak látták az asszimilációt, nem az akkori MÁ-ból jegyeztek meg némely fordulatot, sőt hasonlatot, ezt olvashatván: „Budapesten és a városokban megtörik a magyar »beolvasztó ereje« a szívósabb sémi fajjal szemben.” Mert „az Arany és Vörösmarty hatalmas faji ereje által határolt irodalmunkban, amelynek faji volta beoltódik és átgyúródik, fürgébb, gazdagabb, európaibb lesz. De faji marad, és éppen zsidó íróink adtak egész el se képzelt lehetőségeket nyelvünknek.” S noha Ady, Babits, Móricz volt a kapunyitó, „mégis az egész politikai feszültséget a sémi beözönlés hozta, és megint csak: a vehemens kor dobta eszköznek őket egytől egyig”, hogy tágasabb látkört és „mélységet” teremtsenek.
Ez világos okfejtés volt; vitatható, de épp azáltal gondolkodásra pezsdítő. A már gyerekemberként pattogva érvelő Révai testközelbe engedte az ellengondolatot, hogy ide-oda billegés nélkül – a botolók „egyeneseivel” – üsse ki. Nem köntörfalazott, s ezzel máris jó pontot nyert.
A magyar avantgarde versei már hagyogatták abba azokat a nyelvi trapézmutatványoknak hitt nyelvficamsorozatokat, melyek az agyat a fölösleges keresettségükkel, olcsó bonyolultságukkal tették próbára. Amilyen mértékben érthetővé váltak, akként lehetett első olvasásuk után félretenni őket. Nem úgy a tanulmányokat és cikkeket, s főleg a távoli híradásokat a jövő művészetéről.
Az avantgarde két legígéretesebb – s egyben a két legszélsőbb – szárnya: az aktivizmus és a dadaizmus mintha egymásra talált volna: erről jöttek Európából a hírek. Nagy kerülővel s hatásuk ugyancsak nagy túlbecsülésével. Párisban Tristan Tzara csak azzal bőszített cselekvésre (tényleges összeverekedésre) egy színházteremnyi közönséget, hogy a művészetbölcseleti bevezetőként hirdetett előadás ürügyén a színpadon föl-alá járva aprólékos gonddal, tehát elég hosszadalmasan megborotválkozott, de Berlinben a dadaisták Alexanderplatz-i akcióiba már a rendőrségnek is bele kellett avatkoznia. A „konzekvenciák” levonásának e két irányzata Bécsben, a MA körében oly hévvel kereste ezt a közös utat, hogy attól az addigi tábor szakadozni kezdett. Már a folyóirat első számaiban ott kerengtek a bolygómagvak, amelyek később kiszakadtak és az Ék, Egység, Akasztott Ember, 2x2 című folyóiratokban külön-külön igyekeztek tisztázni az egyre sürgetőbb tisztáznivalót, hogy mi az elsőbbleges, a művészi forradalom-e vagy a társadalmi.
Mi Pesten még Szegiék kis udvari földszintszobájában és Jarnóék emeletes villalakásában, majd a Hunyadi téri kofa- és trógerkávémérésben lefolyt eszmevizsgálatok során egy hét alatt a társadalmi akció mellett döntöttünk. Ez még az én pesti visszatértem elején történt.
* * *
[Szerkesztői jegyzet:
Az alább következő részben I. Gy. leírja 1921-es eszmei baráti körét, s fölidézi a közösen szerkesztett illegális röpirat születésének történetét.
Három – egymástól teljesen különböző szövegű – fogalmazványtöredéket hagyott reánk. Az itt-ott, apróbb részletekben föllelhető ellentmondások magyarázatát a munkára fogott emlékezet folyamatos önkorrekciójában vélhetjük megtalálni.
Az áttekinthetőség szempontjából most is a fogalmazványok együttes – „földarabolás” után újra összeszerkesztett – közlését tartottam célszerűnek. Az első kézirat szövege az alábbiakban álló betűkkel olvasható; a második dőlt szedésben; a harmadik pedig ugyancsak álló betűkkel, de szögletes zárójelek között. Az olvasó tehát könnyen el tudja választani egymástól a három szöveget, annál is inkább, mert – mint jeleztem – itt nincsenek az egyes változatokban egymást átfedő szövegrészek.]
– Miért járok haza még kockázattal is – mondta Dembicz –, már-már a bőröm kockáztatásával? Mert tanulmányozhatom ugyan Bécsben is ezt az újkori eretnekséget, de sehol sem kínálkozik annyi tünet, adat és adalék a nagyítóm alá, mint most itthon. Hol mutatkozott be legvilágosabban, legmegragadóbban annak idején a reformáció a maga megannyi formációjában? Ahol elnyomták!
Szerette a részletezést, a részletfestést. Maga is élvezte, ahogy aprólékosan lefestette, milyen pezsdítően hat idegműködésére, de agya gondolattermelékenységére is, mihelyt a vonatfülkéből kimennek az osztrák határőrök, s a magyarok rántják el a tolóajtót.
– Mintha Néró-kori katakombákba kaptam volna belépési engedélyt; mintha az a gyanúsan sokat használt útlevelem a délfrancia albigensek valami hegyi barlangjába szólna; ha ugyan nem egy madridi marannus gyülekezet péntek esti pincezsinagógájába, már az inkvizíció alatt!
Az itthoni illegális – földalatti – mozgalmakat nevezte hol „a ti szent eretnekségetek”-nek, hol a „mi szent eretnekségünk”-nek. Volt ezeknek is annyi ága-boga, mint egykor a reformációnak.
Hogy minél több rokon vonást mutasson ki, erre vonogatta nagyítója alá a tényeket. S mondta a magyarázatait hol áhitatos főbólintgatással, hol – értők körében – kötekedő szemvillantással.
Egyik sem volt ellenemre.
*
Szegi szerette fölmondani az olvasmányait. Szónok bontakozott benne, pap, színész? Egy-két mondat után fölállt ültéből; a teste is kívánta a szereplést. Szép hangja volt. Egy emberrel is úgy beszélt, mintha terem hallgatná.
Legtöbbünk, akik társasággá gyúródtunk, itt laktunk a közelben. Tízkor zárták a kapukat. Csaknem egy időben mentünk ki úgy a kapun, hogy saját házmesterünknek se kelljen kapupénzt fizetnünk.
Bármekkora lángra kapott köztünk a vita – a szereplési vágy –, háromnegyed tíz felé úgy hagyott alá, mint a gázláng, ha elzárják a csapját.
Elosztottuk a külföldről kapott anyagot, hogy ki-ki otthon olvashassa el. Kicseréltük a már „áttanulmányozott” lapokat, hogy a következő vitákhoz ki-ki tárgyismerően szólhasson hozzá.
Szegi úgy is szerette a könyveket, hogy örömet vett tőlük már a tapintgató ujjaival, a távoli pillantásaival. Mennyezetig nyúló, frissen gyalult polcokon gyönyörű rendben sorakoztak. Abban a keskeny kis udvari szobájában.
Örömet sugároztak azok a könyvek és füzetek azzal is, hogy: csupa ritkaság. Az avantgarde legújabb művei. Németek, svájciak, főleg a Sturm kiadványai közül.
Nem volt illendő kölcsönkérni, elcipelni őket ebből a szentélyből, arról az oltárról.
Ott helyben viszont a házigazdának örömet szerzett a leemelésük is, ahogy a látogatónak átnyújtva magyarázatot fűzött hozzájuk.
A nap bármelyik szakában. A szoba ajtaja a földszintre nyílt, szemben a kapuval. Arra haladva az utcáról meg lehetett látni, van-e otthon valaki. Már kora délután lámpát kellett gyújtani a homályos – csak az üveges ajtaja megvilágította –, eredetileg cselédszobának szánt helyiségben.
„Jött valami kintről?” – megvolt az ürügy is a bekopogtatásra. A percnyi vagy akár többórás elidőzésre.
Szeginek még a mi összeismerkedésünk előtti időből való legjobb barátját Bak Gyulának hívták. Idősebb volt Szeginél. Nagyra törő MA-ista és kelletlen vegyésztanhallgató a bécsi egyetemen. Akkor utazott a két város között, amikor akart: apja magas rangú tisztviselő volt, járt ingyen jegy a fiának is. Nemcsak a kalauzok ismerték, hanem a vámőrök, a határőrök is. Ki sem nyittatták a bőröndjét, ismerték azt is.
Faltuk az emigráns lapokat. Azokban volt a színarany igazság, minden kis hírükben. Csöpögvén, fröcskölvén a hazaiak minden szavából annyi tudatos tömény hazugság és kongó alpáriasság.
A kintiekben a közelmúlt, a hősi – a tragédiával csak hősibb – közírók és írók: a mozgalom és a művészet.
Nemcsak Bak Gyula szedett elő a zsebeiből tiltott irodalmat.
Lóránd György költő volt ugyan szintén, de a nagyrészt szépirodalmi kiadványok mellé ő főleg politikai irodalmat tudott áthozni a határon. Elvált szülők gyermeke volt – még mindig gyermek arcmozgású nagydarab kamasz –, anyja Bécsben élt a második férjével. Törvényes jogú szülőlátogatásra járt Bécsbe Lóránd, szintén jó ismerőseként már fináncoknak és határőröknek.
Vörös Újságot vett ki az irattáskájából, s ugyancsak külföldön nyomott Proletárt. Mindkettőt több példányban. Terjesztésre tehát. – Üzemekben, mindenekelőtt.
Megbízásként hangzott ez is.
Mert módjában van választ vinnie, további küldemények lehetőségével.
Letett elénk még egy barna papírú brosúrát is. Ugyancsak: – üzemekbe, mindenekelőtt.
Normai rögtön sarokba vonult a szent missziliákkal, az apostoli tekintélyű küldeményekkel.
Nem sok időt járatta fölöttük a kis ablakú szemüvegét.
– Ezeket sehol sem fogjuk terjeszteni. Legkevésbé az üzemekben.
Kideríthető, hogy a két lap közül melyik volt a Kun-frakció szócsöve, melyik a Landler-csoporté. Keményen bírálták egymást. A brosúra hangja az ócsárlást közelítgette. Az emigráció árnyalatokra szakadt.
– Ettől nem fogják a munkások visszakívánni a proletárdiktatúrát! Ennél különbet az ellenforradalmi sajtó se küldhetne közébük a tudatuk megzavarására. Elvenni a hitüket!
Összegyűrte a brosúrát. Eldobta, noha épp csak belelapozott.
Fölvettük, kisimítottuk. Csoportokra oszoltunk magunk is.
Ney rögtön szembeszállt Normaival. Várható volt: kivel nem szögezte volna szembe ő a jó karmú ötleteit, a jó villogású macskatekintetét! Nyitó összecsapásukban mintha testvérvetekedés fröcskölt volna. Egy típus voltak – antracit pupilla, koszorúként fölbodorodó haj –, noha ugyancsak más gyökérzettől. Ney László a pécsi cisztercitáknál köszörültette (jeles érettségire) a magyar földre menekült francia eleinek (kihívóan vállalt) voltaire-i esprit-jét.
– Éppenséggel ezt kell, ilyet kell terjeszteni, minél több különvéleményt együtt: ez maga a még bugyogó, erjedő forradalom! S éppenséggel elsőül ők igyanak ebből az erjedő szeszből, a munkások az üzemekben!
Menczer magát Lórándot pártfogolta; neki régebbi ismerőse volt, és úgy tudtuk, hogy még az Andics–Berei mozgalomból. Az akkori letartóztatásokat Menczer Béla a többieknél szerencsésebben vészelte át. Középiskolás volt akkor még ő is, de akadémiai tekintélyű jogász fia. Jászi Oszkár unokaöccse, már diákként az a fajta előrehajtott nyakú szobatudós, aki csak a könyvekig lát: a mai világot is a könyveken át fürkészi a sűrűn verdeső pilláival. Szerettük az esetlenségéért; mondhatni ezért becsültük okfejtéseit: tiszta szívből, önzetlen elméből fakadtak. Ámultatóan gazdag olvasottságtól támogatva.
Abban bízott, hogy ott künn az emigráció fogja levonni alkotóan a bukások tanulságait, és a hajdani óriási keretben indítja újra a forradalmat, oly elemi közös erővel, mint amikor Ady verte hozzá az indulót. Azok a megoszlások tehát jelentéktelenek. Felületiek. Ahogy itt köztünk sem azt kell tekintetbe venni, ami szétkülönít, hanem mindazt, ami összefog, a lényeg olyan szorító erejével, mint a hordó dongáit az abroncs.
Nők is voltak. Tartozékként, máris kimutathatóan. Szegi szavaira Markos Böske emelt egyet az aranyhaján, Markos szavaira Ney Zsuzsa.
Fölszólalt még Lóránd mellett egy elsőéves medikus is, Kulcsár István; őrá is egy gimnazista lány ragyogtatta a holdkerek arcát: Fazekas Anna.
Egy nap alatt nem lehetett állást foglalni. Fecskeröpüléssel suhantak a percek, hozták a kapuzárás idejét.
Másnap folytatódott a vita. Azután harmadnap, most már a bécsi küldemények tüzetes átolvasása, egybevetése után.
Negyednap, ötödnap.
Új hozzászólások jelentkeztek. Új arcok. Barátaink barátai, ismerőseink ismerősei.
Eladdig ismeretlen arcú korunkbeliek, akiktől senki nem kért igazolást, a hajdani katakombák új s új tagjai.
Zsúfolásig megtelt a kis udvari szoba. Benne valóban olyan közösségi érzet, akár a katakombákban.
Noha a vélemények csak nem simultak össze.
Alig hallottuk annak az újonnan jöttnek a szavát, aki gyászos, de jól tagolt mondatokban arról ajánlott választ, azaz kiáltványt nemcsak a bécsieknek, hanem az egész emberiségnek, hogy nincs remény, minden elveszett. A jobbak, a nagy ügy utolsó katonái várba szorultak, egyetlen haditettük az lehet, hogy afféle Zrínyiként kirohannak a biztos pusztulásba, magasba tartva a tiszta zászlót, a halálba menők szavahihetőségével harsogva néhány olyan jeligét, amely az ellenséget is tisztelgésre bírhassa. Ő maga azonnal kész a példamutató áldozatra, rendelkezzünk vele, itt a címe, a neve. Ez volt Gottlieb Sándor.
Egy fiatal lány – Adler Rózsi – hosszabb kézirat fölolvasásába kezdett. Nem ő, hanem bátyja írta, de annak hirtelen atyjuk erdélyi [Olvashatatlan szó. – A szerk.] kellett utaznia. Batthyány Ervin anarchista eszmerendszerét4 kell hitelesen a világ elé tárni: bebizonyosult, hogy az államnélküliség a legsürgetőbb s egyben a leglehetőbb út.
[Az az illegális röpirat, amely a statáriális tárgyalásokat követő, valóban országosan fagyos csönd mélypontján jelent meg, a véletlenek összejátszásának köszönhette hatását, főleg a későbbiekben. A rendőrség és aztán a bíróság a már hagyományosan pokolinak ábrázolt földalatti mozgalom egyik tervszerű láncszemeként akarta bemutatni, kibocsátóit pedig, mint tudatos forradalmárokat, a társadalomrobbantás hivatásos aknászait.
Erről szó sem volt.
A röpirat – az a váratlan fény az éjszakában – öngyulladásnak köszönhette létét. Egy sokfelé csapongó beszélgetés során beszélte meg, határozta el, vetette papírra és kezdte sokszorosítani alig öt-hat nap leforgása alatt néhány fiatalember annyira sponte sua, annyira természetesen, hogy – a dolog nem is folyhatott le másképp.
Majdnem még az is véletlen volt, kik szitálódtunk össze Szegi udvari kis szobájában abból a tágabb együttesünkből, amelyet előzően egymáshoz rostálgatott (hogy így mondjam) az idő a Városligeti-tó hídján, az Almássy téri otthonba, a Bajza utcai iskola bordásfalára.
Az eszmei kapocs még így is elég laza volt. Annál szorosabb az a szenvedély, hogy „vállalom!”, „igenis kimondom!” Beleéneklem a hitvallásomat a villamosdörgésbe, az autózajba, bele a szörny Butaság mégoly veszélyesen rángó pofájába.
Némi jelentősége s valamivel több tanulsága nem is annak lett, ami akkor megtörtént, hanem annak, ami abból következett. S akaratlanul is további akciókat sarjasztott. Az öngyulladás után bizonyos megállíthatatlan önmozgást.
Nem csak a nyomozó hatóság és a bíróság esett abba a tévedésbe: a röpirat – a kiáltvány – mögött világnézet dolgában egyvéleményű csoport áll; mivelhogy maga a kiáltvány egységes véleményt sugárzott. Megtévesztette ez magát az illegális pártot is.
Azt nem teljesen alaptalanul. Egységes véleményével a világforradalom élcsapata mellett foglalt állást a kiáltvány; fogalmazói elsősorban ettől az élcsapattól reméltek, ha mást nem, figyelmet. Annak külföldön működő, tehát szélesebb látókörű irányítóitól észrevételt, hogy szükség van-e erre a hazai jelentkezésre. A gyorsan, kiáltásszerűen kibocsátott fogalmazvány értelme – s tán érdeme –, hogy külföldre is eljutott. Az elvégzett dolog érzésével – mondhatnám kielégülésével – vártuk az „illetékesek” válaszát. Noha magunk sem tudtuk, kik az illetékesek. Hisz nemcsak eszméink, hanem eszményképeink is ugyancsak mások és mások voltak.
Még évtizedek távolságából is vissza tudtak világítani a párttörténet buzgóbb oknyomozói abba a kis udvari szobába; itt a lista, a tüzetes névsor, hogy emlékezetembe idézzem, kik voltak még ott az eddig emlegetetteken kívül.]
[Szerkesztői jegyzet:
I. Gy. bizonyára későbbre szánta a névsor – és a hozzá tartozó jellemzések – beiktatását. Néhány kézzel írt följegyzéséből valamelyest mégis rekonstruálható az alkotói szándék.
Az egyik cédulán csaknem teljesnek látszó névsor olvasható:
„1921 derekán Szegiéknél kiáltvány
Szegi Pál, Ney László tanár, Ney Zsuzsa, Markos György, Markos Erzsi, Menczer Béla – Andics és Berei ismerőse volt, mozgalmuk lebukása után »kicsúszott«
Gottlieb Gábor – búskomor, fehérvérűség, lelki zavarok, két évre öngyilkosság
Szántó Imre, Wittmann Sándor
Lóránd György – Menczer hozta a Berei-mozgalomból (ott is spicli?) Ő visz levelet
Vidéki Alice, Bogdán Béla, Fazekas Erzsébet húga, Anna (Gerőné), Pártos Alice, Kulcsár István orvostan, Somogyi Mihály bölcsész, Makay Miklós, Németh Antal”
Egy másik följegyzés:
„Normai – én vittem el az Eskü térre, Szegihez.
A csoport 1921 nyarán Szegivel. Csupa árnyalat. De egyben egységes, hogy tudják meg Bécsben: itt is van mozgalom. Kölcsön írógéppel? Sokszorosító. Adler Rózsi az apjától. A. Miklós. Sokan lemásolják, Magyarországi Szociálista Párt – 20-20 példányt.
Terjesztő gárda: Wittmann Sándor, Bogdán Béla, Gottlieb Gábor, Vidéki Alice, Lóránd György, Lusztig Béla, két Sélinger.
Gottlieb Gábor búskomor, nagy űzött szerelem, fehérvérűségben hiszi föláldozni magát.
Lóránd György – Menczer hozta, hazudozó, anyja dédelgette, anyját is lopta
Normai ellenzi, hogy Lóránd menjen Bécsbe összeköttetésért.
Lóránd levelet hoz Singertől – folytatólagosan segítenek. Elsikkasztja.”
Kis cédulán külön feljegyzés Gottlieb Gáborról:
„Gottlieb: féltékeny, visszamenően, nem bírja el, hogy másé volt a lány, s őt nem menti meg. Hídon golyó a fejbe, ő vízbe”
Egy másik cédulán följegyzés Bak Gyuláról, Szegi barátjáról:
„Bak Gyula öngyilkos lett.
Minden írását megsemmisítette. Visszakérte Szegitől is a nála lévő verseit. Azt tervezték, közös kötetet adnak ki.
– Szerencsére a legjobb verseit kívülről tudom.
Az egyiknek az utolsó szakasza az én fejemben is megmaradt. Beletartozott Szegi utcán szavalgatott kedvencei közé.
|
Normai terelte jó mederbe a vitát. Óvakodnunk kell az intellektuelek öntetszelgésétől. Vannak itt művészek, nyilván időszerű eszmékkel, de a választ a munkások és a parasztok esze járása szerint kell megadnunk. Ő a fővárosi munkásság osztályfölfogását meri képviselni. De van köztünk, aki a vidék proletárságának gondolatait képviselheti. Nem kerülhettem el, hogy föl ne szólaljak.
Már a szövegezésről beszéltünk. Nem lehetett terjedelmes. A szócsere már akörül folyt, mit hagyjunk ki, hogy mégis minden benne legyen. A röplap csak egy lap lehet, annak is csak egyik oldalán a kiáltvány.
Nem könnyű vitapont volt az sem: hogy nevezzék magukat a kiáltvány aláírói. Nem vehettük be az aláírásba valamiféle kommunista csoportosulás – nem volt az – nevét, noha egyikünk, Diamant Béla váltig amellett kardoskodott. Legelsősorban annak a szónak a jelentését kellene tisztáznunk. A szociáldemokrata is bejegyzett cég volt, valamennyi kiegészítő jelzőjével. A szocializmusra való utalást mégse hagyhattuk el: a küzdőtér elhagyását jelentette volna. Maradt végül: Magyarországi Szocialista Párt. De nem túlzás így ez is? Utóvita volt: Tegyük-e utána még: előkészítő bizottság. Ez épp olyan hangzatos lett volna.
[Menczer Béla első és még egy kicsit elvont indoklásait Ney László foglalta kerek és határozott mondatokba, franciás lendületességgel. Fölállt hozzá, olyanféle testtartással, mint az a tábornok Ney a kivégzőosztag előtt. A végső szöveget ketten is jegyezték, a szomorúan bólintgató Gottlieb Gábor és Adler Rózsi, aki a gépelést vállalta. Lóránd György ragaszkodott Menczer néhány kifejezéséhez. Nyilvánvalóan csak tiszteletből: Menczer hozta közénk, ahogy Somogyi Mihályt is. A kiáltvány végül ebből az általánosságból gyúrt továbbgurítandó hógolyót: minden elviselhetetlen, ez ellen tenni kell, ezért jelentkezünk s fogunk jelentkezni. Kik is voltaképpen? Az aláírás körül végehosszatlannak ígérkezett a vita. Amikor nekem el kellett mennem, ez volt: Magyarországi Szocialista Párt Előkészítő Bizottság. A megszólítás pedig: Munkástestvérekhez!]
Ne az aláírásnak legyen nyomatéka, hanem magának az írásnak, ez volt a végső megegyezés.
Tudtuk, mibe kezdtünk. Tudtuk, mit bocsátunk közre, ki a világba; a világ színe és lelkiismerete elé. Valamennyiőnk percekig onthatta volna a figyelmeztető példát, mit jelentett a rendőrség kezébe kerülni, csak testi kínzatásban, és mit, ha valakinél tiltott röpiratot találtak. Ha valaki csak ajkára vett olyanféle mondatot, amilyenek egymást követték a mi fogalmazványunkban. Mindnyájan tudtuk, mivel végezhetjük.
Terjedtek néha, szálldostak ilyenféle röpiratok, külföldről föleresztve. Ilyen, itthon készült kiáltványként ez volt az első.
Még azt is világosan tudtuk, hány hónapi börtön várja azt, akire rábizonyul, hogy ilyen izgató röpiratot terjeszt.
S aki ilyent fogalmaz és előállít, arra mi vár? Az mit érdemel?
Ezt nemcsak mi tudtuk. Az egész akkori társadalom. Köztudat volt, s így – akár ilyen, akár olyan előjellel – értékmérő.
Innen a korszak mondhatni babonás hite a röpiratok varázserejében.
Akár tenyérnyi illegális röplap megfelelő helyen – egy gyárban például –: mint az ekrazit sziklarepedésbe dugaszolva.
Ezt hitték nálunk is jobban a „nyomozó hatóságok” kopószimatú ügynökei; ezt a budoárjában a főúri dáma, az egyház jövőjén aggódó püspök. Így végül magunk sem hihettünk kevesebbet. Nyilván alig kevesebbet maga Landler Bécsben vagy Kun Moszkvában, azaz ahol éppen volt.
Elképzelem: leteszik a pesti főkapitány nagy íróasztalára kisimítva a mi röpiratunk valamelyik példányát. Pokollehelet.
A közös konceptus kezdő mondatát én diktáltam toll alá. A kis Bogdán Béla írta: Magyarország népe fölemeli szavát.
Hogy mit kockáztatunk: égett annyira idegzetünkben, mint tudatunkban. A feszültség nem volt kellemetlen. Ez az izgatottság nem a maga megszüntetését kívánta, hanem a fokozódását; mint a kezdődő mámorok.
Fürgék voltunk, tevékenyek. Tevékenységben oldtuk föl a szorongást. Belefeledkeztünk a célba. Akár a vallásos megszállottak.
Szent meggyőződésünk lett, hogy megéri (a veszély, a próbatétel), hogy nem lehet másképp cselekedni (akár életveszélyt is vállalva); hogy van, ami megéri az élet elvesztését; azaz túlvezet az életen.
Bárminemű hit ismertetőjegyei ezek. Azok a nem minden korszakban napvilágra bukkanó tünetek, melyeknek akárcsak hozzávetőleges szemléltetése végett ezek a visszaemlékezések íródnak.
Vidámak voltunk, tréfálkozók.
A gyakorlati munka, a kiáltvány sokszorosítása elhúzódott, de boldog nyüzsgésben az is. A boldogságnak tán olyanféle állapotában, amely – tudjuk, hogy nemcsak a keresztény vallás üdvhierarchiájában – a szentség állapotát megelőzi. Végre elkészültek a röplapok. Húsz példány jutott kinek-kinek, körültekintően hatékony elhelyezésre.
Lóránd válaszképpen vitt belőlük példányt Bécsbe, ahány helyre csak jónak látta.
*
Még egy akár társadalomtudományi, akár lélektani vizsgálatra bocsátható olyan ismertetőjegy, amelyet valamely tárgyilagos hitbölcselet ugyanúgy spektroszkópja alá vehet. A hit a kimondott szó erejében. A kiirthatatlan vakhit, hogy a kinyilatkoztatott igazság hályogot tép, bíborpalástot ránt le, jerikói falat omlaszt. Ez váltotta át pezsdítő könnyedséggé a szorongást. Ez adott különös belső egyensúlyt és szomjat további mámorodásra. Fokozódó bizalmat tehát a művészet varázsitalai, doppingszerei iránt, úgy persze, ahogy azokat Apollinaire Alcools-ja kínálta.
Így várták válaszunkra a választ közülünk néhányan Bécsből, ha nem – nem túlzok – az univerzumtól.
Fölváltva szavaltuk Majakovszkij Balra mars! című versét, melynek magyar átültetése azon melegében jutott el hozzánk, és a Saint-Merry muzsikusá-t, még abban az első fordításban, melyet A Tett – három évvel a korszaknyitó vers születése után – már 1916-ban közzétett, mondhatni, hogy valamiképp szintén azon melegében: hitet téve, hogy van közös jövő.
Egyikünkben sem merült föl, hogy a két vers ugyancsak ellentétes irányú utat kínál. Alig volt olyan út, nemcsak az ország határain túl, de a csillagvilágon is túl, amire vigyázó szemünket ne indulásra készen vetettük volna. Mikor legbuzgóbb a tanítvány? Amikor a legelvadultabban lázad.
* * *
[Szerkesztői jegyzet:
Az alábbi két fogalmazvány kétségtelenül ide tartozik, de nem illeszthető a három változat egyikéhez sem. Az első maga is változatnak látszik, a második – töredékes, befejezetlen – szöveg talán summázatféle lett volna.
1.
Az utolsó fogalmazványon, amelyet én láttam, csupa nagybetűvel írva ez állt: Magyar nyelvű Szocialisták Forradalmi Szövetsége.
Előtte pedig előbb egy, aztán két felkiáltójel: Várjatok hittel! Jelentkezünk újra!!
Tehát a mi részünkről: hit.
Lóránd megkapta a még mintaszerűen szép három első példányt s hozzá azt a megbízást, adjon belőlük egyet a csomag küldőinek, egyet-egyet pedig mindkét frakció vezetőinek. Ez utóbbiaktól véleményt is kértünk. Lóránd később a kihallgatása során azt ismételte, támogatást is kértünk. Ez nem áll. Még tanácsot sem, csak véleményt kértünk. Az első adandó alkalommal. Vagyis amikor elvált szülei között megint utazik egyet.
2.
A döntést rögtön a megvalósítás követte. Ez volt a könnyebb s egyben az egyedül lehetséges. A művészet dolgaiban is voltak ugyan forradalmi követelményeink, de forradalmi (művészien forradalmasító) alkotások? Amik messzehatóan testet adnának ha csak a dacnak bár, ami szembehelyez bennünket, mindennel, ami fönnáll? Az országon belül alig-alig hangzott el harcba hívó tiltakozás. Az újságok szerint a hatóság legbőszültebben a még mindig föl-föltűnő röpiratokat üldözte: az idegenből idevetett megannyi csóvát és bombát. A döntést ugyancsak gyorsan követő akció az volt, hogy gyulladjon hát végre itt bentről is egy kihívó csóva, azaz világító fáklya, bármi kezdetleges égőanyagból, mert hiszen…
Semmi sem segíti ilyesmiben a cselekedet túlértékelését úgy, mint a vele járó veszély megkockáztatása. Ezt mondhatnám annak magyarázatául, hogy miért csináltuk olyan gyorsan és olyan jó hangulatban azt a nevezetes kiáltványt, ami később valóban a rendőrséget a bikacsök, az újságírókat pedig a tollnak olyan túlzott forgatására késztette. A dolog már a kezdetén úgy]
* * *
Annyira mégsem törpíthetem meg a vállalkozást, amennyire az egyensúlyozás kívánná azért, hogy milyen óriásira fújta föl később a rendőrség. A nyomozás forráskutató pálcája itt találta meg eredetét annak a már komolyabb szervezkedésnek, amely később ebből a csoportból is toborzott tagokat.
Az út kanyarjairól vannak bőven beszámolók az ügyészség irattárában és a Munkásmozgalmi Múzeum emlékirat-gyűjteményében. Az előbbiek megbízhatatlanok; a nyomozó és ténymegállapító hatóságok, nem kell ismételni: a részletekben is a saját érdemeik fitogtatásául verik magasra a vállalkozás jelentőségét. Megbízható viszont Normai életirata; mindig jól röpítő emlékezete ezúttal is pontos, már csak azért is, mert ő lett aztán az együttesnek egyik legembertelenebbül megvallatott és már valóságosan is legnagyobb veszélybe került tagja; a két irányt legjobban egyesítő „aktivistája”.
Szerinte rövidesen már a háromszáz példányban sokszorosított röpirat hozta meg az igazi föladatot, azt a további gondot: hát most hova is helyezni ezt úgy, hogy hatásosan dörrenjen és repesszen. A különböző helyeken gépelt köteg hamarosan ott volt gondosan összecsomagolva Jarnó szobájában. A szétosztás teremtett némi szervezettségfélét, az addig elég laza baráti – illetve még csak barátkozó – körben. Most már úgy-ahogy felelnünk is kellett egymásért. Ez rejtelmességgel, olyasfajta vallásossággal lengte be az akciót, mint az a viatikumosztás, aminőt az ostyanyújtó áraszt. Így már egy ügyért is felelni kellett.
Bár a fogalmazás még játékszerű is lehetett, diákok közt szokásos (magasabb szintű) társas szórakozás, nem hiányzott belőle – Normai szerint sem – az a lutheri dac, hogy itt állunk, és nem tehettünk másként; de hát ez is igencsak fiatalos tünet: kiállni. Mellet mutatni: szívet, hitet.
Ebben már működhetett valami versengő, sőt önmutogató vágy: a férfi nem lapul; képesnek érzi magát. Ki-ki közülünk azt iktatta a készülő nagy igék közé, amiről maga akart legsóvárabban hallani igazi szent igét. (Ha az ügyiratok közt penészlik még példány, s van azon mondat a fölemelendő dózsai zászlókról, az nyilván az én részem.)
De hát hol kezdődik egy tett, társadalmian értve? Hol valósul ténylegesen bármily elszántnak szánt szellemi tény? A kiáltványok szétszóródtak, hasonlóan a bibliai vetőmaghoz. Barázdába, út mentére, sziklára.
Normai a villamos járművek kelenföldi műhelyében ezek eredményeként alakíthatott illegális sejtet. Másutt Markos „embere” munkások szerszámfiókjaiba, levetett köpenyeiknek zsebébe, a hivatalnokok mappái alá csúsztatta be az összehajtogatott papírlapokat. Jarnó a közkönyvtárak katalógusaiba. Wittmann a Csavargyár emeletére úgy tett rejtekhelyre egy csomagot, hogy a szél napokig fújt be onnan példányokat a műhelyudvarokra, még a másodszori rendőrségi kiszállás után is. Én maradék vidéki barátaimnak küldtem, a saját írásommal. A Jani fiúknak nem vittem, nem tudom, azért-e, mert már akkor sem volt elég példány. Vagy mert mégiscsak diákosnak, művészinek tartottam ezt a vállalkozást az ő komoly szervezeti életükhöz képest. Nekik ott Angyalföldön nem volt szükségük semmi fölhívásra vagy leleplezésre. Ismerték az „állapotokat” a saját tapasztalatukból. Ők voltak a tömeg; valamiféle restelkedés bujkált bennem, hogy én álljak ki szóra az ő nevükben. Én ösztökéljem őket arra a cselekvésre, amelyet a történelem, vagyis a fejlődés, azaz a jobb jövő rájuk ruházott; noha csaknem oly bajosan kifejthetően, mint a predestináció, de mégis végzetszerűen elkerülhetetlen, az egzegéták szerint.
Leérettségiztünk, és most már – megnézhettük magunk, az akkortájt terjedő szóval. Le voltunk érettségizve: le voltunk sajnálva, a kornak egy másik áttételes értelmű kifejezésével.
Szomorú társaság nyüzsgött az egyetemen, ezzel a semmi kenyérkereső szakmára nem képesítő papírral a zsebében. Idegében érezve, hogy a diplomával a kezében sem húzhat ki különb kulcsot az „életbe lépés”, a függetlenség, a kenyérkereset kapujához.
Szegivel együtt léptem be először a bölcsészeti fakultás előcsarnokába, a Múzeum körúton.
Én ide is – szándékosan most már – bátyám csizmájában, bekecsben az orosz ingem fölött. Ő kacsázó járással ugyan, de goetheien magas homlokától nyakáig omló göndör hajzatával.
Már a bejáratnál igazoltatták. Elkérték az irattáskáját. Kézről kézre adták Kurt Schwitters új verseskötetét (Georg Grosz dadaista rajzaival) és a Sturm legújabb számait. Szerencsére köztük volt Szabó Dezső új regénye is, a szerző dedikációjával.
Egyetemi leckekönyvem csaknem minden rovatát kitöltöttem, hogy milyen előadásokat fogok hallgatni, és (milyen) szemináriumokat látogatok, vagyis mire kérek majd professzori aláírást.
Egyetlen valamirevaló leckében volt részem, abban is inkább a széles folyosókon, mintsem a tantermekben. A nemzeti hovatartozásról nyertem elég mélyreható iskolát. Ezt akkor faji kérdésnek hívták. Még kerekebb megfogalmazásban: zsidókérdésnek.
Erről én kétoldalúan is nyertem előkészítő nevelést. Apai és anyai családom tűz és víz volt: ahogy egymást nevezték: fafejű kálomisták, búcsújáró pápisták. De szavaik – bármily ellentétes irányból hatoltak fülembe – egyben megegyeztek. Cecén Kálvin szürke fali képe alatt az Ótestamentum zsidó prófétái voltak az igazság forrásai, az ozorai színes Mária-képek alatt az Újtestamentum júdeai apostolai. Hogy élnek köztünk is elevenen zsidók, tizenkét éves korom körül tudtam meg.
Holott találkoztam addig is rengeteggel. Anélkül hogy különbözőségükre fölfigyelhettem, vagy arra bárki figyelmeztetett volna. A főúri nagybirtokot, az Isten háta mögötti pusztát, ahol nevelkedtem, bérleményben akkor a budapesti Strasser és König gabonaexportcég üzemeltette. Ügyintézői – irodistái, gazdatisztjei, de néha még botosispánjai is – külön kaszt volt, természetszerűleg; azaz társadalmilag is már. Mivel azonban földrajzilag éppúgy idegenek voltak (akadt köztük még bécsi is), őket, ha más nem, ez a különbség valamiféle népszerűség keresésére ösztökélhette: olyanformán, mint a parafa sisakos gyarmatosítókat és az emberiesség más misszionáriusait. Az embereket magázták, a gazdaság iparosainak kezet nyújtottak. Az ifjúság mezítlábasainak tisztelgő tömegébe főnökük, Fantusz úr pünkösdkor hagyományosan vadonatúj kétfilléreseket szórt egy szakajtóból.
Mikor a dombóvári gimnáziumból, elég zivataros események után, a bonyhádiba kerültem, rögtön az első héten olyan csúnya veszekedésbe sodort egyik osztálytársam, hogy bicskát rántottam rá. Ő maga mentett meg az ezúttal is fenyegető következményektől: osztályismétlő volt, híres verekedő, két évvel idősebb mindannyiunknál; fő kérkedése: járt már a helybeli bordélyházban is. A béke szentesítésére – szülei biztatására – meghívott egyik internátusi kimenőnk napján családja körébe is.
Később láttam én még Pesten is nem idegen parancsra, hanem némileg belső védekezésként is működő – tehát mintegy történelmileg kialakult – gettót. A város közepén, szemben éppen a Városházzal, az akkori Múzeum körúton. Pest folklórnevezetességei között tartottam számon. „Marokkóban vagyok!” – mondta az útiélményt hajszoló Paul Morand, amikor nem elégedvén meg az öngyilkosok emberbaráti védelméül a dunai hidak pillérére fölszerelt rács megszemlélésével, ide is elvezettem. A kórházak kerítette hatalmas udvaron valóban keleti meghittségben, a szabad ég alatt kalapáltak az aranymívesek, tömködtek matracot a tapétások, varrtak bundát szőrmések, adták, vették a használt ruhát, cipőt, sőt fehérneműt a gyalogkalmárok. Ilyen világ fogadott abban az egykapus, de mégis szinte piacnyi nagy belső udvaron, hova bonyhádi osztálytársam elvezetett, a katolikus templom tőszomszédságában, azaz ugyancsak a város szívében. Kisiparosok és kiskereskedők világa volt ez is, éppolyan ellentmondásosan zárt, akár a pesti: a kereskedők másutt egy-egy faluval kereskednek: ezek itt egymás közt adták, vették az árut – az iparosok is egymásnak dolgoztak?
A lebujszerű, mondhatni bebújszerű kis boltok fölött a fölöslegesen sok cégtábla. Nem volt könnyű dolgom velük.
A pusztai iskolából már az első év végén fő dicséretül azt vihettem haza: kitűnő olvasó. A tanyaiak rossz hírének cáfolatául apám minden utcai fölirat előtt megállásra rántotta a gyeplőt, főleg ha faluban élő rokonok is ültek a kocsin, s megvizsgáztatott: gyakoroltatta a tudományomat, illetve kérkedett vele. Nem hoztam rá szégyent, noha Tolnában akkor minden bolt fölött idegen családnév díszlett, nyelvbicsaklató sch-kkal, tz-kkel és egyszerűen ejtendő kettős w-kkel. De a keresztnevek rendre magyarok voltak, legfeljebb úgy szokatlanok, hogy megmosolyogtatók. Simontornyán a Dzsindzsa falurész Lichtenstein bácsija Manónak hirdette magát. Nem messze tőle a vaskereskedő közérthetetlen neve végén is Miksa állt, a derű sugaraként villantva oda a nagyon is közhasználatú Miska honiságát.
Bonyhád zárt telepén a cégtáblák nevének egy tagja se volt magyar, s fordított sorrendben álltak. A kínált áruk is németül. Volt héber betűs fölirat is.
Szórakoztató volt, nem riasztó. A teleptől jobb oldalra, a katolikus templomtól le messze az evangélikus templomig éppoly zárt nyelvegységben svábok éltek. A cégtáblák a városka többi részén sem kínáltak tán egyetlen magyar eredetű nevet. Az állomásról jövő főútvonal beszálló vendéglőjét ez hirdette: Gasthaus.
Medinán meg, ahol anyai nagybátyám tanítóskodott, szerbek éltek, éppily tömören, nemcsak vallásilag, azaz hitben külön a református magyaroktól, hanem beszédben is. Pusztai szolgálatának leteltével nagyapám legjobb barátja, még katonakori kenyeres pajtása, egy vend faluba települt.
Ezek akkor az én környezetemnek – apám családjában éppúgy, mint anyáméban – lényegileg mind magyarok voltak.
A nyelvészkedő hajlam elég korán megmutatkozott bennem: a környező falvak, puszták nevének szimatolgatásában. A Tyukod és Agárd nyomán máris kikapartam, miért kapta valaha épp azt a nevet itt a mai határunkban Tinód, Kakasd, Borjád, Bogárd, sőt Varsád, sőt több változatban Fürjed és Füred olyan helyeken is, ahol semmi alkalom fürdésre. Mert ott a d mögött a fürj-et rejti a történelem! És épp a Borjáddal összeépült Úzd: milyen állatokat takar az a konok helyhatározói d? Ott még a kisiskolás nyelvész firtatására is a múlt tengeréből a hajdan volt úzok emelték föl kezüket, a kunok, illetve besenyők „fekete”, azaz legrettegettebb törzse. Jelentkezésükkel az addiginál ugyancsak más hírbe keverték az én szűkebb szülőkörnyékemen túl az egész Sárközt, sőt Mezőföldet: a Balatontól a Dunáig nyúló, egykor lápos, mocsaras, most áldottan termékeny országrészt: Cece neve éppúgy e joggal nemigen emlegetett ősökre vall, akár azé a Szilas-Balhásé, amelynek a szomszéd Ozorán oly gúnyosan emlegetett nevében nem a bolhák lapulnak, hanem a turk-mongol Bálchász, ahogy nekem nem hiúságból, hanem földrajztanári buzgalomból később tüzetesen is elmagyarázta a falu nagy szülötte, Németh László édesapja, egyik határjárásunk során elvezetvén még ahhoz a dombocskához is, ahol egykor a vezéri sátrak álltak.
Tetszett nekem ez a tarkaság is. A múltnak ezt a mozaikszerűségét nem összevisszaságnak éreztem, hanem valamiféle demokráciának. Merő véletlenül, mert hiszen minden társadalmi alap nélkül, mindkét nagyapám rátarti magyar volt, az egykori juhásztörzsfő, a haza fogalma iránt teljesen közömbös tán még inkább, mint az a 48-as, aki Madarász József csendes híveként voltaképpen 49-es volt, trónfosztó, Ferenc József halála után is.
Az anyanyelveknek ez az egy keretben is éles különállása, az egykori törzseknek, fajtáknak – fajoknak – ez a már kibogozhatatlan szövevénye nekem tágasság volt. Ha van „gazdanép”, hagyományként az én örökségem az volt, hogy felelős jó érzéssel lépdeljek majd benne én is, megfelelve a tennivalóknak.
A nyakban visszagöndörödő fürtök, az ívetlen magas homlok alatt a már ifjan is szellemi életre valló arc, s főleg kesernyés vonalaival az ajka, a mély tekintetű szemgolyók, de jellegzetes nyakcsavarásai és hirtelen fejfölvetései is Szegit első pillantásra az akkoriban szép zsidó fiúk kategóriájába sorozták.
– Maga oda álljon! – mondta a fakultás előcsarnokában a kapu alján igazoltatók vezetőféléje.
– Mit csináljak? – kérdezte sértődötten Szegi.
– Azt, hogy először is pofa be, és odakotródsz.
Szegi nem volt zsidó.
Emelt egyet a fején, és a körünkben annyira ismert, hogy utánzásra is méltatott büszke testtartását lépteibe is átsugároztatva megindult az ünnepélyesen széles márványlépcsők felé.
Az igazoltatók egy markosabb – mintha csak erre a részletmunkára beosztott – tagja lépett utána. Vállánál fogva maga felé pöndörítette barátomat, kezét teátrális arcütésre emelve.
– Nem hallottad? Mars a falhoz!
Álmomban sem – vagy legfeljebb néha abban – voltam olyan karakán verekedő, ahogy rólam, tán somogyi, tolnai kiejtésem tartozékaként, csoportunkban is terjedőben volt. Iszonyodásom a föltűnéstől erre a térre is kiterjedt. Hiúságból, vagyis végszükségből verekedtem. Anyám nagyon is belém gyúrta, mit gondoljak az ozoraiak megyehíres legénykedéséről.
Képtelenség volt, hogy arrább lépjek. Vagy hogy csak csitítóul álljak Szegi és támadói közé. Kiigazítsam a tévedésük. De hisz azt Szegi is megtehette volna indexe puszta fölmutatásával.
Szabadgondolkodás dolgában Szegi rajtam is túltett, főleg annak akkor legjellemvizsgáztatóbb ágában, a születési és származási jogok tagadásában. Az én – nyilván dombóvári nagybátyám atyáskodó liberalizmusának hatására is kialakult – idősebb testvéri közösségszemléletemmel szemben az övé harcias volt: támadó filoszemitaság.
Valamiféle viszonzás fűtötte? Hála? Szerepelhetnék? Barátai, főleg barátnői között alig akad nem zsidó; vagy – mert már ez is terjedőben volt – nem zsidónak számítható. Nemegyszer ezek intették le túl heves kardforgatását.
De megcsapott azért bennünket is a kísértés. Méghozzá kettesben, ahogy egymáson azonnal megállapítottuk a ragály leprafoltjait.
* * *
A kereskedők tiszteletében nőttem föl. A hősök, a vállalkozás lovagjai közé sorolta őket már kora gyerekkori képzeletem. Mennyi veszély között hozták, vándorbotjukba rejtve, Európába a kínai selyemgubót; teveháton zötykölődve az arab kávét, és vitorláson kuporogva az óceáni szigetekről a fűszert. Nemcsak a könyvek és nagyanyám egyéb vasárnapi olvasmányai, oktatóan elejtett mondatai szolgáltak példával. A csorda- és nyájőrző kutyák, a szérűn vigyázó vérebek ritkán végeztek olyan világra szóló, dühöngő csaholást, olyan vicsorgó sereglést, mint mikor a pusztába ereszkedő úton a távoli falvak vándorkereskedői legyalogoltak, hátukon – jobban mondva a nyakukban – akkora batyuval, amely a sivatagban imbolygó tevék terhét idézte.
A biztonságosabb s egyben forgalmasabb helyen állapodtak meg, az iparosműhelyek közelében. Megvolt az oka, hogy miért épp nagyanyám udvarocskája előtt. A kuvaszok marta, az apostolian hosszú botot a kerítéshez támasztották. Terhük jókora ponyvába volt batyuzva. Ez szolgált most árukirakatul, szélesen a földre terítve.
Bicskák, zsebtükrök, színes kendők, sípok, körfésűk villogtak és tarkálltak. A mi tátott gyermeki szájunk elé az elérhetetlenül messze világ csodagazdagsága tárult ki. A fölnőttek elé, amit szemük, lelkük kívánhatott. A kereskedők magukkal hozták, amire előző útjukkor rendelést kaptak vagy vágyat észleltek.
Elmenet batyujuk nem lett kisebb. Sőt nemegyszer ugyancsak terjedelmesebb. A vásár legnagyobbrészt a cserekereskedelem módján folyt. A batyu alját most tollpihe feszítette a jobbik esetben, mert hisz az nem volt súly. De duzzadt ott szütyő liszt, szemes kukorica, köteg szösz; s kilószámra a rongy, amit a lányok szalagra hasgattak s fölgombolyítottak a fuvallatkönnyű selyemkendők fejében.
Az új fölcsomagolás előtt hol is pihenhettek volna meg a középkori viszontagságoknál alig kevesebbet vállaló, de vitézi hűhóban már nem képzeletindító kereskedők? Nagyanyám házeresze olyanféle erőgyűjtő állomás volt számukra, aminőt a karavánszerájok és az eldugott kis öblök kikötői nyújtottak szakmai eleiknek; azon az alapon, hogy ott minden nép fiai megkapták azt.
Megmosakodtak, ettek; a saját szokásrendjük szerint. Emiatt itt senki nem nézett a falatemelő körmükre, szokásaikat itt senki nem furcsállotta. Nagymama Pesten mindvégig egy bajor eredetű (és nyelvű) családnál szolgált, de lánybarátnéi közt volt még olyan is, akinek a háziasszonya török konyhával táplálta a bosnyák urát. Nagymama kikészítette a serpenyőt, s rábízta az alkalmi vendégre, hogy vajjal süsse a tojást, mert még meleget is kínált nekik. A pusztában csak katolikusok éltek. Az egyetlen református család valamiképp amúgy is tisztátalannak számított, nemcsak a böjtnapokhoz nem igazodó tűzhelyével és a szentkép nélküli falaival. A vendég így – tisztelgést követő feszület és vérző Mária-szív híján – a szobában is fején tarthatta a különös (bársonyszegélyű) kalapját. Itt az ószövetség levegője szaglott; nagyapa gyermeki füle a próféták dörgedelmeit némiképp a gyászos magyar múlt emlékeiként is őrizte, s ha évődött is néha a vendéggel, azt ateizmus sugallta tapintattal persze, lévén ő a házigazda.
Simontornya főutcája a Szentháromság tértől a Klastromig a csodabatyuk megszázszorosult világa volt: kirakat mellett kirakat, már szakosított sorrendben. Itt csupa kabát, kalap és cipő; ott fazék, lábas, permetezőgép és eke, amott rizs, kávé, süvegcukor, tea és Kelet minden kincsei. Bent a helyiségben nappal is félhomály. A vevők az árut kihozták az utcai fénybe, ott nézték, tapogatták, folytatták az alkuvást.
