Örökös örökségIrodalomtörténeti kútfő – első forrásul szolgáló adatlelőhely – kétféle van. Írásban és legtöbbször szúrágta bőrkötésbe foglalt kútfők, amelyek sárgult pergamenlapokról szemünkön át nyújtanak fontos tudnivalót valamely nagy mű vagy esemény keletkezésének körülményeiről. És eleven, a tanúságtételt még élőszóval eszközlő, még érzékeny bőrben mozgó kútfők, akik dobhártyánkon át szolgáltatnak megbecsülhetetlen részleteket egy-egy örökéletű alkotás nemzéséről-fogantatásáról. Mindkettő iránt mély tisztelettel viseltettem. Különösen az utóbbi iránt. Az írásos irodalom élvezetére, megbecsülésére az én elmémet is irodalomtanárok, ezek közvetítésével szorgos irodalomtudók alakították. Az irodalom történetét, az irodalom elemzését és boncolását mindmáig komolyabb teendőnek vélem, mint az irodalom egyszerű csinálását; ekként az íróknál is nagyobb tekintélyűeknek érzem az irodalomtörténészeket, azokat, akiknek nem a teremtés ténye a dolguk, ami mindig kiszámíthatatlan, hanem a körülménye, ami mégiscsak tisztázható, ha utólag is. Elsősorban a kútfők nyomán. Irodalomtörténésznek – mint minden történésznek – nem lehet szentebb törekvése és istenibb szerencséje, mint egy ilyen kútfőt fölfedezni s azt – amíg egy cseppje tart – kimeríteni. Elképzelhető megilletődésem, amikor nem is oly rég egyszerre csak arra eszméltem, hogy életem egy korszakában esztendőket ültem egy ilyen eleven kútfő mellett. Sajnos, képzettségem fogyatékossága következtében hozzávetőleg sem merítettem ki. De tartalmának jelentékeny anyagát, úgy érzem, mégis magamba fogadtam, ösztönösen is beittam. Mivel pedig ez a kútfő azóta a föld alá került, tudásának letéteményese ma én vagyok. Semmi okom kételkedni, hogy én vagyok az ő egyetlen létesítményese. Immár hát magam is kútfő. E körülmény magamat is tiszteletre késztet. Magam is megkülönböztetett figyelemmel hallgatom, amit mondandó vagyok. A kútfőt, aki mellett ülhettem, nemeskéri Kiss Ivánnak hívták; a Sárvíz melletti Cece községben vezetett közelébe a sors. Irodalmunk egyik legnagyobb hatású remekéről hordott magában, majd adott át nekem irigylésre méltó adatokat. Szemtől szembe tekintetes úrnak, harmadik személyként emlegetve fiatal uraságnak hívta, aki személyesen is ismerte ott Cecén, nemeskéri Kiss Iván urat. Fiatal nyilvánvalóan valakihez viszonyítva volt, mert igazánból tán a hetvenet is jól elhagyta. Ilyesféleképp ragadhatott meg rajta az is, hogy uraság, ami megszólításul és gyűjtőnévként akkortájt és arratájt a földbirtokosoknak és a nagybérlőknek járt ki. Kastélyból – ha nem is a főépületből – lépett elő naponként az utcára, az igaz. De az utcán, a községben csak afféle falu csodája volt. A parasztok, noha tisztességgel megsüvegelték, valamiképp azoknak az ártatlan jóljártaknak sorába tették, akikből szintén akad minden faluban. Egyáltalában nem volt bolond. Nem bolond volt, csak eredeti. Családja valamikori száz holdjaiból neki ugyan már rég nem volt egy ásónyomnyija sem, de azért még mindig úgy ment végig az utcán, úgy fogadta a parasztok köszönését is, mintha csak öt perccel előbb szállt volna le a hintajáról – merő passziózás végett, hogy egy kicsit járkáljon –, s a hintó ott követné valahol