Zsilinszky

Benne van nemzeti történelmünkben, de – mindnyájan érezzük – még nem a helyén. Így valósággal föl-alá jár benne, csoporttól csoporthoz lépdelve. A nagy politikusok közt fog megállapodni vajon, vagy a publicistáknál? Vagy azoknál, akikre egyszerűen mint hőseire emlékezik egy nép? Történelmünkben nem ritka a halhatatlanságra rendelteknek ez a helykeresése, talajtapogatása.

Alakját nem mi, kortársai, fogjuk annak az eszmei Szent Csarnoknak valamelyik szoborfülkéjébe belemerevíteni. Lehetőségünk és helyzetünk mást ró ránk emléke szolgálatában. Megítélésem szerint elsősorban azt, hogy valóságos személyiségét, egykori eleven voltát minél hívebben leírjuk. Természetesen nemcsak úgy, hogy szinte csak a retina s a dobhártya élményét adjuk át azoknak, akik hús-vér alakjában nem ismerhették őt, vagy nem olyan közelről, mint mi. Hanem amit szellemiségéből is megláthattunk ilyen testközelben. Eszméit és céljait, terveit és hiedelmeit rendezze az idő. Adjunk mi képet magának az embernek a belső rendjéről úgy, ahogy nekünk megmutatkozott.

Zavarba ejtően sokoldalú volt. Rengeteg a fénytörésre csiszolt felület; s közben az egész drágakő forog is, mégpedig állandóan váltakozó – de jobbról-balról egyaránt éles – megvilágításban.

Véletlenül éltem – mások lakásválasztó szívessége révén – a harmincas évek végén a Krisztinavárosban. Naponta elmentem a Philadelphia tükörablaka, a Zöldfa járdakertje előtt, de hajnali hatkor; Szabó Dezső még aludt s vele az ottani egész írókolónia, melynek nemzedékfői Schöpflin, Pethő, Márai voltak; Kosztolányi már örökre szunnyadt. Tudtam, hogy Zsilinszky is itt lakik, vele sem itt találkozgattam; nem mint szomszéd.

Egy tavaszon azonban egy szép és szomorú fiatal nőt azzal akartam földeríteni: félre az esti bögre tejekkel, öltözködjünk ki, üljünk be egy májusi ötpengős vacsorára a Zöldfába.

Akikkel üdvözlésül bólintást váltottam, úgy illett, hogy azokról asztaltársnőmnek azonhelyt tányérjaink fölé hajolva néhány szavas bemutatást, rövid pályaképet adjak, akként mégpedig, hogy szememmel szinte tapogassam őket, olyanok-e ott, aminőnek itt szóba gyúrom személyiségük.

Zsilinszky a harmadik-negyedik asztalnál ült, szabad s teljes felületet nyújtva, mintamodellként. De banketti eleganciában. Dús haján – mely akkor fordult szőkéből fehérre – a fésű nyoma még nedves; férfias – kardvágásos – arcán a friss borotválkozás rózsássága; pompás váll a jól szabott zakóban; az izmos nyakon tökéletes szimmetriájú csokornyakkendő; a domború mellen patyolating; patyolatkézelő. Minden erős volt rajta és tiszta, érezni lehetett, hogy a körme is az a kard-és kantáredzette ujjain.

Mosolytalanul, tartózkodóan hajtotta meg a fejét, hogy üdvözöljön, elsőként. Ahogy ismeretlen hölgy társaságában levő férfit nyilvános helyen – elsőül mégpedig – üdvözölni kell. Kellett a század elején. Tartott az ilyen comme il faut-ra is.

Óriási szívességet tettem neki, épp az előző héten. Élesen – már-már becsületbevágóan – villogó sorok kerültek szemem elé, s hökkentettek meg egy olyan folyóiratban, melynek magam is szerkesztőségi tagja, főmunkatársa voltam. Az én véleményem más, ezt írtam meg neki néhány rövid mondatban.

Hosszú, lobogó vallomást kaptam levelem nyugtázásául; az érzelmeknek azt a mezőtüzét, mely hol a múltba, hol a jövőbe futna végtelenségig. Aztán még egy levél jött. Ez higgadt. Férfi a férfinak mondta el: elhatározó lépéstől tartottam vissza: egész gárdánkkal szakítani akart, szakítani még a napilappal is, ahol írásaink megjelentek. Azóta nem találkoztunk.

Emlékszem, miket mondtam a jellemzésére, ott a fehér asztal fölött, miközben még eleven mivoltában vizsgálhattam, magam is mosolytalanul.

