A „Sorsproblémák”-ról

Kedves Barátom!

Köszönő levelemben – legutóbbi könyved kitüntető elküldéséért – nem az udvariasság íratta velem, hogy a hozzád hasonló vitatársnak a találatai is erősítik az embert; megnyugtatják afelől, hogy még ellentétes gondolatoknak is lehet nemcsak ütközése, hanem – cseréje. Azt írtam, ha jól emlékszem: okfejtésed lendülete akkor is meghódít, ha nem fegyverez le. Mert hisz tisztítja a szellemi légkört (amire a világ ma ugyancsak rászorul): még a cáfolható gondolatoknak is világos, bátor – sandaság mentes – kifejtése! Köszönő levél nem kíván választ. Az enyémet te arra érdemesítetted. Ki fog derülni, hogy nem kérkedés másoltatja ide leveled egy passzusát: „…Teljesen eltekintve az én írásaim mivoltától – lelkesen fogadnám a vitát; akár írásban, akár alkalmilag élőszóval, személyesen. Kivel volna érdemesebb erről a komplexusról ( akár személyesen, akár tárgyi oldaláról, legjobban: mindkettőről) vitatkozni, mint éppen veled?”

Kivel tudnám én néhány nyugtalanító komplexusunkat megnyugtatóbban tisztázni, mint éppen veled?

Szellemi életünk hatvanhat évének bírálata csaknem hétszáz lapon egy kortárs tollából, ez új könyved, a Magyar irodalom – magyar kultúra.

Kortárs írót bírálni voltaképpen: jóslat. Adottságai kitapogatása után én, a bíráló, cselekvésbe fogok és ábrázolom az ezúttal nem cselekvő, hanem tűrő alkotónak, a páciensnek lehetőségeit. Figyelmeztetem, hogy mit erősítsen, mit fojtson el magában, hogy az legyen, amivé szerintem – megérzésem szerint – válnia kell.

Örömest részletezném, milyen rangban állsz te a világ szeme előtt az európai nagy irodalmakban végzett ilyen cselekvő bírálatok: tudós kitapogatások és lelkes tanácsok révén. De hát levélbe nehezen illik az ilyen. Nem egy nép tőled, a hozzánktartozótól kapta meg szellemi élete jellegzetességének leírását, majd a jellegzetességnek – mert önmagában az még nem érték – az alakítására szolgáló tanácsot. Tudjuk, hogy az első világháború végéig a német irodalom majdnem annyi joggal – ha ugyan nem többel – tarthatott rád igényt, mint a magyar. Pályádnak az 1918–19-es idők adtak végleges irányt. Ám merő véletlen volt, hogy ezekben az években itthon voltál, itt lettél cselekvő részese is a század nagy forradalmi mozgalmának.

Könyved előszavában szerényen, szinte elrejtve tudatod, hogy 1945-ös hazatérted sem véletlen, hanem „tudatos választás volt a német nyelvterület konkrét ajánlatával szemben”. Ismerjük ennek értékét. Ezt tudva, reméltük tőled a magyar irodalom jellegének kibontását.

Új könyvedben erre is van válasz.

De hát lehet-e egyáltalán a magyar irodalomnak a nagy irodalmakhoz hasonló karakterisztikonja? Egész szellemi életünknek sajátossága?

Volt erre több ajánlat is. Az a fajta ingajárás Nyugat és Kelet közt, melyet Ady a „Komp-ország”-gal határozott meg. S amely körül azt a lehetséges félreértést kell elhessenteni, mintha az a komp jelentős értékcserét is végzett, onnan ide, innen oda. Nem; az csak járt, illetve hányattatott a saját menekültjeivel. Merült föl hasonlat az egyszerű anyagú, de jól melegedő tégelyről, melyben az emberiség egy-egy korszakának minden íze gyorsan egybefő, csak itt élvezhető különlegességé. De ez áll Kelet-Európa csaknem minden országára. Hogy a nyelv megőrzője s fejlesztője a nép lévén, a kifejezendők is jobban óhajtják a néptömegek visszhangját, mint például Angliában. De nem másként, mint Boszniában vagy Grúziában. Hogy – százados állami élet híján – még a nép kívánta törvények is szinte romba íródtak. Mint annyi más önálló törvénykezés nélküli honban.

Arra a jellegzetességre, amelyet én mindennél sajátlagosabbnak érzek, s éreztem ösztönösen már kezdettől fogva, te magad is többször rátapintasz, ugyancsak már ösztönösen is. Öröm újra olvasni azokat a mélyreható, ma is eredetien kitűnő tanulmányokat, melyekkel Adyt és Móriczot üdvözölted már föllépésük idején, magad tehát még ugyancsak ifjan.

Mi a máig ható fölfedezés ezekben az írásaidban? Hogy meglátod és megmagyarázod e két írónak, akiket már akkor nemzetközi tekintetben is óriásoknak nevezel, a magyar kötöttségét, különlegességét: magyar sorsérzését.

