Az első külföld

Roppant boldoggá tett, amikor megtudtam, de büszkévé is, hogy Ozora három vármegye találkozópontján fekszik. Nemigen tudtam még földrajzot, de ha valakire azt mondták, hogy somogyi vagy veszprémi – megkülönböztetésül az egyedül természetes tolnai állapottól –, gyermekfülembe az nagyobb távolságot rajzolt, mint ma az, hogy amerikai, fokföldi. Helyesbítenem kell. Az ozorai látóhatárba beleszögellt egy csücskével még Fejér megye is. Csodálkozásomra s utólagos büszkeségemre Ozora négy vármegye világközpontjában feküdt.

De hát mikor is tudatosodott ez aztán bennem is komolyabban, mélyebben? Mikortól fogva néztem valamiképpen más szemmel azt, aki amonnan, a tőlünk mindössze öt kilométerre eső Igalról kocsizott el házunk előtt, mint azt, aki eminnen, a húsz kilométerre eső Kölesdről? Mióta volt az egyik valamin kívül s a másik – az utóbbi – belül?

A dél-amerikai államok fővárosai afféle csillagvándorlást végeznek, helyet-helyet cserélnek a fejemben, össze-összekeverem őket; Tolna vármegye öt járásának székhelyeit, valamint hegy- és vízrajzát ma is hibátlanul fújom.

Az elemi iskola minden tantermének falán ott függött – akkora alakban, mint maga Európa – Tolna vármegye térképe. Az öt járás más és más színűre, de kivétel nélkül egészséges, kicsattanó élénkségűre festve; telezsúfolva a községek, de még a falvacskák, sőt a puszták nevével. Körülötte a többi vármegye, egyformán fehér üresség, rajtunk kívül a világnak nem volt színe. Lakott hely is csak egy-kettő árválkodott rajta, az is közvetlenül a mi közelünkben, mintegy még tőlünk nyerve némi életet: Tab, Szabadhidvég, Szilasbalhás, Sásd… Az embernek elszomorodott, de aztán mégis megnyugodott a szíve, hogy kívülünk milyen mostoha a lét. Dombóváron láttam először baranyai teremtményeket, egyszerre kettőt is, nagyszüleim aranylakodalmán. Másodszor is megnéztem őket; sokkal sápadtabbaknak kellett volna lenniük.

Nem lehet elég mélyen keresnünk a nemzeti és a nemzetieskedési érzések gyökereit. Szükséges hangomat nyomatékkal is elválasztanom a századforduló fafejűinek hangjától? A közösségi érzés a legmélyebb emberi szomj. Ezek a gyökerek tehát nem önmagukban elítélendők, hanem csak aszerint, mit ojtanak rájuk, mit szemeznek a hajtásukba. Mert hisz aszerint teremnek vidítót vagy vakítót, farkascseresznyét vagy májusi ropogóst. Az ember mégiscsak hálás természet. Pusztán hálából, hogy megengedte területén születnem, kedvemre való lett Tolna vármegye.

Ne végezzünk mégse ilyen gyorsan a nacionalizmussal, azazhogy most már a patriotizmussal. Az előbbinek bonyolult a belseje. Az utóbbié annál egyszerűbb. A patriotizmus magva a lokálpatriotizmus.

Ozora, tudnivaló, Rómával teljesen egybevágóan hét hegyen emelkedik. A legnagyobb köztük, amely egyben Észak-Tolna legmagasabb pontja is, a Sió-híddal szemben égnek meredő, a magassága és meredeksége miatt csak derekáig betelepült, a tenger színe fölé pontosan kétszáztizennyolc méterre föltörő Tükörcsös. Idegen nem kerülhette el, hogy föl ne kerüljön a Tükörcsösre. Ennek hosszan elnyúló háta, mint általában a löszhegyeké, olyan, mint egy óriás bálnáé. A többi hegy is – nemcsak a meglakott hát, hanem az egész határ – ilyen bálnaszerűen hever szorosan, hol orral, hol farral egymásnak, valami antidiluviális ívás emlékeként. Azt sem kerülhette el az utazó, miközben az egyik oldalán fekete otellóval, a másikon fehér rizlinggel benőtt bálna hátgerincén lépdelt, hogy az arra alkalmas helyen meg ne állítsa egy-egy álszerény hang. A túl gazdag ajándékkínálók elfojtott diadalmaskodásával mutattunk le a lapályra, a fűzbokrai közül Szabadhidvég irányában mérföldekre kicsillogó Sióra.

