Visszapillantás

Sorozatban jelennek meg, egységbe rendeződve végre a falukutató munkák, s a kiadó kitart az ötlete mellett, hogy mindegyikhez előszót kapjon, magától a szerzőtől. A szerzők nyilván holmi visszapillantás írásához ülnek le, de művük elkerülhetetlenül tanúvallomás is. Csaknem pörbeli.

Én eddig négyet ilyet olvastam: Erdeiét, Darvasét, Veresét, Féjáét. Az a gondolatom támadt: nemcsak egy tornyot hasznos körbejárni (s más s más felől lerajzolni), hanem egy történelmi eseményt is. Ahány vallomás, annyival növekszik, amit a festészetben térbeliségnek hívnak, s aminek itt adjuk mi csak a szerény valószínűség nevet.

Mert mi is volt az a falukutató irodalom, amelynek harckezdő művei most – a kimosakodott s megborotválkozott hegyi partizánok módján – a különböző irányzatokból összegyülekezve glédába sorakoznak? Azt természetesen nem maguk a falukutató írók határozzák meg. Noha legtöbbet mégiscsak ők tudnak róla. S noha a visszapillantás távlata módot ad, hogy ugyanaz a személy alany és tárgy, azaz megfigyelő és megfigyelt is legyen.

Nekem az az érzésem, mintha valamennyien, akik akkor oly buzgón, oly határozottan, annyira célunk-tudva végeztük utunkat, egy óriási szervezet vérsejtjei lettünk volna. Vagyis hogy igazánból mit akartunk, azt nem mi tudtuk, nem is a rajtunk kívülállók – bírálóink és szemlélőink –, hanem az az eleven nagy test, amelyben kerengtünk.

Ez a nagy test a magyar nemzet volt. Mi pedig, a sejtjei, azért mozogtunk oly roppant hévvel, mert ez a szervezet beteg volt. Jelentkezésünk s működésünk egyszerre hirdette a veszélyt és az erőt. A halált és az élniakarást. A gyógyulás lázenergiája voltunk, egy halálra sebzett nép meglepő eszméletre rándulása. Ezért volt örvendetes, hogy ezek a sejtek oly gyors szaporodásnak indultak, s ezért volt fájdalmas, hogy oly későn.

Így látom én huszonöt év után, amidőn az idő távlata a sok részletet végre valamiféle egészként tárja elém. De ezt mutatja az is, hogy szerencsés alany-tárgy kettőzöttségemet fölhasználva, górcső alá veszem azt a sejtecskét, aki az én nevemmel jelölve kerengett annak idején abban a tüzes testben.

A „falukutató irodalom”, kívülről tekintve, a parasztság személy szerinti, mintegy testi belépése a magyar szellemi életbe.

Mikor kezdődött vajon a falukutató irodalom, illetve annak bevezetője (s egyben örököse) az új „népi” irodalom? Erőforrásai, magányos képviselői régtől voltak. A falukutatás műfajának – az irodalmi igénnyel írt szociográfiának – Franciaországban éppúgy megtaláljuk a hagyományát, akár Oroszországban vagy bármely agrárkérdéssel küzdő országban. A falukutatás magyar műfajának – a vidéki helyzetjelentésnek – stílusgyökerei ott vannak Petőfi úti leveleiben, sőt Kazinczy útleírásaiban – szinte minden idők magyar nyelvű útleírásaiban, Táncsics remek visszaemlékezéseiben. A népies irodalomé pedig? Már Orczy hősi klapanciáiban, ha úgy akarom. Mennyi kérkedni való, ha azt nézem, hogy mióta invitálja irodalmunk belépésre a parasztot. S mennyi szégyellnivaló (társadalmi elmaradottságunk miatt), ha észbe veszem: az első szegényparaszt származék, aki osztályától el nem szakadva, azt pillanatonként vállalva kezd meg és fut be rangos irodalmi pályát, az – forgathatjuk bármiképp – Erdélyi József. Ő a mi Jeszenyinünk, egyebek közt abban az értelemben is: az ajtót, amit a szent csarnokba nyitott, mögötte már nem lehetett bezárni, azt ő oly alaposan lesodorta, hogy a nyomába jövők, a még nála is parasztibb (mert autodidakta) paraszt – Sinka, Veres, Szabó, Sértő – semmit nem érzett (szinte még hálát sem) azért, hogy akadály nélkül – s a parasztot mindenütt fogadó, klasszikus közröhej nélkül, amiben az úttörőnek még nagyon is része volt – léptek a fénybe.

Mint minden irodalmi irányzat korszakát, a népiét is attól fogva számíthatjuk, amikor a hasonló törekvésű írók valamiféle egységbe kerültek. Azért írom azt, hogy kerültek, s nem azt, hogy álltak, mert így az is kifejeződik: tán nem is saját akaratuktól függött a dolog.

S ez mikor kezdődött?

Az talán még nem éntúltengés, ha a tanú ott indítja meg az eseményeket, ahol saját emlékei megszólalnak. Egy hosszabb Tolna megyei rokonlátogatás, majd baranyai tartózkodás után 1933 nyarán tértem meg Pestre a dunántúli magyarság kipusztulásának, a most már nagynémet irányítású hazai németség előretörésének és elszakadási törekvésének hírével; azzal a tanulmánysorozattal, amely a Nyugat-ban megjelenve, országos vitát s figyelmet keltett, s még az ország határain túl is visszhangot kapott. A dunántúli magyarság elsorvadásáról, az egyke és a nagybirtok átkáról esztendőkkel előttem már Kodolányi is írt; a német terjeszkedést s a disszimilálódás veszedelmét pedig Szabó Dezső, amióta csak az irodalmat harctérnek nyilvánította, a legjobb golyóiként lődözte. Miért tett mégis az én higgadt, egyáltalán nem egy nagy nép, hanem csak annak hódítási merénylete ellen írt beszámolóm olyanféle hatást, mint a tűzoltókocsi szirénája?

Mert a szomszédban a nemzeti szocializmus, a német faji felsőbbség tüze akkor már a hatalom edényében lobogott. A „Herrenvolk”, a német faji felsőbbség eszméje természetszerűen ébresztette föl a szolgasággal fenyegetett népek nemzeti érzését, vagy legalábbis annak a rétegnek az érzését, amely a nemzetet képviselte, s mintegy bőr módjára látható egységbe fogta.

A megsértett bőr Magyarországon megdöbbentő rosszul reagált. A korabeli sajtó ezt az asszimilálódás csődjének nevezte. A hitleri fajmítosz gyökérzete a német romantikából táplálkozott; a magyarságot államban tartó rétegek jelentős része német eredetű; magukat már rég asszimiláltnak hitt polgárok, köztisztviselők és katonatisztek jó néhánya olyan mámorosan, olyan avítt-irodalmiasan felelt a „vér szavá”-ra, amelyhez hasonlót csak a romantikus színdarabokban s ponyvaregényekben lelni. De ugyanakkor meglepő üzletiesen is. Ez a kezdetben öntudatlanul, de később már riasztó tudatosan disszimilálódó réteg próbálta elsőül kitudni – a maga pálfordulásának egyidejű igazolásául is, leplezésül is – a középosztály másik újdonan-fölkerült rétegét, a zsidó származású polgárságot. Oly közismert tények ezek, hogy az utalás rájuk szószaporításnak hat.

Mégis időznünk kell velük.

Kossuthék forradalmát – az 1848 szeptemberit – a nemzeti kérdés robbantotta ki (a Habsburg-házzal szemben), s a nemzetiségi politika (a románok és a szlávok irányában) gáncsolta el. Szalay és Horváth s velük a külföldi történetírók szomorúan állapítják meg: Magyarország 1848-ban kezdődött függetlenségi harcát; majd függetlenségi politikáját az ország nemzeti kisebbségei közül csak kettő támogatta: a hazai (vidéki) svábság és a zsidóság. Nyilván egészséges gazdasági okból is: működött bennük annak a szerepnek a tudata, amely felé az asszimilálódás útján megindultak. A két világháború közötti magyarság nemzeti létküzdelmében ez a két (eladdig már magát is asszimiláltnak hitt) réteg külön színt kap: az egyik mint támadó különböztethető meg, a másik mint védekező.