A magyar irodalom és az irodalomértés párosodásának egyik legérdekesebb, legértékesebb – mindenképpen legfigyelemrevalóbb – teremtménye teríti ott ölébe az asztalkendőt, s enged teret a pincér tányérrakó tevékenységének éppoly hiteles udvariassággal, mint ahogy egy hölgynek tenné egy táncterem küszöbén. Az, hogy az élet utánozza az irodalmat, üres gondolat. Az sem kíván több agyi malomkerékforgást, hogy az irodalom teremt közéletet. Jobban megvizsgálandó, ha az irodalom jellemeket teremt. Egyszerűbb a kép, amidőn típusokat alkot, nem szólva az epigonokról. De alkot vagy kialakít teljesen egyedi hús-vér lényeket is.

A rossz fejlődésű népek csököttségi tünetét, a szertelenséget Jókai festette át nálunk holmi fiatalsági jeggyé. Ellentétben a spanyolokkal, lengyelekkel, akik e tünetet pubertás-pattanásként kezelték, nálunk még a 20. század elején is ez a férfi jegye; a hős erről ismerszik. Vagy arról, hogy fejét fogva tekint a hídról abba a mélybe, ahol Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty jóslata, a nemzethalál örvénylik, egyre sebesebben, szennyesebben teljesülve. Veszélye méréséül most Ady, Móricz, Babits, Juhász legjobb lapjaiból is rengeteget forgat. És természetesen Szabó Dezsőéből. Nem érzékeli pszichológiailag a magyar történelmet – a kor szavaként nem éli meg –, akinek nem fut át szinte az idegzetén is ez a kettős áram. Halálos végzet, amit csak egy hősi nekiveselkedés vethet vissza.

Zsilinszky Endre alkata nem ez. Csak ennek a csököttségnek a hatására alakult, többszörös áttétellel. Azok közé tartozott, akik ezt a szertelenséget már fegyelmezni akarták, sőt hasznosítani, mintegy üzemeltetni, mint a dinamó a zuhatagot. Az irodalom e tragikus fölismerésének nem az irodalomban akart folytatást adni. Vagyis nem a nemzeti katasztrófaérzés fokozásával és elemzésével, hanem éppen annak egyedül lehetséges csökkentésével, már az irodalmon kívül. Mindjárt megmondom, hogy értem ezt. Széchenyi – a még fiatal Széchenyi – optimizmusának motorja Berzsenyi pesszimizmusa volt. Zsilinszky nem kapta meg Széchenyi lehetőségeit. De a motorok, amelyek dolgoztatták, már százszorosra növelték Berzsenyiét. És Zsilinszky nem lehetett szépíró; mert tán túlságosan is egyenesen reagált az első világháború utáni irodalom sugárzására.

Itt most már igazán tenni kellett! Ezért is találkozott épp azokkal az írókkal, akik fulladozva már a folyton torokba toluló tragikus hangtól, amelyet nekik nem lehetett nem folytatniok, végül maguk is cselekedni akartak, bár az írás helyett; hogy végre-valahára mégse azt a hangot kelljen folytatniok. Tévedés volna azt hinni, hogy ez a találkozás csak a fiatal vagy csak az úgynevezett népi írókkal hozta Zsilinszkyt – Bajcsy-Zsilinszky Endrét! – személyes ismeretségbe. Hogy csak a legmeghökkentőbbet mondjam, érzékeltetéséül annak is, meddig terjedt akkor a cselekvésre való vágy, tudott eszmét s érzelmet váltani Fenyő Miksával is – magától értetődően, hisz Ady sugárkévéjéből az sem állt ki.

Abban az esztendőben, melynek ezen az estjén testi valóságában így láthattam, nemcsak külsőleg volt az érett férfi valamiféle olyan mintaképe, amelyet akár egy férfidivatlap is közölhetett volna. Bensőleg éppúgy ereje teljére érkezett. Egyéni – bár mint láttuk, nagyon is közösség szabta – útján, melyet mindaddig sokan tekervényesnek véltek, akkor már nyílegyenesen haladt, emelt fővel, olyan kimért határozottsággal, amelyben most is volt valami katonás. Támadásait mindig egy kicsit huszárosan csinálta – ahogyan például vitézi címét egy ország előtt, akkor! odavágta, s ezzel Gömbösék pajtáskodásra nyújtott kezét kihívóan elütötte – de haladása a cél felé mindig valóban egyenletesen biztos volt, már-már menetelésszerű, mint azé, aki ütemre lép, erős hadsorban, s ebből is erőt nyer. Nyert ilyenből is erőt, bár magányosan vonult, illetve – mint láttuk – szellemseregben. De – ahogy előőrsnek illik – egyre körültekintőbben, messzebb fürkészően. Akkoriban készült ő, a hajdani irredenta – a jugoszláv-magyar kapcsolatok történelmi szükségességének elemzésére, a két ország gazdasági viszonyának földerítésére. Élete során tán akkor, már ősz fővel, tanult legtöbbet. Nyelveket is. S most okult is, hogy így mondjam, mindabból, amire saját sorsától kapott leckéket.

