Honfoglalók között

– Ercsi, egy perc.

– Öt.

Az emeletes, de épp homlokzatán főbetalált polgáriban népgyűlés. A tömeg java az utcára szorult.

– Pestről? Jöjjenek be gyorsan. Beszédet mondani; most kezdjük.

– Köszönjük, más ügyben járunk.

De Szőnyi, a pártmegbízott, kilép a kocsiból.

Mellénk áll egy magas, vékony férfi, iszonyúan bő keménygallérban, szinte kifogyva önmagából, mint a maga visszajáró szelleme.

– Megy a földosztás?

Kérdéssel válaszol:

– Akiknek tizenkilencben valami tisztségük volt, valami ranggal, visszakapják most azok azt?

– Nem tudom.

– Százados voltam, századparancsnok…

Ahogy szemebográban az a kis fénypont szaladgál, az mondja el, hogy: feldúlt lélek.

Már jön is Szőnyi sietve, mintha az a néhány lépés is gyorsíthatná az utunk.

Garas, a kocsivezető kiad egy köteg újságot.

A németek most márciusban idáig törtek előre, a falu határáig. A tömeg távolibb elszivárgásaiban már orosz katonák fújják a füstöt, nevetgélnek az ünneplőbe öltözött leányok kis csoportjaiban.

De a határ dermesztően néptelen. Végig az út mentén elhagyott német állások és elhagyott tanyaházak. A most sarjadó zöld ősziben itt is, ott is antidiluviális szörnyekhez hasonló német mammutpáncélosok, feketére égve, összeroskadtan vagy a gutaütés merevségében, ahogy utolsó percükben az égre trombitáltak. Az árokban lábukat, hasukat az égnek vető döglött gépkocsik és lovak. Elhagy a kevés bizakodás, amit az érdi gyümölcsösök tavaszi tág levegőjével magamba szívtam. Kicsavart tollammal, ölembe ejtett jegyzetfüzetemmel itt, ennek a száguldó gépkocsinak szélvédője mögött is olyan gondolatokat forgatok, amilyeneket negyedik Béla forgathatott, amikor először végigment a tatár nyomában. Új társadalmat itt, amikor a régi alapja is oda?

Dunaföldváron az a néhány ember csupa buzgalom, de olyan helyzetben, mint aki térdig érő iszapban próbál szaladni. Nincs ez, nincs az. Nincs iga, nincs telekkönyv, nincs mérnök. Mérőszalag sincs.

Kardos hangsúlyában lefojtottan is ott az indulat:

– Hát mérjék ki madzaggal! Föld van?

Az van. Itt van a zirci apátság negyvenezer holdja, itt Előszállás, Baracska, Pázmánd. De még jelentkező sincs elég. Valakik „fogják a népet”. Ilyesmit mondanak:

„Jól van, János, vállalj el tizenöt holdat, de csak úgy lássékra, kifelé, én belemegyek, nem akarlak bajba keverni.” Meg ilyet:

„Tizenkilencben is lógtak, akik nagyon akarták a földet, most is lógni fognak.”

Gyorsan megy az ilyen hír, mert sok itt a szegénység.

– Hát indítsanak az elvtársak egy kis hírt: kezdjék verni az új mezsgyedúcokat.

Aztán Előszállás – az óriási nagybirtok amúgy is néptelen tája szinte holdbéli néptelenségben, aztán Alap, Cece. Ez már az én világom. Az öröm abban kívánkozik ki belőlem, hogy kéretlenül is cicerone leszek. Ez volt Arany László birtoka. Most jön a temető, ahol anyám szülei fekszenek.

