Rácegresi füzet

Ha mindazt a részletképet, amit az úgynevezett „népi” irodalom nagybirtokaink embervilágáról készített, egyetlen hatalmas freskóként lehetne az emberek elméjébe beleszerkeszteni – mert hisz az volna az általános érvényű kép –, nem mindennapi IBUSZ-plakátot akaszthatnánk a várótermek falára azok figyelmébe, akik a mai helyzetre kíváncsiak. „Töltsön egy napot a történelemben!” – ez lehetne a fölírása.

Rajzában olyan erős vonalú, színeiben oly kiáltó az ellentét: annyira magához rántja a szemet. Annyira, hogy a nem plakáton nevelődött figyelem szinte oldalpillantásra csábul: vajon nem túlságosan is a szemnek készült? Nem a külső kapott túlságosan is hangsúlyt a benső rovására? Komolyan kifejezve: lépést tart az anyagi, a mindenfajta szemmel látható fejlődéssel a kevésbé látható, a benső, a szellemi? Az „emberi” (ha az előbbit tárgyinak mondjuk), amiért az előbbi is folyik? S ha esetleg nem: mi a teendő?

A magyar földmíves-lakosság kérdése már ezt a pontot közelíti.

Nem egyenlő haladással. Mert hisz már indulási helye s ideje sem ugyanaz mindenütt.

Merőben más „alany”-ra kellett ráojtani a közös gazdálkodást a falvakban s merőben másra kint a pusztákon. A gyümölcs ugyanaz lesz; minőségét már csak a föld savai s a nap melegségfoka alakítja, s ugyanaz lesz a fa is, bár az már jobban kivallja eredetét.

Az elmúlt másfél évtizedben a paraszti létforma alakulásának egyik legjobb irányú tünete – azon a vonalon is, amit „emberi”-nek nevezhetünk – a társadalmi szintek kiegyenlítődése. Nem lehet eléggé munkálni azon, hogy ez a közlekedőedényű szintazonosság elkövetkezzék a falusi és a volt pusztai földmívelők között, el aztán a város és vidék, majd mindenféle foglalkozás dolgozói között. De épp ezt a szükséges fejlődést szolgálná rosszul az, aki nem venné tekintetbe, amit említettem, az indulás különböző starthelyeit és körülményeit.

Van falu is, amelynek ismerem az eltelt tizenöt évét. De legjobban persze a puszták alakulását követhettem. Elsősorban most hát ezekről beszélnék. A környező falvak megmaradnak, akár gyermekkoromban, vasárnapi élménynek.

Amikor néhány esztendős kihagyás után Rácegrest most ismét viszontláttam, ott, a temetődombról szétnézelődve annál az idegenforgalmi falragasznál is különbet dobott elém az emlékezetem. Azt a keménypapírra nyomott színes oktató képet, amely középen ketté volt osztva, s egyik felén Józan Péter, másik felén Részeges Pál házatájával üdítette hajdan gyermekagyamat ott lent, a pusztai kis iskola falán, a tanítás álmosító délutánjain.

Egy hosszú kenyérdagasztó-teknő – amilyenben itt még ma is a kenyér készül –, ez Rácegres-puszta belterülete. Épp közepén helyezkedik el az iskola lent a völgyben s a temető fent a dombon, azaz hegyen, lévén az itteni szóhasználatban hegy az, amin fölfelé menet nem lehet szántani. Innen nézve a puszta, ahol nemcsak én, hanem anyám is született és nevelkedett, jobb kézre feküdt, a teknő keleti végében. Épületei fekvését valamikor nyilván megtervezték. A sok toldás, pótlás és csere – a sok további terv – képtelen házösszevisszasággá tette. Cselédház, istálló, kocsiszín, műhely, újabb cselédház olyanformán sarkalltak egymástól s egymás felé, mint amikor az asztalon maradt dominókat dominózni nem tudó gyermekek állítgatják föl. Ezekben a hosszú időre szánt, jó anyagból, de rossz szívvel és ízléssel megépített házakban érték a cselédséget a fölszabadulás és a fordulat itt valóban mindent megmozdító hullámai. Ezek a földmívesek itt – ellentétben a falusiakkal – sosem álmodoztak földosztásról. Közös gazdálkodású szövetkezetről véletlenül sem hallottak vagy olvastak.