az utcafordulóban. Kegyelemkenyéren élt, rokoni családban, én bizony már nem is tudom, melyik uraságnál azok közül, akiknek kúriái ott húzódtak a beszállóvendéglő mögött, a Dunaföldvárra nyíló tág utcában. No, egészen nem is kegyelemből adták azt a kenyeret. Nemeskéri Kiss Iván uraság kezelte a rokoni kúria gyümölcsösében a méheket. Hogy ez a titulus csak arra kellett-e, neki is, meg a rokonainak is, hogy legyen mivel indokolni, miért hálatják őt télen-nyáron a méhesben, vagy pedig valóban komoly feladatot jelentett-e, azt szintén nem tudom. Ahhoz először is arra kellene emlékeznem, hány méhcsalád volt abban a méhészetben. Se méhcsalád, se munka nem lehetett sok, mert nemeskéri Kiss Iván uraság csaknem állandóan a faluban járkált, azzal a látszólag céltalan, de mégis szünetlen igyekvéssel, amire a tájnyelv ott azt az igét gyártotta, hogy gyüszmészköl. Iván uraság mindig sietve érkezett hosszú lábain, de ha egyszer leült, még rajzás idején is óraszámra lehüsült a mi, azazhogy nagyapámék méhesében. Egykorú volt nagyapámmal. Egykorú is, méhész is. Nálunk ez volt a titulus arra, hogy egy-két órai ott-tanyázása után nagyanyám csak kimenesszen velem a kertvégi méhesbe egy kis saját főzetű mézpálinkát vagy egy kis ugyancsak saját főzetű, de még riasztóbb ízű mézsört, már ahogy az évszak kívánta. Valami kis harapnivalóval persze, ugyancsak az évszak kívánalmai szerint, s aszerint, hogy délelőtt volt-e vagy délután: tízórai-e vagy uzsonna, vagyis hagyma illet-e a kopasz karéj kenyérhez, vagy retek. Nekem, sok képzelettel megvert s már némi olvasmánnyal megbolygatott gyereknek, élmény volt elnéznem, ahogy ez a hajdani hatalmasság, akiről a faluban annyi történet kerengett, ott kuporgott a mi méhesbeli kis zsámolyunkon; ahogy elnyesegette körme közül a kenyeret, és egyenesre tartott nyakkal elnyelegette. Ahogy széttörölte libaszárny-szerű bajuszát, a pohár fölhajtása előtt. Nehéz volna megmondani, hogy nagyapám milyen szemmel nézte őt, aki egy pillanatra sem titkolta, sőt holmi maradék földesúri fölénnyel nagyon is kinyilvánította, hogy Deák-párti. Mint méhésztársát szívesen látta, főleg négyszemközt: a mesterségről vidáman folyt köztük a szó. De amikor a méhesbe nagyapámnak nem méhésztársai, hanem kortársai gyűltek egybe, mintha kinézte volna ebből a Kossuth-tiszteletben összeforrt hűséges 48-as együttesből. Nemeskéri Kiss Iván uraság kikúrálhatatlanul, nyilvánvalóan már napjai fogytáig más volt, mint aggastyán társai. Mért ült hát köztük? Mért vállalta még a nyilaikat is? Mert öreg volt és társtalan. Mert ezek az öregek – ha más szenvedéllyel is, mégiscsak az ifjúságot idézték. Mert ezek között neki is volt egy kincse. Ami tulajdonképpen szégyene lehetett volna. Mert – helyesebben kifejezve – a fura dolgot, amit Iván uraság birtokolt, csak itt tekintették kincsnek. Ahogy az ilyen végzett uraságokkal szokás, nemeskéri Kiss Iván uraság is valójában öltözékével volt igazán eredeti. Az a gyanúm, hogy élete végéig azt viselte, ami egykori ruhatárából megmaradt, fokonként szedve elő s nyűve ronggyá egykor kevésbé használt, mert csak bizonyos alkalomra készült öltönyeit. Mondják, volt idő, amikor esztendőszámra sárga csizmában, rókavadászó