A felelősség tudatában

Lavoisier-t vérpadra küldte a francia forradalom. Aztán ugyanaz a réteg, amikor néhány buktatón át véglegesen uralomra került – szobrot emelt neki. De az iskoláskönyvekből kitörölhetetlen a leckét záró mondat: kora legnagyobb tudósa volt; nemcsak vesztesége, de röstellnivalója is a forradalomnak, hogy olyan korán és úgy kellett elvesznie.

De nem is ez a legjobb példa.

Chénier, a költő is a vérpadon halt meg. Róla nemcsak az derült ki, hogy kora legnagyobb francia költője volt, hanem az is, hogy lényegében – forradalmár volt; a legnehezebb időben, a kezdetben az élen harcolt; s ami később látszólag külön útra vezette, azt ma legfeljebb személyes ügynek neveznénk. S a legsúlyosabb: mint költő is forradalmár volt, forradalmi merészséggel újított.

Tragikus félreértés okozta mindkettejük halálát – szólott a magyarázat. Szólhatott; véres fejüket akkor már az időtlen ellenforradalom hordta rémületes harci jelként körbe; úgy, hogy még ma is hordja.

De mondhatok még egy példát.

Lunacsarszkijét, aki a moszkvai felkeléskor nem szavazta meg, hogy a vörös ágyúk tűz alá vegyék a Kremlt. „Örök érték” – mondta, s nemhiába. A bevétel késett talán egy napot, de a Kreml, a város büszkesége, az örök érték ma is áll.

Hadd ereszkedjem most a kisebb magyar valóságba. S vágjak szembe egyenest a dolognak.

Az egyik polgári lap közzétette a magyarországi háborús bűnösök első „hivatalos” listáját. Az idézőjelet az rakatta velem a hivatalosra, hogy már másnap sajtóközlemény vonta kétségbe a lista hitelességét. Viszont ugyanakkor megindult a találgatás, hogy még ki mindenki nevével fog találkozni az ember a következő listákon, amelynek közlését az első lap „reméltette”.

Az ország méltán felfigyelt. Ez a vádlottpad nem kis dolog; egy megtizedelt nép mögötte a vádló, romba dőlt országrészek mögötte a bűnjelek. Épp akkor tértem meg ezekből az országrészekből; frissen éreztem, mi terheli azokat, akik mindezért felelősek. Vártam, kiken fog megállni a szemem, milyen véres kezű országrontókon és gyilkosokon, egy kicsit a bűnügyi tárgyalások fényképei után képzeltem el őket.

Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a lista is, a szóbeszéd is, elsőknek néhány író nevét dobta elém.

Már itt hozzá kell tennem, néhány olyanét, akinek méltán van országos híre; aki mindenki szemében nagy érték.

Akiről már ma nyugodtan ki merem mondani, hogy örök érték.

Nem kis küzdelem indult meg bennem. Író is vagyok s akaratlanul – épp az irodalom révén –, lám, politikus is. Az író csak az értéket láttatta velem. S a politikus? Rögtön ide írom egyik barátom véleményét: „Azt hiszem, ez az írói szemlélet máris elhomályosítja benned a politikai éleslátást.”

Egy kisebb baráti körben mondta. Közibük vittem ugyanis elsőként a gondom, megbíztam bennük, sok tekintetben tapasztaltabbak voltak nálam. Megértették, meg is becsülték vívódásomat. Jóhiszeműségemben nem volt okuk kételkedni: régóta ismertük, ha régóta nem láttuk is egymást.

Bővítette a vitát, hogy – tőlük értesültem – az értékóvásnak ez a kérdése felmerült néhány igazoló bizottságban is. Ezt a vitát, ezt a vívódást szeretném most minél több lelkiismerettel megosztani; olyan őszintén, ahogy bennem azóta is tovább folyik. Útra villantónak érzem a magyarság magatartására.

A vita emelkedett volt, elvi magaslaton járó, a neveket hamarosan elejtettük. Ezért nem említek itt sem nevet, bár ott nevek szerint is kétségbe vontam ezeknek az íróknak listát és kitaszítást érdemlő bűnösségét, s furcsálltam azt a készséget, amely mindig rögtön az írókra veti magát. Évek, események, hadmozdulatok irányítói járnak emelt fővel, de az íróra elsőnek lecsapnátok! Politikusok tegnapi pálfordulással nyernek feloldozást, de az író céltábla egy húsz év előtti szóért – amelynek talán következménye sem lett. De hagyjuk ezt. A lényeget bontva, vagyis – ahogy a jogászok mondják: feltéve, de meg nem engedve – menjünk el addig, hogy talán valóban volt „vétkük”. Nem az útszéli fölbujtást védem. Nem a közjogi bűnt. Az esetleges szellemi vétekkel szegezném szembe az értéket. A magyarságnak nincs annyi kincse, hogy vakon – minden indulatnak – eldobálja. Nézzük meg jól, mit ejtünk a talp alá. Ha biztosítékunk van arra, hogy ez az érték azután a mi, a szabad magyarság értéke lesz, tartsuk meg okvetlenül magunknak. Ne gyújtsuk fel a malmot, amely holnap nekünk őröl, csak ezért – mert hitetek szerint tegnap másnak is őrölt.