Napjainkra már eléggé fölszállt azoknak az esztendőknek rétköde, hogy a tárgyilagos szem az egész mezőnyt belássa. Az első általános észrevétel ez: a 19. század a távolságok legyőzésének fölfedezéséből az országhatárok, az osztályharc tudatosításától a nemzeti érzés hamaros eltűnését várta. A századforduló idejének gyorsuló lokomotívjai, az egymásba kapcsolódó munkásszervezetek, a világirodalom Goethe-elképzelte kiteljesedése, de még a vöröskereszt vagy akár az eszperantóféle mozgalmak is micsoda megújulást, micsoda tökéletesedését ígérték annak a nemzetfölöttiségnek, amelybe valaha Európát a közös latin s a közös krisztusi ige úgy-ahogy foglalta s milyen közelire! Mennyire bizonyosak voltak apáink a 20. század Mikulás-puttonyának ajándékaiban! Nos a 20. század első számú nagy meglepetése (amelyet váratlansága miatt sokáig, szinte máig nem tudott az európai szellem kellően elemezni) a nemzeti érzés hatalmas újjáéledése. Végzetes különbséggel. A „szent láz”, amely százötven évvel előbb kamaszbetegségként pirosította az orcákat, s a növekvés járuléka volt, most hovatovább vad ragályként pusztított. A meggyorsult kerekek és légcsavarok csak terjedését szolgálták. Hozzánk történelmünk kiváltképpen gyenge pillanatában érkezett.

„A magyar pusztuló nép!” Már a századforduló magyar fiataljának, ha tisztán látott, ezt ütötte szívébe a nemzeti érzés. Mátyás alatt az ország lakossága annyi, mint Angliáé, maga a nemzet, mint az egészségesen terebélyesedő fa: van gyökérzete és ege, fundusa és terjeszkedése. Attól fogva a magyarság sorsában ahány történelmi esemény, annyi kudarc és katasztrófa. Nemcsak a külső ellenség számbeli fölénye miatt. Már Mohácsot meg lehetett volna nyerni, ha nem a gyökér körül van a baj. Miről panaszkodik Zrínyi? A belső tehetetlenségről. S mi másról Bethlen? Béccsel szemben Rákóczi számbeli, politikai, stratégiai fölényben volt. És 48-nak sem Világos volt a sors húzta útja. S azután!

A tüneteknek ez a sorozata a grafikonok görbéjével hajlik lefelé, egyre riasztóbb függőlegesben. A népe pályafutásával ismerkedő diák, ha kiengedi fejéből a zengő mondatokat, s valamiféle reális egyenlegbe akarja tömöríteni a tanultakat, csakis ezt mondhatja magának: hisz itt minden fejembe ragadt történelmi helységnév egy magyar ügy csatavesztését, minden nagy személynév egy eszmény elbukását jelenti.

Ezt mondja az irodalom is. Tankönyveinkben a kötelező olvasmány és már a diáknak is élvezetes olvasmány a kuruc költészet táján fut össze. E kor hangja – a hontalanság tél eleji csikaszüvöltése – marad a magyar érzés hiteles intonációja egész Adyig. Ez visszhangzik még oly sok jellegzetesen emelt tónusú költőben is, mint Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty: ez köti mintegy ehhez a talajhoz őket. Nevezzük néven a megnevezendőt. Van nemzeti költészet még egy oly sötéten látó, mint a magyar? Én nem ismerek.

De a történelem lehanyatló grafikonja, a panaszos énekek mint hiteles nemzeti líránk vonal alattian mély hangjegyei tán egy nemzedékre sem tettek olyan hatást, mint arra, amely a 20. századdal volt nagyjából egyidős, s így az első világháború idején kezdett eszmélni. Ez a nemzedék ugyanis kapott egy villámcikázásnyi reményt; egy népi forradalom lehetőségét, az elvesztett háború után. De utána annál sötétebbnek látszott az égbolt.

A Nyugat híres vezércikkében Szabó Dezső azzal üdvözölte a proletárdiktatúrát: a magyar nép alkalmatlan a kapitalista szabadságversenyre, nekünk a szocializmus csak üdvösséget hozhat. Ebben már benne volt az a tapasztalat is: a polgárság még akkor is képtelen a nemzet vezetésére, ha teljhatalmat kap. Így volt; Károlyi kormányát a nemzeti kérdések terén elszenvedett kudarcok tették lehetetlenné; 1919. március 21-én az ország minden városában lelkes tömegek nyüzsögtek az utcákon, pontosan olyan hangulatban, mint 1848. szeptember 28-án: nem tűrjük tovább! Mit? Az idegen zsarnokság packázását, a nemzet megsértését. A történelmi hatást tekintve a Vyx-jegyzék, mondhatni, mása volt annak a királyi leiratnak, melyet Lamberg hozott a zsebében. A nép, még az úgynevezett „utca népe” is a történelemtől elsősorban nemzeti végeznivalót kapott (és vállalt) mindkét esetben. Azt jelentette az, hogy a „magyar nép romlásá”-nak már-már százados ismétlése csak rossz megfogalmazás, s nem a nép, hanem csak „kerete”, a nemzet jutott válságba? Volt emellett is múltbéli hang, s minő!

Petőfié.

Csaknem egy századon át Petőfinek a népbe vetett hite volt a „magyar jobbak” reménytartaléka. Ebből táplálkozott – a különben eléggé más bordában szőtt – Ady, ez tette oly szívóssá Móricz Zsigmondot, ez előtt hátráltak meg azok, akik a magyar műveltséget pusztán nemesi műveltségnek fogták föl, s ezzel lehetett meghátráltatni azokat, akik ez után az állítólagos nemesi műveltség után csak egyféle műveltségen és uralmon fáradtak, a polgárin.

Annál riasztóbb volt e nép földmívelő részének, a vidéki dolgozó magyarságnak újabb testi-lelki hanyatlását, most már nemzeti katasztrófával fenyegető elesettségét közvetlenül látni. Az erről szóló új s új híradások természetszerűen megsajogtatták a régi fájdalmakat, köztük azokat is, amelyek addig nem kaptak hangot, vagy nem érthetőt. Említsek ezekből itt csak egyet olyat, amely máig nincs tudatosítva. Az 1919. július végén lefolyt mezőtúr–szolnoki ütközetben nemcsak egy társadalmi forradalmat vertek le, hanem – már említett magvát tekintve – egy nemzetit is.

Az önkéntes és a kénytetett disszimilálódás, a történelmi kudarcsorozat, népbetegségek és gyarmati munkaviszonyok által létében fenyegetett magyarságot csak egy mélyreható társadalmi átalakulás erősítheti ismét nemzetté – a második világháború elején már ilyenformán lehetett egy mondatba tömöríteni a falukutatás szellemiségét. Ebbe a mondatba természetesen rengeteg árnyalat fér. Hogy ezt a mondatot ki miképp értelmezte – erről vallanak a művek, amelyeket most ismét, különbözőségükkel is egységbe tud tenni az idő. Erről kell tanúskodniok az én itt közölt írásaimnak is.

Az én könyveim közül hármat lehet arra a polcra tenni, amelyre majd azt a címkét ragasztják: Falukutató irodalom. Az első a Puszták népe című, amelynek egy-egy fejezetét 1934-től kezdve közölte a Válasz; a második a Magyarok című, amely az említett 1933-as dunántúli tudósításokkal nyílva, az 1939-ig írt szociológiai, néplélektani, irodalmi tanulmányaimból s naplójegyzeteimből adja azokat, amelyek a magyarság sorsával idevágóan foglalkoznak; a harmadik az 1940-ben megjelent Lélek és kenyér című helyzetkép az alföldi Doboz község állapotáról, kiegészítve azzal a lélektani vizsgálatsorozattal, amelyet feleségem a község iskolásairól öt éven át készített.

