Egy vita vége és – eleje

Az irodalom életében a megoszlás legtöbbször nem a betegség, hanem éppenséggel az egészség jele. A megoszlás a nemzetek életében viszont végzetes lehet. Irodalmunk bármilykori kettészakadásának tünetei tehát merőben onnan nézendők, jelentették-e vagy jelentik-e a nemzet valamiféle végzetes megoszlásának veszélyét.

Van vélemény, amely irodalmunk legutóbbi ilyen kettészakadását az urbánus-népies címkével illeti. E vitában való első külön véleményemként ez nem kettészakadás volt, hanem szomorú zűrzavar, afféle pánikot súroló kavargás, amilyen a rosszul fölkészült hadakon suhan át a veszély közeledtekor. Első tünetei valamivel a Válasz indulása előtt jelentkeztek, vége a Magyar Csillag kibontakozása; ekkor már ismét együtt van a tábor: együtt gázoltatott szét egy nem irodalmi erő, a méltán riasztóan félelmetes hitleri csizma alatt.

Van arról is vélemény, hogy a tábort – igényes irodalmunkat – ismét megoszlás kerülgeti, mégpedig ezúttal is az urbánus-népies kötélhúzás két irányában. Véleményem most sem egyezik az általánossal. Nyilván a múltat akarja idézni, aki ma urbánust-népiest mond. Az eszerint tartósnak ábrázolt ellentét tünetei csak annyiban érdemesek figyelemre, amennyiben azt keressük: azonosak-e a hajdanukkal? s most hova vezethetnek?

Az elnevezés már kezdetben balfogás volt. Irodalmi osztályozásra kiváltképp használhatatlan. Népies: aki a vidéket és a vidékieket kedveli jobban; urbánus: aki a várost és a városiakat. Szellemi harc okának ez vajmi kevés. A Gilgamész-eposz óta a múlt vasárnapi lapmellékletig a költők és az olvasók attól békén megfértek egymással, hogy vidéken érzik-e jobban magukat vagy városon. A számba foglalható jelek szerint legtöbben nyáron itt, télen ott. Sőt hétköznap itt, hétvégén ott. Az ellentét okáért tehát mélyebbre kell nyúlni. Változatlanul azt a fényt használva földerítőül: mi hogyan hat a nemzet működésére.

Táborválasztó elvnek tetszik, hogy kik olvasnak polgárokról és kik parasztokról, s az irodalomban az utóbbiakkal csaknem egy osztályba sorolható egyéb kétkeziekről. Ez olyan, mintha mondana lényegest is, de nem azt mondja, s így itt már szinte csipesszel kell elválasztani a fogalmakat.

 

*

 

A mi polgár szavunk, akár a munkásmozgalom burzsoá szava, legmélyén a német burg-ból ered; ez Európában a római urbs értelmével vegyült. Az urbánus az újabbkori fogalmakban a városlakóknak csak az előkelőbbjét jelentette, azt, amelynek az urbanitás is tulajdona volt. A munkásra természetszerűen nem terjedt ki. Ezért is lenne rossz a népivel szemben ezt a szót alkalmazni másokra is azokon kívül, akik ezt eredetileg nem minden népmegvetés nélkül vették magukra.

Így tegyünk tehát különbséget írók között aszerint, hogy szellemi vagy kétkezi dolgozókról írunk? Statisztikai számokba foglalható az is, hogy a szépirodalom hősei sorából világszerte milyen mértékben kiszorult a munkások és a parasztok ábrázolása, noha a naturalizmus és a realizmus korában ők voltak a jövendő hősei. Irodalmi értékmérő azonban ez a jelenség sem lehet, s így harc oka sem.

Ha az urbánus és a népi mérleget járatjuk irodalmunk mai termékeinek szétválasztására, a mázsa „urbánus” anyaggal szemben dekányi a „népi”. Magyarázata ennek egyszerű. Az író az olvasónak ír, és a kétkeziek az előbb említett mértékben olvasnak – olvastak mindig is – kevesebbet, mint az értelmiségiek.

