Fényképdoboz

Fájt a fogam, kikívánkozott, tejfog volt. Apám rákötött egy zsineget, a zsineg másik végét a kilincsre csomózta. Kitárta a nehéz műhelyajtót.

– Én is becsaphatnám. Vágd csak be te magad.

S kezemet az ajtó éléhez kormányozta.

Aztán:

– Légy a magad embere.

Ránéztem, szorongtam. De oly természetes módon fordított hátat, s ment munkáját csinálni, hogy a bizalom súlya alatt nem tehettem egyebet: lehunytam a szemem, nagyra tátottam a szám, s egy öngyilkossághoz elég elhatározással bevágtam az ajtót. A fog kirepült. Nyelvem elöntötte a vér. Nem tudtam szólni. Hozzáléptem, megérintettem, mutogattam. Ő épp csak hátrafordult:

– Menj ki az udvarra köpni.

Óriási büszkeség öntött el, hogy milyen nagyot, férfiasat, véreset köpök, s hogy senki sem látja.

Kocsin mentünk ki a pusztáról. A vámi szőlőhegyek alatt volt egy magányos csárda. Megálltunk. Az ostornyéllel rámutatott az eresz alatt húzódó, hosszú betűsorra.

– Olvasd el, amíg bent vagyok. Ha megakadsz, gyere be értem.

Bement, rám bízva az ostort is; olvasni kezdtem.

„Itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be. Bort mérnek itt literbe, de nem adnak hitelbe.”

Ahogy elkészültem, bementem hozzá. Visszaküldött:

– Csak gyakorold magad; olvass csak, ha egyszer lehet.

 

 

Bent a faluban volt még egy cégtábla. Oda kanyarította a kocsit, meghúzta a gyeplőt.

– Na, olvasd el ezt is.

Aztán a kereskedőhöz, aki látva a kocsit, kilépett a küszöbre, a kitámasztott két ajtószárny közé, amelyeken rafiaköteg és egy füzér ostorszíj csüngött, mint valami lófark.

– Ha nem sértjük meg vele.

Félhangosan végigolvastam az idegen nevet, melyben w és sch is volt, és nagyot lélegeztem; ez volt addigi életem legnagyobb műveltségi teljesítménye. Ahogy bevégeztem, apám kalapot emelt; köszönt szóval is a kereskedőnek, s továbbhajtott.

De közben – úgy, hogy én ne lássam – felém hajtva oda emelte fejét a kereskedőnek, hogy ehhez mit szól.

Szótlan, magányos ember volt. Nyilván azért szerette az utazást. Minden ürügy jó volt, hogy befogjon, kikerekezzen a pusztából.

Már a bakon volt, s én csak néztem mindegyre, lentről.

– Na, ülj föl. De…

S maga elé emelte mutatóujját. Vagyis, hogy az úton hallgassak, húzzam meg magam az ülésdeszkán.

Magam sem voltam beszédes természet.

Vad, idegen halmok közt kocsiztunk. Nagy-Székely felé. Majd erdő mellett mentünk. Tudta, hogy juhászbotnak való ágat nézek a bokrokon, azért jöttem el vele. Egy helyen megállította a lovakat, s némán egy bokor felé nézett. Követtem tekintetét, s máris ugrottam le a kocsiról, s szedtem elő a bicskám. Gyönyörű kampós ág nyúlt előttem.

Amikor visszaléptem volna a kocsira, hirtelen a lovak közé csapott. Mosolyogva nézett hátra rám.

Boldogan futottam a kocsi után; sose játszott velem.

De a lovak egyre gyorsabban vágtattak. Kifulladtam. A kocsi is, a két ló is ijesztően kisebbedett.

Köröttem pedig az idegenség ijesztően nőtt. A hatalmas és félelmes országút, előre-hátra a világ végéig vezetett! Már nem tudtam volna hazatalálni. Megálltam, mert lábam is elütöttem, mezétláb voltam.

A domb tetején a kocsi is megállt.

Végre utolértem. Melléültem.

– Miért nem kiáltottál?

Nem válaszoltam. Oldalvást rám mosolygott, aztán abbahagyta a mosolygást, mert én épp csak visszapillantottam rá; ekkor már nagy fiú voltam, tizenegy éves. Azután pedig ezt mondta.

– Rátarti ennyire mégse légy.

Ilyen közelségbe se kerültünk soha többé.

– Ki fia vagy?

Barátságtalan kérdés. Leginkább rajtakapást követ, vagy kötekedést vezet be. Ha mégis puszta érdeklődés, arrafelé az a szokás járta, hogy apánk nevével együtt anyánként is meg kellett mondanunk. De ezt tőlem a saját nagyapám kérdezte.

