Ahol élni kell

Magyarországon lépten-nyomon műemlékért nyúlhat a porba az ember. Ha figyelmeztetik rá. A kőkorszakbeli hatalmas gyártelepre, mely Zengővárkonyban fekszik a föld alatt, a pécsi kereskedők figyelmeztették az illetékeseket, tisztességtelen verseny panaszával. A parasztok nem tőlük vásároltak kaszakövet. Várkonyból hordták, negyedáron; ingyen is! Tucatjával vetette föl ott az eke a gyönyörű, elkophatatlan példányokat. A közepükön volt ugyan egy furcsa luk, és öreganyámnál öregebb cserépkorsók meg kiszikkadt koponyák darabjai közül kellett kirugdosni őket, de viszont igen jó fogásúak voltak, s a vasat remekül vitték. Tüzet is csiholtak.

Jutott még nekem is, a helyszínen, ilyen kovakő-balta.

Hol van már Mátyás tündér palotája? Ott, ahol volt, épp csak miszlikben s öt méterre a föld alá taposva, fogalmazta meg képzeletindító élességgel – vigasztalóan és elkeserítően – még a háború előtt egy kitűnő esztéta barátom.

Hol a palota, ahol minden gótok legdicsőbb királya, Itália meghódoltatója, Ravenna halhatatlan ura, Nagy Theodorik született, megfogantatván csaknem azon a napon, amidőn Attila kibocsátotta lelkét (mintegy azért, hogy neki adja át)?

– Ott – mondja itt a fagyos február eleji szélben Sági Károly doktor.

Az időjárás 1965 január végéig olyan volt, hogy Keszthely nápolyiassá vált: a felnőttek panyókára dobott felöltőben, a diákok kiskabátban, kezüket nadrágzsebbe dugva jártak az utcán. Ez csábított most ki ide, Fenékpusztára, bejárni a hajdani római telepet. Mintha valamiképp személyesen tapasztalnánk meg, mit kellett elviselniök azoknak a szegény délieknek a lúdbőrös hátukon is, ezen a lám, nemcsak történelmileg oly veszettül huzatos tájon. A Balaton hosszán egy iramban rohanó szélvész itt leli első akadályát.

A nemrég fölszántott hatalmas, szénfekete dűlő csontkemény.

A közepén mégis jó nagy terjedelemben szürkés a föld.

Eszembe jut egy hajdani vers. Most kap igazolást fejemben:

 

Satnyább egy kicsit a virág, hol egykor a városok álltak…

 

A palota, sőt, az egész nagy castrum minden köve megvan, épp csak öt-tíz kilométer küllőben szétszórva. Azaz hát széthordva. Fél év alatt föl lehetne rakni. A csehek már rég fölrakták volna.

Európa egységének nagy újraálmodója – a rómaiak s gótok hasztalan békítgetője – Clovis sógora Ravennában saját maga tervezte s építtette meg végső pihenőhelyét.

– S a szülőhely itt?

A ravennai mauzóleum komor s fenséges magányában a város központjától körülbelül egy kilométerre fekszik. Stílusa, architektúrája éppígy egyedülálló. Tanulmányok száza keresi és magyarázza az építmény elvét, máig tartó vitában. Fő különlegessége a teteje. Egyetlen kőtömbből készült, Isztriából szállították oda, megvan háromszáz tonna. Hozzávetőlegesen persze, ahogy, már itthon, Guiseppe Bovini kitűnő Ravenna-jában olvasom. Az egyik újabbkori tanulmányíró – Ferri – szerint a monumentum voltaképpen kőbe faragott nomád sátor: Theodorik, bármily magasra hágott is a nyugati városok világában, nyugodni barbár ősei kerek nemezszerkezetének utánzata alatt akart.

Amiből a nyugati tudósok következtetése persze az, hogy ő maga is még sátorban született, népének akkori táborhelyén, abban a távoli Pannóniában.

A fekete szántásban az a nagy, szürkés folt – a kő, a vakolat s tán a csontok pora – a perdöntő bizonyság, hogy mégsem sátorban született. Hanem már itt is palotában. A gótok nem rombolták le – miért is rombolták volna le? – a palotát; egyszerűen beleköltöztek. Ami azt jelenti, hogy az előttük itt időző – majdnem az jött a nyelvemre: itt mulató – hunok sem rombolták le.

– Hol állhatott?

– Ahol az a villanydúc.

