Felületi tünetek

Úton vagyok; az imént csattogott át a vonat a chalôns-i állomáson; bekopogtam a szomszéd fülkébe N. L.-hez; nézzen ki a hajnali félhomályba: tán itt kezdődött a baj, itt a catalaunumi csatatéren.

Úti jegyzeteket írhatok a tárgykörről is, melyet még Pesten vállaltam, V. M. baráti fölszólítására. Oly hatalmas területet kell hozzá bejárnom, egymást még alig érintő utakon.

 

 

A hodályban százával hevernek a juhok, s versenyt ellenek, mikor idejük eljön. Van éjszaka, hogy nyolc-tíz is az újszülött bárány. Kibogozhatatlanul összekeverednének, ha nem jelölnék meg, hogy melyiknek melyik az anyja. Ez ma úgy történik, hogy az anyának is, az újszülöttnek is ugyanolyan számú fémlapot kötnek a nyakába. De valamikor nem fémlap és számjegy jelölte az együvé tartozást.

A nyári nyájőrzés szüneteiben a juhászok szobrászkodásra vetemedtek. Fából, zsebkéssel kifaragtak két-két pici ásót, kereket, kardot, zsebórát; azokból került az egyik a juh, a másik a bárány nyakába. Mivel pedig egy-egy évadban az ellések száma több száz fölé emelkedett, úgy nőtt a primitíven megszobrált kis tárgyak száma.

Még iskolás sem lehettem, amikor apai nagyszüleimnél látogatóban egy nyűgösködő órámban nagyanyám szórakoztatásomra ilyen kis faragványokat hozott le a padlásról, majdnem egy vékával. Nem emlékszem, kaptam-e addig játékszertől valaha is olyan szívbeli gyönyört, mint azoktól a gyermektenyérnél nem nagyobb kis műalkotásoktól. Volt köztük minden: csutora, szita, hegedű, kalapács, patkó, lakat, nyújtódeszka, vasaló, sőt lovas huszár, mozdony, kápolna és kastély. Ott volt csaknem minden, ami egy pusztai pásztor agyába belekerült, a szemén át vagy hallomásból. Mert hisz volt azok közt a kis szobrok közt hétfejű sárkány és török basa is.

Örökmécses nem ég a szobában, ahol otthon dolgozom, de az egyik sarokból mégis valami megszentelt időtlenség árad. Petőfi keze vonása függ ott a falon. Mellette két juhászbot úgy összeerősítve, hogy kampójukon a birkafejek szembenéznek. Rájuk függesztve sorakoznak most azok a kis faragványok, melyek a hajdani gyánti-ozorai játékkosárból fönnmaradtak; meg amelyeket később hozzájuk szereztem, főleg egy göcseji pusztán laktomban.

Ezek a kis faragványok nem remekművek, önmagukban valóan. A művészi hatás, melyet csupán saját valóságukból, vagyis sorsuktól elszakítva sugároznak, bizony elég tétova áramú. „Sorsuktól elszakítva” De mit is jelent ez: sorsuktól elszakítva?

Egy olyan rendkívüli tehetségű színésznő vizsgálgatta egyszer őket, akinek műérzéke is rendkívüli: Simone Signoret. Faricskáló őstehetségek Franciaországban is nyüzsögnek; ilyenféle mester műveinek nézte a „különben nem érdektelen” sorozatot. Egész addig, míg végére nem értem a magyarázatnak, hogy mire is használódtak valaha ezek a kis tárgyak: milyen munka, milyen élet, milyen tartalmas múlt áll mögöttük. Vendégünk szeme egyszeriben frissen, élménytelítetten röppent egyik darabról a másikra, azt hiszem, egyet sem hagyott ki. A művészeti élmény, amely megmosolyogtat, sőt megnevettet, a szobrászat terén sem szükségszerűen könnyebb fajsúlyú. A művésznő, férjét kísérve, olyan időben olyan baráti üzenetek hozója volt Párizsból, hogy nem lehetett ajándék, amit nem boldogan adunk a szíves postáskodás emlékéül. A kis faragványok előtt általában nem szállt meg a spanyol szokás, hogy amit a vendég megdicsér, azt mondjam: az öné. A boton függő kis tárgyakból maga a művésznő kért el, bogozott ki ügyesen, majd akasztott rögtön a nyakába kettőt.

