Betegszobában

A betegszoba hirtelen emelkedni kezd, mint a lift –   fakír-varázsból kelt torony! Béna a test, de jár a szem hova csak vágy és gondolat szállt   páros szárnnyal egykoron. Nyult már felhőkig a szoba, de még   tovább magasodik. Lát a beteg Időben is: létkezdeti határokig. Tisztul, mint ködtől a mező a múlt,   mely termi a Jövőt, rajta a Terület s a Nép, mikből a   Haza egybenőtt…

 

De folytassam prózában inkább, kevesebb nagy kezdőbetűvel.

A haza fogalma két elemből tevődik össze: a táj és az ember; vagyis az ország és akik lakják. Az anyanyelvi nemzet fölfedezéséig mindenütt az előbbi húzza le a mérleget.

A Rómából hazavágyó Du Bellay csak a Loire-t emlegeti, s nem a Loire-mentieket; Huszt várában Bornemisza Péter Budát siratja vissza, s nem a budaiakat. Jó időbe telik, amíg a Szülőföldem szép határá-ban, az Aranykalásszal ékes rónaság-on megjelenik a szülő és szerető mellett a honfitárs, a tájjal egyenlő vonzású emberközösség.

Irodalmunkban a két elem a reformkor elején keresi az egyensúlyt, szinte szemmel látható mérlegjátékok során. Legkínálkozóbb példa, ha a korszak két legáthatóbb, legzordabb pillantású szellemi emberét, Berzsenyit és Kölcseyt párban magunk elé léptetjük, mégpedig ezt is, azt is a maga leglényegsűrítőbb, legmáighangzóbb verséből. Berzsenyinek van szava az ország – az egykori védővár – lakóiról is. „Undok viperafajzatok”, „rút szibarita váz”, így válogatja a honfitársaira a szavait. (Ne nyeljük le a megfontolt sértést azzal, hogy csak a nemességre értette, mert hisz nyelvet s „bajnoki köntöst” addig és akkor csak az cserélhetett. Prózai munkájában Berzsenyi a parasztság romlásáról, s mezei szorgalom magyar állásáról éppily keserűeket mondott.) Kölcsey még keservesebbeket ír le épp azáltal, hogy az ő számára a haza még jobbára a táj. Hogy a Zrínyi második éneke nem Zrínyi koráról szól, hanem Berzsenyiéről, legföltűnőbben a csaknem közös szóhasználat mutatja. A Zrínyi-korabeli haza Kölcseynél is erőd: lakóinak neve: kígyó, féreg, rút szennye az emberi nemnek. Arcpirítóbbat nemigen csaptak még nemzet szemébe annál, ami a vers összefoglaló szakasza. Kölcsey itt már teljességgel csak a tájra gondol, annak a jövője foglalkoztatja. Iszonyút mer papírra vetni: „Szebb arcot ölt e föld kies határa”, vagyis derűsebb lesz az ősi szállás, ha majd ti, méltatlanok, letisztultok róla.

Két vállánál fogva látni nem akarót ráz így meg az ember. Nem kétséges, Kölcsey ébreszteni akar. De ébresztés ez még? – nekem erre támad gondolatom s aztán arra (nem először): milyen fokig szabad tudatni válsága tüneteit a válságba-jutottal; mikor lesz a vállrázásból földreterítés, vagyis meddig használunk, s mitől fogva ártunk az igazságunkkal még jóakaratúan is? Kölcsey egy életművel vált jogot a kemény szóra. De adja csak ki a tollam, ami még a haza két eleméről van benne.

Ady versei alapján az idegen Magyarországot tengerparti országnak képzelné, mégpedig fjordokkal: egymást váltja rímei közt a vitorlás, a hajó, a „víziszekér”, a fárosz, a köd, a libegő láthatár. De mindez keret: ebben a keretben nyüzsög a nép, a jelenvaló éppúgy, mint a múltbeli, sőt az eljövendő.

Babits nemcsak ihletetten, azaz tudata mélyén kötődött a hazáról szólva rendkívülien a földrajzi helyhez. Mint annyiszor, elhangzott egyszer társaságában is: milyen kár, hogy Bengeduz népe a nagy nekiiramodását a Kámától nem lökte még legalább ötszáz kilométerrel tovább délre. Hozzámosolyogta-bólintotta mindenki itt is a maga igenjét, csak ő nem. Neki, Babitsnak, elszakíthatatlanul szent volt ez a rög. – Tizenkilenc őszén te is azt mondtad: inkább Tasmánia, mint az akkori magyar holnap. – Akkor sem tudtam volna megcsinálni.