Az egyszerűség kedvéért s a takarékosság okáért a villanyvezeték oszlopai itt nem az út mellett sorjáznak, hanem keresztül egyenest a földeken, árkon-bokron, illetve népünk újabb keletű kifejezésével: tökön-babon át.

Megindulunk a villanydúc felé, Sági Károly nyomán, örvendetesen illesztve egymáshoz lépteinket és gondolatainkat, azaz tapasztalatainkat. Ami olvasmányainkból és utazásainkból idekívánkozik.

Ravenna ma az adriai tengerparttól jó tíz kilométerre fekszik. Theodorik – és Attila – idején azonban még közvetlenül a vízparton állt, afféle homokszigeteken és félszigeteken, mint a hozzá közeli Velence is. Gondolhatni, hogy nem ő vándorolt el a víztől, hanem az tőle, a hullámhordta föltöltődés révén.

Ahol járunk, a hatalmas kiterjedésű s elég magas fennsíkot is valaha három oldalról mosta víz, a Balatoné s a mai Kis-Balatoné. A valaha azt jelenti, hogy még száz éve is. Legelő közepén, de azonmód állnak még ma is a nyárfák, amelyekhez egykor Festetich György vitorlását kötötték.

Lépdelünk hát a villanydúchoz. A talaj fagyos, de nem annyira, hogy ne lehessen fölvenni róla a szántás hullámtarajából kiálló cserépdarabokat. Elsőnek egy jó arasz hosszú korsófület emelek föl, s nyújtok kedves vezetőnk szeme elé. Milyen kor?

Olyan jártas húszezer év holmija közt, mint a kereskedő, hogy mi van a mögötte sorakozó fiókocskákban.

– Római, negyedik század.

Ezt tehát visszaejtem. De épp ahova esik, ott is kiáll valami.

– Ez?

– Pattintott kőkorszak.

Pattintott kőkorszakbeli késekből – amiket hajdani őseink egy arra alkalmas hasadékony kőgolyóból egy másik kővel szökkentettek le, mégpedig borotvaélűre – nem is rég oly gazdag étkészletem volt, hogy a tihanyi szalonnasütések résztvevői emlékül hazavihették. Így ezt is visszaejtem.

– És ez?

– Hun. Rovátkált.

Ha hun, zsebbe.

Adósaim a hunok.

Annyiszor megfizettem, hadakozván értük, a jobb hírükért

Dr. Sági Károly, a keszthelyi múzeum igazgatója nem mindennapi, de nem minden agyba azonnal beilleszthető elmélethez gyűjt adatokat s híveket. Ma már játszva bizonyítható – de tegnap még ingerülten támadott – föltevése szerint itt, a keszthelyi kultúrában, de föltehetően egész Pannóniában, megvan az emberi művelődés folytonossága. Vagyis: a népvándorlás során egymásra következő népek nem irtották ki egymást, még ha küzdöttek is egymással. A győztes nem űzte mindig el a legyőzöttet, s főleg nem utolsó szálig, hanem rátelepült. Olyanféleképp, mint egyik földréteg a másikra. Ahogy a fű elborítva is kinő: átnőtt, kiütközött, folytatódott a kultúra is. Az erdők, mocsarak örök tanyái s keltető fészekhelyei a népeknek is. Törvény, mert hisz józanság, hogy a gölöncsért és a kardkovácsot a vérszomjas hódító sem kaszabolja le, mert hisz eszközt kap tőle; nem, azokat sem, akik kenyeret és sonkát, sőt, süteményt és kolbászt nyújtanak neki. Pannóniában a hódítók még bort is kaptak.

Időszámításunk kezdete óta megszakítás nélkül. Válogatott finom gyümölcsöt is kaptak. Fajkörtét, őszibarackot!

Vált légyen egészségükre. Bennünket erősítettek, tápláltak általa.

Húsz évszázad rettegése és elszántsága, hite és ízlése nemcsak itt, a tőzeges szántók mélyén keveredett egybe, hanem a mi agyunk barázdáiban, ütőereink kanyaraiban is.

Ezt már én magyarázom a kiránduló baráti együttesnek: Sági Károlynak, s fényképező művészünknek, Reismann Jánosnak.

A műveltségnek ezt a folyamatosságát Sági Károly az ásatás és nyelvészet adatainak összehangolásával bizonyítja.