A tárgyak – a használatiak csakúgy, mint a művészetiek – nem attól szépek, amit a retina kap tőlük; amit a retinánkon át mondanak. Mondani képesek. Mert el-elnémulnak. El, véglegesen. De néha csak átmenetileg.

 

 

Vannak Európa nyugati városaiban kirakatok, melyek előtt csak megállni is milliomosnak kell lenni: kínálmányaiknak puszta megkívánását – fölfogását – felsővilági légkör készíti elő. És mi hívja föl vajon ezekre a szemünkben már érzékelhetetlen becsű bundácskákra, gyémántzuhatagokra, álombeli kisfilmforgatókra a figyelmet? A kirakatban ügyesen elhelyezett hatalmas, ósdi kocsikerék vagy öreg itatóvályú, ez is, az is olyan redvesen, ahogy valamelyik parasztház udvaráról oda irányították. A rue de la Paix-n egy valóságos istállófölszerelés hívott át a túlsó oldalról: szénavonó, fényesen a használattól; vasvilla, szinte a trágya nyomaival; ágból hajtott ötágú favilla. Ezek alatt is briliánspárták ragyognak. Persze hogy az ellentét kedvéért. De az ízlés milyen rejtett útú változása folytán? A csínnal berendezett ateliék sarkában nagyanyánk rozoga rokkája szunnyad, a falon sulykolófa-gyűjtemény függ Párizsban is. Folyattunk tintát hajdan a versunkenes Kulturgutokról. S ha most ezek a mélybe merült Kulturgutok törekednének föl abból a lebecsült aljból egy kis bosszúra?

Semmi effajta veszély, a Kulturgutoknak a köztudatban élő teóriája hamis, csak felületi jelenségeket rendezget. A lényeg másképp alakul. Mélyben, igaz, de azt hiszem, másfélében, mint amit eddig magunk is figyelembe vettünk. Annál régtől többről van szó, mint hogy a nép által teremtett alkotásokat a népművészet most már aztán igazán szűknek bizonyult körében vizsgáljuk. Mert mi a nép? Az újabb meghatározás szerint. És mi a művészet? Ahogy újabban, legújabban meghatározni próbálja az esztétika mellett egyre inkább a lélektan is. És a főkérdés: miféle művészetben élhet ma a nép szervesen, azaz nemcsak mint szép-élvező, hanem szép-alakító? Sőt, közvetlen szép-teremtő – ha ez még egyáltalán lehetséges.

 

 

Korán temettük el mi a népművészetet. Mi: papok, polgárok utódai: abban a feladatban is, hogy kulturálisan ugyancsak magasabb és általánosabb egységet hozzunk létre. Főleg az a hangosság volt korai, amely ezt a temetést némely rossz szerkezetű országban – így kiválólag a mienkben – csaknem győzelemmé avatta. Olyasmi kerül a föld alá, amit a legszentebb törvényszerűség – a vakon is hittel követhető fejlődés – rendel a föld alá! Hogy milliók – épp a legmostohább sorsúak – maradékát is elvesztik annak, ami számukra nemcsak vigasz és öröm volt, hanem közösségbe fogó erő – és a kultúra fogalmának legigazibb tartalmaként –, átsegítő kalauz a létnek azokon a pillanatain, melyhez az egyén tájékozottsága kevés? – Kapnak helyette jobbat! – hangzott fölénnyel a válasz. Azoknak a vaskalapos materialistáknak az ajkáról, akik az effajta bigottsággal annyi bajt okoztak épp a materializmusnak, a fejlődésbe vetett jogos hitnek.

