Az utolsó törzsfő

Én még beszéltem olyan emberrel, aki részt vett az 1832-i pozsonyi diétán – az ifjú írónemzedék olyan tekintettel haladjon el mellettem. Fültanútól tudom, miket mondott Wesselényi Miklós Széchenyi politikájáról négyszemközt. Vitáztam egy olyan emberrel – még mindig ugyanarról van szó –, aki magával Kölcseyvel vitázott.

Ez az ember Madarász József volt, Kossuth híres – akkor még: hírhedt – rendőrminiszterének, a „gyémántos” Madarász Lászlónak testvéröccse.

Magam is elhűlök ettől a távlattól. De semmi kétség: emlékezetem lemeze újra és újra elismétli egy hajdani öreg száj rekedtes mondatát; azt a legelső kérdést, melyet Madarász József megismerkedésünkkor hozzám intézett.

– No, ha magyar gyerek vagy, mondd meg, ki írta a Himnuszt.

Gyerekekkel akkoriban a felnőttek ilyen vizsgáztató modorban szoktak beszélgetést kezdeni. Én nem szerettem ezt. De ezúttal felemeltem fejem, s a kérdező szemébe nézve megfeleltem, gondolkodás nélkül. Nem akartam szégyent hozni nagyapámra: Az ő társaságában, az ő révén ismerkedtem meg Madarász Józseffel.

Válaszomra Madarász József közvetlenül arcom elé nyújtotta fehér, csaknem áttetsző tenyerét, olyan mozdulattal, mintha tartott volna benne valamit.

– Úgy nézd meg, hogy ez a kéz egykor a nagy Kölcsey Ferenc jobbját illethette!

És fejemre tette lebernyeges, száraz tenyerét, amelyből mintha a csontokat is kiszedte volna az idő. Nyárra mindig nullásgéppel nyírták le a hajam. A tenyér ütemesen rezgett, s hajam tarlótorsait sercegtette.

– S a Szózatot ki írta? – kérdezett ismét Madarász József.

Családom sokat adott műveltségemre. A kukoricamorzsoló hajtása közben, fent a padláson – ahol a kukorica száradt –, annyi könyvet olvashattam, amennyit akartam. Nálunk ilyesmiért senki nem üvöltözött rá a gyerekre. Hisz maga nagyanyánk mutatta rá a példát! Az ember jobbjával hajtja a morzsoló karját, baljával pedig megtartja az olvasnivalót is, a morzsoló torkában forgó kukoricacsévét is.

Így hát Madarász Józsefnek erre a kérdésére is megfeleltem.

A tenyér megint arcom elé került.

– Ez a kéz egykor a nagy Vörösmarty Mihály jobbját illethette!

S kaptam ismét egy sercegtető simogatást.

– És a Talpra magyart ki írta?

Arra is emlékszem, hogy nyár volt, kánikula. Egy viaszillatú, kemenceforróságú méhesben álltam, mezétláb s így egy kicsit nyugtalanul; a poros, a szárnyaszegett méhek ugyanis szanaszét ott gyalogoltak a méhes fapadlatán.

Végre kiléphettem az izzó levegőből, amelyben nagyapám is, barátai is posztókabátban, mellényben, csizmában ültek. Nagyot lélegzettem, majd a tiszteletre méltó kéz nyomán magam is megsimogattam koponyámat, s akaratlanul tenyerembe néztem; mintha a ragyogó múltból valami láthatóan is rám ragadhatott volna.

Ez volt az első találkozásom Madarász Józseffel. Tőle vannak ilyen első kézből való értesüléseim nemzetünk halhatatlanjairól. A meghökkentő érintkezés teljesen az ő érdeme: több mint száz évet élt. 1814-ben született, és 1915-ben halt meg. Halála évében én tizenhárom éves voltam.

Így kapcsolódnak egymásba a nemzedékek.

Észbevéve mindezt, először is kellemes érzés lep meg. Nem igaz, hogy öregedve az ember, mintha lefelé haladna. Ellenkezőleg, fölfelé halad; lépcsőnek tapossa maga alá az esztendeit: minél öregebb, annál messzebb lát az időben. Mindenfelé.

Aztán az jut eszembe, ha száz év előtti eseményekről egy fültanú útján kaphatok közvetlen értesítést, a kétszáz év előtti események ilyen „rövid úton” való megtudásához csak még egy fültanú beiktatása szükséges. Azaz, ha Kossuth Lajosról első szájból tudok dolgokat, Rákóczi Ferenc viselt dolgait, ilyen szerencsés esetben, másodszájból hallanám. Vajon hány száj közvetítése kellene ahhoz, hogy megtudjuk, mit mondott Szent István Veszprémben Koppányról az ütközet előestéjén? Alig több tíznél, az előbbi módszerrel. Vagyis alig több annál, mint ahányon át egy váratlan szülés vagy haláleset híre a falu egyik végéből a másik végébe jut; amikor is a közvetítés nem évszázadok hosszán, hanem utcák hosszán történik, azaz nem időben, hanem térben. A szájhagyomány – a nép emlékezete – eszerint nem is olyan lebecsülendő erő. A történelem jobbadára nem távolságai miatt áttekinthetetlen, hanem zsúfoltsága miatt.