– Az már itt Somogy.

A másik irányban, a Kapos torkolatától balra Sáregres és Cece két-két fehér tornya volt a síkságba tűzve.

Az meg Fejér.

Az ifjak, a gyermekek szeretik a magasságot, szeretnek magasból szabadon szerte messze tekinteni. Nyilván annak folytán, mert az életükön, a még messze jövőjükön is szeretnének szabadon, kedvükre végigpillantani. Tudtam, hogy Somogy leér a Drávához, Fejér föl a Duna csepeli ágához, Veszprém magában foglalja az egész Bakonyt: mámorító volt ilyen birodalmak csücskeit látni; mintha ezáltal a túlsó felüket is érzékeltem volna. S e csillagágak közepe Ozora volt, Ozora fölött csillag közepében állhatott az ember! De Somogy és Fejér után csak némi késéssel szokott következni:

– Az meg itt Veszprém.

Az igazság az volt, hogy Veszprémbe jónézvén egy hanttal le lehetett dobni. A szemközti, a folyón túli dombok már Veszprémhez tartoztak. Közvetlenül a falu alja, a Sió volt a határvonal. Azaz, a Sió régi medre.

Amelyen innen színes és viruló a világ, de amelyen túl olyan falfehér és üres. Itt a szélén még átsugárzik rá valami kocsiforgalom és búzavetés, de bentebb nyilván az is egyre ritkul. A hegyek itt véget érnek, az bizonyos. És velük a szőlők is.

A határok izgatják a gyermekek elméjét, a mesék örökségeképpen nyilván. Az enyémnek meg különösen baja volt minden elvont fogalommal. A dolgokat csak látva, tapintva fogadtam be, csak érzékszerveimen át.

Hol a határ? Rá akartam tenni a lábam.

S én ezt minden alkalommal meg is tettem, centiméternyire megkeresve a helyet.

Nem ide tartozik elmondanom, hol és hogy – milyenfajta figyelemmel s tapasztalattal – léptem át először Fejér megye határát, majd Somogyét és Baranyáét. Most csak Veszprém határáról való élményeimről nyújtanék néhány sort, engedve a szíves fölszólításnak, hogy bár kívülállóként, tegyek én is néhány vonást a megye képéhez, s eleve engesztelést kérve, ha e vonások nem olyanok lesznek, aminőket a megtisztelő fölszólítás remélt.

Veszprémet éreztük a legtávolibb másfajta földnek. S kiderült, hogy az van hozzánk legközelebb. Ott van közvetlenül a falu alatt.

Az alszeg házainak baromfiudvarai, kis kertjei kilométerek hosszán a Sióra dűlnek. S a Sió túlsó fele már „máshova tartozik”: Veszprém.

Híd a folyón közvetlenül a vár, illetve az ugyancsak dombra rakott templom alatt vezet át.

Látni akartam itt is a határt. Bátyám megmagyarázta, hogy a határ pontosan a folyó közepén halad. Tehát a híd közepén is. A híd akkor még fából volt. Kiszámoltuk a keresztpallókat, elfeleztük. Hát itt van. Átléptünk rajta és visszaléptünk. Furcsa érzés volt – főleg mezétláb – egyik pillanatban Tolna megyében állni, a másikban Veszprém megyében. Egyik percben Ozorán lenni, aztán Szilasbalháson. Az ugyanis a szomszédos falu.