Nem tudom, élnek-e még ennek a modern bigottságnak a leszármazottai, s mit szólnának elsöprő jövendölésükhöz; nyilai ennek idestova száz éve kezdtek áradni. Mi már látjuk, mit kapott elvetett, nem kis részben elvettetett – most lebecsült – sajátos szellemi értékei helyett a nép.

Semmi jobbat.

Az analfabetizmus legyőzése, a tudományos gondolkodás elterjedése a hír-és eszmeközlés bámulatos üzemesedése nem e körbe esik. A helyett a művészet helyett, mely szinte kultikus erővel szolgálta – a barlangkori időktől fogva – a közösség jó működését, a nép nem kapott semmit. Ezt szigorúan kimondhatjuk. Attól pedig még ízlését: szépre-jóra való szomját is elvesztette, amivel őt az a kultúrahordozó osztály kínálta, melynek uralma alatt az ő megfosztottsága elkövetkezett. Persze hogy az idő műve volt, s még csak nem is a polgárságé. De hát vajon vak szolgái vagyunk-e mi az időnek? Keze rettentő nyomai láttán is? Az a népréteg, mely évszázadokon át legtöbbet köszönhetett ennek az esztétikán túlterjedő – mert hisz kultikus hatásokat is érintő – művészetnek, a parasztság ősi létformáját nézve megszűnt. De az az ősi szomj a szépre s jóra, ez él tovább. Egyre több olyan jelet mutat, melyeket most kellene számba vennünk.

 

 

– Ez meg egy rakonca – mondta a jugoszláviai magyar falu öreg kovácsa, író barátunk édesapja.

A vasdarab, melyet kezembe nyomott, olyan volt, mint egy karvastagságú cső tenyérnyi széles szelete. Egy kis vaspöcök volt hozzá kovácsolva, egy kicsit meghajlítva, tetején gömbbel.

Megelevenedett a szó. A rakonca az a szerkezet, mellyel a parasztkocsi a púpozott rakományt is rendben szállítja. A rakoncátlan kocsi szétszórja haladtában a terhét: rakoncátlankodik. Valamennyi szótárunk – láthatóan a Czuczor-Fogarasi nyomán – a rakoncát afféle magasabbra helyezett lőcsnek, a szekérfenék szegélyfájába tűzött rúdnak írja le. Ez azonban vaspánt volt. A szegélyfára húzták rá, a bütykét a szekéroldal kicsiny vaskarikájába illesztették. Ez az elve tehát a rakoncának; ez a voltaképpeni rakonca.

A veranda falán, sógornőm tihanyi házában függött már néhány öreg vasdarab, nyelvművész barátaink tréfás megvizsgáztatására. Még aki a vén csoroszlyát vagy ösztökét fölismerte, ez előtt a rakonca előtt az is töprengésbe némult, s ha csak egy percre is, tanítvánnyá, szerénységre kényszerült e furfangos mesterjáték során.

A házban akkor már ugyancsak szaporodtak az iméntiekhez hasonló tárgyak. Mivel azok mellett a holmik mellett díszelegtek, illetve hányódtak, melyeket a közízlés népművészetinek fogadott el, ezek maguk is csaknem minden szemlélőjük részéről művészi alkotásoknak kijáró megbecsülésben – esztétikai telítettségű pillantásban – részesültek.

Fogalmak nem kis jelentőségű párosíthatására adva példát. Életérzések tán nem jelentéktelen tüneteit tárva föl.

Elfogadjuk, hogy a kulacs, még díszfaragás nélkül is, a népművészeti tárgyak sorába lépjen (csak azért, mert egykor a nép hordta). Miért ne követhetné őt ugyanazon az úton a taligakerék? (Azt meg tolta a nép.) Szalondísz a mángorlófa. Mi okon nem az a nyújtófa? Mert az előbbi nem, de az utóbbi ma is kapható a boltokban? Azt hiszem, nem volna fölösleges halmozni a szónoki kérdéseket. E keresztkérdésekre ösztönei homályából is küldene választ a megfaggatott lélek.