Sok árnyalata volt a két világháború közti magyar irodalomnak; szerencsésen sok útkeresője. Közéjük számíthatjuk azokat is, akik már kezdettől fogva az ország sajátos helyzetét akarták művükbe foglalni, a legfájóbb kérdésekre keresve választ. Mik voltak ezek a kérdések? Elsősorban az ipari proletariátus és a még annál is mélyebbre nyomott agrárproletariátus állapota. Ezekhez társultak a magyar múlt sajátosságaiból származott, már-már betokosodott bajok, melyeket – nyelvújítási tömörítéssel – sorsproblémáknak neveztek még a legkülönbek is. Egyszóval, ami voltaképpen már Ady, Móricz nemzedékének gondja volt, csak most krízis fokán. De hisz ami már gondja volt Petőfiék, Vörösmartyék, Csokonaiék korszakának is. Vagyis ez az újonnan meglelt út voltaképpen a magyar irodalom mindaddig hagyományos útja volt a sokféle ösvény közt, amit a háború utáni izmusok kínáltak. Nem voltak mentesek az izmusok hatásától azok sem, akik hol előbb, hol utóbb s mondhatni, egymástól függetlenül erre az útra tértek, s szerencse is, hogy nem voltak mentek. A hagyományos gond így kapott korszerű kifejezést. A Még kér a nép, a Barangolás az országban, a Holt vidék ugyancsak más és más hangszerelés, de ki vitatná, hogy maga az alaphang – vagy ahogy mondani szokás, a nevező alattuk – nem közös?

A nemzetet fenyegető veszély fokozta e megújult hagyomány fölismerését és azt a szükséget, hogy a nemzet ügyében az irodalom egységes legyen. Megtörtént ez? Volt pánik, volt botlás, volt dezertálás is. De visszatekintve immár higgadt – s fájdalom, mennyit tapasztalt – szemmel, megállapíthatjuk, kik szolgálták – írók, írói művek, mert hisz irodalomról beszélünk – a történelem által megszorított s még így is annyifelé dobott és csábított nemzet ügyét.

 

*

 

Ez lehet az egyetlen osztályozó és minősítő elv, ismétlem, az írók között s nem más. Még az sem, hogy ennek a vidék, annak a város szenvedése fáj-e jobban. Ha enélkül lépünk vissza a múltba, kész álarcosbálba vezetjük a táncolni, gondolom, épp nem kívánkozó olvasót. A két csatázó szomszédvár, a „népi” Válasz és az „urbánus” Szép Szó? A népiek legelemibb, népgyűléseken hangoztatható pontjait ki foglalta halhatatlan szonettsorozatba? A Szép Szó vezéralakja, József Attila. Hol képezhette ki hangját a nagyvárosi sors e századi – most már kimondhatjuk, a vége felé járunk – legjelentősebb magyar költője, Vas István? A Válasz-ban. Nem illet meg nyilatkozatom a Szép Szó elveiről. A Válasz s a Magyar Csillag nevében tehetek tanúságot. Nem volt olyan polgári, urbánus író, aki akár ebben, akár abban nem kapott volna helyet. Ismerjük Németh László tanulmányát a „népi írók”-ról. Azokat foglalja egybe, akiket a társadalom legalsó rétegeiből nyomott föl jeladásra a tehetség. De éppily buzgalommal írt ő Szentkuthyról, Kassákról, Pap Károlyról is, tehát semmiképp sem holmi kizárási igénnyel, mert hisz – saját magát sem népi írónak tekintette.

Ki ír korszerűen, európaian, ez volt az ismérv.

Ma sincs más és végzetes lenne, ha volna; irodalmunk őrszellemének kilobbanását jelentené. Nem minden irodalomnak van „őrszelleme”, még kevésbé olyasféle, aminőt a reformkor szent nagyjai véltek megteremteni, a római közösségvédő istenségek, a géniuszok e megmagyarosításával. Őrszellemük a történelmi szakadékok fölött csak pallón úgy-ahogy átimbolygó népeknek van. Az egykori urbánus-népi vitát nem a vitatársak valamelyike döntötte el, hanem az idő. Nem igazolta azt az alapvádat, hogy ami magyarul népi, az voltaképpen „völkisch”.

