A túl rövid szoknya volt a divat, akkor megint. A fiatalasszony egymásra vetette nyári selyemharisnyás, hosszú lábait; ültében is sudár volt, magas. Szép volt és jókedvű; cigarettázott, félméter hosszú sárga szipkából. Még ez is hozzájárult a nyúlánkságához.
S mögötte az átlagos magasnál is magasabb férfi. Annak meg szinte a teste mozgatásában is benne volt a nyúlánkság. A föl-alá járásban is, hogy egyenesen tartsa azt a sovány fejét azon a szikár termetén. Még mikor hangosat nevetett (nem gyakran), fejét akkor is a dac vagy a méltóság hagyományos ábrázolatában tartotta: állát a mellére szegve.
Bejött egy iskolás kisfiú meg egy kislány, aki tán még iskolába sem járt. És ezek azon aprótermetűen is nyúlánkságot, sudárságot hoztak magukon; ahogy a kis jegenyecsemetékben is benne van a toronymagasság.
Hát ez volt Károlyi Mihály; párizsi otthonában.
Nem volt nehéz megtalálnom. A Montparnasse körúton a Dôme kávéház és az állomás közt van egy templom. Amögött egy kurta, görbe kis utca, a rue Stanislas (ma rue Péguy). Nem lehetett eltéveszteni azt a polgári panziót sem, amelyben laktak; egy-két bútorozott szobában, a félemeleten.
Bemutatkoztam. Én vagyok az a diák, akit Bölöniék beajánlottak, hogy a gyermekeket magyarra tanítsa.
A szűk utca, a templom, a magas bérházak homályossá tették a lakást. De most éppen belesütött a nap. A tetők magasságából merőlegesen, mint egy beütött kard, betűzött egy fénynyaláb a padlóig nyitható nagy franciaablakon.
Károlyi e körül járt, ezt kerülgette. Közben fölháborodva magyarázott valami sürgős tennivalót egy fiatalembernek, aki kalapját kezében tartva hallgatta.
Elképesztő dologról értesültem.
Akkoriban érkezett ki Párizsba Veér Imre, a Nagy György-féle Köztársasági Párt főtitkára. Közvetlenül a börtönből jött, félvakon, megbűvölve a mártíromságtól, a versírói és szónoki készségétől, egy szereptől: az októberi forradalmat akarta újracsinálni. Lapra gyűjtött pénzt. Nyilván költői, retorikai szóképként használhatta, hogy a külföldre kényszerült magyar munkanélküliek táborát ha kell, egy közösen ásandó alagúton át vezeti vissza a hazába és – a Lens és Lille környéki bányák magyarjai komolyan vették a hasonlatot. Nagyrészt félparasztok voltak, a Károlyi-uradalmak szomszédságából is. Károlyi Mihály neve csillag volt nekik; mesebeli hittel követték volna bármily útmutatását.
S most – két lépésre a Dôme-tól -arról lett volna szó, hogy annak a dicső „alagút”-nak hol is kezdődjék a fúrása. S hol nyíljék föl? Sopronnál, Pécs alatt, Salgótarján környékén?
Az ártatlan szívekben a Jövő Hona a Mese Honával határos. Persze hogy mesebeli kép, hogy a kisemmizett magyar parasztok és munkások sárkányok gyötörte országában egyszer csak megnyílik valahol a föld – Budán, a Mátyás templom előtt például –, s a nyíláson kiárad egy fölszabadító hadsereg, élén a világgá űzött Legkisebbik – a legdrágábbik – Királyfival. Ha a Mátra vidékről elszármazott parasztbányászoknak, akiknek lelkülete Henin-Lieutard-ban is úgy működött, mint Huta és Parád környékén, ha ezeknek Károlyi Mihály a Vogézek rengetegében jelöl ki egy helyet, hogy innen kell alagutat kezdeni a Jövő Magyarországa felé – neki magának akkor is támad szavaira figyelő tábora.
Nem akart ilyen tábort. Semmi érzéke nem volt a legendák, a csodák iránt. Holott nagy történeti szerepe idején az emberek legendába burkolták, csodát vártak tőle.
Ezért is nem lett valóságos tábora soha.
Rajongói támadtak és kihasználói. Voltak, akik szüntelenül csak fölnéztek rá, az iménti szent áhítattal, s voltak, akik már-már akaratuk ellenére is lenézték: ködlovagot láttak benne, a való világban tájékozatlan arisztokratát.
Kevesen válthattak vele tekintetet, hogy így mondjam, vízszintesen; köznapian.
