Forradalmi magyarságA magyar demokrácia alappróbája lesz, hogy mikorra és hogyan tud azonosulni a nemzettel. Hogy mikor valósul meg, amire Adyék életüket tették; hogy a forradalmi magyarság jelentse a magyarságot; befelé és kifelé egyaránt! A kettő összefügg. A 19-es ellenforradalom, majd uralom leghatásosabb fogása a jó nemzeti érzésű tömegek forradalmiságának megbénítására és félresiklatására is az volt, hogy az akkori forradalomban szándék sem volt a magyarság jogos nemzeti érdekeinek védelmére. A fogásra megvolt a gyakorlat, megvolt a fognivaló is. Negyedszázadig szegződött minden szociális követeléssel szembe ez a bűvös szó: Trianon; minden lázasabb indulat levezetésére: irredentát! A mesterkedést megkönnyítette a reakciónak egy látszólagos helyzeti előnye. A nemzeti érzés – csupán azért, mert nem kapott új megfogalmazást – világszerte válságba jutott; régi értelmezésében a maradandiság ismérve lett. A nemzet kormányzásának kisajátítója, a nemzetieskedő reakció kapva-kapott ennek kisajátításán is – ami nemzeti, az konzervatív! – majd: ami nemzeti, az ellenforradalmi! – hirdette annak az eltorzításával, hogy a nemzetiben valóban benne van a hagyomány is, és a társadalmi fejlődés nemzetközisége alapján a társadalmi forradalom valóban nemzetközi is. Az utóbbi huszonöt esztendő magyar mozgalmaiban, különösen ifjúsági mozgalmaiban a megoldandó nemzeti és társadalmi kérdések összekeverődésének, sőt összezagyválódásának végeláthatatlan variációja a bizonyság, hogy megzavarta és megosztotta még a jószeműek táborát is ez a valóban elevenbe nyúló fogás. Ma éppúgy megzavarhatja, ha nem mutatunk föl tiszta megfogalmazást és még inkább tiszta állásfoglalást. El lehetünk készülve, ha nem töltjük meg igaz tartalommal itt, Magyarországon is, a nemzet fogalmának ma többé-kevésbé üres edényeit, a reakció csordultig tölti majd beléjük a magáét. Máris csurgatja. Kezét dörzsölheti, hogy váratlanul milyen segítőtársai vannak.
Elsősorban azok személyében akadnak segítőtársai a nemzetieskedő reakciónak, akik gyanakodva vonják össze szemöldöküket, valahányszor ezt a szót hallják: nemzeti. Másodsorban azok személyében, akik egy nem magyar szellemű és erejű éra okozta embertelen fájdalmaik hatása alatt e szóra, hogy magyar, válogatlanul ma is csak átkot s ítéletet buknak ki magukból; mintha nem lehetne pontosan megfogalmazni, hogy mi s főleg mi volt a magyar, szellemben is, erőben is; és mintha ők e magyarságon kívül állóknak tekintenék maguk. Harmadsorban azok a rossz segítőtársai, akik azt hiszik, hogy mivel Rákosi Jenőnek nem volt igaza a magyarság ápolása és a határon túli magyarok védelme körül, mindenki a hamisság útján indult meg, ha ezekre van gondja. Negyedszer pedig azok, akik azt hiszik, hogyha egy eddig ellenséges magatartású állam új kormányának baráti jobbját baráti kézfogással fogadjuk, ez már jogfeladás, mintha kéznyújtással csak megalkuvásra mutathatna készséget az ember s nem szóértésre, mintha nem volna a világon becsületes alku is. Ötödször és századszor azok, akik a nemzeti érzést, jobbra vagy balra túlozva, ma is sovinizmusnak fordítják. Nacionalizmusnak sem fordíthatják. Szeretem a hazámat, de nem vagyok nacionalista. Patrióta vagyok – kezdte esztendők előtt – (a német fenyegetés napjaiban) Svájc legnagyobb írója, a parasztábrázoló Ramuz megrendítő hittevését a maga három népből összegyúrt nemzete mellett. Azt mondta el benne, mennyivel több önfeláldozást, hűséget és lelkességet kíván az a patriotizmus, az a hazafiság, amely a nemzetet nemcsak saját maga előtt, hanem nemzettársai, sőt ellenségei előtt is megbecsültté akarja tenni. Nem mondott vele új dolgot. A német faji elmélettel, az „úrnép” elvének eszelősségével szemben – amelyet méltán tekintenek sokan a nacionalizmus utolsó, pusztulás előtti nagy görcsének – ezt vallották a világ szabad nemzetei, annál erősebben, minél előbbre voltak a társadalmi szabadság, a társadalmi forradalmasulás útján.