A nagy korkülönbség nem volt elválasztó akadály Madarász József és szerénységem közt. Sőt, mintha éppenséggel ez könnyítette volna meg az érintkezést. A műveltségi, társadalmi különbséget, ahogy történni szokott, mindenképpen erősen csökkentette. Én akkor indultam neki az életnek, ő akkor volt megtérőben belőle: tehát mindketten a széle táján jártunk. A szélsőségek itt igazán érintkeznek. A nagy bölcselők tudásuk teljében, aggastyán korukban szoktak eszmét váltani a disznópásztorokkal. Az agg Madarász József nyilván minden gyerekkel úgy beszélt, mint velem. A különbség az volt, hogy nekem minden találkozásunk élménnyé vált, ő pedig, mit tagadás, a találkozásokról is, rólam is el-elfeledkezett; a kérdést, hogy ki írta a Himnuszt, gyengülő emlékezete biz többször is nekem szegezte; épp ezáltal véste be erősen az én emlékezetembe a kérdést is, a kérdezőt is. Voltaképpen már akkor egy államvezetési – egy politikai – dolog kapcsolt össze bennünket. Ő volt a kerület képviselője, én pedig – családom hatása alatt – neki régi, lelkes híve, túlzás nélkül mondhatni, hogy már eszmélésem pillanatában.

Félig-meddig földiek voltunk. Anyám szülei Cecén éltek. Madarász József cecei volt. Már évtizedek óta nem lakott Cecén, de még félvak korában is le-lelátogatott; innen indult el pályafutása, ezt a falut tekintette kerülete igazi központjának. Ha lent volt, végigjárta régi ismerőseit. Később ezek a régi ismerősök, ezek az igazán kipróbált választók falurészenként egy helyre gyűltek össze, hogy az öregurat megkíméljék a házról házra való járástól.

Ilyenfajta gyülekezőhely volt a mi méhesünk is. Madarász József közeledtének hírére – de máskor is – csupa nagyon-nagyon öreg ember csoszogott oda; olyanok, akiket nagyapám is udvariasan előre üdvözölt, s bátyámnak nevezett. Madarász József még ezek legidősebbjénél is idősebb volt, legalább tíz esztendővel. Különös volt látnom, hogy ezek a matuzsálemek, akikre mindre én a nagyapám iránt érzett tisztelettel tekintettem föl, a maguk részéről Madarász József megjelenésekor milyen iskolás illemtudással álltak föl helyükről, azaz hát tápászkodtak föl, botfejbe, székkarfába, egymásba kapaszkodva, amiközben kikopott csontforgóik halk díszsortüzet hallattak.

Madarász József látszatra abban a fajta barátságban volt velük, ami az együtt öregedő emberek között szokott fűződni: aggodalmuk, egymás iránt való gondjuk először is az egészségi állapotnak szólt; a hűség azon mérődött, hogy: lám, még mindig életben maradtak, megint csak kezet rázhattak! Ez azonban valóban csak külsőség volt, ahogy később magam is meggyőződtem róla.

Madarász József tegezte az öregeket, azok viszont magázták őt, illetve valami módon mindig harmadik személyben szólították meg. Tizenöt-húsz év az élet vége felé már nem nagy korkülönbség; de akik ötven-hatvanéves korukig magázódtak, azoknak szinte a szóhasználatuk is megcsontosodik. Vagy talán a hajdani társadalmi különbség élt tovább ebben a beszédmódban? Nem hiszem. Igaz, Madarász József, akármilyen is, de nemes úrfi volt hajdanában ebben a községben, öreg társainak zöme pedig jobbágyként látta meg a napvilágot. Bizonyos az is, hogy az együttöregedés elmossa valamelyest a társadalmi távolságot: Toldi és Bence vénségükben már-már egyenrangúan zsörtölődnek egymásra. De hát Madarász Józsefet, mint látni fogjuk, nem az idő ültette a nép mellé a sutra! Madarász József azt mondta nagyapának: Figyelj ide, Lajos – és nagyapám azt felelte: – Igenis, képviselő úr. De egyszer 48-ról beszélve – majdnem mindig 48 eseményeiről s következményeiről folyt a beszélgetés –, képviselő úr helyett nagyapám valakinek megszólító szavát ismételve, szintén kormánybiztos urat mondott. Madarász József 1848-ban több alkalommal is kapott megbízást a kormánytól. Erre a megszólításra emlékezve értettem meg, hogy amikor Madarász Józsefet nagyapám – aki mellesleg 1844-ben születvén, kerek harminc évvel volt fiatalabb nála – képviselő úrnak szólította, akkor sem a méhes-korabeli címére gondolt, hanem arra, hogy Madarász József 1848-ban is képviselő volt. S így volt a többi öreg is. Ezt a baráti kört voltaképpen egy eszme fűzte össze. Egy meg nem valósult eszme, amelynek kudarcába nem lehetett belenyugodni. Összefűzte azonkívül őket egy égrekiáltó igazságtalanság, az, amely Madarász József testvérbátyján, Madarász Lászlón 1849-ben elkövettetett, s amelybe éppoly kevéssé lehetett belenyugodni. Az eszme tüzét tehát a dac is szította. A baráti kör ezért hasonlított tán néha valami titkos szekta összejöveteléhez. Az öregekből hit áradt: sokkal többet éreztek, mint amennyit értettek, vagy főleg kifejeztek. Volt köztük egykori szessziós gazda, de volt egy hazátlan-családtalan ágrólszakadt napszámos is. De ide járt Madarász József egyetlen még életben maradt úrfi pajtása, tán atyafia is, egy különben szintén eléggé ágrólszakadt agglegény nemes úr; a kis társaság egyetlen nem hivő, egyetlen kegy nem érintette tagja: nemeskéri Kiss Iván „a földtelen földesúr, az úriság nélküli uraság”.