A sorozat elve azt kívánta volna, hogy én ezeket foglaljam ezúttal egy kötetbe, vagy ezek szemelvényeiből csináljak külön könyvet. Megkértem, térhessek el ettől az elvtől. Ezekkel a könyvekkel nekem már nincs dolgom, valami majdani átfésülésen kívül; ezek az én szememben kerekdedek; az első közülük eléggé ismert is. Ezek újból való kiadásánál több értelmét látnám azokkal az ilyesfajta írásaimmal foglalkozni, amelyek ezek után a könyvek után jelentek meg, abban a korszakban, amikor a falukutató és népi irodalom politikai mozgalmat kezdett gerjeszteni.

A kiadó hamarosan elém tette egy testes irattartóban mindazt, ami ettől az időtől fogva folyóiratban, napilapban, vékonyabb-vastagabb brosúrában, sőt falragaszon nevem alatt megjelent. Itt köszönöm meg a szívességet. Bár az első átlapozás után vegyes érzéssel méricskéltem a paksamétát.

Vegyes esztendők emlékei áradtak belőle. Az író, aki a sorok mögül rám nézett, bár egy gondolatmenetet fejtegetett, ugyancsak sokfelől fogott bele. S hányféle hangon! Hogy lesz ebből épkézláb könyv, vagyis a közlendőnek valami olyan egysége, amit nemcsak a két borítólap fog össze?

A művészet az, ami bajos; az, ami kockázatos. Ennek a klasszikus szólásnak igazságát én is tanúsíthattam, abban a formában: ami föladatban bizonyos voltam, az sose lelkesített annyira, mint a kétséges. Az eredmény a művésznek is ajándék. Hátha kisül ebből is valami; fogjunk bele.

Az kísértett, hogy talán épp ezeknek az egymástól elütő daraboknak az összerakása fejez majd ki valami lényegeset azokból az egymástól annyira elütő évekből. Talpra áll tán valami mű, ha ezek közé a darabok közé valamiféle maltert simítok. Mi lehet ez a bűvös habarcs? A magyarázat, amivel megpróbálhatom „időbe helyezni” őket.

A munka csábítóan könnyűnek indult. Magam elé húztam a gépelt lapok kazlacskáját (magasabb volt, mint egymásra tett két öklöm!), s épp csak az első sorokat futván át, elválasztottam levelenként az olajat a víztől: a szigorúan irodalmi tanulmányokat azoktól, amelyek nem voltak szigorúan irodalmiak. Amelyek a falukutató vagy népi mozgalom körébe estek (és abba a folyamatba, amivé csak a mozgalmak az idő folyamán átalakultak). Ezeket az utóbbiakat aztán keltezésük szerint sorrendbe raktam.

Az anyag biz változatos volt, olyasféleképp, mint az ostrom alatt bőrüktől lenyúzott budai házfalakban a tégla, a terméskő, a vályog, a befalazott gótikus oszlop. Annál szakszerűbben kell tehát azt a bizonyos maltert készítenem, gondoltam. Így kezdtem – kezem alá írópapírt készítve – figyelmesen újraolvasni ezeket a tíz-tizenöt éve nem látott írásokat.

Az ilyesmi nem közönséges élménye az írónak. A szerelmes érezhet ilyet, ha azokat a leveleket olvassa, melyeket hajdan ő írt a szenvedély lobogásával s túlzásával ahhoz, akit azóta is – szeret. Erről tehát nem is beszélek többet. De hasonlított ez az érzés ahhoz is, midőn régi fényképeinken jár a szemünk. Azonos vagyok én ezzel a zavarba ejtő, mert meghaladott külsejű fiatalemberrel? Képtelenség. De még képtelenebb, ha nem.

Egy betű változtatást se! – természetesen én is így döntöttem, miközben ezeket a régi írásokat lapoztam. Nem tagadom, én is a közterror hatása alatt. Egy korszakban – az első tanulmány 1939-ben, az utolsó 1956-ban kelt –, amikor a hangadók közül oly sokan megtagadják eszméiket, a szellem emberei, akiknek feladata az eszmék fejlesztése és termelése, akár saját maguk magcáfolása árán is, olyankor az írók kételybe esnek; félnek a gyávaság látszatától is.

Az az irodalombénító közvélemény, hogy a gondolatadó is legyen következetes (értjük egymást), engem is sakkban tartott, mint a legtöbb lassan tájékozódó, lassan művelődő koponyát – alapjában véve én is autodidakta voltam, lévén minden iskola, amelybe a sors vetett, botrányosan sekélyes. Különösen az utókor ítéletétől tartottam. Nincs tehát semmi büszkélkedés abban, ha azt mondom: azok közé a nem nagy seregletű írók közé számíthatom magam, akiknek nem kell megtagadniok egyetlen sorukat sem. Minden mondatomat „emelt fővel” vállalom; egy sincs, amelyet írót becstelenítő szándékból, vagyis meggyőződésből vásárt csinálva vetettem papirosra. Ez nem jelenti, de egyáltalán nem, hogy minden soromat ma is igaznak, minden állításomat helyesnek tartom.

Az idő igen sokszor igazolt. (Mintegy hálából tán, mondtam már, miért.) Igen sokszor viszont nem igazolt; nem oly módon persze, hogy a maga eljárásának helyességét elismertette velem.

Meg kell tehát őszintén vallanom, hogy épp a legsúlyosabbakban nem láttam előre mindig, vagy legalábbis nem pontosan. Így például a Csizma az asztalon írásakor a hitleri uralmat sokkal tartósabbnak véltem, mint amilyennek bizonyult. Ez erősen befolyásolt, néha pesszimistává, néha meggondolatlanul harciassá tett. Bizonyos, hogyha előre látok, mást írok; bár az nem bizonyos, hogy másképp; ahogy ma is mást írnék, ha tudnám, mi lesz tíz év múlva.

Hogy nézzem hát most ezt a nálam tizenöt-húsz évvel tapasztalatlanabb szerzőt? Torkoljam le a magam tapasztalataival? Ismerjem el előbbrevalóságát fölöttem, pusztán azért, mert időben előttem beszélt?

Azt tartom helyesnek, hogy – mivel jóhiszeműségében nincs okom kételkedni – átadom neki teljességgel a szót, fönntartva immár magamnak is azt a minden olvasónak kijáró jogot, hogy állításaival vitába szálljak, akár most, akár később. Később – a hamari önkritikák korában ez mintha ildomosabb volna.

Ezek az írások érezhetően mind feszült légkörben keletkeztek, ez az első a közös jegyeik közül, amelyekkel egységbe fűződnek. Feszült volt, egyre feszültebb lett a külpolitikai helyzet. De belül szintén éppígy nőtt a feszültség, sajnálatosan még azok közt is, akiknek legalább átmenetileg egymás mellett lett volna a helyük.

Sok támadás, gyanúsítás ért. Az egyik felől kommunistát, a másikról nacionalistát, majd innen is, onnan is, mintegy platformra jutva, kétkulacsost kiáltottak rám. Nehezen viseltem. Csak az ál-rátartiság mondatja, hogy az utcafordulóként ismétlődő arculköpést megszokjuk. Ez a könyv talán megadja azt a választ, amelyet akkor azért fojtottam magamba, mert az ember nem egy prae-hitleri korszakban bizonygatja, hogy nem bolsevista, s nem a megvakítottaknak magyarázza, hogy rosszul emlékeznek a színekre.

Mi volt a félreértés oka?

Ennek megértése végett egy pillanatra vissza kell kanyarodnunk a falukutatás bontakozási idejére. Ekkor bontakozott ki az úgynevezett népi-urbánus ellentét is.