Gondolom, mást is várhatunk az időtől, mintsem hogy ebben az újabb szóversengésben is ő tegyen ítéletet. Az írók e vitájában csakis annak lehet igaza, aki a nép igazát segíti előre. Ezek az igazságok pedig máris fölfoghatók, szinte kézzel tapinthatók. A legegyszerűbbet közülük esztendők óta magam is, mondhatnám néptanítói okfejtéssel, nemegyszer elmondtam. Mondhassam el ezúttal is.

 

*

 

Az emberiség nagy eszményeinek megvalósítása a nemzetek keretében folyik. A haza még a proletariátus harcának is egyik legfontosabb tényezője. Sajnos, igen sok nemzet keretében áldatlan nemzeti elfogultság tombol a vallási, a faji, az anyanyelvi türelmetlenség középkori tüneteivel. S a veszedelem, megfigyelésem szerint, nem csitul, hanem éppenséggel növekszik, s föl-föllobban még közelünkben is. A világban viharok dúlnak, mi – oly ritkán történelmünk folyamán – szélárnyékban vagyunk, használjuk ki a múlt rossz emlékeinek fölszámolására, a teljes összeforradásra. Az újkori nemzet ismérvei közt első helyen áll: tartós lelki közösség. Ennek kimunkálását, illetve megerősítését a szellemi élettől várja – várhatja el – az ország.

A magyarság évszázadokig hontalan volt a hazájában. Ennél is kevesebb. Hazátlan a saját országában. Így a nemzeti érzés számára csak ritkán volt összetartó erő. Innen bizalmatlansága, néha meglepő közönye, e közöny folyományaképpen évszázados rossz társadalmi közérzete. Fegyelmezetlensége és hiszékenysége; hiú álmokba és véres katasztrófákba való fordulása.

Ennyi tennivalót elvégezni nem kis föladat. Szellemi életünk ezelőtt bodrozódik és – zavarosul. Azért vet föl valódi problémaként ilyet, mint ez az urbánus-népi vita. Az ellentét nem ott van.

A helyes nemzeti érzés elé iszonyú akadályt emelt – régebbi anyagokból is – ez a század.

Biztatjuk, neveljük magunkat a nemzeti büszkeségre. Vigasztaló, lélekemelő érzés is ez.

De alig van gondunk arra, hogy ez a nemzeti büszkeség egy kicsit is túlmelegítve nemzeti türelmetlenségként bugyoghat.

Mindenütt a világon.

De tegyük a tényvizsgáló nagyítót a mi gondunkra bízott terület fölé.

Tudjuk az alaptényt: nincs Európában még egy olyan etnikailag friss összetételű nemzet, mint a mienk. Tömérdek az előnye ennek. De van nem feledhető hátránya is. Becstelen helyzet és nemtelen indulat kelthet vallási, faji, anyanyelvi megkülönböztetést – a világ józaníthatatlanul ontja a példát – egy-egy ország közösségében élők közt. Nem lehetünk elég éleselméjűek – megvizsgálva minden tünetet; s nem elég buzgók – önfeláldozók – háttérbe szorítva saját személyiségünket is –, hogy ennek a vésznek fellegárnyékát is elhárítsuk. Mindannyiszor nemzeti katasztrófa járt nyomában. A legutóbbit nem kell idézni: áldozatok és szemtanúk vallhatnak róla. Történelmi tankönyveink beszélnek arról, mi része volt Mohinál a kunok, Mohácsnál a parasztok legyilkolásának, a kuruc fölkelés leverésében Csernovics Arzén helyet kereső népének, 48-ban a nemzetiségi kérdés megoldatlanságának.

 

*

 

De hát mit tanácsolhat óvatosság és felelősség, hogy az a végzetes hajszál a nemzeti (vallási, faji, anyanyelvi) büszkeség és türelmetlenség között – szigetelő fal legyen?

Az egész bonyodalomnak most érkeztünk el az igazi magvához. Aki ezt megoldja, mindent megold; aki ezt ki nem bontja, fölöslegesen húzogatta a szálakat.

