1919. augusztus

9. 1919. augusztus. A Népszabadság-ban jelent meg, az események ötvenedik évfordulója alkalmából. A visszaemlékezést többen is kiegészítették, részben a történelmi eseményekhez, részben az eszmei fejtegetéshez fűzve adatokat. (L.: Egy tanúvallomás c. cikket.) Említettem, művészet-erkölcsi összeférhetetlenség, hogy író a saját könyvében önmagáról elismerő véleményt ismertessen. Ennek merev megtartása azonban ezúttal idézett írók gondolatmenetének megcsonkítását jelentette volna most is – az erkölcsi szabály éppoly megsértését. Ezért következik itt a hozzászólások teljes szövege, a közlés időrendjében. Hajdu Tiboré:

Illyés Gyulának a Népszabadság-ban közölt írása rövid és szinte szűkszavú, mégis elmondhatjuk, az életmű egy része válik most teljessé. Egész életében foglalkoztatta a Tanácsköztársaság, az átélt forradalom témája. Először gyönyörű költeménnyel búcsúzott tőle (Ifjúság), azután önéletrajzi regény következett (Kora tavasz), amely azonban nagyobbrészt az előző, polgári demokratikus forradalomról szól, s a Tanácsköztársaságot a közepén hagyja félbe: nem mondja ki a végső szót. Közben egy, a mostanihoz hasonló, rövid elbeszélés, amelyet Kun Bélának szentelt, éppen akkor, mikor az általa alapított párt megtagadta tragikus véget ért vezérét.

Illyés tudatos író, aki mindig tudta, mit enged és mit kíván az írótól a történelmi pillanat. Elérve a történelmi távlatot megnyitó fél évszázados fordulóra, elérkezett a „kényes” ponthoz, a forradalom vereségéhez, s körülményeit boncolva, el nem titkolva gyengéit és hibáit, bontja ki esszenciáját: a jövőnek világító múlt legfényesebb lángját. (Oly hevesen, hogy a testvértűz, a Kommüntől el nem választható őszirózsás forradalom teljesen elhalványul mellette.)

Nem az író dolga önmagát magyarázni, s az olvasó alig követheti nyomon, amint a frontról, megverten is a Kommün Vörös Hadserege vonul vissza, de az idő gyorsabban halad a gyalogos oszlopnál, amely így a főváros határában már a jobboldali szociáldemokrata Peidl-kormány karhatalmával találkozik, neve még Vörös Őrség, nem volt ideje a zászlókkal nevét is leverni, de valójában már nem is Peidl karhatalma, hanem a készülődő ellenforradalom rendőrsége. Hiszen a Tanácskormány, éppen szociáldemokrata hatásra, bevette a Vörös Őrségbe a régi rendszer rendőreit is, akik a döntő órában, tisztjeik vezetésével, önálló erővé váltak, s nagy részük volt a Peidl-kormányt elűző puccsban.

Erről a puccsról is megemlékezik Illyés, számon kérve a munkásság eltűnt egységét s erejét, hogy a „szakszervezeti kormányt” miképp buktathatta meg „két tucat kispolgári civil”. Itt azonban ki kell igazítanunk értesülését (nem emlékezetét, hiszen akkor már hazafelé menekült „bozótokon, kukoricáson, utat kerülve”). A puccs napján már Budapesten volt a román hadsereg, s a számára előnyös államcsínyhez segítséget, asszisztenciát, katonaságot adott (ha azok a miniszterelnökség szobáiba nem is hatoltak be). Miután a Vörös Hadsereg maradványait lefegyverezték, a megszálló hadsereg támogatásával könnyű volt átvenni a hatalmat.

A megszálló hadsereg dántő szerepe még nem válasz a kérdésre: hova lett a munkásmozgalom erőt adó egysége? Ezt voltaképpen az első világháború kitörésekor bontotta meg a szociáldemokrata pártvezetőség politikája. Az őszirózsás forradalom után kettészakadt a munkásmozgalom. Pontosabban háromfelé. A pontosabbá tétel nem fölösleges, mert Illyés a kommunistákról és szociáldemokratákról ír. Nem tőle akarom számon kérni a párttörténetírás mulasztásait: az olvasó tájékozódását szeretném segíteni.