Miért is nem mentünk be mi, gyerekek, ide soha – azaz miképp is mehettünk volna oda be valaha is, ha épp nem valami rövid megbízással. Lassítottam az ajtó előtt, benéztem, s mentem tovább, abbahagyva a lassítást. Két szomszédos üzlet cégtábláján ugyanaz a családnév húzódott (hosszan), más-más utónévvel. A tulajdonosok testvérek lehettek. Közös volt a két ház udvara is. Nyaranta ide nagy rokonsereg gyűlt, gyerekek is. Fürödni együtt vonultak le a Sióhoz, holmival fölszerelve, mint egy kis karaván. Együtt és külön táboroztak le.
A két üzletház hátsó udvara az akkor még cigányok lakta Vár soha föl nem söpört terére, azaz szeméttelepére szolgált. Ádáz karikaversenyeink nem csak kiáltásainktól hangos pályájára. A karikák hordóabroncsok voltak; ütőjük a helyi divat szerint nem fa-, hanem vaspálca, hogy jól hangozzanak. Hogy a játékárugyárak is készítenek ilyen hajtókarikát s hozzá színes hajtópálcát, mégpedig az európai divat mintái szerint, arról akkor értesültünk, midőn a térre szolgáló egyik hátsó udvar kiskapujánál ilyennel fölszerelve jelent meg egy korunkbeli fiúcska, szép öltözetében is nagyanya formájú hölgy kíséretében. Karikázott ő is, de hogy miképp s meddig, nemigen tudtuk; nem figyeltük. Vad vágtáink velünk a Várat keringtették. A fiúcskát mindvégig szemmel tartó asszony egyszer csak, rögtön megfeddően azt kérdezte tőlünk, miért nem adunk helyet magunk között (s tán egyben a téren) a kis védencének. Aztán olyat mondott még, ami társaimat a csodálkozás összetekintő nevetésére bírta, bennem pedig tartós emlékké rögzült. A többször megismételt mondat az volt, hogy a kisfiúból püspök is lehet, sőt pápa, római pápa. 5 Ez az első világháború kitörésének nyarán történt. Évtizedek múlva, amikor már be-beléptem a homályos üzletbe, megkérdeztem, mi volt értelme annak az emlékezetembe oly kitartóan befészkelődött mondatnak. A klastrom egyik hittérítő buzgalmú ferencese (s egyben közkedvelt vasárnapi szónoka) anyámat is megkereste, hogy sivár protestáns létszemléletét a gyónás és áldozás boldogságával megismertesse. Ő járt – járogatott – a kettős üzletházba, különösen a fiatal lelkek megüdvözültetésének céljával. Ért-e el sikert, vagy csak magvakat szórt el – az eset veleje, hogy így alakult akkor a felekezetek viszonya egymáshoz; a megoldást kereső látószög a vallás volt, s nem az eredet.
Az ozorai nagykocsmában nyüzsögtek a kereskedelmi képviselők: a külföldi gyárak árukínálói, pesti lerakatok jó beszédű utazói. Ozora pusztaközpont volt, de vasútállomás nélkül, ott kellett éjszakáznia annak, aki a kínálmányaival a környéket be akarta járni. Volt este, hogy öt-hat szállóvendég is osztotta, cserélte a kártyalapot és a napi tapasztalatot. A nagy (még hercegségi) beszálló gazdája, vagyis apám húgának férje, a már említett Raisz Károly nagybátyám, a fehér abroszos teremben teríttetett nekik, a jobb iparosok meg a tanult emberek asztalai közé, s maga is közibük ült, a kifogyhatatlan adomák szikrázó légkörébe. Ha másutt nem, az ajtó mellett számomra is akadt hely ebben a mindig jó hangulatú teremben. Szívtam a csípős szivarfüstöt, a savanyú sörszagot: fülem és agyam üdülve szedte magába a szavakból azt, amit megértettem. Ezekre a felnőttekre fokozott érdeklődéssel (és tisztelettel) néztem: távolról jöttek. Boldogan nyargaltam, ha valahová elmenesztettek.
„Mi kereskedők…” – ez a mondatkezdés ozorai ajakról is tekintélyt igénylően hangzott. Ahogy a jegyző, a doktor, a kántor, a jószágigazgató neve mögül, akként Hamar úr neve mögül sem maradhatott el az úr szócska, még ha távollétében emlegették is. Hatalmas üzlethelyisége, melyben a lószerszámtól és liptai túrótól a keményített ingig és hajpomádéig az ozorai szem, száj mindent meglelhetett, a még hercegi építtetésű beszálló folytatása volt, azzal közös udvaron. Hamar úr a sáros udvarra érkezett lovak s oda hirtelenében lerakott ládák és zsákok közt is abban a fajta lakkcipőben járt, amelyben három házzal arrébb a maguk – már emeletes – gabonakereskedésében a Braun család felnőtt tagjai. Hamar úr örmény származék volt, s erre tartott is, kiigazítva neve értelmét, valahányszor azt valaki eredendően magyarnak vélte. Ám azonközben éppoly rátartian magyar függetlenségi érzésű volt, akár udvarszomszédja, a már megemlegetett nagybátyám, az az Illés Erzsébettel házasult Raisz Károly, aki okmány alá, azaz hivatalosan aszerint írta nevét Raicsnak, Rajsznak, majd Rajznak, ahogyan azt az irat elején maga is olvasta. Volt egyáltalán magyar nevű kereskedő? Aki csak elemit végzett, azaz csak magyar betűalkalmazást tanult, nyelvét törte, ha a falusi boltok cégtábláin akár csak egy Schweitzert el akart fennhangon olvasni. Bent, mihelyt élőszóra fordult a beszéd, magától értetődően tűnt el minden választóvonal, és simultak még a Lichtensteinék is Lestyánná. Ha ugyan nem kaptak még kis előkelőbbségi aromát, holmi úrias stichet.
Schlésinger Imre a becézésig szerette húgait meg a szüleit, és azok is őt. Úgy volt hódolója, lekötelezettje a családjának, hogy büszkének kellett lennie rá. Dédapja vagy szépapja csodarabbi volt még Litvániában, egy nagybátyja csodás sikerű bankár San Franciscóban. Braun József családfáján is ragyogott a múltban egy bölcs pap és a jelenben egy világhíres bécsi orvos. Ezekre néztek. A lenti ügynöki sors átmenet volt.
A Munkácsy utcai gimnáziumban az egyik óra elején listába írták a tanulók szüleinek foglalkozását. – Kereskedő – hangzott valahol az első padban. Majd rögtön helyesbítve: nagykereskedő.
Fölemelkedtem ültömben, fokozott tisztelet hajlítgatta a fejemet, hogy meglássam, ki az a szerencsés származék.
Paszternáknak hívták. Illett hozzá, az egyenes gerinctartásához még a csaknem lenszínű szőkesége.
Kialakoskodtam, hogy hazatérőben mellé, azaz a csoportjához csatlakozhassam, noha az én rövidebb utam a Szondy utca volt, az övék meg az Andrássy út.
Beszélgetésükbe nem tudtam belefűződni. Évtizedek múlva merült föl bennem, s állt rendbe – egyéb emlékek hívószavára –, hogy miért nem lehetett hozzátennivalóm az ő – a mienké mintájára – öntudatos, egy téma körül csapongó társalgásukhoz. Noha ők is megállapodtak egy kis utóvéleménycserére – és bakfisnézésre – a Bajza utca sarkán, a magán-leányiskola előtt.
A gimnáziumból kereskedelmi iskolába átkerülni: ahogy a rostán átesik a hibás meg a törmelék. Én nem így voltam. Schlésinger Imrének (nála alig idősebb) nagybátyja kereskedelmibe járt, majdnem megbukott, olyan óriási volt a tananyag földrajzból. Lapoztam az iskoláskönyvét – útikalandok sorozataként olvastam. A Munkácsy úti gimnázium előkelősködő aranygyűrűsei után az Izabella utcai iskolának már a diáklármája, a kamaszillata is nekem valóbb volt. Holott mindkét iskolát Pest jellegzetes kereskedő-városrészének fiai töltötték meg. Épp csak az előbbit a nagyvállalkozók világa vallotta a magáénak, az utóbbit meg az a réteg, amelynek messzire rajzó előhadaival a pusztákon, a földre terített ponyvák mellett, s aztán az ozorai beszálló kocsma fehér szobájában lett ismerkedésem.
* * *
Ozorán a falu külsőbb részén, szorosan a parasztházak közé épült – azoknál semmivel sem magasabbra – a zsinagóga; pusztán a stílusa révén bámultatta meg magát velünk gyermekekkel is: ablaktalan homlokzata kétoldalt lépcsőzetesen fölrakva szűkült háromszögbe, akár az asszír–babiloni templomok. Száz-kétszáz lélekre rakták föl, még a kiegyezés előtt. Most az a tíz hívő sem gyűlt össze péntekenként, amennyivel istentiszteletet engedélyez a rítus.
Pincehelyen, azaz Görbőn ugyanígy. Nem nyílt meg a cecei hitközségnek az az irigyelt színvonalú iskolája sem, ahová – a német nyelvű kurzusok miatt – a falu lateinerei is beírattak gyerekeket. A nagy udvar végén üres volt a mindössze egyszobás házacska, a láthatóan koldusként vándorló szikár szakállasok szállóháza. Család egy sem költözött el. Tovaköltözés hűvöse volt mégis a levegőben. A középiskolát végzett fiúktól külföldről jött a levél. Az élénk szemű lányok nem a boltokban serénykedve várták ki a férjhez menés idejét. Az ajtónyitást jelző csengők szavára a pult túlsó oldalára kedvetlen öregek jöttek ki a hátsó lakószobából.
Lusztig – tavaly még – belépőt szerzett a Dohány utcai zsinagógába; híres kántor énekelt, külföldi. A díszhelyről fölállt egy törékeny testű tábornok, gazdag arany zsinórzatú, arany rangjelzésű egyenruhában; ő vezette végig a vendéget a kétoldalt fölsorakozott szalonkabátok közt. Mint egy ostromlott várban a messzi testvérek követét. Ahogy énekelt, azt kellett gondolni: ilyentől omlottak le a jerikói falak.
[Szerkesztői jegyzet:
Hogy mi lett volna az itt megszakadó rész folytatása, arra hézagosan bár, de következtethetünk I. Gy. följegyzéseiből.
Egyik jegyzetlapon ezt olvashatjuk:
„A faji kérdés az egyetemen
Szabó Dezső úgy védte fajtáját, hogy nem merte kimondani, van-e még ilyennek nevezhető nép.”
Ide illeszthetőnek látszik egy másik följegyzés is:
„Schlésinger egyszerre Szabó Dezső! És a zsidó szavak a proletariátus nyelvében. Isten kiválasztott népe – a proletariátus.”
Végül: mintha a fejezet lezárását tartalmazná az alábbi két vázlat:
1.
„Vita – végre nem elvont, hanem nagyon is gyakorlati
Az igazoltatások barbár kori módja: a férfi nemiszerv fölmutatása.
A Római parton – a fürdőzőket. Ivás.
Gyerekek is az igazolók közt. Szántó Imre [Olvashatatlan szó, A szerk.]
Előjött a kérdésekkel. Követni kell-e a hagyományt. Az asszimilálódás nagy kérdése. Gyerekeinken vagy már magunkon.
Nagy vita: vallási, freudi oka volt-e a circumcisiónak vagy élettani, biológiai, egészségi óvintézkedés.
Mózes könyve – mit lehet megenni.
Ahogy ebben a lányok is részt vettek.”
2.
„Az egyetemi társaság. Szegi zsidóvédő ügyeletet szervez. Jó mag lett, ide állhatnak, akik – humanisták.
Idézet Sinkó könyvéből. Lukács a hitről.”]
* * *
Az egyetem szintje szédítően esett, szoros közlekedőedényeként az egész szellemi életnek. Szerencsés jelenség is lehet egy tanintézet színvonaltalansága. Ha amire oktatnak: bárgyúság. A pesti bölcsészkar nem tartott itt; a laposság, az üres közhelyek szintjét igyekeztek tartani, akikben volt hiúság és szemérem. S maradt még egy ilyenfajta előny. Tanár és diák alig ismerte egymást; jóformán a vizsgákon látták egymást szemtől szembe. Így az előadásokat szemeszterszámra el lehetett potyázni. Harminc át nem üldögélt óra anyagát egy fél délelőtt be lehetett vágni a tankönyvekből és a jegyzetekből.
* * *
Az egyetem – már a különben hideg lehű épületben való bolyongásom – igen jó hatással volt rám. Nem remélt módon fölszabadította a szellememet; agyamnak, de még nyelvemnek a forgását is. Ez az egész?
Az előadások lélekerősítően gyöngék, színvonaltalanok voltak. Fölemelők tehát (a tartalmatlanságukkal) még olyan fatuskó számára is, aminőnek vidéki voltomban én mind az ideig kitartóan – mintegy hűségesen – hittem magam.
A tantermekben akkor még csak igen foghíjason sorakoztak a padok. A kollokviumok elfogadásában a karhatalmak véleménye számított annyit, mint a tanároké. Folyt vizsga úgy, hogy a kérdezettek dekorált egyenruhában ültek székbe, s fehér tollas tiszti sapkájukat az asztalra tették.
Szegi és Genthon példájára én is fölvettem Heckler Antal szemeszterét a gótikáról. A vetítések homályosak voltak, Kozroé perdöntő csészéje csak nem jelent meg a vásznon. A sötétben a hosszú mondatok tartalmatlansága érzékelhetőbb volt, mint világosban.
Beöthy Zsolt neve megtöltötte a nagy előadót. Már a nyolcvan felé járt, a következő évben meg is halt. Ez volt az utolsó előadás-sorozata; Petőfiről, a közelgő századik évfordulóra! Egy személyben mint író, tudós és esztéta az összes művészi ág nevében készült föl, hogy a költő méltó koszorút kapjon.
Egyenes derékkal ült, nyolcadrétre vágott papírlapjairól lassú tagolással olvasni kezdte, mivel áldotta meg a természet és a történelem a compartimento Toscaná-t. Szőlőt, gabonát, olajbogyót termő völgyeiben az Arno kanyarog, az Appenninek havas csúcsai itt csaknem kétezer méterig ostromolják az eget, Siena, Pisa, Ravenna, Bologna tündöklésével versenyezve küzdötte első helyre magát Firenze, mert ott egyesült legharmonikusabban a természet szépségével mindaz a szépség, amely az ember teremtőképességének köszönheti létét. Aki áthaladva a Piazza della Signoriá-n fölmegy a Palazzo Vecchió-nak a XIV. és XV. század folyamán épített csaknem százméteres tornya tetejére, és lelki szemei előtt a múltat, a testiek előtt a távolibb halmokat, majd a közelibb épületeket vonultatja el.
A végtelen hosszú földrajzi leírás voltaképpen egy hasonlat volt. E kápráztató látványhoz mérhető történelmi és művészeti csodákkal ismerkedhet meg az, aki Petőfi műveinek magaslatából néz szét a magyar ezernyolcszáznegyvenes évek világán. Ámulva hallgattam s jegyeztem, végül persze csak azért is, milyen műsorszám lehet ennek fölolvasása Szegi lakásán vagy valamelyik szakszervezeti helyiségben, valamelyik „dada” matinénkon; ha ilyenre fordult a hangulat, alig maradtak már el a Cabaret Voltaire szellemétől.
A nyári letartóztatási hullám után megnehezült, hogy a szakszervezetben verődjünk össze.
A marxista tanok a rendőrségre is hatottak, a fizikai munkások szakszervezeteit fokozottabb szigorral ellenőrizték. A vasasok központjában – nyilván a közismert plakát, a vörös kalapácsos ember emlékéül – az összejöveteleken, ha más nem, besúgó és titkosrendőr mindig volt annyi, amennyi az előadás megkezdéséhez kellett.
Óvatos lett maga a vezetőség. Hárította, amennyire csak tudta, hogy megrovást, eljárást kapjanak.
Még az Almássy téri székházból, a varrómunkásnők otthonából is kinéztek bennünket. A terem hol foglalva volt, hol javítás alatt. „A szaktársnőket ez nem érdekli.”
Ha többen odagyűltünk, kiríttunk a környezetből: férfiak voltunk, és nem „munkáskülsejűek”.
A nem kétkezi munkásokat akkor még fejmunkásoknak hívták. Köztük, a mérnökök, orvosok, hivatalnokok újratámadó egyesületeiben nemigen akadt meg rajtunk a szem, legfeljebb némelyikünk diákos hányavetisége miatt. Lebeszéltük Neyről a lavallière-nyakkendőt, Szegit és Rosenberget a kassákos, illetve Liszt Ferenc-es hajviseletről.
A MOSZ – a Magánalkalmazottak Országos Szövetsége – félévenként erősödve végre az Eskü tér egyik nagy bérházának második emeletén állt talpra. Itt már MMSZ-nek – Magyarországi Magántisztviselők Szövetségének – hívták.
Az egyetemtől ez alig egy futásnyira esett. Helyiség bőven, üresen, már déltől fogva nyitva; bejárat az Erzsébet híd népforgatagából, minden feltűnés nélkül tehát.
Akadt volna egy nyomorúságos luk (hetente néhány órára) a MIMOSZ-nak, a Munkások Irodalmi és Művészeti Országos Szövetségének Diófa utcai helyiségében; Menczer tárgyalt a Progresszív Diákok Szövetségének két „erősen köztársasági” vezetőjével, de ezek székhelye egyelőre egy cselédszoba volt.
*
Rejlett szerencsés elem ezekben a változásokban. A bukás után a szakszervezetek, kifelé legalább, ellenálló harcot hirdettek, szellemi toborzást. A holnap még a ma üldözöttjeié lehet. S valóban, úgy tetszett, mintha újra lehetett volna rakni a szellem erejével a védfalakat; a hívó szóra a helyiségek esténként benépesültek. Aztán elnéptelenedtek. A vezetőség mégis csak a saját stallumainak megtartásáért, a munkásönsegélyező vagyon visszaszerzéséért folytatott afféle alkotmányos küzdelmet.
Kongtak hát a termek, s minden új tagot örömmel fogadtak. A magántisztviselők Eskü téri székházában is. Peyerék lelkes híveként az ügyintéző azt se bánta, ha Lázár elvtárs helyett Lázár úrnak szólították. A gömbölydeden is fürge prokuristák szabványképe volt. Markos puhatolódzására még ő beszélt rá bennünket, hogy a szabók és a fások helyett itt váltsunk eszméket, ebben a megfelelőbb miliőben. Könyvtár, helyiség, fűtés, mind valóban megfelelőbb volt. De a miliő az emberekre is vonatkozott, az idejárók ruházatára, szellemi színvonalára.
Első előadásainkra ő maga, Lázár is beült. Eleve elfogadva, hogy saját kezdeményezésű műsoraink legyenek.
Ezek programpontjai azért gyakran alakultak aszerint is, meddig maradt köztünk az „elnök szaktárs” vagy Kertész Miklós, az első titkár; vagy bárki, akit felügyelőfélének véltünk tekinteni. Rendőrtiszti felügyelet itt, e nem „munkáskülsejűek” látogatta előadásokon nem volt. S mintha a besúgók és a ténylegesen titkos titkosrendőrök is azzal a közellátással értelmezték volna a diktatúra alatt hallott marxi jeligét, hogy forradalomra csak munkások készülődhetnének.
Beiratkoztunk, tagsági könyvet kaptunk. A tagdíjfizetés kis kockáiba beütve a gumipecsét: munka nélkül. Ez az óvatos Rosenberg ötlete volt. Mint munkanélküliek álló nap ott lebzselhettünk akár a folyosókon. Már nyitás előtt ott ácsoroghattunk az Eskü téri ház kapujában, ott kószálhattunk a hídfő kis parkjában, aszerint, hogy esett-e az eső, vagy sütött-e a nap.
Annyi találkozót adva, amennyit akartunk. Már az egyetemi lukas órákat is itt töltöttük. Ide hordtuk az Egyetemi Könyvtárból az olvasnivalót; az írásbeliek elkészítésére is akadt csöndes sarok. Szellemi alagút alakult ki az egyetem és a MMSZ között, és nékünk egykettőre az utóbbi lett az igazi alma mater. Az egyetemen mi figyeltünk a dobogóra, itt mi álltunk a dobogón. Így már az egyetemen – a széles folyosóknak kupaktanácskozásra oly alkalmas ablakmélyedéseiben – az volt a gondunk – a tanulnivalónk –, hogy mit beszélünk majd odaát. Ott vizsgáztunk hovatovább naponta abból, milyen a korszerű, a vérbeli: a kihívásig független akadémikosz.
*
A filozófiát Kornis és Pauler adta elő.
Kornis prédaéhes, élveteg szeme úgy állt meg rajtam, hogy azt hittem, emlékszik ő is, milyen körülmények közt volt alig negyed éve az érettségi biztosom. Előadóként is tetszelgett, hatalmaskodott. Jó hírként az terjengett róla, hogy iszik, nők után jár azon csuhásan is.
Pauler Ákos ülve beszélt, jegyzetek nélkül, de mereven maga elé tekintve. Sok tanár még úgy adott elő, hogy a saját (ifjúkori) könyvében lapozott, hosszú részleteket olvasott föl belőle. Pauler mintha emlékezetből mondta volna föl, amit nyilván nem először kívánt közölni. Kikkel is? Apja híres historikus volt, nagyapja igazságügyi miniszter. Ő maga agglegényként élt, matróna anyjával, s annak – nevelőnőjével! Ezek világának beszélt, nem az évente újratöltődő teremnek. Most ennek köszönhette azt a népszerűségét, hogy haladó. Róla az a hír járta: a tüntetni akarókat úgy utasította ki, hogy ezúttal fölállt, mutatóujja szoborként az ajtó felé, tekintete a mennyezeten, de arca pírban. Fölháborodásában vajon, vagy esetlen zavarában, hogy szembe kellett néznie a világgal?
Alig sejthette, miért épp az ő előadásain van annyi tömött sor, olyan nyüzsgés előtte, utána a folyosón. Markos odáig ment, hogy orosz ingben ült be hozzá a tanáriba konzultációra. Volt hadifogolynak vélte, akinek azóta sem telt megújítania a ruhatárát. Helyeselte Markos gondolatát, hogy a diákság önálló – önmívelő – folyóirat gondolatával foglalkozzék. Megmosolyogta a tervet, hogy a címlapon a Logosz görög betűkkel legyen nyomtatva, de elfogadta az érvelést, hogy úgy jó a címlap, ha föltűnő, s különben is, azt a szót könnyű kibetűzni.
Markosnak nemcsak folyóiratalapítási terve volt (ahogy Szeginek is) az új tendenciák összefogására.
Határozottabb keretet akart adni a vitáknak (eszmetisztázásoknak), melyek az egyetem folyosóinak ablakmélyedéseiben és az előadásoknak (eszmeterjesztéseknek), melyek a Magántisztviselők helyiségeiben folytak. Meg akarta szervezni a felszólalásokat is: kikapcsolni belőlük az esetlegességet. Rálelt egy ifjú színháztudósra, aki ismerte a német és orosz kísérleteket: szcenikai hatást érvényesíteni akár a szabadtéri népgyűlések megrendezésében.
Azon orosz ingesen ott szemben Pauler szobája folyosójának ablakmélyedésében fogadta, akikért üzent. Nem hasztalan. Alig győzte húzogatni zsebéből a papírszeleteket, hogy kit milyen előadásra milyen minőségben osszon be. Hogy megmaradjon a vonal világosan; anélkül hogy szembetűnő legyen!
Hivatalos beszámoló maradt arról, hogy munkája eredményes volt: saját szava szerint „ígéretesen” indult. A bírósághoz – a budapesti büntető törvényszékhez – később áttett rendőrségi nyomozat jegyzőkönyvei szerint már az év kora őszén az MMSZ Eskü tér 5. sz. alatti székházában a következő előadások hangzottak el, „átlag 40–50 ifjabb korú személy” előtt: Menczer Béla: A mai Európa kialakulása, Jarnó József: Dosztojevszkij, Kulcsár István: Hindu filozófia, Szegi Pál: Walt Whitman, Rosenberg Vilmos: Bevezetés az integrálszámítás időszerűségébe, Markos György: A kozmikus kultúra, Mezei Árpád: A kultúrfilozófia időszerű kérdései. A jelentés nem említi a tán legpezsdítőbb hatású előadást, Künzler Tiborét, a Determinált jövő-ről, sem azt, amelyet Adler Sándor tartott ezzel a címmel: Nem, nem, Soha!, vagy Igen, igen, Örökre! De hosszan ismerteti a bizalmas jelentés a „különösen népes” előadóestet, mely Az új művészet bemutatásá-ra szerveztetett többek közt Szegi Pál és Németh Antal szavalatával, Fitos-Fuchs Ernő (és szerzőnk)6 szövegolvasásával, majd végezetül hegedű- és csellóduóval.
Hangzott el egyéb is, főként a lépcsőházban s a folyosókon. De a beszámoló ekként is adat arról, hogy együttes tevékenysége mégsem volt – már akkor, a kezdetén sem – annyira mentes besúgóktól és fizetéses megfigyelőktől, mint ahogy ők vélték, az eszmék tisztázói és terjesztői.
* * *
[Szerkesztői jegyzet:
I. Gy. a föntebb olvasható részletet más megfogalmazásban is elkezdte papírra vetni. A tartalom lényegében azonos, de a megközelítés – s vélhetően az irány is – mintha különböznék. Indokoltnak látszik tehát a töredékben maradt változat ideiktatása.]
A Pauler-óráknak és a folyosói ablakmélyedéseknek – látogatottságát váratlanul megelevenítette Markosnak a ráadásterve. Hogy a Magántisztviselőknél eladdig igen esetleges találkozásokat is valamiféle keretbe kellene foglalni. A Duna-parti MMSZ és a Múzeum melletti fakultás közt a távolság nem több, mint amelyen a görög bölcselet igazi – utcát is járó – hősei egykor Akadémosz kertjében még eleven vérű Akadémiát létesítettek.
Hallgatóság már bőven lett volna a MMSZ helyiségeiben – minden odaruccanásunkkor magunk is tapasztalhattuk. Odaszívni a többi szervezetből a legjobbakat, az sem tetszett már körülményesnek.
De a legkedvezőbb föltétel: ilyenféle ifjúi hév fűtötte tanintézmények számára a tanítványok toborzásánál is hamarabban megy a tanerők verbuválása.
Markos nem győzte húzogatni zsebjeiből a papírdarabokat, hogy kit milyen előadással hova osszon be.
A Pauler-teremmel szemben lévő ablakmélyedésben fogadta, akikért üzent. S akik önként jelentkeztek.
Már nemcsak előadást tárgyalandó. A jelentkezők nemcsak tudományos, nemcsak nyilvánosságnak való tudnivalókat hoztak. S közöltek Markossal, majd persze velünk is, közénk vegyülve.
Csodálatra érdemes összefüggések derültek ki.
* * *
De gustibus non est disputandum. Hogy valaki non est disputandum, arra Pauler Ákos formálgatta az én agyamat a Múzeum körúti egyetem nagy előadójában, a kanti etika alapfogalmainak magyarázása közben. A nevezetes kategorikus imperatívuszok is vitathatatlan: a priori, vagyis az emberi természetben rejlő (okfejtés nélkül is megálló) törvények.
[Szerkesztői jegyzet:
A fogalmazványtöredéket tartalmazó papírlap alján odavetett vázlat mutatja, hogyan folytatta volna az író a Pauler Ákossal kapcsolatos gondolatsort:
„Bandában ültünk, s fölényesen összekacsintottunk. Lukács Györgyöt olvastuk. S a relativitásnak akkor még viszonlagosság nevű előszele már befújt az ablakon 1921 őszén. Nevettünk persze. S most itt”
Ide szánhatta I. Gy. ezt az ugyancsak töredékes feljegyzésben rögzített gondolatot is:
„Pauler – akár a többiek – helyettesített!
Volt más oka is, hogy nem tölthette meg Pauler a jelenlétével a nagy előadót, ahogy tán megérdemelte volna. Mint annyian az akkori tanárok közül: más helyén ült.
Más helyén ült ő. Járt volna neki is hely. De”
A jegyzetpapírra vetett vázlatokból, gondolat-sűrítményekből több-kevesebb biztonsággal kikövetkeztethető a fejezet egy másik megíratlanul maradt része is. Ezt próbálom az alábbiakban rekonstruálni.
A cédulák számozatlanok. I. Gy. legtöbb esetben csak annyit írt jelzés gyanánt a papírok valamelyik felső sarkába: A Szentlélek karavánja. Így a csoportosítás szükségszerűen – kényszerűen – önkényes.
1.
„A szeminárium lényege: a tanár témát oszt, előadóvá üti diákjait. De a témát maga választja. Itt mi magunk termeltük ki a témát, s lettünk fiókprofesszorok – percenként átalakulva. Kis professzorok vitáztak, egymást tanítva tanultak. Ez az akadémia!”
2.
„Az egyetem
Az egyetem oly rég esedékes reformja a folyosó vezető szerepét a tantermek fölé helyezi. A szellemi karokon. Ott elevenedtek föl a peripatetikus módszer vívmányai.
Egymást nevelni helyes úton: a legnagyobb. A sokféle kész jellemek kiköszörülték az enyémet. Szemérem. A költészetben nem az önleleplező Petőfi szerepjátszás (Hatvany–Horváth János). Magam sorsát eltakarni az álarcviselésig, a »meghamisításig«. Ady – már-már ellenszenves. Megfogalmazni a belső igazságot, az mindig »örök emberi«.
Két csoport, a »költők«, az individualisták, Szegi, Bak stb., akik magukat mutogatták, még a Balázs B.-szerű hindi [Két szó olvashatatlan. – A szerk.] is. És a szocialisták, a kollektív, a »tömegember« rajongói – Normai, de még Kramer (Rózsi és bátyja) s a többiek is.”
3.
(Két följegyzés egyazon cédulán:)
„»Hősünk« most fedezi fel »hibáit«. Szemérmessége hazugságba viszi. Nem kész jellem. Lusta. Kérkedik. Igazságigénye: érvényesülési igény. Stb. Nem íróként: másutt a közösségi hajlamok.”
„Óvatosságom jó minőségű volt. Okkal tarthattam attól, hogy a »megnyilatkozásom« (mint betűontó) jégre vinne.”
4.
„A kor zsenielméletei. Lukács azért cselekszik, mert a zseni (Nietzsche) is cselekedett volna.
Babits előadása (Sz. L. jegyzete)
Ady
Köztünk Szegi a zsenijelölt.
Hát bennem aztán senki ilyen jelet nem talál. Ezért is: fizikai munka. Mert az a lemondás a zs. igényéről. Mert zseni persze csak szellemi ember lehet, művészi alkotó.”]
* * *
Lukács György karakánul tudta védeni a maga szellemi magántulajdonát. Bizonyos, hogy a világméretű vitát az ő akkori gondolatai is rendkívülien buzgatták. Ha ugyan legmélyrehatóbban nem azok terjesztették. Lukács György a később megtagadott eszméinek szerzőségét is karakánul tudta vállalni. Vezető szerepét azonban az újkori hitvitákban – főképp már bogarászó exegetikában – elutasította, félreértésnek minősítette. Élő tanúk vallomásai ellenében is.
Ezek egyike én lehettem. Lukács Györgynek nemcsak írásait olvastam már serdülő fővel. Hallottam beszélni, szónokolni. Gondolatait mintegy a dobhártyám rögzítette. Ugyanígy – e két csatornán át befogadva – mérlegelhettem s értékelhettem eszméit késő öregkorában.
Ezeket össze-összehasonlíthattam, már – vele magával szállva vitába (mondhassam így: barátian meghitt hangon) – szerepe irányító hatásáról. Úgy tetszett, hogy azokat a hajdani eszméit az én agyam féltettebben tartósította, mélyebbre véste, mint az övé.
Ennek oka az volt, hogy az ő szóban vagy írásban – már külföldön – kifejtett gondolatait az én pesti társaságom minden tagja már-már nem is bibliamagyarázatként, hanem bibliai, evangelista szövegként fogadta és magyarázta tovább.
Ezekbe az ifjan tudós – tehát elkerülhetetlenül tudálékos – egyetemi folyosói eklézsia-filialékba én megkésve társultam oda.
[Szerkesztői jegyzet:
I. Gy. egy előbbi fejezetben – más színhelyet, más időpontot jelölve – rögzít egy hasonló beszélgetést az írói hivatásról. Dembicz kérdései ott s az alább olvasható fogalmazványban szinte szóról szóra azonosak. Ám a két írás egymástól mégis erősen különbözik.
A szövegazonosságot indokolhatja itt is az emlékezet alkotás közbeni önkorrekciója vagy éppenséggel az írói szabadság. Legvalószínűbb mégis, hogy az egykori – s mint a mű egészéből kiderül: gyakori – beszélgetések lényegi tartalma afféle „sűrítményként” maradt meg az író emlékezetében, s különösen rögzülhettek azok a bizonyos kulcsmondatok.]
Ez már az egyetemen folyt, ez a beszélgetés Dembiczcel, az emeleti nagy előadó folyosóján. Aznap ezt a helyet tartotta – hogy megjött Bécsből – a legalkalmasabbnak az eszmecserére.
Tavasz óta, amióta nem láttam, nagyot változott. Megkomolyodott. Meggondolta – kimondásuk előtt hosszan szitálgatta – az ötleteit. A maga módján. Mert változatlanul derűsen pislogva közben.
Megemlítettem neki, egyetértek Normaival, káros volna terjeszteni a bécsi pártfrakciók egymást vádló – szidalmazó – kiadványait. Csak megzavarják a munkások fejét.
– Tehát te akarsz a munkások helyett gondolkodni? Ki bízott meg, hogy a munkások helyett gondolkodj?
Őt, a valamennyiőnknél idősebbet nem éreztem fölnőttebbnek nálam.
Dembicz tagja volt Lukács szűkebb tanítványai körének már valamivel a diktatúra előtt. A legszűkebb, sőt a leg-legszűkebb körnek. A Szellemtudományi Társaság ígéretes fiataljai hetente egy délután körülülhették a náluk alig idősebb mesterüket a szabadban is, a budai Gül Baba utca fölötti telken, az Anna-kápolna előtt. Dembicz Sinkó Ervin mellett könyökölt; ha megeredt az eső, Korvin Ottó lépésekre eső szép lakásába vonultak.
Az ottani, hajdani „eszmetisztázások” és „magatartás-rögzítések” Bécsben is folytatódtak, már azok közt, akik életben és szabadon maradtak. Sinkó krisztianista lap kiadására készült. Lukács újabb előadásaiban a közvetlen erőszaktétel bölcseletét alapozta – Claudel hatásának ellensúlyozására!
Dembicz volt az egyetlen, aki kezdettől fogva értő, noha néha-néha tagadó fejmozdulatokkal hallgatta, amit a testi munkáról mondtam, az új „életalakításról”. Neki is volt ilyen periódusa. Kinek nem – úton Jasznaja Poljana felé?
De nem akart befolyásolni. Fussa meg ki-ki a maga tapasztalati útját, akár Jasznaja Poljanáig. Mert ha majd odaér…
Átölelte fél kézzel a vállam:
– Miért félsz te attól, hogy író légy? Miért gyávít meg, hogy verseket írsz?
– Ki mondta neked, hogy verset írok?
*
Dembicznek is volt része benne, hogy félig-meddig mégis az egyetem mellett döntöttem. Csak késő délutáni órákra járok majd be, s ha mégis vizsgáznék, a mezei hadak módjára teszem. Az egyetemi index viszont a lehető legjobb igazolvány.
Most az bujkált a szavaiban, mintha egyébre is rá akart volna beszélni.
– Azért félsz verset írni, mert azt egyedül kell csinálni?
Elhallgattam a feleletet.
– A hiúság tart vissza, vagy a felelősség?
Ez már közelről érintett. Nevetve folytatta, mint aki belelát a másik sörénye alá.
– A fölsülésed bénít?
Erre még nem gondoltam.
– Úgy értem, az gyávít-e, hogy fölbuksz, vagy hogy másokat buktatsz föl, mégsem azt találod írni, amit kell. Nevezzük igazságnak. Szépre formált igaznak. Vagy igaz szépnek. Különben a kettő ugyanaz.
*
Nemcsak felelőtlenségnek, de tolakvásnak is éreztem, hogy bárki – még olyan nagy költő is! – mások nevében beszéljen. Bármilyen „szép” a hangja. Bárhogy elbűvöl. Csak annál inkább félrevezethet. Milliókat, messze az igazságtól.
Dembicz azzal vigasztalt, hogy tele szájjal nevetett. De úgy, aki ezzel magát is túlteszi valamin. – Kollektív művészet tehát? De hisz azért ő már csatározott, nem is akármilyen hadseregben. Nemcsak a tömegszínházért, mint Mácza. A tömegköltészetért is.
Amikor Komját Aladár vezetésével az igazi, a szó szerinti – a valódi tettre is kész – avantgarde tagjai kiváltak a MÁ-ból, s megalapították az Internacionálét, ő is oda vitte át az előfizetését, azt terjesztette, itt az egyetemen is.
Írhatott volna, azaz készült is írni az Internacionáléba. De hát az igazi avantgarde valódilag lett aktivista, a frontra. S aztán a front ment en avant.
*
Bajos volt eldönteni, mikor beszélt Dembicz (erről is) helyeslő harag s mikor a fölényes gúny szenvedélyével.
A magánirodalom megszűnik. Nem lehet rábízni az írókra a tehetségüket. Mintha az a sajátjuk lehetne! Kapott kincstől a szűz is bekurvul, Isten kardjától nincs az az Attila, aki, ha kézbe kapja, meg nem kergül.
Ebben a kanyarban szívemből beszélt. Kassákot sem kímélte. Épp azért, mert valamikor annyit várt tőle. Várhatna ma is a – tehetségtől! Ha igazán konzekvens tudna lenni. Keményen, könyörtelenül.
Mint Révai.
* * *
Fél füllel hallgattam Paulert.
Pedig minden szavának hiteles csengése volt.
Jó színészekre mondják: betöltik a színpadot. Pusztán a belépésükkel, egy szó ejtése előtt már. Csak azzal, ahogy leülnek: élettel – hitelességgel – töltik meg a csinálmány kulisszákat.
Pauler megtöltötte ott a terem elején a katedrát. Hitelesség sugárzott belőle. Lassú és tagolt mondatait mégis fél füllel hallgattam. Fél szívvel a szentigaz igéket.
Jegyeztem, de aztán letettem a ceruzát. Minden órán teleírtam egy-két lapot; az óra elején. Aztán összehajtottam a füzetet.
Padszomszédom papírlapjaira gyíkgyorsan szaladtak a sorok. Gyorsírásjeleket villogtatott a tömzsi női kéz, de még azokat is villámsebesen. Pauler szavai közül egy betűnyi nem maradt ki abból a kéken kockázott füzetből.
A kéz gazdája mintha lebecsülően pillantott volna rám. Nem tartoztam a Pauler Ákos rajongóinak szektájába. A nők mind oda tartoztak.
– Majd elolvasom a magáét – mondtam a második vagy harmadik kiközösítőnek vélt pillantás után.
Pauler megingathatatlan igazságai úgy voltak szentek, mint a francia kardinálisokéi a szegénység dicséretéről a királyi misén. Mint „a haza minden előtt” a főrendi házban, akár Széchenyi ajakán.
Mit tanácsolt nekem, s mit kért tőlem közvetlenül személy szerint ez a filozófia?
– Papolást! – mondtam a fecskegyors kéz tulajdonosának –, nem vagyok [A mondat befejezetlen, de a kézirat nem szakad meg. A szerk.]
– Igaz, hogy Lukács György Pesten van? – fordult felém egy kis idő múlva a lány. Azért kérdem, mert én ismerem magát.
Elképzelhetetlennek tartottam: Lukácsra, mint volt népbiztosra, bizonyos halálos ítélet várt, ha elfogják.
– Maga ezt honnan veszi? – kérdeztem némi idő múlva, ridegen a szorgalmas lánytól. Szembefordult velem. Mintha látásból ismertem volna én is őt.
Ez még az első órák valamelyikén történt, az év elején. Ettől fogva alakult úgy – azaz észleltem magam is –, hogy azzal a kecsességgel, ahogy a modern intézeti lányok tudtak akkoriban fokozott nyíltsággal, de mégis tartózkodó finomsággal társaságban mozogni, egyre gyakrabban jelent meg köztünk ez a jó alkatával, szép arcával is erre termett diáklány. Keresett valakit, s ha nem lelte ott, perdült tovább a könnyed sarkain.
Annyi helyen megfordult így köztünk már, mielőtt tudtuk volna – mielőtt én magam tudtam volna –, hogy ki is, mi is ő, hogy valósággal szálat font körénk, szándéka ellenére, ahogy később kiderült.
Akit kezdettől állandóan keresett, s ha megtalált, rögtön úri kisasszonyi pártfogásába vett, látszólag rászolgált, hogy az őrangyali tekintet kövesse minden lépését a családi otthon kapuján kívül. Menczer Bélát azzal gúnyoltuk, hogy még az érettségi bankettjére s az akkori ilyen banketteknek hagyományos éjszakai fináléjára is a német nevelőnőt delegálta melléje a mamája.
Benke Gitta egy gimnáziumba járt az Andics lányokkal; eszményképei voltak. A mozgalom közelébe azok révén került nem mindennapi módon. A tizenöt évre ítélt Andics Erzsébetet a márianosztrai női fegyházba szállították. A fegyházat igazgató apácarend főnöknője Benke Gitta nagynénje volt. A kis diáklány már a kővetkező héten részt vehetett annak a vallásos csoportnak a munkájában, amely a rabnők lelki újjánevelését önfeláldozóan vállalta. Andics Erzsébet sorsáról és gondolatairól az első üzenetek Benke Gitta révén jutottak el a világba.
Eseményeink folyamatát alig érinti, vajon Menczer Bélának lehetett-e bármily „kültagsági” kapcsolata a Berei–Andics–Vas Zoltán mozgalommal, melyet voltaképpen a félelmetesen súlyos bírói ítéletek tettek oly félelmetessé.
Menczer is jobb család, sőt nagyon is jó, frissen, de tökéletesen asszimilált köztisztviselői család gyermeke volt. Ugyanakkor másodfokú unokaöccse Jászi Oszkárnak. E kettő összevetődéseként egyik önkéntes munkása annak a segélyszervezetnek, amelynek külföldi kapcsolatait Hébelt Ede mint független ügyvéd fedezte nemegyszer a szociáldemokrata óvatoskodással szemben is.
Sose derült ki – de fontos-e már, s kideríthető-e valaha –, hogy az oly tartózkodóan nyílt viselkedésű Benke Gitta a már diákként is oly jellegzetes szobatudós Menczer Bélát vajon csak a (méltán) aggódó mamája megbízásából patronálta-e oly lelkesen? Sokan így gondoltuk. Ám az öröm, amely Gitta arcvonásain végigfutott, valahányszor védencét fölfedezte, alig elfojtható egyéni érzelemre vallott. De már most milyen érzelemről! A testileg alig kifejlett diáklány és a villamosközlekedésre is alig-alig megönállósult (a bonyolult eszmék közt mégis oly messzemenően jártas) diák közt az érzelmi kapocs tankönyvpéldaszerű plátói volt. Gitta a képzelete szerint oly romantikusan elfogott, csaknem halálra ítélt, majd oly szigorú fogságra vetett női eszményképe iránti rajongásából vetített át egy részt arra a fiúra, akiről kezdetben csak azt tudta, ugyanolyan vállalkozásokra volt (s lehet) képes, mint diáklányos és voltaképpen csak távolról ismert eszményképe.
Menczer Béla nem vette észre, hogy angyal lebeg fölötte. Valahányszor meglátta, úgy nézett rá, mintha ekkor kellett volna összeismerkednie vele. Így emelte különben ő mindnyájunkra az arcát: mint aki földre szegzett szemmel valami elvesztett dolgot keresve jár az úton. Irigyeltük. Mert mi nagyon is láttuk Benke Gitta kecsességének szépségét, angyal volta földi megnyilatkozásait, ahogy például Bélára rátalálva, annak fésülhetetlenül burjánzó üstökét és csaknem mindig rosszul begombolt kabátját rendbe tenni igyekezett. Azt hittük a menyasszonya. A nagyon-nagyon régóta jegyben járók területen kívülisége védte a lányt (attól), hogy csak célzatosan is a szépet tegyük neki, a fiút pedig (attól), hogy megtudakoljuk, mi is köztük a kapcsolat.
Ismét padszomszédom lett. Az óra végén olyan hirtelenséggel perdült el mellőlem, hogy ott feledte az indexét. Magamhoz vettem a fekete kötésű könyvecskét, s jó másfél napig a zsebemben hordtam, míg újra láttam a tulajdonosát. Nem állhattam meg, belenéztem. A nyilván még gimnazistakori, matrózblúzos fényképpel szemben a leckekönyv birtokosának neve így állt ott: laborfalvi Benke Gitta.
– Csak nem a nagy Róza családjából? – kérdeztem a könyvecske visszaadásakor bevallva a tapintatlanságomat.
Elütötte a kérdésemet, nevetett egy olyanfélét, ami a tánclépésszerű járását idézte. Akármi okból, de közénk valóbbnak, megbízhatóbbnak éreztem őt. S ugyanakkor védelemre szorulóbbnak.
* * *
A fiatalok a szerelmet is a jövőben akarták érvényesíteni. Egy telep, klastrom, sziget, vannak világi szerzetek. Ilyenek voltunk együtt más neműek.
Hasonlatnak is túlzott volna, ha azt mondanám, hogy mi fiúk afféle novíciusok voltunk, a testinél különb vonzalom elkötelezettjei, a lányok pedig Krisztus menyasszonyjelöltjeihez hasonlóan a földi, a pillanat adta – a testi – üdvnél máris többre becsülték a jövőbelit, a lelkit.
Egymáshoz vonzódva is a hithez vonzódtunk, amely mindenestül a holnap átalakítását ígérte, bizonyosra. Oly bizonyosra, hogy még egymásnak élve is e hit szolgálatában kívántunk élni.
* * *
„Mert ünnep van, ha van kit ünnepelni” – Balázs Bélának ebben az Adyt gyászoló versében az is benne van, hogy az oltárt az áldozatkészség teremti. A magunk fölötti hitet tehát a magunk föláldozása. Mintha pusztán a veszély vállalása megszentelné azt az igazat, melyért vállalom.
Balázs Béla is – ott künn az ismét korlátlanul szabad Európában – a hitszomjúzók, az istenkeresők kórusában állt; azok nyelvét használta. De ki nem?
El tudtunk ilyesmiről vitázni Dembiczcel kilométerek hosszat, mert hisz leginkább jártunkban folyt köztünk a szó. Sokat vesztett az emberiség azzal is, hogy már nem gyalog jár a napi teendői után. Végeznivalóink útjain is elkísértük egymást Dembiczcel. „Istent kísérteni” – kihívni az Istent – nem azt jelenti még ez is, hogy magunk elé akarjuk idézni, szemmel vizsgálható találkozásra akarjuk kényszeríteni azt a Rejtezkedőt, azt a Láthatatlant? – nyargaltunk még a szavakon is.
Aztán újra csak: ahhoz, hogy Isten-áhítóan föláldozzuk magunkat, mintha nem is volna szükséges Isten! Vagy Isten (istenek) pontos ismerete. Mintha itt is voltaképpen a magunk ismerése lenne a szomj. Mert milyen ösztönből vonzódik, mióta világ a világ, annyi fiatalkorú ahhoz a fajta önfeláldozáshoz is, amelynek a veszélykeresés a neve? A sors provokálása? Olyanfajta kesztyűdobással, amikor a lovagi kesztyű a saját életünk. Mert arra tán odafigyel, és módot ad, hogy szembeszálljunk vele. Hogy kitörjünk az uralma alól. A sértő, a fölháborító, az embertelen zsarnoksága alól.
Nem egyedül mi voltunk, akiket azokban a különösen sötétnek érzett (mert nagy remények kilobbanása után elkövetkezett) években el-elfogott hirtelenül a vágy akár esztelen kitörésre.
Mióta a röpirat kint volt, kötelezettséget éreztünk a folytatásra. Az eddigi keret, Szegi udvari szobája valóságosan szűknek bizonyult. Állva se fértünk volna el benne, ha mindenkit bebocsátunk, aki – hallva a röpiratokról – valamiféle olyan hírforrásnak vélte ezt a helyet, ahol üdítő cseppet kaphat s vihet másoknak, bármily veszély árán.
Wessely kijött a börtönből, ezúttal is. Most: kinőtte: kiidősödött a gyermekbíróság hatásköréből. Volt más körülmény is. Eredetileg gyászos, de most – végül – örvendetes.
Még legelső letartóztatásakor, a Gellért-szálló alagsori börtönében beleszeretett egy különítményes (aktív) tiszt, a titkos homoszexuálisok esetlenségével és brutalitásával. Közelharccal, tiltakozó üvöltéssel verte vissza Wessely az ostromot. A tisztikar erkölcsi érzékenysége – a megbotránkoztatás elkerülése – juttatta szabadlábra az akkor tizenhat éves Wesselyt. A tiszt továbbra is vadászott rá, másodszor a Britanniába vitette. Valóságos kis hadiszállása volt ott az ilyen hevületű – még K. u. K. rendfokozatú – különítményeseknek. A Hébelt Jogvédő Iroda közvetlenül a fővezérséghez fordult – eredményesen.
Wessely szülei nem ismerték – jó vidéki, módos és vallásos polgárokként tán elképzelni sem tudták volna – fiuk megmenekülésének ezeket a pokolsötét kanyarjait. A szabadulásban fiuk politikai ártatlanságának diadalát látták.
Már másnap kisebbfajta – de a finomabb bérház lakói számára mégis elég látványos – ünnepséget rendeztek: többfogásos uzsonnát.
Wessely édesanyja nagyszalontai volt, képtelen beilleszkedni a pesti szokásokba – már a szóejtésbe sem.
Magányos vidéki a magányos vidékivel: már nem tudom, hol ismerkedtek össze anyámmal, s melegedtek rögtön halálig tartó barátságba.