Csak úgy bugyogtak hát a meglepetések, a különféle furcsaságok.

Jutott belőlük még nekem, a már távolélőnek is. A földosztáskor valamely bizottság ékes igék közepette szülőházamat nekem juttatta, majd amikor ezt elhárítottam, arról kelt ékes – számomra (majd megmondom miért) hátborzongató – ajánlat, hogy emléktábla jelölje!

A temetőhegyről balra tekintve a teknő nyugati végén részben a hajlatra húzódva most hatvan piros tetős, vadonatúj ház sorakozik, nyílegyenes utcákban. Szépen bekerített, terjedelmes – innen nézve csupa egyforma – telkeken. A telkeken belül is drótkerítések: ez a gyümölcsöst védi, az a ház előtti kis virágoskertet, amaz a baromfiudvart. Ez az együttes is dominószerű, de ez rendezett, egy szabályos játszmára. Sőt, betolakszik a fejembe ismét egy plakátminta. Azok fajtájából, amelyek bankbetét-gyűjtést vagy építkezési kölcsönt ajánló szövegük fölött fölülnézetben ábrázolnak egy eszményi falut, olyat, ahol minden takaros és tiszta, hogy az ingujjban mosolygó gazda fehérneműjén szinte a vasalás jó szagát is érezni, olyan patyolatfriss.

Ilyennek látja a hegy hajdani szánkófordító helyéről az új pusztát a szem, s nem állhatja meg, hogy újra meg újra végig ne simogassa azokat a még vakolatlan – mert most száradó – házakat, amelyek mellesleg nem régimódú hosszúkásak, hanem csaknem kivétel nélkül kocka alakúak. A tornácot, az oszlopsort a ház egyik sarkába illesztett nyitott vagy beüvegezett veranda helyettesíti. Akár a városszéli villanegyedekben vagy egy nyaralótelepen. Egy-kettő-három-négy – nem számolom tovább, hogy hány kertkapuból vezet a verandához – s egyben a ház bejáratához – rózsalugas!

Emeli a villaszerűséget, ahhoz a plátói faluhoz való hasonlóságot, hogy az udvarokban sehol egy kocsi, egy eke s ekefogat, egy omlatag borona s fogas s mindaz a sok földmívelő szerszám, amely a legmódosabb parasztportát is pusztán a szétszórtságával Pató Pál-i hangulatba vonta. Boglya se, kazal se, trágyadomb se. Széles ablakok, amelyeket ugyan a mi időjárásunkhoz túlságosan szélesnek tartok; esslingeni redőnyök, amelyeknél én ugyan többre vélem a zsalugáterokat – de ezek is mit lehelnek s tanúsítnak egyben? A fölemelkedést, a csínt, a szellőzést, a tágasodást, az egészséget s mindazt, aminek leggyűjtőbb fogalma ez: embermód élni.

S ezekben a házakban, amelyekre az urbánus valóban azt mondaná: a villám, még olyan emberek is élnek, akik valaha – itt, ezen a pusztán – két, sőt négy család lakta szobákban növekedtek emberré.

S mindez itt egy olyan isten háta mögötti helyen, ahol se villany, se telefon, ahonnan jobbra-balra tíz-tíz kilométerre érni falut ma is közönséges, Árpád-korabeli földúton. Ami azt jelenti az egy kicsit is tapasztalt utazónak, hogy ha csak egy napig is esik, azon az úton más jármű el nem megy, mint ami már az Árpád-korban is használatos volt.

Mindez tehát ezeknek az embereknek a szorgalmából és eszességéből, pusztán annak révén, hogy ez is, az is – kiszabadulva a nyomás alól olyanformán, mint a fű a rádobott tégla alól – módot talált az élet szolgálására.