Fokozta a furcsaságot – főleg, amikor egyik talpam itt, a másik ott markolászta a híd poros fáját –, hogy Veszprém előőrse, a külföld első állomása, az a Szilasbalhás, úgy volt ott, hogy igazánban nem volt. Mintegy a térképet igazolva, másképp, mint betűben egy porcikája nem volt látható. Beszélni beszéltek róla, sokat is, de az a beszéd! Az érdekes nevű község sivár homokhalmok mögött lapult, iszonyatos messzeségében – pontosan kilenc és fél kilométerre – a maga többrétegűen rossz hírében, szinte szíva és gőzölve a xénophobiát.

Aki ugyanis tőlünk, eminnen oda ment, legtöbbnyire gyalog ment áldatlan, fátlan homok úton, vagyis nyáron napszúrásban botladozva, télen jeltelen hómezőben tévelyegve. Az oda kényszerültek nem az állatkínzó, a szárazon portól, esőben sártól feneketlen út miatt mentek gyalog.

Cselédek voltak, napszámosok: a kővel átdobható folyó veszprémi oldalán létesült uradalmak béresei és idénymunkásai. Ozoraiak voltak, de mivel az uradalmak közigazgatásilag természetesen Szilashoz tartoztak, a cselédkönyv kiváltásától a halotti bizonyítványig oda kellett elkutyagolniok. Nem kedvező benyomással, nem biztató hírekkel érkeztek meg. Ozora színkatolikus település, Szilasbalhás eredetileg színreformátus. Ez a réteg, a birtokos parasztság, még a századfordulón is igen jómódú volt ott. Már nyelvhasználatában a katolikus koldust jelentett, tekergőt, szolgát. A kulai, tóti, dádi, sári mezétlábas, fakult keszkenős béresnék nemigen cáfoltak rá erre az elnevezésre. Akként is fogadtattak s nemcsak a községházán a potrohos – bár még jobbágynak született – öreg esküdtek által. A portákon is, ha porosan, tikkadtan mégis bemerészkedtek, hogy fölhúzzanak egy ital vizet.

A rossz hír másik rétegét azok a messziföldiek teremtették meg, akik abból a tán nem is valóságos faluból hozzánk jártak, ők kocsin persze, azokon az istenverte dűlőutakon. Ozorán az én gyermekkoromban az volt a tréfás szólás, ha valami úgy tűnt el a házból, hogy tán úgy emelődött el: nem jártak itt szilasiak? S ha valami e gyanúval végleg oda lett: Szilasra került. Ezek a fényes lovakkal, féderes üléses kocsikkal vágtató tekintélyes gazdák, ezek a gazdagságukról oly híres „polgárok” – nyilván elfogult vélemény szerint – loptak. Hallomásból mondom. Állatokat vásároltak, vásári továbbadásra a pusztaiaktól, és a Sió-partról Sütőék mosóteknőjét is elvitték, megálltak, föltették a saroglyába. A dádi csordakút egész – vadonatúj – káváját ellopták, s vitték el Pontuson túli, szkíta kietlenségükbe. A ceceiek is éppúgy loptak – az ozoraiak szerint. Idegenföldiek voltak ők is. S mit mentsük: a pusztaiak is loptak. De: a határon innen lopni: más! Szilas neve is veszprémien különös – távoli – volt, de az én fülemnek is csak később. Dűlőnevek, pusztanevek voltak arra cifrábbak is; a nép ilyesmin nem akad fönn. Szilas különben sem a balháktól lett balhás, hanem – ahogy egy onnan való, jó emlékű idős tanár nekem is elmondta, nyilván a turkomán Balkhásztól. Ha Cece besenyő törzsfőnév, nagyon valószínű, hogy Balkhász is az: múltját, szerkezetét, szokását, fejlődését tekintve a két falu – noha távol esik egymástól, s közben is vannak falvak – egy fészek két tojása. Még a – másutt nem található – családnevek is azonosak.