Ezt kell vallani ma is. A világ összefügg; nem tesz tehát jó szolgálatot más nemzetnek az, aki a maga nemzetét rosszul szolgálja. Valamennyi nemzet jogából ad fel az valamit, aki a maga nemzetének jogaiból csak egy szemernyit is fölad. A magyar nép ma iszonyú helyzetben van. Akarva, nem akarva kifelé még vállalni kész a tegnapból mindazt, amit befelé már megtagad: felelősséget kell vállalnia; – kifelé a nemzet mindig egy. De vállalhat-e némán akár régi, akár új igazságtalanságot? Van magatartás Magyarországon, amely beteges szemérmességgel félrenéz egy-két tény elől, amely szinte jó modor elleni vétségnek véli, csak a gondolatot is például arról, hogy a határokon túl változatlanul több milliónyi magyar nemzetiségű él. Ady forradalmi magyarságának követői nem ezt vallják! A nemzeti kérdést minden vonatkozásban óriási jelentőségűnek tartjuk. Nem hisszük, hogy a társadalmi szabadságért folyó harc összeütközhetne a nemzeti szabadsággal. Nem erőltetjük senkire a nemzeti érzést. Elképzelünk embereket, akik megvannak nélküle, tisztelni is tudjuk őket. De tiltakozunk az ellen, hogy azok, akikben nincs meg ez a nemzeti érzés, a nemzet nevében szóljanak vagy cselekedjenek; – nemcsak a nemzetet vezetik félre, hanem a többi nemzetet is. Félrevezetik önmagukat is! A reakciót szolgálja, aki a nemzetiségi mozgalmakkal szemben ma csak a közömbösség álláspontjára helyezkedik – semmi okunk, hogy ezt ilyen kereken ki ne mondjuk. Szembefordulunk azokkal, akik a maguk kisebbrendűségi érzéseit be akarják oltani akár az itthoni, akár a kisebbségi sorsban maradt magyarságba! Így akarják talpra állítani ezt a népet? Állandó gánccsal? Csak a bűnök emlegetésével ott is, ahol érdemeinket is lehet emlegetni? Irtózunk a nacionalista büszkélkedéstől; főképp az ilyen büszkélkedésre való izgatástól. De minden bűnt és érdemet egybevetve, büszkén vallhatjuk magunk e forradalmi magyarság tagjainak – a világ valamennyi nemzete előtt! Mindennek az ad időszerűséget, hagy a magyar nemzetnek előbb-utóbb alkalma lesz a világ népei elé lépni. Felkészültünk erre? Ki fog ott nevünkben kiállni? Nem vetünk ügyet a mendemondákra, hogy kéretlenül máris kik-mik ügyeskednék fel maguk erre a szerepre, körülbelül annak alapján, hogy idején végigültek egy-egy Berlitz-kurzust, vagy Huxley regényein át beláttak az angolok veséjébe. Nem, a magyarság bele akar látni azokba is, akikre szavát bízza. Nem boszorkányság ez a bepillantás. Nem boszorkányság megállapítani, hogy ki a nemzet méltó tagja, ha egyszer pontosan tudjuk, hogy mi a méltó nemzet. A Nemzeti Parasztpárt ezt a megállapítást fogadja el: a nemzet a nyelvnek, a területnek, a gazdasági életnek és a közös kultúrában megnyilvánuló lelki sajátosságnak történelmileg kialakult tartós közössége. Ha ezek közül az ismérvek közül csak egy hiányzik, még nincs nemzet. Vagy már nincs. Ha valaki ezek közül az ismérvek közül csak egyre nem felel igennel, még nem tagja a nemzetnek. Vagy már nem az. Aki nem tagja a tartós magyar közösségnek, aki nem érzi – főleg nem akarja érezni – a magyar lelki sajátosságot, aki mindenekelőtt nem a közös magyar kultúrában akar élni, az attól még kitűnő ember lehet. Lehet kitűnő forradalmár s talán – nem tudom – kitűnő szocialista is. De csalatkozik és szándéktalanul is csal, ha önvizsgálat nélkül épp ott akar tevékenykedni, ahol a nemzet legféltettebb ügye forog kockán, ahol már-már az ösztönnel és idegzettel kell pillanatonként eldönteni, mi a magyar érdek, a nemzet igaza – mi kell a magyar népnek. Az út itt válik ketté. A század új közösségi kereteket teremt. A nemzet világszerte közösségi keret. Emberi föladat, hogy a magyar nemzet közösségi keretét megújítsuk, korszerűvé tegyük.
A Nemzeti Parasztpárt nevében a nemzeti éppúgy kötelez, akár a paraszti. Petőfiék, Adyék örökségét vállaltuk ezzel is: bevezetni a kisemmizett milliókat a nemzet életébe, hangot adni végre az igazi, a forradalmi magyarságnak. Nézetünkkel nem lehetünk egyedül a pártok közt. Ismerjük, mit tett az egyik vezetősége, szinte a személyes tekintély latbavetésével is a határon túli magyarok igazáért. Tudunk a közömbösökről, a reakció öntudatlan vagy tudatos ápolóiról, de legtöbbet a magunk útjáról tudunk. A Nemzeti Parasztpárt véleményét fejezzük ki, amikor felszólítjuk tagjainkat, hogy amennyire állják a harcot a forradalmi parasztságért, mindenütt és minden alkalommal, éppúgy állják a harcot a forradalmi magyarságért is: a megújuló nemzetért, az új Magyarországért. Mert az már a mienk. (4)* |