Húsz-egynéhány esztendős voltam, amikor először kezet szoríthattam vele. Attól persze, hogy egy asztalnál ültünk, s szemünk a fizikai testben nagyjából egy szinten volt, nem következett, hogy ne lássam benne szüntelenül én is a rendkívülit. Azt hiszem, egy percre se szabadultam meg még a későbbiek folyamán sem attól, hogy ne a történelmi időbe állítva érzékeljem őt. Hogy azzal a belső szemünkkel, amelynek fényérzékenysége ezerte élesebb a külsőnél, ne lássam folyton mögötte a múltját. A saját személyes múltját, melyet addig megélt – negyvennyolc-negyvenkilenc éves lehetett akkortájt – és azt a múltat, melyet családja révén mint majoresco, mint törzsfő képviselt és – irányított.
A hétköznapi időnek s a történelmi időnek ez az egy személyben való társulása persze hogy meg-megkápráztatott. Időbe telt, míg emberileg is helyére tudtam tenni Károlyi Mihályt. Míg fölfedeztem lényének tán legfőbb tulajdonságát. Nem a történelmi szerepekhez, hanem a történelmi tennivalókhoz volt érzéke és ereje. A szerep a történelemben is díszlettel, világítással, tapssal vagy füttyel jár. A végeznivalóban csak a cselekedet számít, s nem a cselekvő.
Károlyi évtizedekig hallgatott, hogy közszereplésének legtragikusabb pillanataiban mint játszották ki leghívebbnek vélt társai, Kunfi és köre; egy történelmi tett ment végbe, ahhoz kellett igazodni, annak következményeihez, s nem a saját jövőbeli jó hírünkhöz, a szerepünkhöz.
A nevelősködésből nem sok – voltaképpen csak bemutatkozás – lett; a gyermekek nem maradtak Párizsban. Más körülmény hozta magával, hogy be-bekanyarodhattam a mögé a templom mögé a Montparnasse körúton. S láthattam már magam is egy történelmi alak viselkedését a szerep és végeznivaló páros vonzásában.
Saját sorából származó tanácsadóit, ha csak ötven évre láttak is előre, nemcsak a magyar arisztokrácia minősítette bolondnak; ezt tette a francia, az orosz, az olasz is: csaknem nemzetközi receptre. A bolond Széchenyi, a kötekedő Wesselényi, az asszonybolond Rákóczi csapásán Károlyit az elején a hiúság főbűnében akarták elmarasztalni osztályostársai, a külföld előtt is. A Nyugaton ez hatástalanul pergett le róla; ahol megjelent, éppen keresetlenségével, őszinteségével hódított. Nemzetközi tekintély lett. Ekkor kezdték a becsületébe vágó rágalmakat szórni rá. Hogy például még a földjeit is azért bocsátotta szétosztásra, mert agyon voltak terhelve adóssággal. Egyik fő mocskolója Windischgrätz Lajos herceg volt.
Ekkor pattant ki az úgynevezett frankhamisítási botrány. Politikai manőverből a magyar főurak egy csoportja, épp Windischgrätz Lajos fő-fő közreműködésével, hivatalos helyen hamisított francia bankjegyeket akart forgalomba hozni. Rajtavesztettek. Izzóan megszégyenültek Európa előtt, épp azok, akik Károlyit próbálták szégyenbe keverni.
Hírlapok, népgyűlések, állami férfiak várták naponta Károlyi szavát. Ő belülről ismerte azt a bolyt; most megtiporhatta volna azzal, hogy visszafizet; hogy vállalja a diadalmaskodó szerepét.
Ritkán láttam közéleti embert kínosabb helyzetben. Az indulatok ilyenkor összekeverődnek, keverik mesterségesen is őket. Jó alkalom kínálkozott ezúttal is, hogy a bűnért, melyet egy réteg követ el, az egész népet sújtsák. A nemzetközi légkör drámaivá feszült, megvolt a színtér, a fény, a tömeg, hogy a nagy Emigráns megkapja a nagy szerepet. De az is végezni való volt, hogy bűnösök vétkéért ne ártatlanok szenvedjenek. Károlyi szava éles volt. Legélesebb akkor, amikor elválasztotta a magyar népet az uraitól.
Ezekben az időkben elég sűrűen láttam. Fölkereshettem abban a kis kávéházban is, ahova újságjaival elvonult, hogy minden színezetű tudósítást elolvasva, valóságosan lássa az eseményeket. Sarokban volt szokott helye, de ablaknál. Hol az újságot nézte, hol – éppúgy belemerülve – az utcai forgalmat.
Itt intéztem hozzá végre a kérdést, amely kamaszkorom óta foglalkoztatott.
