Jegyzetek a nehéz napokból

Úszni még nem tudtam, tízéves lehettem, de fürödni már lejártam – le-leszöktem – együtt a bandával, a Sióra. A rohanni, örvényleni is tudó csatornát kétoldalt sűrű fűzfabokrok szegélyezték. Hosszú ágaikat messze belelengették a vízbe, oly kecsesen előrehajolva, mint lavor fölé a hajukat mosó nők. Megfogódzni egy ilyen szép ágba, aztán egy másikba: az úszni nem tudónak ez volt a módszere, hogy mozogjon is a vízben. A soron következő ágacska egyszer csak tőből kiszakadt. Elmerültem. És sodródtam a folyó közepe felé, már a víz alatt. Egy öröklét volt a rémület, ami ott elfogott: nem vehettem lélegzetet. Az öröklét végén valahogy mégis kezembe került egy újabb ág. Új lét kezdődött. De a rettenet még nem múlt el. Ez az ág oly vékony volt, hogy a végén nem is rostosodott fává: nyálkás kocsány volt, mint a virágszár. Óvatosan, mondhatni a levelekbe kapaszkodva helyezkedtem, kormányoztam magam, hogy ne vissza, a pokolba kerüljek, hanem a napsütötte partra, a mennyországba.

Élményből ismerem, milyen ősszörnyeteg ránk szabadultan a víz.

E mostani előtt is láttam árvizet, Bodroghalászinál, Bajánál. Csaknem utolsóként siettem végig, éjszaka, felhőszakadásban, egy esendő nyúlgáton, amely egy rettegő falut olyan féleképp kötött össze a világgal, mint engem az a hajdani fűzfavessző.

Át tudom venni, idegzetembe is, hogyan csüng ma falvak sora egy-egy utolsó bekötő úton; egy-egy gátszakaszon; amelyek még tartanak, még mindig tartanak, de meddig fognak tartani?

De el tudok képzelni – át tudok venni – egy merőben új érzést is. Amit velem az a fűzfabokor tett, nem értem tette. Ujjongott bennem a hála az ág iránt, amelynek életem köszönhettem, de az az ág – az élő természet – irányomban teljesen közömbös volt. Ezek a mostani mentőágak azonban tele szenvedéllyel nyúlnak a megmentendők felé. Nagyon is nem közömbösek. Egy érzelemben mintha mégis fogyatékosak volnának. Nem vártak hálát. Hogy hálát eleve nem vártak, még megmagyarázható. De hogy utólag is félszegen hallgatták – ez mivel magyarázható? Hogy ez meg a mi természetünk, hogy az elemek támadására elemi szenvedéllyel töltsön el bennünket a segítés ösztöne, ember voltunk záloga, a közösségi erő?

 

 

Áradva a legszebb víz is ronda, az eladdig legmagasztosabb képet nyújtó is: alattomos, aljas. Cz. J. megfigyelése: a házzal, amelyet az ereszig elöntött, amelybe tehát már behatolt, mintha csak enyelgett volna a víz. Hullámaival mosolyt gyűrűzött köréje. Szinte pajzán mozdulatokat végzett, ahogy a szalmatetőt föl-fölemelte, akárcsak valami szoknyát. Amikor aztán hirtelen – valósággal mint egy állat, mint egy őrült – fölborította, maga alá döntötte, s hörögve magával ragadta eszeveszett rohantában. Milyen nyájas-bájos – bájolkodó-édeskedő – Petőfi versének kezdő szakaszaiban a Tisza. A kitűnő vers a zseniálisan tömörített fordulattal lesz remekmű: amidőn a béke példaképe egyszerre „mint az őrült, ki letépte láncát” vágtatni kezd, el akarja nyelni a világot.

 

 

A hadászati tervkészítés első teendője: kiszámítani az ellenség lehetséges lépéseit. Nincs olyan elvadult – elembertelenedett – ellenfél, amelynek szándékait ne tudnánk emberi ésszel föltételezni. Ám a természet észjárása nem emberi. A nyúlgátak Ladányt is a falu szélén védték. S hol tört be a föld alatt futó víz: a „buzgár”? A község közepén egy konyhában.

Milyen kanyarokon, egy nem emberi agy milyen tekervényein át.

Így bajos a tervkészítés.

Volt alkalmam – még a mohácsi árvíz idején – hosszabb időt töltenem egy ilyen elemi – azaz, nem emberi észjárású – erőkkel küzdő hadsereg vezérkarában. Öt telefon csengett, félóránként ötfelé vágtatott el egy-egy segédcsapat. S lelt már fele útban más helyzetet, mint amelyre kérték és küldték.

Egy sem tért vissza. Mind remekül működött. Mind tudta, hogy nem egy helyzetre menesztették, hanem egy föladatra.

Napóleon nevéhez fűződik a stratégiai újítás, illetve fölújítás – kiáltványba foglalt hadiparancsai tanúsítják –, hogy a legkisebb baka is tudta, miért harcol: mit nyerhet, ha nem veszt. Az OVH, az Országos Vízügyi Hivatal vezérkarai példásan tették a dolguk. Éppígy a mozgósított polgári szervezetek, a kivezényelt katonai alakulatok stábjai. Egymás után nyerték a csatákat, még ha visszavonulásra kényszerültek is. Mert legkisebb katonájuk is tudta a teendőt, és szívvel-lélekkel akarta, hogy nyerjünk. A levegőben volt, hogy nyernünk kell. A veszély ritka szép pillanatokkal ajándékozott meg bennünket: az egész ország, mondhatni, egy közös tüdővel lélegzett; egy lett; bőrünk alatt éreztük, lám, van ilyen is: embernek lenni.