Ketten, fiúk, mi is ott voltunk a gazdag uzsonnán, amely észrevétlenül vacsorává alakult át. Az örvendező nagynénik és nagybácsik számára.
Wesselyvel mi csöndesen megléptünk.
Az estére én voltam soros előadást tartani a Magántisztviselőknél. Szerettem volna, ha Wessely is meghallgatja. A körülményes beszámoló helyett, amire viszontlátásunk első percétől fogva nógatott, elevenben képet kap, mivé alakult a mi magánszemináriumunk, amiben az elején ő is szerepet vállalt. És mivé alakultam – fejlődtem – én magam is.
Nyilvános előadást olyan tárgykörről vállaljunk, melyről mi is szívesen hallgatnánk előadást, melyet kellőképpen mi magunk sem ismerünk. Melyre tehát fölkészülünk, túl a saját igényünkön.
Markos és Ney már a második listát készítette, hogy közülünk ki, mikor, miről beszélve fog odaülni a széksorokkal szembeállított asztal mögé. A zene vizualitása – állt ezen Markos neve után. A kubizmus tévedése, Ney előadásának ez volt a címe.
Én még címet sem tudtam mondani. Pedig az alma nem olyan kerek egész a héja alatt, mint amilyen egységesnek éreztem, amit „ki akartam fejteni”. Ha egyáltalában lett volna szókészségem némileg is bonyolult gondolatot „kifejteni”, majd valamiféle héjba burkolni, tetszetős almaként másoknak fölmutatni.
Különben a gondolat maga nagyon egyszerű volt. A forradalmak táborai nemcsak a mi időnkben s a mi látókörünk területein hajlamosak olyan sejthasadásos megoszlásra, frakciózásra, szektáskodásra, amelyben a sejtek alapösztöne: egymás ellen törni. Így volt az már Spartacus, Münzer Tamás, Dózsa idejében és táborában is. Holott a mozgalmakat megindító akarat a kezdetén minden esetben egy célra tört. A hasonló akarat mélyén hasonló, mindig hasonló buzgalom vitt tömegeket életveszélybe, akár bizonyos halálba. Föltehető-e már most, hogy a történelem folyamán annyiszor fölvillanó célok közös eredőjét legmélyükben is megismerhetjük? Valami lényeget tudatosíthatunk?
Én ilyesmit már akkor föltételeztem, amikor a cecei első szobában Kállay-oldalról való nagybátyám könyvei közül azt a kék fedelűt bocsátottam ölembe, rövidebb-hosszabb töprengési szünetre, amelyben Engels A német parasztháború-ját olvashattam. Münzer Tamás, a jól lázadó apát, éppolyan vallásos igékkel keltette, növelte elevenen kiben-kiben halálig azt a buzgalmat, akár Mészáros Lőrinc, a ceglédi plébános, és mind a hajdani lyoni és pireneusi pap. De még – Petőfi is. Önmagában ez a hitmag számunkra már érzékelhetetlen. De kívülről még meghatározható. Olyanféle koordinátavonalak kibocsátásával a múlt sötétjébe, mint ahogy a fénykévék az éjszakai repülőt keresik.
Már első opponensem sem igen értette, miféle repülőkereső fénysugárzók nyúlhatnak ki úgy a sötét múltból, hogy a jövőt is világítgathatják. De – filozófiára készülvén – elismerte, hogy a hajdani szabadságmozgalmak nómenklatúrájában valami név alatt rendre ott van az üdv, a bűntelenség elérhetősége, a szent könyv, a csalhatatlan próféta; ott vannak a máglyán szentekké lobbanó mártírok, illetve ördögökké szenesedő eretnekek, a Paulussá váló Saulusok. Mindezek helyes szögbe állítva tárgyilagosan is rávilágíthatnak valami olyan lényegre, amit még bajos definiálnunk, főleg nekünk ma, itt, Pesten. „Forradalom és immanencia” – írta nevem után, még annak idején, Ney László, a kitolható betűfestő-ceruzájával. Mert akkor már festőnek is készült. Mint különben maga Markos is.
Előadásomban elkerülhetetlenül a deduktív módszerrel szemben azt használtam, amit én reduktív módszernek neveztem. Somogyi Mihály ebből Pauler Ákos hatását a vita során a kelleténél többször emlegette, mert hisz nem a módszerről volt szó, hanem arról, amit más módszerrel is támogatni lehetne. Mind a mai napig.
Harminc-harmincöt fiatalember szoronghatott a teremben. Nem mindenki szólalt föl, de aki igen, az csaknem mind ellenem. A hasonlóság nem bizonyíték! Még Szegi is regénybe illő pszichologizálást emlegetett, mely reánk semmiképpen nem illik, mert hol vagyunk mi a Sienkiewicz-féle romantikus szemlélettől. „Nem katakombába gyűlünk mi magunk is itt, ezen a nem is tudom, hányadik emeleten az Erzsébet híd oszlopainak magasságában?!”
Voltak jegyzeteim, de szabadon beszéltem.
Voltaképpen Dembicznek beszéltem. Az ő véleményét vártam: sikerült-e jól összefoglalnom a gondolataimat, melyekről esett szó már kettőnk között. Ő bírt rá végül, hogy az előadók listájára föliratkozzam.
Hallgatott.
Körbehordozta a tekintetét, ha valaki már abbahagyta a fejem mosdatását, s leült. „Ki van még?” – mondta ez a tekintet.
Dembicz ott volt annak idején – 1919 júniusában – a Szovjetháznak abban a szobájában, ahol a szellemi életnek hivatásos vezetője az egykor szabad ég alatt köréje ült tanítványainak tovább fejtette hegyibeszédszerű elmélkedéseit az új erkölcsről, már mint népbiztos.
Alaptétele nem volt könnyen fölaprítható mag. A nyomorgó csepeli proli harcba megy – golyózáporban kel át a Maroson – hogy holnap emberien éljen. És ha közben szíven lövik? Mi tüzelheti, hogy ennek ellenére is folytassa a rohamot? Csak az adhat neki erőt és értéket, ha a saját életén is túlmutató cél lebeg előtte. Ha a földi létnek csak földi célja van, ezt az egyetlen létet, földi életünket a jövendőért föláldoznunk: logikai abszurdum.
Kivéve, ha mégis teremtünk valamiféle hitet. A mai, földön túlmutatót ugyan, de mégsem Isten vagy mennyország felé irányítót.
Engem első hallásra fölborzolt ez az ateista hitvilág. Igazánból az a parttalan – a túlvilág tagadásáig elható – protestantizmus görbített bennem macskahátat, melynek szellemét már a cecei házban magamba szívtam.
Kiderült, hogy az Isten nélküli – atheosz-féle – hitnek a bölcseleti neve, a fideizmus éppoly idegen a történelmi materializmustól. Abban meg a fides rejlik: erjeszti a mérgét.
– A fides a hit mellett azt is jelenti: hűség, becsület, bizalom, oltalom!
Dembicz azt olvasta rám, hogy aki a kettő között kereskedik, az olyasmit akar, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon.
A marxizmus viszont nem ismer efféle lutheránuskodást. Olvassam el az Empíriokriticizmus-t. A fideizmus Lenin szava szerint is csöppentett idealizmus, megédesítve egy kis műmézzel. Nem így mondta pontosan, de ez a veleje. És ez az igazság, vallotta maga Dembicz is.
De hát akkor minek minősítsük – s főleg merre irányítsuk, mibe fogjuk – ezt a mai hitet – vagy hitszükségletet –, amelynek annyi elevenen ható tünetét láthatjuk? Sokat veszthetünk és nyerhetünk, tán az egész jövendőt elveszthetjük vagy megnyerhetjük, ha rosszul vagy jól kezeljük. Elsősorban is azt megismerve benne, ami szinte kézzel tapintható.
A Szovjetháznak abban az emlékezetes szobájában az igeboncolás befejezéséül a tanítványok és a mester „Világszemléleti osztály” alakítását határozták el, Révai és Lengyel ajánlatára: a Közoktatási Népbiztosság keretében, Sinkó és György Mátyás vezetésével.
Ez a föladat változatlanul időszerű. A tünetek azóta ugyancsak elszaporodtak Európa-szerte.
Szabadon előadott tanulmányom egy hű racionalista munkája volt. A tünetek tárgyilagos számba vételét és osztályozását tanácsoltam, a felületi jelenségek összekapcsolását.
A magyar társadalomtudománynak alig volt publikációja, de ami volt, az színvonalas és könnyen olvasható, hiszen nem kis részben népszerűsítésre, agitációra íratott s főleg fordíttatott. Durkheim kitűnő könyve villamosolvasmány is lehetett, a kabátzsebbe belefért. A „társadalmi tények” elmélete lapult az én tényrendező ajánlatom alatt. Közös munkát tanácsoltam a mai hitszükségleti jelenségek tudatosítására. Majd a múltbeli tünetekkel lehetséges összehasonlításukra. Ez volna az út a felület mögé hatolni, valamiféle lényegig.
Itt is rajongók, ott is rajongók. És mártírok mindkét oldalon. Fogadalmat tett szerzetesek. Apostolok. Eretnekek, kik fölvetett szemmel odaállnak a főpap elé, mert nem tehettek másképp. Csalhatatlan főpapok. A máglyák! A fennen éneklő hitvallók, akik önként lépnek a lángba. A szentek, akik előttünk mennek a mennybe, s küldenek onnan kinyilatkoztatást.
– A szent könyvek! – kiáltotta valaki humorral a hangjában.
Bonyolult iratok, melyeket csak beavatottak értelmezhetnek. A kiátkozások. Mi elengedhetetlen tartozéka még a hitnek? A tévelygők ördögszaga, a látványos meakulpázások. Az imamalom, az önszuggesztív üdvgyártás, amíg csak a szólam nem alakul hitté. A Paulusszá vált Saulusok, a pogány cirkuszok tapsai.
Ha csak süket füleknek beszéltem volna. A barátaim – a jó komáim – is legjobb esetben azzal támogattak, hogy jóakaratúan nevettek.
Normai megkésve érkezett, délutáni műszakban dolgozott.
Dembicz végül hasztalan pásztázta tekintetével, hogy ki jelentkezik még szólásra.
Sűrű, de ezúttal higgadt fejcsóválásaival maga Markos ígérkezett legsúlyosabb kritikusnak, opponensnek. Bal tenyerében apró jegyzettömb lapult, teleírta. Fölállt, hosszan lapozott a jegyzőtömbjében. Fölöslegesnek érzi, hogy tételről tételre cáfolja a hallottakat, hisz azokról a hallgatóság már úgyis ítéletet mondott. Az alapelv tisztázása pedig külön okfejtést kívánna, külön előadást. Erre készségesen vállalkozik. Iktassuk hát ezt be rendkívüli megbeszélésként a programtervezetbe.
Wessely még a frissen szabadultak szemét és tüdejét hordozta a városban. És tettre készségét. Az előadáshoz nem volt szava. Normainak persze még kevésbé.
Ösztönünkké vált már, hogy az efféle összejövetelek után ne csoportosan menjünk ki a házból. Most mégis együtt maradtunk. Menczert vettük közre, kísértük át Budára. Legutóbbi bécsi útja óta ott lakott.
A hídon már alig volt járókelő. Szemmel tartva mégis, hogy ki közeledik felénk, nyugodtan lehetett beszélni a lenti óriási víz, a fenti óriási ég szürkesége közt.
Wessely csak a röpirat szövegezéséről tudott, a szétosztásáról semmit. A hatásáról pedig legendákat. Mikor a Britanniából átmenetileg visszavitték a börtönbe, cellatársul egy akkortájt letartóztatott ifjúmunkást löktek be hozzá.
A röpiratról az is csak hallomásból tudott, de így is mondatokat citált belőle. Különösen a befejező szavak voltak rá hatással: Várjatok ránk! Jelentkezünk!
Máris bele akart – vissza akart – kapcsolódni a munkába. Már ott a börtönben elgondolta, mivel jelentkezzünk egy következő röpiratban.
Dembicz ért utol bennünket. Nem volt titkunk előtte nekünk, régieknek, de Wesselyvel most fogtak először kezet.
Most ejthettük volna szóba az előadásomat. Vártam a véleményét.
Hogy állásfoglalásra ösztökéljem, összefoglaltam Normainak, mit is fejtegettem, itt-ott bizony a gúnyolódásig elragadtatva magamat.
– Lassanként az egész emigráció krisztianista ájtatoskodásba fordult.
– Azaz: ateista hit? – nézett rám Dembicz.
Igen. Hamar megértette a véleményemet.
A véleményemet s jól-rosszul fegyelmezett ingerültségemet.
Cecei kálvinistáimnak az az elszánt ateizmusa berzenkedett bennem, melyet már anyám családi neveltetésként szítt magába.
Mendemondákból tudtam, hogy Dembicz már eltávolodóban volt Lukács körétől. Tiszteletlenül emlegette a mestert. Szellemes társalgóként kifigurázott rajta minden kifigurázhatót.
Másodkézből jutott el hozzám s ragadt meg lelki szemeim előtt a kép, melyet egyik bécsi útjáról megtérve szolgáltatott róla. Kettős kép volt, a másik figura Sinkó.
Dembicz a Ringen látta őket, előtte haladtak, fölzárkózhatott volna hozzájuk, de élvezetesebb s tanulságosabb volt távolról követni eszmecseréjüket, az alacsony Lukács megállíthatatlan szóvitelét, a magas Sinkó hajlongásszerű bólintásait. Az Opera előtt átkeltek a túlsó járdára. A hatalmas termetű Sinkó úgy vitte át a kocsik közt a beléje karoló mestert, mintha csak a saját felöltője csüngne a jobbján, de a túlsó oldalon már prosternáció volt a derekában, ahogy lehajolt annak ajkaihoz, hogy az utcalárma egy igét se ragadjon el tőle.
Vártam, hogy Dembicz ejt szót mellettem.
Wessely sem rokonszenvezett Lukáccsal; az ő külön frakcióféléjével. Kérdően nézett Dembiczre: így van valóban? Dembicz nekem válaszolt.
– A Testvér munkatársai már a Mária-kultusznál tartanak.
– Az az ő lelkükön szárad majd. De hogy ilyen szenteskedés kaphatott el egy Révait, György Mátyást, Lesznait, Balázst! Hogy ilyennek falaz Lukács György, a Szellemtudományi Társaság oszlopa, Bloch és Mannheim fegyvertársa, a Szellem társszerkesztője!
– Fülep meg papnak ment.
Így volt. Fülep Lajos előszedte a teológiai oklevelét, és református papnak választatta magát.
Éppen a dombóvári kisded eklézsiában.
* * *
Wesselynek volt ötlete még későbben (már a Sorbonne-on) kérdőívre jegyezni, majd névsorba venni, ki miért lett forradalmár. Egy csapásra ezért kedvelte meg s fogadta legígéretesebb tanítványai közé Bouglé, a szociológia akkori tanára. A listája visszanyúlhatott a spartakista, vagy – majd látni fogjuk, miért – a nazareti idők kialakulásáig, de a kutatás igazibb alanyai azok lettek volna, akiket Wessely még élőszóval megvallathatott. E nem jelentéktelen mennyiségű anyagból gyakorlatilag is használható (tudományosan földolgozható) eredményt akart „kimosni”, az aranymosók eljárásával.
Legtanulságosabban saját magát vallathatta volna. Jóval borotválkozás előtti időnkből ismertük egymást. Szerinte még a „rövid nadrágos galileisták” valamelyik gyűlésféléjéről. Az én emlékezetem nem hatol oly mélyre vissza, de Wesselyé még azt is őrzi, hagy a Galilei-kör helyiségeinek visszahódításán együtt voltunk ott; azaz nyilván ő vitt oda (már oda is) engem.
Politikai koraérett volt; nemcsak helyszíni emléket, de véleményt is őrzött már az 1912-es véres csütörtökről, noha azt legfeljebb elemi iskolásként „élhette meg”. Korának és Pestjének jó adottságú gyermeke tehát.
Barátkozásunk mégis csak azután melegült pajtáskodássá, hogy szellemi rokonszenvünk is tisztázódott. Az ő érdeméből. Kerek szókimondása, harcias – mert oly rögtöni – állásfoglalásai jóvoltából. A jó termetű, szép arcú (s gondosan ápolt) kamaszok biztosságával vívta a vitáit. Sikere volt a lányoknál, minden korú nőknél már akkor, amidőn még sem őt, sem azokat nem érintette meg, hogy az ilyenféle tetszésből testi vágy keletkezhet.
Jómódú családból – és még jobb módú rokonságból – származott közénk ő is. Apja kis helyiségben, de igen szorgalmasan és eredményesen tevékenykedő textil-nagykereskedő. No de olyan self made man üzletember, aki a katonaságot huszár törzsőrmesterként hagyta ott. Felesége pedig nemcsak a nagyszalontai vásártérkörnyék fület gyönyörködtető kiejtését hozta, hanem hamu alatti humorát is. Nyilván hazai emlékek hatása alatt biztatta már aszfalton nevelkedett fiát, hogy olyan gyerekekkel barátkozzék, mint én. (Később anyám legjobb – egyetlen – barátnéja lett, megkedveltetve magát még a ceceiekkel is.)
Wessely is, Dembicz is afféle kültagként járogattak föl a magántisztviselői gyülekezgetésekbe. Kültagként? Mintha felügyelők módjára támasztották volna a zsúfolt kisteremben a falat. Nem voltak elnéző tanfelügyelők.
Wessely súlyosbító szankciókkal volt kicsapva az ország összes középiskolájából. Késve, magánúton tehetett volna érettségit, ha nagyon erőlteti.
Fütyült rá akkoriban. Odatársulhatott volna a textil-nagykereskedő apja mellé akár örökösnek. Semmiképp nem kívánt visszailleszkedni a polgárságba. A modern társadalom alapföltétele, a nehézgépipar vonzotta. Mátyásföld nagy üzemeibe, az alakuló repülőgépiparba keresett bejutást. Oda utazgatott ki, alkalmat s összeköttetést keresve.
Soha olyan elegánsan, mint akkor. Anyja öltöztette, válogatta rá a ruháit. Volt mire. A börtön a nyeszlett kamasz helyett, aki bement, sudár ifjú férfit adott ki, viking módra izmosat és merészet. Azzal is megnyerőt, hogy fogalma sem volt sem termete jó átalakulásáról, sem a jó minőségű anyagról, amibe anyja a cipőtől a kalapig burkolgatta.
Nem volt fogalma a jó szókészségéről, a szellemességéről sem. Akkor még a lányok pillantgatásairól sem.
Elütött tehát mégis a korszakának szemrevaló ifjaitól. A századnak ez az időszaka – hogy erről is szót ejtsünk – különös piperkőcködésre hajlamosította, kényszerítgette a férfiakat is, alig valami tekintettel az osztályhelyzetre. Részben még annak a hagyományaként vajon, hogy vasárnapra és ünnepnapra kicsípték magukat (már-már fitogtatóan) a hétköznap mezétláb és félmeztelenül izzadó parasztlegények, a nem munkaruhában, hanem ócskásnak sem jó göncökben, megfoltozhatatlan toprongyban dolgozó gyári kétkeziek? Az „ünneplő” ruha és lábbeli egy időben volt társadalmi belépő és kegyeleti tárgy: féltetten gondoztatott és őriztetett akár a családi sifonérban, akár szegre akasztva a tisztaszoba gerendáján. Kun Béla valahányszor a szószékre lépett, vagy katonákat léptettek el előtte, a korabeli fényképek szerint zsakettet és keménygallért öltött. A gombos cipő és a fehér bokavédő egyaránt ott van a bankigazgatók és a népvezérek lábán. Kaján följegyzés őrzi, hogy az 1919 júniusi országos ifjúmunkás kongresszus vezetőségének minden tagja krepp selyemingben ült az elnöki díszhelyen: Korvin Ottó diktálta a divatot? És ha a megbecsülést? Rekkenő nyárban az állambiztonsági szervezet elit csapatának minden tagja fekete bőrsapkát, bőrzubbonyt, bőrnadrágot és természetesen hozzá illő bőrcsizmát viselt. Maga Szamuely is mindannyiszor, amidőn ugyanúgy – róla érdemül említik az életrajzok igényét és ízlését a választékosságra – nem zsakettot és szalonkabátot öltött. A koráramlat kiegészítő adataként említsük csak: a szélső forradalom, a még élesen tüzelő dadaizmus két vezéregyénisége, Tzara (Párizsban) és Huelsenbeck (Berlinben) egyaránt monoklit viselt. A szalonokat látogató ifjú Aragon megjelenése a tökéletes ifjú divatfié. Az illegális időkben a kötelező óvatosság írta elő a polgári – indokolt esetben a nagypolgári – divat követését.
Wesselyre villával hányták az eleganciát. Elütött tehát Dembicz kimért jólöltözöttségétől: Dembicz azt tudatosan kezdte viselni; ma is okát keresve kérdem: miért mérte magára?
Különös volt így együtt látni őket. A két legszélsőségesebb – a mi körünkön belül is legszabadabb szavú – forradalmárt, akit addig megismerhettem, emberközelből. Elmosolyodott, de mégis tanulságot kapott a szem, így egymás mellett látva őket: a természettől nem szerencsés külsejű, de szinte skatulyából kilépett Dembiczet és az álltában, mozgásában egyaránt nyalka, de hanyag – az elhanyagoltságig nemtörődöm öltönyű – Wesselyt. Ellentétes, ám mégis kiegészítő párjai voltak egymásnak. S erről mintha nekik maguknak is lett volna tudatuk; sejtelmük legalább. Wessely később tanulmányvázlatot is közölt (igaz, biztatásomra) a magyar avantgarde-nak már Pesten közösben szerkesztett, de Kassák gondozta folyóiratában.
Wessely az elméjük jó izomzatában biztos fiatalok fegyelmével, de tekintetében mégis leplezetlen hányivetiséggel figyelte Dembicz fejtegetéseit – ez volt észrevételem már a legelső alkalommal, mikor beszélgetésük tanúja lehettem. Ismerte jó véleményemet Dembiczről; nemegyszer dicsértem, még tán az eszményképre áhító fiatalok hevületével, annak tudását és jellemét. Nos ő, a Dembiczhez képest éppoly fiatal; mintha vizsgáztatni akarta volna őt, szinte hetykén – az én jelenlétemben kiváltképp. Bólintgatva hallgatta annak szavait, de közben fejét féloldalra fordította, mint mikor valakit alulról is meg akar nézni magának az ember.
Őt nem vette le a lábáról, hogy nála négy-öt évvel idősebbel beszél. Sőt. Mintha eleve elszántan kötötte volna magát ahhoz, hogy az őt álláspontjában meg ne ingassa. Noha ő maga elég gyakran s elég könnyedén (szinte a könnyed lépteihez hasonlóan) áttermett egyik álláspontból a másikba.
Értett a témához, ehhez a vallásbelihez. Véletlen szerencséinek révén, melyek szerencsésnek igazán nem mondható éveinek folyamatát (akkor és később is) már-már humorosan ellenpontozták. Fogsága kanyargós útjainak egyik állomásán heteket töltött kétszemélyes cellában a magyar gnosztikusok kevés álmú, de kiapadhatatlan szavú apostolával. Ezzel – ezekkel – később, szabadlábon is összeköttetésben maradt.
Wessely nem lett a Zen tételeinek követője. Tanulékonysága más jó utat fedezett föl a gnosztikusoknak akkortájt Budapesten elég népes és tevékeny táborában.
A hitbe bonyolódott bele ő is. A vallásos hit csökevényeként (vagy szükségleteként) fölfogható forradalmiságba. Nem úgy tehát, ahogy Lukács szellemtudományi köre etimologizálta ezt a szót a német bölcselők módszereivel. Ő ezzel kezdettől szemben állt a maga eredendően, mondhatni születetten kartéziánus agyával.
[Szerkesztői jegyzet:
I. Gy. itt a kézirat aljára jegyezte a végül megíratlan maradt folytatás vázlatát:
„A társulási vágy! A szétvert csapat fölhasznált minden gyülekezési lehetőséget, megannyi barlangot. Várva, hogy saját kerete legyen. (Ezt éli beszéddel: Wessely ide-oda visz – festő a Lágymányoson. Jellemrajz. )
A gnosztikusok. – Aztán: voltam olyan bizalmas: a testi munkáról. Wessely vitája Dembiczcel Lukácsról – annak apropójából: elterjedt, Lukács Pesten van.
Wessely nem lett gnosztikus, de fölismerte, a gnosztikus szervezetek hasznos fedőszervek lehetnek. Teát adtak.”
A tartalmi – gondolati – összecsengés alapján feltételezhető, hogy az író az alábbi jegyzetpapírokon is e rész tervezett anyagát rögzítette:
1.
„A gnosztikusok Mik voltak, Keber (?), Schmitt Jenő – Henrik közül egy rajongó Wesselyt követve közénk. Látomásai vannak a közeli világfordulatról
Társa egy koplalóművész, aki még csak gyakorol, hogy lelkileg is tudja csinálni még jobban
Dembicz azért lett kom. mert szeretett élni. És még több életet, a jövőt is. Minden földi boldogságot. Ebben minden ember boldogsága lehet. A Szabadság: végtelenség. Nem a kispolgári… (A szó olvashatatlan. – A szerk.) tett szabadság (Arany János) szélesebb!”
2.
„»Ideológiát« kerestek? Akartuk javítani. Az ideológia feltétlen hitet jelentett. Hitkeresés folyt tehát – Európa-szerte. Eretnekség dúlt a forradalom pártjaiban is. Marxisták Freuddal beojtva.”
3.
„Dembicz: a hit erősítője s igazolója a csoda.
Jézus és minden szent csodatételei
Minekünk, profán szenteknek kell olyant cselekednünk, ami csodaszámba megy. Darabonként egy-egy kicsi csodás viselkedést, hogy ámuljanak a népek.
Ez lesz a mi hitünk alapja.”
4.
„Gyóntatószékbe ültetni a »mozgalmunk« minden tagját, s elmondatni velük, mi is vezette őket, hogy egyéni jövőjüket kockáztatták a távoli jövőért – amit a bíróság is aztán ki akart verni belőlük. Mind más eredet, de egy cél. Lélekelemzés.
Volt, aki kínos időbeosztással élt (rendbe rakott füzetek, kéziratok) – volt aki mint az erdő bóklászó vadja, s akit kormányoztak (Menczer), mind egy cél felé.
A sötét színű, borotválhatatlan arcú lányszelídség”]
* * *
A bécsiek szemében a kis Bogdán az apja révén volt valamennyiönk közt a legmegbízhatóbb: a nagy Bogdán (nemcsak fiával kapcsolatosan nagy) halálos ítélettel fején volt első helyen a kicserélendők listáján. A kis Bogdán nemrég hagyhatta abba az ifjúsági indiánkönyvek olvasását. Azok rézbőrű hőseinek éber egyenességével felelt meg a bizalomnak, végezte az illegális összeköttetést.
Az Aradi utca és a Szív utca sarkán adott találkozót Normainak úgy, hogy itt még nem is üdvözölték egymást: ő az utca egyik oldalán, Normai a másikon. Így vezette zegzugosan a Keleti közelébe, majd kitérőkkel – eleve csak általa tudott csapásokon át – csaknem oda vissza, ahonnan elindultak.
A Vörösmarty utcán sétált föl-alá a Bécsből aznap érkezett Horovicz Géza. De ő is még csak előkészítő volt.
A Normaival egykorú Horovicz-Révész Géza meghozta végre a választ. Meghozta egyrészt az eddigi munka bírálatát, másrészt a munka folytatásának azokat az általános irányelveit, amelyeket addig kell követni, amíg a következő megbízott már a részletes programpontokkal Magyarországra nem érkezik. Vállalja-e az ügyvezetést addig Ernő? Ha igen, roppant elővigyázattal kell végeznie: az eddigi összeköttetésben aggodalomkeltő momentumokat vélnek észlelni ők ott Bécsben.
Hagyján a különböző frakciók látható befolyását s azt, hogy Menczer a két és feles szocialistákkal is érintkezett. Mozgalmunkban a belépőlevél voltaképpen nem a politikai nézet, hanem a művészeti. Így sok polgári elem társulhat hozzánk, hovatovább – anélkül hogy észrevennénk – predomináló súllyal. Ahogy erre már a Lóránd által küldött rejtjeles levélben is nem egy célzás esett. Megtárgyaltuk-e azt a levelet, fölhasználtuk-e az azzal együtt küldött anyagot?
Normai sem a direktívák megtárgyalásáról, sem az anyagról nem tudott.
Hanem csak jóval később adott össze egy-két összekívánkozó dolgot. Már annak a következő, felelősebb bécsi látogatónak szavai nyomán.
Magas – termetre, arcra, szóejtésre egyaránt aszkéta – orvosnövendék volt ez, egykor Pesten s most Bécsben; olyan öregdiák, aki már voltaképpen más pályát választott, a hivatásos forradalmárét. Neve volt a diktatúra ifjúmunkás-szervezeteiben; Singer Ernőnek hívták.
A kis Bogdán még nyomvesztőbb kanyarokkal vezette most Normait abba az Aradi utcai alig látogatott kis kávémérésbe, amelynek tulajdonosa s egyben egyetlen kiszolgáló személyzete egyszer már Normai elé is a titkot tudók néma mosolyával tette le a talpas pohárban a kávét.
Most az egyik sarokasztalnál kapta meg némi várakozás után a szegényes fogyasztanivalót. Alig emelte szájához a vastag üvegű talpas poharat, az egyik távolibb asztaltól fölkelt, akinek pillantásait már addig is magán érezte, s átült hozzá Singer-Gerő Ernő.
A rejtjeles levéllel együtt Lórándra bízott anyag – pénz volt. Nem is jelentéktelen összegű pénz.
A levelet Lóránd állítólag átadta közülünk Wittmann Sándornak, azzal a szigorú utasítással, hogy arról további rendelkezésig senkinek egy szót se ejtsen. De a pénz? Arra az utasítás az volt, hogy rögtöni fölhasználásra többeknek, köztünk épp Normainak is kezébe tegye le.
A pénz tehát Lóránd kezében, azaz zsebében maradt? Bécsben nem voltak tekintettel Lóránd György költői tehetségére, meg-megjelenő, már kötetre szánt verseire, sem szép édesanyjára, s annak új – ismert nevű – élettársára.
Mi lehet a teendő?
Normai elragadtatta magát. – Itt van Pesten, kezünkben a nyomorult!
„Mi vagyunk az ő kezében. Ha leleplezzük, ő leplezhet le bennünket.”
Az első tisztázandó: csak tolvaj-e, vagy már besúgó is? Züllött fráter, a bécsieknek erre rég megvolt a gyanújuk. Adatokkal nyomósítható. Nemcsak az egymással vetélkedő frakciók mindegyikéhez volt bejáratos, nemcsak ott mutogatta, mintegy megbízhatósága igazolásául a röpiratot. Megfordult a szocialistáknál (azok frakcióinál), de még a köztársaságiaknál és polgári radikálisoknál is.
Ha itt rátámadunk, tán azzal szorítjuk a rendőrség oldalára.
Az is eszünkbe jutott: hátha csak elveszítette azt a pénzt, vagy valami megszorultságában nyúlt hozzá, esetleg kölcsönként – és nem merte bevallani, halasztotta a bevallását?
Úgy kell viselkednünk irányában, mintha semmi gyanút nem táplálnánk ellene. Mindaddig, míg nem merül föl kétségtelen adat a vádra. Azaz most már nagyon figyeljünk: járjunk utána a „véletlen” adatoknak.
De kikkel közöljük a csoportból, hogy lehet ok, ha másra nem, gyanakvásra? Hogyan tartsuk távol mégis Lórándot mindattól, ami a csoport komoly végeznivalója lesz?
A kedélyes banda így kezdett átalakulni csoporttá. Így kezdett maga a csoport magvat érlelni.
Elszigetelni Lórándot úgy, hogy neszét se véve épp úgy köztünk forogjon, mint azelőtt: nem volt könnyű dolog.
Kassáktól – és a MA frakcióitól – például épp ő hozta a legtöbb hírt. És üzenetet és kiadványt. Barta kiáltványait a Tisztelt hullaház-hoz: a veszendő Emberiséghez.
És Lóránd sosem húzott annyira a bandánkhoz, mint épp abban az időben. Wesselynek már legelső fölszólalása a csoportban a „jeladás” volt, a „jelenlét manifesztálása”, a „rakétalövés az éjszakában”, vagyis miképp folytatni röplapok kiadását, minél népszerűbb nyelven, mert most már a nagy tömegek fölvilágosítására: föllobbantására. Lóránd helyeslő bólintásai mind mélyebbek s szaporábbak lettek. Verseskönyvének, mely valószínűleg a MA égisze alatt jelenik meg, a bevezető versében ez áll: bereflektorozni az eget s minden remények galaktikáit!
Egy teljes szakaszt elmondott a versből, mindig náthás hangjában most annyi átérzéssel, mindig lekívánkozó szemhéját most oly szívből jövően bocsátva le, hogy föloldódott az emberben a szigor.
A veszekvő szülők, a boldogtalan házaspárok gyermeke majd mind lop: a magára hagyott gyermek – az új lélektan szerint – ilyenféle bosszú révén szerezve a maga számára figyelmet a világtól, így erőszakolva ki – a szeretetet. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki ilyenféle adatra is ráérzett Lóránd viselkedésében.
– Mikor írtad a verset? – kérdezte Bak Gyula. Aztán: Kassák elfogadta a verset?
Normai hallgatott. Eleven kapcsolata a „nagy tömegekkel” egyedül neki volt. Naponta háromszáz munkással együtt tolongott ki a Villamosművek kelenföldi főműhelyének kapuján. A röplapok, amelyeket ő az öltözőhelyiségek asztalaira, a megjavítottan kiiramló villamosok fogantyúira elhelyezett, igazi munkáskezekbe jutottak. Elég eredményesen, s úgy látszik, elég messzehatóan körözve, hogy nem alszik a láng. Singer-Gerő Ernő nyilván ezért „vette föl a kapcsolatot” épp ővele.
Ezen a találkozásunkon – ismét Szegi szobájában – neki is lett volna mondandója. Nem a mi csoportunk volt az egyetlen „jelenlét-manifesztáló”, „rakétakilövő” góc.
Sőt. Adott szikrát, hallatott magáról az a jelentős szellemi, művészeti csoport, amelyet az Andics–Berei–Weinberger mozgalom folytatásaként az orvostanhallgató Rudas Béla és Demény Pál és a festőnövendék Dallos László tömörített. Kiadványuk keményen szembefordult minden emigráns befolyással és irányítással. A föld alatt szerkesztett lapjuk, az Örök Forradalom szerint a világforradalom láváját önállóan, a hazai földből kell napvilágra segíteni. A két vezető, Rudas és Demény most az ősz elején bukott le, de a többi kereste, hogy társulhatna még működő földalatti szervezethez. „Az önállóság jegyében” – hozta az üzenetet Wessely. Természetesnek vettük, hogy már szabadulásának órájában be- vagy visszakapcsolódik a hálózatunkba.
Normai hallgatott. Akaratlanul Lórándnak engedve át a szót. Mi többiek a közkincsre bocsátott olvasnivalókat szedegettük a szemünkkel.
*
Egy kötegben kaptunk csaknem egy hónaljnyi törvény üldözte irodalmat. Mesterteljesítmény lehetett áthozni a határon.
Az illegális irodalom nemcsak szépirodalmat jelentett. Lóránd csomagjában most főleg pártirodalom volt, fél évre visszamenően. S minden kiadvány több példányban. Tehát azzal a hallgatólagos kívánalommal – ha ugyan nem utasítással –, hogy azokat terjeszteni is kell.
A kiadványok minden cikke az eddiginél még ádázabban lőtte a hazai rendszert. Ahány betű, szinte annyi golyó, pattogó telitalálattal, nem egy mesterlövészi teljesítmény. De a kiadványok egymást is fokozódó erővel lőtték. Az emigráció tábora már eléggé összeszedte magát, hogy összekülönbözzön. Nemcsak a polgári pártok kaptak egymás hajába, hogy miképp kellett volna kezelniök a gyeplőt. Az Ember, a Jövő, a Kommün7, a Vörös Újság gárdája: megannyi toborzás még eggyel több hadállást rakni a szétszórt kövekből. A hitviták jezsuita szenvedélye, genfi máglyatüze lobogott a paszkvillusokban. Itt jön Jászi Oszkár, aki egyvégtében megeszi Marxot és Engelst – Gábor Andor ilyen címmel adott ki hadakozó könyvet. Kassák meg: Nemcsak kenyérrel él az ember! Végre lábra – két lábra – állván a párt is azon nyomban kettős arcot: Janus-fejet mutatott; hangja hol a Kun-, hol a Landler-frakcióé volt. Főleg a felelősség, azaz a felelősségre vonás dolgában: ki, mikor, miképp adta föl még a harc alatt a „frontot”, s hagyta el ténylegesen a csatateret.
Ezeket a lapokat csúsztatni a szervezetek fogasain függő rossz kabátok zsebébe, vagy tán még a börtönök rácsai közé is? Normai egyszer már kimondta a maga véleményét.
Sorra el-elolvastuk, átfutottuk most is a lapokat.
Egy-egy részletre persze volt most is mindnyájunkban igen. De e megoszló vélemények most még a múltkorinál is keményebben társultak egyöntetű elutasításba.
Esztendők múlva, a még a hazatérése után is megfeleltetett Szegi a bíróság előtt „egy szerepelni vágyó fiatal diákcsoport irodalmi próbálkozásának” ábrázolta a közös munkát, nyilván ügyvédje sugalmazására. Az irodalmi próbálkozások akkor kezdtek áterjedni: szeszt forralni a mustból.
A szakkifejezések dolgában már most is Ney László volt a legbiztosabb. Pécsett részt vett a baranyai köztársaság diáktanácsának képzőművészeti irányításában. Ide közénk – most világult meg – annak révén került, hogy húgát Markos György kísérgette; Markos húgát pedig Szegi. Megfontolandó véleményt hallatott a fiatal, de szemüvege mögött máris orvosi komolysággal figyelő Kulcsár István, aki viszont nyilván Fazekas Annát kísérgetve jutott épp akkortájt közénk, aki viszont Fazekas Erzsi húga volt, és annak a Benke Gittának a barátnője, aki viszont… Magunk se vettük észre, hogy fogalmazási ajánlatainkat hallva tán még komoly kívülálló valami szellemi stábnak is vélhette azt a mindaddig véletlen összegyúrta csoportot. A volt Varjas-tanítványok közül csak Wittmann Sándor volt ott, és Szántó Imre, mintegy bátyjának, Hidas Antalnak megörökölt képviseletében.
Ezek most voltak itt először, Wessely tiszteletére, Wessely tevékenykedésének jóvoltából.
– Kire várunk még?
Meglepetve hallottam, hogy Wessely vonala Dembiczet is meghívta, első ízben ide, közénk. Nem volt bizonyos, hogy kijön-e vagy nem. Ha egyáltalán eljutott hozzá a meghívás.
Lóránd, ha terhelte valami a lelkét, most súlyos hibát csinált. Lebocsátotta egyszer-kétszer nagy, diónyi szemhéját, és: neki sajnos el kell mennie.
De hisz ez éppúgy szólhatott ártatlansága mellett. Valamirevaló besúgó nem ilyen durva fogással búvik ki a kényes helyzetből.
– Ezt rakjátok el – mondta az illegális anyagra. – Nem tőlem valók!
A most alakuló szövegnek volt egy újdonsága. S érdeme legyen, a többi, akkortájt keletkezett röpiratokhoz mérve. Azok hangja változatlanul igen általános volt: az egész világ proletáriátusához szóltak, s a magyar népet is a gyarmatok forradalmasodásával buzdították a harcra. Azok szövegezői még mindig legendásan látták s vázolták a nagyvilágot: Bugyonnij lovas hadseregét várták. Miközben a lapok egyre elhihetőbben közölték, hogy maga Moszkva is élethalálharcot vív a nyugati intervenció és a volgai éhínség közé szorítva. Ez a mostani egyre inkább kiáltvánnyá alakuló röpiratterv a hazai föladatról beszélt volna: talpon maradni, összefogni. S főleg: visszautasítani minden gáncsot és árulást, az eszmények minden legyalázását. Kétségbeesett helyzetben is.
Azon voltunk, hogy minél gyorsabban nyélbe üssük. Mintha órára kellett volna elkészülnie, halaszthatatlan fölhasználásra.
A hatóságok minden fokon babonás túlzással tisztelték a nyomtatott betűt: pokolbeli erőt tulajdonítottak maroknyi adagjának is. Csóvaként várost gyújthatott, bombaként ország védfalait robbanthatta föl, az ő hitük szerint is. A vezércikkek szerint ezek a gyúanyagok pedig külföldről érkeztek, megdönteni a szerencsésen helyreállt állapotokat, a mi századok óta álló jogi s erkölcsi rendszerünket.
Nos, villanjon hazai gyártmányú fáklya, de tüstént. Oly gyorsan gyúrtuk a rejtelmes erejű anyagot, mintha – jól elhelyezve – valóban csak ezen állt volna a társadalmi pillérek szétröpítése. Megingatása legalább.
Ez gyorsította volna az új röpiratok szétosztását is.
Az az aktivizmus, amely már nem puszta tintapocsékolás, nem esztétikai szájalás. Amihez tehát már nem holmi művészi erőpróba kell, hanem… Amihez – ne hagyjuk ki ezt sem – tehetségpróba sem kell. Végezheti bárki, aki „hisz magában”.
A „veszély”, a „tett” első próbája oly mód is szorít, hogy elevenít. Láttuk a példákat: nemegyszer a kockázat oly hetyke vállalásáig, amely már – vidámság. Éreznek eufóriát a szuronyrohamozók is, van énekszó golyózápor alatt is.
Közülünk a legidősebb sem töltötte be a huszadik évét. A fiatal forradalmárok szükséges merészsége jól egybefonódott a fiatal művészek szertelenségével. A „polgárpukkasztás” szükséglete az osztályerőd robbantásának parancsával. S milyen jó volt együtt cselekedni: tenni ismét!
Nem voltunk megelégedve az első fogalmazvány aláírásával: Magyarországi Szocialisták Szövetsége. Ez leszűkítés volt, mert hisz a határokon túli magyarokat épp úgy be akartuk vonni az új „hullámba”. Magyar szocialisták tehát? Ez meg túlságosan nemzetinek hangzott. Magyar anyanyelvű szocialisták? Ez az én ajánlatom volt, de ez is elvettetett; túl hosszú a szó. És ha mégis a kommunista szó elé kerülne? Akár a még az orosz földön küzdő magyarok is magukra vehetnék. De akkor miért nem a magyarul tudók?
Ezenközben érkezett meg Dembicz. Hallgatott egy sort; hallgatta bólintgatva – de ajka körül a felnőttek mosolyával – a vitát. Megszólalt végre, döntő szavát vártuk.
Némi udvariaskodó bevezető után – ezt is az idősebb testvér vagy rokon modorában – azt „vélte helyesebbnek”, ha az újabb kiáltvány közrebocsátását „nem sietnétek el”.
De a következőkben már „alapos meggondolásról”, majd végül – határozottan – elhalasztásról beszélt.
– S az eddigieket – terjeszthetjük?
Kiderült, van még néhány tucat röpirat.
– Azokat úgysem lehetne visszaszívni.
– Minden percben megindíthatunk egy stencilgépet – mondta valaki.
Ezt nemcsak ő hallotta itt először, én is, s úgy néztem, jó egypáran még.
– Minden nyomdai terjesztésre statárium van – mondta Dembicz.
Majd: – Ezt nem itt kellene bejelenteni, s nem így.
Aztán – most befejezésül ejtve néhány udvarias mondatot – elment.
Nem sok ideig botladozott köztünk tanácstalanságunkban a szó. Ez a téma be lévén fejezve, húzogattuk ki a frissen kapott lap- és könyvkötegekből az irodalmi anyagot, a MA mellett az Embert, a Tüzet – sőt, már néhány emigráns emlékiratot is.
[Szerkesztői jegyzet:
Itt – I. Gy. följegyzéseiből következtethetően – egy megíratlanul maradt részlet következett volna.
Egyik cédulán – valószínűleg a Lóránd-eset kapcsán – ez olvasható:
„Forradalmár – a fönnálló rendszer elszánt rombolója – nem fordulhatott védelemért ugyanehhez a rendszerhez, bármily sérelem fenyegette is vagy érte. Ki voltunk szolgáltatva a zsarolóknak.
Az eszelősöknek is.”
Egy másik papírlapon I. Gy. vázlatban rögzíti Normai találkozásainak történetét Révész Gézával és Gerő Ernővel. A fejezetet ennek alapján írta meg. A jegyzet utolsó bekezdése azonban így hangzik:
„Singer megígéri, hogy KIMSZ Magyarországon nem frakciózik. Lapot küld: a Kommünt. Ebben nincs frakció. Stencil. Révész Géza – nálunk alszik.”
Egy kisebb cédulán ez áll:
„Révész Géza – Normaival – nálunk alszik
Kis Bogdán Béla – apja kicserélésére vár
Normai hozza Révész Gézát, mosolygó, kedves”
Végül még egy papírlap, Révészre is utaló vázlattal:
„Normai hozzánk hoz – Wessely – éjszakára üldözöttet az ablakon át – Révészt
Wesselyné eljön hozzánk, anyámmal összebarátkoznak
Wesselyné leírása
Ha az ajtón kopogtak, az ablakon át az utcára
A detektívek nem gondoltak rá
Anyám Cecén. Az albérlőnő – szép fiatal asszony, üzemvezető, falaz
Vagy kapuzárás előtt, vagy az ablakon át – hogy a házmesterné ne lássa”]
* * *
Markos előadása több embert vonzott, mint az enyém. Ez már így szokott lenni. Párviadal minden vita. Feszültséget teremt, nevetést ígér, alkalmat a kajánkodásra. Még akkor is, ha az ellenfél nincs jelen. De én ott voltam a teremben.
Markos úgy beszélt, mintha nem lettem volna ott, sőt mintha ismerni sem ismert volna, nem tegeződtünk volna. Nem vívtunk volna, gyöpre dobva kabátunkat, még bokszpárbajt is, a Ligetben.
Jó csomó lapkivágást, egyforma nagyságú jegyzetpapírt tett maga elé. Itt ütközött ki belőle, amivé metamorfózisai során végül vált. Egyetemi tanárként beszélt. Nem velem vitatkozott. Az „ingatag álláspontot” cáfolatra sem érdemesítette.
Azaz egy mondat erejéig mégis. Nem a léleknek van szüksége holmi hitre, „vallásra”; a gazdasági életnek van szükségszerűsége. Az emberi társadalmat pedig ez fogja megújítani. Bennünket, embereket is tehát, anyagilag épp úgy, mint lelkileg. Igen: testestül-lelkestül!
Mint a matematikai egyenletben az x: a jövőt épp oly pontosan ki tudja számítani az ész. Régtül fogva kiszámította. E számítások rendre beigazolódtak. „Jóslatszerűen” bekövetkezett a tőkés rend végső válságtünete, a háború. A tények éppily racionális jóslatszerűen jelzik a világforradalmat. A háború a tőkés érdekcsoportok „legszabadabb” versengése volt, oly korlátlan önrombolással, hogy abból nem lehet föltámadás. A békebeli szintet sem lehetne visszaállítani, még kevésbé a munkásság megnövekedett igényét kielégíteni.
A termelés minimális produktivitása csak a társadalmi munka kooperatív faktoraival lehetséges a nyugati államokban is. A kapitalizmus és a kommunizmus világpörét a tények szavazata döntötte el.
Menczer elnökölt. Markos összesöpörte, oly gondosan összeütögette jegyzete lapjait, akár a kártyások a kártyáikat.
A végszó jogán válaszolhattam volna. De csak a lépcsőházban feleltem Markosnak.
– Legyen a te hited szerint.
– Miféle hitem szerint?
– Nem hiszed, amit mondtál?
– Szent meggyőződésem!
A Duna-parton megint kialakult egy kis pótvitakör.
Csak Dembicz ismerte el, hogy Markos egy malomban őrölt velem. Sőt: az én malmomra hajtotta a vizet. Hisz a probléma, hogy az új „vallás” valóságos alapon épüljön föl. Földlakóknak, itt a földön.
– Kockáztatnád az életedet, hogy megvalósuljon ez a szükségszerűség? – kérdezte Dembicz a további érvelésre kész Markost.
– Minden pillanatban.
Az uszálykikötő partján a szokottnál sűrűbben sorakoztak a hajókötelek odacsomózására szolgáló vasbakok. Közöttük most is üres ládák, gerendák. Lehetett ülni, föl-alá járni, kinek hogy esett jobban a beszéd. S messzire ellenőrizni, nem közeledik-e avatatlan fül.
Ha Jarnó kerítette magához a szót, abból ő mindig rövidebb-hosszabb eszmeszálazást gombolyított. Be is jelentette, hogy a kérdést mélyére akarja terelni.
– Az én véleményem szerint ugyanis…
– Vagyis Dosztojevszkij véleménye szerint – kapta az első gáncsot Bak Gyulától.
Mind a mai napig megoszlik az irodalmi – csakúgy mint a lélektani – szövegértelmezés, hogy a Karamazov testvérek legeurópaibb, tehát hozzánk legközelebb álló alakja, Ivan Fjodorovics, mikor tréfál („elmepukkasztóan”), s mikor kesereg („torkaszorultáig”). Mikor cinikus, a szélsőségig, és mikor vallásos, a babonásságig. Magának Dosztojevszkijnek is ez a leglelkéből lelkedzett személyiségalkotása; úgy lehet, hogy a saját, ugyancsak bonyolult személyiségének „legegységesebb” kivetítése.
Ott ahol az agya minden porcikájáig ateista Ivan Fjodorovics első ízben adja elő, hogy az emberben nem támadt volna föl a hit a halhatatlanságban, nem tett volna szert semmiféle földi jó tulajdonságra, azaz erényre. De még erkölcsre sem. Még emberszeretet sem volna, mert hiszen – pontosan tudom citálni…
– És most már mi is – vágott szavába [Ney]8 –, hogy a természetnek semmi olyan törvénye nincs, amely szerint egyik ember a másik szeretetére volna utalva!