A falu Ozorával szomszédos volt, s az atyafiság szálai is átnyúltak – de nem innen, hanem Cece felől, anyám családja, a Kállay, Babay, Szarka, Zarubay sógarosodások révén. Úti levelembe mégis a sors Szilasbalhás nevét jóval Párizs, Berlin, Moszkva neve után írta be. Illetve – ismét csak – sehogy sem írta be, mert a falu akkorra már megváltoztatta, némi késéssel valóban megmagyarosította a nevét – egy odakerült s így érzékeny fülű jegyző jóvoltából – mégpedig a makulátlan Mező-Szilasra. A környéket voltaképpen most figyelmeztetve az évszázadokon át elmulasztott csúfolódási lehetőségre. Nem hasztalanul. Az ozoraiak híres bicskások voltak, csoportosulva is, azaz falu falu ellenében. Láttuk, Szilasbalhásra nem nyílt útjuk. Most megesett a találkozó, három áldozattal, egy gúnyszó, az úrhatnámság hatására környékszerte elterjedt Mezőtetves miatt.

De van helye valóban mindennek egy vendégkönyvben? S éppen Veszprémében? Vagy nem díszkönyv készül? Esztendőkkel ezelőtt azzal a fölkéréssel járt körlevél, méghozzá a minisztériumtól az írók közt, írják meg okulási célzattal pedagógusi – úgy értve: pedagógusokról, volt tanítóikról, tanáraikról való – emlékeiket. Szem előtt tartva, hogy nagy tömegükben a tanárok is éppoly emberek, akár a villanyszerelők, a kalauzok vagy a rendőrök, az okulással járó tökély céljából megírtam, hogy – nekem, véletlenül, tán sorscsapásként – egész sor – hogy is mondjam? de itt már nem kerülgetem – ostoba, sőt jellemtelen tanárom is volt. Nagy exkuzáció a szerkesztő bizottság részéről: ez így kínos, ünneprontó, nem javíthatnék-e rajta, egyedüli bibircsók a testületi arcon, félreértés esnék, sértődés. Hát nem tárgyilagos beszámolók gyűjteménye készül? Az, de… De a gyermek csak hálás lehet. De a telefoni szócsere harmadik összekoccanásánál már tündöklően kivillant, hogy tanítóinkat éppoly tabu – életrövidítéssel fenyegető ószövetségi parancs – védi, akár szülőanyánkat. Vagy szülőföldünket. Veszprém szülöttei, rögtön befejezem. Igaz, a vastagával.

– Helyben vagyunk! Gyia! Húzd, az anyád!…

– Mi történt?!

– Veszprém!

A szó atomrobbanást kaphatott volna a belesűrűsödött méltatlankodástól, megvetéstől. Utána szíjostor suhanását, lovak zihálását, kerekek hirtelen megzökkenését, majd fájó nyögését raktározta el zsenge fülem, nyilván azzal a rendeléssel, hogy Veszprém nevének ünnepi zengetésébe némi ellenpont is vegyüljön.

– Csak föl ne dűljünk!

– Csak ezek a szegény párák bírják.

– Ne menjünk le a töltésre?

– Ott még rosszabb.

Akárki ült a kocsiülésben, hozzánk, gyermekekhez az alsó padkára ezek a hangok szálltak le minden alkalommal. A szekér vagy hintó addig fejedelmien gördült, a kitűnő tolnai úton; most megállt, vánszorgásra váltott.

– Ezt igazán a ménkűvel szántották. Életemben nem láttam ilyet.

– Szerencse, hogy nem tart soká.

– A pokolból két kilométer is kárhozat.

Ozorával párban Észak-Tolna másik nagy mezővárosa Simontornya. Mindkettő hegy tövében, a Sió mellett fekszik. Már a török, illetve a végvári időkben is testvérerődök; egyik vára mindig a másik függvénye volt. Köztük a tizenkét kilométer út csaknem nyílegyenes, a Sió völgyét követi, fölhúzódva persze a domboldalon annyira, amennyire az esetleges kiöntés tanácsolja. A Simontornya fölött fekvő Rácegresről, Cecéről is ez a legközvetlenebb út Ozorára.

Az útcsinálás és fenntartás Magyarországon a megyék hatásköre volt Szent István óta; amióta csak megyék vannak.