A kommunisták otthagyták a szociáldemokrata pártot, amelyben a jobboldali és centrista vezetés nagyjából megmaradt. De ott maradt egy erős és a munkások között nagy befolyást élvező balszárny is, amely nem helyeselte, taktikai szempontból, a kommunista párt megalakítását, de saját pártvezetősége taktikájával sem értett egyet. 1919 márciusában ez a balszárny csatlakozott a kommunistákhoz, és egységük túlélte a Tanácsköztársaságot. A két párt egyesülésénél gyakran elsikkad a tény, hogy a kommunisták nemcsak a jobboldallal, velük is egyesültek – és ez a fontosabb, mert ez volt maradandó. Ezért félreérthető annak kiemelése, hogy a népbiztosok között csak egy kommunista volt. Nem azért, mert kettő volt (Kun és Vántus), nem is azért, mert az összetétel 13 nappal később nagyon megváltozott; hanem, mert az első szovjetkormány tizenhárom szociáldemokrata tagja közöl hat baloldali volt.

A kor ismerője néha talán azt érzi, hogy Illyés Gyula a forradalom egyik-másik középutasánál is erősen megnyomta a tollat (Kunfi), ebben azonban, úgy vélem, igaza van. Senki sem köteles forradalmár lenni, de ha nem az, miért vállalja egy forradalmi kormány tagságát. Az egyesülésnél Kunfi tisztességből szót emelt Károlyiért: tudta, hogy elutasítják.

A magyar történelem bővelkedik furcsaságokban: de az első proletárdiktatúra elnöke mégsem lehetett „volt gróf”, ahogy Károlyi olykor nevezte magát. Összefogása a kommunistákkal március 21-e előtt azért sem lehetséges, mert közülük senkit sem ismert, mozgalmukat nem vette komolyan, sőt a baloldali szociáldemokraták között is alig volt személyes ismerőse. A magyar politikában számára valóban Kunfi volt még ekkor a legbaloldalibb ember, szociáldemokrata miniszterei március 21-énél jobban félrevezették az előző hetekben, mikor azt bizonygatták előtte, hogy a kommunisták népszerűsége múló, pillanatnyi jelenség.

Ezek azonban csak részkérdések, s nem kisebbítik az Illyés által a középpontba állított probléma jelentőségét: Károlyi és a forradalmi munkásmozgalom viszonya – a maga teljességében felfogva – hazánk huszadik századi történetének alapkérdései közé tartozik. Ezt a tényt Illyés az irodalom eszközeivel teszi világossá számunkra.

Litván György hozzászólása Még egyszer Károlyi Mihály lemondásáról címmel:

A történelmi múlt eltemetettnek látszó, de tisztázatlan kérdései előbb-utóbb váratlan erővel szoktak feltámadni. Ez történt most is, éppen fél évszázad múltán, a Tanácsköztársaság születésének egyik mozzanatával, Károlyi lemondásának körülményeivel.

Illyés Gyuláé az érdem, hogy a kortárs otthonosságával s a magyar történelem sorsfordulóit szinte önkínzó szenvedéllyel boncoló író gyakorlott kezével hirtelen újra elevenné varázsolta ezt a korszakot. Emlékekből és töprengésekből szőtt 1919-es visszaemlékezései további emlékezésekre, töprengésekre és természetesen vitákra is sarkallnak. A termékeny vitáknak azonban előfeltételük, hogy az alapvető ténykérdések tisztázottak legyenek. Ilyen kérdés Károlyi lemondása, illetve lemondó nyilatkozatának hitelessége is, s magam mindenekelőtt ennek megvilágításához szeretnék néhány adalékkal hozzájárulni.

Simonyi Henri, Károlyi egykori titkára, Illyéshez írt levelében tisztázni akarja magát a történelmi felelősség alól, s azt bizonyítja, hogy Károlyi 1919. március 21-én annak rendje és módja szerint aláírta és útjára bocsátotta azt a bizonyos „Magyarország népéhez!” intézett, iskolai történelemórákról, fotokópiákról azóta is közismert kiáltványt, amely ezekkel a szavakkal végződik: „lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának”.

Simonyi nem említi, hogy a lemondás körüli vita csaknem ugyanolyan régi, mint maga az esemény (1966-ban, a Századok hasábjain ő maga is vitázott már e kérdésről Károlyi Mihálynéval). Így a fiatalabb vagy tájékozatlanabb olvasó azt hiheti, Károlyi 1956-ban (halála után egy évvel) megjelent emlékiratain és Illyés mostani cikkén kívül még sohasem vonták kétségbe a lemondás megtörténtét, amire Simonyi, íme, három „koronatanút” is idéz.

Nézzük hát ezeket a tanúvallomásokat, talán megfordított fontossági sorrendben.

