Megtágult égTágabbra, magasabbra sose nyílt eladdig a mennybolt az én ifjúi képzeletem öt világrészében, mint akkor, 1919. március 21-én. De emlékeim szerint nemcsak az én kamaszfejem fölött tárult olyan szédítő óriásit a jövendő: a hit a jobb lehetőségekben. Így volt azon a napon az egész ország. Mert mindenki azt érezte, aki csak képes volt közéletileg is érezni és gondolkodni, hogy a magyarul beszélők többsége tán még sose került ki oly egyszerre a megpróbáltatások oly mély tárnáiból, mint akkor. Olyan sötét pokolbugyraiból a megaláztatásnak, a becsapatásnak, a reménytelenségnek. A lehetséges megoldás olyan lélekkönnyítő napfényébe.
Az első világháború végére két nagy vágyának teljesíthető reményével érkezett el az emberiség. Igen tömören megfogalmazva, az egyik nagy történelmi vágy az volt, hogy az elnyomott osztályok megszerzik önrendelkező jogukat. A másik a nemzetek és nemzetiségek önrendelkező jogát ígérte. Azaz, hogy embernek ember által való kizsákmányolása immár éppúgy megszüntethető, akár embernek ember által való bármely megaláztatása; vagyis az emberi szabadság két alapföltétele megteremthető, mégpedig a föld minden részén és igen rövid idő alatt, azonnal szinte; mert hisz már csak akarni kell. A föltételek megvannak. Ez az ikerfogamzású remény élt a magyar tömegekben. Ez töltötte el a háború megszűnése óta az egész magyar szellemi életet.
Ismerjük, milyen buktatók várták ezt a jóhiszemű száguldást. Milyen végzetes – mert a történelem vájta – és milyen gonosz – mert hisz tudatosan ásott – vermekbe kellett esnie annak a szegény szép szívnek.
Képzeljük el, mi történik, ha ez a száguldás, a magyar népnek ez az évtizedek óta jól izmosodó forradalmi ereje akadálytalan területen, szabad levegőben teljesedik ki, azaz futja meg, történelmi pályáját. Nem ez történt; nem csupán a mi kárunkra. A Duna-völgyi népek a történelem kínálta s kívánta együttes küzdelem helyett, hogy társadalmilag előrelépjenek, nemzeti szenvedély keltette harcokba keveredtek. Pusztán már azzal, hogy egymást gáncsolták, a voltaképpeni közös ellenséget segítették. Azt az ezer kezű, de egy akaratú – a Forradalom ellen mindenre képes – Kamarillát szolgálva, még jóhiszeműen is, amely ezúttal nem Bécsben, hanem Párizsban székelt. Mennyi analógiát szállítana a történelem. Mennyi sötét festésű, régi, de mégis ideillő hátteret a zsinórpadlásról, ahol nagy tragédiáinak díszleteit őrzi.
Hogy milyen egészséges erők dolgoztak a magyar kommün kirobbanásában, azt én legvilágosabban a párizsi kommün kitörésének körülményein át láttam meg. A Garde Nationale a szabad nemzet védelmében utasította el a kapitulációt, s tért a forradalom útjára ugyancsak egy emlékezetes márciusi napon, 1871-ben. És amidőn – április 2-án – megindította a támadást a poroszok és Thiers-ék ostromgyűrűje ellen, egyszerre akarta szabadságban részesíteni a munkásosztályt és a „porosz csizma-fenyegette” nemzetet. Mert hiszen „ez is, az is nem más, mint a nép”. És a francia munkásmozgalmat is évtizedekig kísértette az álom: mi történt volna, ha a Commune nem kényszerül szinte megalakulása másnapjától fogva külső háborúba, hanem azonnal minden erejével a belső építésbe kezdhet? Ha a történelem nem egyidejűleg bízza rá, már őrá is, a legújabb kor két nagy föladatát: önrendelkezési jogot az osztálynak is, a nemzetnek is.
Csípős porszemeket kell kitörölnünk s nem is keveset a pilláinkból, ha tisztán hátra akarunk látni, mi is történt 1919-ben a Duna országaiban; ha szemügyre akarjuk venni a tényeket, úgy pedig, hogy ne csak ismeretet, hanem okulást is nyerjünk belőlük. Sőt, serkentést a helyrehozni valókhoz. (8)* |