Addig járja a szem a látnivalót, annyit hord még örvendezni való apróságot a szívbe, hogy végül az is funkcióba lép, és ezt mondja

– Iszonyatos volt ez alatt az elmúlt évtizedek alatt a népek megpróbáltatása. A magyar népnek belőle ezúttal is a sűrűje jutott. Rettenetes volt a veszteség: fiataljainak megfagyott és elvérzett százezrei, a földúlt otthonok, az ártatlan kivégzettek és elpusztultak, a vér s könny, mely nem bibliai hasonlatul, de valóságosan volt patak és tenger. De íme, életet hordó kosár úszik rajta.

 

 

Hírlapok s beszédek százai számoltak be arról, mi minden kellett, amíg – ahogy egy szervező mondta szemléletesen nekem – kihúzta a megszokott út sűrű sarából az egyik, majd a másik lábát, s rátért arra az új útra, amelynek még csak elejét látja. Mennyi a küszködés, forrongás ezekben falvakban, amelyeknek külső képén semmi változást nem lát a szem. Osztoznak sorsukban a falvakhoz közel fekvő puszták is.

Ez az isten háta mögötti, ez a még igazán pusztai puszta, lám, látványával, már külső képével lenyűgöző.

A jókedvű, a tréfás szemlélet tán még jobban megnöveszti a leírnivalót, mint a tragikus. Következő odapillantásom ezt a gondolatot hozza az új házcsoportról a fejembe: íme, a pusztából kivezetett nép. Mennyit láthat meg Mózese az új fészekrakásukból vajon? A völgyből juhnyáj tolul felém, pásztoruk botját emeli köszöntésül, akár egy bibliai patriárka; holott csak egyike a hajdani iskolatársaknak, akiket itt hagyott – életben s ezen az ősi helyen – az idő.

E hegy alatt, e teknőben s arrább az enyhe dombokon a Sió s a Sárvíz füzeseiben, csátéiban a „szigetek”-ben egykor egy könyvem tárgya feküdt.

Egy könyv tárgya vezetett ma is ide. Nem kellett a bírálat biztatása, magamnak is jó rég eszembe jutott: mi volna, ha a hajdani pusztai élet leírását megtoldanám a mai puszta leírásával. Oly könnyű munkának ígérkezett. Jószerivel az akkor egyszer lerajzolt helyzeteket s életképeket kellett volna még egyszer lerajzolni, sőt, a nagyobb hitel kedvéért inkább lefényképezni mai állapotukban. Akkor zárt szekrényben tartották az éhező gyerekek elől a kenyeret; ma ki-ki annyit vág, amennyit akar. Hajdan verték az embereket; ma kezet nyújtanak nekik. S a legfontosabb – s íme, a legvalóságosabb! – akkor kettesével-négyesével laktak a családok egy szobát, ma pedig… Tessék! Valóban, legszívesebben egy hatalmas, afféle széles vásznú filmképet szeretnék az új Rácegyesről az olvasó elé tenni.

De fénykép még albumszámra sem könyv s a beszámoló sokaknak annál hitelesebb, minél kevésbé „írói”. Holott egy nagy hatást tett könyv folytatásától azt várjuk, hogy az aztán még nagyobb hatást keltsen bennünk. Örök olvasói vágy, hogy a Kesergő szerelem mellé asztalunkra kerüljön egy Boldog Szerelem. Ritka az eset, amikor ezek a szimmetriaösztön szülte Boldog Szerelmek nem veszik el egy kicsit a Kesergők hagyta jó szájízt is.

Hogy egy korszaknak mi az „igazi” (vagyis jövendő) problémája, az sajnos, nem hever mindig az utcán. Még kevésbé az emberek ajkán. Az nem mindig „kész téma”. Az néha oly mélyen lapul, akár az atomhasítás törvénye, akár tudatunk mélyén egy rejtett, csak kínjával működő vágy. Hosszú volna elsorolni, mi minden kell – a szerencsén kívül – a kifejezéséhez. Amikor aztán már valóban „kész téma” s csak föl kell venni, akár album, akár statisztikai ív számára.