Annyit hallottam, hogy az aztán a „dalia ember”, hogy akkor is magasnak képzeltem, de jelenlétében is, amikor már alacsonynak láttam. Szemlátomást töpörödött, olyanformán, pontosan, ahogy valamikor növekedhetett, élete elején. Ezt csizmái mérték. Még a hajdani daliás termetre készültek. Keveset használódtak, s így egyre újnak látszottak. S egyre hatalmasabbaknak. Főleg, amikor ült bennük az öreg. Majdnem mindig ült, a nagy gondolkodó székben, nyáron a gangon, télen a kályha mellett. Gyakran elszunyókált, s mintha ilyenkor lepte volna meg a töpörödés. Valósággal eltűnt a bádogkemény, mindig ragyogóra suvickolt óriási szárok mögött; kettős templomtornyokként meredtek előtte.

Akkortájt évente kétszer láttam; húsvétkor, karácsonykor. Bonyhádon voltam gimnazista, vakációkor jövet-menet Dombóváron kellett átszállnom. Ott volt neki két háza is, hatalmas belsőséggel, kerttel, a város közepén, a gabonapiac téren. Bátyám kioktatott, hogy a rokonlátogató gyerekeknek mindnek ad egy koronát.

Felesége akkor már halott volt. Egyik menye tartotta rendben, mégpedig példásan, a belsőség aljáig elnyúló ház végén egy tiszta szobában és konyhában.

Amikor rányitottam, akkor is aludt, nagy magányában, de családszerte emlegetett vigasztalói társaságában. A csizmákba süppedt térdeken nagy templomi énekeskönyv, kinyitva. Mellette az ablakpárkányon, éppúgy keze ügyében, nagy csatos üveg, jócskán megfogyatkozott tartalommal. Ezek fedezékében aludt. Morcosan nézett ki rám bajuszként leboruló szemöldjei alól.

– Ilyenkor énekelek – mondta fölébredten, de nem magához térten.

– Hiszen aludt – mondtam megfogva s számhoz emelve fekete, száraz jobbját.

Pislogott, krákogott, megint megnézett.

– Mi kell? – kérdezte végül.

Ez az ember valamikor csacsihátra, birkahátra, sőt a saját hátára ültetett. Megsértődtem.

– Rám hagyták, nézzem meg magát.

– Engem?

– Öregapámat.

Ez majdnem lebecsülésként hangzott. Ismertük és használtuk már otthon a nagyapa formát is.

Kicsenghetett valami ellenségeskedés vagy nyegleség a szavamból. Hidegen oldalvást nézve kérdezte:

– Ki fia vagy?

– Az apámé – mondtam takaratlan ellenségességgel.

A sokszor becsapott vagy becsapódott öregek gyanakvásával, fejét előre nyújtva mért végig.

– Nem hallom. Kié?

Most a szokásos szólást mondtam. Apám, anyám teljes nevét. Azok fia vagyok.

– Melyik?

Abban a korban voltam, amikor utáljuk a keresztnevünket. Undorral, megvetéssel, hogy ilyen rám nem illő nevet kell viselnem, szinte sercintve löktem le ajkamról a keresztnevem.

– Az még ilyen kicsi – mondta visszautasítóan, igaza tudatában.

– Hát ide nézzen – mondtam neki, s kivettem a zsebemből a bizonyítványomat. Kiteregettem, elébe tettem. – Mi van ide írva? Itt olvassa.

Azok az egy koronák valamikor nyilván jutalomdíjak voltak, a jó bizonyítványért. De most már hol megmutatta az ember a bizonyítványt, hol nem. A kevés iskolát járt rokonnak egyre ritkábban, hisz úgysem értett sokat belőle.

Az öreg előtt ott volt a szemüvege. Nyúlt érte, de aztán inkább a zsebébe nyúlt. Kiemelte ódivatú, még egyszájú bugyellárisát, kikotort egy pénzdarabot, s az ablakpárkányra tette.

– Elteheted.

Nem vettem el. Gondoltam, otthagyom, ha még a kezembe se adja.

Nem mozdultam.

– Na, gyere ide – mondta.

S mivel nem mozdultam most sem, fölkelt. Csizmái mintha hónaljáig nőttek volna, holmi mankók módjára. Odahuzigálta őket a kredencéhez; kinyikorgatott egy meg-megszoruló fiókot.

Ami ezután történt, ahhoz azt az etnográfiai közhelyet kell fölmelegítenünk: a múlt századi betyárvilág a pásztorokkal való együttműködésre volt alapozva. Azok táplálták, bújtatták, védték egykori bojtártársaikat.

– Neked adjam Sobri evőkését?

Ehhez meg azt: Sobri ott a közelünkben – Lápafőn – végzett magával egy hősi – hányszor hallott – csata után.

Attila kardja nem lett volna olyan ajándék.