Hogy ezek az összejövetelek s a többi ilyen a falu más negyedében talán afféle kortestalálkozók voltak, holmi kezdetleges pártértekezletek? Ilyesmi gondolat csak a helyzettel egyáltalán nem ismerős koponyában merülhetett föl. Korteskedésre, választás előkészítésére Madarász Józsefnek nem volt szüksége. Ennek a kerületnek 1848-tól fogva, egyetlen kimaradás nélkül, halála napjáig mindig ő volt a képviselője. Hogy Cecén ki alkalmas követnek, arra – mint láttuk – 1832 óta az ő neve volt a felelet.

Madarász József ellenében föllépni, Madarász Józsefet kitudni az örökéből? A puszta ötlet is előbb hazaárulás-számba, majd szentségtörés-számba ment.

S ha valaki mégis ráadta a fejét, a hírt is, a vállalkozást is a ceceiek hovatovább szívbéli örömmel fogadták. Volt kire ráhajigálniok a gondosan félrerakott záp-, azaz ottani szóval polozna tojásokat, mihelyt a merész önjelölt a szabad ég alatt tartott beszédében, épp azon a kis téren, amelyre a Madarász-köz kitorkollik, sorát ejtette ellenfele és 48 bírálatának; volt kinek ingyen pörköltjét megenni, áldomás borát meginni, ajándékfokosát átvenni, majd pörkölt- és borosztogatóit az arcpirító lélekkufárkodás miatt épp az ő bora szította nemes felháborodás hatása alatt talán épp a tőlük kapott emléktárgyakkal istenesen eldöngetni ott helyben, a Talapa-vendéglő udvarán; volt eggyel több alkalom önfeledten beleharsogni abba a kék világűrbe azt a hosszú évtizedek során nem hasztalanul s így hovatovább szinte némi ingerkedéssel, már-már enyhe kihívással ismételt kívánságot, hogy Éljen Madarász! A kívánság évről évre teljesült, s a ceceieket ez valamiféle büszkeséggel töltötte el. Mintha Isten őket jobban meghallgatta volna, mint másokat. Helyesebben, mintha fölöttük még lakozott volna valamiféle ide-idehallgató isten. A ceceiek istene! Akihez nemcsak káromkodással lehet imádkozni, ahogy ezek a mindeddig pogányok mívelték. E hitben – hogy Madarásznak érdemes örök életet kívánni – még én is osztozhattam. Képviselő – mit jelent az, hogy képviselő? A szó egyszerre volt fellengős és magasztos; elő-elővillantotta, hogy milyen fogalmakból van összetéve, s ugyanakkor a sorsot idézte föl: képünket a képviselő csaknem olyan magas régiókban viselte, mint amilyenekről a pap beszélt. Ott, ahol a „haza” sorsát irányították! Megnyugtató volt, hogy az embert e rejtelmes helyen olyan valaki képviselte, aki már Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Sándor korában is ott volt: aki így hát érti ott a dürgést.

Madarász Józsefnek „fellépnie” tehát már rég nem kellett Cecén. Feltételezhette, hogy politikai elveit mindenki ismeri. Ezeket éppoly kevéssé változtatta, akár kerületét. Noha szeretett és tudott szónokolni még akkor is, amikor rossz szeme miatt már úgy vezették fel az emelvényre, „programbeszédet” sohasem mondott. Mi újat mondhatott volna? A legfontosabbat – azt, hogy a „demokrata republikánus” – már 1836-ban megmondta világosan, azon a helyen, az említett Madarász-köz fölötti téren, hol még én is hallottam szónokolni.

Ezer leírás van arról, micsoda etetéssel, itatással, vesztegetéssel, csalással, szemérmetlen erőszakkal folytak hajdan Magyarországon a képviselőválasztások. Cecébe ebből alig jutott több, mint amennyiről az imént szó esett. Madarász József dacolt a közélet szennyáradatával. Neki nem volt szüksége vesztegetésre. Nem is igen tellett volna neki.

Eötvös Károly jegyezte fel róla (még 1899-ben), hogy akkortájt valamelyik párthíve célzást tett az öregúrnak, hogy egy kis zászlót legalább mégiscsak jó volna leküldeni a közelgő választásra. Az öregúr felpattant.

– Mit? Zászlót? Utóbb majd még kocsit is? Nem szégyellenék magukat ily borzasztó korrupció miatt?

Alig lehetett lecsillapítani, írja Eötvös.

– Mit szólna, ha sírjából föl találna kelni apád, öregapád, ősapád, aki mind zászló nélkül adta rám szavazatát?

Ez a pattogás rávall. Ilyen volt akkor is, amikor én megismertem. Nem bemutatkozó, nem elvismertető beszédet tartott tehát, hanem akár a választás előestéjén is beszámolóbeszédet, olyanfélét, aminőre más képviselő jóval megválasztása után gondol. Ilyenkor hajdani küzdelmeit adta elő, konokan visszatérő emlékeit. Olyan volt, mint egy öreg, nagyon-nagyon öreg történelemtanár, aki az anyagot nem könyvek és forrásmunkák, hanem személyes tapasztalat alapján ismerteti, s emlékeivel együtt hajdani szenvedélyeit is feltámasztja. Beszélt, beszélt, s egyszerre csak átkozódni kezdett; s öklét rázta. Kísérői hozzámentek, s szépen levezették, vizet itattak vele.