Első munkatársa, Frech’ Miklós pedig a földmívelés, a szőlő- és gyümölcstermelés meg nem szakadásának adataival.

A Mogentianea nevű római erődváros folyamatosan lakott telep volt, a magyarok megjelenéséig. Az üszkök fölött lelhető új építőanyag a beszédes tanú: valahányszor baj érte, újra rakták. Nem egy épületét különbre, mint amilyen volt. Theodorik szülőpalotájának alapjairól még nem hordták el a földet, de ennek az egykori római nagy áruraktárnak fundamentuma már a fölszínen van. Középen még a behajtott kocsik keréknyoma is kitűnik. Később a raktárt csontföldolgozó üzemmé alakították át. Magyarul: a népvándorlás idején itt legalább ötven munkást foglalkoztató fésűgyár működött. Ez meg itt a volt bazilika, ugyancsak olyan emlékekkel, melyek a továbbélésre vallanak.

De a leghitelesebben a hegyek, vizek, telepek tesznek vallomást az idők elejétől mindmáig fönnmaradt nevükkel.

A Duna neve vagy a Bakonyé nem úgy öröklődött nemzedékről nemzedékre, illetve népről népre, hogy valamikor óriás betűkkel ráírták. Úgy, hogy az egymást váltó, az akár más-más nyelvű népek is egymásnak élőszóval átadták.

Vagyis beszéltek egymással.

Vagyis nem irtották ki egymást, hanem együtt éltek. Az i-re végződő régi magyar családnevek közt a Szalai, a Zalai az egyik leggyakoribb. Nos, a Zala honfoglalás előtti nevezet, magát a folyót már a macedón Ptolemaus is így Szalának említi. A rómaiak a Balaton tavát lacus Pelsónak hívták. Némi kétellyel bár, de végigolvasom azt a fejtegetést, amely a tó mai nevét a Pelso hangváltozásai – a Pelisza, Belice, Balite – lépcsőzetén vezeti le a Balatonig, s nem a mocsarat jelentő szláv blato-ból (mivelhogy az annak idején is híres nyílt víz volt s nem mocsár). Én minden múltból ittmaradt idegen nevet szívesen nézek, majdnem ezeket nézem némi nemzeti büszkélkedéssel. Csak újabb kori divat – türelmetlenség és szinte freudista értelmezésű kisebbrendűség –, hogy az egymás területét elfoglaló népek azon nyomban megváltoztatják, saját nyelvükhöz hasonítják a falvak s városok nevét, ezzel a névbenyeléssel árulva el mindent benyelni vágyó sovinizmusukat. Paloznak, Kenese, Horváti, Udvari arról vall, hogy ott a folyamatosságban szláv elemek is belefonódtak: köszönet nekik azért, amit hoztak, s tiszteletadás azoknak, akik őket ezért már akkor megbecsülték: itt tartották. A szálak itt bizony néha örvendetesen bonyolultak. Csopak neve például törökös – de még a honfoglaláskori, tehát turk-baskir – név. Ott tehát a magyarok fontak be a műveltségbe egy általuk is máshol szerzett elemet. A sok Kál kezdetű név a magyar jogrendszert idézi, lévén az ottani első Kál a honfoglalók első bírája – harkája. Búcsúszentmihály s a többi búcsúval kezdődő név pedig nem egyházi búcsúhelyre vág, hanem a környék láthatóan okos első pacifikálójára és telepvezetőjére, Vér-Bulcsu vezérre.

A folyamatosság legújabb bizonyítékait viszont öreg, jó, eléggé meg nem becsülhető növényeink szolgáltatják.

Hogy van növényarcheológia is, azt Frech’ Miklóstól tudom meg.

A szó maga magát magyarázza. Ha a föld mélyén talált edénydarabokból újjá lehet szerkeszteni egy kétezer év előtti konyhát és ebédlőt, a cserepek közt talált állatcsontokból és más ételmaradékokból újjá tudjuk szerkeszteni az ebédet, amit abban a konyhában főztek, s azokban az edényekben fölszolgáltak.

Ha a tégla- és kőtörmelékekből újra szerkesztem a házat, a ház körül talált magvakból és gyümölcshéjakból újra tudom szerkeszteni a ház körüli gyümölcsöskertet. A határbeli gabonamezőket.

Épp csak ilyen gabonaszemeket és gyümölcsmagvakat vagy darabokat persze bajosabb találni, s nehezebb fölismerni, mint köveket. Nagy részük ezeknek is megkövesedett állapotban vészelte át az évszázadokat és ezredeket.