De a falu másik felén kanyarodunk be, a Szluha-kastélynál. Így már kint is vagyunk belőle. Jobbra-balra mellbe vágott, szemközt csapott házak. De ez csak a szoktató. A Sárvíz hídja előtt a gépkocsi óvatosan lecsoszog a töltésről, a víz szintjére rakott bürün kapaszkodik át; a régi, karcsú híd darabokban hever. A Malomárok szép fasorja végén a malom, ahol Csók István született, vörös téglahúsát mutatja, mintha megnyúzták volna. De ez is csak ízelítő. Sáregrespuszta nincs, házaiból, istállóiból jó, ha a fal áll, pusztán, kormosan, tetőtlenül. A Hejhó-csárda minden belsőségével: néhány csupasz kémény egy-egy halom törmelék közepén. És újra a szörnyethalt páncélosok utolsó mozdulatukkal, ahogy ormányuk az eget vagy a földet szimatolta. A leghevesebb harc a sáregresi és a simontornyai állomás közt folyhatott, a lápos réten át húzódó vasút előtt: a németek idáig tudták benyomni az éket, ezen a töltésen tört meg. Gyermekkoromban itt láttam először katonát. Iskoláskorom hajdani játékterén is tank hever, olyan szétesetten, mintha az égből ejtették volna le.

Rom Simontornya is, ahogy távolról elkapja a tekintet: az állomás előtt elkanyarodunk a szilasi útra. Oldalra dőlt, befulladt tank a Pósa mocsarában is.

Már a harmadik szembejövőtől kérdjük:

– Megvan az ozorai híd?

Ettől függ, nem kell-e Némedi, Pincehely felé kerülnünk.

Megvan úgy, hogy nincs ugyan meg, de áll a helye mellett az új hadihíd. Sötétedik, mikor átdöcögünk rajta. Sietnék fel a családhoz, de a két megbízottnak meg a Földigénylő Bizottság sietős, még ma, lefekvés előtt.

– Itt is baj van? Itt se megy?

– Itt meg épp az a baj, hogy nagyon is frissen megy.

A rossz reflektorral léptenkint tapogatózunk előre a Cinca partján a bizottság helyisége elé. Sötétben folyik a bemutatkozás. Én sem tudom, ki áll előttem. Magas, jómarkú árnynak mondom a nevem. A jó sok marok rögtön a vállamra kanyarodik.

– Csakhogy összeakadtunk egyszer! Ismerlek én – könyvcímeket mond – az egyetlen ember Ozorán, aki írásaimból, aki mint írót ismer.

– Hát emlékszel, mikor megszorítottunk – mondja egy másik hang – az iskolaudvarban? Szegény Feritekkel jártam együtt. De csak előbb jöttetek volna! Reggel volt az ünnepély, a földosztásé. De milyen! Olyat még nem látott a világ Ozorán.

Hát abban nem kételkedünk.

– Milyen volt, mi volt?

– Nép, de tenger, négyezer is, meg beszéd. Én beszéltem.

– Miről?

– Egy kicsit a földről, egy kicsit az értéktöbbletről, egy kicsit Dózsa Györgyről, egy kicsit, hogy mi is a társadalom.

Fülem akaratlanul is a kiejtésre nyílik, a hangsúly hazai ízére. A termelő itt termellő, a társadalom társodolom. Mintha a nyelv őskorából szólna hozzánk ez a férfi, a nép százados mélységeiből. Nagyszál ember, ismét megfogja a kezem. Sose éreztem ekkora tenyeret, magába kulcsolja mind a két öklöm.

Kemény fejek, mélyről lobogó lángok. A megbízottaknak erős küzdelmük van akörül, itt-e az idő mindannak megvalósítására, amit az ozorai nincstelenek elgondoltak. A pisla lámpa fényénél a szemekből bányatűz-szerű fanatizmus vet ki egy-egy meghökkenő lángot. De már nincs, ami tükröztesse, az asztalon a lámpa végsőt pislant. Hol van még petról a faluban? Majd egy parasztháznál folytatjuk a megbeszélést. Addig én – ha csak egy percre is – a kocsival kiszaladok a pusztára.

A vaksötétben két kísérőm is akad.

– Dolgoznak a cselédek a földeken?

– Egy sincs kinn – mondja az egyik hang.

– Jármot faragnak – mondja a másik.