Valamiféle szépérzéket mozdít meg bennünk minden tárgy, melyet emberi tíz ujj formált ki. Isten lelket lehelt a gyurományaiba. Mintha a gölöncsér tíz ujja is átplántált volna a teremtményeibe valami életet a magáéból. Miért ülök közönyösen az asztalhoz, ha az műanyag, s miért lapogatom meg barátságosan, ha valamely régi asztalos gyaluremekelését érzem rajta? Mintha valamiféle kézfogásban volna részem. Vergilius híres sorában, hogy vannak a tárgyaknak is könnyeik, Aeneas azt akarja mondani (ezzel a szuperrealista hasonlattal), hogy az ember által embernek készített tárgyak magukhoz szívják, megőrzik, és utolsó percükig árasztják magukból a fájdalmunkat.

És az örömünket. A szívósságunkat a mulandósággal szemben. A harcunkat a magunk és népünk halála ellen. Minden ember használta holt anyagban üzenet van. Minden szerszám beszél.

 

 

Lelkesítő vállalkozásra kaptam ajánlatot. Könyvet készíteni közvetlenül a parasztoknak a parasztságnak arról a költőjéről, akivel mindmáig csak Burns, Jeszenyin és García Lorca vetekedhet: Petőfiről. Nem is könyvet, hanem valamiféle díszalbumot. Amit nemcsak olvasni, hanem nézegetni is lehet. Mint a tiszta szoba bársonyterítős asztalának ékét.

Semmi tisztelet bennem – másutt több okát adtam – a tárgyak iránt pusztán azért, mert zseni lábát borították, vagy akár, mert gondolata rögzítéséül szolgáltak. De áhítattal nézem őket mint egy korszak ránk maradt tanúságtevőit. A Kiskunság költőjének híven megőrzött szülőházában s nevelő tanyáin csak azért jártam megilletődötten. A szemem, legalább a szemem a korabeli Kiskunságba térhetett vissza.

Mik szólhatnak legmeggyőzőbben annak a dolgozó népnek életéről, amelynek az igazságához az a lángelméjű ifjú férfi odaállt, nyilván már gyermekkori élményei sugallatára? A tárgyak; amelyek beszélnek.

Budapesti Néprajzi Múzeumunk szellemi életünknek melltágító dicsősége és arcpirító szégyene. Egy hajdani gimnázium épületében a kültelken szorong, olyan anyaggal, hogy amikor Tristan Tzarát odakalauzoltam, paraszti siratóéneket hallani – Bartók mély megértése nyomán, mondhatnám, az vezette Magyarországra –, reggeli jelentkezésünk után csak a záróra űzött ki bennünket a pincéből: a század eleji recsegő, már alig hallható fonográftekercsek homályos, rideg – Tzara szerint mesebeli – világából.

A tárgyakat, melyek Petőfi gyermekkoráról vallhattak, a padláson találtuk, gondos, sőt szeretetteljes, de olyanfajta elfektetésben, mint a tömegszállások emeletes ágyai, és oly mennyiségben, hogy csupán ezek betölthették volna néhány folyosóját a hajdani királyi várnak; amely a maga teljes mivoltában is kevésnek bizonyulna az egész anyag méltó szem elé tárására.