Ő volt a legvagyonosabb ember, akivel életemben találkoztam. Úgy értve, hogy valaha vagyonos. Azt kérdeztem meg tőle, látja-e sorsában azt a pillanatot, amelytől fogva ő – országrésznyi területek ura – forradalmárrá lett, kész volt odadobni kiváltságait, tengernyi kincsét.
Abban a kávéházban az volt a szokás, hogy ugyanazt a kávét a nap bizonyos órájáig olcsóbban adták, mint azután. Ilyenkor szoktak hirtelen és hangosan a törzspáholyok megtelni, tanároké, diákoké, festeni való aggastyánoké és matrónáké, akik a modellállást kipihenni sántikáltak le valamelyes időre az egyik közeli „akadémiá”-ról.
Emlékezetes a kép, ahogy Dosztojevszkij bemutatja a Pétervárra döcögő vonat egyik túlzsúfolt fülkéjében a lelkéből tán legtisztábbra lelkedzett hősét, Miskin herceget.
Szemtől szembe ülve Károlyival, semmi írói hajlamosság nem kellett ráhökkenni arra: de hisz ez egy regényalak, így élő voltában is pontosan körvonalazott hős, ujja bizsergett az embernek, a laikusnak is, hogy belehelyezze valami nagy történelmi vagy társadalmi roman-fleuve kimagasló személyei közé. Vagy mégis inkább egy szigorúan árnyalt történelmi tanulmány freskójába? Ott ült az ember mellett, s volt egy másik élete is.
Nem azért, mert már „történeti figura” volt. A „történeti figurák” néha esendőbbek a nem történetieknél is, épp azért, mert már kész alakulatoknak, valóban figuráknak vélik magukat.
Mellettem ült egy ember, s azt éreztem, hogy ennek van egy más lénye is. Beszéljek még világosabban. Kéznyújtás közelben ült mellettem egy halandó ember, és én, a másik halandó, változandó, romlandó ember azt éreztem róla, hogy annak lénye valami módon készebb, teljesebb, máris tartósabb, mint a többieké, beleértve a magamét is. Hogy ennek az embernek tisztább a sorsa. Mert a végzettel szemben ez valamit már tisztába tett. És ez az érzés vigasztalóan hatott rám.
Károlyi Mihály mintha óramutatói élességgel látta volna múltjába hátranézve azt az időpontot, amelytől fogva a „saját útjára” kezdett térni. Amelytől fogva forradalmárrá érését számítani vélte. Vagyis hiedelme szerint más lény lett.
Ezt a pillanatot, a körülményeit, a következményeit másnak nyilván még pontosabban is elmondta, mint amiként nekem abban a közép olcsó kávéházban, ahol a pincérek oly harsányan közvetítették a vendégek rendeléseit a pénztár irányában, mint megannyi csatakiáltást. Hiszen vetett papírra is – számunkra kínzó szűkszavúsággal – néhány szemérmesen tömör mondatot erről az élményéről Károlyi. A sorsfordító pillanat az volt, amidőn önállóra erősödő ésszel tudomására jutott, hogy a körülötte terülő mérhetetlen vagyont, amelynek szinte kamasz fővel lett teljhatalmú örököse, annak idején a híres-neves szépapa, Károlyi Sándor a majtényi fegyverletételnek – a kuruc zászlók sárba fektetésének – fejében kapta. Egy szent ügy eladásáért. „Árulásért” tehát.
Már csak a köztünk lévő korkülönbség – a csaknem harminc év – miatt is tisztelettel hallgattam Károlyi Mihály magyarázatát.
De, emlékszem, már akkor nem értem be vele. Az a fölismerés csinált volna belőle más embert? Ha az efféle fölismeréseknek ilyen jellemformáló erejük lett volna, akkor minden mamutvagyon örökösének világszerte föl kellett volna lázadnia, mert hisz vajon melyik ilyen vagyon eredetéhez nem tapad valamiféle árulás, eltulajdonítás?
Nem, az ő lénye már a fölismerés előtt más volt, mint mindazoké, akik ugyanolyan helyzetben, ugyanolyan fölismeréssel – nem lázadtak föl: nem szánták el magukat arra a lépésre, amelynek megtevőit testközelben is örvendezve bámulni illik.