Végigmentem ezeken a lenti házakon. Közelről még meghatóbbak s lelkesítőbbek, mint távolból. Igazánból csak az új bennük, amit a régi házakból nem tudtak magukba olvasztani, meg amit az új vágy kívánt. Új a tető, a redőny. De ami ajtó s ablak egy kicsit használható volt, az megjavítva, szépen beföstve itt forog megbízható vén zsanérjain. A régi gerendákból egyet sem dobtak el; kincs itt, a búzatermő fekete földön, a fa. S a tégla! Most értettem meg, miért s hol maradt meg műemléknek az a néhány középkori várrom és templomomladék, ami úgy-ahogy megmaradt. Ott, ahol a helyszín ingyen építőanyagából emelődtek: nyerskőből vagy sziklából. S azért, mert ilyet „kitermelni” nem nagyobb fáradság, mint az összerakottat szétbontani. De ahova csak messziről lehetett hordani szilárd építőanyagot? Ez a talaj itt szinte a föld közepéig humusz (és lösz). Emlékszem, amikor életemben először követ láttam: kavicsot. Véletlenül került apám zsebébe; a simontornyai vasúti állomás meg a sínköz azzal volt teleszórva; tréfából tolta elém: mi ez? (Mert márványosan erezett volt). Valahányszor „vidékre” ment, az én ajándékkunyerálásom legalább egy marék vasúti kavics volt (parittyáim lövedékéül). Hallom néném hangját is: Kövecset, édesapám! (Kövecsezni.) Művelt szellemű volt, differenciált, megmagyarázta, hogy kavicsot vagy kövecset még töltésből sem való elhelyezni egy zsebrevalót sem; de azért hozott, s mi egy árnyalattal többet értettünk abból, ami kimagyarázhatatlan volt: a világ működéséből.

Téglát fuvarozni Rácegresre ma sem rövidebb s jobb az út, mint a középkorban. A régi puszta épületei, a (szűk voltuk miatt) szörnyű cselédlakások anyaga is tégla és cserép volt, tölgyfa gerenda. Ezért verték szét utolsó morzsáig, igen helyesen, ezeket: így legalább az új fundamentumukra elég volt az arányosan elosztott tégla. A falak mindenütt pelyvás föld, remekül földöngölve s szigetelve, mert annak is van már új eljárási módja.

Az így is villaszerű házakban – a falak itt már vakoltak s nemcsak meszeltek, hanem néhol festettek is – a régi cselédbútorok persze a konyhában támogatják szinte egymást. Mint a hagyományos parasztházakban, itt is van egy tiszta szoba, szentélyszerű elkülönítettségben immár az úgynevezett „teleháló”-nak áldozva, amely nem halászati sikert jelent, hanem asszír-babilon stílusú két behemót ágy, szekrény, éjjeliszekrény félelmesen zord együttesét jelenti, amihez hármas tükrű szépítő asztalka járul kecses ülőkével. Aki ettől meghőköl, az első lépcsőfoktól hátrál meg. Én derülő pillantást vetettem, valahol csak jelentős arculattal feléjük kalauzoltak, s lábamat kellőképp letisztítva, ilyenekre nyitottam ajtót.

A kamrák, tán ezzel kellett volna kezdenem, Rácegresen, 1960 kora tavaszán oly nyilvánvalóan tele vannak, hogy fölösleges (s hírlapírói tapintatlanság) lett volna oda is benyitnom. Hogy mi van a kamrában, az úgy szétárad egy házban, akár az, hogy a kályhában ég-e a tűz, vagy sem.

Aki tehát a „hárommillió” koldus állapotához akarja mérni ennek a pusztának a mai helyzetét, az csomagolhat, indulhat vissza, megnyugodhat; akkori kérdéseire elsősorban is ámuló tekinteteket kapott volna, ha oly vak, hogy egyáltalán kimondja azokat. Mindenkinek van lábbelije és váltóinge. Szappan? Gyermekkorom híres kazalrakójának házában a mosdótál fölötti kis polcon annyi fogkefét láttam, ahány tagú a család, ezt is, azt is megszámoltam, mosolyogva, utolsó statisztikai tevékenységemül.