Vékony, cingár kis öreg volt, jól emlékszem még a külsejére is. Sőt, hogy őszinte legyek, mintha az esztendők elteltével egyre jobban emlékeznék rá. Íme, az idősödés még egy áldása. A viaszillatú nyári csoportkép, az aggastyánoknak az a méhesbeli együttese tavaly még nem állt előttem olyan élesen, mint az idén. Mintha hajdani emlékképeink olyanok volnának, mint némely festmények: minél nagyobb kort érnek, színeik annál kifejezőbbek, vonaluk annál határozottabb, holott csak mi értjük jobban őket.

Ősz szakálla volt Madarász Józsefnek, az a fajta nagyon öreg szakáll, amely a használattól már ismét színt kap, sárgállni kezd; amely már nem terebélyesedik, hanem fogy, mégpedig nem ritkulás, hanem becsületes kopás következtében.

Különben még a szempillája is fehér volt, már amennyi megmaradt neki.

Vonzódtam Madarász Józsefhez. Most is, hogy rágondolok, meghittség, a bizalom érzése jár át. S hirtelen olyasmi világlik tudatomba, amitől megáll kezemben a toll. Lehetséges ez? Úgy emlékszem, hogy Madarász József termetre akkora volt, mint én, akkor tíz-tizenkét éves koromban. Bárhogy tiltakozom ellene, minél jobban törölgetem, az emlékkép annál élesebben mutatja, hogy azokat a fehér szempillákat az én szememmel egy szintben láttam. Mondják, az öregség összeszikkaszt. De ennyire? Megeshetett, hogy talán épp ült Madarász József, én pedig álltam, amikor emlékezetem fényképező lencséje elcsattant.

De mit számított, kistermetű volt-e, vagy nem! Számomra óriás volt; nemcsak képletes értelemben. Ott álltam abban a forró méhesben, amelynek belseje alig volt nagyobb egy kétpados vasúti fülkénél, ott álltam nagyapám ülőhelye mögött, néztem Madarász Józsefet, és szédültem a nagyság érzetétől. Mert szemem akármilyen kis termeten járt is, elmém azzal a roppant, azzal a fölmérhetetlen gondolattal birkózott, hogy ez az ember itt karnyújtásnyira tőlem ugyanaz az ember, aki… Mert tudtam már egy-két dolgot akkor is Madarász Józsefről.

Iskoláskönyvünkben ékes rajz mutatta első Ferenc József királlyá koronázását. A korabeli regények mintájára, amelyek csak édeni boldogsággal végződhettek, történelemkönyvünk utolsó fejezete a kiegyezést, a nép és a király szerencsés összebékülését, mintegy összeházasodását ismertette, olyanképpen, mint a sok bajt látott magyar nemzet mennybemenetelét. Nos, én tudtam, hogy ugyanaz az ember, aki ott ült előttem nagyapám rongydarabokkal kényelmesített szunyókáló székében, ugyanaz a kis ember, Madarász József, 1867 júniusában Ferenc József megkoronázása előtt négy nappal, egy szál maga felállt a képviselőházban, s tiltakozott a koronázás ellen! Bejelentette, hogy a cecei kerület nem ismeri el Ferenc Józsefet királynak! Semmiféle királyt nem ismer el, mert Magyarország…

Szava lármába fulladt.

A koronázás, a „nemzeti szégyen”, mint tudjuk, a tiltakozás ellenére is megesett. A fellobogózott Pesten díszlövések dörögtek, harangok zúgtak, Ferenc Józsefet, a „véreskezűt” körbefüstölték, megkenték olajjal, a térdeplő főurakat megfröcskölték szenteltvízzel, a népnek sült ökörcombot osztogattak. Cece követe erre a napra kivonult a városból. Tizenhárom képviselőtársával – ennyi, igaz, akadt a több mint négyszázból – egy cinkotai vendéglőben tartott sürgős értekezletet a köztársasági államforma előnyéről.

Megtudhattuk mind a tizenhárom hű bajtárs nevét. Madarász József jóvoltából megismerhettük a tiltakozó felszólalásának szó szerinti szövegét, az indokolásul idézett törvény paragrafusát és pontjait.

Általában rengeteg adatot, nevet, eseményt közölt. Nem fejből. Hanem egy zöld vászonba kötött s erősen aranyozott biblianagy könyvből. Valahányszor Madarász József alakját felidézem, ez a könyv óhatatlanul megjelenik. Ez a könyv akkortájt mindig nála volt. Látom a jelenetet, ahogy mi gyerekek az utca közepén, a porban lépdelünk, egy kicsit megelőzve a gyalogjárón haladó csoportot, hogy kedvünkre nézegethessük. Madarász József akkor már alig látott; a vasútról is karon fogva vezették be. Titkolni akarta vakságát vagy vaksiságát. Megható dolog volt, mert hisz rajta kívül mindenki jól látta, hogy a leplezéssel legfeljebb csak saját magát vezeti félre. Öreg hívei karéjában emelt fővel, arcát jobbra-balra forgatva, mosolyt s bólintást osztogatva haladt az utcán, a szokásosnál egy fokkal határozottabb léptekkel. De mosolya sose csillant más mosolya tükrében, de hívei előresiettek, minden botlató holmit eltakarítottak útjából. Csak egyik karját adta oda a vezetésre, ám látszott, hogy azáltal engedelmesen engedi kormányozni magát. Másik kezében – vagy hóna alatt azt a nagy kötetet vitte. Ha ült, a könyv a térdén pihent. Még ebédezés közben is nála volt, az ölében vagy a tányérja mellett.

Emlékiratainak vaskos kötete volt az a könyv, telerakva, főleg a végén, vékony papírszeletkékkel, újságkivágásokkal, más könyvekből kitépett lappal, levéllel, fényképpel.