 

 

Soha rondább viselkedésű ellenséget.

 

Soha szebb célú háborút.

 

Soha pacifizmus mentesebb harcot.

 

Soha tisztább kiélését, hogy üsd-vágd; a rosszat.

 

 

Magyarország ezt a háborút megnyerte. Kellett hozzá erőfeszítés, tudás, akarat; kellett áldozat is. Az ellenség be-benyomult. De sikerült útját állni, bekeríteni, hurokba fogni, nem másként, mint a háború nagy tankcsatáiban. Falvak sorát ürítette ki az ásós-kapás hadsereg. De volt még egy csatanyerés. A belső bizalomé. Annak az érzete, hogy ha a küzdelem tovább folyik, az egész ország odaáll; minél többet áldozva, annál egységesebben.

F. Erzsike, csípősen, bár mosolyogva: – Vettétek észre?! – Pesten, a villamosokban udvariasabbak azóta az emberek. Csak valami bajunk legyen, rögtön közelebb vagyunk egymáshoz!

– Civilizálódunk!

 

 

Ez a csapás századok óta sújtja a Kárpát-medence népeit. Legvégzetesebben a síkvidékek és völgyek művelőit, a magyar anyanyelvűeket.

Dermesztő hírek érkeznek – reméljük, hogy majd rémhíreknek bizonyulandók – távoli, igen távoli tájakról. Melyek most nagyon is közeliekké válnak.

F. könnyel küzdve mondja: – Minden mindig minket ér! A mieinket!

A tehetetlenség könnyei.

 

 

A buzgár csak a Ballagiban van bent. Mai jelentése? Afféle pestiskelevény a föld testén; maga a pusztulás fakad föl vele; ez a fölbuzgó ár a halált hozza, visszanyomhatatlanul. Nem lehet eltömni; csak körülrakni homokzsákkal, töltéssel. Ekkor már van haszna is. Közlekedő edényként mutatja, mi tombol alant, mekkora nyomással fenyeget a veszély.

 

 

Hogyan vizsgázik kultúrából egy nép? Merészen hangzik: ahogy egyénei egymást kezelik, egymás iránt éreznek. Elelkeseredhetünk járműveink lépcsein hallható vélemény-, illetve indulatcserék hallatán: micsoda elmaradottság! Udvariasság – civilitás – dolgában biz évtizedek vannak előttünk, hogy eljussunk a humanitás felsőbb régióiba, de eljuthatunk, és gyorsabb iramban is; íme, reflexek serege mutatja, hogy megvan rá az adottság is, a hajlam is.

Hollandia nagy része a tengerszint alatt fekszik, létét hatalmas gátrendszerének köszönheti. Aki bejárta ezeket a gátakat, egyidőben érzi – nyomasztóan – a természet hatalmát az ember ellenében, és – mellemelően – az ember erejét szemben a természettel. Hátha még a síkságon is megfuttatjuk a tekintetünket a gátak magasából. Az a rengeteg szélmalom, a holland táj jellegzetessége, nem gabonát őröl. Vizet szivattyúz, talajvizet magasított csatornákba.

Évszázadok óta.

Ilyenféle érzésem volt, amikor először bejárhattam egy darabot a mi alföldi gátrendszerünkből, Sarkad határában. Az arányt nézve, Hollandia után, azt hiszem, Magyarország épített legtöbb bástyát termő vidékei védelmére. Képzeletátalakító, amit Nyári Ödön vízmérnök adatai nyomán Bertha Bulcsu ír: országunk lakosságának csaknem fele él töltés által védett falvakban és városokban; mai területünk egynegyedét óvja emberkéz emelte gát, négyezer kilométer hosszúságban. Egy modern kínai fal.

A középkor tudatában Magyarország csupa hegy. Még a török korszakban is. Szemközt velem a falon szülőföldem néhány váracskájának 17. századi metszete függ. Simontornya és Koppány egy-egy Vezúv tetején áll, noha valójában ezek is csak mocsárerődítmények voltak. Csupa bérc Vörösmarty Magyarországa, de még az is, melyet Supervielle megénekelt. A táj örökölt képét Petőfi és Arany kezdte átrajzolni; Móricz és Tömörkény folytatta. Még mindig akad hozzátennivaló. Van dolgunk az elemekkel is. Erejük ma még csak fenyeget. Föladatunk tehát: visszanyomni. De vak-vad erőt is lehetne fölszabadítani: emberiesítve. Így előre visz. Holnap tán hasznosítható lesz, igába törhető.

 

 

A tanító nem pofozhat. Észlény ütéssel észlényt nem nevelhet. A természet azonban pofoz; nem észlény lévén, ütéssel magyarázza meg szándékait, azaz, a számunkra hasznosakat is. Kárpát-medence népei most megint égő arccal, fájdalomtól sziszegve figyelmezhetünk az annyiszor hallott (s oly kevésszer megszívlelt) leckére: hát nem egymás mellett a helyetek, hát nem a kölcsönös segítés a dolgotok?

 

 

Nem fenyegeti veszély családom vagy környezetem egyetlen tagját sem, károsodás egy fillérnyi értékemet sem. Mit érzek mégis? Megnövekedett biztonság, védettség – már-már azt írtam szeretet – légkörében sietek ügyeim intézni a Margithídon.

Mintha nem is Eiffel, hanem én terveztem volna ezt a hidat.

Egyenrangúan tekintek le a Dunára. Noha – az imént mondta be a rádió – holnap ez kezd „tetőzni”.