Ma már jól láthatjuk, hogy ezek az akkor annyit emlegetett nevek – népi és urbánus – fedőnevek voltak, vagy kettős jelentésű nevek. Aki adta, mást értett rajtuk, mint aki viselte, s a szemlélő megint mást. Jelentésüket az idő is alakította. Volt vita, amelyben az egyik az ösztönösséget, a másik az észuralmat jelentette; volt olyan vita, amelyben ki nem mondható sértést jelentettek (amelyet csak a hangsúly sziszegése árult el), azt, hogy te paraszt, te zsidó; hogy mi kereken kimondjuk.

Én sokáig ártatlanul jártam az aknásított mezőben, s hogy tűzbe kerültem, azt csak abból észleltem, hogy hosszabb-rövidebb időre kik szakadtak el tőlem, vagy ha úgy tetszik: kiktől szakadtam el én, nem kis fájdalommal; Hevesitől (ő támadott meg elsőül a „német veszedelem” miatt, még Bethlen oldalán), Ignotus Páltól (ő az Esti Kurir-ban gúnyolt ki), Szabó Lőrinctől, s még ki mindentől, ha átmenetileg is! A legnagyobb népi költő olyasmit írt le rólam: géppisztolyos zsidó bolsevista politruk, a legnagyobb proletárköltő: egykevitéz. Számot kellett vetnem, egyedül maradok, senki sem látja, amit én. Milyen keserves sötétben botorkáltunk, s lökdöstük egymást. Ami vigasztalhatott volna, későn kaptam, akkor észre sem vettem.

A kiadó gépírókisasszonya beleszaladt egy kis túlbuzgóságba. Legépelt egy olyan tanulmányt is, amelyet nem én írtam, hanem rólam írtak azokban az esztendőkben (1939-ben), még a Magyarok című könyvemről szólva. „Sírás a dunántúli magyarság pusztulásán – mondja ez a tanulmány –, s a sírás folyik hosszú fejezeteken át. Ha halkul vagy szűnik, később újult erővel újra kezdődik. Nacionalizmus – mondták sokan, írásban vagy élőszóval, mindenképpen lenézőleg. És megindult a végeláthatatlan okvetetlenkedés. Milyen hálás feladat ma megírni, emiatt bánatot érezni és mutatni. Az ismert élc mintájára: Költő, te nem sírsz, hanem – érvényesülsz. Ez a sírás tehát sokaknak nem tetszett. Márpedig: tetszik az, mi érdekeinket szolgálja, viszont nem tetszik az, ami kárunkra van. Ez a sírás tehát sokaknak a köreit zavarta. Gúnyiratok keltek e sírás nyomában, egy folyóirat, mondhatnám, csak azért indult meg, hogy azután szakadatlanul fejére olvassa Illyésnek, hogy magyarok pusztulásán sír; hogy milyen jó trükköt talált ki, hogy mily pompás ürügyet lelt a sírásra, ha már egyszer kedélyének mélytartalma időnként csakugyan sírásra készteti. Hát… a könyvvel kapcsolatban ez a sírás, illetve a rá való reagálás a legkényesebb probléma. Le is mondok a rosszhiszeműek magatartásának magyarázgatásáról, illetve arról, amit ez a magyarázgatás jelentene, helyeslésekről. Csak botfülűségről, csak ostobaságról beszélek. Csodálkozni ezen a síráson! Nem érezni annak az őszinteségét! Nem érteni meg akár más eszmekörben, idegen lélekkel is annak a természetességét! Nem érezni meg egy költőnek a nosztalgiáját, aki a Dunántúlon született, aki azok közül származott, akiket elsirat, aki tehát a hozzá hasonlókat, a rokonait, a családját, önmagát siratja. Hisz Illyést ott, az elsiratott tájon érték gyermekkori élményei, onnan való a »döntő«, egyéniséget meghatározó emlékanyag; ezt idézni, ezt kitermelni, ezen keresztül nézni s megpróbálni megérteni a világot, ez az ő hivatása, mestersége. Vajon Kongó-szakértővé képezte volna ki magát inkább? Vagy, ha megmarad a Dunántúlon, idilleket festene, életet feladott, semmibe vesző emberkategóriáról? Önmagunkat siratni – vajon még ezekben a könnyekben is lehet kételkedni?”

Nem emlékeztem ezekre a sorokra.

Nagy Lajos írta.

Mintha sírjából – a már szenvedélymentes öröklétből – nyújtana felém egy néma, egy „én értlek” jelentésű kézfogást. A tanulmányt a Századunk-ban tette közzé. Ez azért megjegyzendő, mert a dunántúli veszedelmet, helyesebben azt a veszedelmet, mely kezdetén a Dunántúlon jelentkezett először – „tudományosan”, de mégis ingerülten ez a folyóirat igyekezett cáfolni; hozzá csatlakozott később a polgári radikalizmus csaknem minden pesti sajtószerve, szinte vetekedve, ha hangban nem is, de ál-okfejtésben igen, a németes irányzatok lapjaival. Ahogy a zavar nőtt, oly mértékben nehezült megvilágítani a magvát. Holott ebben a vonatkozásban ez roppant egyszerű volt. A hitleri fajelmélet a magyart – a nem asszimilált eredetűt – másodrendű népnek nyilvánította, s ennek alapján (no és persze a terjeszkedése, a „Lebensraum”-a miatt) éppúgy eltörlésre szánta, akár a zsidót. A magyar pesti polgárság egy része zsidó származású volt; hát még a hitleri értelmezés szerint. Önként adódott, hogy a két áldozat összefogjon, ha csak a veszély idejére is. Ha életről-halálról van szó, oly mellékes, ki jut előbb sorra! Ez, sajnos, tévedés. Nem képzelt még el vízbefúlókat, aki elcsodálkozik, milyen harcra képes két halálraítélt egymás ellen is, még egy perc életért.

Hogy hova kanyarodik a történelem, azt száz évre könnyebb kiszámítani, mint ötre. A hitleri elmélet és szándék bukása nem volt kétséges előttem. Bár magatartásomon a kétely sem változtatott volna, azt hiszem; kötött a múlt s csaknem olyan erővel az ellenfél. De kibírja-e Magyarország addig? Az iménti mondat, hogy nem láttam előre a jövendőt mindig (és pontosan), idevágott. Ebből az üdvözítő vakságból származott a hit, hogy talán sorsunk urai lehetünk. Az ozorai borbélyműhelyben is óránkénti rezümé volt, hogy Magyarország a nagyhatalmak függvénye. Akkor mire jó a küzdelem, hogy külön nemzet módjára viselkedjünk? Nyilván csak az áldozatok szaporítására! Ez a nyilván is tévedés. A rezümét mindenki ismételte, de igazánból senki sem hitte. Az ilyen, szinte az ésszel is szembeforduló tömegösztönt nevezhetjük nemzeti akaratnak. Amelyik népben ilyen működik, abból még lehet nemzet, az naponként és óránként a renani értelmű egységes életre szavaz.

A magyar parasztságnak (az újabbkori székelyt kivéve) alig van nemzeti tudata, ez tán a legkitartóbb keleti jelleg benne. Aki a német „lerohanások” villámsorozatainak idején délelőtt középosztálybeli, délután csizmás rokonai körében szűrhette az ország véleményét, szinte a levegőben érezhette, hol van ebben a népben „faji” ellenállás, értvén ezen a választ is a hamis, az ártó faji szólamokra. A közöny erővé vált. Ki emlékszik a zsidóüldözések alatti színmagyar falvak hangulatára? Az utcákon egy-egy hangoskodó puskás-karszalagos lódenkabátos, a palánkok fölött – a bujtatottak miatt is – riadtan ingó fejkendősök. Az udvarokon, de még a toronyban is dermedtség.

Mindenki a népről beszélt már jóval az események kőomlása előtt. Nemcsak a nemzeti ellenállás tétje lett a nép; egész irodalmunk hitele rajta látszott nyugodni – mert mit tett még esztétikájának is alapjává Petőfi és Arany? De ki beszélt a néphez? Ki magyarázhatta meg neki, hogy a közöny mégsem a legbiztosabb erő (még ellenállásban sem), s hogy a türelem nem mindig szükségszerűen erény?