Földtelenek, háztalanok, pusztáról pusztára hányódó (urasági önkény dobálta) hontalan cselédnépek közt ismerkedve a „szent rög”-gel, nekem a haza messze mindenekelőtt a nép volt; a verejtékező, nélkülöző nemzet. Ezt gondolkodás nélkül követtem, sőt – ha erőmből telik – vezettem volna egy derűsebb Kánaánba földrajzilag is. Hány ilyen tájból szívott irigységet még kamasz szomjú szemem ezernyi kilométerre is a „szülöttem-föld”-től! El tudtam volna képzelni arra is, és hány helyen egy magyar nyelvű hont.

Bámultam Petőfit, aki az érzelmeknek olyan egy fészkébe bírta ültetni, s mindvégig (mindenek ellenére) melengetni az Alföldet és az alföldieket. A táj és a nép imént emlegetett viszonyában övé a legtökéletesebb magyar szintézis. Miért? Nem kérkedés már messzehatóan kimondani leíró versek dolgában a szakma értőinek régi véleményét: a világirodalom mutathat hozzá hasonlót, őt fölülmúlót nem. Ez mondható néppárti verseiről is.

Vörösmartyt már másképpen bámultam. Az ő ifjúkori nagy tájélményéről személyes élményem van nekem is.

Gyermekagyam képszolgáltatásának jóvoltából számomra a Völgység – a Tolna megye belső része – változatlanul egy liliputi Svájc, meredek tölgyeseivel, fenyveseivel, mindig zöld völgyeivel, embermércéjű, mert fulladás nélkül meghágható csúcsaival, szőlők és gyümölcsösök kerítette ápolt falvaival. A romantikában minden haza tündérföld. A magyar tündéri haza Vörösmarty leíró részleteiben emelkedik föl – a Völgységből; a vers háttér-díszlete újra s újra innen szalad be. Az eszményi haza földi tája még a férfi képzeletében is a Perczelek lakta Bonyhád és Börzsöny, ahol az ifjú nevelő a falvak során át nem hallhatott népet magyarul beszélni. Tanítás, prédikáció, faluvezetés még az én cseregyerek-koromban is teljességgel németül folyt. Svájci távolságúan más világ volt ez, mint a pusztai, a „hazai”; egy háborítatlan autonóm terület. Vörösmarty a népet, mint a haza tartozékát, művelődése menetében, olvasmányai – az irodalom és a történelem – révén látta meg. Én az országgal lettem így.

Ma már rég Kánaánt sem keresnék másutt. Föladom a régi vitában vallottakat; nemcsak visszakozom, de teljességgel Babits álláspontjára vonulok át. Hadi jog és hadi következmény cseréltetett már népekkel országot. Előzte mindig vérözön, követte könnyözön. Volt vajon eset, amikor a tömeg az ősi földet önszántából egyszerre, egy csapatban hagyta el? Még a „békés” elvándorlások mögött is ott a hajtó korbács: vallási türelmetlenség, kenyértelenség. Országok kisebb-nagyobb csöppekben folyatták ki élő tartalmukat, bennszülötteiket. Ez nem mindig jelentette eltűnésüket. Voltak szívós, életerős diaszpórák, amelyek az ősi földtől elszakadtukban még külön szellemi arculatot nyertek, sajátos műveltségi kört, mint az ókorban szétszóródott népek. Mások az anyaországgal való érkapcsolatban tartották fönn magukat, mint a legújabb korban, mondhatni, minden öntudatosult néptöredék. Kevés volna magyarázatul, hogy az egymástól távol élő csoportoknak ezt a tudatosodását az érintkezés jobb lehetősége: a híradó- és közlekedési eszközök tökéletesedése okozta. Van mögötte mélyebb – innen nézve fájdalmas, onnan nézve vigasztaló – tünet. A 19. század szent hiedelmei közé tartozott, a legjobbak hirdették, hogy a társadalmi fejlődés természetes következménye mindenféle vallási, faji, anyanyelvi elfogultság föloldása. Ám ezek a szenvedélyek még ma is oly mértékben és oly fokon gyötrik az emberiséget, hogy föllobbanással riasztgatnak mindenfelé.

Természetes ellenhatás, hogy az egy ürüggyel megkínzottak egymáshoz szorultak, a közös fenyegetés alatt állók közös körbe kívánkoznak. Ha volt korszak, amikor a pátria csak az országot jelentette, s a hazához való ragaszkodás független volt a nyelvtől, íme, itt az új jelenség: az országtól függetlenülő haza a pátria nélkül is élő patriotizmus (amely nem tévesztendő össze persze az ugyancsak létező, ezzel szemben álló jelenséggel: a náció nélküli nacionalizmussal).