Tolna vármegye, mely igazolásra nem szorulóan mindenkor a Dunántúl legcivilizáltabb területe volt, természetes, hogy mintaszerű utat rakatott e két, száz szempontból is fontos északi vára és városa közé.

Már ameddig az ő területe tartott.

A Balatontól északra minden csupa Veszprém, szinte ameddig csak világ a világ. Hogyan került le belőle egy ilyen hosszú darab még a Balaton alá is? Lelógott, csaknem a Kapos-Sió összefolyásáig, mint a tehénnek a farka. Ennek a nyúlványnak, mint említettem, itt a Sió volt a határvonala. Keresztezte hát a folyóparti utat is.

Amilyen fontos volt az az út Tolnának, olyan lényegtelen volt ezer esztendőn át Veszprémnek. Azon – vezetvén Tolnából Tolnába – veszprémi jármű véletlenül sem haladt. Neki az a kis szakasz – száz méterre párhuzamosan követve a határát – a világ óperenciai vége volt.

Átirat, viszály, pörlekedés volt persze miatta. Az eredmény?

Pécsről jöttünk Zilahy cserebogárszerű kis gépkocsijában valamikor 45 vagy 46 folyamán még olyan időben, amikor a sofőrök lehetőleg elkerülték az éjszakai utazást. Épp Simontornya körül ért meg az elhatározás, hogy igen, jobb lesz megállni, itt meghálni valahol. Persze hogy Ozorán. Egy ugrás, mutatta a térképen a sofőr.

Tétováztam, esett az eső, sár is volt, alkonyodás is. Azt ajánlottam, menjünk csak vissza az óriási pincehelyi vargabetűhöz, s onnan próbálkozzunk. Vagy menjünk csak föl Bogárdig mégis. De a sofőr már recsegtette is a kuplungot, ahogy teljes sebességet kapcsolt a rövidebb útra.

– Príma! Megnéztem.

Az a rossz szakasz olyan rövid volt, hogy a térképen én sem fedeztem föl. Vagy talán mégiscsak eltűnt valóban.

Zilahy is váltig Ozorát pártolta, kockázat árán is, csak később tudtam meg, miért. Egyik szépapja – Batsányi kortársa – ott volt patikus. S ő maga sose járt Ozorán, látni szerette volna.

Ezúttal sem járt benne, ahogy előre sejtettem, bár valamelyest mégis látott belőle. Elhagyván a köztudomásosan civilizált Tolnát, mindössze három métert tettünk külhoni, más szokásjogú területen, de annyi távolságból is két ökör, több kőmívespalló, a közeli csárda teljes vendégserege és háromórai munka kellett, esőben, este, hogy visszajussunk Európába, több vizet, sarat s indulatszót szórva körénk, mint a hajótöröttek az első sziklán. Zilahy – nem hunyván ki belőle ennyi után sem az ősök tisztelete – hátra-hátra fordult Ozora közeli vártömbje és templomtornya felé.

– S ha begyalogolnánk?

Azon az úton gyalog sem lehetett bemenni.

Meghőköltetve mintegy az éden kapujában, a két rossz közül a kevésbé lehetetlent választottuk. Fölvergődve ökrökkel a vámi szőlőkbe, arra a már szintén bemutatott, a csak cselédasszonyok járta útra tértünk, amelyet különben hadi irataiban Görgey is megemlít. Azért tudta végül mégis utolérni és bekeríteni Róthot és Philipovicsot, mert seregüket azok – októberben – ezen a szilasi úton vezették, őt pedig a parasztok már Dégen fölvilágosították a veszprémi útállapotokról. Így háltunk meg aztán Szilason, a református tanítónál, akinek két nagy lánya Buda ostromát velünk töltötte.