S nem megrovóan, mint akkor is, később is, annyian.

Az évek teltével te még világosabban láttál, élesebben fogalmaztál. Ady, a magyar tragédia nagy énekese című tanulmányod 1939-ben kelt, Moszkvában. Idézek belőle: „Herder és Hegel óta mindenki tudja, hogy a költők igazi nagyságát a nemzeti léttel való összeforrottság teszi.” Majd: „A lapos és vulgáris szociologizálás szemében, mely semmivel sem lesz jobb, ha »marxista« frázisokkal kendőzi ürességét, nemzet, nemzeti fejlődés, nemzeti sajátosság egyáltalán nem létezik, csak – szárazon, elvontan, sematikusan skatulyázott osztályok, rétegek és alrétegek vannak.” Azután: „Lenin… Tolsztojt mint orosz nemzeti költőt tartja klasszikusnak: szerinte Tolsztoj mint orosz nemzeti költő jelent egy lépést előre a világirodalom fejlődésében.” Mert: „…a nagy költők jelentőségének titka éppen abban keresendő, hogy legszemélyesebb emberi és írói élményeikben a nemzeti válságok történelmi ellentmondásait fogják át és fejezik ki.”

Mármost milyen nemzeti válság tudata – és mélytudata szinte – tör föl Ady és Móricz (hogy én is csak az ő példájukat vegyem) legszemélyesebb és „legtisztaművészibb” alkotásaiból is? Az, ami már Kölcsey, Berzsenyi versszakaszaiból (hogy hátrább ne menjünk), aztán Vörösmartyéból, Petőfiéből. Az a félelem, hogy a nemzet úgy reked meg a fejlődés útján, hogy rögtön szorul is hátra, kivettetik a népek országútjáról, és szétszóratik, de nem olyan diaszpórára, amely frigyszekrényt visz magával, a hajdani templomból; mert hisz ezt „a Templomot sem építette föl”. Vagyis a teljes, a nyomtalan elpusztulás: a később annyit emlegetett nemzethalál.

Erről a kérdésről, helyesebben ennek a veszélyérzetnek a kérdéséről – általánosabban: az úgynevezett sorskérdésről – Ady halála óta bajos volt beszélni. Nem azért, mert Ady meghalt, hanem mert a forradalom leverése után ezek a tiszta, komoly szavak tisztátlan politikának a frázisai lettek: az alantas „fajvédelmet” szabadították ki az utcára. A százados „sorskérdések” józsefvárosi és budai kiskocsmák nagyfröccsei és kispörköltjei fölött bömböltettek, napi izgatóanyagul. De én mégis bámulom azokat, akik e körülmény miatt, e gondok igaz tartalmától is elriadtak. A demagógia azzal hat, hogy egy résznyi igazságból csinál hazugságot. Mi ez ellen a védekezés? Elválasztani az igazat a hamistól, s az utóbbit épp ezáltal pukkasztani szét.

Örülök, hogy te – ugyanazt mívelve – más oldalról is megközelíted ezeket a kérdéseket.

Mert – ha már a rájuk tapadt legkirívóbb mocskokat lemostuk – mik is ezek a sorskérdések? Nyilván azok, amelyek egy nép történelmében lényegileg a társadalmi rendek változásával sem változnak automatikusan, hanem csak külön erőfeszítések árán; noha csaknem minden ilyen változás hívei a megoldásukat rögtöninek remélik, szinte messianisztikusan (ahogy majd a te példádon is látni fogjuk). Tán a nép helyzetétől, értve: különös elhelyezkedéséből erednek ezek a kérdések, talán lényük más különösségéből. Én ezeket nem is rajtunk vehettem számba, hanem a – mostanában is annyit emlegetett – baszkok között. Európának állítólag egyetlen őshonos népe ez a pireneusi nemzet, környezetében egyedül álló nyelvvel (amely mellesleg mutat a magyarral nem rokonságot, hanem sok hasonlóságot). Évtizedei már tán kézen számolhatók, mert sohasem tudott talpra állni (noha Nagy Károly híres énekű Rolandját, teljes hadával, ők verték le egykor).

A magyar szellemiségnek erről az állandó, századokra visszamenő veszélyérzetéről tudósi taglalás marxista tollból legmélyrehatóbb, a te könyvedben lelhető. „Ennek a pesszimizmusnak írod – ennek a halálhangulatnak – látszólag, de csak látszólag – komoly gyökerei vannak a magyarság nemzeti létében: ez a halálhangulat úgy lép föl, mint a tisztán a maga erejére utalt, a reménytelenül magára hagyott magyarság nemzeti létének féltése.” Nem írok ki többet a többlapnyi fejtegetésből, már csak azért sem: az idézetekben a saját nevemet is többször le kellene írnom: az én, főleg még a két háború közti jegyzeteimet érdemesítetted cáfolataid tárgyául.

