Ahol a hárfa a nemzeti címerVálaszoljak én is, melyik számomra a legszebb Petőfi-vers? A legmagasabb röptűt, a legszebb ívelésűt nevezem meg. Itt, ebben a díszkertben, Dublin tengerparti sétányán is el tudom mormolni; diákkorom óta semmit nem kopva él emlékezetemben. Már a nyitánya, milyen teli lélegzet!
A kelták valóban eltűntek, emberi történelmünknek tán legrejtélyesebb népeként. Voltaképpen csak azt tudjuk róluk, amivel tartozunk nekik: amit ránk hagytak. Jóval megelőzve a rómaiakat, már négyezer évvel ezelőtt Európa-szerte hatalmas kővárosokat építettek, ősközösségi rendszerben éltek; világraszóló fejlett fémiparuk és kereskedelmük volt. A magyar föld – szűkebb hazám, Tolna megye is – bámulnivaló műkincsként dobja ki – és rejti tovább is – egykori alkotásaikat. A szellemtörténeti ásatás a Trisztán- és a Grál-mondakörért hajt főt nekik. Kisázsiától a brit szigetekig nagy összefogó műveltség a birodalmuk, nem hadvezéreik, hanem papjaik, a druidák, és költőik, a bárdok irányítása alatt. Bukásuk csaknem oly rejtély, akár fölívelésük. Nem erősebb, csak erőszakosabb ellenfelek végeztek velük, egyenként ragadva el területeiket. Caesar rövid kardja már csak a kegyelemdöfést hozta. Nyelvük is eltűnt, illetve három messzi sarokban vegetáltatott; a kontinensen, a franciaországi Bretagne-ban, a Csatornán túl pedig Skóciában és Írországban. Ez utóbbiakat egy ideig összefűzte a legyőzöttek közös sorsa. Aztán épp ennek folyamán kerültek szembe egymással. Az 1641-ben kitört s tíz évig vívott szabadságharc leverése után az angolok a katolikusoknak megmaradt Írországot protestánsok tömeges betelepítésével akarták lelkileg is magukhoz idomítani. E szerepre Cromwell főleg a skótokat vélte alkalmasnak. Kiket lehet legvadabbul összeugrasztani, akár vélt ellentétekkel is? A testvéreket. Az ír föld háromnegyed része angol nagybirtok lett. A harminchat év múlva kitört újabb forradalomban a katolikus nincstelenek leveréséért már minden újonnan jött, minden protestáns együtt harcolt. Így alakult ki egy újfajta nemzeti ellentét, amiközben az új nyelv, az angol, itt is, ott is csaknem általános lett. Cáfolatául az épp akkortájt terjedő megfogalmazásnak, hogy nyelvében él a nemzet.
*
A két város, a két hatalmas műveltség közül, melyeket a tengerek árja benyelt, csak a görög tornyok ormai merednek ki a vízből. Őskelta irodalmi emlék alig maradt ránk. Bármily jelentős lehetett a bárdok társadalmi szerepe, s így nyilván alkotóképessége, műveiket a keresztény műveltség hullámrohamai oda sodorták, ahová minden pogány költészet népre is ható termékeit, így a mi ősmagyar igriceinkéit is. A vak Homérosznak nincs társa, a vak Osszián személyében sem. Osszián alakját, semmi kétség, a skót James Macpherson teremtette meg a 18. században. Elsietettnek érzem mégis a szót, mely Macpherson művét hamisításnak bélyegzi. Árnyaltabb kifejezést kell keresnünk. A hamisító nyerészkedni akar, rossz anyagok tehetségtelen keverésével. Macpherson (ahogy némileg a mi Thaly Kálmánunk is) adakozni akart, jó anyagot kevert, nem közönséges tehetséggel. Összegyűjtötte a skóciai nép még kelta korú énekeit és „csacsogásait”, majd a maga képzeletének anyagával fölhígítva-fölfrissítve a kortársai számára is élvezhető egységes életművet bocsátott közzé, modern angolul, de a 3. századi kelta világ modorában. Tradíciót teremtett egy tradícióját elvesztett népnek. Nagyobb körültekintéssel hasonlót mívelt a finn és észt néphagyományokból nemzeti eposzt, Kalevalá-t szerkesztő Lönnrot Illés is. Miféle lelki szükséglet ez? Mintha a nemzetek – különösen a szétszórtak – a múlt tükréből akarnák kiolvasni a jellemvonásaikat. Ne hárítsuk el egy kézmozdulattal a föltevést. Alkotó évtizedeinek javával szolgálta még Arany János is ezt a hiedelmet: Európa évszázados gyűlöletének torz rajzaival dacolva festette meg holmi igazi, mert első magyar királyként – Ferenc József ellentétéül – Attila képét. Írt verset ő is a vak kelta királyfiról. Mert „bedőlt” ő is Macphersonnak? Batsányi, Kazinczy, sőt Herder és az egész német Sturm und Drang nyomán. Az Ossziánt nem úgy kell nézni, hogy „hamisítvány”-e. Hanem hogy lám, még zavaros adatokkal is mire képes a költői szó, a teremtő ige, ha elevenre tapint. Macpherson nem ilyen vagy olyan eposzt akart nyújtani egy elnyomott népnek. Hanem tudatot, az ellenállásra. Az elnyomás ellen akkor az egyetlen tartó keret a nemzeti érzés volt. Macpherson a nemzeti tudattal osztálytudatot adott egy népnek; olyannak, amelyet már nemzeti állítólagos fő ismertetőjegyétől, eredendő nyelvétől is megfosztottak. Vállalkozása pedig nem volt sikertelen.