Megkaptam a választ: nem lehet kivétel! A nagyobb tehetséggel kell járni épp nagyobb felelősségnek, s mert ennek híján vétkének hatása nő – nőjön hát büntetése is!

Nem kérek kivételt – mondtam én –, bár a nagyobb tehetség már önmagában is kivétel. Arányt kérek én is mindenben. Mindenhez az odaillő modort és eszközt. Baltával fába vágjatok, de ne faliórába. Elismerem, hogy a nagyobb tehetségtől nagyobb felelősséget várhattok, de ne feledjétek, hogy az eddigi társadalom nem nevelte erre az íróját. Ez nem mentő körülmény? Vegyétek tekintetbe, hogy környezete Homérosz óta arra biztatta az írót, hogy mondja ki a titkos gondolatait és érzelmeit is, sőt épp csak a legtitkosabbakat, a legrejtettebbeket mondja ki, azokat, amelyeket más – elsősorban a politikus – mindig okosan megtart magának. Mondja ki a kéteseket, a kuszáltakat is, vagyis az indulatait is. Fedje fel a családi életét, szerelmét, gyengeségét, szégyellnivalóját, tévedését, hogy ti okulhassatok rajta, sőt erőt nyerjetek belőle. S most hirtelen „leleplezitek”, lecsaptok rá, még erősebben, mint másra, épp ezért, mert érték. Engedjétek meg, hogy legalább ennek jogosságában kételkedjem. A milói Vénusz nagyobb érték, mint egy tuskó, de nem hiszem, hogy több csapást bír el nála. Egy betörőnek nem kottyan meg hétévnyi börtön, de egy Ányos belepusztul.

Van ide még egy érvem – mondtam, mert akkor már párhuzamosan folyt a szó, mindenki a magáét mondta –, s ezt már a politikai polcról hangoztatom. Bizonyos vagyok benne, hogy az én álláspontom a helyes. Sokan – nem ti – úgy viselkednek, mintha barikádok s valami nagy forradalom hősei volnának. Holott a küzdelem csak most következik. Ne erősítsétek eleve az ellenfél táborát vagy fegyvertárát. Ne csináljatok mártírokat, egy felesleges meghurcolás erejéig sem. Nekem ez az ügy drága, népem ügye. Adjatok módot, hogy méltó fegyverrel küzdhessek érte, olyannal, amely végleges győzelmet hoz: az ártó ember előtt is az ártó szellemmel végez. Az író ellenfél kezeiben nem bénítja meg a kardot a megkötözés, ahogy a halál sem. De megkötözött emberrel szemben nem is állok ki viadalra; az elesett fagyott kezéből nem verem ki a fegyvert. Ha vegyész volnék, és Magyarország legnagyobb vegyésze börtönben ülne, szégyellnék lombikjaihoz nyúlni, ha Magyarország legnagyobb élő költője ülne börtönben szellemi tévedésért, a tollhoz is szégyellnék nyúlni. Épp ezért, mert versenyezni akarok vele. Tévedése leküzdéséért is. Adjátok vissza ellenfeleimet, a méltókat, hogy harcolhassak. Íme, a politikus is az író igazát mondja.

Így folyt a vita mindvégig magasan, tiszta levegőben, senki sem keverte bele egy mellékgondolattal sem azt, hogy itt valaki a reakciót akarja védeni, közönséges bűnösöket akar egérúthoz juttatni. Ismétlem, régóta ismerjük egymást, a próbák esztendeiből. Azt hiszem, az olvasóhoz is ez a viszonyom. Ezért mertem bevonni őt is a vitába; ezért tártam elébe is gondolataimat, az érvek hatásos rendezése helyett a vívódás azon melegével.

Összefoglalom. Azoknak az értékeknek a kímélését kérem, akiknek elpusztulása vagy súlyos sérülése kárunkra válna, s egykor tán szégyenünkre; akikről remélhetjük, hogy egykor nekünk, a szabad Magyarországnak is hasznot hajtanak. Ne fogadjuk el az íróknak a mea culpázásban is már-már tetszelgő emberi hivalkodását, hogy mindenért ők felelősek. Ne feledjük: értékük is felel. Ne adjunk tápot érzékenységüknek sem, amely – különösen Magyarországon – oly könnyen hajtja őket gőgös önpusztításba, mert hisz művükben úgyis elpusztíthatatlanok! Nem kívánom, hogy a tévedés ne kapja meg a figyelmeztetést, a vétek ne részesüljön megrovásban. Mindez azonban megaláztatás nélkül történjék, hogy ezek az emberek is bele tudjanak egyenesedni az új életbe. Még az esetleges vétkeseket is – ha becsületességükben nincs okunk kételkedni – úgy kell vétkeiktől megtisztítanunk, hogy azután megnyerhessük őket. Elismerem, hogy ez önző szempont, de egy ügy s egy nép önzéséé, magáé az életé. Az igazság serpenyőjébe a hamar ítélet előtt mérjük meg az értéket; annak is van súlya.

Én így érzem a felelősség súlyát. (3)^*