Érvelésed veleje az, hogy erre a „pesszimizmusra” nem a magyar népnek, hanem csak a magyar nemesi osztálynak volt oka. Az valóban el is pusztult. Ennek halálhangulata szivárgott át, szerinted, egész irodalmunkba, s hat még a „népi” írók soraiban is. Igen helytelenül; „érthető – írod –, ha a régi Magyarország ideológusai rendjük elkerülhetetlen bukását azonosítják Magyarország sorsával. Erre azonban éppen (idézett szerénységemnek például) semmi oka sincs, és legjobb alkotásaiban nem is kapcsolja össze a két kérdést. Mert mi féltenivalója van egy munkás- és paraszt-Magyarországnak? Ez a magyar nép, az igazi magyar nép éppoly halhatatlan, mint a jugoszláv vagy a bolgár parasztok népe… testvéri közösségben élhet a szomszédos kisebb-nagyobb munkás- és parasztnemzetekkel. Hiszen az ellenségeskedést és vele a nemzeti halál veszedelmet csak a dzsentri Magyarország csatlós-imperializmusa váltotta ki.”

Ezzel szemben itt én világosan csak kettőt állítok.

Vannak népek, országok, sőt világrészek, amelyeknek bizonyos helyzeti vagy örökségi adottságán – ahogy az imént mondtam – a társadalmi változás sem változtat automatikusan, hanem csak esetenkénti küzdelem, különleges odaügyelés és eljárás útján.

Annak idején, mint annyiunkra, rám is nagy hatást tett a Geschichte und Klassenbewusstsein című munkád. Ezt később magad bíráltad meg szektássága miatt. Messianisztikus szektás az, aki a napi égő kérdéseket azzal tolja félre, hogy megoldja azokat úgyis az idő; az Idők megjósolt nagy Eseménye; bibliaszerű Beteljesedése.

Én lennék az első elítélni, ha valaki a magyar nép helyzeti, földrajzi-területi és múltbeli adottságaiból származó kérdések azonnali meg nem oldásáért a szocializmust marasztalná el. De első lennék változatlanul visszautasítani azt az álláspontot is, hogy a szocializmus így hát ne is foglalkozzék külön ezekkel a kérdésekkel, mert ezeket úgyis megoldja majd a kérdések együttes, általános rendezése.

Nem élezem a köztünk támadt gondolati ellentéteket. Hajdani vitánknak kegyetlen bírája lett. Az Idő. Tanulmányodat, mely iskolát csinált, s melyet én nem kis mértékben ennek tudatában taglaltam, 1946-ban írtad. Hamarosan negyed százada. Elegendő, hogy egy várakozás reálisnak vagy messianisztikusnak minősüljön. Elegendő, hogy az adatok tanúskodjanak. Mert most milyen „sorskérdésbe” vágó adatokat tesz elénk az idő? Hasonló problémákkal küzdenek más népek is. De ettől figyelmünknek csak élesednie kell. Hisz van – ennek hatására – máris jó hatású intézkedés. Hazánk újszülötteinek száma, például, a legutóbbi két népszámlálás közt – másodszor írom le aláhúzottan –, hogy nem a szocializmusból eredően, erősen apadt. És most javulást reméltet.

Nincs terem, hogy így mondjam, részletezni a hazán kívüli magyar anyanyelvűek diaszpóráinak csökkenését – frigyláda nélküli – elszóródását. Vállat erre se vonhatunk. Tudhat bármi közösségi érzékről az, aki közömbösen veszi tudtul – tán épp e sorokból –, hogy például minden harmadik magyar a határokon kívül él, s nem egy helyt hátrányt szenved, mert anyanyelvén kívül mást nem ismer? S mi fórum volna fölpanaszolnia ezt – például – Sydney-ben? Nem ide tartozik kifejteni, mennyire visszavetette a fejlődést, hogy az egykor oly ígéretes – nemzeti közösségek – Napóleon hadszervező megszálltsága folytán főleg hatalmi egységekké alakultak. El kell azonban fogadnunk ezt a helyzetet is, az orvoslást nem messianisztikusan várva, hanem a föltételekhez igazodva. Vagyis részünkről oly közösségbe fogni, ott oly módon erősíteni, előrevinni a hozzánk tartozókat (és csak ránk utaltakat), ahogy tanulmányod írása idején mindketten gondolhattuk. Minden szocialista gondolta. A magyar haladás minden híve gondolta és reménykedve várta.

Legfőbb ilyen „sorskérdésünk” okát közösségi életünknek nem meghibásodott működésében látom. Az okok régiek. Mai közpanaszainknak zömét is ide tudnám visszavezetni. Ide tehát az orvoslat módozatainak meglelését is. Egy halom donga a ráillő abroncstól lesz hordó. Egy közösség összetartó szellemi ereje: a szellemi kohéziós erő is. A szellemi élet.