– Nem jól jegyezted meg. A hiteles szöveg még szigorúbb. A világon határozottan nincs semmi, ami az embereket arra késztethetné, hogy szeressék egymást. Amiből pedig magától értetődően következik, hogy ha megsemmisítjük az embernek a halhatatlanságba vetett hitét, rögtön kihal belőle nemcsak a szeretet, hanem minden arra való életerő is, mely őt a földi élet folytatására ösztönzi. Mert akkor már semmi nem lesz erkölcstelen annyira, úgyhogy szabad lesz az emberevés is! Ezt fűztem volna én a te előadásodhoz – fordult felém Jarnó, ujját fölemelve, vagyis csak azért, hogy lélegzetet vegyen.
– Mert az én gondolatmenetem megengedné az emberevést.
– Tanácsolja.
– Szerinted. Hogyan?
– Csak úgy, ahogy megíratott és olvasható – s Jarnó most ujjával is Ney felé vágott – Fjodor Mihajlovics evangéliumának abban a szakaszában, ahol az egyetemről épp kikerült Ivan Fjodorovics, az orosz módra furfangos diák a nagy Zoszima sztarecnél évődő társaságban többszöri rákérdezésre is fennen vállalja azt a (ez már megint nekem szólt) „hittételét”, hogy ha bárki a hitetlenség állapotából ki akar „kászálódni”, annak számára a gonosztettet nemcsak meg kell engedni, hanem mint elkerülhetetlen és legésszerűbb utat kell ábrázolni! Mert…
– Mert? Juss már a végére itt előttünk is, hova akarsz kilyukadni ezzel – avatkozott a beszélgetésbe nagy hirtelen, de mégsem türelmetlenül, hanem inkább játékos mosolygással Dembicz. Mint aki mást is részeltetni akar olyan társas szórakozásban, amiben ő már benne van. – Vagy mondjam el én?
– Ez nem megmosolyogni való dolog. Nagyon is komoly fordulat! Ezen mérődik, hogy dilettáns műkedvelők vagyunk-e, vasárnapi koca-világmegváltók – vagy olyanok, akik tudják és vállalják, hogy nemcsak játszanak a tűzzel!
Jarnónak – a még középiskolás Jarnónak – ebben teljesen igaza volt. Ha a nyomozó hatóságok azt fedezik föl, vagyis arra éreznek rá, és a maguk szokásos módján még maguk is azt irányítgatják valami látványos leleplezésig, ami eladdig – ez a szó rá: jobbadán műkedvelő – vállalkozásunkat ez után a fordulat után valóban veszélyes útra vihette, a törvényszék akár főbenjáró pört indíthatott volna. A műkedvelőség azután sem hiányzott a játékból, ám az attól fogva több volt, mint gyerekes babtologatás. S épp a köztünk leggyerekibb, ráadásul úrifiúsan gyerekneveltségű Jarnó jóvoltából.
Jarnó újból átvizsgálva „apróra és tüzetesen” a Lóránd ellen fölmerült gyanúokokat, elfogadtatta Dembiczcel, hogy Lóránd „minden kétséget kizáróan” áruló. Áruló alkat. Mellékes, hogy csak a mi csoportunkat árulta-e el vagy az egész ügyet; most még azt se nézzük, hogy ezt is, azt is milyen fokig árulta el. Azaz: kinek?
Tudott úgy is beszélni, mint egy vizsgálóbíró.
Első föladatunk: mi következik ebből reánk? Helyes volt Dembicznek már az az első reflexmegállapítása, hogy Lóránd kezében vagyunk. Vagyunk: mi, az ügy, az erkölcsi tábor. Ez cselekvést kíván. A cselekvés végrehajtása a dolgok sorrendje szerint elsődlegesen reánk hárul. Ez tehát a mi kezünkben van. Minden második szavunk a tett. Itt a pillanat, hogy szembenézzünk élő szemmel is: mi az a tett?
Megállt egy pillanatra. De csak mint a szónok, akinek a nyelvén ott a felelet is.
Az arcok nem komorultak el úgy, ahogy Jarnó láthatóan elvárta volna. A mosolygó arcok és szemek még a társasjátékféle hangulatot őrizték.
Jarnó pontokba foglalta – ujjain mutatva – hányféle kötelezettségből kell Lórándot épp nekünk kizárnunk: 1. a mi csoportunkból, 2. az ügy hatósugarából, 3. az ártó cselekvés minden területéről. Méghozzá haladéktalanul és a legközvetlenebbül, mert hisz minden cselekvése végzetes ártalom lehet.
Erre megsúlyosodott egy kicsit a csönd.
Neyből még mindig nem ment ki a tréfálhatnék.
– A legközvetlenebb az volna, hívjuk ide rögtön, s dobjuk a Dunába. Valaki mögéje guggol, a másik véletlenül nekiütődik. Én benne vagyok.
– Én is – mondta Bak Gyula már komolyan. De neki akkortájt már mindenre komoly, komor szava volt.
Ismét támadt egy kis némultság. Jarnó tán még tovább feszítette volna a figyelmet az előterjesztéséhez. Markos megelőzte, még ő is kötekedve.
– Itt találtad ki? Ahhoz képest igazán ragyogó fonálra fűzted, amit itt egymáshoz raktál. Mint eszmerendszert. Krisztustól Bakunyinig. A hiba csak az, hogy az a fonál is a levegőből készült, és így…
– Nem itt találta ki – szólalt meg végre Dembicz.
Mindezt neki Jarnó pontról pontra éppily tüzetesen elmondta. Az eszmerendszer logikája ellen neki volt kifogása. Ellenvetése akkor is, most is az alapmeghatározás körül van: hátha csak csaló, és mégsem áruló Lóránd.
Ezt valóságként föltárni – ez lenne az elsődleges tett: tényt alkotni. Mert a cselekvésnek már könnyebbik része, amit a kéz végez. A bajosabb, ami az elmére vár. A tudatra.
Még ennél is jobb kifejezést keresett:
– A lelkiismeretre.
– Azt vállalom – mondta Jarnó.
* * *
Amikor a márciustól szeptemberig tartó elválásunk után Dembiczet most ősszel viszontláttam, „nem ismertem rá”, – mondhattam volna. De csak magamnak. A többiek számára ugyanaz volt. Nem külsejéről áradt a változás.
– És ha te változtál? – felelte, mikor rögtön közöltem is vele, hogy ugyancsak másnak látom. – És ha a te szemed lett más?
Nem. Ő alakult. Ő érett; erjedt.
Bár fizikumát is jobban szemügyre véve, akadt rajta új vonás; új szín inkább. A sárgarézből vörösrézbe árnyalódó haja egyre több bronzot kapott. Szeme tavi kékje viszont merészebbeket villantgatott, igaz, hogy új – most aranykeretes – szemüveg alól.
Elegáns volt.
Ebből arra következtettem, kevesebbet forog az emigránsok szélsőbalosai közt.
– Révai még elegánsabb.
– Kassák után megfordultak a (főleg női) fejek, ha végigment a kávéházi asztalok közt; mindig frissen vasalt nadrágján, selyem Gorkij-ingén, jól körbenyírt Rafael-frizuráján Simon Jolán keze nyoma. Pedig vonzottak pillantást abban a kávéházban ékköves turbánok és mezétlábon csattogó fasaruk is.
Mert észrevette, hogy még mindig lebecsülöm a nyakkendőjének és harisnyájának színkorrespondenciáját:
– Megnéznék ott a te csizmádat is. Főleg ha még ritkábban kefélnéd.
Az igazság az volt, hogy társaságban Cecén többet jártam cipőben, mint csizmában; ilyenben főleg.
Hogy megjelenéseimnek hovatovább együttható (coefficiens) jellegű csizmáiról (ez is Dembicz szava) gyakrabban takarítottam volna le a port, de néha még a rászáradt sarat is – arra a mondatomra volt célzás: megvetem azok parasztpártiságát, akik a mezei harmat, a szülőföld (s ősök) pora, de akár a hazai nyelvjárás (s nem az eszmék) megőrzésével hitelesítenének eszmét s becsületet.
Dembicznek egyszeriben csak gúnyszava volt azokról a bécsi „útkeresőkről”, akik magukat (szerinte) csak olyan értelemben nevezték „hitvallóknak”, hogy még tétova gondolataikat, tapogatózásaikat, tehát tévedéseiket is gyónásszerűen megvallották.
Hogy mi vitte magát Dembiczet Spanyolországba – „történetünk” után tizenöt évvel – a biztos hollandiai stallumából, annak okozati hálózatát persze már akkori „fejlődésében” is föl lehetett volna fedezni. Ha utólag vissza lehetne pillantani az előzményekre. „Előre látható volt” – mondtam én is akkor már magamnak, mikor a hírt Sinkóéktól megtudtam.
Beszéljek vajon most mégis úgy, mintha ma már nem tudnám, amit mégiscsak tudok mindarról, amit elbeszélek? Ez lenne valami bújócskajáték, valami nem egyenes módszer azzal, aki a beszéd lényegét akarja tudni.
Mert mi vajon minden efféle „történet”? Honnan kell néznünk, hogy folyamata rendjét helyesnek lássuk; visszatekintve az időben? Olyanféleképpen letekintve, mint a repülő, aki egy várost földerít a magasból.
9Sinkó Ervinnek ahhoz a nagy arányú, önéletrajz alapú regényéhez, melyet annak idején a szerzővel közösben – oly súlyos volt – gyalogosan cipeltünk végig a hosszú rue de Vaugirard-on, s melyet azon az egy éjszakán jóformán csak átlapozni tudtam, versenyt a Sorbonne toronyórájával – ablakommal szemben verte a negyedórákat –, később afféle Ariadne-fonalat nyertem. Akkor, amikor végre – sürgetés nélkül – belemerülhettem az Optimisták-ba, a Budapest Fővárosi Könyvtárból kikölcsönzött példány szerencsés ajándékban részesített.
Az első kötet utolsó lapján egy ismeretlen kéz kinyitotta a kulcsregény zárját. A regény főhőseinek neve után ceruzával egyenlőségi jelet rajzolt s odaírta azok polgári nevét ebben a sorrendben: Báti = Sinkó, Vértes = Lukács György, Lányi = Révai, Stein = Hevesi Gyula, Lénárt = Komját Aladár, Sarkadi = Lengyel József, Cinner Erzsi = Sinkóné (Rotbart Irma), Dani = Cserny Jóska, Kovács = Korvin Ottó, Török Géza = György Mátyás.
Cserny – Jóska? A regény szereplőinek ismeretlen leleplezője becenevet ír. Jelentheti-e ez azt, hogy bizalmasabb viszonyban volt vele? S a regény többi modelljével? A kézírás arra vall, hogy a betűvetést acéltollal tanulta meg, s így kortársunk lehetett.
Az Optimisták-ban – élete főművének szánt „regényében” – Sinkó Ervin nem szerepeltetett mindenkit ama kortársai közül, akik a „szellemi tisztázások” útján annak idején a cselekvésig jutottak. Művét külföldön írta. Lovagias elővigyázatossággal regényhősként sem emlékezett meg azokról, akik a cselekvés kora után Magyarországon maradtak, vagy előbb-utóbb ide tértek vissza, s itt alakítottak további szerepet. Személyük azonosságát a rendőrség is megállapíthatta volna. A kölcsönkönyvtári magánnyomozó ceruzája alá azért nem került oda – egyebek közt – ilyen név: Káldor György, Szántó Rudolf. Hogy csak azokról hozzak példát, akik az itthoni szellemi életben is valamiképp élre kerültek.
Dembicz Géza neve sincs a regényhősök közt. Nemcsak a fenti ok miatt. Noha előzően ő is ott forgott abban a gondolatból eszközt is formáló szellemi szabadiskolában, de a cselekmények hónapjaiban már csak egy-egy éjszakára, vagy egy délelőttre iramodott föl Pestre. Hol egy-egy újonnan megszervezett mezőgazdaságból, vagy kiképzés alá fogott önkéntes hadrészlegből, hol a frontról. Végül már csak a frontról. De pesti órái is szoros négy falak közt teltek. Délelőtt hivatali elintézendők végett. A tettek embere lett. „Aktivista!” – szólt (nemegyszer) némi olyan öngúnnyal, ami önsajnálatnak is beillett.
Ott tudta hagyni a szószaporító hivatalnokok ígéreteit („holnapra okvetlenül!”) úgy, mint a baráti kör eszmeszaporító tanácskozásait.
A börtönt azért ő is megízlelte. Úgy tetszett (rövid beszámolója alapján) azt azért is tudta otthagyni, mert a kihallgatások során a szószaporítás helyett a pillanatnyi megoldások felé fordult esze is, ösztöne is.
Holott szerette s jól kezelte a szavakat, s miként! Ha vághatott velük. Egy-egy élesen közbevetett mondata valóságos keresztmetszetet végzett agyonbonyolított kérdéseken.
Jól tudta forgatni a (mindig idézőjelben ejtett) terminuszokat is; mert hisz ő azokat csak káprázatosan, tisztán akarta „kezelni”. De épp úgy a „tételeket”: a politikai és mozgalmi elveket, célokat, téziseket; annyit megismert belőlük, első forrásból. Attól kezdve, hogy Szabó Ervin még élő szavainak hatása alatt lett szindikalista.
Most mintha annyi kanyar után ismét arrafelé – látszólag visszafelé – vitte volna az alaptermészete. Persze, hogy egyetlen út: hatalomra a proletariátust! De ezen az egyetlen és egyenes úton semmire nem osztott oly csattogó oldalcsapásokat, mint a hatalom mániákusaira, a közéleti törtetőkre; akik a maguk kicsinyességüket érvényesítendő mindig együtt úsznak az árral, sajnos, itt a baloldalon éppúgy, mint a jobboldalon.
– Ott voltál Ady temetésén?
Ha a korai sötét meg a fagy engedi, a közszereplési düh tán még száz alakot odahajt arra a sírra, hogy fölötte álljon még a költőnek is. Mint vátesz, mint Tirteusz, mint Napóleon!
Főleg – legizzóbb hévvel és legcsípősebb gúnnyal – a „napóleonoktól” akarta megmenteni a mozgalmat. Ezek a forradalmak sírásói.
Vagyis baloldalról osztotta a csapásokat, hogy az az út egyenes maradjon. Vagyis hogy minél célirányosabban tartson balra.
Ez az áttételes gondoskodás tetszett nekem. Anyánk nevelő módszerét idézte! Ne adj’ Isten, hogy idegenek előtt ő is dicséretet ejtett volna nemcsak rólunk, gyermekeiről; bármelyik hozzátartozójáról, aki „szív szerint” közel állt hozzá. Családszerte a leszólásban volt a nagyrabecsülés.
Dembicznek a mozgalom családjában nem volt sikere ezzel az áttételes nevelő szándékkal. Én megmosolyogtam, és tán csak én magam még a mi szűkebb körünkben is, azt a tömören szellemes, de túlzásaival is jó fényt lövellő mondását, hogy a magyar proletárdiktatúra születési hibája, mely sántaságát okozta: szociáldemokraták „kiáltották ki”. Ezt a nagy család egyik ága sem, az ágak egyetlen frakciója sem bocsátotta meg Dembicznek.
Nem közösítették ki. Kisebb-nagyobb „visszautasításokat” kapott. Ha kemény anyagú bennünk a szellem, az ilyen koccantásoktól további szikrát ont. Dembicz csaknem beállította magát, hogy a protokolltörténelem képrombolója legyen. A magyar munkásmozgalomnak rengeteg a dicső lapja. Ezek hitelét rontjuk, ha olyan eseményeket és személyeket is vállalunk, amiket vállalni: polgári, sőt egyházi álszenteskedés. Ha a műremekek közé giccsrajzot keverünk.
Hősellenes lett ez az én új Dembiczem. A hősök afféle biztonsági szelepek. A társadalmat feszítő jogérzet rajtuk át pöfög, forr ki. A köztunyaságot szolgálják, hogy ne gyávaságot mondjunk, akkor is, ha ők maguk győznek. Sőt, akkor igazánból. A szentek, a hősök, a megváltók az emberiségnek éppoly kerékkötői, akár a zsarnokok. Egy pénznek két oldalai.
Szókratész és a piaci olajárus közt, a tudós bölcselő és a botló szavú érdeklődő közt tréfás hang a legjobb közvetítő, az örök rangromboló. Dembicz a humor vonalán merészebbnél merészebb gondolatokkal tisztelt meg. Emelgetett a maga képzettsége – olvasottsága – szintjére.
A változás a kettőnk kapcsolatában – vagyis voltaképp tán sem ő benne, sem énbennem, hanem az időmásította körülményekben –, hogy azt éreztem: fröcskölve, haragos sziszegéssel pezseg ez a forrás, de oltja a szomjam.
A pezsdítése pedig arra biztat, hogy én éppoly keresetlenül, akár barbár – természetből fakadó – fröcsögéssel merjem mégiscsak kibocsátani, ami bennem buzog; buzogtat a mélység kőzeteinek és szavainak ördög tudja, milyen összekavarodása.
*
Vannak barátkozások, melyek a távollét alatt érlelődnek meg, válnak barátsággá, meghitt összetartozássá. Van különben a szerelemben is ilyen inkubációs folyamat, saját észleletem szerint is. A hiány fokozza a szükségletet, akadályt ront, zsilipet nyit. Az előhívóban áztatott fényképlemezek tisztázódnak ilyenféleképp. Addig nem ismert – vagy annak vélt – érzések alakultak bennem Dembicz iránt – lám, történt változás bennem is.
Őszinte tudtam lenni hozzá. Nagy szó. Őszinte, sőt önként szókezdő a „kérdéseimről”, a belső „világomról”; az aggályokról, és a reményekről. Fél éve még oldalvást pillantgattam föl rá, ha faggatott. Most elfogadtam, ha az utcán belém karolt. Kamaszosan csinálta, de játszótársává tett a gondolatokkal való labdázásban is.
Noha most is fölmerült bennem, hogy Dembicz érdeklődése – de milyen ösztön is értesített róla? – nem nekem szólt, nem a személyemnek. Nem sértette a hiúságom. Egy példány voltam neki valamiféle tucatból, azaz – százezerből. Holmi speciest figyelgetett rajtam. S mivel ezt kedvtelve csinálta, észrevehetően vonzódva ehhez a csak könyvből és hallomásból ismert specieshez, rokonérzésére persze hogy rokonérzéssel feleltem, óvakodva azonban, hogy ennek jelét adjam a magam részéről. A csikó, akit nyakon veregetünk, csak nagyobb büszkeséggel fogadja, ha nem saját magáért kapja a figyelmet, hanem mint egy ménes tagja, bármilyen olcsó kis parasztlovacskákat nevelt az a ménes.
Férfi és férfi közt nálunk (vidéken) nem volt használatos az a szó: szeret. Még csak magunk számára kimondani sem: ez az ember szeret engem. De akármennyire a species egy (ha nem is akármilyen) tagja voltam Dembicz figyelme számára, megéreztem, hogy szeretettel van irányomban. Testvérbátyámtól vártam volna el (s egy ideig kaptam is) ilyenféle szeretetet. De aztán érdeklődésünk s agyműködésünk vele ugyancsak más útra tért.
Dembicz úgy tudott gyerekes lenni velem – mintha együtt gyerekeskedtünk volna.
Játékosan, lóugrás szerint kellett követni a gondolatait. Tudtam, hogy szabad bejárása volt, már mint diáknak is, Szabó Ervin könyvtárigazgatói szobájába. A szindikalizmus francia irodalmába Szabó Ervin nyitott neki utat. Csak utalásokból ismertem Sorelt, szerettem volna többet tudni róla. Dembicz újra és újra így felelt:
– Láttad Ady temetését?
Magyarázatul mondta az akkor kezdődő időkre.
Ott kapott új irányt az ő vitorlája. „Kanálból a forró kondér bugyogását” – ott csapott Dembicz orrába, hogy mit tudnak, akik itt – forradalmárok – rendet akarnak! Államot! Újra! Központi uralmat! Az ő szocialista demokráciájuk, vagyis a hatalmi mániájuk szerint lovasrendőr-rohammal rendezték volna a pufogó frázisaikkal meg a miniszteri napiparanccsal odacsődített tömeget. Amelyben, hogy mit is zengenek ki Ady versei, jó ha ötven ember értette. De feleannyi sem, hogy mitől vers a vers. Nem véve ki a szónokot sem.
– Babits…
– Azzal meg azt kell megértetni, mitől író az író! S mikortól meddig.
A mi szemünkben Babits (ismét) olyan villanyvilágítók sugarában állt, amelyek úgy köpdösik a fényt, hogy égő foltot égessen azonnal az arcon. Nemrég közölte a Magyar költő kilencszáztizenkilencben-t, azt hitte, hogy a sodró áradatban jó faágba kap. De egész parthossz omlott a fejére. De ilyen maró fények keresték Kosztolányit is, a Pardon-rovata miatt. De Schöpflint is, sőt Móriczot és Gellértet, mind, akik most fordítgatják versenyben az Über allen Gipfeln-t. Most, amikor… Így Osvát s Fenyő sem került ki az emigráns sajtó nyílzápora alól.
Akkoriban olvastam – többszöri nekikezdés után – Az elsodort falu-t. S vele egyidejűleg Fülep Lajos indulatos tanulmányát voltaképpen nem is a regényről, hanem arról, miképp működik Szabó Dezsőben egyidejűleg, de szinte fejezetenként az elszánt tehetség és a balkezes kontár.
Dembicz még arra a Szabó Dezsőre emlékezett, aki kezdő középiskolai tanárként első tanulmányát levélformában tette közzé (Jászi Oszkár folyóiratában). Nyílt levél Tisza Istvánhoz címmel, arról, hogy éhes hassal nem lehet a Himnuszt énekelni10, s akire maga Kassák annak idején oly lelkesedéssel s tisztelettel nézett föl, hogy a Tett első számába tőle kért bevezető és irányadó cikket.
Eszelősnek tartotta Dembicz a forradalom utáni Szabó Dezsőt. De hát ki nem válik eszelőssé ezen a talajon, ki idevalósinak nem forr föl a feje bögréjében a mégoly nemes anyag ezen az izzó platnin?
– Miféle talajon, miféle idevalósinak?
Dembicz Adyt sem vette ki az eszelősök – az eszelősjelöltek – közül. Ha nem töri össze a könyörületes halál, saját magát veti szét az a világremek csupor azon a platnin, amivé ezt a ti talajotokat tüzesítették – a forradalmak!
– Miért a ti talajotok és miért nyomod idézőjel közé a forradalmakat?
Az Ady után ittmaradt feszítő gőzölgésre, robbanásra „helyezett” négy-öt csupor közé Dembicz újra s újra odasorolta Fülepet is.
– Ismered a Nietzsche-könyvét?
Ismertem, sőt akkor már nagybátyámnak Cecére is levittem volt a könyv terjedelmű, a filozófiai írok Nietzsche-kötete elé készült tanulmányt, de nem olvastam, a kezdetén visszalökte a nehéz stílus az agyam csápjait. Schopenhauerból kinőve – kijutva – számomra is Nietzsche volt a következő állomás azon a vasútvonalon, amelynek a XIX. századi német filozófiát még a mi nemzedékünk is tekintette, de Fülep tanulmánya rossz átvezetőnek bizonyult. Számomra Dembicz nagy érvvel nyomósította, hogy megbirkózzam vele.
– Huszonkét éves korában írta! S azóta sincs párja. Azért az írásért tökéletesítette magát a görögben.
Hosszan beszélt Fülepről. Firenzében olaszul, Párisban franciául írt képzőművészeti kritikákat – fölkérésre, sürgetésre. Ilyen képességgel temetkezik most el egy Isten háta mögötti eklézsiába, hogy békét leljen, lent a parasztjai közt. Hogy el ne sodródjanak a falvak! Hogy legyen kiről mintázni majd egykor egy valódi Böjthe János alakját.
Dombóváron nem volt (átmenetileg, az épp különösen nehéz hetekben) rabbi, hogy imát mondjon egy ismeretlen, közvetlenül a temetőbe szállított holttest fölött. A dacból mégis odagyűlt kis gyülekezetben a frissen odakerült református pap hibátlan folyékonysággal olvasta föl a beszédébe ékelt héber imákat, kezdte könyv nélkül énekelni a héber zsoltárt. Ezt az eklézsiát a jó nyelvérzékű papnak, Fülepnek ezért kellett elhagynia. Az anekdotaszerű történet Cecére is eljutott. A kemény Nietzsche-tanulmány ezért került nagybátyám petróleumlámpájának fénykörébe, de aztán az én jegyzetelő ceruzám alá is.
*
Jócskán hagyott időt Dembicz, amíg mondott valamit az előadásomról. Végre. De még így is hosszú meggondolások, fontolgatások után jött belőle a szó. Tudhatta, hogy várom a véleményét.
Wessely is velünk volt. Hármasban méregettük le-föl a Duna-partot.
Hogy számot vetettem-e azzal, mi következhet az én fejtegetéseimből. Ha a mai forradalmi akaratnak – és tehetségnek – külsőleg olyan (már-már vallásos) jelei vannak, mint a múlt nagy világújító mozgalmainak: nem volna a föladat ezeket a jeleket szaporítani, majd tudatosítani? Ha elsősorban most pusztán csak azért, hogy ezek a külső tünetek belső területet is nyerjenek. Gyakorlati hajtóerővé váljanak.
Wessely nálamnál jóval alaposabban ismerte Lukács György elméletét: lehetséges volna-e és miképp a proletárok tömegeibe olyan hitet önteni, hogy nyugodt lélekkel legyenek képesek – ha úgy fordul – akár életüket föláldozni az ügyért. Ezért a mai Üdvért.
Használhatjuk-e vajon ezt a szót, hogy Üdv? Föltétlenül. Ez a kifejezés illik bármily olyan ügyre, amelynek célja túlmutat az egyén életén.
Amelynek holnapja is egyben más világ. Igen: Másvilág.
Wessely és Dembicz együtt érkezett erre a találkozóra. Szokássá vált már néhányunk közt, hogy mielőtt a szervezetbe fölmegyünk, lássuk némi időre még így külön-külön egymást. Az volt az érzésem, Dembicz már előbb (ha ugyan még nem régebben) szót cserélt Wesselyvel az én – lám, Lukács tételeivel is összefüggésbe hozható – gondolataimról, helyesebben elképzeléseimről.
Gyorsan pergett a további következtetés. Mi bírta vajon a múltban a tömegeket – a halandókat – ilyen emberfölötti hitre már a földön, a siralomvölgyében? Mi tartotta meg őket ebben a hitben a próbák alatt? Bizony csak a csoda. A természetfölötti jellem. „Az emberfölötti ember tehát?” – néztem Dembiczre. Nem, Nietzsche csak tapogatta az utat. Azaz eleven szoboralakzatát az új redemptornak, illetve redemptoroknak; mert hisz most seregestül kell előállniok; előre állniok a küzdelemben.
A többiek már szállingóztak föl az Eskü téri házba. Föltűnt, hogy ha észrevettek is bennünket, nem vágtak át hozzánk az úttesten. Aki mégis megindult, Dembicz egy karintéssel visszairányította.
A füzéren a végső következtetés az volt, hogy a fiúk közt néhányban határozottá vált a kezdeti vélemény: tettleg kell föllépni Lóránd ellen. Ki kell jelölni, aki a tettet végrehajtja.
– Mit?
Az ebben a percben közömbös. Ember kell, aki méricskélés nélkül példát képes adni. Hogy legalább ő hisz az ügyben.
* * *
Hogy Lórándot meg kell-e semmisíteni vagy nem: pezsdítő – felnőttkori emelkedést ízleltető – vita volt. Az a fajta – fontoskodással is élénkítő – vita, amikor a szembenállók csak egymást erősítik, mert hisz „alapjában” egyetértenek, egy talajon vetik egymás ellen is a lábuk.
Nem lehetett kétséges, hogy az áruló, aki mások életét is kockára veti, megsemmisítést érdemel. „Likvidálást” – mondta … [I. Gy. a név helyét üresen hagyta a kéziratban. – A szerk.], mintha ez a szó még emelkedettebben, fertőtlenítettebben jelentette volna, hogy az ítélet csak halál, azaz emberölés lehet.
Erre valóságosan még senki sem gondolt.
Magam sem hittem benne. A gyakorlati végrehajtásában.
Ilyesmihez összefüggő szervezet kell, valamiféle olyan apparátus, amely szinte gépszerűen teljesíti a közösség parancsát.
Mi szabad társulás voltunk. Mindegyikünk olyan feladatot vállalt, amit az akár pillanatnyi felfogása – nézete, sőt, ízlése – helyeselni tudott; de úgy, hogy menet közben is változtathattunk rajta. Líraian függetlenek voltunk. Magunk kormányozta hajón.
Ezt mintegy magunk lebecsüléseként mondtam Dembicznek. Kamaszos fecsegésnek minősítettem épp az egyik legtüzesebb vitánkat. Miután eljövet kiejtettem még azt is: szócséplés.
Dembicznek nem ez volt a véleménye. A kalózhajón is van fegyelem, vagyis törvény. Nem igaz, hogy szabadok vagyunk, pusztán azért, mert szabad akaratból találtunk egymásra. Akik összeállnak, azok már – apparátus is. Sobri Jóska vagy Robin Hood bandájában volt olyan szigorú rend, mint az őket üldöző pandúrokéban.
A gyermekek bandái dermesztő könyörtelenséggel hajtják végre csak félig-meddig kialakított ítéleteiket. Hangulat szülte döntéseiket, apelláta nélkül. S milyen szorgos aprólékossággal.
Belerezzentem, olyan emléket érintett bennem.
Tizenegy éves voltam. Új tanító elé kerültünk az ötödik elemiben, szeptemberben; így napra is meg tudom mondani, mennyi idős voltam. Csütörtök délután nem volt iskola, Simontornyán ez volt a heti szünnap. Előzőleg már megbeszéltük nyolcan-tízen, mi lesz a közös bandázás. Átmegyünk a szomszédos faluba, Igarba; valamelyikünknek növendék kiskutyát ígért ott egyik rokona, azt hozzuk haza. A kis állat nehezen hagyta el a portát, ahol világra jött, madzagon húzkodtuk, pálcákkal biztattuk. Egy kis patak vagy inkább mozgó láp hídján társaim meg akarták itatni, levitték a híd alá. Ennek is ellenállt. Erre elhatározták, hogy legegyszerűbb, ha fölakasztják, úgysem lesz belőle jó kutya. És fölakasztották, elég körülményesen, mert hiszen járatlanul. De fokozódó buzgólkodással végig az egész hosszas kegyetlenkedés alatt. Aztán, mintegy diadaluk jeléül ott hagyták a fán, nem messze az úttól.
Elhatározták, fölakasztották, otthagyták. Olyan igeformát használok, mintha én kívül maradtam volna. Elhatároztuk, fölakasztottuk, otthagytuk. Nem emlékszem, hogy karom, kezem részt vett volna a sürgés-forgásban. De a szemem mindenképpen. Hisz arra sem emlékszem, hogy tiltakoztam volna. Együtt mentünk haza. Hallgatólagos egyetértésben, hogy szüleinknek nem beszélünk a dologról. Részese voltam tehát magam is, ha másként nem, mint cinkos.
Még most Dembicznek sem mondtam el a példát, amelyet azon mód odailleszthetett volna az elmélete támasztóoszlopai közé.
Sőt azt néztem, hol ingathatom meg a felfogását – s történelmi és lélektani adatait. Persze hogy hozhat ítéletet, alakíthat külön törvényrendszert akármilyen kis közösség. De csak átmenetileg, részlegest. Nem tartósat, nem természetest – csak ahogy a fagy jéggé alakítja a vizet. – Az ellen is van apelláta. – Nem Grönlandban.
* * *
Tudtam már olyan közvetlen lenni Dembiczcel, hogy – apránként – elrészleteztem neki, milyen elvekké kezd fejlődni (a borfejtéshez hasonlóan) a fölfogásom a testi munkáról. Annak „egyenjogúsításáról”! Még az egészség – a test és lélek jó együttműködése: egészsége – érdekében is. A fizikai dolgozók teljes egyenjogúsítása: a társadalom egészsége végett! Továbbmenve: a munkás fogalmának szigorú tisztázásáról. A munkásság – a proletariátus törzsének – uralmi biztosításáról. A proletárdiktatúra következetes megfogalmazásáról. Majd megvalósításáról.
[Szerkesztői jegyzet:
Nyilvánvalóan e csonka részlet folytatásának vázlata olvasható az egyik jegyzetpapíron, amelynek felső sarkába a mű címének első változatát írta oda I. Gy.:
„A Szentlélek lovagjai
Egy fejezet
Vita Dembiczcel a fizikai munkáról
Új papság készül a társadalom fölé?
Az értelmiség „vezető szerepe” – diktatúra lesz?
Hogyan elkerülni? Vissza a tömegekhez! Azok sorsába
Ezen fog megállni vagy elbukni a szociálizmus
El fog bukni
A nagy Inkvizítor”
Elképzelhető, hogy ide kapcsolódik ez a másik följegyzés is:
„Kommunizmusról vita
Engem tán a méhek kommunista állama nyert meg az ügynek. A gazdasági kérdésekkel nem volt gondom. Az erkölcsivel annál inkább.
Az átmenet egyik napról – no, hétről! – (a másikra) fog végbemenni. Erőszakkal vagy ügyes fogással. Az is forradalom lehet.”]
* * *
Az az akció már valóban szelekció is volt: újabb rosta, hogy az iskola és a kamaszkori bandázás ezerféle anyagából kik tartoznak együvé tudatos veszélyvállalásra is. Ez megint jó érzés volt. Olyan jókedvűen haladtunk hát a gyorsan vállalt úton, hogy a veszélyről – mivel hetekig semmi jele nem mutatkozott – fiatalosan meg is feledkeztünk; vagy hozzászoktunk – ami voltaképpen ugyanaz. Hisz a lehető legjobb úton haladhattunk: a társadalom és művészet forradalmának iránya azon a mi szakaszunkon azonos volt.
Aztán jött – néhányunknak – az egyetem, s az ottani viták megint újabb szelekciót indítottak, most már szélesebb körből: a régi ismerősök révén akadtak olyan új ismerősök is, akiknek nyelvéről egy-egy igen vagy nem elegendő lett, hogy alig-alig válogassuk az őszintébb szót.
Pauler Ákos filozófiai bevezetői voltak alkalmas idejű és alkalmas tárgyú szűrőpróbák. Hetente kétszer, délután telt meg kedvéért a nagy előadó. Óra után hozzászóltunk a folyosón a fejtegetéseihez. Liszt Ferenc gondolatvilágáról beszélt, mintegy élő példázatokat nyújtva Az ethikai megismerés természete címmel már megjelent, de most kibővített elméletéhez. Össze-összenéztünk sokszor már a teremben.
Hisz ez volt a mi tárgykörünk is, Lukács fejtegetései felől nézve!
Lóránd nem jelentkezett. A szétosztással az akciónak – a „praxisnak” – eleget tettünk. Megfeledkeztünk arról – de lehetne úgy is mondani: elvetettük a gondját –, hogy arra a „manifesztálódásra” nemcsak Bécsben alakulhatott vélemény.
Komolyabb eszmeterjesztő kiadványok tervei alakulgattak köztünk, immár jobban szakosítva. Markos a filozófiai folyóirat címét emlegette, részletesen fölsorolva a közleményeket, s mi azokat úgy taglaltuk, mintha a Logosz már meg is jelent volna. Szegi már sértődöttséget is keltett, hogy se Neytől, se Szántótól nem kért verset a Genthonnal és Molnár Antallal együtt szerkesztendő Modern Szemle számára. Szégyen volt, hogy az avantgarde mozgalmak szócsövévé a Magyar Írás tolja föl magát. Noha – vagy tán épp azért, mert – az is már a címlapja jelmondatában a hitteljes művészetért bontott lobogót.
Folt sem érhette azt a hitet. Sajátosan a mi táborunké volt. Egy hit volt változatlanul, noha a tábor ugyancsak szakadozott, ahol csak összegyűlt.
A mienk még tömörült. Épp mert annyifelé óhajtott és vállalt vitát.
Nem maradt soká titok, hogy azokban a folyosói ablakmélyedésekben kik, mik azok a halk hangon is oly tüzes vitázók. Aztán nem is volt oly halk az a hang. Nem, a folyosón föl-le jártunkban sem.
Az „atrocitások” – a más fakultásról, főleg az orvosiról [jött] hangoskodók lökdösődései – megszűntek. Néhány tanárnak dicséretéül lehetett emlegetni: kiparancsolta a teremből a zavargókat. De voltak még riadalmak s – itt-ott joggal – ijedelem. Egy délután épp a mi folyosónkra sietett le egy kis filozopterka, menjünk föl az emeletre: lehet ezt tűrni? Honnan tudta, hogy ezzel épp a mi fülkénkhez szedheti a lábát? Nem az emeleten volt a baj, illetve oda még nem ért föl, hanem lent a kapuban. Két sor tányérsapka akart igazoltatni minden távozót, mások meg a leterelést erőszakolgatták. Nem volt nagy hőstett jobbról-balról karonfogni egy kis szepegőt; megcsapott még némi komédiázási kedv is; kézcsókkal bocsátottuk útjára a Múzeum kávéház előtt. Egy jó pont az utca népének: mire visszamentünk Genthonnal, annyi járókelő torlódott a kapu elé, hogy a fiúk is kiszállingózhattak, sápadtan bár, de a föllélegzés mosolyával.
* * *
Markossal nem folytattam a vitát. Nem is várták tőlem, kevésszavúnak ismertek. Növelte ezt a született hajlamomat, hogy nyilvánosabb okfejtéseimben mindig volt valami balfogás; akadékoskodás, ahogy Markos rám-rám olvasta. Kijavításra ajánlottam a Kiáltvány első mondatát, illetve annak magyar fordítását, azt, hogy kísértetjárás van Európában. A kísértetek a kriptából, a halott múltból járnak vissza mindenki rémületére és ártalmára. Szellemjárás, ez lenne a helyes kifejezés, ez akár múltat idézve is tündéreket idéz, álmok és csodák eszményi világát, az elpusztíthatatlan Utópiát.
* * *
Eredendő ellenfeleik, a tőlük mereven jobbra állók részéről átok s rágalom szennyzuhatagai elől kapkodhatták csak fejüket mindazok, akik az 1919-es sorsdöntő hónapokban az ország irányítását kezükbe vették; vehették: ragadhatták; kapták tehát, ha kapkodva is. Ez nem lehet indok – ürügy még kevésbé –, hogy a tőlük balra állók, sőt velük gyakran együtt haladók részéről ne induljanak meg azok a hideg-meleg csapok, melyek egyedüli célja – nem kimosdatás, hanem – a tisztítás. Az a tisztázás tehát, mely épp azáltal töröl fényesebbre, emberibbre nem egy arcot, mert másikakon a sminket, a színházi festéket is megdörzsöli.
A közfürdők és uszodák belépőinek falán zománctáblák rendelnek előzuhanyt mindenki számára.
Essünk át egy még mindnyájunknak egyformán szükséges bevezetőn.
Van valami közös a jobb- és baloldal vádaskodásában. Egymást különösen a hazafiság dolgában marasztalták el, halálos bosszú erejéig.
A polgári radikálistól a kommunistáig terjedő tábor szerint magyar anyanyelvű ellenlábasaik a maguk osztályérdekeiket fölébe helyezték a nemzet érdekeinek. Bárkivel összeszövetkeztek, hogy övék legyen a hatalom.
A jobboldal vádja ugyanez. Az ország kereteinek recsegő összeomlása közepette a szocialisták fő gondja nem a nemzetnek, hanem a saját erejüknek a biztosítása volt, azért léptek egyezségre még az őket leggyökeresebben fenyegető kommunistákkal is. A hatékonnyá válható nemzeti erőt eleve pusztítóan ellenforradalminak észlelték. Ahogy minden hatékonynak mutatkozó szocialista erőt eleve pusztítóan forradalminak a birtokos rétegek.
Egymás pusztításába így pusztultak mind bele, s velük mindaz, ami még menthető lett volna.
Maguk a szereplők nem láthatták a „történelmi erőknek” ezt a molière-i, sötét színpadjátékát. Ehhez generációs távolság kell. Mi, az új generációnak épp csak pelyhedző állú fiataljai már kaptunk némi távlatot, ha néha szóba került azoknak az eseményeknek a tisztázása. Nemcsak időben voltunk távolabb, mint mindazok, akik külföldön erről akkor még reménytelenül civódtak, hanem térben is. Pesten voltunk, a helyszínen.
S közöttünk akár ezerszer a mentő és terhelő tanúk. Szólítanunk sem kellett őket. Égtek, sokan attól, hogy igazolják magukat (s az eseményeket), sokan attól – hátha nem fejeződött még be a pör!
* * *
Az 1918–1919-es magyar forradalmi korszak legyalázásában a jobboldali ellenforradalomnak kiváltságosan kedvező helyzete volt. Még a jóhiszeműek szemében is. A tömegek csak az ő „bírálatát” hallhatták.
Akik baloldali „beállítottságból” ábrázolhatták volna az eseményeket, azok tollát természetszerűen fékezte, ha ugyan teljesen meg nem bénította, hogy a még oly tárgyilagos írásaikkal is ócsárló propagandának teremtettek volna hitelt.
E tárgyilagos bírálat elmaradása azonban idők teltével minden baloldali „beállítottság” hitelét aláásta. A bajtársiasság fegyelmével Károlyi évtizedekig fedezte a fölmenthetetlen Kunfit és körét. Ez lovagi gesztus lehetett. Csernyéket fedezni: falazás. A kettő közt a betyárbecsület kódexe szabott törvényt. Fórum nélkül. Ilyet a magyar szellemi élet mindmáig nem tudott fölállítani. Csak a vádakat ismételte, forgatta körbe unalomig. Ez – erősen summázva – a társadalmi összeomlásért két társadalmi réteget feleltetgetett bűnbakkereső indulattal.
A háborút az arisztokrácia neveltjei vállalták és vesztették el. A forradalmakat a polgárságéi. A munkásság és parasztság sorsának irányítása az ő kezükben volt. Áttételesen persze, ha a tétel nagyon is summásnak hat. Túlságosan áttételesen: védhető mégis a tétel. Nem alakult, nem terjedt betyárbecsület sem a történelmileg – a dolgok természeténél fogva – betyárivá árvult országban.
Valahányszor megjött Bécsből, Dembicz lebecsülően emlegette Lukácsék újabb erkölcsi kutakodásait. Beszámolói során faggatásainkra válaszolva engedett ki a részletekből egy-két mondatot. Lett még egy ötödik folyóirat is Bécsben, borítékján Grünewald fölfeszített Krisztusa, a hirdetett főmunkatársak: Sinkó, Balázs Béla, Lesznai Anna, Révai.
– És Lukács?
– Miért ne?
* * *
Dembicz már nem volt Lukácsnak zsámolyülő tanítványa. Egykori mesterét magát a korinthusziakkal, galaciabeliekkel, efezusbeliekkel levelező, a szétszórt nyájnak üzengető Paulushoz torzítgatta, de a levelek és üzenetek tartalmát híven közvetítette. Már-már tetszelgett a hálás, de mégis önállósodó akolonthos szerepében.
Nem úgy Wessely.
* * *
Bármekkora volt az ellentét a frakciók közt, egyben hajszálnyit sem különböztek. Egyben oly közös volt az irányuk, a sodruk, akár a már együtt rohanó Tiszának, Dunának; Volgának, Okának. És Rhône-nak, Saône-nak; mert hisz világjelenség volt ez az egycélú megoszlás. Ki érdemesebb és hivatottabb az új világ nyíló – félig már nyitott – kapuján belépni s ott üdvözülni: ez a versengés sem volt más, mint ahogy az eretnekek taszigálták egymást a boldog öröklét kapuja előtt. Hogy kire mosolyogjon bólintva az Úr arca. Bólintva és helyet kínálva a jobbján; annál az égi pulpitusnál nyilván folyamatosan is ítélendő lesz elevenek és holtak fölött.
Az Eötvös utca és az (akkori) Király utca sarkán a fővárosi tejüzem hatalmas fogyasztóhelyiséget nyitott. Házfal nagyságú ablakai mint a kávéházaké. Az ülőhelyek azonban kényelmetlen fehér kerti székek, az asztalok nem sima lapúak, hanem rácsozott fehér lécek. Írni csak a magunkkal hozott rátéttel lehetett rajtuk. A kiszolgáló személyzet: bóbitás, apácaszerűen fehérbe öltöztetett lányok. Az áru – akár a tejcsarnokokban. Kedvenc találkozóhelyünk volt: az utcáról a mindig ragyogó ablakokon át egy pillantással végigpásztázhattuk az egész helyiséget.
No de mások is bennünket. Láttam, hogy a járdáról valaki kétszer is fölmér magának. Szőke, a kelleténél soványabb (s elhanyagoltabb) hivatalnokféle lehetett. S jött be, települt az asztalomhoz.
Látott engem, amikor – Kispesten – valahová pénzt vittem. Csak bemutatkozni akar, noha maga is most igen keserves állapotban van. A diktatúra után bocsátották el az állásából. A telet valahogy még kihúzná a család. Azt kéri, gondoljunk rá, helyezzük vissza már az első napokban a hivatalába. Addig állhatatoskodott, hogy – mert valakit vártam – föl kellett írnom a nevét.
Dembicz és Wessely egyformán bizonyos volt, hogy a jövőnek az az édenkapuja föltarthatatlanul megnyílik. A fölnyitás gyorsításában őket lényegében semmi sem választotta el. Annál több a kapun túli teendőkben.
Tréfás kötekedésből – vagyis komoly cáfolatra számítva – mondtam Wesselynek, hogy ő az elbukott (a megfeszítések után még sziklák alá is temetett) magyar forradalom föltámadását oly közelien érzi bizonyosnak, úgy bízik a jóslatokban, akár Krisztus utolsó vacsorai szavában, hogy három nap múlva kikel a sírjából – örök diadalra!
– És te nem így hiszed? Amikor a tények beszélnek? A tények kukorékolnak az ingadozók fülébe is; harsogóbban, mint Szent Péternek!
Az 1921-es év már a tavasz kezdete óta hatalmas jóslatok beteljesedésének esztendeje volt – bizonyosra vallotta Wessely. Úgy fordulhat – helyesbített Dembicz.
Az események szédítő iramát ő sem tagadta. A mozgalomnak azokon a bizonyos folyamain félelmes volt a tél végi jégzajlás, s még ígéretesebben félelmes a zöldár, a tavaszi vizek gátszaggató vágtatása.
Ami Oroszországnak 1917, Magyarországnak 1919, az lehet Németországnak 1921. – Nem lehet, hanem lesz; máris az! – erősködött Wessely.
Németország pedig a világhelyzet kulcsa; az üllő, melyen az emberiség sorsa kalapálódik. Verni kell hát a vasat, éleszteni a tüzet, vagyis szítani a parazsat, fújtatva a kohókat minden erővel, mindenütt. Itt nálunk is; itt kiváltképp – fogta meg Wessely nyomatékul Dembicz hajtókáját.
Nem tudtam, akkor tán még Wessely sem tudta, hogy lám Pestre is átcsapott a frakcióharc, és ő akarva, nem akarva képvisel valamit. A munkásmozgalom függetlenedő hadoszlopában, a Lenin vezette táborban is külön irányzat szószólója.
Dembicz azzal a megosztottsággal hallgatta, amikor a száj mosolyog ugyan, de a két szemöldök megkomorul.
Kun Béla távozásakor Pestről – ahová ő, addig is mindig ide vágyódó vidéki, soha többé nem teheti a lábát –, azon a végzetes napon, tizenkilenc augusztus elsejének délutánján, búcsúbeszédében súlyosan – indokolatlanul, bár érthető szenvedéllyel – elmarasztalta a magyar proletariátust. Újra s újra kimondta: csalódott a tömegekben: semmi jelét nem adták annak, hogy – miként ő képzelte – inkább a barikádokon pusztulnak, de megvédik a maguk uralmát. Alig másfél év múlva arról is közölt Moszkvában vezércikket, hogy nem több, mint kétezer hű kommunista elegendő a proletáruralom visszaszerzéséhez. Hangja mint a trombiták riadójáé. Az oroszországi magyar kommunisták közül mindenki, akinek elpusztulási valószínűsége csak 60–80 százalék: köteles hazájába visszatérni, elvegyülve a visszaáramló hadifoglyok közé, hogy otthon lövésre állítsa át a fegyver závárzatát.
Dembicz ahhoz a táborhoz húzott, amely – Landlerrel és Lukáccsal az élén – Bécsben, közelebb tehát a magyar valósághoz, Don Quijote-i lépésszemléletnek minősítette ezt a szemléletet. Nem véve tekintetbe, hogy az az eredendően kolozsvári látókörű, lendületes (újságírói) stiliszta már nem a körülzárt Pesten fogalmaz, a románok előrenyomulását jelző haditérkép hatása alatt, hanem a Komintern Kreml-beli helyiségében, ahol a nemzetközi harc világatlaszán Magyarország semmivel sem volt nagyobb pont, mint Afganisztán vagy Chile.
A magyar mozgalmat voltaképpen ez a cikk hasította ketté, soha össze nem forradásra. A bécsiek – itt, a magyar határnál – elhűlve néztek össze ekkora „perspektívatévesztés” láttán. Hisz azt a kürtszavú cikket a magyar nyomozó hatóságok is „kiértékelték”. S még jobban azok a vizsgáló bizottságok, amelyek a hazatérő hadifoglyok szűrőállomásain működtek.
A magyar frakciós küzdelmek eredendő gyökerét a párttörténetírás jóval később ásta ki. Itt volt elásva; itt került a föld alá. És a ráció alá. Wessely minden „észokot” megvetve – kispolgári megalkuvásnak minősítve – jártatta kezét Dembicz arca előtt, de úgy, mintha minden érvével máris revolver kakasát húzta volna föl:
– És ha tudja is a rendőrség! A harc már megindult. Nyíltan dörögnek a puskák.
Németországban valóban nem egy helyt dörögtek már géppuskák a fölkelők oldaláról is. Munkások birtokolta ágyúk, sőt tankok vártak bevetésre. Várták a jeladást.
Kun Béla adta ki. Ezt már Berlinben, személyesen.
Moszkvából érkezett – jelentették a világlapok is –, és ő forradalminak ítélte a helyzetet.