A múzeum tudós és gondos házigazda igazgatója, egy lényegig látó, kitűnő fotográfus és a korszak egyik kitűnő irodalmi ismerője voltak társaim. A tárgyak, melyeket ennek a friss keletű szemléletnek az igényében leemeltünk, évek – ha nem évtizedek óta – porosodtak a polcokon. Három tekintet bámulatát kapta valamennyi, amit csak a világosságba vittünk. Picasso, Apollinaire a néger szobroktól nyert indítást – európai őshonosságuk fölfedezésére. Az élmény reám is pezsdítő szeszként hatott. De hogyan hatott volna Adyra, Babitsra, Rippl-Rónaira, a fiatal Lukács Györgyre, Mannheim Károlyra és Kerényi Károlyra s mindazokra, akik e tájon nevelődtek, e táj sajátos hatalmas art nègre-jének lélekbe szívása nélkül? Mert hisz az art nègre-ben s az art précolumbienben is mi keveredik oly megrendítővé? Az esztétikum és a praktikum villámváltása. Ma a mi eszünkbe – mint lám, az én tollamra is – az esztétikum fut elsőül. Holott az elsődleges – a formát sarjasztó tartalom – a praktikum volt.

Hogy mik is voltak ezek a szemet, lelket versenyt gyönyörködtető tárgyak? Egy zsámoly, amelyet egy négyágú fatörzsből félórai szekercemunkával – de a föltalálók friss lényeglátásával – szerkesztett meg az alkotója. Egy nádszálból két bicskavonással készített villa. Egy evőkanál, amely nem több, mint egy fűzág végébe nyomott tavi kagyló fele. Még egy szék, melynek háta, ülőkéje egy hasíték, a négy lába négy letört faág. Egy vödör: egy faderék kivájva, alul betömve. Bögrék sora, az előbbi eljárással. Székek, fatörzsből ugyancsak. Sótartók, meghajlított fakéregből. Bölcsők, tálak, teknők, tányérok. Százszámra holmik, amelynek elkészítéséhez csak egy kusztora kell s egy pásztorbalaska. És ész és akarat.

Amihez aztán szinte kéretlenül csatlakozik, igen, a csinosság, a szépség. Ősi – költői – tapasztalat: a múzsák, akár a nők, akkor vannak elemükben, ha szolgálhatnak, boldogan; vagyis valami szép célt; gyakorlatit.

Dárdánál, nyílnál, kardnál világosabban vallottak ezek a tárgyak egy nép küzdelméről.

Szobámat természetesen nem ezekkel a bútorokkal óhajtom berendezni. Étkezéskor nem ezeket az edényeket és evőeszközöket használnám.

 

 

Az ember idegzete tisztul meg egy Bauhaus stílusú lakásban. A csupa fém-, üveg- és műbőrbútorok közt olyasféleképpen járok, mintha korszakom tengerszintjén járhatnék, a múlt fölött, időtlenül. Tetszik nekem ez a genezáreti csoda, de ugyanakkor nyugtalanít is. Számkivetettségben vagyok; gazdag, de idegen nagybácsiknál. Üdítően jól érzem magam a csupa ablak stúdiók ultramodernségében. Kedvtelve lépdelek a kényelem mesterművei, a térkihasználás és térérzékeltetés remek megoldásai között. De újra s újra: mintha vízen járnék. Talajt nem érzek a lábam alatt. Múltat nem érzek. Emberi közösséget, meleget.

Szomjasan szeretem a fényt. Imádom az egyszerű – s mégis harmonikus – vonalakat. A praktikusságot. Homlokomtól a talpamig a kor igényes gyermeke vagyok: megkövetelem, hogy részem legyen abban, amit az emberi faj fejlődése fölfedez és föltalál.

Bizalommal nézem, amivel a jövő még megajándékoz. De lám, az az érzésem, hogy még a múltban is rengeteg a fölfedezni, a hasznosítani valónk.

Nem hiszem tehát, hogy a mai közfölfogás népművészete föltámasztható. Bár látogattam én is azokat a Vas István és Déry Tibor által oly meghatóan emlegetett írói köröket, hol szürrealista versek lelkes méltatását székely népdalok éppoly lelkes megzendítése követte – (mintegy az előbbiek magyarázatául és dicsőítésére), a népdaloknak – a nép autochton dalainak – újrateremthetőségében már akkor, a két háború közt sem hittem. Miért énekelték vajon mégis azokat a szakszervezetekben éppúgy, mint az illegális kirándulásokon? Mért fogadtuk el pillanatig – csak egyig – lehetséges irányul azt a népművészetet, mely a személyes kultusz ünnepein dübörögtette a színpadokat. Meg a Gyöngyösbokréta! Ignotus Pál nem kis malíciával, de azáltal is csak hitelesebben, remek képet fest az első pesti Kodály-estekről. A szünetekben csupa régi ismerős – a Lipót- és Terézváros ifjúsága – kezelt össze, s taglalta a rajongását.