Gellért Oszkár késői emlékiratainak más részleteit többen is helyesbítették, így állításait – mint például azt, hogy Károlyi 1946-ban „melegen megköszönte” neki, amiért lemondó nyilatkozatába belejavított – fenntartással fogadom. Idézett pár sora egyébként nem is függ össze a bizonyítandóval, a lemondó irat hitelességével.

Berinkey Dénes, az aznap lemondott miniszterelnök, komoly tanú. A népbiztosok perében 1920 júliusában elhangzott tanúvallomását érdemes pontosabban idézni, mint ezt Simonyi teszi. Először is Berinkey nem mondta, hogy a miniszterelnökségi sajtóirodán két iratot látott (Kéri Pál fogalmazványát és egy Károlyi által aláírt „okmányt”), hanem csak egyről beszélt: „Emlékezetem szerint ez az irat, amely a kezemben volt, ceruzával volt írva, alatta Károlyinak neve tintával szerepelt” (tehát nem vallotta, hogy „világosan, pontosan fölismerte Károlyi saját kezű aláírását” – bár ennek ellenkezőjét sem állította, ahogy Károlyi mondja memoárjaiban). A tanúvallomás legfontosabb mozzanatát Simonyi teljesen eltorzítja. Ugyanis Berinkey szerint Károlyi nem az ő „unszolására” kísérelte meg a nyilatkozat közzétételének „elhalasztását”, hanem ellenkezőleg: „Amikor mondtam neki, mennyire megütköztem azon, hogy lemondásáról a sajtóirodában kellett értesülnöm, igen izgatottan azt kérdezte, mit csinálnak a sajtóirodában az ő lemondásával. Azt feleltem neki, hogy a lapok részére sokszorosítják a lemondásáról szóló kommünikét. Erre felindulva így szólt: mondjad meg nekik, lemondásom nem a nyilvánosság számára készült, csak előkészítettem minden eshetőségre. Intézkedj, hogy a vonatkozó lapközlemények ne jelenjenek meg.” Berinkey vallomása a lényeget illetően Simonyi ellen bizonyít.

Marad az utolsó, az igazi „koronatanú”, Károlyi. Az élő Károlyi Mihály, aki Simonyi szerint „soha, soha nem tagadta a hatalom átadását, a lemondóokmány aláírását”. Nos, ez a „soha” három évig tartott. (Erre az időre esik a Simonyi által idézett Arbeiter Zeitung-cikk, s az 1921-ben megindult Károlyi-perre készített első „előkészítő irat”.) 1922-től kezdve viszont következetesen tagadta – nem tudok, és úgy látszik, Simonyi sem tud egyetlen ellenpéldáról sem, különben említené. Tagadta szóban, emigráns barátai körében, amit egybehangzóan ír le három, egymástól politikailag távol álló, egymást személyesen részben nem is ismerő ember, Bőhm Vilmos (Két forradalom tüzében), Nagy Vince (Októbertől októberig) és Sinkó Ervin (Egy regény regénye). (Az első kettő határozottan az 1922-es évet említi a közös dátumaként, Sinkó később került kapcsolatba Károlyival.) És tagadta írásban is, az ellene indított hazaárulási és birtokelkobzási perhez készített, 1922. november 27-i keltezésű „megállapító iratában”, amely ma is ott fekszik a per aktái között a Fővárosi Levéltárban.

„Előadom tehát – írja Károlyi –, hogy a fentebb emutett kiáltványt, amelyet 1919. március 21-én a munkástanácsban felolvastak, azután pedig az újságokban közzétettek, én sem nem fogalmaztam, sem magam alá nem írtam, de még csak engedélyt vagy felhatalmazást sem adtam senkinek sem arra, hogy azt helyettem és nevemben aláírja.

Ez az egész kiáltvány tehát s alatta az én aláírásom egy történelmi hamisítvány.

A dolog így történt:…” (Elmondja, hogy a március 21-i esti minisztertanács után az volt a szándéka, hogy elmegy a munkástanács ülésére, majd kinevezi az új, szociáldemokrata kormányt. Közben felesége és nővére társaságában vacsorához ült.) „Most megjelent volt titkárom, Simonyi Henri, és bemutatta a fentebb említett kiáltványt azzal a szövegezéssel, amellyel az később a napilapokban is megjelent. Azt adta elő, hogy ezt a kiáltványt Kéri Pál és ő (Simonyi) fogalmazták, és azt kérik, hogy írjam azt alá, hogy még aznap este a munkástanács ülésén felolvassák.