A Hárommillió koldus, a Ki a faluba! a Hazugság öl!, a Tardi helyzet, a Viharsarok, a Parasztéletforma csődje, a Kiskunhalom, Pusztuló magyarok, a Magyarság és Európa s a többi hasonló című munka írói (s a hozzájuk csatlakozott írók) azt a hárommillió koldust és még hány millió hazátlan magyart nem a „telehálók” édenébe, nem a kispolgári életformába akarták elvezetni. Zömük és javuk a már odaérkezteket is tovább indította volna. A nép mély nyomorát azért ábrázolták, mert onnan kellett először is kilépni, s mert azt nem ábrázolta más. Ha egy ország szociális állapotát írók magánvállalkozású röpiratai festik, az a leghitelesebb kép annak az országnak barbárságáról; azt jelenti, hogy az arravaló szervek – bíróság, papság, parlament, sajtó –, az egész tutti-frutti fölépítmény még nincs vagy nem működik, csak a puszta nevét viseli annak.

Rácegresen esznek és ruházkodnak. Fürdőkádak még nincsenek, de azokban a kockaszerű házakban jó egynéhányban már annak is hagytak helyet. Vízvezeték sincs. Ennél is nagyobb hiány s szünetlenebb beszédtárgy, hogy villany sincs; noha csak öt-hat kilométerről kellene idevezetni. Természetesen a bolt is kezdetleges. Nyilvános helyiség, ahol egy pohár sörre össze lehetne ülni, az sincs. Ital akkor van, ha a téesz lelkes elnöke szerez egy szállítmányt, s a volt kastély egy homályos kis helyiségében maga kiméri, a munka befejezte utáni órában. Színház, mozi sincs. A rádiók csak úgynevezett detektorosak működnek. És még rengeteg sok minden nincs, ami miatt – most már nem fognék tollat. Írói beavatkozás nélkül is lesznek. S ezek a hiányok – s ebben ütnek el legmélyebben a hajdaniaktól – nem létében fenyegetnek egy népet.

Bár, gyermek sincs. Átmenetileg, akarom hinni.

 

 

Mi dolga hát itt mégis az írónak? Mi az a tárgy, amivel egy könyvet most megtölthetne e völgy szemlélete ürügyén?

Az élet szakadatlan teljesedni akarása egy népben.

Hogy is csírázott meg hajdanta az én mondandóm a hárommillió koldus köröttem rajzó tömegéről: a puszták világáról? Hazajöttem akkor is, hosszabb tartózkodásra, s útitáskám tetejébe még egy füzetet is beerőszakoltam, azzal az ifjúi önhittséggel: ezt pedig verssel írom tele! Írtam is bele eleget, de egyszerre csak prózai sorok is kanyarogtak a tollam alól. Hogy a versek szent körét közelükkel se zavarjam, megfordítottam a füzetet, s a prózát hátulról kezdtem írni bele. Ezek voltak első jegyzeteim szülőföldem igazi problémájáról. Mikor a két műfaj találkozott, nagyjából tartózkodási időm is lejárt. Ozorai füzet, ez volt a közös cím, amivel az egész megjelent a Nyugat-ban.

Most nem füzetbe írok, de papírlapjaimon, melyekre mindre prózát szántam, mióta megint fent járok, egyre több a vers és a versvázlat.

Világosan áll előttem, amit az egykori magyar agrárproletariátus utóbbi húsz esztendejéről könyvbe szeretnék foglalni. A Puszták Népe eleinte nehezen ragadt meg az emberek emlékezetében; van ismerős – vidéken –, aki még most is Puszták Fiá-t mond. Mindvégig e népréteg fiának tekintettem magam. Ebben az alapállásban szeretném elmondani küzdelmeiket, boldogulásukat s mindazt, amivel jövőjüket: további fölemelkedésüket szolgálni tudom.

Álljon két részből ez a mostani beszámoló is.