Igaz, kevés embernek volt alkalma annyi következményt levonnia, mint neki. Alkalma? Ereje. Szeme. Esze. Eredendő becsületérzése.

A század rengeteg indokkal biztatta a világnézeti ellenfeleket, hogy egymást erkölcsileg és lélektanilag kategorizálják s ne legalábbis szociológiailag. Eszerint, a mi egyedül helyes álláspontunkhoz minden újonjött csak vezekelve, bűnei megvallása árán közeledhet, azaz, világosan beszélve, a gazemberség valamiféle kivezető lépesein át.

Zsilinszky még „fajvédő” volt, amikor, nyilván egyéniségével s nem szavaival, magához hódította – lapja munkatársául – József Attilát, Féját, sőt Hatvanyt. S előzően a későbbi népi irodalmi mozgalmak erősségeit már akkor.

Ma sem tudom, hogyan esett meg pontosan Áchim András tragikus halála. Akár közvetlen, akár közvetett szerepe volt benne Zsilinszkynek, kínálkozó, de rossz helyen keresne forrást, aki az ő tragikus halálát, tragikus pályafutását innen eredeztetné. A színjáték túlságosan látványos abban a fölrajzolásban, hogy az uralkodó osztály egy heves ifja lelövi a sanyargó nép vezérét, aztán bűntudattól hajtva annak útjára tér, mintegy helyette él, majd hal meg. Zsilinszky fejlődése sokkal bonyolultabb s ugyanakkor világosabb. Olyan pályavég, mint az övé, sugarat vet a pályakezdésre is. Egy tisztaságra szánt jellem küzdi a tökély felé magát, még a rossz súrolásával is egy szennyező társadalomban. Kiáltóan egyéniség, de fő jellemzője mégis az, ami benne közösségi. Amivel képvisel és parancsot hajt végre. Egy hite szerint való nemzet képviseletében, igen, egy szellemsereg parancsát. Volt pillanat, nem is egy, amikor a magányos Zsilinszky volt maga a magyarság; úgy jelképileg, hogy mégis valóságosan. Amikor az ajtaján, mely egyszeriben az ország ajtaja lett, a puskatussal dörömbölőknek pisztolytűzzel adta meg a gazda válaszát. Amikor aljasul és maguk számára is hasztalanul álla alá hurkolták a kötelet sírjukban is megátkozott, megátkozandó gazok. Mert azok már nemcsak világnézetileg álltak valamiféle ellenkező oldalon; kívül álltak mindenféle morál mezsgyéjén.

Elkerülhette volna a halált?

Ady úgy ábrázolja Petőfit az utolsó perceiben, hogy befuthatott volna a kukoricásba, de azt egyszeriben a magyar életnek érzékelte, megállt; inkább a lándzsát választotta. A kép hamis. Petőfi jó harminc percet szaladt, mögötte a lándzsás lovasokkal, kánikulában, dombnak fölfelé; ne vágjuk ki tudatunkból ezt a szörnyű filmet.

Zsilinszky, mikor Pestről Sopronkőhidára vitték, kiléphetett volna az autóbuszból, eltűnhetett volna a kukoricásban.

Halála tehát választott halál. Ez nem öngyilkosság. Az ilyen öngyilkos már nem tartja értéknek az életét, a semminek adja. Meddig láthatott előre Zsilinszky azokban a napokban – meddig érzett előre, ha ösztönösen is? Az életét ő – én így képzelem el – valamiért adta oda; valakinek tehát. Semmiképp sem holmi penitenciaként: hanem megváltásul, egy közösség földi üdvéért; vagyis nekünk adta. Azzal tehát, hogy továbbadjuk, elszámolva róla, a jövőnek, ha tudunk. Akár tudunk, akár nem, ezzel magunkról is képet adunk. Minden birtoklás kötelez, de az ilyenféle – mert hisz közvagyon – kétszeresen is.

Malom a Séden című drámámnak eredetileg a főhőséül akartam választani az ő alakját. Azután korainak éreztem, nem itt a helye elmondani, miért. A klasszikus szabály szerint minden dráma valami érték megszerzéséért vagy megvédéséért folyó küzdelem, vérremenően. Így lett ő az a hős, az a drámai érték, akiért a küzdelem folyik, vérremenően ugyan, de eredménytelenül már, vagy még? eredendően tragikusan.