Én feleségem és nővérem jelenlétében tiltakoztam eljárásuk ellen, határozottan kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ilyen nyilatkozatot aláírni, sőt nyomban felmegyek a munkástanács ülésére, és ott ki fogom fejteni, hogy a munkásságnak együtt kell haladnia velem.

Simonyi még egy ideig megpróbált kapacitálni a nyilatkozat aláírására. Mikor azonban látta, hogy hajlíthatatlan vagyok, a fogalmazványt magával vive, eltávozott.

Nemsokára a telefonhoz hívtak, s a munkástanácsból azt hozták tudomásomra, hogy ne fárasszam magam, felesleges és hiábavaló volna a munkástanács ülésére felmennem, ott már kimondották a szociáldemokraták és kommunisták egyesülését, elhatározták, hogy a kormányt átveszik, és felolvasták »az én aláírásommal ellátott« átadási nyilatkozatomat is.

Hogy Simonyi Henri és Kéri Pál között hogyan oszlik meg a történelmi okmányhamisítás felelőssége, azt utólag nem tudtam megállapítani. Mindenesetre egyetemleges felelősség terheli őket.

Röviden még csak erkölcsi indokát kell hogy adjam, miért nem lepleztem le eddig e nevemhez fűződő kiáltvány igazi szerzőségét.

A kommün alatt ennek megtevésével már nem segítettem volna – még az első órában sem – az eseményeken. A kommün után pedig nem akartam az amúgy is súlyos vád alatt álló Kéri Pál helyzetét ilyen, nem a Tisza-gyilkosság vádjához tartozó, mégis a bírói ítélet kialakulását könnyen befolyásolható tehertétellel nehezíteni.”

Magyarázatul csak annyit: a halálra ítélt kommunista népbiztosok és Kéri Pál a hadifogolycsere révén időközben kijutottak Szovjet-Oroszországba.

A „megállapító irat” megtette hatását: a „hatalom átjátszásának” vádjáról ettől kezdve nem esett szó sem a tárgyaláson, sem az ítéletben. Meg kell jegyeznem azt is, hogy az iratot, mint minden hasonlót, az emigráns Károlyi nevében ügyvédei terjesztették a bíróság elé. Ez a körülmény azonban hitelességét, bizonyító erejét alig csökkenti, hiszen Károlyi rendszeresen érintkezett ügyvédeivel, személyesen irányította a védelem minden fontosabb akcióját, az imént idézett megállapításokat pedig igen hasonló, bár Simonyira nézve némileg kedvezőbb formában későbbi emlékirataiban is megismételte.

És még egy tanú… 1929-ben, a proletárforradalom tizedik évfordulójára írt cikkében Kun Béla is leszámolt „a hatalom átadásának” legendájával. A döntő mozzanatot ő is abban látja, hogy Károlyi „visszavonta lemondási nyilatkozatának aláírását, még mielőtt a nyilatkozat nyilvánosságra került volna”. További sorai azután azt bizonyítják, hegy a KMP ekkor még potenciális szövetségest sem látott Károlyiban, aki ebben az időben – Illyés feltevésével ellentétben – szintén távol állott még a kommunistáktól, amolyan jó szándékú politikai fantasztáknak tekintette őket, és csak az emigrációban,1920-tól kezdett komolyan közeledni feléjük. 1919-ben – még a Tanácsköztársaság idején is – Kunfi politikai felfogása állt hozzá a legközelebb, azé a Kunfié, akinek ellentmondásos, de sohasem becstelen szerepét Illyés nagyon igazságtalanul ítélte meg.

Amikor azonban Károlyi március 21-ének éjjelén megértette, hogy a történelmi hullámok és a viharban kapkodó emberek lesodorták őt a kapitányi hídról, nem szervezett ellenállást, de még csak nem is vonult félre sértődötten, hanem tudomásul vette az új helyzetet, s bár a tanácskormány tevékenységével sok tekintetben nem értett egyet, nem akadályozni, hanem, mint mondta, „közkatonaként”, támogatni igyekezett azt belső és külső nehézségeinek leküzdésében.

Mesterházi Lajos: Utópiák, tanulságok, tennivalók című hozzászólása:

Amikor tavaly a fél évszázados megemlékezések sorozatára készültünk, kicsit féltem, hogy afféle rituális ünneplésnek leszek tanúja és részvevője, tömjénre, ikonokra, archaikus zsolozsmákra vesztegetjük ennek az erkölcsi tőkének még mindig értékes maradékát. A félelem fölösleges volt. Az emlékezésből nemzeti önvizsgálat lett; értelmiségünk legjava megmozdult, hogy közös munkával elvégezze azt, amibe a magyar marxista történetírás mindmáig legnagyobb útmutatója, Révai József bele sem foghatott, mert akkor ez, neki ez, és tragikus módon éppen ez tabu volt. Szenvedélyes viták indultak el.