Kezembe tett egy vadonatúj, gyöngyház-nyelű bicsakot. Még dugóhúzója is volt, ahogy a gyors pillantás alatt megállapítottam, szememet az öreg arcára irányozva, mert megéreztem, hogy mosolyog.

De – mert az a kor a bicskabirtoklás szenvedélyének kora is volt számomra – ennek az ajándéknak is nagyon megörültem.

Az öreg valóban tréfált.

S ennek még jobban megörültem.

Milyennek őrizhet engem magamat a saját emlékezetem? Érzéseimről való benyomásaimban nemigen bízom. De van romolhatatlan, tárgyszerű adat is.

Tizennégy éves voltam, iskolából jövet megálltunk mindig a B. és a Sz. utca sarkán, hogy befejezzük elválásunk előtt az útközben kezdett vitát. Egy hentesüzlet volt ott, kirakata nagy párkányt hagyott. Ide raktuk le a könyveinket.

Osztálytársaim a lányok rosszabb sorsáról beszéltek. Kiszúrják a fülcimpájukat! Micsoda tortúra! Akár ahogy a vadnépek megvagdalják a fiataljaikat!

Azt állítottam, hogy az nem fáj. A fülcimpában nincs érző ideg. Illetőleg alig van.

B. tamáskodott, T. is. Nem sokáig. A hideg, határozott eminens S. kihúzott kabátja hajtókájából egy gombostűt.

– Szúrd át akkor a magadét.

Fogtam a gombostűt, átszúrtam vele a cimpámat.

– Fáj? – kérdezte szenvtelenül.

– Nem.

Kivett még egy tűt.

– Szúrd át akkor a másikat is. Átszúrtam.

Ott álltam a következetesség bajnoki dobogóján, kihúzva magam, fülemben egy-egy gombostűvel.

 

 

És egy csak nemrégen előhívott fölvétel agyam lusta működéséről.

Anyám öccse mosolyogva jött meg a parókiáról. Egy nem nagyon módos gazda, de mégis presbiter, volt bent a papnál. Pipázott és persze köpködött, de mindig gondosan a papék újonnan vásárolt kis szőnyegére. Hogy meg ne sértse vendégét, a tiszteletes észrevétlenül arrébb-arrébb tolta lábával a szőnyeget. A látogató távolról is – ügyes célzással – csak arra köpött.

Azt hitte, a szőnyeg arra való, hogy védje a padlót a piszoktól. Mert azt ki lehet rázni.

Mindenki nevetett. Csak én nem. Nem értettem, mi itt az ok a gúnyolódásra.

Magam is azt hittem, a szőnyegeket a padló kímélésére csinálják.

Az a gazda a mi utcánkban lakott, gyakran elment a ház előtt, s mivel nagy pipás volt, ki-kiköpött ott is. Évtizedekig mosolyt keltve: újra s újra fölidézve a szőnyeget meg a papot.

Mindvégig ki voltam zárva a vigadásból. Most egy-két esztendeje ötlött hirtelen az eszembe, illetve ért meg végre agyam egy kis rekeszében az, hogy a szőnyegeket nem a padló megóvására tartják.

Ahogy hosszú évekig viszketett kamasz agyamban, míg ki tudtam magamban igazítani, ezt a fogalmazási ficamot – a cecei fatelep hirdetését, melyet naponta tízszer elolvastam – Mészeladás kapható.

De itt végül egy valóságos fénykép, nézd. Az első, amely készült rólam. Illetve nem rólam, mert hisz csoportkép. Egy hajdani ozorai szüret résztvevői állnak, ülnek, guggolnak rajta, egy hajdan-volt amatőrfényképész, Győrváry tanító úr megörökítésében. Anyám, testvéreim, unokatestvéreim, egy nagy család-terebély körében vagyok látható, mindmáig a legjellemzőbb találattal. Egy gyönyörű ifjú nő tart az ölében. Két méztől ragadós kezem között szőlőfürt, akkora, hogy hasamtól térdemig ér. A két lábfej kacsásan egymás felé fordul. Ez is azt mutatja, amit a félrebillent arc is és az egész elernyedt test. A képen minden szem csillogva mered előre, a lencsébe, amelyből akkor világszerte madár kiröppenését ígérték a fekete lepel alá bútt fényképészek. Csak az én szemem zárva. A Nyilvánosság, a Megörökíttetés nagy pillanatáig a Madár sem tartott ébren; elaludtam. Soha védettebb helyen. A szép ifjú nő, aki bal karjával megdőlt fejemet fogja, jobbjával szintén szőlőfürtöt emel a magasba, mintegy felénk nyújtva, nekünk kínálva. Helyettem is ő néz – bizalommal, bátran – erre, a jövőbe.