Említhessem meg külön véleményemet ekörül is. Nevelődtem annyira a nagy Déclaration igéin, hogy nekem már ez a nemzeti büszkeség kifejezés sem tetszett. Ezzel helyettesítettem volna: nemzeti tudat. A büszkeség hízelgő; a tudat vállaltatja a hibát is. Nemcsak édeset nyel; keserűt is rág.

Mi hát a teendő, hogy ez a két anyag ne keveredhessen össze salétromként és kénként puskaporrá?

Nem sok a választás.

Ne működtessük a tudatot? Láttuk, a nemzet ismérvei közt a leglényegesebb: a közös lelkület. A tudatnak pedig nemcsak kikapcsolásával, hanem bármi meggyöngítésével a nemzet agyát bénítanánk, illetve zavarnánk meg.

Ez már riasztóan fogas kérdés. A baj, mint láttuk, világviszonylatú. Sajnos, ez csak fölismerését könnyíti, nem gyógyítását. Azonnal beváltható receptet írni az író sem tud. Nem titkolom, engem elfog nemegyszer a csüggedés.

Mit hát mégis?

Ha egyből s gyökeresen az egész nyavalyát nem tudjuk is megszüntetni (az egész emberiség üdvére), kötelességünk szembeszállni legalább a helyi és átmeneti tüneteivel. Megvizsgálva először is azt, hogy vajon irodalmi életünk ma megfelel-e annak a föladatnak, amelyet a nemzet elvárhat tőle, már csak a nem csekély erőfeszítés ellenében az európai szintű fönntartásáért.

Nem; ennek nem felel meg. Irodalmi életünk ebben súlyosan elmarasztalható.

„Ne takargassuk… irodalmi életünk nincs eléggé berendezkedve a komoly, elvi, eszmei, szeplőtlen és tisztességes bírálatokra, vitákra, tisztázásokra. A tegnapi helyzet már csak annyiban változott, hogy az izzó parázsra egyesek tömjént hintenek, s ez az áhítatos tömjénfüst eléggé köhögtet. De ha köhögünk is, ne sértődjünk meg rögtön. A jó vitázó kedvből ne szűrjük ki erőszakosan a mellékzörejeket, csak a zörejeket. Ne szorítsuk be magunkat a hamis tudatok kényelmébe. Rossz a közérzetünk, mert nehezen bocsátunk meg, s ha megbocsátottunk is, nem tudunk felejteni. Egészségtelen eufóriákat dédelgetünk, s közben szükségtelenül besározunk másokat, s ugyanakkor magunkat is.”

Kevés olyan nemzedéktárs írónk volt, akire az egykori urbánusok és népiesek osztatlan nagyrabecsüléssel tekintettek. Emelkedő rangú írói munkája, változatlan higgadtságú ítélőképessége azóta rég országossá tette a szavára figyelők táborát. Ma, ősz fejjel, nemzeti büszkélkednivalóink első sorában áll; örülök, hogy ebből az alkalomból végre egyszer ezt a véleményemet is kifejezhettem. Illés Endre tollából olvashattuk a fenti sorokat, a Népszabadság minapi számában.

 

*

 

Hagyján egy-egy föladat nem érzékelése. Csüggesztőbbek annak az érzéktelenségnek a tünetei, melyek a föladatszülő körülmények iránt mutatkoznak.

Bonyolult a mondat? A helyzet és a világ bonyolult. Nem használhatunk szavakat, mert mást jelentenek, mint tegnap. Fogalmakat kell árnyalatosan körülírnunk, mert különben épp ott ártunk, ahol használni akarnánk.