Az itt következő írások legterjedelmesebbjének ez az alcíme: Kiáltvány a parasztokhoz. Ezt még egy kicsit úgy írtam le: értesítsétek róla a parasztokat is, ti értelmiségiek, akikhez beszélek. De van a könyvben olyan írás, nem egy, amely valóban kiáltványnak készült, s mint ilyen jutott el már közvetlenül a parasztokhoz. S van, amelyről magam sem tudtam, hogy voltaképpen kiáltványnak írom.

Úgynevezett írói állomásaimra visszatekintve, sehol sem érzem így azt az öcs-báty-viszonyt, amelyben volt énjeinkkel lennünk kellene; mint mikor erre a kiáltványokkal próbálkozó korszakomra gondolok.

A néphez beszélni számomra is föladat volt. Íróvá Párizsban nevelődtem, szürrealisták közt; szemléletem, kifejezésmódom egyáltalán nem népies volt, noha nagyon is a népért való. Gondolataimat otthon sem népiesen fejeztem ki, szüleim megvetésének éreztem volna, ha köztük másként beszélek, mint másutt, mint akár az úgynevezett legelőkelőbb szellemi körökben. De más az élőszó, és más az írás.

A néppel, a nélkülöző, a harcra buzdító szegénységgel igazánból mindig valami boldog hírt szerettem volna közölni, ha csak egy nagyszerű vállalkozást is. „Katonák, éhesek, rongyosak vagytok, de előttetek a gazdag Lombardia, ki a kardot, s mienk lesz!” – nem szava szerint idézem Napóleon híres kiáltványát, hanem a lendülete szerint, amit a szívembe ojtott. Nekem azonban sosem volt ilyen boldog közlendőm. De a tábort éreztem; s éreztem – hányszor! – egy-egy Lombardiát is.

A föladat s a lehetőség a mi nemzedékünk számára nem volt kevesebb, mint hogy a magyar népet, amilyen gyorsan csak lehet, nemzetté erősítsük, mégpedig olyanná, amelyben a végzett munka az osztódási alap. Olyan nemzetté, amelyről Vörösmarty álmodott, amely felé Petőfi mutatott. A hármas egység, amelyen később a népfrontos állampolitika világszerte forgott, hogy munkás, paraszt, értelmiség, számunkra nemcsak természetes volt, hanem még sorsvonal is: igen sokunk – főleg olvasóink – úgy volt értelmiségi, hogy munkás apától, paraszt nagyapától. Tehát még a sorrenden sem lett volna vita. A parasztsághoz jószerivel csak a több emlék fűzött; vidékről származtunk, s ott nemcsak a kocsmáros fia – Petőfi – hanem néha még a grófé is – Tolsztoj – a parasztról látottakat teszi el élményül. A történelem, mely közben a nemzetnek más utat szabott, fogja eldönteni, mi kár származott abból, hogy ez a nemzedék nem teljesíthette ezt a föladatát.

Hogy az én megkezdett föladatom mi volt, azt talán nem kell egészében ábrázolnom. A részletek jobban érzékeltetik. Mi hát a magyar? Természetes, hogy azoknak az időknek ez volt a legforróbb kérdése. Mind többször állt meg az ember szeme egy-egy újsághíren: gyönyörűen hangzó nevüket már köztisztviselők is visszaváltoztatták családjuk hajdani német nevére – disszimiláltak! Nekem diákkorom óta megvolt a tréfás definícióm arra, ki büszkélkedhet azzal, hogy „színmagyar”. Akiről már nem deríthető ki, hogy más népből származik; aki sehova se disszimilálódhat. Hiába tágítottuk ezt oda: magyar az, aki annak érzi magát, szükségesnek látszott megmutatni, kik is azok, akikkel ezek is, azok is egységbe állhatnak. Ennek szükségét nem is én magam láttam meg, a Ki a magyar?-t egy haladó diákszervezet, a MEFHOSZ fölkérésére írtam 1939-ben.

Propagandafüzet volt, s első fejezete csaknem szó szerinti átvétel előző könyveimből. Mégsem hagyhattam el itt sem; a következő fejezeteket ennek folytatásaként írtam, erre építettem. A tanulmány ebben a formájában felelt meg céljának.

A hitleri totalitarizmusnak 1941-ben volt a delelője. Európa térképén már csak a peremek voltak, amelyekre Berlin nem rajzolta rá a „német befolyás” barna csíkjait. Így csíkozódtak az elmékben is az eszmék térképei. Politikailag ugyan nem, de lélektanilag megérthető, ha egy szélsőség ellenhatása is szélsőséges. Mi a totalitarizmus ellentéte?

A Csizma az asztalon című „kiáltvány” 1941-ben jelent meg. Nem állítom, hogy az a szélső individualizmus, amelyet e könyv lapjain ma jómagam is tünetként olvasok, pusztán ellenhatás volt. Hogy valaki az egyéni szabadságot inkább vallja, ha kell, a képtelenségig (mintsem annak bár „józan” ellentétét), ahhoz a gyújtószikrát nyilván a totalitarizmus szolgáltatta. Hogy a szabadság eszméit védő humor folyton az akasztófahumor határát súrolja, azt is mentheti a halálraítéltségnek az az állapota, amelyben azok az eszmék akkor voltak. De mégsem csupa ellenhatásról van itt szó.

A nyerészkedés „kultúrájá”-nak bírálata (és elvetése) után a néppel való tényleges egyesülés, amelyről ez a könyv visszhangot ad, nem volt puszta jelige azokban az esztendőkben. Sárközi Kecskeméten nézett ki magának telephelyet, Gulyás és Németh Bocskay-kertben, nekem már nemcsak tanyaházam, illetve szobám volt, hanem istállóm s két tehenem is; a Vilmos császár út üzleteit ekéért jártam, feleségem fejni tanult. Mondhatják, mi is csak menekültünk a veszedelem elől, akár a későbbi Szép Szó munkatársai. Hogy van helyzet és pillanat, amikor a nemzetet (vagy akár az emberiséget) gyakorlatilag is csak alulról lehet megújítani, vagyishogy szinte testileg is föl kell venni a nép sorsát, ezt akkor én végzetes-komolyan vallottam: akkortájt kezdtem írni erről – a népfiaknak a kiszakadásáról a népből – egy könyvdrámát is, Tű foka címmel. Ez a könyvdráma a Csizma az asztalon eszmevilágából indul ki, s már-már a csodatevést, csaknem krisztusi közösséget súrolva, szinte a népbe való visszatérést nyújtja kifejletül.

Látnivaló, hogy ezeknek az írásoknak kapitalistaellenes eszmevonala nem a tudományos szocializmus irányát követi. Sokszor eltér, a bírálat azt mondhatná: visszatér a jobb emberi társadalom álmodozóinak hitei vagy hiedelmei felé. Oka ennek nem tisztán a már említett szépirodalmi örökség. A magyar agrárszocializmus története még nincs meg. Amit én az írásos emlékekből s a ritka szájhagyományból megismertem, azt a meghatottság melege plántálta el emlékezetemben. Ozora már a századforduló előtt eleven agrárszocialista hely volt. Öreg summások szája tanulta meg Batthyány, Schmidt, sőt Reclus neve kimondását. Ezeknek a nemegyszer sztrájkra keseredett aratóknak a szemében két fő rossz volt; az ispán és a csendőr, azaz, elméletileg szólva a gazdasági kizsákmányolás és az állami erőszak. A kapitalizmus megszüntetésének gondját ők tehát a vitáikon alig emlegették kevesebbszer – nem ezzel a fogalommal persze – az államhatalom megszüntetésének gondjánál. Így volt ez akkortájt a városi szocialista szervezetekben is.