Itt nincs helye sem a hiúságnak, sem a szégyenlősségnek. Helye itt csak komoly fölmérésnek, adattaglalásnak, ajánlattevésnek van. „Sorskérdéseink” megoldhatók. Ezzel a tekintettel kell szembenéznünk velük. A magyarság ilyen fajta vizsgálata nem is egy helyütt tiszteletre méltó komolysággal folyik. Puszta példaként idézhetek szűkebb pátriámnak, Tolna megyének kitűnően szerkesztett napilapjából is, néhány komoly – megoldást kereső – helyzetföltárást. Ez a világszerte növekvő, de nálunk szinte különös helyi jelenségekre mutató öngyilkosságokat vizsgálta.

„Magyarországon a 10–19 éves férfiak közül 1965-ben 488 próbálkozott öngyilkossággal, 1967-ben 743. A negyvenesek korosztályában 388-ról 511-re ugrott a szám. A hatvanéves kortól hatvannégyig 45 emberrel több kísérletezett, mint két évvel korábban.”

„A nőknél rosszabb a helyzet, a 15–19 év közötti női kísérletezők száma 1967-ben 2348-ra emelkedett 1661-ről. A 35–39 évesek közül 958-an ijesztgették környezetüket, vagy éppen komolyan akartak megválni mindenkitől a korábbi 659 helyett. Az 55 évesek esetei is elképesztőek. Náluk 60 százalékos a növekedés.”

„Ijesztő számok, döbbenetes drámák és megannyi kérdőjel. Hogy juthattak ilyen elhatározásra az emberek? Mi okozott ilyen fojtó légkört, ami menekülésre inspirálta őket. Mi az oka, hogy annyian akarják eldobni életüket? Magyar hagyomány…? A történelem? A család? Foglalkozás?”

Akármi, közösségi gond, hogy megszűnjék.

Sokan mindezt az anyagi helyzettel hozták összefüggésbe. Ez csak részben áll. Mert:

„Ha egyes megyék gazdagságán vagy szegénységén keresztül vizsgáljuk a suicidiumot, nem kapunk elfogadható magyarázatot már a század elején tapasztalt gyakoriságra. Hazánk leggazdagabb megyéje Győr-Sopron, Vas és viszonylag Tolna. Legszegényebbek: Nógrád, Bács-Kiskun. Az öngyilkossági mutatók viszont így alakultak: 1966–67-ben: (sorrendiség ugyanaz) 19,9; 18,3; 31,5; 17,1; 45,3. Kutatni az okot tehát mélyebben és messzibbről kell.”

A jelenséget én a közösségi – a nemzeti – tudat működésével kapcsolom össze. Ha ez a tudat jó, az élet működése – a sorsprobléma megoldhatása is – jó megoldást mutat. Volt rá példánk nem is olyan régen.

Sokan csak bajosan tudják elképzelni manapság, amikor ifjú értelmiségeink zömének a vidéki állás afféle száműzetés (indokolhatóan), hogy volt fiatalság, mely tízezerszámra szánta magát tanyákra, pusztákra, kültelkekre, külvárosokba tanítani, orvosolni, igazgatni népet, élethivatásként, tehát még netán nélkülözve is boldogan, mert célt adó közösségben. A népi, a Györffy-kollégiumok korszaka volt ez – Ady, Móricz, Bartók, Kodály hatásának – ez a valóság talajába áthatolt sarjadéka, egy szíveket is mozgósítani tudó irányítás jóvoltából. Ugyanők ezrével mentek nyaranta a szomszédos államokba ingyenes vasútépítés, vízierőmű-csinálás révén is megvalósítani a dunai népek Ady-kívánta egyetértését: begyógyítani a kölcsönösen kapott s adott sebeket. Így rengeteg adatot tudnék fölsorolni arra is: tapintható remény, hogy a nemzeti közösségek egy egészséges nemzetköziség keretében alakuljanak ki. Aztán mindazok a szép szavak is, melyeket akkor reális programként ismételtünk, te is, én is – messianisztikussá hígultak, ismételni fölösleges események hatására.

A kevesek egyike vagy, aki szívósan ragaszkodsz ezekhez a hajdani – messze távlatú – reményekhez. Épp ezért szeretnélek visszavonni a közeli föladatokhoz, a kiindulás föltételeinek megteremtéséhez. Meggyőződésem, hogy a népek nagy közösségének jó megvalósítását a magunk szűkebb közösségének kialakításával kell kezdenünk. Azzal fejezem be, amit már megpendítettem. Föl kell tárnunk, s a mai ismereteink (s tapasztalataink, keserű élményeink) birtokában új vizsgálat alá kell vetnünk népünk sajátos kérdéseit; előbb magunk között, majd együtt azokkal, akiknek ezekhez közük van.

Lehetőséget látok erre. Elmúltak az idők, amikor e kérdéseket a búsmagyarkodás, a hazaffyaskodás körébe utalta a közírói fürge toll.

