Hangfölvevő

– Akad bele?

– Nyavalya.

– Mióta meregeti?

– Tegnap dél.

– Tegnap mit fogott?

– Egy lófenét.

– S az éjjel?

– A párját.

– Nem unja?

– Ha ez nem engem!

– Hány likja lehet egy ilyen hálónak?

– Lehet, aki tudja.

– Ki?

– A rosseb, aki megolvassa.

– Nem ijednek el a halak, hogy így a folyón át, a vízen át kiabálok?

– Kinek víz ez? Kanális.

– Nem ijednek el?

– Hallja, mi van a példabeszédben is? Süket, mint a hal.

– Igazán süketek?

– Annyit hall ez, mint maga meg én együtt.

– Mégsem ijed el?

– Mit hall maga a víz alatt, hallja, velem együtt? De ez meg csak a vízben hall. Azért hal. Na, most se lesz benne.

– Akkor mért húzza föl?

– Hogy magának igaza legyen. Na, ott az igazsága.

– Hányszor emeli föl egy nap?

– Van, aki azt is megolvashatja.

– Aki a fogást is, mi?

– Nem mesterség emmá.

– Hát akkor mért jön ki olyan messziről? Palkonyból, ugye?

– Mert esik.

– Hol? Ott Fejérben? Mert ideát, Tolnában nap süt.

– A maga fejire. De nézze meg a kapát, ha bemegy vele. Csupa sárban lesz, de még holnap is a répa. De még holnapután is, ha nem jön egy kis szellet. Az meg nem jön. Eső jön, de sok.

– Az újság írja?

– Nekem még a Doberdó. Ott kaptam egy kis időmondót az oldalamba.

– Valamit, látja, mégiscsak kapott, öregségire. Hányadikban van, bátyám?

– Én-e? Hatvanöt esztendős vagyok. Nyolcvankettőbeli.

– Mikori? Több maga akkor, mint hatvanöt.

– A nyűvek számolja folyton. Hát hatvanhat.

– Mondhat hatvanhetet is. Sőt!

– Mennyit? Na látja, hallja. Mire maga kiszámítja, már teszek is hozzá, ugrok tovább. Ilyen fürge ürge vagyok, pedig ülök. Na, gyere már ki. Mehetsz vissza a jó anyádba.

– Mégis, hány szem lehet egy ilyen hálón? Időtöltésül se gondolta, hogy megolvassa?

– Az éjjel majd megpróbálom.

– Holnap is itt lesz?

– Mit ír ott maga a térdin? A likjaimat? Finánc maga?

– Ha az volnék se aggathatna magának; már az engedély miatt. Ide is kell?

– Mire maga azért a dorogi hídon ide átkerülne, kétszer is megfordulhatnék hazáig; hogy kihozzam.

– Megvan?

– Maga meg egresi? Nem egresi maga.

– Ki súgta ilyen hirtelen a fülébe?

– A kalapja. Útja sincs erre egresinek kasza-kapa nélkül.

– Pedig még ott is születtem.

– Csak akkor még Bécsnek hítták. Ismertem én mindenkit Egresen.

– Akit ide még a bérlők a cséplőgépekhez hozattak, annak a fia vagyok. Ha a mindenki közt azt is ismerte.

– Mikor itt a Suk-szigetben szólt a masina, sok lajt vizet kikormányoztam én a kedves papának.

– Micsoda papának. Sose mondtuk mi az apánknak, hogy papa. Összekeveri valakivel.

– Páros bögrében vittem neki a jó főtt ebédeket az édesmamától. Úr volt, papa volt.

– Nem tudott úgy kimosdani, hogy ebédkor a keze ne hagyjon koromnyomot a szalvétán. Zsákba törölte. Szép egy úr volt.

– Gépész úr: úr! Nemcsak olyan: ide-arra Csapadi, mint én, hanem: gépész úr, szíveskedjék. A kedves mama csalamádésarlózáskor se húzta le a gyűrűt. Édesmama volt.

– Menjen a csudába. Ő maga tapasztotta a konyha földjét. Mondjam, mivel?

– Ismerte maga azt a Tummajjert? Már hogy ismerte volna, ha nem járt Boronyában. Amikor az meghalt, a két fia egy kazéta aranypénzt ásott ki a szoba földjiből. Annak se köllött palló, azért. Az öreg le a földbe, az aranypénz föl a földből, mint a csordavödrök, igaz-e?

– Hová húzódik maga az ilyen csöpögés elől?

– Ahová ez az én nyájam. Vízbe! No de maga csak fusson, hadd nevessek.

 

 

– Hát ez a nagy gyerek is megy majd aratni? Mi jót rágsz olyan étvággyal, kisöcsém?

– Csak ennek a hőmérőnek az a tokja. Azt kedveli, mert hogy olyan fényes. Dehogy jön ez velünk. Beteg ez szegénykém.

– Mi a baja?

– Tegnap már harmincnyolca volt, hálistennek, mert tegnapelőtt harmincnyolc öt. Nem győzöm mérni.

– Fájdítja valamijét?

– Fejit, gyomrát, mindenit, ahogy már szok lenni.

– Tán meghűlt.

– Az. És az ágyban is csak forog. Nem tudom, mi érhette. Már vizet is öntettem neki.

– Vagy evett valamit. Nyáron ilyenkor az ilyesmi… Milyen vizet öntettek neki? Ólomra?

– Szénre. Olyan ez, de teljességgel, mint akin szemverés van.

– Ki az az öreg, aki ott a Szigetben emelget a palkonyi oldalon?