Frech’ Miklós ennek a tudósa. Fiatal ember. Azért nem volt velünk, mert épp egy előző kiránduláson a lábát ficamította – vagy törte? –, holnap mondja meg a röntgen. Ha nem volna ilyen különös írásmódja a nevének, nem állna meg fürkészően az arcán a szemem. Magyarország oly szerencsésen kevert népei közül kevésre lehet már egy-egy arc szerint visszakövetkeztetni. A kunok még leginkább ilyenek. A török alatt annyira egységbeszorultan védekeztek, egy-két szegényes kiváltságot is szerezve, hogy családiasságuk, törzsiségük elég soká fentmaradt. Frech’ Miklós olyan arcot visel, amit a köztudat kun örökségnek tart; aminek láttán a Magyarországot járt ember a hódmezővásárhelyi tanyavilágra gondol.

– Hová való vagy?

– Hódmezővásárhely.

– És mit jelez a neveden az a franciás hiányjel?

– Azt hogy francia. Délfrancia ortográfiával ez a frais. A marseille-i telefonkönyvben állítólag hasábszámra található.

– S rád hogy származott, Vásárhelyen?

– Hugenotta keveredés; 18. század.

Ő maga is – mint mindnyájan – ásatási lelet.

A tudósok gyakorlatiak és találékonyak, ez éppúgy előfeltétele mesterségüknek, akár a költőkének. Megvalósíthatatlan álomképeket, a történelem tanúsága szerint, vaskezű diktátorok és hegyes ujjú pénzemberek szőnek. Semmiképp nem csodálkozunk tehát, amidőn a két kitűnő tudós a földben heverő művelődési kincs – e rendkívüli Kulturgut – föltárásának és érvényesítésének gyakorlati megoldásául első lépésként egy szemrevaló kis eszpresszó létesítését fejtegeti.

Erre hely is van, fürdési, sőt táborozási lehetőséggel, s gyönyörű kilátással a Balatonra, a hegyekre és főleg a föltárandó városra! Abban a kis kastélyban lehetne berendezni, melynek erkélyéről a herceg egykor ménesét mutogatta vendégeinek, s melynek homlokzatára értéklendő szóízléssel ő íratta föl tömören: Fenék. Az amúgy is átalakítandó épületben most az iskola szorong. Annak kellene új, méltó helyet teremteni, ezt pedig, épp csak kitatarozva, meghagyni így, a fölirattal egyetemben.

A tervben mi magunk is látjuk a távlatot, vagyis a fantázia jó útját. Még az idegenforgalmit is! Az eszpresszó egy évi jövedelméből ki lehetne ásni a palotát, a másodikéból összeszedni a köveket, a harmadikéból összerakni, s ebben meg egy jó kis halászcsárdát sikeríteni. Grác ide egy óra autón, Ravenna fél nap. Ott, a rejtelembe komorlott mauzóleum előtt prospektust lehetne osztogatni: „Látta a véget, nézze meg a kezdetet!” – szöveggel s persze térképpel, csábító útiránnyal, esetleg étlappal. Hátha még minden gót származékban meg lehetne érinteni valami hasznos ideget, akár históriai, akár gasztronómiai vonalon! Hisz nincs olyan nép, amelybe ne keveredett volna gót, egész Európa az ő atyafiságuk!

Reismann János is, Sági Károly is, szerénységem is pannonok vagyunk. Pannónia, mint tudnivaló, Nagy Theodorikon kívül még egy világhírességet, még egy Európa-organizátort szült, Szombathelyen: a franciák nemzeti szentjét, az első francia kolostor megalapítóját, Tours város püspökét, a köpenyfelező Szent Mártont, Marmoutier világosságát. Szűkebb pátriánk további szülöttei, csak szellemi-irodalmi vonalon s ott is nagy ugrással: Zrínyi, Berzsenyi, Széchenyi, Vörösmarty, Babits… Az ember némiképp feszengve forog ilyen felhőmagas alakok között. De a társaság kötelez is. Az önhittséget lenyomja, de a cselekvős készséget fölemeli. Az ő szellemükben éppúgy ezredévek eredménye keveredik, akár borainkban és templomaink ívszerkesztésében. Folytatni, minél frissebben, ötletesebben: korszerűbben a folyamatot, ezt róják ránk.