Ha múltbeli dologról kérdezték – mégpedig akkortájt mi egyébről kérdezhették volna? – Madarász József egy pillanatra elgondolkodott: ellentétben a legtöbb emberrel, nem le, hanem – ilyenkor is – fölfelé vágta a fejét. – „Batthyány?” – „Deák?” visszhangozta a kérdést, s közben, mintha a felhőkben olvasott volna. Keze a terjedelmes album után nyúlt. – „Ott lesz a hatvanadik lap felé” – mondta, s a könyvet odanyújtotta valamelyik bizalmasának. Olvastatni kezdte a megjelölt részt; de négy-öt sornál ritkán olvastatott tovább. A többit ő maga mondta. Emlékei vagy emlékiratai ismétlése folytán bámulatosan ismerte életét. Valóban, mint egy nyitott könyvet! Deák őt már 1837-ben forradalmárnak nevezte! Hol?! Balatonfüreden, az ivókútnál.

Megkapta rá Deák a választ.

– Mindenkor inkább forradalmár, mint doktriner! – mondta neki Madarász József.

Most már folyékonyan részletezte az eseményt, amelyről kérdezték, miközben a könyvet féltékenyen visszavette s ölébe vagy hóna alá helyezte.

Úgy kezelte, azazhogy kezeltette azt a könyvet, mint valami szótárt. Vagy valami óriási tárgymutatót. A címszó elhangzása után elméje szinte önműködően szolgáltatta az adatot.

Így visszagondolva persze megmosolyogtató egy kicsit, hogy az a könyv jó barátainak, hűséges híveinek is megvolt, s a fontosabb fejezeteket hovatovább azok is betéve ismerték. Megtörtént, hogy valami idegen érdeklődését hallva, elővették s lapozni kezdték ők is a maguk példányát. – „Vitám Táncsiccsal itt Cecén?” – „A szakítás Béccsel?” – „Ott van a századik lapnál” – mondták az aggastyánok, s versenyre keltek a föllapozásban. Talán lett volna kedvük arra is, hogy ők maguk is felolvassák vagy fölmondják.

Ilyesmire sohasem került sor. Az öregúr tudott fegyelmet tartani. A gyanús lapzörgés hallatára fölemelte fejét, körbe hordozta alig pislákoló – vagy tán már teljesen világtalan – tekintetét, s az, aki az imént versenyt lapozott, beérte azzal, hogy ujjal kövesse azokat a sorokat, amelyek tartalmát Madarász József elmondta. Ki lehetett volna méltóbb a nagy időkről szólani nálánál? Senki, s ezt ő maga is tudta.

Ünnepiesen beszélt, de értett a tréfához is, helyesebben a gúnyhoz: az ellenfél megvető kifigurázásához. Szavait élénk fejrándításokkal kísérte. Ha befejezte, vagy beszéd közben megállt, ősz feje azon az egyenesen tartott vékony nyakán szüntelenül ide-oda járt, mintegy megvesztegethetetlen tiltakozásul mindaz ellen, ami az utóbbi esztendőkben – a Görgey árulása óta eltelt ötven-hatvan esztendőben – történt.

Lelt valami örömet vagy legalább kielégülést abban, hogy ettől a világtól különállt? Nyelvújítás-korabeli szavakat, üdvözlőformákat használt. Lenézte korát. Büszke volt? Ahogy ismerőseim lefestik, azt hiszem, volt benne valami annak az embernek a természetéből, aki akkor is élvezi – keserűen bár – jóslata beteljesedését, ha csupa baljóslatot mondott. Azaz, szerette is, megvetette is hazáját, ahelyett hogy pontos megkülönböztetést tett volna. A szabadság prófétája volt; a próféták türelmetlenségével.

Madarász József hovatovább úgy járkált választókerületében, mint egy Béranger-megdalolta király a birodalmában – ezt a hasonlatot lehetett volna mondani, ha Madarász József nem lett volna konok köztársasági még a chansonok tréfás királyaival szemben is. A szabadság ellenségeivel szemben nem ismert kíméletet. Vagyis eszméi birodalmában kemény fegyelmet tartott.

A kerület népe régtől fogva úgy tekintett rá, mint egy ősi törzsfőnökre. Az emberek már akkor sem csodálkoztak volna, ha azt hallják róla, hogy nemcsak Kossuthtal parolázott, hanem Árpád apánkkal is, és hogy erre a vidékre ő vezette be a magyarokat. A nép időszemléletéhez még csak annyit, hogy mivel csak a kiemelkedő eseményeket nézi, a történelmet épp a csúcsai miatt érzi oly közelinek, akár a hegytetőre ért kiránduló az egymás mögött emelkedő hegyormokat. Madarász József tekintélye megdönthetetlen volt. Csorbái sem kisebbítették.

Azt érte el, amit akkor kívüle tán egyetlen képviselő sem az országban.

A népnek csak egy kis töredéke kapott választójogot. A zsellérek, a szegénysoriak egyáltalában nem választhattak. Az ő beszámolóin ezek is ott tolongtak, az ő szavaira ők is éljent kiáltottak, az ő vezetésének, különös uralkodásának ők is alávetették magukat, büszkén, lelkes dacra készen.

Varázslatos uralom volt. Az ország minden része Ferenc József jogara alatt görnyedt, kivéve Cece környékét, kivéve a sárkeresztúri kerületet, kivéve Fejér megyének azt a legdélibb sarkát, amelyet Vörösmarty Sárrónavidéknek nevezett.