Így egymást váltogatva mondják el, hogy a nagy magyar ökrökre mért járom alatt összenyaklanának azok a kis cselédtehenek.

Könnyebbet faragnak.

– Hát ezt csinálják?

– Meg ekét is könnyebbet, fából. Épp csak a vasa lesz vasból.

– És még mit csinálnak?

– Ásót, kapát… Mert semmi sem maradt. Az urasági jószágból csak a vízhordó csacsi maradt meg.

– És a cselédek tehene?

– Azok megmaradtak.

Átsietek a kerten. Épp ma egy éve, hogy – a kocsiból kiugorva – így átsiettem rajta: még a pusztaiak se lássák a jöttöm. Most Garas odairányítja a reflektort. A tisztilak ajtaja beszögezve, az ablakok annál riasztóbban nyitva, egyik-másikról a keret is hiányzik.

Izgatottan járjuk, futjuk körbe a házat. Egy lélek se. Márciusban itt folytak legkeményebben a harcok: az oroszok a Sión túl, a németek innen.

A családot az egyik cselédházban leljük, egy szobán, konyhán vannak az egyik kocsiscsaláddal. Ölelkezés, a szabványos kérdések:

– Megvagytok mind, mind?

Egy percnyi csönd.

A többi leventével együtt Jancsit is elvitték a németek.

S rögtön a ráadás-aggodalom:

– S ha megtudták, hogy Bölöni – Bölöni György – a keresztapja.

Csak sógorom nyugodt; a helybenlévő ember biztonságával nézi a jövőt: negyvennyolcban az ő dédapja volt az ozorai bíró, egy kicsit az rendezte azt az „ozorai példát”; a dédunoka gazdatiszt volt a kapu, amelyen át benézhettem a puszták mai kulisszái mögé.

De már fordulunk is vissza a faluba.

Ami Párizsban a Belleville, Ozorán – fekvésre, szellemre is – az a Béndególa. Apró zsellérház még apróbb szobájának kis asztala fölé hajolnak a fejek alig tenyérnyi papírlapra. Kisimított csomagolópapír, rajta néhány egyszerű ceruzavonással térképvázlat.

– Itt a vasút, itt lesz az új falu.

Újabb vita. A falubeliek a faluvégi földeket akarják, vagyis magát a pusztát, vagyis azt, hogy a cselédek hurcolkodjanak tovább onnan; épp azért földet már most ott szántak nekik.

– Nekik is így lesz jobb! – mondja a házigazda, leeresztve óriás tenyerét a kisded asztalra.

De a cselédek épp a falu mellett akarnak maradni.

– Ott vasútjuk lesz!

Ozorának nincs vasútja.

Kardos az igénylők már kész lajstromát vizsgálja. Válla fölött ilyen neveken melegszik meg a szem: Balipap József, Döllés Mihály, Csibor János; s az utolsó rovatban ilyen számokon: 12 hold, 10 hold, 15 hold.

Az alap családonként 8 hold, ezt növeli a gyermekek száma, a földek minősége és fekvése szerint. Az igénylők száma összesen 700.

– Özvegy Miszlai Jánosné – ez miért kapott 25 holdat?

– Az urát megölték a németek.

Megint egy kis csend.

– Jószág lesz, igába?

– Negyede itt megvan. De amúgy is van.

Összeírtak minden igavonót a faluban, közösen, sorjában használják, hogy gazdaságosan foglalkoztassák őket. De vettek a közeli Belecska svábjaitól is, 27 darabot.

– Az ott fölösleges volt. A párt állapította meg. Maguk is belátták.

– Hol fejeződött be már erre a földosztás?

– Itt, aztán Fürgeden, Nyéken. Majdnem kész Kecsegén, Sáriban, Tengődön, Bedegkéren.

– És azok közt – ezt már én kérdem –, akik megcsinálták, volt elég tanult ember segítség?

Lapos pillantás.

– Egy sem.

A még kisebb tűzhelyen serceg a nagy lábas rántotta.