Valamiféle baloldaliság jegyében.

A népies-urbánus vitában változatlanul a régi páncélt hordom. De egy-két nyílnak magam takarom ki az oldalam. A magyar népi dallam első diadalútjai nem Szabó Dezső táborából indultak; inkább Szomory Dezsőéből. Bartókot az első sarkig tárt kapu a Má-nál várta. (Be is ment rajta.)

Hogy a választ rögtön az első kérdésnél kezdjem, a szakszervezetekben azért énekelték a Tiszán innen-Dunán túl-t áhítatos intellektuelek, amiért mi, párizsi diákok ugyancsak a szakszervezetekben önmívelő vitaesteket, szavaló és színjátszó csoportokat szerveztünk, mégpedig nem a munkásoknak, hanem a munkásokkal. Valamennyien együtt hittük, hogy a legjobb művészet lesz a legnagyobb tömegek művészete; hogy a művészi alkotás örömét is kollektívvá lehet tenni. A tömegek ilyenféle művészetére volt példa – zálog szinte – a népművészet. A népdal alatt nincs ott a szerző neve. Elképzeltem, lehet megint oly közösség műélvező és szerző között, hogy az utóbbi sem írja alá a verset; beszéltem már erről.

 

 

Tán túl széles övben kezdtem, valóban, a járást mondandóm körül: tételesen befejezésül sem merném megfogalmazni. Voltaképpen egy hiányt szerettem volna tudatosítani. Egy fogyatékosságot kultúránkban. Egy repedést a készülő hatalmas épületen. Hajszálnyi talán csak sokak szemében ez a hiány. Világraszóló alkotások omoltak össze alapzatuknak ilyen szóra se méltatott tünetei miatt.

Nem is olyan régen népmilliók a társadalom legalsó rétegeiben is, sőt éppen ott, testközelben éltek a művészettel. Mégpedig olyannal, mely egyben nemzetet tartott fenn, erkölcsi közösséget teremtett. Esztétikán túli föladatokat végzett: kultúra bordázata lett; együgyűnek ható kultúra esetlen faragásúnak tetsző tetőbordázata. Ez a tető, melyre még Goethe is tisztelettel nézett föl, szinte a szemünk előtt dőlt le. A lelkeknek ezt a testmelegét, a tömegeknek ezt a „létmeleg”-ét hideg váltotta föl. Épp akkortól, különösképpen, amikor a kényelmesebb-egészségesebb házak épülni kezdtek. Tovább éleződik vajon ez az ellentmondás? Vagy megáll? Válasz nincs. De a kérdés egyre súlyosabb.

Elsivárosodás – mindenki ajkán ez a szó e „népművészet” fölötti (s utáni) kultúra jellemzésére. Elidegenedés, elmagányosodás. Vagyis épp a kulturális funkciók megbénulása. Ez a magasabbnak nevezett kultúra nem terjesztette még ki válságát az alacsonyabb szinten állók eszmevilágára: már csak a távolság miatt sem. De mi történik, ha kiterjeszti? Mi összetartó erők maradnak meg az utóbbiban?

Afféle útinapló ez; egy szellemi terepjárásról. Az útinaplóknak nincs erkölcsi tanulságuk; még az összefoglalót is az olvasónak kell elvégeznie. A szakmai beszámolók után, a vita megkezdése előtt szokott elhangzani: jelentkezzék, akinek e megoldást illetően indítványa van.