Könyvednek rengeteg értékét látom. Legáltalánosabb értékeként azt dicsérem, hogy ezekre a fájdalmasan sajátos, de épp ezért sajátosan megvizsgálandó, sajátosan megoldandó jelenségekre ráirányította a marxizmus fényeit is. Ezért őszintén gratulálok hozzá. Ezért várom a folytatást. S példád követését. Irodalmi és szellemi életünk hivatástudóbb közreműködését nemzeti létünk sajátosságainak is a szolgálatában.

Szándékosan kerültem el, hogy személyes ellentéteink – félreértéseink – közül csak egyre is feleljek. Valamit mégis ki kell igazítanom. Azt, hogy nem írtam alá annak idején az üldözött művésztársaink védelmében kelt nyilatkozatot. Éppenséggel én fogalmaztam egyet, Babits Mihály és Schöpflin Aladár társaságában.

Meleg szeretettel köszöntelek, s bámulom töretlen munkabírásodat, emberhitedet. (11)

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

11. A „Sorsproblémák”-ról. Levél – Lukács Györgyhöz. – Lukács György Magyar irodalom – Magyar kultúra c. könyvéről írt tanulmány eredetileg a Népszabadság 1971. február 14-i számában jelent meg, az alábbi szerkesztőségi megjegyzés kíséretében:

A gondok közösek

Megjegyzések Illyés Gyula leveléhez

 

Néhány megjegyzést fűzünk Illyés Gyula leveléhez, pontosabban irodalmi levél formájában írott cikkéhez. Nem először jelenik meg lapunkban olyan írás Illyés Gyula tollából, amelyben fontos igazságok, lényegre tapintó észrevételek, előremozdító szándékok és sugallatok mellett akadnak vitatható megállapítások, polémiára hívó eszmefuttatások is. Ezeket a cikkeket nemcsak azért közöltük, mert Illyés Gyula a magyar irodalom élő klasszikusa, hanem azért is, mert írásainak konstruktív szellemisége – szóljanak azok akár nemzeti múltunkról, akár jelenünkről – a vitatható nézetek ellenére is alkalmat kínál a jóhiszemű eszmecserére, fontos kérdések tisztázására.

Ilyen ez a most közölt levele is, amelyben a gondok egymásutánján áttör a bizakodás, használni akarás, javító szándék s az a hit, amelyben vele osztozunk, hogy „sorskérdéseink” – megoldhatók. S hogy „Ezzel a tekintettel kell szembenéznünk velük”. Különösen fontosaknak érezzük azokat a sorokat, amelyekben a szocializmusra igent mondó költő rátapint a marxista filozófus elemzéseinek igazságaira, kifejezést adva ezzel a különböző gondolati pályákról érkezők egymáshoz közeledésének. A levélben érintett gondok a mi gondjaink is: igyekszünk tenni azért, mindenekelőtt a jó példa mutatásával, hogy a szomszédos, testvéri országok magyar nemzetiségének élete a lenini nemzetiségi politika normái szerint alakuljon; sokoldalú cselekvéssel igyekszünk erősíteni mindazokat a feltételeket, amelyek segíthetnek azokon a bajokon, amelyeket Illyéssel együtt fájlalunk; egyre szélesebb körben folyik az az eszmecsere is, amelynek célja a társadalom különféle összetartó erőinek fejlesztése. De oly nyilvánvaló mindez, hogy felesleges tovább sorolni gondolatmeneteink és érzelmi pályáink közös szakaszait. Annak érdekében, hogy a nézetek minél közelebb kerüljenek egymáshoz, térjünk rá a véleményeink közti eltérésekre. Vita nélkül, jóhiszemű konfrontációk nélkül, nyílt, őszinte, minden sandaságtól mentes polémiák segítsége nélkül nem képzelhető el egészséges szellemi közeledés.

Még egy előzetes megjegyzés: Illyés Gyula mesteri magyar értekező prózájának pontos és árnyaló kifejezéskultúrája közismert és elismert. Illyés tud fokozni, kiélezni, hogy aztán hirtelen – egy lakonikus kijelentéssel, egy mondatszerkezetileg látszólag mellékes odavetéssel – megszabadítsa szövegét a túlhegyezettség veszélyeitől. Ezért engedtessék meg, hogy kicsinyes, szövegrágó polémia helyett a kiteljesedett illyési gondolat megértésére törekedjünk, hangsúlyainak elosztására figyeljünk, s azzal vitázzunk, ha van vele vitáznivaló. Van vele vitáznivaló.