És Veszprém egyszerre csak – eltűnt. El a közelünkből. Szinte gyékény módjára rántották ki a Sión túli puszták alól és persze Szilasbalhás alól. A Balaton fölött heverő óriási tehén fölhúzta, azaz másfelé csapta a farkát. Újra rendezték a dunántúli megyéket. A hídon túli, a közvetlen a Sió túlsó oldalán fekvő pusztákat ugyan nem a kulturált Tolnához csatolták, ahogy várni lehetett, de így Szilast sem. Veszprém elszállt a láthatárról. Azt mondták, hogy azt a farkat tőből levágták, vagyis a Mezőföld kezdeténél s az egészet hangosságával mindig oly simán érvényesülő Fejér megyének adták. Tekintve, hogy Cece is Fejér megye, meg hogy a két falu közt egész a balkhaszi időkig visszasejlő rokonság van – egyforma családnevek, egyforma daltalanság, és kálvinista puritánság –, az embernek eszébe juthatott, hogy nem valami kései besenyő maffia ment-e itt végbe, de –

– de ebben az időben az én lokálpatriotizmusom némileg kiterjesztette határait, s ugyanakkor tartalmilag erősen átlényegült. Beleszerettem az európai műveltségbe, de úgy, ahogy gimnazista fővel a kedvenc tanárunk lányába. Rajongó tekintetem így a Gibraltártól az Uralig kaszált, illetve valamivel az Uralon is túl, avégből, hogy még a keleti osztyákok is beleférjenek. Ugyanakkor ennek a gyönyörű testnek a lelkével a szabadságeszmét azonosítottam, az elnyomottak igazát, a fejlődés hegeli üdvreményét.

Évtizedet éltem ennek a vértezetében, éltem én is, így Pannóniában. A ház, amely vidéki életre ismét befogadott, úgy fekszik Tihany egyik hegyén, hogy onnan rézsút átlátni Siófokra. Még szememnek is rögzíteni tudom, hol lehet hozzávetőlegesen a Sió-torkolat. Így képzeletem szinte valóságnak rögzíti mindannyiszor a Sió völgyét, azt, amelyet valamikor amonnan, a Tükörcsös bércfokáról oly sóváran szemléltem, s oly büszkén mutogattam. A távolság nem nagy. Ha a dunántúli hegyek egy kicsit följebb lökődnek, s én jobb messzelátót vásárlok, nyilván odalátnék; Balaton: 35 km – olvashatták nemzedékek az ozorai hídon a hatalmas fölírást, egy mutató nyíl alatt, amely a vízáradással szemben éppoly hatalmasan jelezte az irányt az esetleges kételkedőknek. A kéklő alkonyatok békét ajándékoztak a hajdani ellentétes tájnak.

Nem véglegeset.

A postát ide a kültelekre kerékpáron hordja egy törékeny, de ősz hajú asszonyka, Juliska nevű. Az ő szavát halljuk:

– A kiadókisasszonyok azt üzenik, ne tessék a boríték hátára a Tihany után azt írni, hogy Zala megye.

– És miért ne, Juliska?

– Mert most már Veszprém megyében vagyunk.

– Mióta?

– Tavaly óta. Talán már előbb is.

Kiderült, hogy akkor már jó másfél éve alánk lopakodott Veszprém.

– S maga észre se vette! S a tihanyiak! Mit szóltak hozzá? Mert nekem maga szól róla először. Senki sem említette.

– Nekünk mindjárt megmondták a postán. De a többieknek ugyan mindegy.

– Ezer év óta egy ilyen változás! – mondtam, már nem is a kerékpárjához forduló Juliskának, hanem annak, aki velem együtt hallotta a hírt.

Azon nyomban hasznosítani akartam az értesítést, illetve a hír hozta élményt; figyelmesen körültekintettem a kerten, az ezerszer látott tájon.

Új neve van. Új helye is. Mi újat mond vele?

A benyomás költői földolgozása – az ihlet – leginkább a kukoricadaráló, a mákdaráló, a húsdaráló s általában azoknak a kézi őrlőknek a működéséhez hasonlítható, amelyek a tölcsérükbe helyezett anyagot az oldalba szerkesztett hajtókar révén egy perc alatt átlényegítik, nemesebb, finomabb, választékosabb fölhasználásra. A lírai ihlet megjelenési formája – a kreatív inspiráció exteriorizációja! – mint ritmus és mint kép fogható fel, a készülék alján.