Mindennek tárgyilagos, szenvedély mentes megvizsgálását, ha nem sürgető feladatai közé teszi a szellem embere: elmarad a kortól, hivatásmulasztást követ el. Mert a szintézisnek megvan ugyan az alapterve, a marxizmus nagy tételei között, de ez nem fölmentés, hanem épp kötelezettség a helyenkénti alkalmazáshoz. Szellemi életünk nem tartózkodhat, és ma már nem is tartózkodik attól, hogy e kérdéskörben – az ma a tudósi szó – megközelítéseket végezzen. Helyzetünk – az európai arányszámot tekintve a legnagyobb diaszpórát ma a magyar anyanyelvűek adják – ambíciókeltő munkát kínál. Minden adottságunk és föltételünk megvan ahhoz, hogy tapasztalatainkat, amelyeket közvetlenségük hitelesít, példás tárgyilagossággal tárjuk elemzésre.

Hagyományunk, hogy ne legyünk részrehajlók. Kölcsey és Berzsenyi következtetéseit, a szigorú hangot el-elutasítjuk; de nem a szigorú tekintetet, a metsző önvizsgálatot; az igazság az, hogy már iskolásként erre – s nem öntömjénezésre – kellett nevelődnünk. Érettek vagyunk, hogy ezt a vizsgálódást a nemzetek közelítését segítve végezzük el.

Testünk a legsajátabb magántulajdonunk, s így el kell ismernünk a nők jogát, fogadnak-e új életet a testükbe, vagy nem. Teljesen tőlük függ, hogy nemmel vagy igennel válaszoljanak. Ám a kérdés kiterjeszthető úgy, hogy a válasz ne egy pillanat véleményét foglalja magába, hanem egy életét.

Némely külföldi statisztikák tapasztalata ugyanis azt mutatja, hogy ugyanazok a nők, akik terhességük kezdetén szenvedélyesen utasították el, hogy gyermeket szüljenek, ha valamiképp mégis megszülték, egy-két év múlva nagy többségükben már szenvedélyesen ragaszkodnak hozzá; tíz év múlva még inkább; s húsz év múlva azt vallják életük értelmének.

Ekkor már nem lehetne elvenni tőlük a gyermeket semmi áron, még gazdag örökbefogadással sem.

Már nem kárhoztatják a körülményt, amely az élet iskolapadjaiba vezette őket.

Azt jelenti ez vajon, hogy nem vagyunk teljhatalmú gazdái saját sorsunknak?

Nem lehetünk; a sors tartozéka, hogy fordulatait nem látjuk előre.

Mindez nem azt akarja sugallni, hogy a nőket valami iskoláskorúságba hátráltassuk vissza.

De jelenti azt, hogy életünk legegyénibb döntéseiben is van része annak a szándéknak, amely az egész emberi faj életét irányítja. S ezt helyeselve, egyéni életünk jó irányát is helyeseljük.

Vagyis egyéni érdekünk nem mindig az, amelyet a kérdés első körülményeinek hatása alatt annak látunk.

Az emberiség messzebb lát bennünket, mint az ember.

 

*

 

Szeptember első napjaiban könnymaszatos arcú, kelletlenül lépdelő, ha ugyan nem toporzékoló nebulókat vezettek – rángattak – az anyák az iskola felé.

Elsőosztályosokat, akik nem önszántukból ültek be a padba.

S volt csak egy is közöttük, aki évek múlva felrótta volna, aminek akkor oly kelletlenül engedett?

Megszámlálhatatlan a helyzet, amikor életünk egy-egy elhatározó kérdésére nem életünk egy pillanatában van módunk megadni a helyes választ: a véglegeset, amelyet az idő is főbólintva igazol.

Süt – még ma is – bőrbársonyozva a nap. Estig fog sütni, az időjelentés szerint. Egy napi program! És ha csak egy óráig fog így sütni, ahogy itt az erkélyen a sárgászöld gyümölcsfák fölött ebben a percben élvezem, csaknem oly önfeledten, mint a garázsajtóban a hátán heverő macska! Közeleg az állati lét; az öregség „derű”-je! Igen, az idő áll, ha csak egy percre is.

Ilyen percek kapcsolják ki az öregekben a veszély érzetét, s távolítják szinte a végtelenbe a halált. Mert egy ilyen perc üdve – hasonlóan a ragály elleni védőojtásokhoz – egész napi feledtetésre, zsongításra is elég könnyebbséget áraszt belénk.