Bizonyára nem az egyedüli vagyok, aki a legnagyobb izgalommal és örömmel Illyés Gyula cikksorozatát olvastam. Külön is örültem annak, hogy a történelmi eseménysorozatot olyan dramaturgiai elemzésben mutatta be, a szituációknak, figuráknak és díszleteknek olyan rendjét vázolta föl történelmünknek erről a hozzánk legközelebb eső és a mát legjobban bevilágító fáklyaláng-pillanatáról, hogy akkor is szerencsénk ez, ha pályatársainak adta föl a leckét vele, még nagyobb szerencsénket sejthetjük, ha maga oldaná meg.

Az utópia a szó őseredeti értelmében a múltban van. Nem tudunk olyan utópiát kitalálni, amely egyszer valahol valamiképp meg ne valósulhatna. Csak ami volt, az van megmásíthatatlanul és örökérvényűen. Ha tehát arról beszélünk, hogy „mi lett volna, ha…”, az abszolút utópiának a birodalmában járunk. Történelmi elemzéseinknek azonban minduntalan ilyen történelmi utópiákba kellett kirándulniuk. Hiszen csak a „mi lett volna, ha…” változatainak a megfontolásával érthetjük meg azt, ami volt. Egy feltétellel azonban. Ha közben azt is törekszünk megérteni, hogy ami volt, végül valamiképpen mégiscsak szükségszerűen volt úgy, ahogyan volt. Ez utóbbit a történelmi igazság végett; ahogyan az előbbit a tanulság végett.

Fönntartom véleményemet, hogy a Tanácsköztársaság nem a belső hibái miatt bukott meg, hanem a külső, katonai túlerő ellenében. Anélkül persze, hogy tagadnám azokat a hibákat és a hibák okozta belső bajokat. Tudom, hogy a mára is érvényes tanulságokat természetesen a hibákból vonhatjuk le. Ez a pragmatista szempont mégsem szabad, hogy zavarjon minket a történelmi igazság fölismerésében. Mert az igazság rejthet még olyasmit tán, ha teljesen föltárjuk, aminek újabb haszna lehet ma és a jövőben.

Mód Aladár (Valóság 1969. 9.) ismételten és ezúttal különleges hangsúllyal veti föl a Tanácsköztársaságnak a parasztpolitikában elkövetett hibáit, mint a bukás – szerinte – fő okát. A rossz parasztpolitika részben szociáldemokrata hagyaték volt, részben a Tanácsköztársaság egyes vezetőiben föltalálható doktrinér hajlam következménye. Egyik sem érvényesülhetett volna azonban ilyen mértékben, ha nincsenek ott még egyéb tényezők is. Mert hiszen, ami azt a szociáldemokrata hagyatékot illeti: voltak a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetésében a század eleje óta olyan kezdeményezések is (Kunfi), amelyekből a parasztság forradalmi törekvéseinek és a munkás-paraszt szövetség jelentőségének a megértése kiviláglik. Az adott pillanatban miért nem ezek érvényesültek? Ami a doktrinérséget illeti, sajnos, nagyon áll az, amit Illyés mond: „A diktatúra végső pillanatainak tragédiája visszamegy a születése pillanatainak hibáihoz.” A születés pillanata olyan volt, hogy kedvezett a doktrinérségnek. Az a helyzet, amelybe a nemzet jutott, hozta magával, hogy akkor doktrinér elvontságokban is lehetett dinamizmus, váratlanul nagy dinamizmus. A kor sajtóját és irodalmát figyelve, félek: a doktrinérség a „levegőben” volt; a reálpolitikai megfontolások pedig jószerével csak a kormányzó szervekben.