Hogy a Rote Fahne elhamarkodott harcindító vezércikkét ő írta-e, arról később Clara Zetkin bár áttételesen, de mégis félreérthetetlenül mond véleményt. A cikk noha hibátlan németséggel volt írva, föl-fölvillantott olyan nyelvtani fordulatokat, melyek mégis: „not made in Germany”. Melyek – a még későbbi filológusvélemény szerint – a magyar, sőt erdélyi magyar szófűzésre utalnak.
Az így kirobbant – kirobbantott – német „márciusi akció” frakciókat, sőt szekciókat teremtett nemzetközileg is. Az elválasztó elv itt: meg kell-e várni a kétségtelen forradalmi helyzetet – amikor az egész munkásosztály fölényben lévően kész a harcra –, vagy el kell-e kezdeni a részletharcot is: a tömegeket mintegy (akár kétséges) előharcokkal nevelni, készen tartani a döntő fölkelésre.
Kun Béla onnan, az új posztjáról, új harcostársai – Radek, Zinovjev, sőt, sokáig Trockij helyeslésére – az utóbbi hadviselésnek lett szószólója. Európai stratégája. Majd a harcok megindulása után vezérkari főnöke. Addigi legtapasztaltabb híveit odavette maga mellé. Magyarokat főleg.
Nem elfogultságból. A magyar forradalmároknak jó hírük s tekintélyük volt. Merészek és tájékozottak voltak. Átmentek egypár leckén, kitanultak voltak s tanulékonyak továbbra. Nyelveket tudtak, fiatalok voltak, legtöbbjük inkább a harminc alatt, mint fölött.
Nem kellett sok fanatizmus ahhoz, hogy az „offenzíva” teoretikusai a mind sűrűbben s elszántabban fellángoló elővéd-összecsapások sikereit úgy összegezzék: ez már a szent háború. Most kell következetesnek lenni, összezárni a vezető hadsorokat, szigorúan, célirányosan.
Ez volt a – most közben európai méretű – frakciózás másik oka. Folytak önkényes gyárelfoglalások már Olaszországban is. Az addig egységes szocialista mozgalomnak utat kellett választania. A többségiek Serrati vezetését követve óvatosságot, halasztást láttak jónak. Az Internacionálét képviselő akkor huszonnyolc éves Rákosi Mátyás a pártszakadás mellett kardoskodott, s a januári kongresszus Livornóban ekként is döntött. A világforradalom elve győzött, de a mozgalom megtorpant, testvérharcot is vállalt. Ez történt fokozottan Németországban. Itt Kun Béla szólalt föl újra és újra a helyi Központi Bizottságban. Az offenzívastratégia támogatására már szót kért az olasz küldetésből visszatérő Rákosi Mátyás is. Itt hangzott el s lett hallgatólagos vezérelv: a cél érdekében nem egyszer, nem tízszer, de mindvégig annyiszor kell széttépni egy-egy munkáspártot, amíg csak nem válik tisztán leninistává. A berlini első eredmény: a Párt addigi vezetőit, Paul Levit és Clara Zetkint leszavazták, lemondásra kényszerítették.
Lenin teljes helytelenítésével. De az események folyamsodrását már késő volt megállítani akár az ő hangjával. S a történések menete (a történelem) mintha Kun Béla – és Zinovjev és Buharin – tételeit igazolták volna.
Bármekkora volt Németországban még a polgárság nincstelensége is, az angol és francia kormányfők napi szólamként ismételték: egy pfenniget sem engednek el a németekre rótt jóvátételből. A német kormányok ezt, ha akarják is, képtelenek voltak teljesíteni. Ultimátum ultimátumot követett. Aztán az ultimátumok fenyegetéseiképp olyanféle intézkedések, aminőkkel a Vyx-jegyzék kötötte gúzsba nem is olyan rég Károlyi kormányát, s nyitotta meg Kun Béláéknak az utat. Németországot vámblokád alá helyezték. A német energiatermelés fő forrásvölgyébe, a Ruhr-vidékre benyomultak a francia csapatok, akár egykor a csehek Salgótarján felé. A másik szénmedencét – semmibe véve, hogy ott népszavazás lesz – a lengyel nemzeti csapatok szállták meg. Föld alól idézve föl maguk ellen a német nemzeti ellenállást. Teljes csőd és nemzethalál tehát. Hacsak: a német nép nem nyújt kezet a nyugati hatalmaktól éppúgy megláncolásra szánt orosz proletariátusnak, és egy faltörő roham után nem engedi a Rajnáig a vörös hadsereget.
Bugyonnij lovasait! Wessely máris ezek közt ügetett, a tizennyolc éves képzeletében. (Ezért is tudta később oly egyenrangú remekléssel magyarra fordítani Babel Lovashadsereg-ét.) Szívvel-lélekkel úgy állt be a Kun-frakcióba, hogy ember legyen – fiatalon is felnőtt ember –, akit nem ragadott magával, szinte pótlovasnak a nyergébe.
Lenint magát kell megnyerni! Magát Lenint is meg fogják győzni azok a tények, melyeket most Európának kell produkálnia. Mégpedig itt Nyugat-Európában elsősorban a magyaroknak!
Ezerkilencszázhuszonegy nyara a legforróbb – kalászérlelő vagy kalászsorvasztó – néhány hónap volt a munkásmozgalom életében.
Július 21-én nyílt meg az a moszkvai világkongresszus, amelyhez foghatót a munkásmozgalom, a világforradalom hívei csak egyet tartottak, oly ünnepélyest és olyan iránymutatót: a bázelit.
Az ügyrendi bizottság vendéglátó tagjai: Lenin, Trockij, Zinovjev, Radek, Kollontáj. A külföldi delegációk vezetői: Zetkin, Haywood, Thälmann, Münzberg, Vaillant-Couturier, Terracini, Kolarov. A magyart nyilván Kun Béla állította össze. Bevette bécsi ellenlábasait: Lukácsot és Landlert is. Az ő segédparancsnokai: Pogány, Rákosi, Varga.
A magyar delegátusok közül egynéhánynak nevét sem akkor, sem később nem közölte tudósítás. Legkevésbé azokét, akik Magyarországból keltek útra, s oda kellett visszatérniök, beszámolni a kongresszus határozatairól. Ezek főleg ifjúmunkások voltak, még nem annyira „foltosak”, hogy a rendőrség nyilvántartotta volna őket. Wessely közelebbről ismert kettőt is ezek közül: Ék Sándort és Hölzl Györgyöt.11
Nem mindennapi hírt hoztak ezek magukkal.
A kongresszuson mondott nagy beszédében Lenin ugyan védelmébe vette Paul Levit és Clara Zetkint, és maga sem ritkította (a maga módján mindig gúnnyal csípősített) nyilait azok ellen a nyugati mozgalmakban túl gyors szavú magyarok ellen, akiket a mozgalom tréfás szóhasználata a „turkesztánok” gyűjtőnévvel jelölgetett. Igazat adott Clara Zetkinnek is. Hogyne tette volna: a Kun támogatta, sőt létre keltette fölkelések rendre vérbe fúltak. Elhárította Kun elméleteit. De nem magát Kun személyét. Hosszan „átszűrte” a tételeket is, a „helyzetet” is, meghitt beszélgetésben magával Clara Zetkinnel. Bízott benne. Zetkin – az orosz származású férje nevével is – született német volt.
E megbeszélések alatt – ahogy aztán Zetkin maga elmondta (leírta) – Lenin még attól is megfosztotta Kun Béla elméletét, hogy az elméletszámba vehető: Illúzió az, romantika, semmi más, mint romantika! „Azért is fabrikálódhatott az én kedves Bélám hozzájárulásával a »költők és bölcselkedők olyan országában«, amelyhez, mint költőileg tehetséges nemzethez, ő maga is tartozik, kötelességének érezve, hogy baloldalibb legyen minden baloldalnál… De egyelőre hallgassunk inkább Marxra, mint Bélára; noha forradalmárnak ő is kitűnő.”
Wessely tizennyolc éves elméje mindebből dicséretet olvasott ki. S hozzá minden magyar számára nemzeti elkötelezettséget. Lenin feddésében biztatás is van: rohamra, magyarok, ha belepusztultok is. Nem volt hiábavaló 19-ben sem az önfeláldozás. Nekünk itt Pesten a veszélyességnek nem 60–70 százalékával, hanem akár száz százalékával is bele kell avatkoznunk a harcba. Rögtön, személy szerint.
Dembicznek ugyanabban a nyakmozdulatában ott volt a helyeslés is, az ellenkezés is. Helyeselte az akciót; minden teória tiszta megfogalmazása a tett. De miféle tett?
– Bármiféle tett! Maga a tett definiálja az elméletet. Közérthetően! Iránymutatóan. Minősíti nemcsak a gondolatot: a gondolkodót!
* * *
Meg kell ismételnünk.
A magyar tanácsköztársaság bukását követő időben senki sem hitt a forradalmi idők elmúltában. Az ellenforradalmi érzésűek sem. Ezért vélték még jogosultabbnak kezdetben harciasságukat. A haladó értelmiség tagjai a bukást időlegesnek érezték, egy hullámrezzenetnek az események rohanásában.
[Szerkesztői jegyzet:
Valószínűnek látszik, hogy ennek az épp csak megkezdett résznek tervezett folytatását rögzíti e három – még I. Gy. által összefűzött – kis feljegyzés:
Veszély
„De mi is lappang vajon a veszély vállalása mögött? A halálos veszély vállalása mögött. Kockára dobni az életet, egyetlen valóságunkat, miféle nyereséggel kecsegtet még az is? Micsoda valóságon túli jutalommal?”
„Azért is vállalták a börtönt, az akár életfogytiglant, mert – úgysem töltenek le belőle legfeljebb egy szinte csak pillanatnyi időt: jön a világforradalom. Azért nem készültek polgári életre, mert – világforradalom
Mert
Mert”
„Nemcsak
A becsület is kockán – ha áruló leszel, ha »köpsz«
A rendőrségen vertek – Rákosi”]
* * *
Bátyámtól többet tanultam, mint apámtól. Már a kút körötti – a pancsolási, a sározási játékokba ő avatott be. A bicska és a parittya kezelésébe. Nyomában másztam először madártojást szedni, s leshettem meg, mi van a kislányok szoknyája alatt. Olyan szavakat sajátítottam el tőle, melyeket szüleink előttünk sose használtak. Még verekedni is vele verekedtem először, nem egy alkalommal, noha persze mindig én kaptam meg a magamét.
Mindenben úgy járt előttem, hogy azt hihettem, ő már az életben otthonos. Minden tettét, de még apró kézmozdulatait is céltudatosnak véltem. Három évvel volt idősebb, mint én. Négy-öt évvel további mintaképeim, a Jani fiúk.
Nagyjából ennyivel jártak a mi pesti együttesünk előtt a MÁ-ban és az Internacionálé-ban föltűnt fiatalok. Ahogyan én bátyámra és a Jani fiúkra, úgy nézett ösztönösen fölfelé a mi pesti baráti körünk az akkori magyar avantgarde – az aktivizmus – ifjú íróira.
De az igazi választóvonalat közénk az vonta, hogy a Tanácsköztársaság alatt ők már cselekvők voltak. Mi jobbadán csak szemlélők, vagy legfeljebb olyanféleképpen résztvevők, mint az inasok a segédek árnyékában.
Legtöbbjüknek már neve is volt. Halvány fényű a nagy közszereplők neve mellett. De azokat nagyrészt elsodorta az idő. A megmaradtak így növekvő csillogással mozogtak, főleg persze a mi emlékezetünk egén. Mint az általunk ugyanúgy használható – használandó – utat, akként vizsgáltuk pályafutásukat, visszamenően is. Előttünk jártak, de csaknem kézzel elérhetően, ez adott nekik a felnőttekénél nagyobb – eleven – tekintélyt. Épp azért, mert velük úgy vitázhattunk, hogy akár ölre mehettünk, az idősebb, fiatalabb kakasok módjára.
Vitánk ugyancsak egyoldalú volt. Hiszen élőszóval nem cserélhettünk gondolatot. Azt tárgyaltuk meg, semmivel sem kevesebb hévvel, ami tőlük hozzánk közvetítéssel eljutott. A becsempészett írásműveknél nemegyszer jobban hatottak – és erjesztettek – az önkéntes eszmecsempészek hozta hírek. Önkéntes veszélyvállalók ezeket néha elég önkényesen alakították. De a veszély hitelt adott a mégoly önkényes változatnak.
Az a fénytörés, amelyet a külföldi levegősebb világból a mi zárt közegünkbe érkező hatás szenvedett, elég különös mélyvíztelevényt táplált.
Ady és Kassák népszerűsége nem zárta ki (a mi pesti körünkben), hogy néhány esztendőre ne Assisi Szent Ferenc legyen afféle lírai bestseller. Híres himnuszát a megannyi fordítás után Szegi is átköltötte, ritmikus szabad versre. A boldogságnak ez a szárnyalása, ami ebből a versből áradt, ez a már-már ésszerűtlen (mert annyira költői) rajongás mintha eredménnyel ostromolta volna az eget: mutatott valamit Istenből. Hasonló híre volt Verlaine nagy versének, az O mon Dieu vous m’avez blessé d’amour címűnek.
Lefordítottam, hátha így jobban belehatolok. Megkapom az irigyelt szellemi szárnyalást: a földtől elszakító, az istenülésig menő rajongást. Ha csak afféle szeszkóstolóul bár.
Kimásoltam egy kis füzetbe, s kószálásaimban addig gyakoroltam, hogy végül bevágtam az egész költeményt.
|
Így még nagyon adys volt. A vers rímtelen: a változtatás könnyen ment.
|
Nem a szavak átültetésével kínlódtam; az érzések átvételével. Hogy egy nagy költő ilyenképp nyögdeljen. Ilyen magát mutogató, kínáló asszonyosan tizenöt szakaszon át, miközben Istent egy hajszálnyi sávban sem villantja elém.
Ezzel mutattam meg Dembicznek. Szegi előtt akár ennyivel röstelltem volna fölfedni, hogy bár csak fordítással: rá-rászabadulok a gyakorló irodalomra. De Dembiczet akkortájt egy időre éppúgy megsuhintotta a vallásos áram, mégpedig a bécsi barátai közt; hiteles helyen tehát. De szája sarkában már fanyar gúnnyal vallott róla.
Lukács György előadást tartott egy emigránskávéház pincehelyiségében a XX. század világirodalmáról. Ahogy a múlt század legnagyobb prózaírója a monarchista eszméi ellenére vált kora legerősebb leleplezőjévé, ilyen balzaci ellentéttel emelkedik ma a legmagasabb költői polcra egy katolikus költő. Dembicz Klodlnak, ragozva Klodlinak ejtette Claudel nevét.
Megzavart. Akkor hallottam először az Öt Nagy Óda szerzőjéről.
– És mit szóltak, akik hallgatták?
– A citátumok mindenkit lenyűgöztek. A bibliai légvételükkel.
– Kik szóltak hozzá?
– Csak dicsérni tudták. A kozmikus életérzést; a vaskosan – parasztosan! – zengő férfias hangot.
– Kik voltak ott?
A régi gárda, a 18-as évek fiataljai, akik még a budai Anna-kápolna előtt törökülésben telepedtek le a fűbe, a náluk alig idősebb mesterük (mestereik) köré, új szellemet – szellemtudományt – tanulni.
Dembicz fölsorolt néhány nevet. Folytatva velük a szokásos árnyékbokszolást.
Részleteket akartam. Hisz Dembicz leírásából azokat a bécsi nemzedéktársait valamennyit úgy ismertem, hogy abban a távolságból vívott küzdelemben, melyet Dembicz Pestről vívott velük, nemegyszer az ő oldalukra álltam.
Ennek a csaknem teljes egészében külföldre sodródott szellemi csoportnak mestere, a már fiatalon akadémiai nagydíjat nyert, már külföldön szintén tekintélyes filozófusként emlegetett Lukács György volt az én szememben.
A puszta kíváncsiságnál több dolgozott hát bennem, hogy Dembiczet újra és újra őfelőle faggattam.
Még a diktatúra nyarán történt, június vége felé, hogy személyesen láthattam. Az ifjúmunkás-kongresszus keretében csábító című előadást tartott. Nem a régi képviselőházban, hanem ahhoz mérten szűkebb körben, a Sörház utcai házban. Az ifjúság és a művészet – ezt hirdette egy folyosói falragasz. Meglepően sok hallgatót vonzott.
Neyt, Schlézingert én magam figyelmeztettem. Ney akkor a futuristáknál is képrombolóbban vélekedett minden művészetről. Schlézinger hallott arról, hogy azt a nagydíjat Lukács a modern dráma elméletéről írt két kötetért kapta. Már akkor a szakma titkai foglalkoztatták, evégett csatlakozott hozzánk, elhozva füzetét, melybe az elsajátítható fogásokat jegyezte.
Én Lukácsnak eladdig népszerűen terjesztett egyetlen röpiratát hoztam a zsebemben, csaknem hasonló szándékkal. Az az Esztétikai kultúra című tanulmány volt ez, amely még a háború előtt a Modern Könyvtárban is megjelent. Rögtön az első mondata gubanc lett a fejemben: „Ha van mai kultúra, az csak esztétikai kultúra lehet.” Aztán ezzel a rákövetkező mondattal küzdöttem föl-alá járva még a sárbogárdi állomáson, ahol a rossz újságpapírra nyomott brosúrát megvettem: „Ha azt a kérdést, hogy van-e középpontja számtalan mai ember egymásról nem tudó, egymást legázoló törekvéseinek, komolyan fel akarja vetni valaki, csak itt vetheti fel.”
Olyasmi forgott bennem, hamarabb megértem ezeket a sorokat, ha itt, a szerző jelenlétében futtatom meg rajtuk a szemem.
Lukács itt igen világosan beszélt. Az első öt percben nehezen követtem a gondolatmenetét. De hovatovább világos lett s lelkesítő egyben. A képzőművészet klasszikus mesterművei, mivel állandó értéket sugároznak, olybá tekinthetők, akár az éppúgy értéktermelő gyárak, bányák és földtulajdonok. A tanácskormány tehát ezeket a mesterműveket szintén köztulajdonba veszi, és a proletariátus hasznára bocsátja. Először országos kiállítás keretében. Fontos edukatív tényező, hogy a proletariátus művészhajlamú fiataljai a gazda szemével tanulmányozzák, azaz vegyék birtokba például Greco nálunk található festményeit s a többi halhatatlan alkotást.
– Nincsenek halhatatlan alkotások! – vetette közbe egy fiatal torok éles hangja.
Nem kellett hangosan kiáltania. Lukács ugyan dobogón állt, de az igen alacsony volt, és olyan szorosan a székek közé helyezve, hogy az első sorban ülők a dobogó szélére rakták a lábuk. Maga az előadó éppúgy alacsonyabb volt a szokásosnál, mégpedig a cingár kis termetűek fajtájából. Nagy feje, hatalmas koponyája a hátrafésült dús haj előterében még alacsonyabbnak mutatta.
Nem lett ideje megmagyarázni, mi a különbség egy gép szükségszerű amortizációja és egy időtálló Rembrandt-kép „halhatatlansága” között.
Egyszerre csak a fiatal hangú közbeszóló a dobogón termett. Az előadónál is kisebb alkatú volt, olyanformán gyerekember, hogy inkább gyerek, mint ember. Két-három évvel is öcsémnek gondoltam, noha – egy későbbi mondata szerint – egykorú volt velem. Szédítő volt forgószélszerű föllépése, mondatai céltudatossága. Azokat a híres remekeket legfeljebb az aggkori menhelyek étkezőtermeiben lehet kiállítani. – Hogy miért nem például az üzemi kantinokban? Mert ott még megronthatnák a proletariátus ízlését! Nekünk egyik napról a másikra alakuló művészet kell. Bemutatkozott, angyalföldi munkásfiú volt, munkászubbonyt viselt. De már Uitz szabadiskolájának növendéke.
Egy aktivista tehát.
Az ifjú Ék Sándor volt. Ahonnan a dobogóra lépett, egy külön kis csoport maradt. Már a tekintetük egységesítette őket.
– Önből a burzsoá örökség beszél! – szállt onnan, fegyelmezetten, de csak annál élesebben.
Ámultam, ahogy Lukács állta mindezt. Végighallgatta azokat a mondatokat is, melyek az ő szavait szakították félbe. Bólintott, hibátlan folyamatossággal jöttek vastag alsó ajkáról az érvek, azonmód elméletté alakulva, olyan kész körmondatokban, mintha kinyomtatásra diktálna.
Nem állhattam ellent a varázsnak már a kezdetben sem; hogy ilyen kis termet olyan hatalmas tudás és máris világhírnév birtokosa. Ezt most a különös fegyelmezettsége növelte. Mindnyájan tudtuk: közvetlenül a frontról jött haza, mégpedig győzelmek újságjával. Milyen visszavágás lehetett volna ez, amikor azt kérték számon tőle, hogy szemlélete miért nem harciasabb. Nem említette.
Az emberek már nemcsak vele, hanem itt-ott egymás közt is vitáztak. Mögöttem elhangzott az egyik ilyen kis külön vitagócban: mivel magyarázza, hogy Heidelbergben diákként lóháton járt be a hegyekből az egyetemre, és hogy a névjegyén ez állt: Georg von Lukacs.
Az előadás után Wessely odavitt az ifjú maistákhoz. Diadalmaskodtak: az előadó minden fejtegetése után ott volt ajkukon egy de és de és de, vagyis az utolsó szó. Itt, ebben az utókötözködésben is. Igen, kétségbevonhatatlan a hír, hogy az a kicsi ember konokan következetes, amióta a mozgalomhoz állt, és személyes bátorság dolgában példa lehetne, de, no de mit ér mindez, hogy ha és hogy ha… Wessely, aki idejövet még fanyalogva emlegette a Lukács-szerű népvezéreket, most Lukácsot védte, ingerülten, de tán nem Lukács eszméinek, hanem a ráadásvitának hatásaként. Schlézingert a szüntelen tanulhatnékja rögtön Lukács nyomába hajtotta.
Lukács már a dobogón szájába nyomott egy kis vastag szivarcsonkot. Ahogy rágyújtott, úgy kapdosta magába a füstöt, mint a fuldokló a levegőt. Ő is folytatta a vitát az egyik sarokban. Elveszve szinte, mert úgy összekuporodva egy hatalmasan kipárnázott karosszékben. Hívei, azaz tanítványai – a híres Lukács-iskola kitűnőbbjei – úgy vették körül, hogy teljesen eltakarták. Háttal álltak felénk, arcukat nem láthattam. Csak a szaporán fölkavargó füst jelezte, hogy kit övez az az irigyelt kis csoport.
Tágult végül a fotel körül a buzgó gyűrű, fölüle a gomolygó füst. Imre is ott volt a gyűrűben. Most hozzám lépett, s ő meg a már távozni készülődő népbiztoshoz vezetett.
– Ez a vidéki híve, Lukács elvtárs, akiről beszéltem; hadd mutassam be személyesen.
Lukács épp a szivarját nyomta volna el, annak keresett helyet. Voltaképpen másfelé nézve nyújtott kezet. A „híve” beajánlás nem tett rá jó hatást. Fintorgott, no de talán a füsttől. Frissen fölállt a magas karosszékből, s ettől még alacsonyabb lett. Alig ért a mellemig; meghajolva kereste a hamutartót, forgatta az amúgy is görnyedt termetét.
Semmit nem vont le nagyságából. Most, hogy Dembicz bécsi beszámolóit hallgattam, a távolság csak emelt Lukács alakján. Dembicz sem takarékoskodott a csípő, maró, a szoborrontó megjegyzésekkel. De én már átküzdöttem egyszer magam a Lélek és Forma vékony füzetén, s bíztam abban, hogy a második, harmadik áthatolás után csak szedek valami bölcseleti fényt a fejembe.
*
A magyar tanácsköztársaság kommunista agytrösztje a pesti Duna-part legnagyobb szállodájában, a később (az ostrom alatt) megsemmisült Hungáriában székelt. A kommunista jelző azért nem tautológia, mert a kormányzat embereinek voltak más szellemi gócai. Itt az elszántan balszárny vert tanyát, úgy értve, hogy tagjai itt háltak és étkeztek is. A rengeteg szobából jutott egy átmenetileg – a legfelső emeleten – Dembicznek is.
Erről az ifjú élgárdáról szól Sinkó Ervin Optimisták című művének második – a sikerültebb – kötete.
12 Az a nagyarányú, önéletrajz alapú regény, melyet annak idején a szerzővel közösben oly súlyos volt cipelnünk is végig a hosszú rue de Vaugirard-on, s melyet azon az egy éjszakán jóformán csak átlapozni tudtam, versenyt a Sorbonne toronyórájával: ablakommal szemben verte a negyedórákat is. Amikor végre – sürgetés nélkül – belemerülhettem Sinkó Ervin Optimisták-jába, a Budapest Fővárosi Könyvtárból kikölcsönzött példány szerencsés ajándékban részesített.
Az első kötet utolsó lapján egy ismeretlen kéz kinyitotta a kulcsregény zárját: a regény főhőseinek neve után ceruzával jelet rajzolt, s odaírta azok polgári nevét, ebben a sorrendben: Báti = Sinkó; Vértes = Lukács György; Lányi = Révai; Stein = Hevesi Gyula; Lénárt = Komját Aladár; Sarkadi = Lengyel József; Kovács = Korvin Ottó; Török Géza = György Mátyás.
Cserny – Jóska? A regény szereplőinek ismeretlen leleplezője becenevet ír. Jelentheti ez azt, hogy bizalmasabb viszonyban volt vele? S a regény többi modelljével? A kézírás arra vall, hogy a betűvetést acéltollal tanulta meg, s így kortársunk lehetett.
*
A budai Gül Baba utca fölötti telkeken tartott igazán szabad egyetemi előadások után – melyek annyira szabadtériek is voltak, hogy a résztvevői tág körben a gyepen ültek – Lukács a Duna-parti szállóban is nyitott szabad szemináriumot, éjjente nyitva hagyva szobáját az egykori tanítványoknak. Újak is csatlakoztak persze.
Az idők igazolása szerint Lukács jó mesternek bizonyult. Hallgatóit akaratlanul is önállóságra nevelte; nemegyszer: ingerelte. Elméleteit oly tárgyilagos belefeledkezéssel adta elő (tehát csak azok tökéletes ábrázolásával), hogy arra már nem volt figyelme, milyen hatást keltenek a tanítványai fejében.
Ezek közül Sinkón kívül csak Lengyel József hagyott írói ábrázolást Lukács György 1919-es alakjáról a maga önéletrajz alapú regényében, a Prenn Ferenc hányatott életé-ben. A portré a véletlenek összejátszása folytán ugyanabban az időben készült, amikor én Lukács Györgyöt először láthattam. Amikor visszajött az északi csatatérről. Ebben a regényben Lukács Györgyöt Benzy Nándornak hívják. Ha Sinkó ábrázolására azt mondhatja a kritika: vértelen szellemrajz, Lengyelére az a bírálat: torzrajz. Szerepelteti Lengyel különben magát Sinkót is, oly szigorú lebecsüléssel, hogy csupán családi névre méltatja: Sutka.
Lukács Györgyöt is gyógyíthatatlan ellenszenvvel – mondhatni inkább: ellenkezéssel –, nem leplezett torzrajzoló szándékkal ábrázolja Lengyel József. Sajnos, akkor is klisészerűen, ha esetleg vonásról vonásra pontosan. Lukács egy hűvös hajnalon jelent meg a lövészárokban. Első dolga volt, hogy végigsétált a lövészárok mellvédjén.
„Buggyos térdnadrágban, vékony ikráin zöld harisnya, a lábain otromba turistacipő; olyan volt, mint egy vasárnapi sétára beöltözött német. Ferde vállal, a napfényben megcsillanó szemüveggel, kimért és kihívó lassúsággal, fegyver nélkül lépdelt, nagy cipőire egész kölöncökben ragadt a nedves föld. A cseh árokból lövöldözés kezdődött.”
A katonák dühödten, a lábánál fogva rántották be a közoktatásügyi népbiztost. – Mit akar? Mit keres itt?
Azért jött a szűkebb gárdájával, hogy este katonagyűlést tartson a hajnali támadás előtt.
Lengyelt ennek fölidézése során nem hagyja el a született gunyorossága (életének, de nem stílusának fő támasza). A sistergő karbidlámpák fényénél Lukács azzal tüzelte harcra – nem a jogos határok megvédéséért, hanem minden határok eltörlésére – a föltűzött szuronyra még álmosan támaszkodó katonákat, hogy a szocializmus mint kollektív lelkület immanensen ad jogot a vérontáshoz, mert akaratával, ez esetben az erőszakkal a világ proletariátusának akaratát mint erkölcsi princípiumot viszi uralomra. A vita során, hogy miért kockáztatta életét azzal a sétával a mellvéden, azt felelte – változatlanul Lengyel emlékezetében megmaradt szavak szerint –, hogy a teória és praxis között nem lehet le nem rontható válaszfal. Azért, hogy ezt bizonyítsa, „csámpázott a magas mellvéd tetején”. Lengyel „csenevész idegen”-nek nevezi Lukácsot. Egy katona szemtől szembe – a regényíró szerint – „zöld lábú majom”-nak.
Honnan ez az izzó elfogultság?
A mester a tetteivel is saját magának magyarázott és bizonyított folyamatos tárgyilagossággal – ahogy én később megállapítani véltem.
Addig is – pusztán a torzrajzok ellensúlyozására – még egy jellemgyorsfényképet ebből az időből. Hitelességét a naturalista pontosság valószínűsíti.
A vörös hadsereg egyik kimerült hátvédő csapata a végzetes júliusi román ellenoffenzíva egyik napján az utolsó órában hagyta el az egész éjszaka ágyúzott Kisújszállást. Az ezred frissen odaérkezett igen alacsony termetű politikai biztosa az öles termetű Sárai-Szabó mellett lépdelt. Hirtelen sarkon fordult: ő visszamegy a faluba. A sietségben szálláshelyén feledte az öngyújtóját, szappanát, törölközőjét. A futva hátráló katonák elhűlve vonszolták magukkal. Birkózott velük. „Eszeveszettség! Meggondolatlanság!” – üvöltött vele Sárai-Szabó, a volt aktív huszártiszt. De ő csak vissza és vissza – Mi értelme volt? – kérdeztem én, már akkor, mikor szivarfüst és kávé mellett hallhattam magától Lukács Györgytől a történetet. – Az, hogy aztán engedelmeskedjenek. Meggondoltam én ezt. Hogy hogyan szedjünk magunkra fél nap alatt is egy kis hadászati tekintélyt, ha már a nép elé kerülünk. Azt csináltam, amit minden közönséges proli megcsinált volna, ha öntudatos. – Gondolja? – Amit minden közönséges prolinak meg kellett volna csinálnia. – Amit maga minden közönséges prolitól elvárt, hogy megcsinálja. – Azaz megint csak von und zu? – kérdezte már nevetve. (Voltaképpen a nagybankár apján mulatva, aki kis híján Ferenc József-i báróságot is szerzett.) Nem folytattam a vitát. Arra az útra vittem volna, amelyről tán később tudok számot adni.
A legtehetségesebb tanítványa – már olyan értelemben, hogy ki vitte közülük a világ szemében a legtöbbre – Révai József volt.
*
Az ifjúság szemében semmi nem teszi követendőbbé az eszmei lobogót, mint az, ha nyíl szaggatja. Babits megbecsülő figyelme mellett szinte csak a gúnyolódás szálai érték azt a Kassák csoportosította irodalmi irányzatot, melyet egyszerre haladó és pietista futurizmusnak nevezhetünk, megkülönböztetésül a Marinetti-félétől, mely akkor a maga zászlaját már az olasz imperializmus mellé tűzte, és a mindennel szembeszegülő Majakovszkijétól, mely – elvégezve a balra marsot – a proletkult élén akart csattogni. Ismét csak parancsra.
A Tanácsköztársaság bukása a magyar avantgarde bukása is volt. Becsmérlése megkezdődött, kivédhetetlenül. Most lett csak igazi a tétel: gyalázzon le valamit a te értékeid legyalázója, szemedben annál becsesebbé teszi, minél ádázabban gyalázza. A fiatal Révai József ilyen alapon kapott figyelmet és elismerést a Szondy utcai szellemi körben. De emlegetettséget túl azon is. Összesen négy verset tett közzé. Azok közül az egyik most lett országos hírű, már némi dac jóvoltából is.
Hogy van huszadik századi magyar költészet, azt az úgynevezett nagyközönség a gúnyversekből ismerte meg. Karinthy művészi stíljátékai nem torzítottak, nem sértettek; átvilágítottak és rangot adtak.
A verskarikatúrák, amelyek Adyt méltán fölháborították, irodalmon kívüliek voltak. Ilyeneket kapott maga Kassák is. Az élclapoknak s a botránykereső hetilapoknak, de hamarosan a kabaréknak is hálás figurája lett. Az ő verseit már átírni sem kellett, kellő bevezetés azon eredetiben is fölényes kacajt és álmélkodó fölháborodást keltett. A vers, mely miatt az induló magyar avantgarde a legádázabb ostorcsapásokat kapta, mégsem az ő műve.
A még püspöki szószékből is megkárhoztatott „írásos merénylet”, a még évtizedek múlva is a „Dögölj meg apám, dögölj meg anyám” címen szinte szállóigeként emlegetett, valóban nem mindennapian merész vers szerzője a tizenkilenc-húsz éves Révai. A merészség nemcsak a társadalmi, hanem a művészi szemlélet jelzésére is helytálló. Honnan vette a szülők elleni lázadásnak ezt a rimbaud-i hangját, amely Cendrars-t még a kubista korszakából a Ventre de ma mère megírására ihlette? A forradalmi időkben Révai legmeghittebb barátja a fiatal Ferenczy Béni. Első szobrai azt mutatják, hogy Párisban Archipenko környezetében él.
Révai versének a valódi címe: A tizenegyedik ige. Társaságunknak Diamant Béla akkor még kültagja volt. Táncosnak, de ugyanakkor szavalóművésznek készült, és mesterdarabként ezt a verset szokta előadni a szervezeti helyiségben, igaz, hogy még a tagok beáramlása előtt; hangjának akusztikai próbájaként.
|
És így tovább. A hang mutál, de ha van a magyar avantgarde lírai bombavetésének torokköszörülése, ez hiteles. Akár Tzara, akár Huelsenbeck helyet adhatott volna neki valamelyik predadaista kiáltványukban. Georg Grosz is, a polgárságot röntgenező rajzai között. Benjamin Péret ezzel a lantpengetéssel kerekített külön helyet magának már a szürrealizmusban.
Így hát egyikőnknek sem jutott eszébe egy pillanatra sem, hogy a vers élményeképp saját apánkra, anyánkra gondoljunk. Még kevésbé, hogy arra a szerény kereskedelmi utazóra s még szerényebb (a börtönfolyosón oly meghatottan szemlélt, mert arcán a Pietások Máriáinak hűségét őrző) feleségére, akinek kispolgárian is szűkös otthonában, ott a Garay-piac közelében ez a költemény megszületett. Tehát az ihletnek azon az áttételes huzalán, amely kurjongatásos bordalok írására bírta a bornemissza természetű Petőfit.
A teremtő, a parancsoló Atyával szemben volt egy nemzedék bibliai lábmegvetése ez a vers; az irodalomban akkor már bőven burjánzó Kain-versezeteknek új klorofilű sarjadása: az elkárhozottság vállalásának mutálva is mélyből jövő hangja.
Kár, hogy Révai fölhagyott vele. Hogy azt a kőtáblazúzó indulatát elcsitította, majd a kifejezés más útjára kormányozta át. Az ő esetében sem kell különösebb kutatgatást végezni, mi fűtötte ezt a tombolásra is képes szenvedélyt? A nevezetes vers idézett részének utolsó szavával kimondja, hogy – akár Sinkó és Lukács – ő is a hitbe menekülne. Noha tudja, hogy az is csak verem.
[Szerkesztői jegyzet:
I. Gy. a föntebbi bekezdések tartalmát másként is megfogalmazta. Egy kéziratos jegyzetlap hátoldalán található az alábbi áthúzatlan – tehát érvényesnek tekinthető – töredék (elejét, végét nem leltem meg a mű kéziratanyagában):
homlokunkra az anyai csókot és zsebünkbe a gondosan összecsomagolt tízórait.
A költemény írója nem ismerhette a Svájcban épp akkor megszületett dadaizmust. Annak mindent elvető hangja szólalt meg az ő ajkán is. Érdesebben belemart – beleköpött – a még fenn díszelgő világ arcába, mint Tzara vagy Huelsenbeck. A rajzoló Georg Grosz nyálát fröcskölte.
Révai József később nem vállalta ezt a kamaszos svungú ikonoklesztiát; feledtetni igyekezett, amikor már maga is az ikonográfia széptanát]
Nincs tehát kitörés. Az irodalomba sem. Mi marad hát annak számára, aki a tollat akár csak holmi forráskutató pálcaként emlegetné. Hogy dobja el. De még azt is – íróként?
Ez igazi dadaizmus, a tiszta, a véres. Idáig a magyar avantgarde-ban senki nem jutott el; Kassák sem, Barta sem. Előbb az irónia felé tértek ki a kíméletlen kérdések elől; aztán – anélkül hogy hátrálásnak érezték volna – mégiscsak valamiféle hit felé. A jövőben. A tízparancsolat helyett. Az Emberhez. Isten helyett.
* * *
[Szerkesztői jegyzet:
Ide kívánkozik egy másik, rövid variáns, amelynek első része a Sinkó-regényről írottakhoz kapcsolható, míg a folytatás Révai versének értékelése, más megfogalmazásban, az előbbi változatot kiegészítve, gazdagítva.]
De hisz a korszak bármely ismerője vagy későbbi kutatója magamagától is könnyen azonosíthatja a regény és a történelem szereplőit. Bizalmas közelségüket pedig megteremti Sinkó Ervin írói tehetsége.
Mi, pestiek, Sinkó ábrázolásai előtt is jól ismerhettük eszmei és emberi fejlődésüket. Csak a MA régi évfolyamait kellett föllapoznunk. Azokat, melyek szépen bekötött köteteit Szegi kis szobájában lapozhattam. Csaknem mindnyájan írtak a lapba; részt vettek a szerkesztési megbeszéléseken is; abban a Szív utca és Andrássy út sarkán lévő Fészek kávéházban, mely előtt én iskoláskönyveimmel hónom alatt naponta többször is elhaladtam.
Föllépésük első esztendeiben szűk vitakörükből szélesebb figyelem világába, már-már országos ismertségre valamennyiük közül leghamarabb és legmagasabbra Révai József neve került. Illetve egy verse. Ezt a szerző megnevezése nélkül is annyit citálták – a tanácsuralom alatt Göndör Ferenc szellemi csapata, az ellenforradalom esztendei alatt a gyalázkodó sajtó –, hogy méltán érdemel figyelmet. Kassák háborús, whitmani vershangját idézi, de lendületben messze túltesz azon. Ha Zürichben íródik, Huelsenbeck és Tzara elismerően közli műveik között, mint a dadaizmus ösztönös felbuggyanását. A vers alapállása hagyományos: a rimbaud-i lázadás a szülők s nevelők ellen. Ez a húr ott van Cendrars zeneeszközén is, Benjamin Péret pedig mást se tűrt a lantján. A vers megközelítését még ma is az a lírai légkör teszi nehézzé, hogy a vers költői első személye kinyomozhatóan azonos a költő anyakönyvezett személyével. Ez a bilincs, melyet Petőfi és Ady zsenialitása vert költészetünkre, ma sem lazítható, nyilván még azzal sem: a szerző és szülei közt kezdettől végig eszményien jó volt a kapcsolat, kölcsönösen segítették egymást, áldozatok árán is. Olvassuk a verset úgy, mintha eredetiben egy nem szépelgő avantgarde folyóiratban jelent volna meg Dali és Margritte képei között. Helyére tesszük korban és ízlésben, ha fordításként engedjük hatni ránk.
* * *
[Szerkesztői jegyzet:
Észrevehető, hogy I. Gy. nagyjából idáig jutott el a folyamatos alkotásban, az ezután következő részek formálását éppen csak elkezdte.
Az alább olvasható, nagyrészt Lukács Györggyel kapcsolatos fejezet minden eddiginél töredékesebb, ugyanannak a témának többféle változatát is tartalmazza. Azonos – vagy csaknem azonos – kezdősorok után más megfogalmazás következik; az író többféleképpen, különböző megközelítésben mondja el ugyanazt. Sűrűbben fordulnak elő ismétlések, felbukkannak itt-ott az előző részekben megfogalmazott motívumok is, amelyek az utolsó szerkesztési művelet során talán itt illeszkedtek volna be véglegesen a mű egészébe.
A legegyszerűbb megoldást választottam: az egyes részek tartalmából következő, bizonyos mértékben önként kínálkozó sorrendbe csoportosítva közlöm a különböző – viszonylag kerek egésznek tekinthető vagy épp töredékes – fogalmazványokat.]
Kun Béla oldalán – ha ugyan nem előtte – az 1919-es magyar kommün vezetői közt a legismertebb Lukács György volt. Filozófiai írásai német nyelvterületen a hazainál jóval nagyobb visszhangot kaptak. Az elbukott ügy mellett, az üldözöttek védelmében hathatósabban Nyugaton senki nem emelhetett szót, mint ő: Husserl iskolájának egykori legtündöklőbb tanítványa, Ernst Bloch barátja, Thomas Mann vitatárs szintű méltatója.
Hogy az országot miért nem rögtön a népbiztosokat mentő vonaton hagyta el, hogy az a vonat kikkel s miképp hagyta el a Kelenföldi pályaudvart: annak mindmáig irodalma [A mondat befejezetlen. A szerk.] Ha regényes – csak regényben földolgozott – változat szerint a közismert népbiztost maga Kun Béla jelölte ki itthon maradásra – a párt illegális talpraállítására –, a választás csak kételyt fakaszthat.
Lukács nemcsak írásaival, intézkedéseivel volt közismert. Külseje – arca, termete, mozgása – az utcán az ötödik ház távolságából fölismerhetővé tette. Hangsúlya, az első kiejtett mondata ujjlenyomatnál jobban azonosították személyét.
* * *
Az a hír futott szét – de mint a tűz a nádasban –, hogy Lukácsot Pesten látták. Akadt, aki saját szemével. Tévedhetetlenül. Mert őt igazán nem téveszti össze mással, aki egyszer látta.
Az egyetem mindennél jobb hírközpont volt. A széles folyosók ablakmélyedései minta-értekezőhelyek, akár négyesben-ötösben. Jobbra-balra hallótávolságra el lehetett pillantani. Az udvaron akár kisebb népgyűlés összeverődhet.
A hír nem volt hihetetlen; számomra legalább nem.
Ő fogja újra föltámasztani a mozgalmat. Ő fog a tömegek élére állni.
Az ő külsejével csak az utcán is mutatkozni?! Hisz már fényképről is minden betűértő fölismeri. Alakját a rendőrségi leírás azonosíthatóvá teszi száz méterről, bárki szemében. De tudtuk, hiteles leírásból, hogyan töltött Lukács a diktatúra megdőlte után még heteket Pesten, hogyan hagyta el szinte utolsóként a szovjetházat, s ment a népbiztosokat menekítő vonat helyett végül egy Zárda utcai bérház padlászugába egy vekni kenyérrel s egy szolgálati pisztollyal.
Sinkó Ervin elromantizálja az Optimisták utolsó fejezetét. Azért vajon, mert a valóságban oly romantikus cselekmény hőseit még akkor sem akarta kompromittálni? Ő maga Ferenczy Noémi lakásán rejtőzködött, okkal rettegve, hogy az ablakon át figyelt román járőröket mikor vezeti föl egy magyar detektív.
Lukácsnak a későbbi vállalásai valószínűsítik, hogy Korvinnal közösben magára vette volna ezúttal is (mint a tél végi lefogások idején) a mozgalom illegalitásos irányítását. Korvin is a budai villanegyedben rejtezkedett, mihelyt bejött a városba – de mi is indíthatta erre? –, azonnal fölismerték, augusztus 7-én, az Erzsébet téren, a Gerbeaud cukrászda mögött; – az ő külseje Lukácsénál is fölismerhetőbb volt.
A politikai nyomás két év múltán sem csökkent. Növekedett. A kormányzat egyre tüzetesebben tudta működtetni állambiztonsági szerveit, a nyomozó és megtorló intézményeket. Sose fürkészett mindenüvé akkora sereg titkosrendőr, s mondott ítéletet annyi belátástalan bíró. Ki állhatott ellen? Ki adhatott bár tiltakozó hangot? A munkásság akaratát maguk az új keretei bénították. Maradtak volna a szellemi életnek azok a szelepei, melyeket az ilyen feszültség az európai kultúrában törvényszerűen meg-megsípoltat.
A magyar szellemi élet ilyen jelzősípjai azonban itthon igencsak megtörettek. Kintről pedig alig hallhatóan szóltak, s akkor is zavaróan ellentmondva egymásnak.
A pesti egyetemet csaknem egyévi szüneteltetés után nyitották meg; azoknak, akik – tanárok, diákok egyaránt – egy csipetnyit sem foltosodtak meg. Még mikor én fölmentem a Múzeum körúti épület díszlépcsején, az emeleteken az egyetemi karhatalomnak – a harcteret járt hallgatók még zsoldra jogos zászlóaljának – egyenruhásai végeztek megbízhatósági pótigazoltatásokat.
Volt ok tehát csöndesebbre fogni a hangot az ablakmélyedésekben, noha csak egy karcsú kollegina közeledésére a folyosó vége felől.
Lukács neve kapott egyre több halkítást azokban az udvarra nyíló ablakmélyedésekben.
Pesten van valóban? Könnyebb – mert tüdőtágítóbb – volt, de ugyanakkor nehezebb, mert feszülten sűrűbb a levegő, valahányszor úgy tudtuk, hogy velünk egy városban teszi a dolgát. Mint filozófus. És mint forradalmár. Tudatos, mert helyes útra lelt Berufsrevolutionär.
* * *
[Szerkesztői jegyzet:
Az alábbi csonka részlet néhány – itt dőlt betűkkel jelzett – sora azonos a laborfalvi Benke Gittáról írott (és a Két szomszédvár részben olvasható) portré szövegében is megtalálható mondatokkal. I. Gy. talán végül is itt kívánta felhasználni a Pauler-előadáson elhangzott beszélgetést.]
Lukács György Pesten van.
Az egyetemen ezt a hírt hordta a szél. Az ördög tudja, milyen léghuzat. Így csapott meg engem is.
Padszomszédom papírlapján gyíkgyorsan szaladtak a sorok. Gyorsírási jeleket villogtatott a tömzsi leánykéz. De még [A mondat befejezetlen. – A szerk.]
– Igaz, hogy Lukács György Pesten van? – fordult felém egy kis idő múlva a lány. Azért kérdem magát, mert én ismerem magát.
Elképzelhetetlennek tartottam. Lukácsra – már mint volt népbiztosra is – halálos ítélet várt, ha elfogják.
De szállt csak más kideríthetetlen zugokból is a hír, a valóban föld alatti sötétből. Őt küldték volna ide, éppen őt? Ő, éppen ő vállalkozik ilyen útra? Akkor megdöbbentett a mendemonda. Mai tudásommal furcsálló tűnődés vegyülne a megdöbbenéshez. Azzal a képpel fejemben, amit Lukácsról azóta nyertem.
Lukács György bátor ember volt. Fokozó jelző, hogy rendkívül bátor ember. Lukács György elgondolkodtatóan, elemezendően volt bátor.
* * *
Lukács György bátor ember volt. A bátorságfajták legelseje: a halálmegvető bátorság. Lukács György a halállal szembenézően volt – lett – bátor. Nevelte magát annak, tudatosan. Mondhatni: elméletileg.
Bölcseleti vizsgálódásai közben mindig volt egy-egy kitekintése a halál felé. Elméleti rendszerei eleget változtak; valamennyinek hátterében kezdettől ott van – különös látóhatárként – a halál. Néha csak odáig lát; néha azon át lesve keres további utat. Az ítélkezés valami felsőbb – legvégsőbb – formájához.
A Tanácsköztársaság bukása után Lukács valóban nem hagyta el azonnal az országot. Népbiztos volt. Miért nem szállt föl vajon arra a vonatra, melyet az osztrák állam előzetes tárgyalások alapján biztosított a menekülő népbiztosok számára?
Hősmondaszerű – mert hisz részletesen máig földerítetlen –, hogy Kun Béla rendelkezésére maradt itthon, hogy átvegye a mozgalom már illegális vezetését, Korvin Ottó társaként. Kun Béla nem kedvelte Lukácsot. A választás ettől függetlenül, önmagában is végzetesen hibás volt, azaz lett volna, ha Kun mégis így határoz. Sajátos külsejüknél fogva Lukács is, Korvin is húsz méterről az első pillantásra fölismerhető volt. Kimegy vajon fényes délben a belváros egy nyüzsgően forgalmas terére Korvin Ottó ilyen nagy felelősséget s körültekintést kívánó megbízás vállalásával? Alig néhány nap múlva fogta el a „közönség”.
Lukács, ahogy nekem később elmondta, egy rózsadombi luxusház padlásának kémények fedezte sötét zugában ült, ölében óriási revolverrel mindaddig, amíg családja ki nem menekítette.
Egy évtized múlva, fején még mindig a népbiztosra váró halálos szentenciával, önszántából tért vissza az országba, vette kezébe a párt illegális vezetését, Kun változatlan ellenlábasaként.
* * *
Lukács György nem közönséges bátorságú ember volt. A bátorságot természettől kapott tulajdonságnak érezzük; szenvedély és testi erő növeli. Lukács György bátorsága gondolatból fakadt és táplálkozott; ő maga vézna, alacsony, görnyedt férfi volt. Filozófiai fölismerésből, filozófiai fölismerés folytán lett mentes az ingadozástól, a gyávaságtól, s lett hajlandó odadobni az életét akár.
S a másokét.
Pillarezzenés nélkül; erre nevelte magát. Emellett tartott ki élete alkonyáig. Szinte kérkedett, hogy ezt mindig milyen nyugodtan cselekedte. Utolsó éveiben egyre sűrűbben emlegette.