– Holnap kezdődik Szakályban az osztás, ünnepséggel az is. Azt még megnézhetnétek.

Megnézzük.

Aztán – már gyalogosan – megint föl a pusztára. Az ágyak is elégtek, az egész család – nem minden jelkép nélkül – a földön fekszik. Ott kapunk helyet feleségemmel mi is.

Ozora után jószerivel épp hogy elhelyezkedünk a kocsiban, s máris a Koppány hídján vagyunk, Tamási előtt. Gyönyörű, olaszországi táj és tavasz.

– Ez már Koppány földje – mondom fölöslegesen.

Vagy nem is olyan fölöslegesen. A harmadik ember, akivel a Bizottság épülete előtt összeismerkedünk, sebkötő pólyából szép turbánt hord a fején. Megtámadták.

– Bajusz mérnök vagyok – mondja.

Kultúrmérnök; már jókedvűen maga beszéli el a kalandot. Egy népgyűlésen történt, közbekiáltott, el akarta oszlatni a félreértést, hogy őmiatta késik még egy délutánt az osztás.

– Hol történt? – kérdem, de már meg is bánom.

– Ozorán.

Itt is egy rokon, egy első unoka velem, a járás katonai parancsnoka. Egyenes derékkal hordja a büszkeségét: mindenki megfordul utána; az első magyar tiszt fegyveresen, csizmásan, csillagosan.

Mellénk csatlakozik a földigénylő bizottság egyik tagja. Egyszerre kérdem mindkettőjüket, hogy egybevethessék a véleményt:

– S a vetések?

– Az őszinek hetvenöt százaléka megvan erre.

Még egy csatlakozó a bizottságból: Kiss János; borostája mutatja, mióta járja szinte éjszakai pihenő nélkül a falvakat. – Gyerünk át – mondja rögtön. – Regölybe, ott van csak élet!

Már Szakályba ígérkeztünk a földosztó ünnepélyre, nem szalaszthatjuk el.

A kora tavasz, a táj még vigasztalóbb. Nagy néptömeg partjára kanyarodunk a szakályi községháza előtt. Hétköznap van, de mindenki ünneplőben. Színes, széles, selymesen zörgő szoknyák bokrai közt súrlódunk be a községházába. Ott is ünnepi hangulat. A fekete kabát, a nyakkendő nélküli patyolating fölött szép tölgyfaszínű és keménységű arcok, egy-egy jó baltacsapással kifaragva. És komolyság; a felelősség és a feladat férfias méltósága.

A bizottság elnöke, Ékes János, ennek a keménységnek és komolyságának valóban ékes megtestesítője, bemutatja a bizottság tagjait: Hideg István, Kiss András, Dobos Sándor. Ennek ötszáz négyszögöle volt eddig, annak másfél holdja, amannak semmi.

Ozorán sok volt a föld, itt kevés.

Kardos rögtön megindítja a tanácskozást: hogy lehetne megegyezni a szomszéd falvakkal, elsősorban Csibrákkal. A terem zsúfolt, de a szavak változatlanul tágak, ritkák: mindenki nyugodtan megvárja, hogy az előtte szóló befejezze. Húzzák-szabják keményen a grófét, de közben távolból is megurazzák, s ilyeneket mondanak: Isten segítségével.

Nemcsak ott künn a természetben van kora tavasz, hanem az eszmékben, ebben a kis társadalomban is.

Végre kimegyünk: mi ketten feleségemmel hátra a tömegbe. A szónokok a bejárólépcső magas fordulóján helyezkednek el, oldalukon – újabb jelkép – a járás vendégül hívott orosz őrnagya s kapitánya.

A gyűlést az a tisztára, keményre faragott Ékes János nyitja meg. Szavai most is tágasak, ritkásak, de meglepődünk, hogy lassan esve is mind milyen talpraesett. A „póktermészetű emberek”-ről beszél: tétlenül, sarokba gubbasztva is mekkora hálóterületük volt csapdára, szívásra. Tapintatos, senkit sem sért, de a somolygásra el-elhúzódó szájak mutatják, hogy célba vág. Láthatóan tetszik az embereknek, de se nem tapsolnak, se nem éljeneznek, a végén sem. Közibük való.