*
A hajdani kelta népek utódai közül egynek sikerült úgy-ahogy megvívnia különös szabadságharcát az angolokkal szemben. Az íreknek. Akik csaknem teljesen elangolosodtak. Ismerjük a történetet. A megnyilatkozásaiban nemzeti mozgalom, a Sinn Fein, egyre inkább szociális tartalmat kapott. A Sinn Fein magyarul leghívebben Széchenyi híres – egykor bemocskolt – szavának felel meg: Egyedül vagyunk. A belfasti dokkmunkások, majd a dublini villamosmunkások hónapokig tartó sztrájkjai vittek bele vért. A nemzeti függetlenség legádázabb ellenzői az észak-írországi angol földbirtokosok és tőkések voltak. A szociális ellentéteket az első világháború katonai intézkedései sem csillapíthatták. A Sinn Fein-mozgalom 1919 januárjában megalakította az IRA-t, az Ír Köztársasági Hadsereget, és háborút kezdett Angliával, Eamon De Valera irányításával. Az ország elszakadt Angliától, önálló lett olyannyira, hogy a második világháború alatt, puszta dacból semleges maradt, sokat föladva a hajdani osztályharcos álláspontból. Az északi, a hajdani protestáns betelepülés azonban változatlanul a brit birodalom része. Ott izzanak ma is a harcok. Látszólag és néven nevezve protestánsok és katolikusok között; valójában – sokkal mélyebb – mély társadalmi és nemzeti ellentétek miatt.
*
Az első független „kelta” állam nem kis részben egy vak énekesnek köszönheti létét. Ezt az államot ma egy világtalan férfi irányítja. Az Ír Köztársaságnak, hivatalos kelta nyelven a Poblach na h’Éireann-nak élén egy olyan politikus áll, aki tizenöt éve vak. Abban a megbecsülésben részesültem, hogy kezet szoríthattam, sőt poharat koccinthattam vele, mint egy tisztelgő kis írói együttes tagja. Amikor az aranybetűkkel is ékes meghívókártyán az elnök házigazda neveként azt olvastam: De Valera, azt hittem, hogy a fiát vagy unokáját fogom látni annak a szabadsághősnek, akinek legendás tetteiről már diákfővel annyit olvastam az újságokban. Nem, ő maga volt, Eamon de Valera, aki 1919 áprilisának azon a nevezetes napján elsőként nyitott tüzet egy háztetőről az „évszázados elnyomók” fegyvereseire. Most, nyolcvankilenc éves korában is szálegyenes, magas, sovány férfi. („Igazi angol?”) Karjánál fogva egy segédtiszt vezeti be a választékos egyszerűségével ízléses fogadóterembe. A világtalanok éberségével figyel a hangra, azaz arra, hogy milyen irányba fordítsa arcát, mikor merre nyújtson kezet. A szó után, hogy „Ah, Magyarország!” elismerően bólint; föltehetően még Kossuth emlékének. Folyik a beszélgetés mindenről, csak arról nem, hogy az ország északi határain a háztetőkről ma éppúgy golyók süvítenek, mint jó félszázada. A beszélt angolt csak töredékesen értem. Így jobbadán a szívélyes mosolyok és kölcsönös főbólintások tudatják velem, hogy a szőnyegen forgó irodalmi és művészi kérdésekben semmi eltérés, semmi összeütközés. Sima háttérre festve vagy vésve, magában álló tizenöt húrú hárfa: az Írország – Eire – címere. Ez fogadott az egyszerűbbnek már el sem képzelhető elnöki rezidencia előcsarnokában, ez már a kapunál. A hajdani bárdok zeneeszköze. A fogadóteremből hatalmas, de ugyancsak egyszerűségével lenyűgöző parkra látni. Ott is, mint mindenütt, az utak szélén is: pálmák, délinövények. Dublin északabbra fekszik, mint London, de az ország éghajlata földközi-tengeri. A sziget nyugati – legszelesebb, legvédtelenebb – partvidékét egész hosszában, közvetlenül nyalja, meleg állatnyelvként, a Golf-áramlat. Az ország így a fagynak és a hőnek szüntelen összesistergése, a meleg győzelmével. Ilyesmi folyhat az embereiben is. Igen sok köztük a spanyol eredet. De Valera neve is az. Az 1588-i nagy angol–spanyol tengeri csata után a legyőzhetetlen Armada legénységének egy töredéke az ír partok felé úszott úgy, ahogy tudott, a hajóroncsokba kapaszkodva.