Az utópista szocializmusnak ez a századunkig elszállt eszmeköre, mint munkásmozgalmi forma, a valósághoz ütődve léggömbként ment szét. De ideái a Nyugat haladó szellemű áramlataiban még sokáig megvoltak, meg így például alaposan a szürrealizmusban. Ez is hatott. (Nemcsak rám. Kezdő író korunkban József Attilával „Szabadosok Társulása” címen alapítottunk félig tréfás, félig keserű kétszemélyes politikai pártot: Nem én kiáltok című kötetének nekem adott példányába ennek emlékéül költötte ő Szabados induló címmel azt a versét, amely így kezdődik: „Ahol nincsen villanylámpa,” azt, amelyben Marxot és Kropotkint próbálja összebékíteni legalább egy kamaszos verssor erejéig.) Akkor éppoly világossá vált előttem, akár ma, hogy ennek az eszmekörnek legfőbb éltető eleme a kétségbeesést közelítő politikai úttalanság. Nem szégyenül vallom be, hogy abból az akkori magyar úttalanságból – bármily apolitikus hiszékenységgel is – konokan a népbe akartam visszahúzódni, némiképp úgy is, ahogy a bűntudat – majd a halál – kerítette Tolsztoj.

A népen, amelybe nemcsak lelkületünkkel, hanem immár vérünkkel is belekeverülni akartunk, amellyel a nemzetet megteremtettük volna, ezúttal is a dolgozó népet értettem; azt a réteget, amelynek gyűjtőfogalma a dunántúli falvakban az, hogy: szegénység. A szegény temetősoriak, zsellérsoriak, pusztaiak. Azok, akiket a falukutatók többsége is a magyarság legtöbbre hivatott rétegeként emlegetett.

Nem minden ellentmondás nélkül, mert ugyanakkor ugyanazok az írók ugyanannak a rétegnek az embereiről ugyancsak lesújtó – egyáltalán nem tolsztoji vagy proudhoni – képet rajzoltak testi, lelki értelmezésben egyaránt. Nem volt nehéz megállapítani, hogy ezt nagyrészt nem tapasztalatból, hanem hagyomány hatása alatt tették. A parasztságnak ezt az újfajta sötét ábrázolását egy zseniális író kezdte, a nemesi származású (s arisztokrata hajlamú) Maupassant. Az ő szemlélete, amelyet – remek mondatainak bűvölete alatt – Zola is átvett, a dolgozó szegény és a dolgozó állat közt különbséget, mondhatni, az állat javára tesz.

A dolgozó szegények hazai védőiratául – mintegy politikai posszibilitásuk helyreállításául – készült a Mint a darvak. A „népre építeni”, s főleg a „népben elmerülni” Szabó Dezső-s romantika. A tömegekben viszont bízni lenini elvpillér. Megvolt az a szerencsém, hogy a valóságot ne definíción át közelítgessem. Bíztam a tömegekben is, bíztam a népre való építésben is. A dolgozó szegénység nekem nem társadalmi kategória volt, nem is tolsztoji vágyálom, hanem nagybácsik, keresztanyák és unokatestvérek kara. A szélsőséges dicséret, amely a vitairat egy-két oldalán föllobog, voltaképpen a hála szava: igazánból tán nem is előremutat, hanem a múltamba: életem legboldogabb korszaka az volt, amikor e szegénységben elmerülve s benne minden idegszálammal megbízva, éltem.

A Mint a darvak tehát szintén kiáltványnak indult – belőle is novella felé kanyargó esszé lett. Annyi mindent kellett magába foglalnia! Hogy kerül bele, illetve, hogy jut a végére eszmei kicsengésül annak a szerb fogolynak a története, mint lecke az emberiesség gyakorlására? Mert akkor éltük a szerb nép meggyötörtetésének iszonyatát. Nem sejtve, hogy mily közel van már a magunk meggyötörtetése. Ez a vitairat 1942-ben jelent meg.

Ami ezután közvetlenül nevemmel nyomdába került (s ki is került, mert nem mindig jutott ki az erősödő cenzúra miatt), olyan, mintha a következmények valamiféle levonása kezdődött volna. A szó nem mentett semmit: nem lett érv; a politika pedig egyre közelebbről dörögtette rettenetes végső érveit. A falukutató írók – hogy ne maradjanak eszköz híján – már régebben is közelítgették a politika világát; egyik csoportjuk előbb „mozgalmat” indított, „Márciusi Front” néven, majd politikai pártot alakított, ez volt a Parasztpárt, s megszerezte az agrárszocialista múltú hetilapot, a Szabad Szó-t; együttműködött az ellenállásban a munkásság legális és illegális szervezeteivel. Ennek folytán a népi írók hadsora is megszakadt. (De nemsokára ismét helyreállt, politikai elvvallásra való tekintet nélkül.) A csoport gazdasági politikájának magva a lehető legradikálisabb földosztás volt.

Én ezzel a csoporttal tartottam. Ez járt megint némi félreértéssel. Babits halála után egy sereg véletlen körülmény folytán rám hárult a Nyugat továbbvitele. Ez akkor az egész magyar irodalom legfőbb posztját jelentette. Azon a helyen akkor az egész magyar szellemi élet egységét kellett szolgálni, a legfontosabb cél, a nemzeti függetlenség jegyében, az volt a fölfogásom.

Jómagam semmiképp nem láttam összeférhetetlennek, hogy ugyanabban az időben, amikor az ország „legirodalmibb” folyóiratát szerkesztettem, ne vehettem volna részt az ország legparlagibb rétegének lapja körül folyó munkában. Az első valóságos kiáltvány, amelynek megfogalmazásán eltöprengtem, a Márciusi Front ismert deklarációja volt; itt a magaméi közé azért nem vettem föl, mert a végleges kidolgozást öten közösben végeztük (mégpedig olyan eredménnyel, hogy mind az ötünket perbe fogtak). De fölvettem akkori írásaim közé azokat a cikkeket, amelyeket a Szabad Szó-ban írtam, legtöbbször rögtönözve, ott helyben a lap és a párt Múzeum körúti kis helyiségében. Ezek voltak első írásaim közvetlenül parasztolvasókhoz, ezekben próbáltam most már gyakorlatian a „népies” stílust.

Föladatot vállalni a szegényparasztság támadó s láthatóan előrenyomuló frontján és a nemzeti függetlenség s vele az európai szellem védekező (és sajnos, egyre hátráló) frontján, ezt ebben a korszakban már csak az elmebaj tarthatta kétkulacsosságnak. Holott már a dunántúli veszedelem idején is ez volt az egyedüli helyes „álláspont”. A parasztoknak a hűségről és a szellem embereinek a világban való hírnevünkről ugyanaz a kéz rótta a sort, ugyanannak a szívnek aggodalmával. A Hírünk a világban a Magyar Csillag-ban jelent meg, 1944-ben ezzel a záróbekezdéssel: „Ezek a sorok március tizenötödikén fognak napvilágot látni, Petőfi ünnepén. Azt kívánjuk, amit ők, a nemzet súlyos útszakaszain az ő lelkiismeretességükkel szeretnénk föladatunkat teljesíteni.”

A jövőről – a közelebbiről is – ekkor már több képzelmünk volt. De hogy ez az útszakasz milyen súlyos lesz, azt – mint kiderült – nem tudtuk elképzelni. Az minden képzeletet fölülmúlt.

Öt nap múlva betörtek a németek. A magyar függetlenség frontja fölbomlott. A szegényparasztságé most remélt alkalmat a fölfejlődésre, hisz nem volt kétséges, a hitlerizmus s vele a magyar feudalizmus napjai meg vannak számlálva.