Hozzátartozik e lények jellemvonásához, hogy rendkívüliségükről nekik van legkevesebb sejtelmük. Ahogy Miskin hercegnek a zsúfolt fülkében, úgy nem volt gondolata Károlyi Mihálynak sem abban a lármás kávéházban arról, hogy ő más. Egész vagyonát elvesztette, s nem érezte vesztesnek magát. Sőt. Eszelősnek kiáltották ki, s ő tartotta eszelősnek a világot. Oly mélységesen átérezte, hogy ő tölti be a törvényt; illetve küzd a törvény betöltéséért. Ahogy nemcsak a regényírásnak, hanem a történetírásnak egy-egy olyan figurája, akit nem megírni kell már, hanem csak leírni; mert hisz mi őrzi a jellemet, ha nem a tett?
Az ilyen embernek eleve elnézzük – elvárjuk szinte tőle –, hogy az életben ügyetlen legyen. Történetek kerengtek köztünk a polgári létet élő – jókedvűen, fölszabadultan élő – Károlyi önkéntelen főúri gesztusairól, arisztokrata reflexeiről. Ujjaiba rögzött bele a mozdulat, hogy taxisofőrnek, pincérnek borravalóul hagyja a visszajáró pénzt bármily bankjegyből. Tehát nemcsak az aprót. Ezért anyagi összeomlás veszélyével fenyegetett nagyobb összeggel az emberek közé ereszteni. Főúri, emberi sorsokkal rendelkező korszakának lehetett maradványa, hogy bárki szólította meg, ő a sose látott ismeretlenek felé is teljes odaadással, figyelme tökéletes összpontosításával fordult, mintha válaszától valóban emberi életek függtek volna. Fokozta a képet e benső odaadásról, hogy a legtöbb kérdezőhöz valóságosan, testileg is mélyen le kellett hajolnia, s az illetővel így magát megkisebbítve beszélnie, a magas termete miatt. Mindezek csak a lényeget nem értőknek sugallhatták azt, hogy járatlan a napi életben.
Ahhoz nagyon is egyenesen járt abban az életben, amelyért érdemes élni. Természetes volt; ő volt a születetten természetes. Emlékiratainak abban a passzusában ad leghűbb belső képet magáról, ahol sorsának tán legvérlázítóbb, külső legmegalázóbb fordulóját mondja el. Mint garnilakó menekültet az olaszok letartóztatták (főúri följelentésre). Megbilincselték, majd egy hívével, aki ebben a pillanatban örökre eltántorodott mellőle, összeláncolták, így hajtották a határ felé, az esetleges kiadás veszélyébe. Ezen a kusza, haragos színű képen Károlyi elegáns. Ismerjük a kifejezést arról a bizonyos szerencsés termetről, amelyen még a zsákrongyok is oly „jól állnak”, hogy divatot szabhatnának. Az ijedt kishitűvel összeláncolt Károlyi azon a képen ilyenféleképp hordja a bilincseit; fölényesen, érinthetetlenül.
Hogy tekintett rá, milyen érzéssel szorulhatott a járdákra a nép azokon az utcákon, melyek közepén elvezették?
Ez mindig foglalkoztatott, az ilyen emberek közvetlen megjelenése a tömegben. A korabeli gyűlések fényképein Károlyi azonnal fölfedezhető: kiemelkedik az emberek közül. De csak termetével-e vajon?
A mi párizsi diák-ifjúmunkás magyar estjeinket rendszerint táncmulatság követte; ez volt az igazibb vonzóerő. Egyszer a XVI. kerület elöljáróságának díszterme is szűknek bizonyult.
Károlyi nem járt a mozgalmi – nagyrészt szakszervezeti – tömeges találkozókra. Most ott állt feleségestül a csupa arany bálterem kitárt ajtajában.
Sudáran mindketten, az asszony mosolygósan, a férfi a komolyság jókívánatával. Gondolhatni, mit adott az a többszörösen jogfosztott tömeg, magamat se véve ki, bárkinek a származására. De attól, hogy az a két nyúlánk test, mintegy az egyenesség ábrájaként az ajtókeretben állt, az igazság a szívekben egy árnyalattal tisztábban ragyogott.
Nem régebben, mint a mostani évnek ebben a lángarany októberében volt rövid vitám Károlyi posztumusz könyvéről Anglia egyik legképzettebb magyar szakértőjével.
Faith without Illusions, ez a könyv címe. Hittel, hiedelem nélkül.
– Éppen, hogy csupa hiedelem volt! Károlyi egész életében ábrándképeket követett – mondta a tudós, C. A. Macartney.
– De mindig a tények parancsára! A valóság vaslogikájából. Márpedig, ha ezek diktálják, nem a jövő tartozéka – megképzése – akár az illúzió is; a tudat éber álma?
Körülményesen, de épp ennek folytán megbízhatóan kaptam 1938 nyara végén Bölönitől üzenetet, hogy Károlyi Párizsba vár; menjek, mihelyt tehetem.