frakkban járt, azután – megint csak esztendőkön át – szónoklásra való zsinóros atillában. De meglehet, rokonaitól örökölte azokat a göncöket, amelyek felett úgy elhaladt az idő. Amikor én ismertem, kockás térdnadrágot, térdig sem érő harisnyát s ezzel összehangzó kabátot meg sapkát hordott, vagyis – ahogy később azonosíthattam – az angol lordok hagyományos golfjelmezét. Az idő tájt – gyermekkorom éveiben – ilyen gúnyában végigmenni Cece utcáin, önmagában elég volt ahhoz, hogy még a kutyák is leejtett állkapoccsal fordítsák fejüket az ember után, a macskák pedig megrémülve fussanak fel a szederfára. Féltem is nemeskéri Kiss Iván uraságtól, sajnáltam is. Az utcán nem szívesen mentem vele végig, de ha nálunk ült, úgy jártattam rajta a szemem, oly gyönyörrel s oly aprólékosan, mint azokon a képeken, melyek olvasmányaim nyomtatott lapjait tarkították és magyarázták. Aztán valóságos szövetségbe kerültem vele. A kincse, az egyetlen családi öröksége miatt. Amit akkoriban a negyvennyolcas öregek kivételével biz vakoknak mutogatott. Ezt a különös kincset – azt kell hinnem – egész Cecén igazánból csak én tudtam értékelni. Később, felnőtt fővel tudós műértők szeme elé bocsátottam ezt a páratlan ritkaságú értéket. Valódinak, hamisítatlannak találták, miután mintegy királyvízben megfürdették. Ez a kincs pedig, amelyet itt először a köznek is feltárok, az, hogy halhatatlan Petőfi Sándorunknak A magyar nemes című költeménye sohasem jött volna létre nemeskéri Kiss Iván uraság egyik családtagjának tevőleges közreműködése nélkül! Ezt a verset a halhatatlan Petőfi Sándor s a világ ekként nemeskéri Kiss Iván uraság családjának, nevezetesen Iván úr nagybátyjának köszönheti. Mert a költemény közvetlenül és egyenesen nemeskéri Kiss Iván uraság nagybátyjára, nemeskéri Kiss Lajos uraságra íratott! Feddésből, haragból, de mégis őreá. Ma is előttem nemeskéri Kiss Iván uraság arca, arcának boldog mosolya, ahogy ezt annak idején egy viaszillatú nyár forróságában közölte velem. Valóban csak műgyűjtő ragyogtathat ilyen mosolyt, abban a pillanatban, amidőn évtizedek óta őrzött ritkaságról végre egyszer avatott tekintet előtt veheti le a leplet. A méhes küszöbén ültem, mezítelen lábamat ezúttal is magam alá húzva, nehogy valami kósza méh rámásszon, s Petőfi verseinek kötetét olvastam, illetve azt, ami a ronggyá olvasott, olcsó kiadású kötetből még családunk birtokában maradt. A nagy események gyakran érik ilyen egyszerű helyzetben az embert. Egyszerre nemeskéri Kiss Iván uraság hórihorgas alakja fogta el előlem a fényt. Megnézte, mire görnyedek. – A magyar nemest már elolvastad? Megkerestem. Átnyújtottam a könyvből már kijáró, körülrojtozódott lapot, azt, amelyen a vers volt. Elolvastam-e? Betéve tudtam már azt is. – Mert azt írta a bácsikámra! Ennél nagyobb közügyet eladdig velem még nem tudattak. Mintegy ellenőrzésül – azzal a különös és nehezen érthető kéjjel, amelyet egy betéve tudott vers olvasása okoz –, gyorsan még egyszer elolvastam a verset, onnan kezdve, hogy
egész odáig, hogy