Illyés cikkének egyik vezető gondolata az, hogy – értelemszerűen idézzük – a társadalmi újítók között sok a messianisztikus hitben élő ember, s a kommunista mozgalmat, annak teoretikusait, köztük Lukács Györgyöt is jellemzi ez a messianisztikus hajlandóság. Illyés messianisztikusnak nevezi azt a magatartást, amely a népélet nagy kérdéseinek, a sorsproblémáknak a megoldását „rögtöninek” reméli, „szinte messianisztikusan”, más helyen pedig ezt írja; „Messianisztikus szektás az, aki a napi égő kérdéseket azzal tolja félre, hogy megoldja azokat úgyis az idő…” A fogalmazás pontos, jól értjük, mire gondol Illyés Gyula. Nem is a messianizmus meghatározásában van vele vitánk. Azzal a gondolati tendenciával vitatkozunk, amely a messianizmus hibájában voltaképpen a kommunista mozgalom képviselőit (vagy magát a mozgalmat) marasztalja el.

Jól tudjuk, hogy mozgalmunk különböző szakaszaiban s az előmozgalmakban, a 19. században, mutatkoztak ilyenféle messianisztikus jelenségek, illúzióknak, téves nézeteknek, a valóságos viszonyok nem kellő ismeretén alapuló elképzeléseknek a keveredései. Mutatkoztak ilyen jelenségek a 20. században, 1917 után is, azt a hitet ringatva a forradalmi fegyverek ropogása közben, hogy az oroszországit egyhamar követi a világforradalom. Ami a messianizmusnak azt az oldalát illeti, hogy az alapvető hatalmi és tulajdonjogi változásoktól minden további társadalmi kérdés automatikus megoldását várják, azt megismertük mi magunk is, tapasztalatok nélküli rajongás közepette 1945 után, bürokratikus centralizmussal, voluntarizmussal terhelten 1949 után.

Mindezt tudva sem állíthatjuk azt, hogy a kommunista munkásmozgalom eddigi történetére, s ezen belül az októberi forradalom óta eltelt ötvennégy esztendőre a történelmi lényeget meghatározóan jellemző lenne a messianizmus. De a világtörténelmi pályáról lépjünk be az Illyés által vitaporondnak kínált hazai mezőbe. Illyés nyilvánvalóan azokat tartja messianistáknak, akik – például – azt hiszik, hogy társadalmunk és a szomszédos társadalmak szocialista fejlődése automatikusan megoldja a nemzetiségi kérdést a Duna-medencében, akik azt gondolják, hogy a szocializmus építése automatikusan megszünteti az öngyilkosságba szorító okokat, vagy hogy a népszaporulat emelkedése érdekében nincs szűkség e társadalmi kérdés speciális feltételeinek vizsgálatára-építésére. Könnyű lenne most megismételni az előbbi fordulatot, mondván, hogy vannak és voltak olyan párttagok és pártonkívüliek, akik egy ilyen automatikus fejlődés illúziójába ringatták magukat, s ezzel lemondtak a konkrét, felelős cselekvésről, ám ez a „lemondó hit” éppenséggel nem jellemző az MSZMP-re, államunk politikájára. Igazat mondanánk ezzel, mégsem erről az oldatról közelítünk Illyés megállapításaihoz.

Mi itt arra tesszük a hangsúlyt, hogy a Duna-medencében élő nemzetiségiek, magyarok és nem magyarok szempontjából döntőnek tartjuk, hogy azok testvéri országokban élnek, amelyekben szocializmus épül, s így nem burzsoá hatalmak, kapitalista rendszerek ellentétében, hanem a szocialista országok közötti kapcsolat keretében jelentkezik ez a kérdés.

Nem hisszük azt, hogy az ebből adódó feladatokat a szocializmus egy szimpla automatizmus alapján megoldja, de hisszük és tudjuk, hogy a minden tekintetben kielégítő megoldásnak döntő feltétele a lenini normákat érvényesítő szocializmus. Nincsenek csak egy másik országra utalt népcsoportok egyik szocialista országban sem; egymásra vannak utalva a szocializmust építő népek és nemzetiségek egészükben. S mennél erősebb ennek az egymásrautaltságnak a tudata, annál természetesebben alakul az azonos nyelvet beszélők, azonos kultúrából származók szellemi kohéziója. Nem is szólva – hála a szocializmusnak – a múlt időbe került végveszélyekről, amelyek csak ott fenyegethetnek népeket, és csak addig, ahol és amíg az imperializmus kénye-kedvére ki vannak szolgáltatva.

Nem hisszük azt, hogy a hatalom megragadása, a termelőeszközök államosítása, a mezőgazdaság szocializálása automatikusan kihatna olyan szélsőséges jelenségekre, mint az öngyilkosságok száma. De hisszük és tudjuk, hogy mindez – nagyobb távon – még ennek az arányszámnak a csökkenésében is igazolódni fog.