Pusztán azért, mert a kis öreg hű volt elveihez, az emberek pedig a kis öreghez, itt, Rácegrestől föl Sárszentmiklósig, Sárbogárdig, olyasmi rezgett a levegőben, mintha erre még mindig a nagytemplomi trónfosztás volna érvényben.

Én nem voltam itt bennszülött alattvaló, én csak látogatóban jártam ide, jóllehet, ezek a látogatások néha hónapokig tartottak, egyhuzamban. Annál élesebben hatott rám, a mintegy külföldről jövőre, e táj szellemi éghajlata. Simontornyán és Ozorán, ahol egy-egy aulikus Apponyi vagy Zichy volt a követ, szinte érezni lehetett Világos fülledt borúját és vérszagát, ha ugyan nem Kollonics korának tömjénszagból és börtöndohból összetett legét. Itt a szabadságot legfeljebb egy-egy szegénylegény neve idézte föl. De ahogy az ember átment a megyehatár folyón, a Sárvízen vagy a Séden, levegőt is könnyebbet és szabadabbat szívott; egy másik jogfolytonosság különös klímájába jutott; Kossuth, illetve hát Madarászék uralma alatt járt. A fák zöldje talán nem volt csillogóbb, talán a nap sem lövellt több sugarat, de azt bizonyosan állíthatom, de arra utólagos ellenőrzést mernék kérni, hogy az emberek hetykébben emelgették a nyakukat, büszkébben és elevenebben nyitogatták szemüket, derekuk és kezük tartása öntudatosabb volt; ettől pedig mintha még a lovak járása is délcegebb, a szénarendek és a szőlősorok rendje is világosabb, derűsebb lett volna. Semmi csodálatos abban, hogy egy olyan országrészben, ahol még a kilencvenéveseket is leöcsémezik, a nyolcvanévesek elé pedig életvitel dolgában példaképeket állítanak (saját nagyapjukat), ott az emberek nem öregednek gyorsan. Ezek a Sárvíz mentiek ötvenéves fővel is aszerint mutatkoztak be, hogy kiknek az unokái; majdnemhogy pendelyes számba mentek.

A kerület lelke ifjú maradt. Miről ismerszik az ifjúság? A bátorságról, a hűségről, a dacról. Cecén a bátor hűség (Madarász eszményeihez) olyan természetes volt, hogy a ceceiek nem is érezték. Az ozorai iskola katedrája fölött a pápa és a király arcképe függött. A ceceiben Árpádé és az aradi tizenháromé. A községházán ott volt valami homályos sarokban őfelsége, felismerhetetlenné szeplősítve a legyektől, de a tanácsteremben s a folyosón miben gyönyörködhetett a szem? A „Megadjuk!” aláírású színes nyomatban, amely Kossuthot a 48-as képviselőházban ábrázolta; a kápolnai csatatéren imádkozó Kossuthban: az orsovai parton csónakba szálló Kossuthban; a ceglédi piacon szónokló Kossuthban. És Petőfiben, a Múzeum lépcsején, a tábortűz mellett, a csatatéren, amint szíve utolsó csepp vérével épp azt írja a földre: Hazám! A színes csoportképeken, amelyeken majdnem minden arc egyforma volt, egyformán bajszos és pirospozsgás, izgatottan kerestük: melyik lehet a mi két Madarászunk?

Azért nem írom le részletesen, mert másutt, ezelőtt tízegynéhány évvel már leírtam Madarász József egyik nagy előadását választóihoz. Ahogy illett, ekkor is választás után járta be a falvakat. Cecén, az alkalommal nem a Madarász-köz előtt, hanem a katolikus templom mögötti utcaöblösödésben beszélt egy olyanféle hatalmas kavicsrakásról, aminőt a kövesút javítására halmoznak fel. Ádázul szidott valakit, politikust persze; Kovács Lajosnak hívták, neve éppúgy fejembe vésődött, akár meztelen talpamba az útkövező kavics éle. Később tudtam meg, miért tekerte ki képletesen előttünk annak a Kovács Lajosnak a nyakát. Az a Kovács Lajos azonos volt azzal a Kovács Lajossal, aki Debrecenben a békepárt maffiáját vezette Kossuth ellen, illetve Madarász László ellen. Közveszélyes cselszövőnek, kitanult országvesztőnek nevezte, jottányit sem törődve azzal, hogy ama Kovács Lajos akkor már évtizedek óta legfeljebb a föld alatt szőhette maffiáit. Madarász József magán kívül harsogott, olyanformán mutálva, mint a kamaszok; Debrecenben volt, 1849-ben, a haza még nem bukott el. A tömeg – a fiatal, az öregedéstől mentes tömeg – megrendülten figyelt; e pillanatban szintén Debrecenben volt: a haza az ő szemében sem bukott el, annak a kis öregnek a jóvoltából, aki vad karmozdulatai közben most úgy emelte újra és újra feje fölé azt a két markába fogott nagy könyvet, mint Mózes a kőtáblát, mielőtt földhöz teremtette. Az, hogy a beszédet alig értettem, semmiképp sem volt akadálya annak, hogy magam is ne megrendülve hallgassam, torkommal nyeldeklést, szempilláimmal sűrű pillogást végeztetve. Rejtelem, hol ojtódik az ifjú lélekbe a hit. Hittem magam is, hogy a haza nincs elveszve, érdemes érte küzdeni.

Kérdezem nálam idősebb rokonaimat, azokat, akik húsz-, harmincéves fővel ismerték őt, igazán ilyen kemény kis ember volt-e az öregúr, segítsék csak emlékezetemet.