A népben lehetett bízni, a magyar dolgozó tömegekben volt erkölcsi és politikai erő sorsuk átrendezéséhez – ezt, meglepő vigaszul, 1944–45 mutatta meg. A kalandorság és a szadizmus rettenetes hónapjai alatt, amelyek szinte szívták a fölszínre a hitványt, a magyar népnek az a rétege, amelyet közelről láthattam, a parasztság jól megőrizte magát (összehasonlításban bármely hasonló helyzetű országéval), majd valamiféle ösztönös öntevékenységgel kezdett működni, az irányító szervek jelentkezése előtt. Való, hogy ugyanakkor, amidőn a munkások elkezdték helyrehozni a gyárakat, a termelés a vidéken is megindult, meg az ájult testben az eszmélet. A közigazgatás és közbiztonság nélkül maradt falvakban sehol sem volt fölfordulás, de még kilengés, még súlyosabb egyéni bűncselekmény sem. A községek, amelyek fölül elmúlt az állam, s amelyeket középkori távolságra lökött egymástól a közlekedés hiánya, megannyi külön köztársaságfélévé alakultak. Mintha a Csizma az asztalon utópiájának ege villant volna meg, noha egyáltalán nem olyan körülmények közt, mint a szerző képzelhette, bár agya leggroteszkebb sugallatára. A nép, noha tájékozatlanul, de tenger szenvedése közepette is oly hiszékenyen nézett előre, s várta a jobbat, ahogy tán századok óta sem. Utólag látta, milyen veszélyben forgott. Csodának érezte, hogy – éhezve-vérezve – talpon áll; csodát lehetett volna tétetni vele.

A világváltás idejéről ebben a könyvben egy naplójegyzet az első hír; 1944 októberi kelettel. Most három éve, amikor egy folyóiratban megjelent, ezt fűztem elébe: „Ezeket a sorokat a leírtak megtörténte után vetettem papírra, pusztán azzal a céllal, hogy ezek alapján egyszer majd részletesebben leírom ezeket a történeteket. Erre mindmáig nem került sor. Kiadom hát így, egyelőre épp csak annyi bővítéssel, amennyit a gépírásos sorok közé itt-ott ceruzával betoldhattam.”

Ami ezután az emlékeztetőnek szánt 1944-es Naplójegyzet után következik, az is javarészt ilyen emlékeztető; az volna tanulságos, amit ezek alapján és ezek magyarázatául megírhatnék. Ám ide mindabból csak annyi való, amennyi úgy-ahogy képet ad arról az útról, amely az itt közölt írások kilométerkövei közé esik.

Pestre – abból a stratégiai előrelátásból, hogy a főváros előbb fog elesni, mint a Balaton-környék – 1944. december 7-én tértem vissza az utolsó vonattal, amelyet Győrből ide indítottak. De saját lakásomra csak karácsony este tettem be a lábam, előrelátásom szerint csak félórára, épp csak a gyertyagyújtás meg a „Mennyből az angyal” idejére, a kislánynak szánt meglepetésül; a félóra alatt, az a hely, ahol rejtőztem, a front másik oldalára, saját házunk pedig a németek vonalának élére került, s ezáltal biztonságos lett: nyilas nyomozó és tábori csendőr ide, az állandó aknatűzbe már nem jött.

Az első szovjet kapitánnyal január 30-án fogtam kezet. Az első magyar hatósági emberrel körülbelül két hét múlva. Az épp alakuló budai városvezetőségtől hozott sürgős meghívást, de nagyobb döntés elé állított, mint egy meghívás elfogadása. Abban kellett határoznom, részt veszek-e közvetlenül is a politikai életben, vagy nem.

Eddig azért vettem részt benne (a Szabad Szó körül), amiért a Nyugat folytatását is vállaltam. Szükségből és becsületből. Nem akartam lemenni a budai városvezetőség pasaréti székhelyére. Annak a háznak kapuja fölött számomra dantei fölírást látott képzeletem. Otthon a szétlőtt ház két megmaradt szobájában harminchárman szorongtunk, de a nyugalom pillanataiban Proust Intermittences-át olvastam, s verset írtam. Most ismét együtt voltam Némethtel. Az ő véleménye az volt, menjek le. Lementem, s nem tévedtem; a Pasaréti úti elöljáróságon olyan társaságot találtam (Balzacnak való újforradalmárokat), hogy azzal jöttem meg: utoljára voltam ott. De néhány nap múlva mégis lementem s ugyancsak sietve: ugyanaz az együttes, amely engem, már nem is tudom, milyen elnöki székbe akart ültetni, Szabó Lőrincet cellába zárta mint első tagját azoknak a népi íróknak, akik fölül még évek múlva is hárítani kellett a háborús bűnösség vádját.

Ilyesféle gond vitt át nem sokkal ezután Pestre. Hallottam, hogy az öt demokrata párt közt ott van a Parasztpárt is.

A pártnak ekkor már székháza is volt. A folyosón egy jókora plakát nagy éljene alatt Darvas, Erdei, Farkas, Kovács, Veres neve közt a magamét láttam.

Kötelességemnek éreztem átmenetileg elfogadni ezt a kéretlenül rám osztott vezetést, oly balzaci állapotot találtam itt is. Körülbelül egy évre gondoltam közszerepre elítéltnek magam.

A lehetőségben is bíztam, nemcsak a népben. A bejelentett földosztással gyermekkori álmom lett valóság. Föllibegtek a láthatáron a többi álmok is – bármily rettenetes volt a talaj, amelyen álltunk. A sokszor ledőlt Magyarország tán sose volt annyira romban, mint akkor.

Mindenképpen le akartam menni Ozorára: látni akartam a változást olyan anyagon, amelyet ismerek; a család sorsa is aggasztott. De a Dunántúlon még harcok folytak, s így közlekedés semmi. A földosztó proklamációkat rádió és repülő terjesztette.

Milyen eredménnyel? Megtudtam, hogy bizottság épp ennek a kiderítésére útnak ered, mégpedig déli irányban, Tolnának. Megkértem, vigyenek magukkal. Flóra kérte, hogy velem jön. Csak Ozoráig akartunk eljutni, de hogy visszatérhessünk, meg kellett tennünk az egész dunántúli kört. Ára az útnak, hogy írásban beszámolok a látottakról. Így keletkezett a Honfoglalók közt című cikksorozat.

A vidék helyzete hívta létre az utána következő cikket is, a Munkába, rögtön! címűt; ennek volt tán legkomolyabb, legvalóságosabb tartalma: figyelmeztetés arra, hogy rendkívülien szántás nélkül is lehet földet mívelni; az ősi fészekbe vetéssel; éhínség előtt álltunk. A vidék elzártsága vállaltatta velem, végre, egy igazi kiáltvány megírását is, a Dunántúl népéhez-t. De azt hiszem, fölösleges minden politikai cikkemhez magyarázatot fűznöm: mindegyikből kiérződik, milyen körülmények közt íródott.

Eggyel mégis kivételt kell tennem. Az Újabb szellemi front? című a Szabad Nép egy körkérdésére volt válasz – igen súlyos pillanatban. A Parasztpárt egy-két vezetőségi tagjának szinte napi teendője volt fölsietni a miniszterelnökségre, az ügyészségre, a népbíróságra, hogy egy-egy „népi író” nevét levétesse a háborús bűnösök, a hallgatásra ítéltek, az internálandók névsoráról. Ezek igen sötét s bizony nehezen feledhető emlékek.

Ejtsük ki mégis emlékezetünkből, hogy kik voltak, akik a magyar munkások és parasztok szavával – mert nagyrészt a Népszavá-ban – újra és újra népítéletet követeltek nemcsak azokra az írókra – Szabó Lőrincre, Némethre, Sinkára, Féjára, Erdélyire, Kodolányira –, akiknek a „fasisztá”-n kívül véletlenül sem adtak más jelzőt, hanem arra is, aki ezek testi szabadsága és élete mellett szót merészelt ejteni (szerénységemre). A tárgyilagos történetírásnak tartozom az alábbi adattal: viszonylagos sértetlenségüket a fentiek (névsoruk kibővíthető) a kommunista pártnak köszönhették; eredményeként egy szinte hajnalig tartó vitának egy már kiszedett, de épp e vita eredményeként visszavont cikkem fölött, Rákosi, Révai, Gerő, Farkas Mihály, Vas Zoltán s a magam részvételével.

