Köszönetmondás

Elfogódottabb vagyok, hogysem méltón kifejezhessem így, közvetlen köznapi franciasággal mindazt, amit most itt érzek, frissiben érkezve távoli szülőhazámnak is egy távoli falujából. Pannóniai halászok és vincellérek egy kis községéből, átmenet nélkül egyszeriben egy ilyen fényes emelvényre kerülni – nyilván megértik s elnézik a feszélyezettségem.

Bár idegennek nem érzem magam egészen az önök hazájában. Van valami, nekem kedves kapocs országaink között. Nem első ízben kap megköszönnivalót a magyar költészet ettől a tájtól.

A véletlen nem tudni, milyen fokú jó játékából, irodalmunk első versének kézirata a louvaini egyetem archívumában maradt fönn. Ez a Mária-siralom az ezerkétszázas évek legvégén készült mint egy latin szöveg szabad magyar átültetése, de mi még érezzük benne népi ritmusaink eredendő erejét. Az ide szomszédos Louvain tehát afféle zarándokhelyként él a magyar írók és olvasók képzeletében; aki teheti, odamegy, háláját leróni.

Louvain hajdani tudós papjai nem lehettek tudatában, milyen szolgálatot tettek, amikor megmentettek egy olyan szellemi értéket, amely számukra elsősorban nyilván kuriózum volt. Valamiféle kötelességet véltek teljesíteni. Egy ország háláját szerezték meg.

Van némi hasonlóság az önök gesztusa és hajdani szellemi elődeiké között. Ne higgyék, hogy csak egy szál költőt emelnek itt fénybe.

Mondják, a költők hiúak, hacsak annyira is, mint az anyák, mint általában azok, akik várnak valamit szüleményeiktől. Mi, modern költők, fájdalmasan érezzük, hogy nem vagyunk olyan közel az olvasók táborához, mint például múlt századbeli elődeink. Volna okom tehát kétszeres is, büszkén fogadni a zsűri kitüntető választását, Flandria és Hainaut tartományok áldozatkészségét, az Akadémia s a kormány tagjainak előzékenységét, mindazt a jóakaratot, amely személyemet e polcra vezette, ötödikül immár az élő világirodalom olyan hírességei sorába, mint Ungaretti, Saint-John Perse, Octavio Paz, Jorge Guillén.

Engedjék meg mégis, hogy köszönetem első szavát egy egész irodalom, egy egész nemzet nevében mondhassam; akarva, nem akarva önök is egy egész országnak tettek szolgálatot.

A hadtörténészek az önök hazáját egykor Európa klasszikus csataterének hívták. Örüljünk, hogy a seregmozgalmak helyett Belgium mindinkább az irodalmi mozgalmaknak ad teret; külföldről jövök; közölhessem a hírt, rogy a világban Belgiumot ma nem tábornokokkal kapcsolatban emlegetik, hanem költőkkel: az itteniekkel s az idesereglőkkel.

Az én hazám is a történelem klasszikus csatatere. A költőknek, a versnek, a dalnak régtől fogva ott is rendkívüli szerep jutott – nem érezném megkisebbítve a nekem juttatott kitüntetést, ha ez a hír e zsűrit is befolyásolta volna. Verseinkben így sok a közös vonás. Belga költő barátaimmal, úgy érzem, egy család, egy testvériség nyelvét beszéljük. Valami különbség mégis van, az árnyalatban. Mintha sorsunknak is volna akcentusa.

Néhány napja vagyok távol szülőföldemtől, néhány napja olvasok más nyelvű lapokat, folyóiratokat. Csak némi idő után lepett meg, hogy ahány cikkben vagy tanulmányban hazám neve fölmerül, e névhez előbb-utóbb ez a szó járul: tragikus. A tragikus Magyarország; Magyarország tragédiája; a tragikus magyar nép.

Azért nem lepődtem azonnal meg, mert mi ezt a kifejezést nem tíz, nem is húsz év óta olvashatjuk legnagyobb otthoni íróink és szellemi vezetőink írásaiban. Nem önöknek kell fölfednem, hogy nincs nemzet tragédiák nélkül. De Magyarországnak mintha túl sok is jutott volna belőlük. Ezért is érdemel néhanapján legalább egy kis vigaszt: figyelmet legalább; hogy szenvedései nem voltak hiábavalók.

Mit adhatunk cserébe mi ezért a figyelemért? Igen, költészetet, aranyfedezetű irodalmat. Olyat, amely bizonyos tekintetben méltó társa lehet Európa ismertebb, sikeresebb irodalmainak. Legalább az útkeresést illetően. Mindjárt megmagyarázom, hogy ezt nem holmi nemzeti elfogultság mondatja velem.

A tragédia szónak a költészetben nem az a jelentése, mint általában. Ott nem a katasztrófával azonos; több annál, csaknem az ellentéte; a tagadása mindenesetre. Jóra törő küzdéskényszer mindennel szemben, még az elfáradt vagy el-elaggott istenekkel szemben is, halálig, sőt azon túl – a költői kódexben ez a tragédia. A legizgalmasabb útkeresés az úgynevezett lehetőségeken is kívül. Nem elfogadása annak, ami elkerülhetetlen.

Azok, akik egyszer teljes egészében megismerik azt az irodalmat, amelynek én csak olyan képviselője vagyok, mint egy erdőnek egy jó széláramba került levele, tán okulással döbbennek rá, volt egy lírai költészet Európában, amely századok óta ezt a tragikus helyzetismeretet sugározta. Ami a modern költészetnek is sajátja, az egész világon. Amely költészetnek alapállása szinte porondra lépése óta az emelt fejű pesszimizmus, amelyet sokan a mai európai líra fő jellemvonásának tartanak, de amely mégsem pesszimizmus, mert hisz ellenáll, s igenis, följebb néz.