A példák beszédesen megvilágítanák, hogy mik is okozzák ezeket a bonyodalmakat: milyen rosszul – nem helyükön – használt szavak, félrecsúszott utalások, torzító hasonlatok. Hagyjunk az irodalomtörténészeknek is munkát, szedjék össze majd ezeket ők könyvtáraik csöndjében. A ma számba vehető az, hogy ezeknek a fogalmazásoknak nem kis része azt a feladatkört érinti, amelyet a nemzeti tudat helyes ápolásának neveztem. Ezek a nem kellő gonddal-felelősséggel rövidebben-hosszabban odavetett kifejezések tükröznek olyan nézeteket is, mely szerint a nemzeti türelmetlenségnek az ellenszere magának a nemzeti érzésnek a mellőzése, sőt visszaszorítása volna. Ezt a fölfogást én korszerűtlennek tartom, hirdetését pedig a tapasztalatok alapján veszélyesnek: mert hisz épp az idézhet elő nemzeti türelmetlenséget.

Irodalomtörténeti iskoláskönyvünknek volt egy fejezete: az elnemzetietlenedés kora. Nem hiszem, hogy mai irodalmunkat ilyen fejezetcím fenyegetné. Inkább ez: elelvtelenedés. A nemzeti föladatoknak ebben a nálunk oly könnyen megbonyolódó kérdésében én kezdettől fogva, s azt hiszem, mind e sorokig, azokhoz az elvekhez igyekeztem tartani magamat, melyeket a haladás nagy klasszikus gondolkodói, mondhatni, egyöntetűen fogalmaztak meg összegezőjükként Marxszal. A politika az „egzigenciák” tudománya. De a szellemi élet számára a tisztázott elvek tartósan előírják a követelményeket.

Az irodalomban, ezzel kezdtem, a véleménymegoszlás nem félelmetes. Bajt csak az jelentene, ha ennek vagy annak a szerzőnek a nézete egyeduralomra törhetne; ha egy másik szerző ugyanazon a fórumon azt a nézetet, ha arra szorul, nem igazíthatná ki, higgadtan és tárgyilagosan, sőt, ha nem adhatna maga is iránykereső hangot, éppúgy fölkészülve a higgadt és tárgyilagos kiigazításra.

 

*

 

Ettől a tisztázástól én nyugalmat remélek. Biztonságot és erőt, egyetlen magyar irodalmunk olyan kiteljesedését, amely elhárítja, hogy a világot járó baljós felhők – ne hunyjuk be szemünket – megpróbált földünkön csak árnyékukat is megjárathassák.

Ennek a szóértésnek van forgatható szótára. Másfél-két évtizede gyűlnek címszavak kötetekbe, hadd emeljek le a polcról csak egyet, a legutóbbit, melynek címe s mondanivalója: szocialista kultúra – közösségi ember. Fejezetei szinte állomásként idézik azt a türelmes erőfeszítést, amellyel szellemi életünk területein az okos józanság úgy biztosította a szocialista fölényt, hogy abban a fölényben az igazi érték legyen az erő. Sebeket gyógyított, nem hamar kúrálható, elmérgesedett sebeket, hovatovább az alkotó munka irigylésre méltó légkörében. Le kell győznöm hiúságomat, hogy látszatához se kerüljek a felfelé bókolásnak? De hiszen az ügyről van szó, annak szolgálatáról: arról a szemléletről, amely úgy jelöl irányt a nagy emberi célok felé, hogy annak követésében – minden magyar művész egyetérthet. Írók is, pedig akiknek ez a szolgálat volt a gondjuk, azoknak a legnehezebb dolguk azokkal volt, velünk. Kikkel keservesebben: a népiesekkel? az urbánusokkal?

Idézzem föl csak a legelső keserves leckét, amit ez a szolgálat rájuk rótt, első találkozásunkat 1957 tavaszán. A népiesek két fő városdöntője – Németh László és szerénységem – lerázhatatlanul instanciázott a legfelsőbb helyen olyan írók mentesítése végett, akiket a köz- s egyben balhiedelem urbánusoknak osztott be, élükön Déryvel, Zelkkel. Hogy Déry ma hol tart az urbánusságban, azt megtudandó, sajnálom a pénzt egy távolsági telefonra, a Tamáshegyre; de hagyom sorsára Zelket is: az urbánusok bekerítő gyűrűjében is, immár ősz fürtökkel, megingathatatlanul vallja, hogy a világ közepe a Szatmár megyei Hiripi és Homoród nevű községek közt keresendő.

Reménykeltésül végzem mosolyogva.