Oly sűrűen, fölöslegesen, hogy éppen ez keltette föl az érdeklődésemet: valóban annyira ment volt-e még attól is, amit közönségesen lelkifurdalásnak nevezünk.
* * *
A végén kezdek egy történetet. És az elején egy olyanféle morale de la fable-t, amilyen a középkori tanmeséket zárja.
Lukács György villogó elméjű, csapongó szavú társalgó volt.
Kimeríthetetlenül bírta az erős szivart, a tömény szeszt. Üzemanyagként fogyasztotta együltében óraszám. Hajnalig szóval tartotta, s ha úgy fordult volna, pad alá issza összes vendéglátóit, vendégeit. Egyik beszédtárgyról a másikra szökkenve, csak ő maga tudhatta, milyen belső sugallatra, az eszmék és tények milyen ágazatain.
Első ízben nekem egy ilyen alkalommal beszélte el belső bölcseleti nyugalmának afféle képmellékletéül, hogyan végeztetett ki embereket alig néhány percnyi mérlegelés után.
A magyar Vörös Hadsereg egyik véres ütközete során történt. A katonák meghátráltak, mert nem is kiképzett s fegyelembe fogott katonák voltak, hanem egy-egy hirtelenében harcba dobott gyári munkásezred csak puskakezelésre s nem fegyelemre kiképzett harcosai. Lukács közoktatásügyi népbiztos volt, ő maga szintén a gyári munkásság harcba dobása során került a frontra. Önkéntesen, mint politikai biztos.
Valami fegyelmező gárda élén az épp pihenőt tartó hátrálókat fölsorakoztatta, és tíz perc leforgása előtt megtizedeltette.
Megdöbbenve hallgattam. Megdöbbenve és ámulattal. Első hallásra meg sem rögzült a fejemben, hogy voltaképpen hány embert lövetett főbe: hatot, tizenhatot? A beszélgetés során nem ezen volt a hangsúly. Nem a számszerűségen, hanem az elvszerűségen.
Az eszmecsere alapláncolata, ha jól emlékszem, az eszme és a döntés kapcsolata volt, az akkoriban divatosan elemezgetett sartre-i, camus-i választás – a perdöntő choix –, az erkölcsjelző liberté de choisir kérdése. A nem terjedelmes vacsorázóasztal társaságának két tagja francia volt. Nem akartam megállítani a vitát a részletekkel; nem akartam mellékútra terelni.
Alig egy hónap múlva mozzanatról mozzanatra újra hallhattam tőle ezt a történetet, véletlenül most is szűkebb társasági vacsora közben, Déryéknek még a Krecsányi utcai lakásában. Lukács ezúttal nem bölcseleti tétel illusztrációjaként mondta el, mert a fesztelenül csapongó beszélgetést az akkor már (és még) mindig tréfás hangú háziasszony vezette. Lukács a maga (már nem mondhatnám meg, hogy miért elkezdett) történetét most is azzal fejezte be, hogy akkori döntését változatlanul helyesli, bármikor megismételné; azaz ugyanúgy cselekednék.
Részletek kedvéért most éppúgy nem akartam eltéríteni a társalgás menetét, akár az eszmei illusztráció első megismerésénél. De fölrémlett előttem, hogy annál az első esetnél milyen megkerekült szemmel hallgatta a váratlanul előadott esetet Arland-né, de maga Arland is – a Nouvelle Revue Française akkori szerkesztője –, miféle műfajtörésre kapta föl a fejét, nem tudom, miért, épp Flóra felé, amikor Lukács váratlanul ezt a túl érdes példát iktatta addigi simán gördülő, jó tanári fejtegetésébe, amelyet maga is úgy élvezett, hogy bele-belemosolyodott.
Ez késztetett engem arra, hogy másnap délelőtt, amikor Dérynének és feleségemnek az esti beszélgetésről még valami pótközlendőjük volt már telefonon, átvettem a kagylót. Mit szól vajon Tibor ahhoz, amit ő is hallhatott. – Ha először hallotta volna! – mondta élénken Böbe. „Gyuri bácsitól pontosan negyedszer hallottuk azt a históriát!”
Déry nyilván már előbb kialakította a véleményét. A telefonon át is, így szinte a bólintgatását közölte azzal, hogy „persze, persze”. Hogy az az egyenes választás, az a bátor döntés mégiscsak megfekszi a lelkiismerettel bármily nyugalomban élő bölcselő gyomrát. Hallani lehetett az ágyából telefonáló Déry ásítását:
– Még mindig nem emésztette meg.
– Vagy most kérődzi újra.
– Nem mindegy?
Megtudtam, hogy azt a hajdani viselkedését azzal a már-már kihívó tartalmi összegezéssel, hogy változatlanul vállalja, igen sok környezetben elmondta Lukács. Úgy is, mint Gyuri bácsi, de úgy is mint professzor úr, akadémiai tagtárs vagy elvtársi előadó. Elmondta – úgy tudom – abban a dokumentumfilmben is, amelyet az irodalmi múzeum számára Kovács András készített róla, valamikori posztumusz bemutatásra.
Egyéni – úgy is értve, hogy egyéniesként emlegetett – katonai erényeiről ő maga csak nevetve emlékezett, előttem legalább. A románok véres – mondhatni vérengző, indokolatlanul kegyetlenkedő – támadásakor politikai biztosként Lukácsnak a legendás hírű Sárai Szabó csapatánál kellett tevékenykednie. Nehéz pillanatban érkezett a hadszíntérre.
Egész napi ágyú- és puskatűz után vezényelte visszavonulásra az elszántan és szakszerűen védekező volt közös hadseregbeli huszártiszt a most vörösmundért viselő katonáit. A föladott falut az utolsó gyalogosok sorában hagyta el. Oldalán az előző nap érkezett népbiztosi rangú katonai biztossal. Az – Lukács – addig se helyeselte a falu kiürítését. De most egyszerre ugyancsak megmakacsolta magát. Ha csak néhány emberrel is, ha csak egy szál magában, ő visszamegy a faluba. A házba, ahol Sárai Szabóval közös éjszakai szállása volt.
Ott felejtette a borotvakészletét. Mert a virradatkor megélénkülő lövöldözésben a napi borotválkozást – amelyre különben sokat adott – kénytelen volt épp itt a harctéren kihagyni. És már meg is indult, és nem Sárai káromkodásba fúló érvei állították meg. Hanem hogy a románok már a toronyból berregtették a géppuskáikat.
[Szerkesztői jegyzet:
A történetet – más megfogalmazásban – olvashattuk az előző fejezetben is. I. Gy. az anyag további formálása során az egyik változatot bizonyára kiiktatta volna a készülő műből. A szerkesztő azonban ezúttal sem érzi feljogosítva magát ilyen jellegű szelekció elvégzésére, hisz az adott mozzanat oly szervesen épül be mindkét fogalmazvány anyagába, hogy az írás szövetének roncsolása nélkül ki nem szakítható.]
Az előadó szinte tréfás mosolyainak hatására ki mertem mondani, hogy annak a vitézkedésnek a megítélésében Sárai Szabó oldalán álltam volna; arról a véleményem ma is: meggondolatlanság volt.
Éppenséggel meggondoltság volt! Lukács szerint. Akkor ő Pestről jött ki a frontra. Abból a nagyrészt városi származású vezetőségből, melynek képességeit Sárai már akkor tele csalódottsággal emlegette; hisz később épp emiatt küldött golyót a fejébe.
Egy filozófiai gondolatsor villantotta Lukács eszébe: meg kellett mutatnia, hogy egy szemüveges, kislánykezű intellektuelben is van annyi halálmegvetés, mint egy arra hivatásosan képzett, edzett monarchiabeli tisztben. Lukács nem a faluba akart betörni. A parancsnoktársa bizalmába. – És ez sikerült? – Még ha a borotva odaveszett is!
*
Veszélyesen élni: kalandorok jeligéje. Nem változtat a minősítésen, ha megrögzött kasszafúró vállalja a babájának, vagy diktátor a bemelegítendő néptömegének.
Lukács és követői eredendően igencsak féltették az életüket. Nem szívesen kockáztatták. Átmentek azon a bizonyos nietzschei korszakon. Ez volt a szellemi kamaszidejük. Cselekvésükkel – noha csak később ébredtek rá – tűz-víz voltak a Jón, rosszon túl szerzőjével szemben. Nekik hit kellett, mégpedig monoteista hit, vagyis (bármennyire porolták is magukról később a szót) bibliai szemléletű, hol az ó-, hol az újtestamentumban keresve a hősmintákat.
Nietzsche példatára a görög hősvilág volt. Ő a sok isten világát hozta volna vissza. A sok igazságokét. A forradalmak elszántjai az egyisten-vallók módján tesznek különbséget a Jó és Rossz között.
Az első – 1919-es – eset után, amikor csak én láttam őt, de ő engem nem – emlékezetes találkozásom volt Lukács Györggyel. Öt évvel azután amikor úgy tudtuk, ő is Pest levegőjét szívja, s ez alakító hatással volt ablakmélyedési beszélgetéseinkre is.
Landler Jenő lakásán történt ez a találkozás, Bécsben. Párisból jöttünk haza, hárman. Wessely és Sinkó Ervin húga miatt szakítottuk meg az utat. Ők, gyakorló résztvevőiként a mozgalomnak, kommunista párttagok voltak, én nem. Az emigráns folyóiratokban megjelent már néhány próbálkozásom, s tán Barta Sándor is ejtett rólam nekik egy-két szót. Értelmét látták a találkozásnak ők, Lukács és Landler is.
Hát még én. Landler minden körülmények közt jól működő humora tette rögtön oly oldottá a társalgást, hogy már az első fordulók eszmecseréi után a magvasabbra térhettünk. Lukácsból éppoly frissen folyt a szó; minél nehezebb volt a beszédtárgy, annál gördülékenyebben. S mintha a füstöt is ugyanabból a szivarcsonkból eregette volna.
Megkérdeztem, úgy volt-e valóban, hogy akkor visszajött Magyarországra.
Elhárította a választ. Hogy ki hova megy, illetve kit hova küldenek, az visszamenőleg is belső mozgalmi ügy.
De amikor megmondtam, hogy nem egy bizonyos (személy szerinti) eset foglalkoztat, hanem egy vezérelv, egy principiális végok (amelyet néhány diák ott az ablakmélyedésben boncolt, már Pauler Ákos leckéi nyomán), rögtön maga is tanárként taglalta a kérdést. A cselekedet mégis alapos érv egy tétel bizonyítására.
– Elsétálni az akasztófa alatt, csak azért, hogy mienk legyen az utolsó szó?
Leszólta a hősködőket. Lemosolyogta a humanista bajnokokat, a szenvelgő küzdelemvállalókat. Az érzelmeket el kell választani a rációtól, az utóbbi csak így lehet – anyagszerű.
Nem értettem. A magyarázat során világosult meg, hogy személyes oktatást is kapok. Jóakaratút, de mégis elítélőt.
Most tudtam meg, minek köszönhettem annak idején azt a bizalmat, hogy részt vehettem a letartóztatottak hozzátartozóinak külföldről juttatott inkább kisebb, mint nagyobb összegű segélyek szétosztásában. A segélybizottság egyik vezetője az a hajdani franciatanárunk volt, az a Pollák Dezső, akit Lusztiggal együtt előbb némi összegyűjtött pénzzel segítettünk, aztán pedig azzal, hogy fölszálltunk vele a vonatra, készen, hogy mellette legyünk, ha a pályaudvari igazoltatásnál belekötnek. Ez a tanárunk később Jásziék, Garamiék vizeire evezett át; a Jövő munkatársa lett, majd a Neues Wiener Journal hatalmasságaként osztrák polgári lapokban még szovjetellenes cikkeket is közölt. Mintha még ennek oka is a mi hiszékenységünk, érzelmi beállítottságunk lett volna.
Kanyarogtattam volna a beszéd folyását arra a pontra, ami engem még akkor is különösképpen foglalkoztatott. A kierkegaardi vagy-vagy tételére, hogy kötelező-e a választás a praxis területén is. Azaz lehet-e erkölcsi elkötelezettség „hit” nélkül, merőben a ráció sugallatára.
Lukács nem tudta, hogy az ő akkori bécsi véleménynyilvánításai (a baráti körökben ejtett mondatai) elgyűrűztek a mi talpon álló eszmebogozásunkig ott a folyosó ablakmélyedéseiben. „Ha tudom, már csak megkockáztatom a pesti utat: hogy legalább ott legyek szemináriumi előadó!”
– Sok kérdésünk lett volna akkor magához. Köztük kínos is talán.
– Például?
Ki mástól lehetett volna hallani hitelesebb gondolatot és példamutatóbb vallomást kapni a megújuló, megújítható, de mégis ősien mély hitről, mint éppen őtőle, aki mindenképp legfölkészültebb hirdetője lehetett volna az egész világ előtt, ha méltóképp a porondra lép?
A hitről való véleményét akartam, de ehelyett a megtérés szót mondtam ki. Ez viszont azt idézte, hogyan lett ő annak idején izzó hitű kommunista, oly váratlanul: oly rövid idő után, mint az a damaszkuszi.
Lukács György ifjúkorában írónak készült. Az írók önleleplező hajlamával tudott múltja minden útfordulójáról beszélni. Nem tért volna ki tán a bő válasz elől sem. De az alkalom most mégsem volt rá kedvező. Más volt a beszédtárgy, és Landler vitte a szót.
*
A megvilágosító damaszkuszi villámcsapás Claudelt a párisi Notre Dame egyik oszlopa mellett érte. Max Jacobot egy montmartre-i zugszálloda udvari szobájában. Irodalmi iskolájuk van ezeknek a hirtelen megtéréseknek, melyek elé a franciák a gúny némi mellékízével teszik a „harsány” jelzőt. Pascal is egy rossz bérház szűk szobájában részesült ilyen ég küldte conversion-ban, amely nyomán annyi más lett retentissante.
Babits kétkedve volt istenhívő, gyötrődve vallott bölcseleti igazságokat. „Szélkakas-filozófusnak” minősíti Lukácsot, amidőn az fölkeresi őt egy-két héttel a kommün előtt, s fölszólítja, lépjen be ő is (az akkor illegális) pártba. Amelynek ő már hetek óta a tagja. Noha a néhány héttel azelőtt közzétett tanulmányában még mélyen szántó gondolatokkal fordult vele szembe.
Ezt a bordarészt célzó (már régebbről kész) visszaszúrást Lukács sem akkor, sem később nem vette szívére. Elevenbe talált, s a találatot elfogadta Lukács, ha őt magát csupán „érintette” is. (Valóban csak érintette, mert „je m’occupe de tout, excepté de mon âme – je n’ai pas de vie intérieure” – hallottam tőle máskor, ugyancsak franciák, Charaire-ék jelenlétében franciául: „Minden foglalkoztat, kivéve a lelkem; nincs benső életem!”) Ami Babits szavában (visszatekintve) jóslatnak hangzott, azt Lukács már születésétől hordta a természetében. Az emberek lelki életére, a még oly viharos véleményére sem adott. Hogy mi forgatta vajon mégis ott a maga tornya tetején? „Gyakorolt” annyi önkritikát, majd vont vissza annyit, majd vont vissza visszavonást is, amennyit csak a saját logikája vagy a széljárás kívánt tőle, hovatovább igazán holmi testgyakorlatképpen. Az emberek ámultak. Mert közben mégis a világ marxista filozófiájának legmagasabb polcán legtartósabban ő ült; ül halála után is.
Ez csak a filozófusoknak rejtély. Azt a magas széket – a művelt világ várakozása közben – egy exegéta foglalta el: a korszak tán legfölkészültebb szövegmagyarázója. Aki – mióta megtörtént vele a hit csodája – mindent elkövetett, hogy megmaradjon, no nem abban a magas székben. Hanem kebelében annak az egyedül üdvözítő anyaszentegyháznak, amely ő előtte, akár Saulus előtt, épp akkor nyílt meg, amikor már teljes fegyverzettel ellene indult.
Tudjuk, hogy a még iránta jóakaratú Thomas Mann is milyen ördögi eszme-szemfényvesztőnek ábrázolja Naphta alakjában Lukács Györgyöt. Croce torz szava róla, mint marxista bölcselőről: fő-előimádkozó. Különbnek is elkeresztelték. Ezeknek a nemegyszer nagy celebrálásokkal végrehajtott kereszteléseknek vizét, még ha szemtől szembe kapta is, úgy rázta le, mint azt a legelsőt, melyet Babits aztán a kommün után írásban is megismételt, a tűzvészből kiláboltak pihegésével tett lírai vallomásában. A hívőről minden ilyen fröcskölés lepereg, már olyanféle ösztönös mozdulat után is, mint a madarakról és a kutyákról.
Rossz helyen kereskedtek, akik Lukácsnak és tanítványi körének állhatatos és valóban csak a vallásosság ismérveivel körülírható „meggyőződését” a filozófia műszereivel akarták elemezni, kibontani annak valamiféle ősmagvát, ősforrását.
Ez az ősmag a szépirodalom talajából bocsátott sarjat; ez az ősforrás kimutathatóan a drámai költészet fennsíkjáról folyt át (le) előbb a filozófia olyan előterületére, aminő az etika, majd a filozófiának már olyan épp csak határ menti vidékeire is, aminő az államvezetéstan, sőt a gazdaságtan. Lukács huszonöt éves koráig még visszakanyarodhatott volna írónak. Tanítványai egytől egyig ebben egész pályájukon megőrizték ezt a kettősséget. Íróik ezért vélték elhanyagolhatónak, sőt lenézendőnek (kívülről kezelhetőnek) a művészet formáit. Államvezető-jelöltjeik ezért érvényesítettek volna a politikában is annyi, a maguk módján csak félig értett esztétikai és etikai princípiumot.
Mindössze egy mondat, egy citátum az a bölcseleti sarktétel, amelyre Lukács egész gondolatrendszerét fölállványozta. Mégpedig revelációként kapott hite szerint lelkileg oly szilárdan megácsolva, hogy arról kivégző sortüzeket vezényelhetett, ő éppúgy, mint tanítványai közül a legkövetkezetesebbek. Azaz hozzá hasonlóan akképp állhatatosak valamihez, hogy ellentétes, sőt szélkakasos fordulataik során is egy volt a tengely, mely tartotta őket magasan, még erkölcsileg is.
Maga Lukács is rengeteget idézte szóban és írásban egyaránt ezt a rövid mondatot. Ezt az ugyancsak szürkének ható magvacskát, melyhez hasonlót milliószámra tapos az erdőt járó ember. De amelyből – a kedvező új talajon – szintén erdőnyi termés támadt.
Friedrich Hebbel, az 1813-tól 1863-ig élt német drámaszerző Judith című darabjában hangzik el következőképpen ez a mondat: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magam kivonhatnám?” A Holofernész meggyilkolására készülő Judith mondja ezt, lemosandó kezéről eleve a vért. A mentegetődzés lélektanilag s főleg drámailag megáll, mert hisz ott minden megáll. Mint filozófia egy gyermek gáncsvetésétől összeomlik. Isten nem rendel kétfélét, hisz ezért egy. Ilyen hitű gondolatot tételesen az albigensek vallottak – késő sziporkáját a német protestantizmus tiporta legalaposabban, még Nietzschének efféle – jón-rosszon túlnéző – nézeteiben is.
* * *
[Szerkesztői jegyzet:
Az alábbi változatban I. Gy. ismét felidézi az 1919-es tizedeléssel kapcsolatos két Lukács-beszélgetést – némileg másképpen. Míg az előbbi változatban az első beszélgetésnek tanúi is vannak – az író felesége és a vendég francia házaspár –, addig e második változatban az négyszemközt zajlik. A második találkozást követő utóbeszélgetés a Déry házaspárral az első változat szerint később, telefonon történik, itt viszont azonnal és helyben, a Déry-lakásban, a házigazdák és I. Gy. között.
Az egyébként lényeget nem érintő különbségek magyarázata ismét csak lehet akár az írói szabadság, akár az emlékezetkorrekció. Mégis: mintha az első tetszenék a jobban kidolgozott, pontosított változatnak.]
A forradalmak másnapja: miképp működik együtt a tömeg és az élcsapat; az alakuló új társadalomban a változásra érett „alsó” réteg és az, amely magát szellemileg tájékozottabbnak vélvén, magát a gyakorlati irányításra is hivatottnak érzi. A kis fogaskerék is óriás sebességre bírhatja a nagyot. Ha ismeri annak anyagát és teherbírását. Ha a saját természete mellett állandóan foglalkozik annak természetével is; folyamatosan azonosul vele.
Visszapillantva a korabeli irodalomra, az olvasó hol tisztelettel, hol megrendüléssel összegezi, hogy a magyar szellemi élet akkor közszereplői gárdája még e más napok alatt is mennyire csak a maga gondjaival foglalkozott. A gyakorlati cselekvés pillanataiban újra és újra az erkölcstanhoz folyamodik tanácsért. Félelmes utasításokat kap. A kis fogaskerék a bölcselet híres kategóriáinak erejét akarja átadni a nagynak.
Évtizedekkel megelőzve a nyugat-európai vitákat, ez a forradalmi elit már most küzdeni kezd a tízparancsolat nélkül maradt hívő gondjával: miképp választani (a jó és rossz között) a kierkegaardi könyörtelen táblatörlés után. A félelmes choix, amelyből majd a különböző egzisztenciális iskolák annyi tant csapolnak le, már itt párállt, itt a Duna bécs–budapesti szakasza fölött. Sem idő, sem előképzettség nem volt a kellő fejtegetésekre. Tettek születtek.
„És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magam kivonhatnám?” – Hebbel híres mondatának idézgetését igazságtalanság lett volna már akkor úgy Lukács fejére olvasni: íme így befolyásol még az övéhez hasonló racionálista koponyát két olyan rejtelmes hatás, mint a látomásos költői kép és a gyermekkori élményvilág.
Az a hebbeli bűn csak az égből kapott kőtáblák hívői szemében bűn. Nem kisebbedett Lukácsnak sem erkölcsi érzékenysége, sem racionális elmeképessége, hogy ezzel a „bűn”-tudattal ő – mint látni fogjuk – még élete utolsó szakaszában is harcot vívott.
„Ha választanom kell Jézus és az Igazság között, Jézust választom” – ezzel az ide vágó másik ferde csapással Sinkó eszmehadrendjét próbáltam lazítani annak idején; akkor még a középkori barátra, szerzőjére is emlékeztem. Volt Sinkó olyan elme, hogy (egykori) Fájdalmas Istene védelmében elhárítsa a dárdát, s nemcsak azt emelve pajzsul, hogy az Igazság eleve benne van Jézusban – vallván magáról, hogy ő az Út, az Igazság, az Élet –, hanem (megint csak) az ateista Karamazov fitestvér naplóját.
Lukács elsőként választott. A bölcselet vezette a proletár tömegekhez. A választásban így nyilvánvalóan első soron az etikához való jó viszonya irányította – emberietlenség lenne ezt a természetes magatartást egy filozófus szemére vetni. Legfeljebb azt lehetne közelebbről vizsgálni, hogy ez a választás nem a választó érdekében történt, túlságosan is. Lukács nyugodtan akart cselekedni, a nyugodt cselekvés alapelveit hirdette hovatovább olyan tanítványi körnek, amely az Anna-kápolna ideje óta európaivá bővült.
Az az ellenvetés persze már az elején fölmerült, vajon nem transzcendentális-e ez a hit, mely ezt a nyugalmat táplálja. Mert hiszen így a cselekvésbe is antiracionalista elemeket kever: még esztétikaiakat is, a hebbeli tragikusság világából.
Lukács szentül hitt a proletariátus történelmi küldetésében, igaz ezt is filozófiai alapon, a hegeli fejlődéstan elvei szerint. Még öregkorában is mind fiatalosabb hévvel ismételte egykori jelmondatát: A legrosszabb szociálizmus is többet ér a legjobb kapitalizmusnál! Soha egy pillanatig nem vette figyelembe azt a fölfogást, mely ezt az ő voltaképpen Kantig visszanyúló idealisztikus eszmeláncolatát veszélyesen túlfeszítettnek mondta, mert hisz – Siegfried March szavai szerint – „egyidejűleg akarja megoldani a spekulatív filozófia és a társadalom problémáit, mégpedig a társadalmi lét misztifikációjának és a proletariátus abszolutizálásának egybekapcsolásával”.
Ha akkor – 1921 őszén – Lukácstól hallhattunk volna erről szemesztert az egyetem valamelyik előadójában! De még inkább a Magántisztviselők Eskü téri székházában, ahol már-már valamiféle Szabad Egyetem föltámasztását is megpengettük a vezetőség előtt. Kulcsár István a hindu filozófiáról vállalt előadást; Mezei Albert a Kultúrfilozófia új irányzatá-t ígérte. Lukács-sorozatba egy későbbi dátummal magam is beszálltam volna egy korreferátummal. A Lélek és a formák még 1910-es szép kiadását már elég megviseltre cipeltem a zsebemben, mint sürgető sürgősen megemésztendő olvasmányt.
A racionálisba visszaiktatható transzcendens hitet Lukács György a saját fogalmazásában is igencsak fölkészült elmének valóan magyarázza, még a Történelem és osztálytudat lapjain is: „…a cselekvő individuum etikai tudata számára az önmaga által létrehozott, de merőben befelé forduló forma és az értelemtől és az érzékeléstől idegen valóság, az adottság, az empíria áthidalhatatlan kettőssége, még élesebb formában jelenik meg, mint a megismerés kontemplatív szubjektuma számára.”
Az esszéregény a maga állomásokon átsuhanó időrendjével módot ad, hogy akár egy terebéllyé nőtt diófa fejlődését a végénél kezdjük ismertetni, a csonthéjas gyümölcs föltörésével, a gerezdek agytekervényének vizsgálásával.
Nem sokkal Lukács Györggyel való harmadikul emlékezetes találkozásom előtt lett tulajdonom ez a több mozzanatú emlék.
Utólag nem tudom fölidézni, hogy milyen eszmecsere tartozékaként mondta el az 1919-es magyar kommün egykori közoktatási népbiztosa, akivel az eltelt évek a hajdani ismeretséget már tegeződő barátkozássá alakították, hogy annak idején a vörös fronton kivégeztetett kilenc katonát, s ezt ő azóta is helyesnek, visszamenőleg is szükségesnek tartja.
Lukács György jól öregedett, az adottságaiba vonult vissza, mint várfalakba; a szerencsés tartalékaival gazdálkodott. Több és nagyobb szivart szívott, mint azelőtt. Mintha találkozásonként kisebb lett volna. Egyenletes folyamatban beszélt, azoknak a jó professzoroknak módján, akik a hallgatósággal minden mondatukat úgy közlik, hogy jegyezni is lehessen.
Már a nyolcvan felé közeledett. A nikotinhoz hasonlóan élvezte és bírta az alkoholt is. Vad bundapálinka vagy finom viszki, egyformán kérdezetlenül hajtotta föl a kupicát, ahányszor csak koccintást kínáltam. Nem lehetett nem megjegyezni ezt a váratlan mondatot. Nem úgy hangzott el, mintha választ kívánt volna. Valamicske szünet mégis támadt. Újratöltöttem a kupicákat; kettesben voltunk, nálunk.
Elhalványult, vagy tán el is törlődött volna ez az emlékezetem jegyzetlapjaira került mondat, ha néhány hónap múlva nem hallom csaknem szó szerinti megismétlését. Most is élénk beszélgetésnek apró kitérőjeként hangzott el, Déryéknél, vacsora közben. Visszatérőben a kis ebédlőből a szalonba, egy kicsit hátramaradva a többiektől, örvendő – s egy kicsit irigykedő – szavunk volt arról, milyen „jól tartja magát” a nálunk is ugyancsak korosabb vendég: mi mindenre forog azon frissen a nyelve, mi mindent vet föl az a változatlanul élénk járatú elme. Megemlítettem – most némi furcsállással – a kivégeztetett katonák másodszor hallott fölemlegetését. „Mi sem először hallottuk” – mondta Böbe, a háziasszony; de ő mintha nem kilenc, hanem tizenkilenc katonáról hallott volna. Tibor szerint tizenheten voltak. Még a csehek ellen vívott harcok során történt. Egy munkásezred egy része meghátrált, megnyitotta a frontot. Helyre kellett állítani a fegyelmet; tizedelés történt.
A „részleteket” – hogy mennyi is volt a kivégzett, és (főleg) hogy lett-e értelme (mert hisz a harc odalett) – megtudakolhattuk, megbeszélhettük volna ott helyben, már a következő percben, amikor magunk is beléptünk a társalgóba. Volt szék, amelyről épp csak elérte a padlót a szívósan összeöregedett Lukács György lába. Itt hatalmas, magas támlájú, párnás oldalú francia fotelben ült, bodorítva az elmaradhatatlan szivarfüstöt, sorjáztatva tartalmas gondolatait; ezúttal nyilván a gyógypedagógiai lélektanról; Flórához beszélt.
A kerek, alacsony társalgóasztal is hatalmas volt. Szemben ültem Lukáccsal, és szellemi (szellemtörténeti) szobrot modelláltam róla. Nem személyéről tehát, hanem a szellem vértezte bátor típusról. Mert mi is a bátorság első föltétele? Hogy magunkhoz is kegyetlenek tudjunk lenni: képesek legyünk kockára vetni saját sorsunkat. Akár ösztönünk ad erre erőt, akár racionalista elménk. A még oly eszeveszett (ráción túli) bátorság csak egyik formája egy tartalomnak, a könyörtelen hitnek. Lukácsnak még a gúnyolói által is elismerően emlegetett bátorsága ugyanarról a tőről sarjadt, amelyről az általa annyit emlegetett döntése, hogy „adott esetben” könyörtelen bírt lenni másokkal is. A logikában keresett megnyugvást. Mert különben valami felelősségérzet – hogy lelkifurdalást ne mondjunk – mégiscsak hárítgatott volna benne valami bűntudatot? Ha a Nagy Inkvizítor szintjén is!
Normai később – már ausztráliai emigrációjában – másképp értelmezte Lukács bátorságát: döntési – azaz választási – határozatlanságát. Elítélő tanulmánya Lukács idealisztikus elhajlásairól a bölcselet területe. A filozófusnak mint embernek (mint alkatnak) ábrázolása tanúságtétel, személyes adatközlés.
* * *
[Szerkesztői jegyzet:
Lukács Györggyel kapcsolatosak, s tartalmuk szerint is ide illeszthetők az alábbi töredékek és vázlatok is:
1.
„Aki a végső következtetésekig eljut, annak már példaadással kell beszélni. A bölcselőnek a világot nem megmagyaráznia kell, hanem megváltoztatni. Ennek módozatait s következményeit fejtegette legmeghittebb tanítványai körében. A fővárosi ifjúságnak abban a nem mindennapi elitjében, amely húszévesen is szerepet és bizonyos hírnevet szerzett. Akik vagy már előzően, vagy az ő mindig mélyen szántó előadásának hatására az eszme és a praxis összetartozását mindig úgy értelmezték, hogy annak a filozófiai jelentésű praxisnak mindig sürgetően közéletinek kell lennie.”
2.
„Lukáccsal alig lehetett vitázni. Vagy csak igen-igen hosszú távon. Mert testi mivoltának lehanyatló idején is oly lankadatlanul magyarázta a magáét, úgy ontotta a szót, hogy aki annak ki tudta várni türelemmel a végét, az már nagyjából elfeledte a saját eredeti álláspontját, és meggyőzöttnek érezhette magát.”
Jegyzet a cédula alján:
„Nem engedte, hogy értelmét érintse a világ.”
3.
„Lukács rejtély: filozófiai belátásból – a szó olvashatatlan. (– A szerk.)
De nem filozófus volt, hanem író. Hebbel. Irodalom vezette, 18 éves koráig író akart lenni. De nem tudott jól írni. Nem volt anyanyelve. Német szövegét javították. Nem volt hazája.”
A cédula margóján keresztbe írva:
„A magyar irodalmat rosszul érzékelte.”
Az alábbi vázlat mintha már átvezetés volna a Derűlátók további – csak töredékekből sejthető – folytatásához:
„Lukácsék nyugodtan akartak cselekedni.
Lukácsék választottak. A tömegek mellett vállaltak cselekvő hivatást, nyugodtan akartak cselekedni.
Lukács kidolgozta a maga rendszerét. Ezt hosszú volna elmondani.
Az a bátor, aki saját magával is kegyetlen, tehát halált is vállal.
Hit a szocializmusban. Ez az ő transzcendenciája. Ellentmondás? Mert azt nem racionalistán lehet hinni.
Varjas levelezésében ír is erről Párisból.”]
* * *
„Akik üdvözülni akarnak, azoknak valamilyen módon szenvedniök kell. Isten nem bízza ránk a választást; szándékára csak következtetni lehet.” Szent Teréznek a (szó szerinti) sorait logikusan lehet úgy is értelmezni, hogy az üdvösség és szenvedés valamiképp arányban áll egymással. Tehát bátran vállalni kell a nagy szenvedést is. S a mások megszenvedtetését? Dehát van-e annál bátrabb vállalás? A szentségre törekvőknek!
* * *
Ahogy más a fejcsóválásait, a feddő megrovásait, oly természetesen, azaz könnyen osztotta a pulpitusa elé kerültek közt a halálos ítéleteket a hírek szerint az az addig ismeretlen fiatal férfi, akit az egyre gyakoribb hír a forradalom legbaloldalibb, egyben legsúlyosabb egyéniségének ábrázolt, épp a nem válogató könnyedsége miatt.
A kaján torzításra mindig kész mendemondák szerint mégis válogatott. A fejcsóválás agyonlövésre, a homlokráncolás és fintor akasztásra volt utasítás a bőrkabátos őrgárdának, amely egyben a rögtöni ítélet-végrehajtást is végezte.
Hogy végül saját életére épp ilyen hevenyén tett pontot, ez már a diktatúra bukását követő napokban enyhítő fényt is lövellt a gyors legendáknak kommunisták közt is különbözően szemlélt alakjára.
Elvész az a forradalom, amely nem tud rögtön védekezni is. Nagy jellem volt Marat, aki lángolva gyújtott, ahol kellett, de még nagyobb Robespierre, aki hidegen oltott, ugyancsak a kellő helyen és irányban. A hatalom, akár a néphatalom személy szerinti öklének lenni nem kívánatos feladat. Ütni, így közvetlen ököllel nem tiszta munka. Kettős az érdeme hát, aki vállalja. Szociális forradalmárok, a humanizmus erkölcsi kiválasztottjai közül főleg.
Önfeláldozásból vállalta, mert más nem akadt rá, s ez volt úgy a legnehezebb, hogy legfontosabb és leghálátlanabb poszt.
Ez volt – még Kun Bélánál is, későbbi irataiban – a mentő világítás.
Volt előzménye, jó ideig lerögzítés nélkül. Ez az ember legjobban az óvodások közt érezte magát – amikor az ifjúsági nyaraltatást osztotta magára, s a proletár gyerkőcökkel együtt hancúrozott a balatoni homokon.
Ez terjedt köztünk is, az írásos megfogalmazás előtt; ezt illett vallanunk, a tábor minden tagjának.
[Szerkesztői jegyzet:
A mű V. részéből már valóban csak néhány töredék készült el. Tervezett tartalmára csupán jegyzetlapok, vázlatszerű feljegyzések alapján következtethetünk.
A hátteret képező országos eseményekről I. Gy. rövid kronológiai jegyzetet készített:
|
|
E kronológia segítségével próbáltam időrendbe állítani az alább következő vázlatokat és töredékeket, amelyekből következtetni lehet arra, hogy I. Gy. írni akart a nyugat-magyarországi felkelésről, az októberi királypuccsról – vagyis inkább a közhangulat ellentmondásairól. Mintha újabb röpiratakció készülődne: Kelenföldön, a király csendőrei ellen induló katonák között. A mondat a pályaudvari melegbor-osztásról: talán személyes élményt villant elénk. A világhírű gyógyszertanprofesszor Vámossy Zoltán fiainak halála valószínűleg a nyugat-magyarországi felkeléssel kapcsolatos; a bölcsész Sütör Sándor félbemaradt portréja pedig talán a Budaörsnél harcba vitt egyetemistákhoz vitt volna. A vázlatok elébünk vetítik a kérdést: lehet-e jó ügyért – az adott esetben a soproni népszavazásért vagy a Habsburg-restauráció ellen – gonosztevőkkel együtt harcolni?
Az utazás Cecére – és ott Dembicz látogatása – a szöveg szerint októberre esik; a hó legvégére, ha feltételezzük, hogy a könyv hőse – írója – a királypuccs idején még Budapesten volt. A vázlatok alapján arra gondolhatunk, hogy Dembicz valamilyen kapcsolatba került az egyetemi zászlóaljakkal – agitációs feladat? –, s talán épp azért kell neki, a Bécs–Budapest között útlevéllel ingázónak ezúttal illegális határátlépést terveznie.
Illyést is veszély fenyegeti? Cecére mintha maga is rejtőzni ment volna. És nem is a nyár végi röpiratszerkesztésért. A vázlatok távolabbra utalnak: a Beatrice apródjai-ban megírt segélyakcióig, az akkori szöktetési tervekig. Sőt: egészen az 1919-es agitátoriskoláig. Dembicz mindenesetre rábeszéli a cecei méhesben: utazzék külföldre. Itt mintha fölmerülne ismét a régi téma: írás vagy fizikai munka? És a másik: a hit, az ügyért való áldozat kérdése. Vándorlás a világban? Harc? Tapasztalatgyűjtés, önkipróbálás?
A kérdések nemcsak az előzmények folytán ismerősek, de a Hunok Párisban oldalairól is.
Jegyzetlapok:
1.
„Vámossy László – akik elesnek Sopronért!
Fónyi–Budaörsön
Dembicz a Ráday utcai tisztizászló-aljasok közt Sopronért (jó ügyért, népszavazásért) nem lehetett aljasokkal együtt, de Csernyvel igen?”
2.
„Vita: helyes-e a reakciósokkal a szabadságért küzdeni? Prónayék Sopronban.
Táborok vannak. Hinni kell, hogy a mi táborunk győz. De az igazsággal?”
[Itt, a jegyzetpapír margójára írva egy név: „Sütör”. Csak ebből következtethetjük, hogy ide illeszthető az alábbi töredék:]
Történelemszakos volt ez a Sütör Sándor, de félig már nyelvtörténész is. Harmadéves volt, de még mindig nem döntötte el, melyiket választja.
Mert ha nyelvész lesz, akkor ejtenie kell a földrajzot, amit a történelem párjának választott, s teljesen a nyelvészetbe kell merülnie. Holott a nyelvészetnek csak egy ága foglalkoztatta.
Erről beszélt, amikor első ízben az egyetemről kijövet hozzám csatlakozott, s nem szakadt le rólam a Duna-partig.
Vékony csontú, törékeny fiúnak látszott, amíg állt. Járása árulta el, hogy a könnyed, puha mozgását jó izomzat szolgálja.
Cigányos képén értelmes, cinkoskodó mosoly. A merészen kiugró madárorra alatt. Feje akár a téli rigóé; már ha a rigónak az orra is fekete volna, s nem sárga.
A jászok – a Magyarországba települt jászság – nyelvével foglalkozott. Azaz foglalkozott volna, ha ilyen nyelv lett volna. Magyarországon a jászok utoljára a XVII. század elején beszéltek jászul, akkor is már csak ritka szórványokban.
Nyelvük emlékét a családnevek őrizték. Sütör itt az egyetemen tudta meg, hogy az ő neve is jász gyökerű. Sőt az anyjáé is. Gyöngyösi kisbirtokos-, kisszőlőbirtokos-fiú volt.
Az Eskü tér előtt búcsúzón nyújtottam a kezem.
Ekkor lépett hozzánk Dembicz, és Sütör még az ő jelenlétében, a kölcsönös bemutatkozásuk után is mondta tovább a magáét. Mondta nyilván tovább Dembicznek már külön is, mert én elmaradtam tőlük.
* * *
[Ide illőnek látszik az alábbi töredék is: – A szerk.]
Ahhoz képest, hogy Térei13 vita közben percenként mit hozott föl a műveltségéből, vagyis a történetírásból és a filozófiából, az én mélytartalékom mellett annyi volt, mint a vakondtúrásoké mellett a Ruhr-vidéki szénbányáké.
Mint a Vezúvé!
Voltak heves – váratlan – kitörései is.
De fiatalon is gyakorlott nevelő volt. Csak jóval később tudtam meg, hogy Magyarországra az illegális munkásszemináriumok újjászervezése végett küldték vissza. Ilyen kurzusok a legális szakszervezetekben is működtek, de ott éppoly csínján kellett bánni a szóval. Térei szitájában véletlenül sem csillant meg a pártirodalmi zsargon. A marxi terminológia sem. Úgy beszélt árnyalatosan, hogy mégis népszerűsítően. Szóhasználata ez volt irányomban is. Ezt én – gondolhatni, milyen fölénnyel, milyen tapasztalatok hatása alatt – kezdetben már-már tudatosan hordott népies tartozékaimnak, csizmáim, elnyűhetetlen bekecsem jelenlétének javára írtam. Megtartotta Térei ezt az értekező módot akkor is, amidőn válaszaimból arra következtethetett, követni tudom árnyaltabb gondolatait, s magam is használhatnám a mozgalomnak akár mai, azaz taktikai, akár klasszikusan múltbeli, azaz tudományos terminusait. Nehezen – valamiképp humoros hatást keltve – illettek volna az én még l-nek ejtett ly hangzóim és elég gyakori tájszavaim közé –, ezért tartózkodtam tőlük előzően már más környezetben is. Végül megszokásból.
„Mondd el a saját szavaiddal” – a biflázó diákok szöveghadarását leintő tanári szólás helyes lett volna a mozgalmi sajtóban, az értekezleteken, a konferenciákon.
A magam gondolataival mondhattam el Térei egy-egy mégoly magas röptű elmefuttatását, valahányszor elváltam tőle.
Folytathattam azokat akár a magam még szóba sem öntött gondolataival. Fölkészülve a következő találkozóra.
* * *
[Jegyzetlapok:
1.
„Hittevők
A szó eredete. Hittétel és dogma. De igazol-e minden hitet?
Grünwaldéknál a Király utcában. Szigorú kóser konyha. Az átjáróház belső udvara.
De – a tiszti egyetemisták is kitartottak, mikor lőtték a király osztrák csendőreit?
A kelenföldi pályaudvaron a melegbor-osztás.”
2.
„Budaörs előtt: akikre lövünk: ellenség, akadálya a jövőnek.
De Pest – a polgárok – Habsburg-pártiak voltak.
Persze – megrázkódtatás nélkül.
Röpiratot szórni Budaörsön – Kelenföldön. A fegyvert a nép ügyében forgasd!”
3.
„A királypuccs alatt miért nem kelt föl Pest zsidósága Horthy ellen: a Habsburgok filoszemiták voltak.
De IV. Károlyt a tiszti különítmények, Sigray, Prónay stb. támogatták.”
4.
„A tett a királypuccsban, mint képtelenség.
Érintkezés a világgal pusztán azért, mert valaki jár ott:
Dembicz, Bécs”]
* * *
Cecének volt vasútállomása, de vonata alig. Vicinálisvonal volt.
A Pest felől érkezők, ha nem akartak Sárbogárdon fél napot elácsorogni, a következőket választhatták.
Leszállni Rétszilason, ahol megállt a gyors, és lábbal igénybe venni a Cecére onnan nyílegyenesen vezető síneket. Esős, sáros időben ez volt tanácsolható. A talpfák jó lendületet adtak a lábnak.
Száraz időben a Pest–Gyékényes vonalon fekvő Sáregres kínált célirányos leszállást. Amikor nemcsak a földútról tűnt el a sár, hanem a Sárvíz-Séd lapályának tocsogói is kiszikkadtak. A puszta határ két kiszögellésén is át lehetett vágni. Évről évre kialakultak, kitaposódtak a meg-megkígyózó, de szinte célegyenes gyalogutak. Nemcsak a holdfényben, lépés elé fehéredtek végül vaksötétben is.
* * *
A méhészet nem lehet el – az akkori méhészet nem lehetett el – újságok nélkül. A hátul, vagyis bent a méhesben nyitható kaptárak fatábláit ezzel bélelték, vékonyabban, vastagabban, a téli fagy, a nyári forróság ereje szerint. A Boczonádi-féle kaptárakba duplán, a közönséges magyar kaptárakba szimplán illettek be az akkortájt szabványalakú fővárosi lapok.
A Jani fiúk olyan rangú szakszervezeti tagok lettek, hogy elvárható volt tőlük, ha ugyan nem kötelező: Népszava-előfizetők legyenek, negyedévre, félévre. Unokai figyelmességből Cecére irányították a lapot, állandó címként nagyapa nevét írták a gyári előfizetésgyűjtő cédulájára.
A cecei ház mindent tudott a világról, s nem is közönséges hírmagyarázatok révén. A friss nyomdafestéktől idegenkednek a molyok, a mézre, a viaszra áhító élősdiek. A hírlapok e hatásfokuk szerint is szolgáltak kaptárbélésül. Ezeket gyorsan kellett elolvasni. De később ezek is gondosan élre paskolt pillérekben álltak a kaptársorok tetején, készen arra, hogy szigetelő hivatásukat másutt is betöltsék.
Újságot Pesten is olvastam. Falánkan, madárszemmel kapkodva, amit jövőéhem kívánt.
Cecén ezek a hovatovább évekre visszamenően megőrzött újságok távlatot adtak. Így áttekintést a jelenre. Fürkésző kedvet a jövőre. Miközben – nagyapámat helyettesítendő – fél napokra a mindig frissen söpört, deszkapadozatú méhvárosba [A mondat a kéziratban befejezetlen. – A szerk.]
A jól működő méhesek alig különböznek azoktól az üzemhelyiségektől, amelyekben a gépek maguktól végzik a munkát, s ember csak a felügyeletükre kell. A kasokban és kaptárakban folyó munka duruzsolása alig-alig szűrődött át a gyékényfonaton és az újsággal bélelt fatáblákon. Jó fül kellett meghallani az esetleges zavart: eltömődött a dolgozók kijárása, darázs vagy vadméh tört be a lépek közé, s az őrség harcba kezdett velük.
Ültem, csaknem hanyatt fekve, a bőrevedlett, vízözön előttien rokkant karosszéknek elromlott, elvadult, de rossz pokrócokkal megjuhászított rugózatán semmittevően, s mégis funkcióban, mint malmában a molnár. Soha jobb helyzet az olvasásra, a gondolatfűzésre. Lustálkodtam lelkifurdalás nélkül; emésztettem a leckét, erőfeszítéstelenül.
Itt nyitott rám egy októberi napon Dembicz.
Soha szokatlanabb látogató itt.
S mégse váratlan.
Most októberben az ő csaknem erőszakos rábeszélésére jöttem el Pestről. Néhány napra csak, ez volt a sürgető rábeszélés enyhítője: csak egy-két napra.
Az első szobában – az utcára néző „tiszta”-szobában – aludtam, egyedül. Mikor az éppen csak derengő hajnali szürkületben megkoccant az ablak, s a gádorból bekémlelő fejben Dembiczet ismertem meg (inkább a nyakmozgásáról, mintsem az arcáról), már tudtam, hogy az „egy-két nap” komolyabb okot takar.
Hogy valójában mit: azt sose tudtam meg. Szabályféle volt, hogy az ilyen hirtelen találkozókkor, ha az érkező magától nem azzal kezdi, ne arról essék szó, ami történt, hanem arról, ami történhet.
Dembicznek semmiféle illegális tevékenységéről nem tudtam. De már a „mi történhet” első mondatai után kiderült, hogy valamiféle veszély – az ártatlan pénzközvetítéseim vagy egyetemfolyosói vitáim miatt – nem engem súrol, hanem őt. Méghozzá elég közelien. Nem akart bejönni a házba.
A méheseket hosszúkásra építik. Minél több a kaptár, annál hosszabb a végül csaknem zárt tornácszerű alkotmány: a méhek kijárata egy frontvonalat kíván.
A cecei méhesnek a túlsó végén is volt ajtaja. Ezt azonban kívülről évente dúsan befutotta a vadszőlő. Kulcsos, kilincses zára nem is volt, kallantyú és retesz rögzítette a nagyapa készítette ajtót. Az egész méhes az ő keze munkája volt, az évenkénti megtoldásokkal.
Dembicz rögtön kipróbálta, kinyitotta ezt az ajtót. Széthajtotta a már vörösen hullongó vadszőlőfüggönyt. A méhesnek ehhez a kijáratához nem vezetett kerti út, az ember közvetlenül itt is a méhest övező földieperágyásokba lépett, ha kilépett.
A hátsó szomszédok házainak szérűi, kertjei idefaroltak, palánk helyett rozoga lécekkel elhatárolva. Meg kellett mutatnom, merre lehet ezeken át az ott vonuló utcára kijutni. Az utcákon pedig miképp ki a határba, a távolibb falvakba, vagyis hát pusztákra.
Vendégül látni akár hétszámra diákfiúknak olyan iskolatársát, akivel a távoli gimnáziumban az összebarátkozott: általános szokás volt ez a századelő Dunántúlján. Olyasféle volt, mint a sváb községekkel a cseregyerekváltás, hogy ez magyarul, az németül is tudja forgatni a nyelvét. Tanulmányi tartózkodás volt, s nem csak egy másik tájban, néha – tudatosan – egy másik társadalmi rétegben. A nagydorogi református pap fia, Ambrus Balázs, nem csak nálunk töltött heteket mint testvérbátyám bonyhádi osztálytársa; egy vakációra egy nagyszokolyi sokgyermekes suszter házába szerezték be; ismerje meg azt a világot is.
Nagyszüleim egy szóval sem kérdezték, honnan került mellém az a túlságosan is illedelmes úrifiú, s meddig akar hálótársam lenni a tisztaszobában. Egy tányérral több az asztalon, az lehetett volna a rendkívüli. De az sem lett az; a jó modorú ismeretlen annyira tiltakozott, hogy csak a vendégtisztelő befőttet is kibontsák miatta. Szerényen szedte még a mi mindennapinkat is.
Egy tűnhetett volna föl: hogy mennyire megkedvelte a méhest. Hogyha ő ott aludhatna? Mert hogy még a házban se alkalmatlankodjék. És – amit már én közvetítettem – jólesne neki, a pihenésének, ha senki se tudna az ittlétéről.