*
Harcolnak és hallgatnak, ez a benyomása meghittebb, sőt a barátinak mondható együttesekben is. Nem puszta szójáték, hogy az igazi – az angoloknak tetsző – angol irodalmat az írek mívelik. A szatíra és társadalombírálat terére mindenesetre óriásokat küldtek, Swift, Thomas Moore, Shaw, Joyce, Beckett. Azt véltem, értik a humort, a sötétet is. „Ír ír?” -kérdeztem szívélyes első vendéglátóm nejétől, azt értve, igazi ír-e. Aztán az igenlő válaszra: „Melyikek közül? Akik lőnek vagy akikre lőnek?” A pillanatnyi csöndből, amely után más tárgyra tért, megértettem, hogy tapintatlan voltam. Az egyetem díszebédjén elolvastam jobb oldali asztalszomszédom ültetőcéduláját: Professor Otway-Ruthven, Dean of Arts. A dékán-professzorasszony tökéletes történész is volt. A vallásháborúk Erdélyének minden kis fejedelméről tudott. Gyanúm beigazolódott: most protestánssal ürítettem poharat. „A dolog bonyolult” – felelte, miután hozzá most már a lehető legtöbb tapintattal fordultam az érdeklődő idegen idevágó kérdéseivel; és taglalta tovább Bethlen Gábort.
*
A dolog valóban bonyolult; alapjában tetszik ellentmondásosnak – felületesen nézve. Igaz a tétel, hogy a társadalmi harcokban nélkülözhetetlen a nemzeti keret; hogy minden szabadságok elseje a nemzeti szabadság. De éppoly igaz az is, hogy a világ nemzetei egyre nagyobb egységbe kívánkoznak, szélesítik kereteiket; integrálódnak. A fejlődés útja megvédeni és fölvirágoztatni az elnyomott kis népek nemzeti életét, így elsősorban nyelvüket. De honnan jő és hova visz az a – ma még alig tisztázott – ösztön, mely egyszerre csak kisebb-nagyobb közösségeket arra bír, hogy rég elfogadott kereteikből kitörekedjenek, rég elfeledt nemzeti jellegeiket fölújítsák? Egyéni mivoltunkban vagyont s esztendőket adnánk egy-egy világnyelv tökéletes birtoklásáért. S íme, milliós tömegek önszántukból föl akarják cserélni azt a világnyelvet, amelyet már évszázad előtti őseik használtak azzal a vaskos idiómával, amelyet évezredek előtti eleik beszéltek. Az utcatábla mind kétnyelvű, elsőül kelta. Az utóbbinak egy-két betűje eltér a latinostól, azt külön meg kell tanulni. Kétnyelvűek a hosszabb szövegű útmutatások és útjelzések. Már a repülőtéren, a városmutató táblán ezt betűztem ki: Baile Atha Cliath. Ez írül Dublin. Illendő – már-már tanácsos – a levélborítékra is ezt írni. A nemzeti öntudat legsűrűbben állítólag épp az alsó néposztályokban csap át nemzeti türelmetlenségbe. Van ennek magyarázatára is dokumentum. Idézzek csak egyet, egy épp most lapozott könyvből. Maurice Gorhamnek ebben az Írországról szóló könyvében, illetve képalbumában – Ireland, from old photographs – az első képen öt személy látható. Egy velünk szemben haladó fiatal anya; bal karján jókora füles kosárral, jobbján kendőbe pólyált csecsemő, fején hatalmas véka, telepúpozva hulladék tűzifával; háttal hozzánk keménykalapos férfi távolodik. Ezzel szemben két kisiskolás korú fiú, mindkettő mezítláb. Akár az akkori Angyalföldön. A kép aláírása: Dublini utcai kép a századfordulóról. Kölcsönkaptam a könyvet, egy közkönyvtárból. Előttem mások is lapozták. Nyilván nem oly higgadtan, mint én, mert valaki ezt írta ceruzával a szöveg alá: És közben odaát?! Legalább félszázaddal előbbre voltak, bizonyos.
*
Mindebből, hogy népek – nemcsak itt, Nyugat legnyugatibb pontján, hanem civilizációnk keleti felén is – szájizmaik gyötrésével avult fóliánsokból tanulnak újra anyanyelvet: nagy veszély olvasható, s így előtte nagy tanulság is. A flamand nemzeti mozgalomnak is volt egy író által talpra állított legendás alakja: Eulenspiegel. Nem flamandul, hanem franciául De Coster írta. Az anekdota szerint, midőn szemére vetették, hogyan nyilazhatta a franciákat éppen ő, aki csak franciául tudott, ezt felelte: Mert az anyanyelvemet is elvették. |