Úgy alakult, hogy igen gyorsan megtehettem. Más ügy miatt amúgy is külföldre, Ausztriába készültem, s a Nemzeti Bank tisztviselője voltam. Néhány héttel a müncheni egyezmény megkötése előtt, tehát már annak izzó hangulatában, szeptember első napjaiban érkeztem meg Párizsba. A Sorbonne utca 8. szám alatt vettem szállást, s telefonáltam meg érkezésemet még bőröndöm kicsomagolása előtt, arra az ismeretlen címre, ahova híradásomat várták.
Az érintkezés körülményessége meglepő – számomra akkor még ugyancsak túlzott – konspirációs szövevénnyé alakult. Károlyival a város egyik előkelőbb negyedében találkoztam egy kávéházban, mégpedig olyanban, amellyel szemben is volt egy kávéház. Ennek teraszán ült Bölöni. Ez volt a jel, hogy – az ő, Bölöni üdvözlése nélkül – bemenjek abba a szemközti kávéházba; annak belső helyiségében érem el utam célját.
Károlyi nem ismert meg; illetve nem azonosított rögtön azzal a hajdani diákkal, akit egykor asztalánál is látott.
De hisz nem is azzal akart találkozni.
Az 1938-as esztendő már elég fennen visszhangozta a népi irodalom harci szavait. A „falukutatók” fontosabb könyvei ott voltak a kirakatokban és az ügyészi pulpitusokon. Folytak vagy kezdődtek a perek, országos hallgatósággal.
Károlyi figyelemmel kísérte a mozgalmat. Voltaképpen a puszták kutatójával akart beszélni. Párizsi környezetének tagjai nyilván erről a szerzőről tudtak legtöbb adatot közölni vele. Mint hajdani néppel érző földesúrnak külön kérdései is voltak ahhoz – hozzám –, aki a széles mozgalomban épp a nagybirtokok helótáinak szószólójaként jelentkezett.
Első szavaival megindokolta a kínosnak tetsző óvatoskodást. Bizonyos benne, hogy figyelik. Mégpedig nem a francia Sûreté emberei, hanem – ahogy megtapasztalta – azoknak a hitlerista szervezeteknek az ügynökei, akik akkor már Európa annyi államát, de legjobban éppen Franciaországot elárasztották. Beszélhetünk magyarul, de ha asztalunk mellett bárki elhalad, váltsuk át a szót franciára; annyi nyomot se adjunk, hogy nem franciával – hanem nyilván honabelivel – volt itt találkozója.
Máris a lényegről beszéltünk. Franciául, néhány perc múltán.
Nem másért üzentetett értem, mint hogy meggyőzzön: maradjak kint Franciaországban. Akár most rögtön, ez után a kiutazásom után, akár úgy, hogy rövid időre ügyeim elintézésére még visszatérek, s aztán költözöm ki véglegesen; illetve hát átmenetileg; a háború idejére.
Mert a háború most a Berlin–Róma–Tokió hármas fogaskerék működésének megindulása, az Anschluss után ki fog törni. Világháború lesz; Németországnak első lépései során délkelet felől biztosítania kell a hátát, tehát Magyarországot is meg kell szállnia; vagy úgy magához kell hasonlítania, hogy az tán az erőszakos megszállásnál is végzetesebb – a nemzetre nézve katasztrofálisabb – lesz.
Belefűzte már itt az elején, hogy annak lehetne nyomós mentési jelentősége, ha erre a lépésre nemcsak én szánnám el magamat, hanem mozgalmunk írói közül is még néhányan.
Jöhet az idő, amidőn a magyar nép minden messze lövő ereje – minden maradék védelme – egy-két toll lesz.
Mintha valami hírlap vagy sajtószerv gondolatát is elém villantotta volna.
Veszélyérzékem mindig – ezúttal is – rosszul működött. Nem hittem a veszélyben; legalábbis nem a közeliben.
De ha gerendák tüzes omlásába kell visszatérnem, akkor is visszamentem volna. Erős érzelmi szálak kötöttek, helytől sem eloldhatók.
De utóbbiról – mint magánügyről – azt éreztem, csak célzatosan illik említést tennem. Így ez valószínűleg el is ment Károlyi füle mellett. Bizonyítja, hogy a veszélynek a személyes, az engem érinthető részét hamarosan el is ejtette. Már csak arról a veszedelemről beszélt, amely az országot fenyegeti; arról a baljós viszontagságról, amelybe a magyar nép – a munkások és parasztok – sodródhatnak. De erről egyre behatóbban, egyre élesebben működtette agyát. Megszűnt magánember lenni.