Megtelepedni egy faluvégen s egyidőben hivatással s hivatásszerűen „mívelni kertjeinket” – ez a népbe merülésnek csak egyik módja, a merőleges, az egyfészkű: Móricz Zsigmond a vízszintest, a vándorlást mívelte. A politika területét nem holmi született politikaellenesség hagyatta el velem. Volt része benne a régi – s a sok kudarc után már-már valóban romantikussá alakuló – vágynak, hogy a néppel valamiféle testközelségben éljek. Erre most mintha ismét lehetőség nyílt volna.

A Magyar Népi Művelődési Intézet hatalmasnak szánt, de (tán épp ezért) rövid tevékenységéről kevés az írásos dokumentum. Oka: ez volt tán az első „népi” vállalkozás, amely az írótól nem írást kért, hanem élő szót; amely az én kezembe sem tollat, hanem hétszámra kilincset, kemény tenyeret, sőt gyeplőt nyomott.

A második világháború előestéjére a falukutató, a népi irodalomnak figyelemre méltó visszhangja kelt. Az Ady magyarságát valló vidéki értelmiség tőlünk várta a folytatást; az ifjú tanárok, tanítók, orvosok, papok még hivatalos pulpitusaikról is ránk kacsintottak. Megtörtént, hogy miközben mi ügyészi vádbeszédre emelkedtünk feszes állásba, ugyanabban az órában tán diákok érettségi tételként húzták ki műveinket (igaz, hogy a debreceni kollégiumban). Népfőiskola néven szinte ezrével alakultak a parasztfiatalság önképzőkörei, továbbtanuló egyesületei, művelődési központjai. Lassanként ezek – még az egyházi irányításúak is – a mi befolyásunk alá kerültek. Értelmiség és parasztság oly közel került egymáshoz, mint addig még soha, mégpedig az értelmiség érdeméből (vagy előrelátásából, hogy szorongást ne mondjunk?). A parasztság fiai a paraszti sorban megmaradva léptek sose látott tömegben a művelődés útjára, mégpedig ugyancsak haladó irányzatúra, hisz a csapatlobogó egyik oldalán Petőfi volt, a másikon Ady. (Beljebb Bartók és Kodály.)

A Népi Művelődési Intézetnek csak egyik programpontja volt ezt a szerencsés erőt újra működtetni, s a földosztással megújuló falu szolgálatára irányítani. Minden faluba középiskolát – az intézet kiáltványa ekörül forog. Lelkessége és – ma már tán megmosolyogtató – ártatlansága érzékelteti, ennél többről volt szó. Egy rousseau-i álomról? Nem; csak egy korallsziget módjára fölépülő társadalomról. A közösségi érzés valóságossá tételéről.

Az intézet céljáról és működéséről, illetve e működés megindításáról néhány lapnyi töredékes Útijegyzet ad tán némi képet. Ezt világítja az újra megindult Válasz bevezetőjéül írt, Az idő kérdései című cikk is; ezt még a Válasz 1947. évfolyamát megnyitó genfi keltezésű Naplójegyzet is.

Ezt még utána egy terjedelmesebb beszámoló is, melynek első fejezete fölött a keltezés helyéül még Párizs állhatna. „Csak nem akarja elhitetni az író, hogy még a Montmartre tövében is falukutatói gond foglalkoztatta?” De, pontosan. Az Egy falu Franciaországban éppúgy a magyar parasztokra nézve íródott, mint e könyv bármely darabja: épp azon a parasztoknak szánt, igazán népi nyelven, amelyen szólnom legfőbb művészi törekvésem volt. Ha szabad kilépnem a kötelező írói tartózkodásból, valamennyi falukutató írásom közt stílus dolgában a legszerencsésebbnek én magam ezt tartom, ezt a legutolsót.

Az Öt év távlatából a 45-ös földosztásról nyújt összefogó képet. A Téli árvíz a magyar táj még ma is rejlő vad erőinek s a segítségben jól működő társadalomnak emlékét őrzi, 1956 tavaszáról. A Csillag utolsó – 1956 novemberi – számába szánt már kiszedett, de máig ólomban maradt Utolsó leckék című jegyzetsorozat a hajdani Hírünk a világban kérdésére ad választ, már a háború utáni esztendők tapasztalataival.

Az államvezetésnek átalakulása proletárdiktatúrává vitát kizáróan meghatározta a parasztság útját. A falukutatók abban a helyzetben voltak, hogy nemcsak a politika terén szolgálhatták nemzetüket, hiszen – mint láttuk – eredetileg nem is politikusnak készültek. Ha az államvezetés kompetenciájukat nem fogadta is el, más képességüket nem vonta kétségbe. Senki nem vonhatta tagadásba, hogy a nép hasznát akarják, ha némiképp a maguk módján is. A „maguk módján” átmeneti kérdésekre vonatkozott; a végső cél kérdésében – az osztály nélküli társadalom megalkotásában – egyetértés volt. Amiből az következett, hogy a hibáktól nagy részük elkülönítette magát, de az eredményeket ők is vállalhatták és dicsérhették.

Korai volna ezt a már szépírói vagy legfeljebb közírói tevékenységet – az egykori falukutató és népi írók legutóbbi nyolc-tíz évének termését – a régi vagy valamiféle új egységkeresés szándékával vizsgálat alá gyűjteni. Nem egy közülük csak most teszi közre, amit ezenközben alkotott. Mi lesz vajon e nem kis utat megjárt nemzedék életművének végső tanulsága? A kérdést persze máris föltette az idő.

Erről csak a saját nevemben mondhatok még, befejezésül, néhány szót. Nemzedékem tagjai közül, ahogy végignézem őket, most már így visszatekintőben is, talán nekem volt legérzékenyebb idegzetem a magyarság romlásának jeleire, a kínvillámoknak arra a sorozatára, amely e nemzet testének annyiszor fenyegető szétesését szinte korunk látványául jósolta. Közel voltunk hozzá; egy nemzedék sem annyira, mint mi; amiről Kölcseyéknek csak lázálmuk volt, az jó fele részben szemünk előtt valóságként folyt le. Eszem amióta tudom, legalább ötször ment végbe köröttem s bennem az az istentelen recsegés, amit egy ország összedőlésének mondhatunk.

Talán ez a gerenda- s falzuhatag s ez a valóságba annyiszor átfolyó rémkép az oka, hogy lelki egyensúlyom mint nemzetem egy tagjáé, ma mégis sokkal jobb, mint ifjúkoromban, hogy közösségi ösztönöm nyugodt, hogy hovatovább még a legvadabb veszély gondolata sem Kölcseyt juttatja eszembe, hanem legfeljebb Tinódit, jobbágy szívósságú és szerénységű földimet. Bízom a magyar nép erejében. Bizonyos vagyok abban, hogy ez a nemzet nem romlása, hanem épülése felé halad, bármily próbák érték is; hisz nem kis mértékben épp próbái megállásával jelezte életerejét s világravalóságát. Nem tudom, mit hoz a holnap, de részletes képem van arról, amit a századnak kell hoznia. Bizonyos vagyok abban, hogy a föld népei az osztály nélküli társadalom útján haladnak. Szerves egyesülésük első állomása a teljes egyenjogúság. Egymást becsülő felek közt egyenjogúságot megteremteni másképp, mint szóértéssel, vagyis békével, képtelenség, mert hisz önmagában ellentmondás. Egy tizennégy-tizenöt milliós nyelvközösség nem megvetendő munkaterület még a világ népeinek együttesében sem. Bizonyos vagyok abban, hogy a magyar népnek ügyét szolgálva, az emberiségnek soron levő fenti két célját szorgalmazzuk mi magyarok éppúgy, mint akiknek rokonérzését és segítségét – vállalkozásainkban s nehézségeinkben – megnyerhetjük. Bízom tehát abban, hogy van okunk szívósan és jókedvűen dolgozni halálunk pillanatáig. Szerez ez a könyv bizonyára nehéz gondú perceket is. Örülnék, ha letevése után annál erősebben s hamarabb alakulna ki az olvasóban ez az én vigaszom. (5)^*