– Ismeri azt mindenki. Nagy híres az. Nagy ravasz az. Megcsinálta az még a csendőrnek is a magáét.

– Még a régi világban, mi?

– Az. Vállig bent a vízben igazgatta épp a kereszthálóját. Fogja egyszerre csak a puskát rá a töltésről a csöndér. Na, most megvagy. Gyere csak ki. Add csak azt is. Jól van. Kidobja neki a háló végit, aztán annál fogva berántotta a vízbe puskástól, cipőstől, ő meg a másik oldalon ki, Fejérbe, az öreg Horváth.

– Nem Csapadinak hívják?

– Dehogyne, az anyja után. Mert az apja csak Horváth.

 

 

– Na, szűrt ki valamit az éjszaka?

– Kéz nélkül átdobhatom, a nyelvemről, akkora semmi.

– Ha fog, eladja?

– Megeszem.

– Semmit sem ad el?

– Kinek?

– Aki még megenné.

– Itt? Halat? Olyat kereshet.

– Nem eszik a halat?

– Legfeljebb, aki a dögöt is. Azért is voltam testvérségben én az édespapával. Haltestvérségben.

– Hagyja már azt az édespapáskodást. De mondja csak, amit kezdett. Mit csinált az apám.

– Úgy volt idenősülve. Hozta hazulról a szokást, ő megette a jó csukát.

– Mert az ozoraiak már eszik?

– Azt azok se. Csak a pásztorok. Abból is csak az embere. Azért is csinálták ők maguk, kint az állásnál.

– Maga hogy kapott rá? Mint pásztor?

– Észből csak. A falu szélén laktunk, a cigánysornál, amit mástól láttam, én mindig mindent megpróbáltam. Máma is megpróbálok!

– S így aztán apámnak is halat itt maga adott?

– Neki én? Ő nekem! Volt itt dögivel, ő meg szabadon járhatott rá. De úgy értse, hogy dögivel, hogy ott döglött, amit az ember nem vett ki. Ezek a laposok tavasszal itt mind vizek lettek, a Siótól, tele azzal a sok jó balatoni halakkal, olyan finomakkal, hogy annak maga meg én a nevüket se tudjuk. S az mind itt rekedt, mert visszafolyáskor az ár alja mindig ittmaradt. Van más községben is büdös sarok, véletlenül ezt amúgy is úgy hívják, de ez igazán a vége felé mindig olyan büdös volt, hogy a cselédek karikába kerülték.

– De a halat mégse adták nekik.

– Tudja, ki uszulta nekik? Maga az uraság. Mintha az eldöglött disznókat uszulta volna nekik.

– Maguknak meg az volt a paradicsom.

– Tudja, hogy ették azok a halak egymást, amikor már csak bokáig érő volt rajtuk a víz, akkor is? Maga életében nem lát majd annyi halat egy rakáson, ahogyan azok ott nyüzsögtek. Horog? Háló? Az édespapa szigonyt csinált.

– Arra én is emlékszem, hogy a hegyét tapogattam.

– Na látja, akkor ki hazudik? Azzal sétáltunk zsombikról zsombikra urasan, elöl én, hátul ő, hogy mutogassam neki, azt még, meg azt, válogatva, mert a főzést, azt meg én értettem jobban, még a cigányoktól.

– És az édesmama?

– Épp az engedte volna a sporthertyéra, egy olyan szentölt lény. Ott kavartuk vagy sercegtettük a gépnél, ott fogyasztottuk, de még a masinások szemében is úgy, mintha csakugyan dögöt ettünk volna. Azért is volt nekem minden nyáron olyan biztos helyem, hogy csak úgy járkáltam a lajttal.

– S kettejükön kívül senki más nem ette.

– Meg maga.

– Én?

– Megmutathatom most is, idenézzen, ahogy az édesapja a tenyerére fektetve apránként kiszedegette a bicska hegyével egy szép pontyoldalból a szálkát, aztán falatonként a maga szájának adta. Sok jó dologra ránevelte az magát. Sokat köszönhet maga annak.

– Egyszóval, maga rántotta a hálóval azt a csendőrt a vízbe.

– Abból egy szó sem igaz. Állítsa ide azt az embert, akire én azt egyszer ráhagytam. Itt még a puckokat is Horváthnak hívják. Egy másik volt. Ez lett ott is elismerve, Fehérváron.

– Maga a Csapadi?

– Ideát.

– S itt?

– Szokoji, a feleségem után, mert hogy az egresi.

– Maga volt a Szokoji bácsi?! A kukorica zöld szárából apró ökröket csinált!

– Az lehet.

– A héjából egy ujjnyit késsel szépen megpödörgetett, az lett a szarvuk.

– Azt már úgy kell.

– Négyesfogatom volt belőlük, meg kis járom, szekér is, vendégoldalakkal! Tudja, hogy emlékszem mindenre?

– Hát volt, hogy nagy barátok voltunk. Kijött velem a lajttal.

– De rajta. Mind a négy ökrömmel, szekeremmel. Még a hordóra is fölengedett. Tudja, milyen utazás volt az? Várjon, mindjárt megmondom a csacsi nevét, aki a lajtot húzta.

– Szívességet tesz, mert én bizony elfelejtettem.

– Várjon, mindjárt.

– Nincs rossz dolga, ha ilyenen is törheti a fejit.

– Sanyi.

– Na, szedjél csak, merítsél. Ha ízlik. Ilyen pirosan.

– Bátyámnak nem kaparja egy kicsit a torkát?

– Hadd tudjuk, hogy ettünk!