Elsőül az a kép jutott eszembe, hogy a vámi szőlőhegyek alól, sőt a Sió-híd felerésze alól oly hirtelen kirántott gyékény került vissza a talpam alá. Azután, hogy nem is gyékényt kell bokáimmal érzékelnem, hanem óriási bálnát, az öregedő Ady hatalmas halistenét. Ilyesféleképpen mozog alattam is a Múlt és a Hely; a térnek és időnek – a végtelennek s az öröklétnek – a gyermekkorban még tartalmas fogalmai. Veszprém volt ez a hal? Annyiban, hogy valóban mozgott. De ez a különös mozgás – egy ezeréves teremtményé, egy gyanútlanul termő gyümölcsösben – Veszprém fogalmánál is többet érzékeltetett, azaz magyarázott meg észokoknál hathatósabban. Noha oly területét érintve lényünkben, ahova az észokoknak még elég töretlen a bejárásuk.

Veszprém nyugtalankodása az időben s a térben egyébként sem a halé volt. Az amőbáé. S nagyon is észokszerűen! A Mezőföldben semmi veszprémi nincs; azt jellege, de a közelibbség is teljességében Fejérhez köti; Fejérvár várossugárzásába esik. A tihanyiaknak azelőtt a megyeszékhelyükre – Zalaegerszegre – jutni egy álló nap volt. Veszprém – közvetlen autóbusz! – fél óra.

Átnéztem a rendületlenül szép kertből Siófok felé. Vártam a Tükörcsös és a Mózsé-hegy – ez Simontornya Sión túli bércfoka – irányából a lokálpatriotizmus szárazvillámait, komondormorgásait. Jöttek is, jelentkeztek is, szó se róla; de más fénnyel és hangsúllyal; a villogás játékosabb lett, a mormogás farkcsóválást társított; mintha velük is történt volna némi változás és helycsere.

Komoly dologról komoly helyzetben elkomorodott szívek közt szólni mégiscsak tréfásan a legjobb. S legcélszerűbb. A szent eszmék a legrebbenékenyebb szárnyú madarak, a legélesebb fülűek a zörejekre; nem lehetünk elég körültekintők – mutatván, hogy nem feléjük tartunk –, ha megközelíteni akarjuk őket, hasznosan, eredménnyel.

Az irodalom újabbkori teljesítményei jobbadán trouvaille-ok, mintsem erőfeszítések. Kafkáék érdemét elsősorban a rátapintásban érzem. Rávilágítottak néhány később tényleg bekövetkezett veszélyre. Körvonalaztak egy-két olyan lelki szorongást, amelyre büszke lehet megszenvedője, mert értékre vall a fölfogása. Ítélet alatt lenni, kódex nélkül; úgy, hogy akár svábbogárként ébredjünk: ezt írta meg Kafka. Istenre bízni a dolgunk istenhit nélkül, fajt fönntartani örök cél nélkül, úgy szeretni, akarni, tervezni, hogy úgyis elmúlik, tehát minek – ezek Beckett alaptémái. Mert a világ tele van – jobban, mint gyermekkorunkban – mumusokkal. Minden, ami fenyeget, de alaktalan: mumus. Minden, ami tisztázatlan s meghatározatlan a felnőttek világában is mumus: szörnyeteg. Korunk „életérzésének” ábrázolói ezekre találnak rá, immár világviszonylatú trouvaille-versenyben. Ez nem lebecsülendő munka, bármennyire a lélektanhoz igazodik ott is, ahol már egy ugyancsak kemény erkölcs – a költői igazságszolgáltatás – szólhatna. Rengeteg szörnnyé vált mumus vár még a 20. század felnőtteinek agyában leleplezésre. Kafka műve azért jelentős, mert az ő kódex fogta Laokoonján szemmel látható az eladdig láthatatlan – mert nem ábrázolt – Kódex is. Könnyű lelemény, de éppily megrázó – mert menynyire találó is – lenne egy Laokoon a határok karjai közt.