s közben olyanformán pillantgattam föl nemeskéri Kiss Iván uraságra, mint amikor valaki régi fényképét az ember kezébe nyomja, hogy mit szól hozzá, hasonlít? Arcom a kívánt hatást tükrözhette, mert nemeskéri Kiss Iván uraság leülvén mellém a küszöbre, így folytatta – Itt Borjádon írta. Valóban, a vers végén apró betűkkel ez volt nyomtatva: Borjád. A verset ez egyszeriben közelebb hozta. Borjádot meg varázslatosan fölemelte. Lehetséges, hogy itt Borjádon vers keletkezzék? S ilyen?! Ámulatomban ilyesmit kérdezhettem. – Én is ott voltam – mondta Iván tekintetes úr. – A verscsinálásnál? – kérdeztem átszellemülten. Mintha valaki azt mondta volna, szemével látta, hogyan csinálta Isten a világot. Emlékezetem ilyenformán őrzi, amit a továbbiakban Iván úrtól hallottam. – Gyerek voltam. Itt laktunk Simontornyán. Boldogult nagybátyám a simontornyai járás szolgabírája volt. Folyton a községeket vizitálta, mert nagyon szerette a rendet – még most is emlegetik! El-elvitt magával, főleg ha rokonokat is útba ejtett. Ha ide Borjádra ment ki – hadd tűzzem nemeskéri Kiss Iván uraság szavába, hogy ez az „itt” és „ide” tíz-tizenkét kilométert jelent, Cecéről mérve –, mindig Sassék kúriájába tért be ebédre, a por leöblítésére, egy kis szunyókálásra. Egyszer akkor toppant be, amikor a középső Sass fiú is éppen otthon volt. Vele vakációzott egy barátja is. Még itt Sárszentlőrincen jártak valamikor együtt gimnáziumba. De nagyon jó barátok maradtak. Ebédnél aztán nagybátyám panaszkodott, hogy mennyi baja van a parasztokkal. Hogy azokat csak a deressel lehetne kordában tartani! Nem adják a dézsmát, nem végzik az ingyen útcsinálást, nem hoznak ingyen előfogatot, letagadják az urbáriumot – lusta, mihaszna népség! A Sass fiúknak az a barátja erre csak teszi le a kanalat, s száll vitába nagybátyámmal! Hogy kik lusták? Kik mihasznák?! Nem a parasztok ám, mert hisz azok dolgoznak! Hanem éppen a nemesek, mert azok nem dolgoznak, hanem csak alusznak! – Nagyon rosszulesett boldogult nagybátyámnak, mert a sok kocsizás után ott Sasséknál is ledőlt egy kis erőgyűjtő, ebéd előtti pihenésre. Nem hagyta magát. Megfelelt annak a fiatalembernek! Szó szót követett, úgyhogy egyszerre csak Sass Pistának az a barátja kitolta maga alól a széket, hogy ő egy ilyen beszédű emberrel még a levest sem eszi végig. Azon mód kirohant a méhesbe, s azon mód megírta ezt a verset. Mert Petőfi volt. Lélegzetfojtva hallgattam. – Milyen volt?! Nemeskéri Kiss Iván uraság igazmondó embernek bizonyult. Nem tolta előre magát; így felelt: – Azt biz nem tudom! Mert hisz arra sem esküdnék, hogy láttam! Csak hiszem, hogy láttam. Ha a nagybátyám mindenüvé elvitt, ahol rokonok voltak, oda is bizonyosan elvitt. Erre a történetre is, gondolom, az ő szavaiból emlékszem. Annyiszor elmondta! – Olyan mérges volt a vers miatt? Mit szólt rá? Szerencsére, csak húsz év múlva tudta meg, mi is készült róla – őróla! Az a Sass István adta a világ szájára: még újságba is bekerült! De hát akkor semmit sem lehetett tenni, Petőfi, isten tudja, már mióta halott volt. Jó sokára jutottam csak szóhoz. – Ha ki tetszett volna menni utána… tán be lehetett volna látni a méhesbe. Ha másképp nem, a kulcslyukon… Meg tetszett volna látni, hogyan kell verset írni. – Elmulasztottam! – mondta nemeskéri Kiss Iván uraság enyhén-büszke mosollyal, mint aki nagyobb dolgokat is veszni hagyott. |