Pontosan érzem az összefüggést, miért ilyen verseket írtam, mióta ezzel a tárgykörrel ismét bensőleg is foglalkozom. Ösztönöm egy régibb törekvése tört elő, kapott tápanyagot.

Nem „tört elő” s nem „régebbi törekvés”. Ez a törekvés sose vonult hátra. Határozottabban csak azért jelentkezik, mert véletlen tápot kapott. Csak erről még egy szót.

Szellemi viták során az a félreértés oldódik meg legkörülményesebben, amelynek oka, hogy éppenséggel mi is azt akarjuk, amit vitatársunk, csak mi még alaposabban, mélyebben; igazán. A haladó irodalom új irányzataitól nemegyszer azért látszhattam eltávolodni, mert nagyon is az új kifejeznivalókkal foglalkoztam: a munka értelmével s vigaszával, a közösségi lelkület tüneteivel, a népbe tartozás valóságával, s annak a pesszimizmusnak a legyőzésével, hogy az anyagnak még nem vagyunk urai.

Itt, szülőhelyemen, a legláthatóbb munka s eredmény világában, a kétkezi munka légkörében éltem.

Engem is szinte saját verseim tudósítottak: eddigi legnagyobb élményem itt a munka e világának varázslatos fölidéződése volt. Annak a hajdan öntudatlan állapotnak tudatos újjáéledése, hogy igenis, van reményteljes emberi összetartozás, és hogy azt szolgálni: életcél. Egyetlen szóba foglalható célja a létnek.

Semmi érzékem az irodalmi ereklyék iránt. Teljesen közömbösen hagy valamely jó mű írójának karosszéke vagy töltőtolla. Érdeklődésemet annyira műve foglalja le. Mosolyogtam arról értesülvén, hogy a szalontai Csonka-torony alkalmi múzeumában egykor Arany János sikeresen kioperált vesekövei voltak szemlélhetők. Bár ezek – megjárván a testet – valamiképp még megindíthatták a képzeletet a lényeg felé, vagyis, hogy mi történhet egy költő bensőjében. Emlékezetemnek sincs szüksége szent tárgyakra. Sőt. Ezt tapasztaltam itt is, igen egészségesen.

A puszta régi épületeivel egyetemben lerombolták természetesen, alapzata utolsó téglájának kikaparásáig, az én szülőházamat is. Le azt, ahová nagyapám fiatalasszonynak hozta nagyanyámat, ahol anyám született; le a bognárműhelyt s azt is, ahol apám görbítette a patkót, s javította az akkor még hatalmas terjedelmű cséplőgépeket. A törmelékek közt csak egy malomkőasztal áll épen, egy már csak eszmében élő udvar közepén. S egy-két bokor az orgonasövényből, mely udvarunkat s kertünket övezte. S arrébb már árván és fölöslegesen a nagy pusztakút, ahol az a bibliai hangulatú jelenet lefolyt, hogy egy „vidéki”, azaz itt ismeretlen öreg pásztor – apai nagyapám –, megszólította még hajadon anyámat, s odaadott neki jegypénzül két aranyat.

S épp azért, mert szemem üres gödrökön jár, képzeletem annál valóságosabbra építi újjá azokat a régi házakat. Látom a bognárműhelyt, lábam lógázva ülök a gyalupadon, s nézem, hogy alakul okos küllővé egy buta dorong. Előttem van minden részletével a kovácsműhely. Aztán nemcsak ez, hanem a tüskepusztai is, ahol apám már Párizsban vett Watermanom elrepedt kupakjára forraszt egy kecses rézdrót-övet, mintegy emlékeztetőül, hogy rágondoljak, valahányszor lecsavarom.

Eszem ágában sincs sajnálni azoknak a nyomorúságos falaknak az eltűnését. Őszintén örülök a buta anyag átalakulásának.

Jólesik tudnom, hogy szülőházam téglái fél kilométerre ide egészséges házak alapfalaiban sorakoznak, s külön jólesik, hogy nem tudom, melyikben is vannak. S azt gondolom, valamiképp így kell az elemeire szétszedett múltból nekem is építkeznem.