Teljes mivoltában közéleti férfivá alakult.
Ám ez oly természetesen, oly zökkenéstelen ment végbe rajta, amily tisztán például, a szerepjátszás egy árnyéka nélkül apává tudunk átalakulni gyermekünk betegágya mellett. S ezzel akaratlanul bennem is valami átalakulást indított meg. Éreztem, hogy ez az ember rajtam át egy népnek beszél.
Ünnepélyesség kerülgetett. Károlyi olyanféleképp volt emigráns Párizsban, mint az Árpád-házi hercegek a lengyel és orosz udvarokban: az ország minden percben kész volt, évtizedek múltán is, hogy teljes jogra visszafogadja. Hogy gondoljon a hazaiakkal, ez kötelezte őt, mint egy Szent Lászlót, s nem a trónigény. Az ünnepélyesség oda sűrűsödött – egyre növelve feszélyezettségemet –, hogy holmi Követnek érezzem magam.
Az a szeptemberi nap kivételesen meleg volt, csaknem kánikulai. A hosszúkás kávéház minden ajtaját kinyitották, el az utcai nagy bejáróig, a széttolható kirakatüvegig. Beszikrázott, belövellt a napmeleg ide a hátsó terembe is, amelyben már ősziesre hűltek a finom gyártmányú, gombos bőrdíványok. A gyér közönség megnyugtatóan distingué volt: csak szakértők ismerte italkeverékek tarkították a márványasztalokat. Mi sört ittunk; de azt is valami különleges márkájút.
A legközelebbi vendégcsoportok is olyan hangtávolságra voltak, maguk ugyancsak élénk szócserében, hogy nyugodtan beszélhettünk magyarul.
Egy kórboncnok tárgyilagosságával tárta föl, mi voltaképpen máris Magyarországnak és szomszédainak helyzete a németek eddigi és további terjeszkedése folytán nach Osten, és egy próféta megszálltságával hirdette a tennivalót e terjeszkedés meggátlására. Politikai inasévei óta állt szemben e terjeszkedéssel; tanárként beszélhetett.
Rám nézett, s úgy mondta:
– Meg kell értetni a magyar urakkal, hogy ez a tákolmány, amit a németek kínálnak nekik a jövő felé, az nem híd; annak nincs túlsó parti lejárata!
S még szigorúbban rám nézett; mintha tőlem is elvárná, hogy mindezt a magyar urakkal megértessem.
Megbírálta, vigasztaló tájékozottsággal a mozgalmunkat; a zokszavak is dicséretté kerekültek.
– Mert mióta nem adott hangot a magyar parasztság, s most végre halljuk! A szegényparasztsággal viszont azt kell megértetni, hogy…
Megfogtam a behomálylott, karcsú söröspoharat, a hűvösségéért.
Nem író az, aki nem kishitű. Mit tudott „megértetni” a néppel ilyet a maga jelen idejében bármely költő; meddig hatott akár egy Petőfi, Ady hangja is, amikor az ágyúk torkából készült már a szó?
Nem becsültem le otthoni együttesünk munkáját. De hogy mi – a Centrál kávéház szuterénjének szerdai kis törzsasztala – oly fennen tudjunk szólni, túlkiáltva először is egy bérenc sajtó hangzavarát –, hogy attól egy elnyomott nemzet kezébe vegye, és rendőrség, bíróság, hadsereg ellenében más útra terelje a sorsát?
Oldalról pillantottam Károlyira.
– Ha a magyar milliók most, most! nem ébrednek annak tudatára, hogy…
Megsimogattam ismét a söröspohárnak azt a hűvös valóságát.
Nem nekem beszélt.
A magyar népnek.
A Magyar Népnek.
Komoran, szemöldökét összevonva, tekintetét maga elé szögezve beszélt. Állát szokása szerint mellére szegte, de mellét-vállát most is kihúzta. Hosszú feje így szinte öklelésre állt az elszánt homlok pajzsa alatt.
Így ültünkben is magasabb volt nálam vagy fél fejjel. Vállunk összeért; oldalvást megint rápillantottam.
Nem, nem nekem beszél, éreztem csaknem olyan feszélyezettségben, mintha szerelmi kitörésnek lettem volna akaratlanul fültanúja. A remek logikájú, de mégis tüzes okfejtésre nem én indítottam meg ezt a pompás forgású agyat; nem én forrósítottam meg ezt a lehűthetetlen szívet.
Ültünk abban a csupa tükör, léha teremben, s dermesztő tudatára ébredtem, hogy ez a karommal érintett férfi most sem hozzám, hanem innen ezerötszáz kilométer távolságra beszél.