A parasztpolitikát illetően nem ez játszotta azonban itt a főszerepet, hanem a kétségbeejtő kényszer; a blokád, s hozzá az időpont: a meginduló tavaszi munkák. (Fölvetném még: ha az újgazda harcol – hiszen háború van –, ki műveli meg a fölosztott földet, s főként – hiszen a gyárak a frontnak termelnek – mivel műveli meg? Végül pedig: a fölvásárló és elosztó szervek a parasztnak a terményért mivel fizetnek? Csak fehérpénzzel fizethettek volna, annak pedig a hitelét – amíg volt – a katonai erő adta. Többszörös circulus vitiosus ez.) Nem megbocsátanunk, de meg kell értenünk tehát a hibát. Végzetes volt, valóban? Az lett, a katonai, nemzetközi erőviszonyok következtében. Gondoljuk meg! 1949 és 1953 között a Magyar Dolgozók Pártja vezette kormány a parasztpolitikában a Tanácsköztársaságéinál sokkalta nagyobb hibákat követett el. Az erőszakos termelőszövetkezetesítéssel, az elnyomorító beszolgáltatási rendszerrel és azzal a személyi üldözéssel, amely akkor sem lett volna tisztességes, ha csupán a kulákok ellen irányul (hiszen a legradikálisabb program is a kulákságot csupán mint osztályt törekszik likvidálni, nem pedig a kulákot mint természetes személyt!), holott nem is csupán a kulákokra terjedt ki! Ilyesmi pedig a Tanácsköztársaságban nem volt. Beleszegényedtünk, belenyomorodtunk, politikailag is majdnem belebuktunk, de mégsem buktunk bele, ha úgy tetszik: pótvizsgát tehettünk. Mert más a helyzet a határainkon, mint 1919-ben volt. Egyébként a Tanácsköztársaság bukása után nemcsak a románok megszállta Tiszántúl, nemcsak a Viharsarok tanúsított ellenállást, és őrizte az emlékeket. Mennyi baja lett Horthynak a Dunántúlon is (és nemcsak Somogyban), míg az ellenálló falvak népét elrettentette, megosztotta, s végül „magával kötötte, mint a kévét”.

A hiba tehát megvolt 1919-ben, de nem ez volt a végzetes hiba. És ha emlegetjük, abban ne öndicséret legyen, hanem megszívlelendő tanulság. Mert a magyar téesz-parasztság csak a legutóbbi években érte el, hogy a téesz-ben minden tag biztos megélhetést talál. A paraszti jövedelem azonban igen egyenetlen elosztású. Mert ebben a kis országban, ahol úgyszólván nincsenek távolságok, a periferikus megyékben még ma is keservesen küszködnek a mindennapi kenyérért; a paraszt gyermeke az értelmiségi pályákon még mindig nem versenyképes a városiakkal, mert akár a civilizációs, akár a kulturális környezetét nézzük, a falu még mindig elmaradott. Tehát nekünk egy nagyjában és egészében helyes parasztpolitika korszakában is még igen sok a tennivalónk, hogy ebből az egykor nemcsak legelnyomottabb, de legvédtelenebb rétegből a jelzőre méltó szocialista osztályt szervezzünk.

Illyés az osztálykérdésnek sokkal kényesebb vetületét vizsgálja: a proletárság helyzetét a proletárdiktatúrában. Annak a Kovács nevű kovácsnak (Kossuth huszárja, felnőttebb korban) viselkedését, amikor cserbenhagyták a bukásban. Nem mondja ki, de kínálja a következtetést, megpróbálom kitapogatni. A politikai szereplőket, kommunistákat és szociáldemokratákat – így vagy úgy – a mozgalom, a forradalmasodó osztály termelte ki; személyes adottságaik azonban nagyon különbözőek lehettek. Volt köztük olyan is, aki tülekedve kapaszkodott föl a hajóra, s menekült, mihelyt az süllyedni kezdett. Volt közöttük, aki a fölkínált polgári karriert hagyta ott, mert igazságos ügyet akart a lelkiismerete szerint szolgálni. És szolgálta mindhalálig, mint Korvin Ottó, aki együtt akart meghalni is az osztály névtelenjeivel. Vagy mint Sallai, aki elment, hogy ne kelljen megadnia magát, de visszatért, amint újra fölvehette a harcot. Volt közöttük tehetséges és kevésbé tehetséges; doktrinérségében a munkástól idegen, és az osztály indulatait, mozgását, törekvéseit minden idegszálával pontosan érző, mint Landler.

De éppen az illyési felállításban látom bizonyítottnak, hogy a vezető értékét nem egy tényező adja, hanem személyiségének és programjának szorzata. Az osztályhoz fűződő kapcsolatát is ez határozza meg. Rossz programmal lehet egy kormány „szakszervezeti”, akkor sincs köze a munkásosztályhoz. Mármost, ami ezt a sorozatot illeti, a Tanácsköztársaság – különböző értékű – vezetői a proletariátus diktatúráját valósítottak meg; a munkásság ezt az utolsó pillanatig sem vonta kétségbe. Az utolsó pillanatig, amikor még mindig egyre adott újabb zászlóaljakat a frontnak, és készen állt a legnagyobb áldozatok árán is védeni Budapestet. Nagy kérdés, nagyon nagy drámai kérdés szabad lett volna – vagy talán kellett is volna – elfogadni a további áldozatot? Vagy helyesebb volt az ideiglenes visszavonulás, és a harc folytatása kicsiny, önkéntes csapattal, a föld alatt? Az érvet – azt hiszem – itt is a nemzetközi erőviszonyok adják, pontosabban – ezzel összefüggésben, de megszorítással – a Duna-völgyi politikai viszonyok. Erre azonban még visszatérnék.