A magyar lírának az a bizonyos tónusa, amelytől egy-egy nép zenéje is egyéniesül: a halál, illetve a halálraítélés élménye. Nem az egyéni halál schopenhaueri tudatosítása. Azé a „modern” közhalálé, amelytől Kafka látomásai és a genocidák rémtette nyomán az egész emberiség retteg, még mindig hátrálva, sarkkal keresve a menekítő utat. Honnan a magyar költészetnek ez az, ismétlem, nem tegnap kelt sajátossága? Lehetséges, hogy egy egész népnek ilyen az „élet”-érzése? Igaz, a magyar szomszédaitól erősen különböző nép, incompris, már csak azért is, mert nyelve – a baszk és a finn példájára – egyedül áll Európában: se nem germán, se nem szláv, se nem latin. De hisz aki él, az mind „különböző”; mindnyájan „incompris”-k vagyunk. S gondunk mégsem a halál.

De költőinknek igen. Az önök költőinek is. Az ő alapérzésük is a halálraítéltetettség, a pusztulás. Mégpedig nem az a schopenhaueri, hanem a közhalál.

Távol legyen tőlem a szándék, hogy a magyar költészetet valamiféle halálba vezető úton ábrázoljam avantgarde-nak. Még csak pesszimistának sem mondanám én.

Vagy nem másképp az, mint a modern költészet legkülönbjei; köztük nem egy azok közül, akiket Belgium nevelt.

Vers nincs pesszimista. A helyzet s a hely, amelyben megszületett, amelynek tehát jegyét viseli, az lehet sötét; lehet borús így maga a költő is; de maga a vers, mihelyt olyan örök robbanási törvények szerint, akár az éjszakai villámlásé, kigyúl és végigcikázza a tudatot, nemhogy nem sötét, hanem éppen a sötét ellenében hat, vigasszal és gyönyörrel; a dialektikus hegeli példának legizzóbb gyémántja gyanánt. Művészetben csak a rossz – elsősorban is a hazug – lehangoló; tartalmától függetlenül. Az igazmondás minden eszközzel – a költészetével is – ködöt, homályt, borút oszlat.

De ezzel már vissza is emelkedtem az országhatárok fölé, arra a közös területre, amelyet a knokkei ünnepek rendezői oly példamutatóan tudtak nemzetközivé tenni, idegyűjtve a költőket minden kontinensről, nem nézve a távolságot, sem a földrajzit, sem a világnézetit.

Ezért is szeretném befejezésül még az ő fáradozásukat megköszönni; érzékeltetni inkább; ugyancsak a messziről jött – a kívülálló – szemével.

Rengeteg szinten folyik nemzetközi találkozó. De a népek csak nem kerülnek közelebb egymáshoz, nem, főképp lelkükben, indulataikban. A ségrégation, az elkülönülés forróláza íme, Európa szívébe is behatolt. Gondolhatják, hogy izzik a széleken.

Ezért a költőket sem kis felelősség terheli. Ők hitelesítették, ők látták el aranyfedezettel a nemzeti irodalmakat. A külön-külön zengő anyanyelv kedviért ők törték szét a latinnak azt az egységes szép kórusát, amit az egyház ajánlott. Mentségük a jó szándék türelmetlensége: a köznépnek akartak adni – adtak is – rögtön kincset; a közösből, közöset.

A következmény – az elválasztódás – iszonyú lett. De mit kellett volna hát tenniök? A louvaini barátoknak például, akik az én anyanyelvem első verskéziratát sillabizálgatták? Szakították volna szét?

Most nem dicsérhetném őket. Ők jót akartak. A költők általában jót akarnak, engedjék meg ezt az ünnepi kijelentést tennem. Szakmájuk kényszeríti rá őket: a jó és a szép mélyen összefügg nemcsak a szerelmesek, hanem Platón eszmerendszerében is.

A költők anyanyelvre tépték szét a világot, de ők maguk különösképpen ismét egy nyelvet kezdenek beszélni, függetlenül a dialektusuktól. Az olvasók nagy tömege ennek jelét ugyan főképp abban látja, hogy egyformán érthetetlenek, vagy nehezen érthetők.

De hisz ez is egy nyelv. A világot a maga bonyolultságában, az alig-alig érthetőségében, sőt eszelősségében kifejezni.

Én azt hiszem, ha korszakunk népei megértenék a költőket, egymást is megértenék. A lét nehéz, és nem a vers. A történelem, a végzet képtelenül differenciáltan halad – előre, hiszem én, tökéletesedés fele –, de a népek közti szócsere még a delizsánszok korát idézi. Nézzük meg sorsunk intézőinek – a diplomatáknak, a katonáknak – mondatait. Hajókötelet húznak elő, ahol csipkét kellene kötni, baltával állnak az elefántcsont faragásához. Ők nem árnyalnak; nem, a szülész és a martinász fogója közt sem.

Köszönöm a türelmüket. Akcentusom ellenérc is ráéreztek tán arra az eljövendő szép szóértésre, amelyhez épp anyanyelvünk ápolásán, tökéletesítésén – a költészet szeretetén – át juthatunk. Ez a kitüntetés számomra nagy bátorítás. Hogy halálomig – sőt ha lehet, valamivel még azután is – költő maradjak. (6)^*