Egy üres telefonkagylóba.
Mert hisz hogyan tudom én – hogyan tudná a mi egész kis vállalkozásunk – átadni mindezt a magyar népnek? Belém nyilallt a helyzet groteszksége. Ez a hazafi, gondoltam. Aki távol sír a nemzeten! Ilyen lehetett Kossuth, Villafranca előtt. Thököly, Nikodémiában.
Akkor volt legkínosabb, amikor rám nézett. Ez a nálam összehasonlíthatatlanul műveltebb, tapasztaltabb férfi rekedtes hangjának teljes fűtöttségével, arcának minden tic-jével beszélt, azért beszélt, mert beszélnie kellett; ahogy a próféta a pusztaságnak is; a színész az üres nézőtérnek is.
A groteszk érzés meghatottsága forrt át. Mélyen magamba fényképeztem, a legjobb érzelmeimbe, ezt az embert. Hisz ez egy tragikus teremtmény. Helytálló, mértékütő a protagonistáknak abban a sorában is, akiknek a történelem adja a végszavakat.
Emlékezzünk: raccsolt, monoklit használt. Mosolyognom kellett, hogy tán épp ennek hatására ott az ezüstkanalak s jégkockák, a jellegzetes francia női kacajok görgése-csöngése közepette én meg holmi Esze Tamásnak véltem magam, tarisznyával a vállamon, vándorfurkóval a kezemben. Ritkán töltött el oly melegen az emlékezés, hogy őseim mind e történelmi bemutatók során nyírfa-bocskoros jobbágyok lehettek.
Számon volt a válasz, mivel hárítsam el e görögtüzes megbízatást, miként bocsássak be egy kis prózai fényt. Hogy mi a szolgai teendő, ezt a pusztán a béreseknek az ispán, az ispánnak a kasznár, a kasznárnak a gróf üzeni ki. De országnak üzenni egy emberrel teendőt?
Nem mondtam ki, ami a nyelvemen volt.
És így ő folytatta a magáét.
Egykötésű, egyanyagú ember volt. Parlamenti, népgyűlési szószéken százak s ezrek számára sem fogalmazott volna tüzetesebben, mint egyszál magamnak, akinek gondolatait csak nyomtatásból ismerte. Észre kellett vennem – abból, ahogy egy-egy eszmefűzését alakította, s ilyenkor rám tekintett –, hogy egyik-másik írásom magva fejében maradt. Volt olyan ezek közt, mellyel nem értett egyet.
Az idő az ő jóslatait – előérzéseit – igazolta. Az idő azonban nem igazságosztó fórum, s így ma sem választhatom azt a könnyebbik utat, hogy akkori nézeteimet – az etnikai együvétartozás mindennél sürgősebb kérdésében például – megcáfoltnak vehessem, pusztán azért, mert az erő dönt s nem a jog.
Helyeseltem – elkerülhetetlennek éreztem – a területek visszatértét.
Valami idegenséget kezdtem észlelni itt a vitánkban. Vitatársam nem nekem, az élő személynek beszélt, hanem annak a, szinte itt sem levő szerzőnek, aki azokat a kétségbevonható eszméket papírra vetette. Úgy cserélt szót velem, mintha sose látott volna.
Ez aztán kulminálódott is.
A kisantantról is megoszlott a véleményünk. Egy ellene szegezett adat után ezt mondtam.
– Pedig én ezt épp magától hallottam!
– Tőlem? Hol?
– Tihanyi Lajos műterméből jövet, a Montparnasse-temetőt átszelő utcában.
Megnézett.
– Aztán fölmentünk magához, s még egy brosúrát is adott.
– Maga volt az?
De még mindig nem talált meg az emlékezetében.
– Bevitt egyszer a társaságával a Bullier-be is, a Bal Nu-be. A maga tiszteletjegyére ingyen adtak pezsgőt.
Csak nem merültem föl neki.
Röstelltem a legnyomósabb emléket fölidézni. A számomra legnyomósabbat.
Érintettem már egyszer, milyen lelki mélytudás kell a helyes ajándékozáshoz; hogy mit jelentett nekem, pusztai gyermeknek egy meglepetésül kapott villamos zseblámpa például, aztán egy olyan nagyító, amelyen át a nap meggyújtotta a papirost.
Mit lehet egy kezdő írónak adni, aki már irattartóba kezdi rendezgetni a gondosan lemásolt alkotásait?