„Mindenkinek megmondta!”

Bárkire fordult a beszéd, előbb-utóbb – a felolvasás előtt, vagy a felolvasás után – Madarász József ajkát elhagyta ez a mondat: megmondtam neki! A véleményét mondta meg, kereken, keresetlenül. Megmondta – nemcsak Táncsicsnak és Kossuthnak – még Petőfinek is. Illetőleg nemcsak Mihálynak és Lajosnak, hanem Sándornak is. A múlt nagyjait keresztnevükön emlegette – nem hivalgásból, ezt érezni lehetett. Ösztöne hűségéből tette; nem akart tőlük eltávolodni; lelke mélyén így védekezett az idők múlása ellen. Valahányszor a régiekről beszélt, visszaszállt közébük, így aztán hallgatói is, miután őszinteségével megnyerte őket, visszaszálltak vele. „Amikor Lacival megint elmentünk Lajoshoz” – ezekből a szavakból magyarázat nélkül, magától értetődően tudtuk, hogy testvérbátyjával, Madarász Lászlóval Kossuth Lajoshoz ment tárgyalni. Mintha azon a tárgyaláson mi, hallgatói is, ott lettünk volna; a közvetlenség e történelmi nagyságokkal szédítő és boldogító volt. A jó elbeszélésnek és a jó írásnak egyik ismérve, hogy lerombolja az időt. Ott álltam a méhesben, a lépkerettartó mögött meg a kis zsámoly mögött, melyen nagyapám ült, s Kossuth kortársának éreztem magam. A keresztnevek néha összekeveredtek előttünk. „Mihálynak nem volt igaza” – hallottuk, s egy pillanatra nem tudtuk, melyikről is van szó: Vörösmartyról, Táncsicsról, Tompáról, vagy tán még – Csokonairól?! De ez csak olyan volt, mint mikor az ember rokoni beszélgetés közben nem találja ki azonnal, hogy a család rengeteg Jancsija közül melyikre is kell gondolnia. A következő mondatokban az ilyen mindig tisztázódik.

Én persze – mihelyt úgy-ahogy lehetett szavam ott nagyapám mögött – Sándorról érdeklődtem volna. Madarász József kinyitotta az ölében tartott könyvet, féltékeny és leintő pillantást vetett Csók Lekszi bácsi felé, vajon nem nyitja-e ki az is a maga példányát, s közben azt mondta: „Fiatal ember volt.” Lapozás közben megismételte, nem értékelés dolgában lebecsülő hangon, hanem azon a félig elnéző, félig megbocsátó hangon, amelyen az idősebbek a náluk fiatalabbról, vagyis tapasztalatlanabbról – szoktak beszélni. Egészen fiatal ember volt. Meghallgatott egy-két mondatot abból, amit hajdani emlékeiből valamikor papírra vetett. Bólintott. „Nagy hazafi volt” – mondta teljes meggyőződéssel, majd szinte észbe kapva, kicsi tenyerét elém tartotta:

– Ez a kéz egykor…

Koponyámon azóta erősen megritkult a fürt, de e koponyát – kárpótlásul ezt lássák rajta! – ismét megérintette az a megszentelt kéz; az, amely Petőfi teste melegét is érezhette!

Majdnem tíz év volt Madarász József és Petőfi közt a különbség; óriási különbség olyan korban, amidőn az egyik a huszonöt, a másik a harmincöt felé jár. Az aggastyánok helyeslően bólingattak arra is, hogy Petőfi olyan fiatal volt, s ez Petőfit valamiképp az én rangomba állította. Ez sem volt kellemetlen érzés.

Úgy állt tehát a múlt megbízásából is, úgy őrködött az erélyes kis ember országosan is a jelen, a „maradék” fölött, akár juhai fölött a juhász. Szigorú pásztor volt ő, nem fogadta vissza az egyszer eltévedt bárányokat, Jókai szintén fiatalabb volt nála vagy tíz esztendővel.

Mikszáth beszéli el megrovólag, hogy amikor a hetvenötödik évéhez közelgő Jókai már átment élete legnagyobb ünnepléssorozatán, amikor még megkapta művei jubiláris kiadásáért a második százezer forintot is, az „Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben” című hogyishívják sine cura szerkesztéséért pedig a harminchatezer koronát hozzá, a királytól az örökös főrendiséget, majd a rendjelet, s amidőn mindennek tetejébe a Széll-kormány elhatározta, hogy a „legmagasabb erkölcsi elismerés”-képpen a parlamenttel nyolcezer korona élethossziglani évdíjat is megszavaztat neki, a dicsőség e csúcspontján kínos jelenet történt. Jókai meg tudta, s meg is szokta mondani, hogy ha már ünnepelni akarják, az ünneplés milyen módjában lelné leginkább kedvét. A magas erkölcsi elismerés parlamenti megszavazását egyhangúnak óhajtotta. Teljesíteni lehetett ezt is; az indítványt a ház nagy többsége az elfogadás kifejezéseképpen zajos helyesléssel, éljenzéssel fogadta. A nagy ovációban azonban, mondja dohogva Mikszáth, „egyszerre felugrik fürgén, mint egy fürj, az öreg Madarász József és alig néhányak által észrevéve, a Ház szószékére fut fel, s ünnepies, rezes hangján beszélni kezd, mely az immár lecsendesült házat meglepetésszerűen érinti: – Én a megnevezett Jókai Mórt hazám ellen vétkes egyénnek esmérem…”

Még azoknak a cikkeknek alapján esmérte annak, amelyeket a huszonhárom-huszonnégy esztendős Jókai gyártott a debreceni békepárt megbízásából Kossuth rendőrminiszterének, Madarász Lászlónak, a 48-as magyar jakobinusok vezérének megbuktatására.