Mert hogy egy-egy gyermekkori hetvenkedésből milyen felnőttkori düh és fájdalom lehet, hogy egy még legyintéssel elhessenthető mumus milyen szabályos ókori szörnyeteggé dagadhat, annak mi Duna-völgyi népek vagyunk a megmondhatói. Hogy nekem valaha Veszprém is külföld volt, ezért mondtam el így, a gyökeréig. Hogy valamikor a Sió erősebb határ volt a Lajtánál, a tudatomban – mert hisz előbb került bele – erről is ezért adtam ilyen aprólékosan számot. A gyermek darabonként, gyűrűövekben ismeri meg a világot, s minden öv egy-egy határ. Ha pesti vagyok, nyilván Budát nézem Veszprémnek; ha hatodik kerületi; az ötödik kerületet.

Abból a büszke érzésből, ahogy a Tükörcsösről három idegen hangzású, más nevű területen megjártattam a tekintetet, lám, mégsem harag és acsarkodás lett. Még a bosszankodási ok is lám, mosolyra lett ürügy. Itt élek Veszprémben, s ha a Sió-völgy felé nézve eszembe jut, hogy arrébb már Tolna, az egész közelebbé válik. Ismeretes tán már, hogy azt a tájat nem elfogultságból emlegetem, hanem tények alapján. Nem vagyok még csak lokálpatrióta sem Veszprémben, ahova a történelem egyik napról a másikra, nyilván alvás közben áttolt, éppúgy otthon érzem magam, mint szülőmegyémben. Szilast pedig később, valósággal megszerettem. Lett miért; kiért!

A határok legyőzhetők. A laokooni kígyókká fajult szörnyetegek mumussá törpíthetők. Még mumusként is lejjebb fokozhatók.

Ez az én hitem s kívánalmam.

Igen, van Tolna és Veszprém, külön. De lényegük nem – különségüknek lényege sem – a határuk. Ismétlem: itt is itthon vagyok. Ez is a hazám.

Mondhatnák, igen, mert hisz egy a nyelv. Ez többszörösen is tévedés.

Először is a nyelv itt is más. A tájnyelvhez berendezkedett fül az idegen táj nyelvét csaknem olyanképpen érzékeli, mint az idegen országét. A veszprémi-zalai tájnyelv nem más, mint a helyes tolnai ejtés romlott változata, ez az igazság. Igen, tájszavaink jó része azonos, de az embernek féket kell vetnie a nyelvtisztító ösztönére, valahányszor a tihanyiak csáté helyett csádét, csetres helyett csetreszt, böszme és hevizálni helyett buszmát és hévizálnit mondanak és így tovább. A szerpente sem szerpente; szeprente! Azután pedig a nyelvtől teljesen függetlenül meg lehet az embernek az az otthonossági érzése, Skóciától a nápolyi öbölig, Kazántól Irunig nem egy helyt, ahol pedig egy szót sem értettem a beszédből, éreztem úgy helyben, mint Ozorán, sőt még inkább helyben magamat, nevezetesen például a baszkok és a mordvinok között. Mindenütt, ahol egyenlő emberként fogadtak, idegen voltom miatt nem le, hanem – ahogy azt minden nép szokásjoga rendeli – egy halvány fokkal jobban megbecsülve. Mert hisz a rám kötelező viselkedés mi hírt közölt velük a messzi világból? Tisztességtudást.

Jó szándékú bölcselők föl-fölvetették, okosan ki-kimondták a határok jelképpé való csökkentését: absztrahálását, spirituálizálódását. A következő szájban – egy-egy imperialista, tehát rosszhiszemű politikuséban – azon nyomban kompromittálódtak ezek a fogalmak. Nem a fogalmak. Csak a szavuk.

Szavaktól nem függhet egy gondolat sorsa. Hinnünk kell a határok tüskétlenítésében, csonttalanításában, betemetésében. Főleg, amikor azok nem is ellenséges, hanem egysorsú népek között húzódnak. Egy életen át ezt hittem. Konokan, szívósan, mindennek ellenére ezt hiszem; ezt szolgálom.