Nem hisszük azt, hogy közösségi életünk új és tartalmas formái automatikusan követhetik az alapban lezajló változásokat. Sok évszázados közösségi formák felbomlása sem megy végbe tüstént a társadalmi viszonyok megváltozásával, s az újak sem jönnek létre egyik évről a másikra. Sőt, óhatatlan és elkerülhetetlen, hogy az emberek egy része, egy töredéke – átmenetileg – válságba kerüljön. Ezzel tudatosan szembe kell nézni. A speciális feltételek elemzésére, a tényleges társadalmi meghatározások felkutatására, az anyagi, szellemi, lélektani tényezők dialektikájának a figyelembevételére van szükség. De ebben a vonatkozásban is azt valljuk, immár negyedszázad tapasztalataira is hivatkozva, hogy az új típusú közösségi erők kialakulásában döntő ok és feltétel a szocializmus építése, a munkás-paraszt hatalom, amelynek védelme alatt megerősödnek a kollektíva új formái.

Mi a magyar történelmi fejlődés szocialista szakaszára nem azért hivatkozunk, hogy ezzel eltereljük a figyelmet a közvetlen és konkrét tennivalókról, hanem azért, mert meggyőződésünk és tapasztalataink szerint a közvetlen és konkrét elhatározások, cselekvések és számítások az Illyés által említett „sorsproblémák” dolgában is zátonyra futnak, ha elszakadnak az alapvető feltételektől, a szocialista alapoktól.

Ami ezeknek a sorsproblémáknak a természetét, jellegét illeti, tulajdonképpen nincs vitáznivalónk Illyés Gyula szövegével ott, ahol maga is kimondja, hogy ezek a gondok és bajok módosulnak a történelmi-társadalmi változásokkal, bár nem automatikusan.

Amiből arra következtethetünk, hogy e sorsproblémákat ő sem tartja változtathatatlan nemzeti „sajátosságoknak”, amelyek úgy terhelik a népet, mint púp a púpos embert. A cikk az olvasóban mégis azt a benyomást kelti, hogy Illyés töprengése a valóságos jelenségek láttán még nem állít megfelelő erejű gátat e „sorsproblémák” mitizáló értelmezése elé.

Nem tagadva e problémákat, hanem sürgetve a javítás lendületét, szeretnénk hozzákapcsolódni a gondolati gátépítéshez mindenféle nyílt vagy lappangó irracionalizmussal szemben. Lukács Györggyel értünk ebben egyet, akinek több régebbi és újabb megállapítására támaszkodunk e vitában. Ő a magyar századokon végigvonuló veszélyeztetettségi érzésről, halálhangulatról azt írta, hogy ennek „látszólag, de csak látszólag – komoly gyökerei vannak a magyarság nemzeti létében”, s ennek a „látszólag”-nak fontos a hangsúlyozása; „Marx helyesen mondja – folytatódik Lukácsnál a gondolat –, hogy a kérdések egész sora általánosságban megoldhatatlan, ha azonban konkrétan tesszük fel a kérdést, akkor a helyes kérdésfeltevés már magában foglalja a megoldást. Ilyen a magyar költészet állítólagos pesszimizmusa is.” (Magyar irodalom – magyar kultúra, 347. old.) Más az oka és feltétele Kölcsey vagy Kemény, Reviczky vagy Ady veszélyeztetettségi érzésének, halálhangulatának, s ha egyiknél is, másiknál is találkozunk azzal a jelenséggel, hogy általánossá-nemzetivé szélesítik a konkrét okokban rejlő veszélyeztetettséget, akkor ez nem arra szolgál alkalmul, hogy ideológiát fejlesszünk a költői kifejezésből, hanem hogy elemezve megértessük a költői kifejezésben objektívan benne rejlő konkrét okokat, konkrét ideológiát. Király István Ady-monográfiájában a nagy költőt idézi: „Magyar történelem, magyar kérdés, magyar fátum ennyi: néhány száz erőszakos család uralkodott, álnokoskodott, kegyetlenkedett, barbárkodott egész Magyarországon. Ezek kinevezték magukat Magyarországnak.” S helyesen fűzi ehhez kommentárként: „S ezt a fajta »fátumot« nem látta többé elháríthatatlannak a költő. Demitizálva szűnt a hatása is.” (II. k. 673. old.) Erre a konkrét okokat és feltételeket vizsgáló demitizálásra van szükségűnk nekünk is, amikor mai gondjaink megoldását keressük.

Az öngyilkosságok dolgában is.

Tény az, hogy hazánkban magas az öngyilkosságok arányszáma, a százezer emberenként évi 30,8 öngyilkosságból származó haláleset (1967. évi adat) nagyon magas szám, abszolút és relatív értelemben is. 1930–1935 között ennél is magasabb volt az arányszám. Fájdalmas az általunk ismert nemzetközi statisztikában elfoglalt rossz helyünk, noha – tegyük ehhez hozzá – több országban nem publikálják az öngyilkossági statisztikákat, más adatszolgáltatások pedig nem elég megbízhatóak. (Például olyan országokban, ahol a katolikus klérus befolyása nagyon erős, gyakran elhallgatják azt, hogy a halál öngyilkosság következménye, elkerülendő a temetési nehézségeket.)