Nem mutatkozott ezért az udvaron sem igen.
[Szerkesztői jegyzet:
A kézirat itt félbeszakad. De a fogalmazvány első lapjának hátoldalára I. Gy. bőséges vázlatot vetett, amely képet ad a tervezett folytatásról is:
„A méhes mint egy gépterem, ahol maguktól járnak a gépek, s a mesternek csak ellenőrizni kell a zajokat
Fölváltottam nagyapát
Malom jár így.
Ide jött le Dembicz, aki már Pestről is küldött máshova
Jobb ha elmész Nagy éjszakai beszélgetés
Dembicz azt hitte, a puszta – betyárkori búvóhely
Ellenőrizhetőbb mint a falu
A kaptárak között alszik
Újságból kivágott képek – politikusok stb.
Képtelen tervek: Stromfeld és Szabó Dezső
Ott voltak 1918, 19, 20, 21-es újságok
Az derült ki – könnyen észrevehetően –, nem tudták összekapcsolni a nemzetit a szociálissal. Az internacionalizmus 1917-ben nem tudta lebírni a sovinizmust. Tehát ma is ez a fő ellenség.
A nemzeti pántlikáról Kun.
A nemzeti zászló még Sándor K. darabjában is. A pártházon vörös, a templomon trikolór.
És a színészek még 1950-ben is rettegve várták, kinek tapsol a közönség.
Vita erről Dembiczcel. A hit nem elég: mártírkészség kell. Lukácsban megvolt a mártírkészség. Dembicz végül is nem mer vállalkozni, hogy Bakócánál átszökjék a határon (mert én otthonos vagyok a határszöktetésben, s Jarnótól hamis képet kapott dombóvári helyzetemről).”
Jegyzetlap:
„Fizikai munka mégis. Mert idegenkedik az írói hordától.
Írni, de mégse közölni. Nem »érvényesülni«.”]
*
[Szerkesztői jegyzet:
Úgy tudjuk, az ifjú I. Gy.-nak a 20-as évek elején verse jelent meg a Népszavá-ban, névtelenül, illetve álnév alatt. Az írói hagyaték feldolgozása során remélhetően előkerül a kézirat vagy valamilyen utalás a megjelenés időpontjáról. Elképzelhető, hogy az alábbi töredék szövege erre a Népszava-publikációra utal. – Egyébként I. Gy.-nak később is voltak olyan elképzelései, hogy az alkotók névtelenül közöljenek verseket, tanulmányokat a folyóiratokban; úgy tűnik, itt épp e gondolatnak az ifjúság éveibe visszanyúló gyökereihez juthat el az olvasó.]
Kétszer már elolvastam, amit írtam. Belekezdtem harmadszor is. Olyan jólesett! Nyomtatva olvashattam, amit a múlt hetekben papírra vetettem – egy hüvelyknyi ceruzával! Harmadszorra is éppolyan kellemesen hatott rám.
Ezt a művemet sem írtam alá. Nem hiúságom kortyolgatott hát ördög tudja milyen vérpezsdítőt. Valaki odajegyzett valami idegen nevet. (Vagy csak kezdőbetűket?) Ez sem zavarta azt a benső jó érzést. Sőt mintha tisztította s ezáltal növelte volna.
Nem szerettem a nevemet.
Mikor Dombóvárra kerültem, a pusztai félszegségemre – vadóc hallgatagságomra – jótékony ellenszer volt, hogy ugyanúgy hívnak, mint apám öccsét, a város legelső emberét, megálltam a helyemet, sőt, tán peckeskedtem is benne. De ahogy jobban beleláttam a család szerkezetébe, s megsejtettem, hogy abban anyámat mindig beszármazottként, idegenként emlegetik, már csak a vallása miatt is – a páváskodásom egyszeriben ellenkezőjére fordult. S mikor később a kanyargós célozgatások után szemben is megkaptam, nehogy foltot ejtsek a család nevén, szorító zubbonynak éreztem vezetéknevemet csakúgy, mint a naptárbelit. Vessem le hát, és vegyem föl anyám családjának nevét? A sokban ugyancsak ellentétes két család közül ehhez húztam. De az ő nevük – noha más ok miatt – épp úgy ígért szorítást, páváskodást, méghozzá nem eszméimhez és természetemhez illő tollakkal: Kállay, mint írói név? Történelmi rongyrázás.
Így tudtam élvezni írásművemet, ebben a formájában, hogy semmi személyes közöm nem volt hozzá. Hogy – azt hittem – tárgyilagosan nézhetem, kívülről. Kívülről, de lám, mégis belső megelégedettséggel. Tetszett. Lehetett volna ellenvetésem a rovására, de lám, csak helyeslésem volt.
Csak később éreztem rá, hogy e boldog azonosulás mögött mégiscsak lappang valami kettősség. Nem tetszelgés-e vajon ez a tetszés? Mint mikor tükörben nézegetjük magunkat?
Azt kellett megállapítanom: nem vagyok írónak való. Jarnó a kapu alá is bevont a szeles utcán, hogy fölolvassa készülő regényének egy részletét. Kritikát várva? Készen arra, hogy a kritikák ellen is megvédje az alkotását. Ezt kellene nekem is. És azután
* * *
[Vázlatok:
1.
1921 ősz
„Állíthatom utólag, hogy nem készültem írónak – nem e célból tanultam. Gondjaim – az életet méltón leélni?
Dembicz érdeme, hogy – megértette: a hit kérdése (levél Varjashoz: föl lehet-e áldozni életünket egy ügyért – Párisból)
hit tehát
és – fizikai munka
De rábeszél – külföldre. Mert ha engem elfognak, kiverik belőlem a Varjas-ügyet, s akkor Varjas nem mehet ki, s engem legalább 10 évre ítélnek. Az agitátoriskola miatt is!”
2.
„1921. november
Budaörsi csata
Nem tudok ölni, de harcolni szeretnék; ez visz az írás felé (Dembicz)
Normaival munka
A vándorlegények – Schlesinger
A munkásszervezetek a világban segíteni fognak. Egy évre kimegyek.
Berlinbe – németül
Útlevelet kérünk
Akkor Schlesinger – gyerünk rögtön
Ne kérdezz, gyerünk.”]
* * *
Annyiszor mentem át illegálisan annyiféle határon, hogy simuljon szívem fölött a világ legszabályszerűbb útlevele, valahányszor országhatár felé visz vonat vagy kocsi, szívem szorongani kezd. Ennek a vadnak már semmi fedezék nem elég, szűkölve hátrál odva sötétjébe. Vajon épp azért, mert valaha oly könnyedén szökkent át az elválasztó vonalakon? Még kereste is, mert örömét lelte, hogy a tilalmakon surranjon át, minél sűrűbben s így fürgébben. Lám, ráfizetett.
Sejtettem, mégis iszonyú volt, amikor rá kellett döbbennem, hogy tartalékaim – majdnem úgy, mint egy ostromlott váré – kifogytak.
Föltartóztattak egy határon, Jeumont és Charleroi között, leszedtek a vonatról. Fölvezettek az állomás csendőrőrsi szobájába, s arra az időre is, míg feleségemet a telefonhoz kormányozták, rám zárták az ajtót.
Öregségnek, ideggyöngeségnek egyaránt tünete, hogy a legkisebb oknak is az az okozata, mint a legnagyobbé. A melletted kőre ejtett pohár ugyanazt a hatást dörrenti az idegdúcok legmélyéig, akár a melletted elrobbanó gránát: nincs, ami a fokozatot szűrje – én ne tudnám ezt?
Olyan hatásra mégse számítottam.
Az idegösszeomlás nem jó kifejezés. Illetve jól idézi az összeomlást. Az idegzet nem úgy mondja föl a szolgáltatást, nem oly szenvedőlegesen, mint a tégláiban kimerült, gerendázatában elkorhadt épület. Hanem cselekvően, minden porcikájával, mint a bomba robbantotta ház.
Valami szétrobbant bennem, épületem – életem – dőlni kezdett. De még további bombák robbanhatnékját éreztem. Régóta lapuló, mert visszafojtott – mintegy időzített – élmények föltörését.
Az erőszak személytelen volt. Végrehajtói, a két belga csendőr vagy határőr jó arcú, csinos szőkeség, legfeljebb az egyik szemében csillant meg, amikor összehúzta, az a fajta ősszadizmus, ami ilyenfajta pályákra kormányozza azt, akit megszáll, a befogadó tudta és megkérdezése nélkül persze.
Nyilván ez volt a följebbvaló, a tiszt. Ha ugyan nem tisztek voltak mind a ketten. Nem ismertem ki magam a belga rangjelzések közt. Rengeteg szíj volt ezeken is, 1830-as divatú irdatlan csákó.
Meglehet, hogy már a francia kollégáktól figyelmeztetést kaptak. Hiszen az útlevelet ezek is hosszasan nézegették: elölről hátra, majd hátulról előre is végiglapozta a kék fedelű s kék levelű könyvecskét, aki másodszor kezébe vette. – Ön nem mehet ki itt a határon – mondta.
– Miért? – kérdeztem máris a szúrást érezve a gyomrom és a szívem közt.
– Nem Jeumont van megjelölve kilépő határállomásként.
Kezembe vettem magam is a rejtelmes hatalmú kis könyvet, egyidejűleg utáltam és tiszteltem régtől fogva. Strasbourg, Bâle és Lille volt beírva kilépő állomásul. Mutattam Lille-t.
– De mi itt Jeumont-ban vagyunk.
– De a határváros Lille.
– De Jeumont-t kellett volna odaírni.
– A térképen Lille a határ. Lehet Lille-t elhagyva másutt kimenni az országból?
– Nem. De Jeumont-t kell odaírni.
Végre is elolvasva és elnéző mosollyal megbólogatva a foglalkozásomat, visszaadta a zárnyitó kincset.
– Máskor pontosabb szöveget kérünk.
– Köszönöm.
– Csak odaát a belga kollégák ne akadékoskodjanak.
Mit akadékoskodhatnak? Nem Belgiumba mentünk: Dániába. Belgiumon épp csak átszáguld ez az expressz, egy-két óra alatt.
Igazánból most tudtam meg, hogy Belgiumon s nem Luxemburgon át futunk Hamburg felé, német területre. Vendégként mentünk Dániába, egy közérdekű társaság szíves meghívására. Ők készítettek elő mindent. Szíves és okos párizsi megbízottjuk már hetekkel előbb kezünkbe nyomta a vonatjegyeket, fölírva, hogy a Saint-Lazare-on hány órakor, hányas számú sínen, milyen vagonba kell beszállnunk, mert még helyjegyeket is váltatott.
Első osztályon utaztunk.
– Minden rendben van, minden fonál összekötve!
Föl volt írva még az is, hogy Koppenhágában ki kopog majd be fülkénk ajtaján.
Meg volt mérgezve attól kezdve az út; az aggodalom, amit gyomromba vettem, rögtön hatni kezdett. Átmentünk
[Szerkesztői jegyzet:
A kézirat itt végleg megszakad. A folytatásról már csak a kézzel írt oldalak aljára vetett pár kurta mondat s az utolsó laphoz tűzött kis vázlat ad némi jelzést.
A kéziratoldalak alján ez olvasható:
„Kettősség, figyeli magát… Épp ezen a környéken dobtak át egyszer, Luxembourg
Tiltakozás. Robbanás. Betelt a pohár. Figyelem magam.
Ahogy a szülő nő figyeli magában a megindult eseményt”
A kézirathoz kapcsolt külön lap szövege:
„Miért megy Dániába? A felesége viszi. Most 30 évvel ezelőtt…
Ki voltam tiltva, de ez nem lehet érvényes
Öngyilkos akartam lenni
Én egyszer már végigcsináltam ezeket (1919-ben), láttam, hogy kik árulnak el, kit kinek
Útlevél-dokumentáció komplexusok: énünk tartozékai. Elhittem magamról, hogy X. Y. német vagyok. Bár németül nem tudtam.”
A szorongás öregkori élménye ott a francia–belga határon: bizonyosan az ifjúkori száműzetés – a kalandozás kora – élményanyagához szolgált volna bevezetőül.
Hiszen az ifjú Illyés 1921 decemberében már Bécsben van, a karácsony – s egyben a honvágy első rohama – Berlinben találja. Aztán a Rajna-vidék következik: Köln, Trier. S „a német területek fojtó levegőtlensége után” Franciaország, Luxemburg. 1922. március elején Metz és Verdun között, Homecourt mellett kohónál dolgozik, lengyelekkel, Aubouéban.
Április 24-én pedig, „emlékezetes szeles, hűs hajnalon”, a metzi vonat harmadosztályú kocsijának hágcsójáról Párizs földjére ereszkedik, „a jégre lépők óvatosságával”.
Az előzményeket foglalja össze – a végül is megíratlan maradt történetet – 1940-ben, a Hunok Párisban egyetlen bekezdésébe sűrítve:
„Körülményes lenne elmondanom, miért is érkeztem aznap reggel Párisba úgy csomag nélkül, látszólag egy szál ruhában – mint akit csak a sétáló kedve vezetett épp erre. Így keltem át a francia határon is Thionville-nél az előző nap hajnalán, egy helyi munkásvonat bóbiskoló utasai közé ékelődve. Ehhez el kellett volna mondanom az egész aubouéi kalandot is, az ottani tervbe vett bányászsztrájkot, a francia csendőrök durva butaságát, a luxemburgi határőrök angyali ostobaságát… Olyan naturalista eseménysorozat volt s egyben olyan romantikus: annyira Jack London-i, századvégi; annyira irodalom!”]
A rendőri jegyzőkönyvekből és törvényszéki aktákból kideríthetően 1920 nyarán alakult ki minden különösebb szervezés nélkül, szinte önmagától az a kezdetben kis létszámú, később egyre sokasodó társaság, amely 1922-ben mint „Menczer-csoport” került bíróság elé, az állam és társadalmi rend felforgatására irányuló szervezkedés vádjával. Menczer Béla egy ideig az ügyvéd Hébelt Edének segített a Szociáldemokrata Párt jogvédő irodáján, ahol a bebörtönzöttek ügyeivel foglalkoztak; így összeállíthatta a nyomorgó hozzátartozóknak azt a névsorát, amelynek alapján Illyés (akkor még: Illés) Gyula – ahogy a Beatrice apródjai-ban is olvasható – kikézbesítette a bécsi ifjúmunkás-titkárságtól érkező illegális segélypénzeket. A vizsgálati anyag ezt a csoport egyik fontos tevékenységének tünteti föl, pedig valójában még a kialakulása előtti időre esik.
A kör tagjai Szegi Pál – és az iratok szerint néha Jarnó József – lakásán találkozgatnak. Később előadásokat, vitaesteket rendeznek az MMSZ – Magántisztviselők Magyarországi Szövetsége – Eskü tér 5. szám alatti székházában. Itteni tevékenységük önmagában is elég lehetett ahhoz, hogy a rendőrség fölfigyeljen rájuk. Hiszen az MMSZ akkoriban a baloldali értelmiség eléggé szűk – tehát könnyen szemmel tartható – csoportjának találkozóhelye volt: diákoké, tisztviselőké, a forradalmak alatti magatartásukért fölfüggesztett tanároké. Illyés Gyula nem említi – talán nem is tudja –, hogy 1920 tavaszától itt tevékenykedett az Andics Erzsébet körül tömörült diákcsoport, amelyhez távolabbról bár, de Menczer és Markos György is kapcsolódott. E csoport letartóztatása után, 1921 májusában kelt az a rendőri jegyzőkönyv, amely szerint 1920 tavaszán az akkor még gimnazista Andics „több leány és fiú diáktársával”, kik kommunistáknak, szocialistáknak vagy polgári radikálisoknak vallották magukat, feljárt az akkor még MOSZ-nak – Magántisztviselők Országos Szövetségének – nevezett szervezet székházába. Andics érettségi után, 1920 őszén beiratkozván a bécsi egyetemre, kapcsolatba lépett a KMP emigráns vezetőivel, majd az ugyancsak egyetemi hallgató Berei Andorral együtt hazatért, most már komoly illegális pártszervező feladattal. Csoportjuk 1921 áprilisában bukott le, egy röpiratakció nyomán. A rendőrhatóságok ha előbb nem, hát ekkor értesülhettek az 1920-as MOSZ-beli tevékenységről is. Elképzelhető, hogy most már alaposabban odafigyeltek az Eskü téri székházra, ahol csak ezután kezdett kibontakozni a Menczer-csoport tevékenysége.
A tagok érdeklődése a politikum mellett filozófiai és – főleg az avantgarddal kapcsolatos – irodalmi, művészeti kérdésekre is irányult. Szegi Pál aktivista folyóirat, Markos György az egyetemen filozófiai társaság alapítását tervezte. A társaság elvi, politikai szempontból sem volt egységes: többségük kommunistának vagy forradalmi szocialistának vallotta magát. Egyikük később a rendőrségen jegyzőkönyvbe mondta, hogy szerinte a kettő között „csak taktikai különbség” van. Vitatkoztak arról is, elfogadják-e a KMP irányvonalát; az épp 1921-ben elmérgesedő frakciós viták visszahökkentik őket. Az év nyarán mégis felveszik a kapcsolatot a bécsi KMP- és KIMSZ-titkárság képviselőivel, Lándor Bélával – tőle megkapják a KMP szervezeti utasítását – és Gerő Ernővel. Menczer a kommunisták és szociáldemokraták között elhelyezkedő „két és feles” – centrista szocialista – Internacionálé Kunfi Zsigmond vezette magyar csoportja felé is tájékozódik. Végül is elfogadhatjuk a későbbi bírósági ítélet elég tág megfogalmazását, amely szerint a társaság célja „a rokon gondolkodású fiatal embereknek, jelesül az ifjú munkásoknak egy radikálisabb irányzat részére való megnyerése, azoknak külön szervezetbe való tömörítése” volt. Ennek érdekében többször is tervezték röplapok kibocsátását, de ilyen akcióra – a peranyag szerint – végül nem került sor.
Illyés már külföldön van, amikor a csoport egyes tagjai – a közben talán hangsúlyosabb vezető szerepet kapott Menczer rosszallása ellenére – 1922 márciusában részt vesznek egy „köztársaságpárti” röpcédulázásban. Ez az oka annak, hogy március végén elkezdődik a rendőri akció a régen megfigyelt csoport ellen. A letartóztatott fiatal embereket éjszakai kihallgatások során, különösen durva eszközökkel törik meg, és kényszerítik a rendőrségi koncepciónak megfelelő – a csoport tevékenységét erősen felnagyító – vallomások megtételére. A megvallatottaknak csak annyi könnyebbség adatik, hogy a külföldre menekült Illyésre, Markos Györgyre és Szegi Pálra háríthatják a legsúlyosabb vádak felelősségét.
A Menczer-csoport ügyét 1922 novemberében és decemberében tárgyalja a bíróság. Az ügyész – híven a nyomozati koncepcióhoz – maga is jócskán eltúlozza a szervezkedés jelentőségét. Még az ítéletben is azt olvashatjuk, hogy Menczer és társai egy „ötös tanács” vezetése alatt megalapították „a forradalmi szocialisták magyarországi szövetségét”, a szervezeten belül pedig csoportokat létesítettek; Menczer maga az egyetemi ifjúság, Illyés pedig a vidéki fiatalság megszervezésének feladatát vállalta magára.
Az elnevezés tulajdonképpen egyezik az Illyés-szöveg röplapjának aláírásával – s olvashattuk, az milyen esetleges módon született. A peranyagban egyébként semmi nyoma, hogy Illyés bármiféle vidéki szervező munkát végzett volna; Menczer Béla pedig azt fejtegeti akár ellenvádiratnak is fölfogható fellebbezésében, hogy az egyetemisták „beszervezése” képtelenség lett volna a jobboldali ifjúsági szervezetek miatt: „Nem propaganda, csak egy kétes értelmű szó, egy elejtett nyilatkozat, valamely felekezethez való tartozáson alapuló puszta gyanú is elegendő arra, hogy valaki ellen a legnagyobb energiával – tettlegesen is – fellépjenek. Ily tudvalevő körülmények közt ép elméjű ember nem vállalkozhatott volna az egyetemi ifjúság körében állam és társadalmi rend elleni propagandára.”
Illyés Gyula így foglalja össze a történteket a Hunok Párisban lapjain:
„Odahaza Pesten akkoriban folyt le mozgalmunk első bírósági tárgyalása. A lapok elég bőven ismertették. Az otthon rekedtek igen természetesen a dolog nehezét azokra hárították, akikről tudták, hogy kint vannak. Normai vallomása például olyan elszánt hősnek ábrázolt többek közt engem is, hogy egy pillanatra, bár jól tudtam, minek, milyen félreértésnek köszönhetem, belepirultam. Sinkovics számon tartotta a hazai híreket.
– Egy kicsit zavaros volt az ügy. Már úgy értem: ideológiailag!
Hogyan magyarázhattam volna meg röviden neki, mi fűzte össze azt a csoportot épp azért, mert Szegi aktivista folyóirat alapítására, Miller absztrakt, de mégis forradalmi rajzok kiragasztására, jómagam a Baranyai Köztársaságnak önálló agrárszocialista dunántúli állammá való kiterjesztésére, Normai a villamos művek megszállására akarta felhasználni. Az egység nemcsak Pauler előadásain volt meg köztünk a bölcsészeti kar nagytermének két padsorában és a filozófiai szemináriumban. Kiegészítettük egymást. Miért ne lehetne helye egy aktivista folyóiratnak egy szabad paraszti államban?… Az egységet nemcsak az ügyészi vádirat látta. Más oldalról ugyan, de én is láttam. De hallgattam.”
A végtárgyaláson kihirdetett ítéletek tulajdonképpen enyhék voltak – két hónap és két év között –, különösen ha a sokban hasonló Andics-ügyben másfél évvel előbb kiszabott súlyos büntetésekkel hasonlítjuk: a konszolidáció azóta előbbre haladt. Menczer maga tizennyolc hónapot kapott, ebből tízet töltött ki, a többit betegsége miatt fölfüggesztették. Markos Györgyöt, akit később, 1924 decemberében az osztrák csendőrség átadott a magyar hatóságoknak, egy évre ítélték. Szegi Pál, aki 1925-ben tért haza, ugyancsak bíróság elé került, de 1926-ban – elévülés miatt – fölmentették. Az addigi Illés Gyula csak 1926-ban tér vissza Párisból, most már óvatosságból is Illyés gyanánt; bár Szegi példája mutatja, hogy komoly veszély aligha fenyegeti. De az ellene kiadott nyomozólevelet tulajdonképpen csak 1936. december 16-án vonják vissza.
[Az Ausztráliában élő egykori magyar pártmunkás és franciaországi ellenálló, Normai Ernő kéziratos memoárja a Párttörténeti Intézetben található. Itt csak azokat a részleteit közöljük, amelyek kapcsolatban vannak A Szentlélek karavánja tartalmával. A kizárólag stiláris szempontból javított szöveg némileg rövidített, a kimaradt részek lényeges dolgokat nem tartalmaznak. E kihagyásokat zárójelbe tett három pont jelzi. – A szerkesztő.]
A „lovas tengerész” bevonulását a véletlenek összejátszásából az Erzsébet híd pesti hídfőjének közelében, egy ablakból néztem végig. Valamilyen minisztérium volt itt ekkor, és a cégemtől kiküldött szerelővel együtt tanoncként dolgoztam itt, ezen a nevezetes napon. Ugyanis a tanév kezdetén tanáraim viselkedéséből láttam, hogy a forradalom és a diktatúra melletti kiállásom miatt kizárásomat készítik elő. Másrészt orvos nagybátyám ismertette velem beteg apám menthetetlen állapotát. Tudtam, apám halálával egyedül fogok állni a világon, el kell tartanom magamat. Szakmát kellett tanulnom, rövid idő alatt (…)
Illyéssel kötött barátságomat kimaradásom nemcsak hogy nem érintette, de megerősítette. Az iskolában többé nem találkoztunk, ezért egymást látogattuk. Különösen én kerestem fel sokszor Bajza utcai kis lakásukban, ahol édesanyjával lakott, akit nagyon megszerettem. Bájos, szeretetre méltó asszony volt Gyuszi anyja. Vasakarattal dolgozva, küszködve nevelte fel kedvenc fiát, taníttatva az érettségiig. Nem egyetlen fia volt Gyuszi barátom. Bátyja, Feri – besorozott katonája a Horthy-hadseregnek, jó vágású, értelmes fiú – a lakatosságot tanulta ki. Csak hosszú idő elmúltával, Párizsban találkoztam újra vele (…) A tanoncidőm jó részét letöltöttem, amikor apám meghalt. Erre való tekintettel főnököm – egyik nagybátyám közbenjárására – beleegyezett abba, hogy felszabadít, amennyiben az ipartestület beleegyezik, hiszen még hat hónap volt hátra a tanoncidő befejezéséig. Az ipartestület egy külön elméleti és gyakorlati vizsga sikeres letevéséhez kötötte beleegyezését (…) Sikerrel tettem le mind a kettőt, és hetek alatt kézbe kaptam mind a felszabadulási okmányomat, mind munkakönyvemet. Munkaadóm nem nagyon volt hajlandó sokkal felemelni fizetésemet. Magamat kellett most már eltartanom, és így jobban fizetett munka után kezdtem nézni. Tizennyolcadik évemben voltam, és éppen hogy beléptünk az 1921-es évbe. A fehérterror csúcspontját érte el (…)
Az elmúlt évben, bár sokat találkoztam Illyéssel, de azonkívül, hogy letartóztatott tanáraink hozzátartozóit, különösképpen Varjas húgát látogattuk, csak elvétve, alkalomadtán, egyéni akciókkal siettünk egy-egy menekülő, bujdosó segítségére. Mindketten saját problémáink – Illyés az érettségi, én a tanoncság és felszabadulás – felé fordultunk. Emlékezetemben két név merül fel, halványan bár a konkrét segítséget illetően, de határozottan és élesen a két menekülő személyét, nevét illetően. Az egyik egy Mauthner nevű elektromérnök volt, akinek szökéséhez Illyésen keresztül valamilyen – már elfeledett – módon hozzájárultunk. A váci fegyházból szökött meg, állítólag szenzációs körülmények között, elhitetve a tudatlan fegyházigazgatóval és a még tudatlanabb minisztériumi tanácsosokkal, hogy a világításra és a motorok hajtására alkalmas elektromos energia vezeték nélküli továbbítását találta fel. A tökéletesítéshez szükséges anyag bevásárlására kéthetenkint beengedték Pestre egy fegyőr kíséretében, akitől kellő előkészítés után megszökött; mire a hatóságok észbe kaptak, már a határon túl volt. Illyésnek volt valami kapcsolata a szökésben közreműködőkkel. A másik név Horovicz, aki lakásról lakásra bujdosott. Már nem is tudom, milyen úton szakadt rám az új ideiglenes lakás szerzésének feladata. Emlékezetemben csak az maradt meg, hogy a középmagas, sovány, szemüveges, barna fiatalembert valahol a hetedik kerület utcáin át kísértem az általam szerzett új menedékhelyre, egy Pintér nevezetű pincér lakására (…)
A BSZKRT-nál, azaz a villamosvasútnál találtam munkát, s a kelenföldi főműhelybe lettem beosztva; így újra nagyipari munkások közé kerültem (…) Mondanom sem kell, hogy nemcsak a huszadik, de talán a tizenkilencedik század egészségi és munkásvédelmi szabályait is megszégyenítő állapotok uralkodtak. Munkaruhára nem tellett a dolgozóknak, így a már régesrég elnyűtt ruháikat viselték. A régi göncöket mosni nem lehetett, így a piszok az idők folyamán annyira rájuk ragadt, hogy hosszú időre megakadályozta szétesésüket. Télen, a munkán kívül hordott meleg alsóruha is a göncök alá került, és áporodott szaga megmételyezte a hazatérőket szállító szolgálati villamos levegőjét. A hatalmas hodályok jéghidegek voltak. Fűtésről szó sem lehetett. Mosdó vagy öltöző ismeretlen fogalom volt, hisz úgyse nagyon öltözött senki. Még a nők se. Vízcsap is olyan kevés, hogy hozzájuk férni csak a mestereknek, művezetőknek lehetett. A munka végeztével és az ebédidő előtt ócska bádogkannában kaptunk hideg vizet. Egy-egy ilyen kannára hat-nyolc dolgozó esett. Vízcseréről szó se volt. Mind a hatan egyazon vizet használtuk. Hatnapi munka, tízórás munkaidő. Kelenföld messze volt a Szondi utcától, és mire hazakecmeregtem, megtisztálkodtam, ruhát váltottam, bizony jó késő lett (…) Illyés is leérettségizett közben, és ha nem tévedek, valamilyen irodai munkára szánta magát, míg megengedheti magának a szegény fiú számára luxusnak számító egyetemre járást (…) Úgy gondolom, ezen az úton jutott el a magántisztviselők szakszervezetébe, és az ott tartott szocialista előadások látogatásához. Nagyon hamar magával hívott, és azután rendszeresen látogattuk az Eskü téri helyiséget. Az előadásokat főként hivatalnokok, diákok, különböző intellektuelek, s a párt és a szakszervezetek tanulni vágyó tagjai látogatták. Hónapokig jártunk, hallgattuk az előadásokat, sokat tanultunk, vitáztunk, és egyesekkel mind közelebbi viszonyba kerültünk (…)
Egy meleg nyári napon, 1921 derekán Szegi Pál Szondy utcai kis szobájában gyűltünk össze, mindazok, akik most már, az előadások összekötő kapcsa révén, egy irányba lendültünk. Meg akartuk vitatni egymás között, hogy milyen akciót vehetünk tervbe, amit így elszigetelten is végig tudtunk vinni, s amely talán megnyitja az utat előttünk az elképzeléseink szerint nagyszerűen működő illegális mozgalom felé. A szoba nem volt nagyon tágas, de azért jól összezsúfolva vagy tizenketten lehettünk jelen. Szegi Pálon, a házigazdán kívül Ney László, Markos György, Diamand, Szántó Imre, Jarnó József, Menczer Béla, Adler Rózsi, Illyés Gyula, Ney Zsuzsa nevére emlékszem. Hosszú vita során kiderült, hogy bár nézeteink majdnem minden konkrét kérdésben különbözőek, de a rendszer gyűlölete, megvetése s a mindannyiunkat mozgató vágy egy jobb jövő iránt lehetővé teszi a közös akciót. Végül is rájöttünk, hogy ez csak valamilyen röpirat kiadásának és terjesztésének formájában lehetséges. Úgy éreztük, ha a röpiratunkkal bebizonyíthatjuk a proletariátusnak, hogy a Bethlen-kormánnyal paktáló szociáldemokrata vezérekkel szemben vannak még szocialisták, akik felemelik hangjukat a munkásosztály érdekeinek elárulása ellen, akkor elértük célunkat: cselekedtünk (…) Nem gondoltunk valamiféle szervezett forma létrehozására, pártalakításra vagy csatlakozásra; így nem is választottunk sem bizottságot, sem vezetőséget. Ami legtávolabb állt ettől a fiatal csoporttól, az a nagyképűsködés volt.
Midőn néhány friss csatlakozóval megszaporodva újra összejöttünk Szegi lakásán, megoldottuk a röpirat kiadásának és terjesztésének minden nehézségét. Írógépet szereztünk kölcsönbe, s a szükséges géppapírt a nagyobb biztonság kedvéért unokanővérem papírüzletében vásároltam meg, kedvezményes áron. A szétosztás szervezését a jelenlévők egyéni kezdeményezésére bíztuk. Így hát csak a röpirat megszerkesztése volt hátra, hogy hozzáfoghassunk a gépeléshez. Mert sokszorosító gép hiányában arra szántuk rá magunkat, hogy közülünk azok, akik jó gépírók, le fogják írni, ha kell, százszor is, a szöveget; ez három-négy másolattal három-négyszáz röpiratot jelentett, és ezt nem tartottuk rossz kezdetnek.
A megfogalmazás nem ütközött nagy nehézségbe, hisz lényegében csak jelentkeztünk a röpiratban. Itt vagyunk – mondottuk –, szocialisták vagyunk, harcolni akarunk a fehérterror, a Horthy-rendszer és az azzal paktáló szociáldemokrata vezetés ellen, mert nem tehetünk másként. Még azt is ígértük, hogy szavunkat újból hallatni fogjuk. De itt, a szövegezés végeztével megakadtunk. Mi legyen az aláírás? Kinek a nevében beszélhetünk? Egypár diák, egypár hivatalnok, egy-egy munkás. Ezt igazán nem biggyeszthettük a röpirat alá. Hát mit? Egyhangúan elvetettük, hogy a Kommunista Párt nevét használjuk fel. Úgy éreztük, ezt nem tehetjük, annak ellenére, hogy nem én voltam az egyetlen, aki mindenkor kész volt bekapcsolódni az illegális szervezkedésbe. Mégis, a legtöbbünk még mesze állt ettől. Nem fogadhattuk el a Szocialista Ellenzék elnevezést se, mert az előadásokat követő vitákban kifejezésre jutott kritikánknak csak elméleti, de nem konkrét politikai jellege volt, és nem párt- vagy szakszervezeti keretek között hangzott el. A Független Szocialista Párt nevet is elvetettük, mert nem akartunk idegen tollakkal páváskodni, és az emigráns „két és feles” szociáldemokrata vezérek követőinek álarcában fellépni. Végül is, a sok szónak egy lett a vége, és a Magyarországi Szocialista Párt nevet használtuk a röpiratunk végén, feltételezve, hogy komoly siker esetén ezzel az elnevezéssel fogjuk folytatni megmozdulásunkat. Pár napi szorgalmas gépelés után vagy háromszáz röpirat állt rendelkezésünkre. Wittmann Sándor, Bogdán Béla, Gottlieb Gábor, Vidéki Alice, Lóránd György, Lusztig Andor, Lusztig Béla és a két Zélinger fiú növelte azok számát, akik elvállalták a terjesztést. Így mindegyikünkre 10–20 röpirat terjesztése esett. Nekem a főműhelyben gyerekjáték volt 30–40 példány elhelyezése, különösképpen mert két-három munkástársammal olyan viszonyban voltam már, hogy a terepet felosztva együttesen helyeztük bele a munkapadok fiókjaiba, az öltönyök vagy munkaruhák zsebeibe a röpcédulákat (…)
Mielőtt a csoport további történetének felvázolásához fognék, megpróbálom lefesteni azoknak a fiatal fiúknak belső és külső képét, akik – mint jómagam is – 1921 derekán, a fehérterror kellős közepén, a Horthy-rendszer stabilizációja és konszolidációja előtt, meggyőződésüktől hajtva, lelkesedésükből merített erővel, minden tapasztalat, minden vezetés nélkül, a saját zsebük szegényes tartalmának összekotorásával megkíséreltek hangot adni meggyőződésüknek s a rendszer elleni gyűlöletüknek, abban a reményben, hogy ez a nem is hang, de suttogás eléri a proletariátust. Remélem, az alábbi néhány szó az akkori benyomásaimat fogja visszaadni, bár lehetséges, hogy az idők távolsága folytán elmosódott kép néha-néha egy-egy mai elgondolással színesedik.
Illyés Gyulával kezdem, nemcsak azért, mert a legjobb barátom volt ekkor, de azért is, mert végeredményben rajta keresztül jutottam el én, a villanyszerelővé vált iskolatárs, a diákok és hivatalnokok – magukat büszkén intellektueleknek, művészeknek, íróknak tartó fiatalok – társaságába. Egyenes jellemű, okos, nyílt és intelligens fiúnak tartottam őt, aki – mint valamennyien az ifjú óriások – nem rejtette véka alá saját magáról alkotott jó véleményét (…) Mindegyikünk szentül hitte, nemcsak saját magáról, de a csoporthoz tartozó többiekről is, hogy végül az általunk választott alkotó munkában eltöltött élet alkonya megelégedéssel teljes kielégülést fog hozni számunkra. Sokan indultunk el ezen az úton, és habár az út széles, s mindenki elfér rajta, mégis az indulók seregéből csak elvétve jutott egy-egy a csúcsra. Illyés ezek közé tartozott. Mint jeleztem, kisded csoportunk minden tagja csinált valami különlegeset, a rendes foglalkozásától, kenyérkereső munkájától eltérőt. Ki regényt írt, ki festett vagy valamilyen tudományos pályára készült. Filozófus és költő nem kis számban volt közöttünk. A fiatalság tüze égett bennünk, s hajtott a jövő felé (…) Ney László festőnek készült. Alacsony, vékony, szellemes és vonzó jelenség, Magyarországra menekült franciák leszármazottja. Sokszor sértő csipkelődése és cinikus szemlélete sok ellenséget szerzett pályáján, amelyen ha nem is aratta le a világhír babérait, de nevet szerzett magának a francia festők között (…) Szegi Pál, az Adonisz, mindenki előtt elárulta önimádatát. Hitt önmagában, sokkal jobban és másként, mint a többiek. Mindenkivel elhitette tehetségét. Költőnek deklarálta magát, és ezt akkor még Illyéssel is elfogadtatta. Éles eszű fiú volt, aki a költészetet hamarosan felcserélte az újságírással. A harmincas években a Pesti Hírlap főmunkatársa volt. Ekkor hallottam róla utoljára. Önzésének, egocentrizmusának nagyságát csak nagy néha ismételgetett mottójával lehet jellemezni: „Ami jó Szegi Pálnak, az nem lehet rossz; s ami rossz Szegi Pálnak, az önmagában véve is rossz kell hogy legyen.” Talán mottójának ez a második fele hozta közénk, hisz az ellenforradalom a rossz keresetét házmesterkedéssel kiegészítő szegény suszter érettségizett fiának sem igen nyújtott lehetőségeket. Menczer Béla, a filozófust és politikust megjátszó szórakozott bölcsészhallgató Jászi Oszkárt tartotta mintaképnek. Andics Erzsébet és Berei Andor ismerőse volt, állítólag mozgalmuknak is részese, aki valahogy kicsúszott a rendőrség hálójából. Eltúlozta szórakozottságát, a gondolataiban elmerült professzor szerepének megjátszásával. Gazdag család gyermeke és a való élettől eltávolodott egyéniség volt, aki bizonyos mértékig nem törődött az anyagi lét „kis” problémáival. De csak egy bizonyos mértékig. Mert amikor kellett, kibújt belőle a sváb ősök realizmusa: Párizsban 1939-ben az a hír járta, hogy a négus Hailé Szelasszié magántitkára volt. Róla sem hallottam semmit azóta. Markos György – a jól ismert konzervatív jobboldali újságíró apa nézeteit mélyen elítélő fiú – vidám fickó volt. Valójában csak az apja elleni lázadás hozta közénk, mert egyébként nem sokat törődött a politikával. Orvosnak készült, egyetemre járt, végül az emigrációban folytatta tanulmányait. Személye mindig Jókai Mór elszegényedett, becsületes kisnemeseit juttatta eszembe.
Gottlieb Gábor rokonszenves személyisége nagyon megkapott. Búskomor, pesszimista lényét sehogy sem tudtuk megérteni, mert nem vettük észre a szemünk előtt lefolyó lelki tragédiáját. Mesélte magáról – de mi nem hittünk neki –, hogy meghalt apjától örökölt fehérvérűségben szenved. Úgy tartotta, napjai, évei meg vannak számlálva. Hogy valóban a fehérvérűség hatalmasodott el rajta, vagy az csak képzelgés, lelki betegség gyümölcse volt, azt sohasem tudtuk meg. Tény, hogy vagy két esztendő múlva, mikor én már az emigráció útjait róttam, öngyilkos lett, mégpedig úgy, hogy egy dunai hídon főbe lőtte magát. Jarnó József, a legfiatalabb közülünk még a középiskola padjait nyűtte, mikor valahogy Menczerhez szegődött. Jelentéktelen, szürke egyéniség volt, dúsgazdag család egyetlen fia, aki tizenhat évesen is zöld és éretlen gyerek benyomását keltette. Csoportunk letartóztatásakor a rendőri vallatások során annyira megtört, hogy betegesen dicsekvő, valótlanságokat is „beismerő” vallomásával az úgynevezett Menczer-ügy második vádlottja lett.
Szántó Imrével, éppúgy mint Wittmann Sándorral, egy iskolába jártunk. Ma, Szántó Imre külsejére gondolva Tony Curtis, a híres színész jut eszembe (…) Ő is költőnek készült, és homályosan úgy rémlik nekem, hogy Hidas Antallal állt rokonságban. A másik középiskolás, Lóránd György szintén Menczer Béla szerzeménye volt. Az ideges, gyenge karakterű, hazudozó fiú meghasonlott családból jött; elvált anyjának dédelgetett kedvence volt, mindig csak kapni akart az élettől, sohasem adni senkinek. Még anyjának sem, akit állandóan csalt és meglopott. A lehető legrosszabb benyomást tette rám már külseje is; de én csak éppen hogy megismertem, bemutatták, mint Menczer legújabb szerzeményét, aztán egy időre eltűnt a szemem elől. Vidéki Alice kedves, szimpatikus teremtés volt, akit – akár Ádler Rózsit és még annyi mást – csak az Eskü téri előadásokon láttam, Ney Zsuzsa és Markos Ilona14 egy-egy fiúnak voltak elválhatatlan társai. De még így is bizonyos, hogy a lányokat ugyancsak a meggyőződés hozta közénk, nem pusztán érzelmi motívumok (…)
Visszatérve kis csoportunk történetére, meg kell mondanom, hogy röpiratunk sikere önbizalmat adott nekünk. Újra összegyűltünk hát Szegi lakásán, arról tanakodva, hogy mozgolódásunk számára miképp szerezhetnénk valamilyen támogatást. Különböző javaslatok megvitatása után az én indítványomat fogadtuk el, egyhangúan: a bécsi emigráció baloldalával kellene kapcsolatot teremteni. Menczer vállalkozott arra, hogy az Andics-ügy miatt Bécsbe emigrált barátja segítségével megteremti a kapcsolatot. De, mint mondta, valakinek személyesen kell elvinni levelét Bécsbe. Azt ajánlotta, hogy levele átadását és a válasz elhozását bízzuk Lóránd Györgyre, mert az rövidesen Bécsbe utazik anyjával együtt, valami családi ügyben. Nagyon fanyalogtam ennek az ellenszenves, újonnan megismert fiúnak megbízásától, de semmi konkrét okot sem tudtam felhozni ellene, tehát kénytelen-kelletlen én is beleegyeztem. Minden fontos dolgot egykettőre elintézünk, és így a következő félórában már arról beszéltünk, hogy a német események megmutatták, milyen fontos a szervezkedés, az akciók előkészítése, így a fegyveres akcióké is. Odavetőleg megjegyeztem, hogy amiként a Vörös Hadsereg harcaiban felhasználta a vonatokat, úgy egy felkelés esetén a villamosokat is fel lehetne használni; hozzátettem, hogy a hangárokban éjjelenként alig lézeng valaki. Valami tréfával fejeztük be vitánkat, és egyikünk sem gondolt arra, hogy hónapok múltával ez a komolytalan beszélgetés – kínzások és árulás segítségével szerzett terhelő vallomások alapján – a buta és korlátolt rendőri jelentésre támaszkodó még butább ügyészi vádirat egyik pontja lesz ellenemben. Ezt az epizódot később Illyés Gyula is megemlítette, belefonva a Hunok Párisban meséjébe.
Pár hét elmúltával Lóránd György visszaérkezett. Nagy büszkén nyújtott át egy, a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének titkára, Singer Ernő (a későbbi Gerő Ernő) által kézírással írt és aláírt levelet, amelyben a megkezdett munka folytatására biztatott bennünket, folytatólagos támogatást ígérve, s jelezve, hogy hamarosan szerét ejtik közvetlen kapcsolat megteremtésének. Csalódás volt ez a levél számunkra, mert csak a jövőre ígért segítséget, s mi ütni szerettük volna a vasat, amíg meleg. Hogy tudjuk folytatni a munkát minden segítség nélkül? Szeginél, szülei miatt, már nem találkozhattunk, röpiratok kiadására is pénz kellett volna (…) Céltalannak látván ezen körülmények között a további összejöveteleket, elhatároztuk, hogy ezentúl csak a baráti érintkezésre szorítkozunk, lehetőleg az előadások keretein belül. Nekem valahogy furcsa volt, hogy a kapott levélben folytatólagos segítségről beszélt Gerő. De hiába kérdeztem Lórándot, hogy nem üzent-e szóbelileg valamit erre vonatkozólag, ő csak nemleges vállvonogatásokkal válaszolt. Bele kellett törődnöm a dolgok ilyen állásába. Türelmetlen passzivitásban bár, de mégis reménykedve vártam, hogy valamelyikünket – Menczert, Illyést, Neyt vagy valamelyik más barátunkat – végül is megkeressék.
Egypár hét múlt el anélkül, hogy bármit is hallottam volna, midőn az egyik heti előadás előtt a „kis Bogdán” szólított meg. Őt nem azért szólítottuk „kis Bogdánnak”, mert alacsony volt (…) Megkülönböztetésül neveztük így, hisz apja a diktatúra alatt neves kommunista funkcionárius volt, aki súlyos ítélettel kicserélésére várt a Gyűjtőfogházban. Na meg nagyon szimpatikus fiú lévén, mindannyian mint benjáminunkat becézgettük. Szeretne velem fontos ügyben beszélni, jelentette be. Ha nincs kifogásom ellene, hazakísér, úgyis egy környéken lakunk. Készséggel beleegyeztem, arra gondolván, hogy valami személyes dolgában akar tanácsot kérni tőlem, két-három évvel idősebb társától. Az előadás után elbúcsúztunk a többiektől, és elindultunk gyalog hazafelé. Időnk volt bőven. A Szondy utca messze esett az Eskü tértől. Rövid bevezető után kiderült, hogy nem személyes problémáiról volt szó. Bécsből jött üzenet, amely csak az én számomra szólt. Találkoznom kell valakivel, akivel a kitűzött időben ő fog összehozni, és akivel majd meg fogjuk beszélni a további teendőket. A találkozóig, folytatódott az üzenet, ne beszéljek erről senkinek, különösen a Menczer-csoport többi tagjainak nem. Majd megmondják, miért.
Bogdán harmadnapra tűzte ki az időpontot. Az Aradi és Vörösmarty utca sarkán volt a találkozó, onnan megyünk majd a megbeszélt helyre. Pontosak voltunk mind a ketten. Bogdán hosszas kerülő utakon vezetett vissza majdnem oda, ahonnan elindultunk: a Rózsa utca és Aradi utca sarkán terpeszkedő nagy bérház Rózsa utcai oldalán található kis kávéméréshez. Bementünk és kávét rendeltünk. Két-három magam korabeli ifjú üldögélt odabent, kávét ittak és beszélgettek. Semmi különleges vagy feltűnő sem mutatott arra, amire később rájöttem, hogy a tulajdonos valószínűleg szocialista volt, és a kávémérés a velem találkozni óhajtó elvtárs számára valamiféle hadiszállásként szolgált. Révész Géza volt ez az elvtárs: egyike a kávézóknak. Hamarosan átült az asztalunkhoz, mire a kis Bogdán barátunk sürgősen távozott. Elkezdtünk beszélgetni. Rokonszenves egyéniség volt Révész Géza. Állandó mosoly bujkált kissé mongolos arcán, ami könnyen változott nevetéssé. Ha rá gondolok, annyi évtized után is ez a vonzó mosoly merül fel emlékezetemből. Modora közvetlen, egyszerű és pajtási volt, még az én szokásos kezdeti tartózkodásomat is egykettőre feloldotta. Hamarosan a tárgyra tért. A kapcsolatot velem Gerő utasítására vette fel, éspedig nem mint a Menczer-csoport tagjával, de mint olyan elvtárssal, aki megítélésük szerint az egyedüli a kis Bogdán fiún kívül, aki már most bekapcsolható a mozgalomba. Mint mondta, hosszasabb megfigyelés után jutottak erre a következtetésre, és arra, hogy a Menczer-csoport tagjai között akad egy-egy kétes egyén is. Ezért a többiek bevonásánál erősen szelektálni fognak, amihez az én segítségemre is szükség lesz. Elképedve tiltakoztam, és megemlítettem egypár nevet, amelyek szerintem minden gyanún felül állnak, de hozzátettem, hogy a többieket is megbízhatóknak tartom. Újra hangsúlyozta, hogy mindenkit külön-külön fognak elbírálni, de addig is, míg ez végbemegy, a munkámra szükség van. Először is a címemet akarják felhasználni, hogy leveleket és könyveket küldjenek. Persze ezek a küldemények külsőre ártatlan baráti levelek és klasszikus könyvek lesznek: egy képzeletbeli barát ajándékai. Másodszor: én leszek az egyetlen összekötő kapocs Menczerékkel. Harmadszor: meg kell próbálnom egy kommunista ifjúmunkás csoport szervezését munkahelyemen, a Kelenföldi Főműhelyben. Ő majd hamarosan ellát az ehhez szükséges agitációs és propagandaanyaggal. Amikor elmondtam neki, hogy a röpirat terjesztésébe annak idején bevontam három fiatal munkatársamat, és velük próbálom majd megalapítani az új csoportot, ennek nagyon megörült. Végül megkérdezte: a Menczer-csoport tulajdonképpen milyen okból szüntette be tevékenységét? Csodálkozva emlékeztettem arra, hogy támogatást kérő levelünkre csak jövőbeli segítség ígéretét kaptuk; mivel az nem érkezett, mindenki jobbnak látta tevékenységünk leállítását és a várakozást. Révész erre hümmögött valamit, én pedig ezzel elintézettnek tekintettem az egész ügyet, gondolva, hogy nemcsak az Úristen, de a mozgalom malmai is lassan őrölnek. Révésszel megállapodtunk mind a rendszeres, hetenkénti érintkezés, mind a soron kívüli találkozás módozataiban. Sürgős esetben a kávémérésben kellett üzenetet hagynom számára. Az ezt követő időben rendszeresen érkeztek címemre Bécsből levelek és csomagok, amiket családomnak egy Bécsben tanuló volt iskolatársról szóló mesével magyaráztam meg. Megszerveztem a főműhelyi csoportot is, és szorgalmasan terjesztettük a Révésztől kapott anyag egy részét. Csak egy részét, mert a bécsi Vörös Újság és a hasonló tendenciájú lapok példányait visszaadtam, azzal a kijelentéssel, hogy ilyen rágalmakkal teli frakciós újságot nem adok a proletárok kezébe, mert hatásuk katasztrofális lehet. Ezekből szereztem először tudomást a frakcióharcokról. Amennyire megértettem a jobboldali, centrista és a proletárdiktatúrát feladó baloldali szociáldemokraták elleni elvi harc szükségességét, annyira értetlenül álltam az emigráns kommunisták egymást marcangoló küzdelmei előtt.
