Ítélkező ifjúság

Szent csatatérre lép, aki a Nemzeti Színház földszintjén az utolsó széksor mögött megy át. Itt volt valamikor a diák- és mesterlegény-állóhely. Akinek bírta a talpa, itt nézhetett húsz fillérért klasszikusnál klasszikusabb színdarabot, négy álló órán át, vagyis azúttal igazán rogyásig. Ennek ellenére – vagy tán épp ezért – színészek és szerzők innen kapták a legviharosabban dörgő tapsot, a legsivítóbb füttyöt. Így eldugva, mintegy a láthatatlanság függetlenségében, ez volt a közvélemény legveszélyesebb gépfegyver-fészke.

Ezért is szüntették meg. A színielőadások a drága zsöllyebérlőknek készültek. Hogy sorsukról a legolcsóbb jegyűek döntsenek, az nem vágott össze.

A jövendő, az ifjúság ítélkezett.

 

 

Ilyen szemlélője a világnak is az a különös bennszülött réteg, amelyet közös szóval. ifjúságnak nevezünk. A gyermek szemének még minden látvány és játék. A serdülő már a szerkezetet, a cselekményt is érzékeli: már alakul az a félelmetes igazságérzete, amely az alsóosztályosok – s az alsóosztályúak – sajátja. A húszéves kor már egyben lát, ha többet nem, egy fölvonást, s ez elég, hogy meggyúljon a kanóc, amely szívben fészkelő bomba, a véleménynyilvánítás törik-szakad ingeréhez, kirobbanásához vezet.

Nem is olyan rossz együttműködés hát ez. A fölnőttek szerepelnek, abban az értelemben is, hogy „szerepeltek még”, vagyis egyszerűen csak ott voltak, a jövő pedig néz és ítélkezik. Véleménye nem mindig ildomos. Nem is mindig igazságos! Hogy is lehetne oly kevés tapasztalat birtokában? De a legzavarbaejtőbb – akár a színházban –, amikor egyáltalában nem hangzik vélemény.

A fölnőttek dolga így, hogy pontosan érzékeljék a jövendő véleményét. Ezt is csaknem a színészek és előadók módjára, akiknek hatodik érzékük van, hogy hallgatóikkal „kapcsolatot teremtsenek”. Ez a kapcsolat az élet jó működése.

 

 

Milyen vajon az ifjúság ma? Hogy tudhatnánk vajon e kapcsolat jó működése nélkül? Sajnos, ez az összeköttetés nem teremtődik meg olyan egyszerűen, mint a telefonban. Lelkesen és – ez a szavam rá – boldogan olvastam Pilinszky János beszámolóját a Nők Lapjá-ban, az ő vigasztaló tudósítását arról, amit kitűnő lelki hallószerve fölfogott a vonal túlsó végén levőkről. Kiküszöbölő megállapításai a legörvendetesebbek. „Megdőlt a hiedelem, hogy… a sofőr a jövő típusa.” „S halomra dőlt a másik jóslat is: hogy a jövő nemzedéke a specialistáké lesz.” Már elpukkant a szakbarbár fenyegető gumigömb-árnya is. Hadd végezzek én meg azzal a rémmel, amelyet a magukat szociológussá ütő kezdő rendőrségi riporterek jártattak meg utcáinkon: a huligánnal. Ha ugyanis az erkölcsrendészeti osztály évekig tűri, hogy bűnösök a város szívében, egy büfében – a hajdani Ilkovicsban – vagy estéről estére egy-egy tánchelyiségben üssenek tanyát, az nem az ifjúság fogyatékossága, hanem a nevezett osztályé.

Ekképp döfhetnénk hasba még jó néhány léggömb-rémet. Pilinszky pompás mondata szerint a mai fiatalok „született társas lények, anélkül hogy egyéniségükből bármit föladnának”. Ilyesmit hallok ki én is rejtelmes készülékemből. S még egy dologra nagy a helyeslésem. Ebben a nemzedékben a tehetség nem különc. Egyéniségüket a mai fiatalok nem nyakkendőjükön, sörényükben vagy mániáikban viselik. A zseni egykori ismérvei, „a megkülönböztető szokások ma már csak a dilettánsok és pszichopaták reflexe”.

De megállok, mert olyan mindez, mintha dicsérném az ifjúságot. Nem dicsérem, nem irigylem. Szeretem? Azt hiszem, különösen nem is őt szeretem. Be merem vallani, ami voltaképpen nem is lehet másképp: személyes érintkezésben a fiatalok jobbadán untatnak. Vagy túl hangosak, vagy túl csöndesek; hozzám képest rettenetesen tájékozatlanok, még beszámolóikban is tapasztalatlanok. Összességükben, a lét részeként szeretem őket, ahogy magát az egész létet is.

De előbb egy szót az öregekről is.

Aggastyán kétféle van: akinek sikerült a sorsa, s akinek nem. Az utóbbiak ontják az ifjúságra a hízelgés közismert szabványmondatait; nem rejtély, hogy miért. Az idegzetben évmilliókig elélnek a nagy élmények, az például, hogy a vad népek a mihaszna öregeket agyonverték és megették.