Ellenben nézzük előbb a munkahipotézisek másik csoportját. Illyés, a tragédiaíró nagy intuíciójával fölállítja egy népfront ante datum elméletét, „egy elmaradt kézfogás utópisztikus lehetőségét” Károlyi és a munkásosztály között. Valóban félelmetes tragédia! A 20. századnak, de talán az egész magyar történelemnek egyik legnagyobb forradalmár alakja, Károlyi Mihály, nem tud találkozni a forradalmi osztállyal. Ama bizonyos félreértés, félremagyarázás vagy félrevezetés következtében. Alighanem többszörös és többoldalú félrevezetés következtében.

Nem tudok egyetérteni azokkal az ellenvetésekkel, hogy Károlyi forradalmi arculata csak az emigrációban alakult ki. Károlyi mindig egészen forradalmár volt, ugyanakkor, szemben némely bírálóival, reálpolitikus; tehát valódi forradalmár volt: programját a lehetőséghez viszonyította, és az eredményességgel mérte. Az 1919-es Károlyiban már benne volt a későbbi kommunista, és a kézfogásnak nem az ő politikai elmaradottsága volt az akadálya. De talán nem is csupán – ahogy Illyés látni véli – személyi intrikák; még akkor sem, ha egy drámaírónak a személytelen szereplőket is személyekben kell bemutatnia. Károlyi már fölismerte a munkásosztály forradalmi szerepét, de nem ismerte a kommunistákat: sem a magyar kommunista vezetőket, sem programjukat. Neki a munkásosztályt a szociáldemokraták jelentették. Amikor a Berinkey-kormány lemondása után munkáskormányt nevezett volna ki, „tiszta szociáldemokrata kormányra” gondolt; számára ez volt akkor a munkáskormány szinonimája. Ez a félreértés vagy félrevezetés egyik ága. A másik, hogy a kommunisták sem ismerték Károlyit, sőt, sajnos, a munkásosztály sem ismerte eléggé Károlyit. Nem ismerte föl benne azt a forradalmárt, aki maradéktalanul magáévá tudná tenni követeléseit. Több mint tragédia, katasztrófa: Károlyi gróf volt. Nem az ő személyi katasztrófája. És itt bizony az intrikát nem ez vagy az a személy követte el, hanem a történelem. Sorstragédia, amelyben a legyőzhetetlen előítélet a félrevezetés. Károlyinak nem azért kellett végigjárnia a szenvedés útját, hogy kommunista legyen; hanem, hogy a kommunisták elhiggyék neki. (Egyébként sem tartom meggyőző választásnak Kunfit az intrikus szerepében: arra jellemtelen, de erős embert kívánnék, Kunfi pedig jellemes volt, de gyönge.)

Mit jelenthet egy ilyen népfront ante datum? Egyfelől olyan nemzeti programot, amely a lakosság nagy többségének érdekeit képviseli egy törpe kisebbséggel szemben, és át is tudja hatni, tettre is tudja mozgósítani ezt a nagy többséget. Ha így nézzük, azt kell mondanunk, maga a proletárdiktatúra népfront volt, ante datum. Legalábbis júliusig. Tehát ameddig külpolitikai lehetetlenülése, s az ennek következtében végzetessé vált belső hibák a tömegek – elsősorban a szövetségesek, útitársak – bizalmát meg nem ingatták. Jelenti továbbá ez a népfront ante datum politikai pártok szövetségét is az említett program jegyében. Illyés lényegében erre utal, amikor Károlyi és a munkásosztály elmaradt kézfogásáról beszél. Károlyi plebejus forradalmiságában, földosztó programjában nem kevés joggal fedezheti fel annak az évszázados parasztmozgalomnak egyik politikai formáját, amely egy füzérnyi pártalapítási próbálkozás után végül Nemzeti Parasztpárt néven vitt szerepet a történelmünkben. Ha viszont pártok szövetségének értelmezzük a népfrontot, semmiképpen sem hagyható ki a szociáldemokrata párt. Mindazzal a keserves ballaszttal együtt, amit ez a párt a szövetségbe magával hoz.