Pár hónapja dolgoztam Révésszel ilyen módon, mikor az egyik találkozón soron kívüli randevút adott másnapra, valahol Kőbányán. Másodmagával várt rám, s társát, aki sovány, középmagas, harmincas éveiben járó szemüveges férfi volt, Gerő Ernőként mutatta be. A bemutatás után Révész távozott. Gerő olyan ember benyomását keltette bennem, akinek lába a földön áll, és a feje nem ér a fellegekbe. Realista volt ugyan, de egy bizonyos fanatizmus s talán fatalizmus is kiérződött egyéniségéből.
Először a Menczer-csoport problémájára tért rá. Elmondta, hogy levelével együtt nagyobb összegű pénzt adott át Lóránd Györgynek azzal a céllal, hogy a csoport munkáját továbbra is lehetővé tegyék. Ezt az a csirkefogó elsikkasztotta. Persze, felelősségre vonásról már csak azért sem lehet szó, mert így Lóránd azonnal tudná, hogy újabb kapcsolat jött létre Béccsel; aki pedig sikkaszt és lop, az könnyen lehet rendőrspicli is. Kérdés, hogy a Menczer-csoporton belül Lóránd-e az egyedüli megbízhatatlan? Ismerem-e jól őket? Tűzbe merem értük tenni a kezemet? Természetesen csak néhány közvetlen barátomért vállalhattam kezességet, s ezt Gerő tudomásul vette. Mégis kijelentette, hogy rövid ideig bár, de várni kell bekapcsolásukkal, amíg Lóránd és az esetleg még létező hasonló egyének elfelejtik azt, hogy a Menczer körül csoportosulók akármilyen megmozdulásnak a részesei lettek volna. Ez az idő hamarosan eljön, s akkor egyenként, de nem mint csoportot, őket is be fogjuk kapcsolni a mozgalomba. Miután ezt elfogadtam, a Kelenföldi Főműhelyben alakított üzemi csoportom ügyére tért rá. Az ifjúmunkás mozgalom nem csatlakozott egyik frakcióhoz sem, és ő tiszteletben tartja, hogy az emigráció ellentéteit nem akarom bevinni a magyar proletariátus közé. A KIMSZ nem szakadt frakciókra, és így nem is fog frakciós tevékenységet folytatni Magyarországon. Hamarosan olyan illegális lap kiadására kerül sor, amelyet a párttal együtt fognak kiadni, s amelyben szó sem lesz a frakcióharcokról, de annál több az itthoni problémákról. Nyugodtan terjeszthetem majd ezeket. Addig is igyekezzem saját politikai beszámolómmal pótolni a megfelelő pártirodalom hiányát. Elváltunk azzal, hogy továbbra is Révésszel fogok összeköttetésben állni, aki által szükség esetén őt is elérhetem.
A lap valóban hamarosan megjelent. Révész diadalmasan adta át a Kommün első példányait. Mind a ketten igen büszkék voltunk a lapra, és én boldogan terjesztettem, hisz valóban említés sem volt benne a frakcióharcokról (…) A főműhelyi csoport annyira felbuzdult a lap hatása alatt, hogy elhatározta a lap terjesztésének fokozását (…) Révésznek állandóan beszámoltam munkánk menetéről, és azt terveztük, hogy amint az idő megenyhül – tél lévén ekkor –, valamilyen kirándulást szervezünk, hogy ő is megismerhesse őket. Megpróbálhattuk volna, hogy még a tél vége előtt jöjjünk össze valakinek a lakásán, de ez, mindannyian fiatalok lévén, nagy nehézségekbe ütközött volna. Vártuk tehát a tavaszt.
A Menczer-csoport tagjaival csak az Eskü téri előadások alatt jöttem össze. Illyés volt a kivétel: vele továbbra is, mint eddig, egymás lakásán találkoztunk. Az idő múlt, és lassan az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a Lóránd-ügy most már végleg lezáródott, minden káros következmény nélkül. Igaz, Lóránd ellopta a mozgalomra szánt pénzt, de mégsem olyan elvetemült, hogy a rendőrség szolgálatába álljon. Ezért újra szóvá tettem Révésznek az egyik összejövetelünk alkalmával néhány, minden gyanún felül álló személy, mint Illyés, bevonásának kérdését. Megígérte, hogy alkalomadtán beszélünk róla.
Erre vártam, amikor 1922. március végén, egy reggel behívtak a főműhely irodájába azzal, hogy két „úriember” keres. Két detektív volt. Valamit kérdezni akarnak tőlem, és ezért velük kell mennem a főkapitányságra. Visszakísértek a műhelybe felöltözni (…) Detektívjeim kíséretében mentem ki a gyárból. Közölték, hogy mielőtt a főkapitányságra mennénk, szeretnének egy kissé szétnézni a lakásomon. Meghűlt bennem a vér. A Nyugati pályaudvarhoz vivő villamosra szálltunk fel, s a peronon a két detektívtől közrefogva, állva tettem meg az utat. Egész idő alatt az járt eszemben, hogy levél vagy könyvcsomag érkezhetett Bécsből. Még az is lehetséges volt, hogy Révész, aki ezt megtette már egypárszor, valamilyen ürüggyel felszalad hozzám a küldeményért, hisz délre hazajártam az ingyenvillamossal ebédelni. Szorongva gyalogoltam kísérőim között a Nyugatitól a Szondy utca negyvenig, ahol mostohaanyám rémületére, nagy udvariassággal bár, de felforgatták az egész lakást. Néhány, számukra gyanúsnak látszó könyvön kívül nem találtak semmit. Magamban minden percben vártam a katasztrófát: a postás vagy Révész betoppanását. Nagy kő esett le szívemről, mikor a mostohaanyám vigasztalására szánt „estére már biztosan itthon lesz” mondat után elindultunk megint a villamosmegálló felé. A nyolcas, a Podmaniczky utcán is járó villamos hamarosan a főkapitányság kapujához vitt bennünket (…)
Természetesen nem hittem a detektívek hamis kijelentéseiben. Dehogy leszek én otthon estére. Szent meggyőződésem volt, hogy Gerővel és Révésszel kapcsolatban tartóztattak le. Akkor pedig ki tudja, mi vár rám. A kezdő forradalmár reakciója volt ez, amikor először kerül az osztályellenség elnyomó szerveinek kezébe (…) Folyosókon, irodákon keresztül vezettek kísérőim egy nagy szobába, ahol már sokan ültek, arccal a fal felé fordulva, két fegyveres rendőr felügyelete alatt. Miután felírták a nevemet a kis asztalon fekvő listájukra, engem is leültettek, arccal a fal felé, figyelmeztetve, hogy beszélgetni vagy jeleket váltani szigorúan tilos. Csak most jutottam hozzá, hogy lopva körülnézzek: lássam, kik is vannak itt. Nem messze tőlem a „kis Bogdán” ült, s mellette egymást követően a Zélinger-fivérek. Nem messze tőlük hitetlenkedve ismerem fel a köpcös Lázárt, a magántisztviselő szakszervezet vezetőségi tagját, aki mintegy ellenőrként és Kéthlyék hírhozójaként vett részt az Eskü téri helyiségben tartott előadásokon. A másik oldalon, vele szemben Adler Rózsi és mellette Vidéki Alice ül. Csodálkozásomból még fel sem ocsúdtam, mikor a kinyílt ajtón keresztül két detektív Szántó Imrét támogatta be. Alig állt a lábán, támolygott, vigyázva rakta lábait. Zöldessárga arcán és mélyen beesett szemein látszik, nagyon megverhették. A kísérő hóhérok székhez támogatják, majd kérésére vizet adnak neki. Hirtelen felhasználva a figyelem elterelődését, odasúgom Bogdánnak, széles gesztussal a jelenlévőkre mutatva: mi ez? „A Menczerék” – súgja vissza Bogdán. – A Menczerék? – kérdem magamtól. – A röpirat? De hát hogy jöttek erre most rá? Lóránd képe merül fel bennem, az eddig valószínűtlennek tartott lehetőséggel együtt. Amint Gerő mondta, a tolvajból könnyen lesz rendőrspicli. De azért kissé megnyugszom. Tudom ez sem leányálom. Ebből is elég hosszú fogház lehet, de hát az a legfontosabb, hogy ne tudjanak meg semmit sem a Rózsa utcai kávémérésről, Révészről, Gerőről. Valahogy tudtára kellene adnom Bogdánnak, hogy ez legyen az ő vonala is, és hogy biztos legyen: én nem beszélek. Megkockáztattam újra egy félszájjali odasúgást, remélve, hogy megérti: a kávémérésről egy szót se. Még be sem fejeztem, máris harsant az egyik rendőr goromba ordítása: „fogja be a pofáját, mert úgy szájon vágom, hogy leszédül arról a székrül!” Befogtam hát jámborul a számat, és belemélyedtem a fal repedéseinek tanulmányozásába. De azért egy-két perc után Bogdán felé sandítgattam. Észrevette, majd bólintott (…)
Ülünk tovább hangtalanul. Az idő ólomlábakon jár. Még a percek is örökkévalóságnak tűnnek. A folyosóra néző ablakok előtt jönnek-mennek az ügyes-bajos dolgukat a főkapitányság irodájában intéző emberek. Világos nappal van még, és éppen eleget hallottunk arról, hogy a kihallgatásokat, vallatásokat, kínzásokat, veréseket rendszerint éjjel végzik. Valószínűleg Szántót is az előző éjjel kínozták meg. Szorongva várom az alkonyatot (…) Lassan besötétedik. Az épület először kihal, majd egy csapásra felelevenedik, nagyon zajossá válik. Vagy csak illúzió ez a környező sötét csend miatt? A valóság mégis az, hogy az előző éjjel fáradalmait nappal kipihenő detektívek valóban zajosak. Sürögnek-forognak, s vallatnak mindenütt. Időnként mind a közeli, mind a távoli szobákból a tompa ütések elfojtott zaja hallatszik, halkabb és hangosabb jajkiáltások kíséretében. Tekintetem összeakadt Szántó Imréével. Szomorúan, fejét csóválva bólogat, mint aki azt mondja: én már túl vagyok rajta, de ti, szegények nem tudjátok, mi vár rátok. Látszott rajta, hogy sajnál bennünket a ránk váró kálváriáért. Azt hittem, én is hamarosan túl leszek ezen. Tévedtem. Világosodni kezdett. A távoli zajok elcsendesedtek, és újra kezdődött a kínzó várakozás. A nap, ha ez lehetséges volt, még lassabban múlt, mint az előző éjszaka (…) Bár az idő csak vánszorgott, az este mégis elérkezett. Az ismert éjjeli tevékenység zaja váltotta fel a nappali sürgés-forgást. A vallatók újra munkába kezdtek. Hol itt, hol ott bukkant fel egy-egy foglyot kísérő detektív. Hol Menczer, hol Jarnó körvonalait véltem felismerni az ablak alatti sötét folyosón. Mélyen benne jártunk már az éjszakában, mikor végül is rám került a sor. Fiatal, alacsony detektív vitt különböző szobákon keresztül egy kis irodába. Leültetett. Adataim felvétele után fiatalságomat emlegette sopánkodva. Majd kenetteljes közhelyeket hangoztatva prédikált. Az egész emberke csak három-négy évvel lehetett idősebb, mint én. Biztosra veszi, mondta, hogy ezek az idősebb diákok vittek bele ebbe a „szamárságba”. Pedig súlyos börtön vár rám, hacsak töredelmesen be nem vallok mindent. Talán még ki is engednek, ha okosan viselkedem. Ha nem is rögtön, de egy kis idő múlva. Láttam, lesi szavainak hatását (…) Látva, hogy hiába vár válaszra, felállt, kinyitotta a kis szoba ajtaját, beszólt a másik helyiségbe. „Makacskodik” – mondta röviden és velősen. Három magas alak lépett be a szobába. Felállítottak a székről, és nekem estek. Ütöttek ahol értek. Pofonok és rúgások között olvasták fejemre mindazt, amit Menczerékkel kapcsolatban Lórándtól tudtak, vagy a többiekből kivertek. Jó tízpercnyi püfölés után én is mindent tudtam arról, hogy meddig terjed az informáltságuk. Persze beszéltek Gerő leveléről, és próbálgattak erre vonatkozólag újabb adatokat szerezni. Az előadások dolga, a röpirat kiadása és terjesztése sem volt titok előttük. Vajon mennyit kapott Lóránd az árulásért? A detektívek a püfölésbe belefáradtak, megpihentek. „Nagy marha vagy te – szólalt meg hirtelen az egyik, aki a vezér lehetett a három közül, és akit társai Táncosnak szólítottak. – Mi mindazt, amit tőled kérdezünk, pontosan tudjuk. Minek tagadsz? Azt hiszed, mented a bőrödet?” Legyintett. – „Lórándtól kezdve Menczeren s Szántón keresztül mindegyik nemcsak hogy mindent elmondott rólad, de alaposan be is mártottak.” Tudtam, hogy valamiféle jegyzőkönyv nélkül a dolgot megúszni nem lehet. Úgy festett, hogy Lóránd árulásának hatása alatt a többiek mindent elmondtak, és rám vallottak. Az újabb ütlegekkel alátámasztott meggyőzésre így hát egy-két már úgysem tagadható dolgot elismertem. Az egyik belefogott a detektívjelentés fogalmazásába. Már a jelentés félig el is készült, amikor újra nyílt az ajtó, és egy cingár alak kíséretében Táncos jelent meg. A cingár alak a főnök, Rubos főfelügyelő volt. Vészes arcukról sejtettem, hogy valami baj van. Táncos és Rubos egyszerre kezdtek ordítozni, és nekem esve újra ütni-verni. „Hát így mondasz el mindent? Bennünket akarsz becsapni? Na, majd megtanulod, hogy velünk nem lehet packázni. Mi van a kelenföldi villamosteleppel?”
A kelenföldi villamosok említésére csak egy gondolat mozgott a fejemben: rájöttek a csoport létezésére! Nekem tagadnom kell, amíg csak bírom; de még ha nem tudnám tovább elviselni, akkor is. Ha a csoport tagjait lefogták, és rám vallanak, akkor is saját kezdeményezésnek kell mondani az egészet, különben tovább tudnak menni. A zuhogó ütések alatt hirtelen az újság, a „Kommün” jutott az eszembe. Mi lesz ha azokat találták meg valamelyik kelenföldinél? Megálltak a verésben. Rubos újra a villamostelepről beszélt. Tagadásomra szíjat vett ki az asztalfiókból. Keskeny szíj volt, nem sokkal szélesebb, mint a kutyák póráza. „Na majd mindjárt fogsz te beszélni” – jelentette ki. Egymáshoz tartva szíjazta össze a csuklónál a két kezemet, a falra szegezett fogas alá lökött, a szíj másik végét a fogason keresztül fűzve húzta felfelé az összeszíjazott kezeimet, úgyhogy kénytelen voltam lábujjhegyen állni. Fájt ez a kínzás, mi tagadás. A fejem zúgott, émelygés környékezett, a csuklóm mintha óriásira dagadt volna. Mi lenne, ha elájulnék, azaz ájulást színlelnék? – villant keresztül az agyamon. És máris teljesen elengedtem magamat, úgy, hogy a testem súlya alatt a szíj vége kicsúszott Rubos kezéből. Lehet, hogy el is engedte, s én, akár egy ledobott liszteszsák, nagyot puffanva estem a földre. Eléggé megütöttem magamat. Behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem. Valaki belém rúgott. Továbbra sem mozogtam. Hideg víz csorog az arcomba. Nyakon öntöttek, fellocsoltak az ájulásból. „Na, kellett ez neked? – mondja Rubos. – Miért nem beszélsz?” „Miről? – kérdeztem vissza –, mit akarnak tudni?” – folytattam, remélve, hogy elszólják magukat az újabb verés okait illetően. „Mi van a villamosokkal, mit akartál velük csinálni?” Valóban csodálkozóan buta arcot vághattam még Rubos számára is, mert elvesztette türelmét. „Hozzátok ide a Szántót – mondta –, mondja a szemébe.” Még mindig nem értettem, és még mindig csodálkoztam. Szántó nem tud semmiről. Mi ez az abrakadabra? Már hozták is Szántót. „Mondd a szemébe, amit róla mondtál” – biztatja Szántót Rubos. Szántó zavarban van, restelli magát, és látszik rajta, hogy megint megverték. Nehezen bár, de mégis elkezdi a mondókáját. „Igen, az utolsó összejövetelünkön, amit a Szegi lakásán tartottunk, Normai a villamosok lefoglalását és alkalmazását ajánlotta fegyveres felkelés esetére.” Elnevettem magam. „Mi van ezen nevetni való? – förmedt rám Rubos. – Még mindig nem ismered be?” „Beismerni beismerem – mondtam –, de hát ez az egész egy tréfás beszélgetés keretében folyt le, amit senki sem vett komolyan.” „Hogy mi a komoly és mi nem, azt mi döntjük el” – mondta Rubos. Majd a jelentést író detektívhez fordulva kijelentette: „Be kell venni a jelentésbe.” Ezzel ott is hagyott bennünket (…) Mondanom sem kell, hogy az ügyészség és a bíróság számára nem képezte komoly vád tárgyát a villamosok elfoglalása, noha szerepelt a vádiratban. A jelentést a detektív másnap a rendőrtisztnek adta át, aki a jegyzőkönyv elkészítése és aláírása után kihirdette letartóztatásba helyezésemet. A következő napon már az ügyészség Markó utcai fogházába szállítottak. Átszállításunkkor meglepetéssel láttam, hogy Lóránd György is a letartóztatottak között volt. Mivel fizetett a rendőrség? – kérdeztem magamtól. Nyilván valami más fizetség fejében lett áruló, s nem a Menczer-ügyben játszott szerepéért ígért büntetlenség miatt. Talán valami sikkasztási, lopási ügyben hagyták futni az árulás fejében.
Az első ügyvédi beszélőn megtudtam, hogy Illyés, Ney, Markos, Szegi és még egypáran idejében külföldre menekültek. Ekkor még a védelem nem volt közös, mert a családok fizették az ügyvédeket. Nem tudok róla, hogy akár én, akár Bogdán részesültünk volna bármilyen segélyben is a párt részéről. De általában tudtuk, hogy az ügyvédek véleménye szerint, bár a tárgyalásig benn tartanak bennünket, mégis elég enyhe ítéleteket fogunk kapni. Általában „gittegylet” jellegűnek próbálták feltüntetni az egész ügyet. A védelem vonala az volt, hogy a veréssel, kínzásokkal kicsikart terhelő vallomások valótlanok és költöttek, főképp azok, amelyeket Lóránd tett, vádlott-társaira vonatkozóan. Sajnos, ezt a védelmet nemcsak Lóránd vallomása tette gyönge konstrukcióvá, de a rendőrség kezébe került Gerő-levél is, amit Lóránd valódi rendőrspiclihez méltóan színezett ki. Nem leplezhettem le Lórándot (…) Nem beszélhettem a Gerőtől kapott és elsikkasztott pénzről, sem a Révésztől ismert egyéb gyanús körülményekről, mert megkérdezték volna: honnan tudom mindezt? Hallgatnom kellett tehát, de megvigasztalt, hogy külföldön mindent tudnak róla. Így is volt. Évek múltán hallottam, hogy mikor Lóránd megpróbálta Bécsben folytatni provokátori pályáját, csak két hatalmas pofont nyert vele. Tulajdonképpen büszke is lehetett volna erre, hisz Landler nem sajnálta a fáradságot, személyesen osztotta ki a pofonokat (…)
Az 1922–23 év telét a Pestvidéki Fogház fűtött zárkájában vészeltem át. Ezekben a hónapokban tűzték ki 1923 januárjának elejére a Menczer-ügy tárgyalását. Minthogy a vádlottak a vádat képező tetteik elkövetése idején nagy többségükben nemigen haladták túl tizennyolcadik életévüket, az ügy a fiatalkorúak bírósága elé került. A vádlottak között sok volt az egyetemi hallgató, s közülük nem egy jómódú polgári családból származott. A polgári lapok eléggé felfújták az ügyet. Hiszen az ellenforradalom egyik alapvető hazugsága az volt, hogy a „kommunista és zsidó” befolyástól megtisztított egyetem teljes egészében a rendszer mögött áll; a pör pedig csattanós cáfolata volt ennek a propagandának. A védelem, amely a vádlottak családjainak megbízásából működött, ahelyett hogy politikailag kihasználta volna, inkább háttérbe szorította ezt a kérdést, és lekicsinyléssel, „gittegylet”-elmélettel próbált enyhébb ítéleteket elérni. A bíróság nem fogadta el a védelemnek azt az állítását, hogy az egész ügy a rendőrség fantáziájának gyümölcse volt, és a vádlottakat két hónap és két év közti szabadságvesztésre ítélte. Az én részem egyévi fogházbüntetés volt, amiből a vizsgálati fogság figyelembe vételével tíz hónapot kitöltöttnek vettek. Pár nappal az ítélet kihirdetése után, annak ellenére, hogy az még nem volt jogerős, a Gyűjtőfogházba szállították át az ügy vádlottainak nagy részét. Itt a Gerő-mozgalom nemrégen letartóztatott tagjaival találkoztam (…) Február vége felé, amikor már vagy tizenegy hónapot töltöttem fogságban, váratlanul szabadlábra helyeztek. Tudtomon kívül, nővérem unszolására, védőm soron kívüli szabadlábra helyezésemet kérte, azzal az indoklással, hogy az előre várható büntetés nagy részét már kitöltöttem. Egy tél végi délutánon kiengedtek a Gyűjtőfogházból. De ez csak egyórai, kellemetlen társaságban töltött szabadságot jelentett. Két detektív várt a kapu előtt, és átkísértek a toloncházba. Ekkor még a szabadult foglyokat internálási eljárás lefolytatása végett a toloncházba vitték. Itt döntötték el, miután a zalaegerszegi internálótábor még létezett, hogy a szabaduló foglyokat internálják-e, vagy megelégszenek-e a házi internálásnak nevezett rendőri felügyelet alá helyezéssel. Szerencsés volt az, aki az utóbbival úszta meg. Én is a szerencsések között voltam. Valószínűleg azért, mert a Menczer-ügy gazdag és befolyásos rokonokkal megáldott vádlottai velem egy időben kerültek a toloncházba. Hogy a protekciózás ne legyen túl feltűnő, a megvesztegetett rendőrtisztviselő legjobbnak tartotta az ügy összes odakerült vádlottját házi internálással terhelve kiengedni, hisz úgyis hatalmában állt később ezt a döntést tetszése szerint megváltoztatni. Elhagytam hát a toloncházat, amely a piszok és a túlzsúfoltság és egyebek tekintetében is messze lefőzte a Markó utcai fogházat. Pár nap múlva tudomásomra jutott, hogy Menczer és mások elhagyták az országot. Tartottam attól, hogy a rendőrség internálási eljárást indít ellenem, vagy a szokást megelőzendő a toloncházba dug újra. Tulajdonképpen enélkül is szorgalmaztam volna az elutazást. Tudtam, hogy Illyés, Ney, Diamond, Zélingerék Párisban vannak, és én is oda vágytam. Sógorom és unokabátyám segítségével sikerült jó pénzért útlevelet szereznem. Pár fillérrel, sógorom barátjának és Markos Györgynek címével a zsebemben felültem a bécsi gyorsra, és egypár óra múlva megkönnyebbülve láttam a kigördülő vonat ablakából elsuhanni az állomás névtábláját: Hegyeshalom (…)
Még tavasz sem volt, márciusban jártunk, s alighogy betöltöttem tizenkilencedik évemet (…) Markos Györgyöt már az első napokban megtaláltam. Azonnal felajánlotta szállását, így a lakáskérdés bécsi tartózkodásom idejére meg volt oldva. Elvitt a diákok menzájára is, ahol potom pénzért kaphattam ebédet, és bemutatott barátainak, akiknek törzskávéházában egy kávé ellenében mindenkor menedéket találhattam a még mindig zordon bécsi tavasz hidege elől. Markos – Menczer barátain keresztül – megtudta az osztrák párt igazoló bizottságának fogadóóráit. Itt jelentkezve, személyi adataim közlése után újabb találkozásra hívtak meg. Ekkor már egy fekete hajú, rokonszenves magyar emigráns fogadott, aki jól ismerte nemcsak a Menczer-ügyet, de a Gerő-mozgalomban játszott szerepemet is. Így minden további nélkül leigazolt nemcsak mint politikai emigránst, de mint az illegális mozgalomban részt vevő ifjúmunkást is. Karikás Frigyes volt az, aki így fogadott és leigazolt. Lehetővé tette számomra valamilyen emigránssegély élvezését. Miután kérdéseire adott feleleteimből látta, hogy nemigen akarok Bécsben megtelepedni, amit ő is helyeselt a nagy munkanélküliség és rossz munkaviszonyok miatt, megígérte, hogy amennyiben barátaim révén sikerül megszereznem a franciaországi beutazáshoz szükséges vízumot, a párt nemcsak át fog igazolni a francia párthoz, de az útiköltséget is fedezni fogják. Markos ismerte Illyés címét, és így azonnal írtam neki (…) A bécsi emigráns-összejöveteleken – Karikás tanácsára – nemigen vettem részt. Mint mondta, Bécs hemzsegett a rendőrspicliktől, és minthogy úgyis Párizs felé orientálódtam, semmi értelme sem volt, hogy itt adjak nekik jelentésre szolgáló anyagot. Midőn az Illyés szerezte meghívólevél megérkezett, és a francia követség annak alapján megadta a beutazási vízumot, már csak az útiköltség hiányzott ahhoz, hogy útnak induljak (…)
A jövőben bízva, s érthető izgalommal cipeltem ósdi, nádból font utazókosaramat a vonatról lelépve a Gare de l’Est füstös peronján keresztül a kijáratig. A pályaudvar előtt megálltam, letettem kosaram, s körülnéztem. Ragyogó napsütés fürösztötte az egész teret és a belőle kifutó sugárutakat (…) Gyuszi szigorúan meghagyta, hogy ha nem várna, metrón menjek hozzá. Pontos útbaigazítást is küldött ehhez. A határon beváltott, megmaradt kis pénzemből jegyet váltottam, s a térkép tanulmányozása után, követve az útbaigazító táblákat, a levélben jelzett Porte d’Orléans vonal peronján felszálltam az első befutó szerelvényre. Nem ültem le, mert követni akartam az ajtó fölött kifüggesztett táblán az útvonalat, az elsuhanó állomásokat. Strassbourg–St. Denis, Réaumur–Sébastopol, Les Halles, Châtelet állomásai vonultak el szemeim előtt, s máris készülődni kezdtem, hisz a következő állomásnál, a Citénél ki kellett szállnom. Felszínre menet a sok lépcső meglihegtetett. Nem tudtam a lift létezéséről. A Szajna, amit követnem kellett jobb felé, a tér másik oldalán hömpölygött. Megindultam a folyó mentén. Három hidat kellett elhagynom, hogy elérjek a második szigetig, a Saint Louis en l’Ile-ig. Menetközben meg-megálltam, letéve csomagom a fáradtság ürügyével. Megbámultam – főképp hátulról – a Notre Dame-ot, hisz bandukolva elkerültem a portált és a főbejáratot a Szajna-parton. A Marché aux Fleures elbűvölt. A tízperces út jó félóráig tartott. Nem sajnáltam. Minden új volt, idegenszerű. A hídhoz érve átmentem rajta a keskeny kis utcába. A meleg tavaszi nap alig hatolt be a magas házak közé. Három-négy emeletes ósdi házak szegélyezték az utcát. Mindenfelé tolókocsis árusok kínálták nagy fennhangon portékájukat, s vevők sürögtek-forogtak mindenfelé. Az itt-ott átszűrődő, szinte valószínűtlen napfényben a látvány középkori utcát ábrázoló festmény benyomását keltette. Közeledtem a házhoz, a számokból ítélve. „Vajon itthon találom-e Illyést?” – kérdeztem magamtól.
A zsebemben csak egy pár frank maradt az utazásra kapott pénzből. Mi lesz – villant át agyamon –, ha elköltözött? Semmilyen más címem nincs. Hogy találok én itt meg valakit, ha nem tudom meg, hová költözött? Mindezt egy pillanat alatt átgondolva, kiütött rajtam a hideg verejték. Keserű gondolatok között közeledtem a keresett számot viselő házhoz, amikor egy magas, orosz blúzos fiatalember lépett ki a kapun, és felém se pillantva megindult az ellenkező irányba. Illyés volt. „Gyuszi” – kiáltottam el magam, jó hangosan, szinte kétségbeesve. Nem volt szükség pedig sem a hangos kiáltásra, sem a kétségbeesésre. Megfordult, és meglátva engem, felém sietett, kitárva karjait. Átöleltük egymást.
A Szentlélek karavánja nem emlékirat – ahogy a Hunok Párisban vagy a Beatrice apródjai sem az. Hogy micsoda valójában, azt Illyés Gyula egyértelműen megfogalmazta:
„Elsősoron: eszmék – hitek és hiedelmek – története. Az egyéni sorsok ábrázolása alig más, mint a hajdani könyvekben a rajzok.
Rajzok tehát és nem fényképek. Semmiféleképpen afféle »személyazonossági« fényképek.
A személyleírások és adatok sem egyeznek mindig a netán előkereshető történelmi – és rendőrségi – följegyzésekkel. Hűség dolgában az író nem a fényképész, még kevésbé a detektív eszközeivel próbált igazi ábrázolást, hanem a lelkivilágot is »kihozó« portréfestőével.”
Esszéregényről van szó mégis: történelemmé lett valódi eseményekről, elfelejtett vagy történelembe emelkedett emberekről – tényirodalomról, ha tetszik. Bizonyos korrekció tehát mégiscsak indokolt lehet. Ezt a korrekciót az író maga is elvégezte volna, mielőtt művét átadja a kiadónak. Erről tanúskodnak a pontosító vagy kiigazító megjegyzések, a kéziratlapok margójára helyenként kitett kérdőjelek.
Illyés Gyula természetesen forrásokat is használt; a följegyzések, lapkivágások ott vannak a kéziratokat rejtő barna dobozban. A leghasznosabbnak alighanem Normai Ernő memoárját tartotta: hisz használhatta emlékezetfrissítőnek, önellenőrző műszernek. Ahogy maga mondja: „oldalról világító fénysugárzónak”. Adatforrásnak is olykor: a villamos főműhely állapotainak leírásánál teljes egészében Normaira hagyatkozott. Érthetően: hisz neki nem volt személyes élménye a kelenföldi üzemről.
Ha összevetjük a kétféle szöveget, itt-ott mégiscsak zavar keletkezik.
A közös mentőakciókról írva Normai emlékezetében két név merül föl, „halványan bár a konkrét segítséget, de határozottan a két menekülő személyét, nevét illetően”. Az egyik az elektromérnök Mauthner, akinek szökését Illyés részletesen megírta a Beatrice apródjai-ban; a másikat – aki „lakásról lakásra bujdosott” – Horovicznak hívják. Nincs keresztnév, de alighanem Révész Gézáról van szó, akivel később mint a bécsiek küldöttével találkozik – de ott egy szóval sem említi, hogy azelőtt valaha is lett volna dolguk egymással. Illyés viszont tudja, hogy Horovicz és Révész ugyanaz a személy; egyik jegyzetében azt is említi, hogy barátja egyszer hozzájuk is elvitte éji szállásra. Normai emlékezetében az évtizedek múltával a kétféle történés egyazon hőse két emberré hasadt – s ezt talán a név kettőssége is elősegítette.
Különbözőképpen írják le a röpirat előzményeit is. Az író szerint a Bak Gyula és Lóránd hozta frakciós sajtótermékek fölötti vita – ebben is Normai határozott elítélő véleménye – pattantja ki az akció gondolatát. Normai nem említi Bak Gyulát; azt sem tehát, hogy ő – és a neki kezdettől ellenszenves Lóránd – hozta volna a bécsi küldeményeket; úgy emlékszik, Révész Gézától – tehát csak a röplapakció után – kapta az őt felháborító első frakciós írásokat.
Illyés jobban ismerhette a Szeginél gyülekező társaságot; talán ezért is támaszkodik itt kizárólag a maga emlékezetére – a memoár ellenében is. De közrejátszhat egy másik – emlékezettorzítóként még ennyi idő múltán is hatni képes – tényező: Normai érezhető ellenszenve az „úrifiúk” – Menczer, Lóránd, Jarnó – iránt. Az ifjúmunkás ellenszenve a „tulkok”, a mozgalmár intellektuelek iránt.
De Illyés habozás nélkül elfogadja a memoár bizonyos részeit; ott, ahol Normai élményanyaga – elbeszélése is tehát – mindenkiénél megbízhatóbbnak látszik. Ez viszont csapdába is ejti, méghozzá igen lényeges ponton.
A Révész Gézával, majd Gerő Ernővel való kapcsolatfelvételről van szó.
Normai szerint Révész már az első találkozón közli: Menczerék bekapcsolása egyelőre nem kívánatos. Indokolás tulajdonképpen nincs, inkább csak némi célzás arra, hogy a csoport egyes tagjai körül nincs minden rendben. Lóránd neve ekkor el sem hangzik. Viszont az igen, hogy mielőbb ifjúmunkáscsoportot kell szervezni – ez lesz Normai legfőbb feladata. Elképzelhető, hogy Normai ezek után eltávolodik a csoporttól, s azért emlékszik később, Illyéssel ellentétben úgy, hogy a röpcédula-akció után Menczerék tevékenysége sorvadozni kezdett. Jellemző, hogy Illyés viszont ugyanebből az időszakból Normai hallgatására, visszahúzódására emlékszik; alakja ezt követően el is tűnik a további fejezetekből.
Normai azt írja: „pár hónapja” működött együtt Révésszel, amikor létrejött a találkozás Gerő Ernővel. Ám ha azt számítjuk, hogy a röplapakció az 1921-es nyár végére tehető, akkor a „pár hónap” elég messze lök előre az időben. Túl messze ahhoz, hogy a két változatot – Illyését és az övét – összehangolhassuk. Az író szerint gyorsan követik egymást az események: a röplapakció után hamarosan jelentkezik Révész, majd Gerő, aki leleplezi Lóránd sikkasztását.
De akkor hol a Normai emlegette „pár hónap”?
Egyébként is furcsa, hogy a bécsiek hónapokon át hagyták volna, hogy a csoport tagjai továbbra is gyanútlanul érintkezzenek a Bécs–Budapest között rendületlenül tovább ingázó Lóránddal, holott – bármi volt is a vélemény Menczerékről – közös érdek követelte az óvatosságot, legalább olyan fokon, ahogy Illyésnél olvasható: színlelni, hallgatni és megfigyelni.
Rosszul működnék Normai emlékezete? Mert ha a „pár hónap” helyére „pár hetet” teszünk: minden a helyére billen, az illyési változat szerint. Csakhogy a „pár hónap” dolgában Normainak van igaza: a Gerő-találkozó nem jöhetett létre előbb, mint 1922-ben.
A bécsi emigrációban dolgozó Gerő Ernő 1921 nyár elején Bukarestben járt; visszatérőben letartóztatták a csehszlovák hatóságok, s a pozsonyi börtönből szökve jutott vissza Bécsbe. A Landler-csoport ekkor őt delegálta a Komintern július 12-én kezdődő III. kongresszusára. Elindul Moszkvába, de a német határon ismét lefogják; rövid időre osztrák börtönbe kerül. 1922 elején kapja csak az utasítást: vegye át az otthoni pártszervező munka irányítását.
Amikor Normaival találkozik, megemlíti, hogy hamarosan sor kerül egy hazai illegális lap kiadására. Valóban, Révész nemsokára hozza is az első példányokat. Ez a lap csakis a Kommün lehet, a KMP első hazai orgánuma, amely február végén jelent meg először. Gerő és Normai találkozása ezek szerint 1922 elején, február vége előtt történhetett.
Ezek szerint Normainak van igaza.
Csakhogy ő maga zavarja össze tüstént a képet. Ugyanis – mint írja – ezután említi Révésznek, hogy ideje lenne most már egy-két embert Menczerék közül is bekapcsolni a komoly munkába; elsősorban Illyésre gondol, akivel – nem úgy, mint a többiekkel – változatlanul sűrűn találkozik.
De Illyés ekkor már legalább negyedéve külföldön van. Mi hát az igazság?
Illyés Gyulát a könyv írása közben valószínűleg megtévesztette az események és időpontok összekeveredése. Az olvasottakat könnyen elfogadta, nemcsak azért, mert Normait ebben a tárgyban illetékesebb emlékezőnek tarthatta, de azért is, mert az emlékiratban nincsenek pontos dátumok; a „pár hónapon” egyszerűen átsiklik a szeme, vagy éppenséggel ezt tekintette elírásnak. Végül is az látszik legvalószínűbbnek, hogy Révész már az első, őszi találkozón említette Lóránd dolgát, s a figyelmeztetés tüstént eljutott a többiekhez – úgy tehát, ahogy Illyésnél olvashatjuk. De Normai emlékezetében az évtizedek során összemosódott a Révésszel és Gerővel folytatott beszélgetések tartalma; ez azért is elképzelhető, mert föltehetjük, hogy az 1922-es találkozásnál Gerő maga is szóba hozta – konspirációs pedagógiai célzattal – a Lóránd-esetet.
Ezen a ponton egyébként van még egy zavaró momentum. Normai azt írja, hogy Gerő kifejtette neki: óvakodni kell Menczerék bekapcsolásától, s ha erre később mégis sor kerülhet, akkor sem csoportonként, hanem egyénenként kell bevonni őket a munkába. Viszont fennmaradt egy rendőri jegyzőkönyv, amely 1922. szeptember 22-én – tehát a márciusban lefogott Menczer-csoport tárgyalása előtt, de Gerő Ernő 1922. szeptember 16-án történt letartóztatása után – készült. Gerő itt azt vallja, hogy hazatérése után azonnal Menczert kereste, aki elmondta, hogy „sikerült egy csomó diákot megszervezni, akiknek előadásokat tartott”. Menczer – mondja Gerő – helytelenítette a bécsiek frakciós vitáit, ugyanakkor „melegen érdeklődött a két és felesek iránt”. A jegyzőkönyv így folytatódik: Gerő „még egy ízben Menczerrel és ugyanakkor Jarnóval is találkozott, azonban tekintettel arra, hogy egyiket sem tartotta komoly embernek, nem tárgyalt velük érdemleges dolgokról, sőt velük az összeköttetést meg is szakította… többé nem találkoztak”.
Gerő talán csakugyan így vélekedett a csoportról; s ez azt is magyarázná, miért nem említette Normainak a Menczerrel való találkozásokat. De az is lehetséges, hogy szerepük és személyük bagatellizálásával egyszerűen csak menteni akarta őket.
[Az alábbi szöveg csonka állapotban – első oldalai nélkül – található a mű kéziratos anyagában. Valószínűnek látszik, hogy a Beatrice apródjai-ból kimaradt fogalmazvány, amelyet I. Gy. A Szentlélek karavánjá-ban kívánt felhasználni.
A feltevést igazolni látszik egyrészt a kézirat első oldalainak hiánya – a kezdeti részt az író bizonyára bedolgozta másik könyvébe –, másrészt a tartalom is. Hisz az itt megszólaló „Csonka” a Beatrice apródjai egyik szereplője, a második mű fejezeteiben már nem kerül elénk; Varjas szöktetésének terve pedig ugyancsak a Beatrice egyik fontos motívuma.
I. Gy. – elképzelhetően – a Tanácsköztársaságról folytatott vita gondolati anyagát akarta itt felhasználni; hisz annak olyan elemei vannak – a rózsadombi Lukács-szeminárium, Kierkegaard-kör, „tett és teória” viszonya stb. –, amelyek mind megtalálhatók A Szentlélek karavánja oldalain. – A szerkesztő.]
ciót ezzel végezve, hogy éljen a proletárdiktatúra! Miközben a rosszul ellátott hadsereg Szolnoknál élethalálharcát vívta az ötszörös román betörőkkel, majd fejvesztetten szaladt, a Potemkin-díszletek közt lassan hömpölygő tömegben a proliasszonyok pedig azt nézegették s méregették, mennyi kabát meg fejkendő került volna ki abból a vörösre festett tengernyi szövetből. A rémlátomásszerű ünnepség rendezői pedig az erkélyeken tapsoltak, büszkén hajlongtak és integettek, a már dűlő díszfalakon nyüzsögtek, nem pedig ott, ahol a puskák dörögtek, ahol nem álomvárost kellett volna építeni, hanem barikádot.
– Maga hol volt akkor? – kérdeztem.
Ő ott volt, ahol kellett s voltak ott mások is. „De maguk közül, híresek közül hányan voltak ott?” Csak a második-harmadik mondata után értettem meg, hogy ezek a „maguk” (akik közé engem is odaiktatott) a szellemiekkel foglalkozók voltak, a „forradalmi” írók, művészek és azok, akik már-már író- és művészjelöltként lettek az idő tájt az előbbiek olvasói és rajongói.
Élénken beszélt most is. Csonka keze rángása elárulta, hogy szavait valaha éppoly élénk kézmozdulatokkal kísérte. Szeme a szokásosnál hevesebben forgott, cikázott; mintha odatolultak volna a gesztusai.
Nem kevesebbet szaporított el, mint hogy aki a forradalom dicséretére csak egy szót is ejtett azért, hogy az a tömegekhez eljusson, annak kutyakötelessége már a tömegek első sorában a forradalmi fegyverrel is hitet tenni.
A gondolat nem volt tőlem idegen. De azért a józanság közhelyérveiből vettem elő válaszul egyet: Ki-ki a maga helyén, a maga eszközeivel stb. Szerencsétlenségemre. Lehet visszafojtottan is harsogni. Csonka így, alig hallhatóan adott ki magából üvöltést, különös összhangban a röpködő tekintetébe juttatott gesztusaival.
– Hol volt a szolnoki csata utolsó napján a maga aktivista Kassákja, meg az egész aktivista énekkara? Nyaraltak! Meg a Kierkegaard-kör? Ültek a fűben a Gül Baba meg az Anna-kápolna előtt! Miközben a vörös ágyúk az utolsó golyókat lőtték, törökülésben, karikában zengték, milyen szépen értelmezi Kierkegaard a cselekvés mércéjét.
– Miket beszél?
– Én örülök annak a csatavesztésnek. Az volt igenis a mérce. A lélekmérce, mint a katonai sorozáson a test mércéje. Ki ütötte meg azt, ki állt akkor a próba elé! De az egész gyönyörű intellektuel tábor nyaralt. Még a pesti meleg is sok volt nekik, nem a román össztűz. Tudja mitől kaptak új harci haragot? Mikor megtudták, újságból tudták meg, hogy nekik meg az anyósuknak meg a nagymamájuknak nem alkudtak ki bécsi különvonatot. Mert addig az óráig süttették magukat a balatoni homokban. Mialatt…
Ez már olyan suttogás volt, hogy a túlsó járdán is meghallhatták.
Kértem, beszéljen óvatosabban.
„Tudom, kivel hogyan kell beszélnem” – válaszolta egyszerre a szokásos társalgási hangon. Szalonban ülve sem lehetett volna nyugodtabb és szabályosabb, amit a „tett és teória” helyes egyensúlyáról akár egyetemi szinten is előadhatóan kifejtett. Derengeni kezdett bennem, miért találkozom én vele már harmadszor. Nem tévedtem. Egyszerre megint suttogóra fogta a hangját. „Hogy áll Varjas ügye?” Rengeteget tudtam volna s vágytam is mondani. A tervek már egymást keresztezték. Tele voltam kétellyel s tanácstalansággal.
– Még mindig semmi – mondtam.
A tervek a kalandregények és az azoknál is merészebb ifjúi föltevések közt váltakoztak. Mégsem tetszettek kivihetetlennek, legalábbis egy bizonyos fokig. A megszöktetés módja az a klasszikus alkalom lehetett, amikor a rabot az egyik börtönből a másikba szállítják.
Ez a mi esetünkben is kínált lehetőséget, mégpedig a valóság szintjén.
A börtönőröket a hivatalszolgánál is rosszabbul fizették. Egyiküket-másikukat kellő körültekintéssel a beszélők alatt igen szerény összeggel vagy ajándékkal engedékenységre lehetett bírni. Volt akit folyamatosan. Ibi egyiknek még a családjával is összeismerkedett, együtt kesergett a feleséggel, hogy évekig nem lesz ennek a pályának jövője, nem lesz előmenetel, okosabb lenne, ha a férj másutt próbálna elhelyezkedni. Ügyesség és elegendő pénz kellene, hogy az átszállítandó rabot olyan gépkocsiban szállítsák, melynek sofőrje is, fegyveres kísérője is rábírható arra, hogy a nyomorúságos sorsát ő maga is otthagyja – valahol az utódállamokban keressen boldogulást. Ha jól s főleg óvatosan készítik elő, ezen a réven magát Korvint is meg lehetett volna szöktetni; kétezer dollár volt kézben a célra.
Szárnyaltak ezek a tervek bár Dumas vagy Ponson du Terrail képzeletével, egyet – s tán a legfontosabbat – hamarosan elértek. Varjas megnyugodott. Meg, abban, ami éjszakáit is elvette. Ha még halálra ítélik, az ítélet a Markó utcában fog elhangzani. Az ítélet végrehajtása helyéül vagy a Margit körúti fogházat jelölik ki, vagy a Gyűjtőt. Az őt szállító gépkocsi vagy fogat, mert akkor még lófogatú rabhordozó kocsik is voltak, nem fog odaérkezni! Madárnyelven tudtuk csak természetesen közölni vele, s ily módon csak a lényeget, a részletek nélkül. Ezek az ő képzelete munkájára maradtak. Mintha ő is diákká vált volna. Szeme megfiatalodott, a félmondatnyi célzásra, hogy ne aggódjék, sikerülni fog, fekete tekintete a boldog összeesküvők nyugtázását villantotta.
Mi magunk is hittünk ezekben a lehetőségekben. A jövőt illetően a fiatalságnak nincs időérzéke. Akkoriban kértem kölcsön két hétre egy olasz nyelvtant, abban a hitben, hogy annyi idő alatt fejembe vehetem a tartalmát. Varjas tárgyalását még nem írták ki, s az ügyvéd további halasztásért taktikázott. Lesz hát nekünk is időnk. A részletek végleges kidolgozását különben is az adott perc körülményei szabják meg.
Ha akarok, Csonka kérdésére akkor sem igen válaszolhatok. A hét vezér mögül Friedman meg a vékony kis Frankl Sándor fordult ki. Elsőül Csonka vette észre őket; hangja ismét csattant:
– Most meg a kapitányok után persze a bakák is lógnak! Ki merre tud! Az igazi csatavesztés most folyik, ezzel az általános megpucolással!
Frankl Sándor hetek óta minden találkozóra búcsút venni jött. Az útlevele már megvolt. Pesten akarta megszerezni a spanyol beutazást is. Műkedvelőként (elsőként a társaságban) kitanulta a könyvkötészetet, s most két kedvenc írójának, Lope de Vegának és Gongorának hazájába készült. Friedmannt New Yorkban várta a nagybátyja, ingyen helyre a hasszid rabbiképzőbe; az igazgatója volt.
Valóban általánossá vált legalább a fészkelődés elhagyni az országot.
Ha ugyan nem az életet. Akire mint költőígéretre Szegi is fölfelé nézett, akitől több verset szeretett, mint saját magától (aki őt Kosztolányihoz is elvitte), Bak Gyula már a csomagolásnál tartott: fölvették a bécsi egyetemre. Még csak a félévi átigazolását kellett elintéznie, és különleges vegyészeti jegyzeteit összerakni. Egyedül maradt szülei lakásában; az előszoba belső kilincsére s azontúl a saját szobájáig vezető minden ajtó kilincsére szépen megrajzolt föliratokat helyezett: Vigyázat, mérgezett levegő! Maga fejlesztette gázzal ölte meg magát, a becsomagolt, ágya elé állított bőröndjei mellett.
– A hajó elsüllyedt – krákogta Csonka, miután Friedmannt és Franklt a Vajdahunyad felé irányítottam –, a magára adó patkány leköltözik a hajó fenekére, ott rak fészket, és vízipatkánnyá alakul.
Őt magát siker és új életpálya várta volna külföldön, bármely nagyvárosban. Szobrásznövendékként vonult be (önként, egy hiperintellektuális háborús napló hatása alatt), és jobbja megcsonkulása után a művészi hajlam a lábain át keresett kifejeződést: táncolni tanult a Duncan testvérek pesti követőitől. Fiatal férfitest fémből készült műkézzel antimilitarista koreográfiákban – világszínpadok versengtek már a film bemutatásáért is.
Ismét Varjasról érdeklődött. Kihűlt belőlem a tanácskérő buzgalom.
– A megszöktetés után vár csak a dolog neheze! Rögtön, de olyan gyorsan, mint a gyík, biztos rejtekhelyre, és két hétig ki se moccanni onnan! És messze a régi miliőtől. Főúri palotába vagy nyomortelepi odúba! Vagányok, stricik oltalmába, ők játsszák ki a legjobb szimatú kopót is. Tapasztalatból mondom.
A mi alakulgató tervünk szerint Varjasnak a szökés pillanatától egyenest a határ felé kellett volna utat biztosítani, s aztán azzal az irammal át a határon. Még mielőtt az üldöző szervek szélesebb működésbe léphettek volna. Evégett két irányban is tapogatódzott az eszem. Bakóca-Grodisán, Baranyában az állomáson az egyik forgalmista még Dombóvárról jó ismerős volt. A másik az a hely, ahol Szegiék átkeltek kétszer is a határon. Arra azonban már csak a turistáknak volt olyan, amilyen szabadságuk a kószálásra. Valami jó turistaigazolványt kellene szerezni. Azaz készíttetni az Eötvös utcai szakértő asztalán, minél hatásosabbat, eredeti fényképpel és aláírással.