Végeztem, végeztünk hárman diákok egy időben fordítói munkát, újságcikkek fordítását, Bölöni számára, elgondolható, milyen szerény díjazásért. Csináltunk ennek során egy alkalommal Károlyi számára is hetekig tartó postamunkát. Nekem volt legjobb kézírásom, én körmöltem olvashatóra a fogalmazványainkat.
A rohamteljesítmény elmúltával egyszerre csak a Szent Lajos-szigetbeli szűk szállószobát, de szinte az egész Szent Lajos-szigetet egy kis formátumú, keveset használt, elragadóan kecses Remington-féle írógép ragyogta be.
Megjelenése köré azért idézek ilyen tündérfényt, mert emlékezetemben elhomályosultak a köznapi részletek. Mi vettük vajon erre kapott összegből, vagy maga a gép volt küldemény?
Akárhogyan is: Károlyi jóvoltából lett ott – diktálta tényként legutóbb emlékirataiban is Wessely, kis együttesünk legjobb emlékezőjű tagja.
Az bizonyos, nem lehetett köszönetet mondani érte, a tapintatos ajándékozó már akkor háttérben, homályban maradt.
Nem mondhattam hát – már csak azért sem – köszönetet itt ebben a túl drága bárban sem, amelybe éppen helyzetünk nyomorúsága kényszerített.
Jólesett volna, ha Károlyi azonosítja azt a hajdani hús-vér diákot azzal az emberrel, akit magához kéretett, merőben szellemi ismerkedés alapján. De sérteni ez mégsem sértett. Valamiképp még tetszett is, hogy az embereket lám, változatlanul tetteik s nem arcvonásaik révén rögzíti; a funkcióról van benyomása, s nem a „személyiség”-ről: a viselkedésről. Nem bántott, hogy szemében nyilvánvalóan nem voltam más, sem akkor, sem most, mint egy tagja egy közösségnek, ezúttal annak, melyet a magyar nép szóval foglalhatunk össze. Egy közösség tagja még ilyen is, olyan is lehet. Az még csak helyet s nem értéket mér. Vegytisztaság volt ebben a szemléletben.
És ha én is, mint egy közösség egy tagját nézem őt? Érdemei egy jottányi kisebbítése nélkül persze.
Ritkán vagyunk képesek ilyen szemléletre. Hogy az operáló orvosban például csak az orvost lássuk, az operáló képességek legtökéletesebb birtokosát bár s ne az embert is. Erre a műtőasztalon fektünkben sem volnánk képesek; azaz, ottan a legkevésbé.
Bár a katonától elvárjuk, hogy ütközet közben – főleg, ha ő vezeti – csak katona legyen. A pilótától, hogy szinte a kormány egy részévé váljék; neki se legyen magánélete, amíg vezet.
Hajlunk ilyen módon szemlélni azokat is, akiket a népek vezetésére rendel vagy szán a sors. Károlyit csak hónapokig rendelte a sors ilyenfajta vezetésre. De egy életen át erre szánta. S ő mindig készen tartotta magát a föladatra, csaknem úgy, mint a jó sportolók: nem személyisége, hanem kondíciója ápolásával.
Bejött Bölöni; fölváltotta – két diáklány – az őrhelyén. Átadott egy kis csomagot, Itókától; ajándék volt, haza; bátyám másodszülött fiának ők voltak a keresztszülei. A sűrű történeti lég ettől üde huzatot kapott. Bölöni tehát számolt azzal, hogy – legalábbis most – hazamegyek. Megismétlődtek azok az okos jóslatok, melyek rendre beváltak, kivéve azt, hogy Németország ismét Verdun előtt fog elvérezni. Később átjött egy percre az egyik diáklány, aki nem tudta, ki vagyok, s ezért sokkal többre tartott, mintha tudta volna. Semmi baj. Elérkezett az étkezés ideje, nehezen emlékszem, ebédé-e vagy vacsoráé. Itt együnk, ezen a méregdrága helyen? Károlyi ajánlotta az evést, nekem illett hát egyeztetgetni a konspirációs követelményeket a sakk-kockás abroszok jelezte számlával; Párizsban az abroszok (és a függönyök) kockamintái figyelmeztetnek az osztályon felettiségnek – elképzelhető, milyen – emeleteire. Fölkerekedtünk, leltünk is már a közelben egy emberre szabott kisvendéglőt. Igazam lett. Még itt is mindhárman boeuf au naturel-t rendeltünk, főtt marhahúst, olajban sült hasábos krumplival, kimért vin ordinaire-rel.
Vacsora volt mégis. Kijövet sötétben ölelőztünk össze. A köpcös Bölönivel érzelmesen búcsúzkodva, még ütögetve is egymás hátát. Károlyival? Személytelenebbül; de nem hidegebben.