Nem először merül fel ez a probléma. Még folyt a hitleri háború, 1944. május elsejéről ezt olvasom Károlyiné naplójában: „Prager osztrák kommunista nem akar előadást tartani a klubunkban, mert egy szociáldemokrata is előadást tartott nálunk Ausztriáról. Tehát: a jobboldallal hozzuk csak létre az egységet, de a szociáldemokratákkal nem!”

Károlyiné, akinek emlékiratait nemcsak azért kell elolvasni, mert nagyon szép írás, hanem mert Károlyi útjáról és eszméiről hiteles tanúságtétel – épp elégszer csalódott a szociáldemokratákban, hányszor keserűen ki is fakad ellenük; de a népfront kérdésében nem alkuszik, és tudja, hogy ezért sokat kell tanulnunk, egyebek közt felejteni is. Hogy az ő szóhasználatával éljek, a baloldal, a „gauche” még ott sem hagyható ki a számításból, ahol úgy megbukott és eltörpült, mint Franciaországban. Mert tradicionális kapcsolatokat jelent fontos középrétegekhez, és mert – helyzete következtében – a hatóköre bármilyen földcsuszamlás során robbanásszerűen megnőhet. (Gondoljunk az oly jelentéktelen kisgazdapárt 1945-ös hihetetlen választási sikerére.) Kittönösképpen nem volt kihagyható 1919-ben Magyarországon, ahol forma szerint legalábbis – de nem is csak forma szerint – a szervezett munkásságot jelentette.

Károlyi Mihályné levele:

Franciaországban tartózkodván, csak későn értesültem arról a vitáról, amely a Népszabadság-ban férjem „hatalomátadása” körül folyt.

Noha ezzel a kérdéssel kapcsolatban történelmi folyóiratokban már ismertettem a tényeket, úgy érzem, hogy most, amikor egy napilap vita tárgyává teszi, mint fő koronatanúnak, nekem is nyilatkoznom kell.

Károlyi, emlékiratai számára, amelyek Magyarországon még nem jelentek meg, magyarul írta jegyzeteit. Ezeket gondosan őrzöm. Ott világosan megírja, hogy a kiáltványt nem írta alá, sőt, amikor Simonyi ezt bemutatta neki, nővére és az én jelenlétemben ezt megtagadta.

A következőket írja:

„Késő este, kb. tízkor Kéri Pál azzal küldte Simonyit hozzám, hogy odalent Pesten, a munkások előtt kikiáltották a proletárdiktatúrát, és hogy a polgárháború elkerülése végett, legbölcsebb lesz, ha az általa szerkesztett pronunciamentót aláírom, amit Simonyi átnyújtott. »Semmi esetre sem írom alá« válaszoltam.

Feleségem és Papp(enheim) Erzsébet jelenlétében történt mindez.

Lógó orral ment vissza Simonyi Kérihez, közölni, hogy Károlyi nem megy bele. Kb. egy félóra múlva hanyatt-homlok rohant be újra Simonyi: »Tévedésből már valaki fel is olvasta a Munkástanács ülésén, hogy Károlyi átadta a hatalmat«, és hogy az írás már nyomdában van. Azonnal telefonáltam, hogy törni kell (ti. szét kell dobni a szedést – K. M.-né)…

Az igazság az, hogy én formailag írásban nem adtam át a hatalmat Kun Bélának. Az okmányt egyenesen akaratom ellenére, felhatalmazásom nélkül, sőt dacára, hogy kereken megtagadtam, olvasták fel a Munkástanács éjjeli ülésén… Nem én adtam át a hatalmat Kun Bélának, de a szociáldemokrata párt és annak vezetői.”

Hogy Simonyival és Kérivel férjem az emigrációban nem tartott haragot, érthető volt, mert hiszen egyikük sem vállalta magára a felelősséget, hogy ők adták át a kiáltványt felolvasás céljából a Munkástanácsnak. Az ő szerepük ebben az ügyben mindig homályos volt.

Hogy Gellért Oszkárnak férjem 1946-ban megköszönte volna, hogy ő a kiáltványt „kijavította”, egyszerűen elképzelhetetlen.

Szívesen rendelkezésükre bocsátom, ha erre szükség volna, az „élő Károlyi” saját írásával írt jegyzeteinek a fotokópiáját.

Remélem, ez egyszer és mindenkorra eldönti a vitát.