Ha Madarász véletlenül Jókai dicsérése végett szalad fel nyolcvanöt éves lábával az emelvényre, ekkor nyilván hangjára sem azt mondja Mikszáth, hogy „rezes”, hanem azt, hogy „érces”. Az árnyalatok ilyen kezelésén – mert hisz a réz is érc! – fordul meg az is, kit sajnáltassunk az olvasóval. Helyesebben kit sajnáltassunk utoljára. Jókai bizonyára keserű szívvel fordult ki a pesti képviselőházból Madarász József durva támadása miatt. De vajon milyen szívvel fordulhatott ki Madarász László a debreceni képviselőházból Jókai Mór társaságának durva rágalmazása miatt? Hogy ez az utóbb említett kifordulás fél századdal – pontosabban ötvenkét évvel – előbb történt? Madarász Józsefről szólva ez nem érv. Jókait mi is szerettük, de ebben az ügyben nem állhattunk pártjára. Nem állt pártjára még Kiss Iván tekintetes úr sem, akinek az aggastyánok közül legtöbb köze volt a szépirodalomhoz, s aki mellesleg az aggastyánok közt alakra a legmagasabb volt, évei teltével egyre soványabbá, létraszerűbbé válván, mintha – azok szava szerint – az elmúlásnak azt a formáját választotta volna, hogy elevenen felnyúlik a holdba. Jókaival nemcsak azért is kellett szembefordulnunk, mert a 48-as rendőrminiszter cecei volt, Madarász László volt, a „Laci” volt, hanem mert előttünk az a sokak szemében mindmáig „homályos” ügy, a Zichy-féle eltűnt gyémántok ügye, amellyel a békepártnak és az ifjú Jókainak végül mégiscsak sikerült a debreceni jakobinusok vezetőjét lemondásra kényszerítenie, az az ügy mielőttünk régtől fogva tisztán állt. Madarász László ártatlan volt! Madarász László igaz ember volt. A helyes utat, az egyetlen lehetséges utat Madarász László tudta. Madarász László – Madarász László volt!

Madarász Józsefnek voltak fogyatékosságai, olyanok is, amelyeket már az én gyermekszemem észrevett, s elmémbe elraktározott, mintegy későbbi feldolgozás számára. De az igazság követésében makulátlan volt. De a testvéri szeretet még az alázatosságra is rábírta.

Azt hiszem, az egyetlen ember, akinek „nem mondta meg”, akire bírálat nélkül tekintett, testvérbátyja volt. Föltehető, hogy az eszmék terén, a politika dolgában is az idősebb testvér vezette a fiatalabbat. Az öcs – naplói tanúsága szerint – lelkesen hallgatja, s szinte leckének írja le magának bátyja beszédét Lovassy László és társai védelmében a Fejér megyei karok és rendek előtt. „Laci”-nak hamarosan veszedelmes híre támadt e tekintetes karok és rendek körében. E hír átragadt a kisebbik Madarászra is. Nem ok nélkül. A testvérek, szinte kamasz fővel, egyezséget kötöttek – ezek a testvérek később is csupa ilyen egyezséget kötöttek –, hogy „mint a népfenség (democratia) emberei a czimeknek p. o. nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos, tekintetes stb. stb. használatát az ülésekben mellőzni fogjuk”. László három évvel volt idősebb, ő 1811-ben született. Ezt a fölényét öccse láthatóan egész életükben elismerte, noha László sem ért kis kort; kilencvennyolc éves korában halt meg, ami azt látszik igazolni, hogy a forradalmárok (ha egyéb nem történik velük) soká élnek, annak az élettani tapasztalatnak alapján, hogy a nagy szeretet s a nagy gyűlölet, általában minden nagy szenvedély, megtartja az embert.

Madarász József nem titkolta, hogy Lacit Lajosnál is nagyobb embernek tartotta. Cecén meg lehetett érteni azt az elfogultságot. „Kinek szava telt be, no kinek?” – kérdezte harciasan Madarász József, miközben ültéből talpra ugrott. Ilyenkor az aggastyánok is fel-felálltak, s karukat hátra téve ismerték el képviselőjük igazát, ezúttal azt, hogy az idő, íme, Madarász Lászlót igazolta, abból az egyszerű okból, hogy annak idején nem őrá hallgattak. Mert ha Lacira hallgatnak!…

Megható volt, ahogy az a büszke kis öreg, az apró termetű jellemóriás árnyékká tudott húzódni bátyja alakja mögött. Mint aki a felhőkbe néz, mondtam már, úgy néztem Madarász Józsefre. Mily magasságban láthattam hát azt, akire ő maga is, mint a napra tekintett, fölfogható. S minőnek láthatták az eszményképet, „Laci”-t az aggastyánok akkor, amikor még élt, de testi szemmel mégsem volt látható, hanem csak lelkivel; mert hisz bukása emlékezetes esztendeje óta, 1849 óta utolsó napjáig emigrációban élt, Amerikában. Akár Kossuthot, őt sem lehetett hazatérésre bírni: a puszta hazatérést ő is valami megtérésnek érezhette. Csakhogy ő még Kossuthnál is tovább élt és dacolt, pontosan tizenkét évvel; 1909-ben halt meg, szegényen, észrevétlenül. Itthon még csak egy harangot sem húztak meg érte; kivéve persze a cecei ev. ref. torony harangjait.