E súlyos adatok ismeretében sem állíthatjuk azt, hogy az öngyilkosság valamiféle „morbus hungaricus”, vagy akár az egykori Osztrák–Magyar Monarchia lakosainak mitikus szokása; ugyanis az egész monarchiában igen magas volt az öngyilkossági arány. (Hazánkat ma is Ausztria követi a statisztikában.) Dr. Kun Miklós kandidátus, a kérdés specialistája, az öngyilkosságokról írott értekezésében például kimutatta az életkor alakulásának szerepét az öngyilkossági statisztika alakulásában: „Ezeknek az adatoknak az értékelésénél figyelembe kell venni az ország lakosságának korösszetételét is. Az emelkedő korral az öngyilkosságok által előidézett halálesetek száma ugyanis meredeken nő, Így például: 100000 15–19 évesre 13,5 öngyilkossági haláleset fordult elő az 1966–67. évek átlagában, a 20 és 29 évesek között 27,8, a 30–39-es évcsoportban 31, a 40–49 éves korcsoportban 41,8 az 50–59 éves korcsoportban 46,5, a 60–69 éves korcsoportban 51,9, sőt a 70 éves és idősebbek között 75,7.” Más kimutatásokból arra lehet következtetni, hogy a mezőgazdaságban dolgozók aránya lényegesen alacsonyabb az öngyilkosok között, mint az össznépességben. A nagyvárosokban, elsősorban a Budapesten elkövetett öngyilkosságok arányszáma az országos átlag felett, a községekben elkövetett öngyilkosságok száma az országos átlag alatt van. A megyék közti különbségek is óriásiak. Mindebből nyilvánvaló: nem lehet egyetlen tényezőt kiemelve vizsgálni a kérdést; még rangsorolni is nehéz a szomorú statisztikát létrehozó okokat, feltételeket. De valamennyi vizsgálatból arra lehet következtetni, hogy itt sem valami speciális „magyar átok”-ról van szó; nem valami misztikus nemzeti terheltségről, mint ahogy az öregedés, a polgári családi formák lazulása, az urbanizáció sem magyar nemzeti különösség. Az a tény, hogy nálunk viszonylag magasabbra ugranak a statisztikai mutatók, arra kötelez, hogy felkutassuk a speciális motívumokat, és keressük kiküszöbölésük módját. De ezt a „specifikumot” is demitizálni kell ahhoz, hogy valóban hozzájárulhassunk a magas öngyilkossági mutatók letöréséhez. Például ne feledkezzünk meg arról, hogy bizonyos régebbi közösségek és az ezekhez tapadó tudattartalmak felbomlása a fejlődés elkerülhetetlen velejárója, a szocialista sorsfordulat következménye. Hogy aztán megerősödjenek az új közösségek s nyomukban az új közösségi tudatformák. A gyors urbanizáció sok régi közösséget meglazít, ez megbolydít hagyományos egyensúlyokat, némelyeknél az ily módon megrendült tudat katasztrófaérzethez és öngyilkossághoz vezet. Ilyen esetben, védve a fejlődés tendenciáját, arra kell törekednünk, hogy segítsük kialakítani a változást átélő rétegek helyes tudati világát. (Mellesleg a tolnai lapból idézett cikk nagyon különböző fajsúlyú adatokat állít egy rangsorba. Devalválnánk a nemzeti „sorskérdések” fogalmát, ha minden jelenséget közéjük sorolnánk.)

Egyetértünk abban Illyés Gyulával, hogy a nemzeti tudatnak rendkívül nagy szerepe van a jó közösségi légkör, a jó társadalmi közérzet alakulásában. Ehhez azt tesszük hozzá: a korszerű nemzeti tudat egybeöleli a nemzet múltját és jelenét, s így von le következtetéseket a jövőbe tekintve. Nincs ma korszerű nemzeti tudat a szocializmus alapvető eredményeinek tudata nélkül. Nincs ma szocialista tudat a hazai valóság, a nemzeti keret belülről való számbavétele nélkül. S jegyezzük meg itt: az Illyés által pozitív példaként említett korszakot és ifjúságot ugyanazok az eszmék irányították, mozgósították, amelyek ma formálják az ország arculatát. A jó közösségi légkör, a szocialista tudat kibontakozásához nem utolsósorban hozzátartozik az is, hogy megszabaduljunk olyan depresszióktól, amelyek azért alakulhatnak ki, mert a valóságos problémák megoldhatatlan sorscsapások látszatát veszik fel, és megbénul a nagyon is változtatni képes jóakarat és jó szándék. Illyés Gyula írásának közlését és vitatását azért tartottuk fontosnak, mert hisszük, hogy az ilyen eszmecserékben is világosabbá válik, mit és hogyan kell tenni. Mert hogy ez a cél – a jó, a közös cselekvés –, abban nincs vita e vitában.