Ez ma nem ilyen kezdetleges megnyilvánulásban fenyeget. Az ifjúság nem személyünket üti le és rágja szét. Megrögzött szokásainkat, ósdi erkölcsünket: az időnket, amiben éltünk. Ez számára már szűk: viselhetetlen, elviselhetetlen! S ebben így igen emberien gondolkodik. Nemrég egy csúnyán kiöregedett, már betegesen önzővé és ártalmassá fajult társadalmi osztály ábrázolását adtam ki magamnak irodalmi föladatul: a volt arisztokráciáét. Megoldhattam volna úgy, hogy személyeiben ábrázolom elítélendőnek. A szörnyeteg Zápolyáktól az agyalágyult Taszilókig mennyi modell, mennyi könnyű rajz. A nehezebb megoldást választottam. Magát a rendszert próbáltam ábrázolni oly elítélendőnek, s ezáltal oly ellenszenvesnek, hogy nevessék ki, vessék meg, utasítsák el, még egykori – haszonélvezői is!

Az ifjúság nem bennünket tart elviselhetetlennek. Azt, ami szerinte bennünk múltbeli, halott, mérgező. Amit nekünk is ki kell dobnunk magunkból; ha képesek vagyunk rá. Ha – nem kis ellentmondás – meglehetünk nélküle!

Ám, hogy mi kell az egyik nemzedéknek, s mi egy másiknak, ezt majdnem olyan bajos szavakba foglalni – még kevésbé tétellé tenni –, akár az ízlést. Ez az a bizonyos gusztus – újabb szóval: életérzés –, amelyről már a latinok is hasztalannak mondták a disputát.

 

 

Hogy milyen egy alakuló nemzedék – vagyis, hogy milyen ez a mi mai ifjúságunk – arról így, még „menet közben”, képtelenség végleges rajzot adni. Arról nekem is csak sejtelmeim és pillanatfölvételeim vannak. Noha ritka kedvező megfigyelőállomással rendelkezem. Van egy jó társaslény, tizenéves lányom, s annak rengeteg barátnője; sógornőm balatoni házában pedig, ahol évszámra hol vendégeskedem, hol remetéskedem, van egy alkalmatos vendégszoba. A két összetevő eredménye, hogy nyaranta a ház valóságos leányintézet, a házkörnyék pedig zajló indiántábor. Reggelente a kihúzott asztalnál félelmetesen fekete bőrű és fehér fogú szigetlakók harapják félmeztelenül a vajas kenyeret és a paprikát, minden nyeléssel egy-egy barbáran boldog igent bólintva a létre. Mars-lakóknak kijáró figyelemmel vizsgálom őket. Átnézve rajtam, mint a levegőn, sose látott, hosszú végtagú ifjak lépnek ki kényesen tisztán-tartott fürdőszobámból, mögöttük, mintegy a jövő wagneri zenéjeként, a lezúduló víz robajával. Kik, mik lehettek? – nézem meg őket hátulról is.

Az bizonyos, hogy fesztelenek. A világban egyszerűbben, természetesebben mozognak, mint mi annak idején. Bizalmasabb viszonyban vannak a tárgyakkal. Kézirataim hátlapján néha mértani ábrákat lelek, valaki odaskiccelte a többiek fölvilágosítására, az űrrakéta működését. Magam is okulással nézem. Elvonulásuk után csaknem minden ceruzám hegye kitörve, könyveim rendje úgy megbolygatva, hogy egyik-másik csak hetek múlva kerül elő vagy vissza. Gesztusaik tehát mindenképp tágabbak, mint hajdan a miéink.

Az életet láthatóan jobban a magukénak tekintik.

Megfigyelhető ennek a jó oldala is.

Csak egy-két tünetet a legjellemzőbbek közül.

Termetük, mint tudjuk, magasabb régi évfolyamtársaikénál. Mintha a jövőbe is magasabbról – magasabb szemből, „szempontból” – néznének, emeltebb fővel. Az „érdekházasság”, a „jó parti” például szinte fogalmilag is ismeretlen előttük. Ez óriási változás. Egymásban nyilván azért bíznak, mert a jövőben bíznak. Aki róluk szólva, szabad szerelmet emleget, az e téren is a huligánlegendánál tart, s nem tudja, hol kell harcolni a prostitúció ellen. Gondolom, nemcsak az én megfigyelésem, hogy a mai fiatalok, noha társaslények, sok tekintetben különösen elzárkózók. Hajdan egy lányt egy bálban ötvenen is megtáncoltattak; a vágy és élmény az volt fiúnak, lánynak egyaránt, minél több ismeretséget kötni, minél több mosolyt, tekintetet, derekat kipróbálni. Ma nincs lekérés, nincs csere. Még a „házibulikon” is alig. Ki-ki a párjával érkezik, s azzal táncol, azzal társalog akár hajnalig.

Az első kézfogással összetegeződnek. Ezt nem bizalmaskodásnak érzem, még kevésbé léha pajtáskodásnak. Magában véve ez még csak olyanfajta nyíltság, mint a lovagok leeresztett sisakrostélya a bajvívás előtti bemutatkozón. Föltárják egyéniségüket, hogy aztán annál állhatatosabban védjék. A maguk új játékszabályai szerint.

Ami közben nemcsak nyugodtan nézhetjük őket, hanem melegedő szívvel, biztató tekintettel.

Csinosak, ügyesek, józanok.

Jó küzdést, jó munkát, jó öregséget nekik. (7)^*