Szőnyi már kap egy udvarias, röviden ropogó éljensortüzet, rögtön az első mondatára: hogy: Szakály község igen tisztelt lakói! Eltalálta, hogyan kell beszélni, tán épp azért, mert – mint később kiderült – szűzbeszédét mondta. Ragyogott a nap. A tömeg csak egyszer fordította másfelé az arcát, fel a magasba: megérkezett az első két gólya.

Szót kért az ozorai kiküldött is. Fültanúi lehettünk, mi azoknak a beszédeinek a titka, amelyekben ismerteti egy kicsit a földkérdést is, az értéktöbbletet is, Dózsa Györgyöt is.

Ahogy megszólalt, valóban azon bakancsosan, bekecsesen is, mintha Dózsa egy katonája merült volna fel. A kiáltva kibocsátott szavakban a hangsúly, a kiejtés még a tegnapinál is erősebben ízleltette a múltat… „Fórodalom” mondta és: „sorsunkkal törődvel”. A varázslat kísérteties volt. A hatás is. „Mit ér herceg Esterházy kétszázezer holdja a ti munkás kezetek nélkül?” Rá tudta venni a tömeget egy hangos kiáltásra, hogy: semmit! „Mije volna Esterházynak – mennyi buzájo –, ha nem tartja meg a ti munkátok ellenértékének javát?” Ez volt az értéktöbblet, értette mindenki gyökérig. Hosszan beszélt, egyre több marxi szakkifejezéssel, egyre erősebb dózsai lobogással, a nyelv régióinak melegével – már-már a Halotti beszéd korából.

A tömeg mosolygott, bólogatott; a régi, ősi falu volt ez – de hasonlóan az udvarokon virágzó barackokhoz s almákhoz –, rügyeztek benne az új eszmék is. Vajon milyen sorsra, milyen termésre? – kérdeztem magamtól. A napfénynek és árnyéknak ez a különös keveredése a beszéd végén idézte annyira a társadalmi kora tavaszt, hogy az embernek amellett, hogy el kellett gondolkoznia, el kellett mosolyodnia is rajta. Utolsó szavaival a szónok egypár üdvözlő távirat elfogadását kérte a tömegtől azokhoz, akiknek ez a mai ünnep, ez a földszerzés köszönhető.

A szónok épp az üdvözlendők nevét olvasta, amikor harangozni kezdtek, délre. Mindenki levette a kalapját. Jómagam is.

– Elfogadjátok, hogy üdvözöljük őket? – kérdezte a szónok.

– Elfogadjuk! – visszhangozta a hajadonfővel álló tömeg.

A gyűlésnek ezzel vége; most pedig menjünk ki a disznólegelő melletti dűlőre, ott tesszük meg az első kapavágást az új földbe!

A tömeg megindul, viszi a táblákat: Éljen a földreform!

A nép szép körmenetbe rendeződik – külön a lányok, külön az asszonyok, külön a férfiak –, ahogy a processziókkor szokás.

Ez viszont már Vörösmarty tündérvilága, a Völgység. Ami álombeli táj elragadta a Zalán, a Cserhalom, Tündérvölgy olvasóit, az elevenen itt áll ma is Belső-Tolnában, itt suhan el a gépkocsi két oldalán. Ez a magyar költői előidő s a magyar romantika meseföldje. Egyszer egy sarok Svájcot látsz benne, egyszer egy égig nyúló Corot-képet. Vörösmarty csak egyet feledett el, vagy nem akart tán megmondani róla – túlságosan fájdalmas lett volna épp annak a magyarságára eszmélő kornak. Hogy magyar falu már egyetlenegy sincs benne; Szakály volt az utolsó. Ez már nekem is idegen vidék.

– Xegbec – próbálom kisillabizálni a következő falu előtt álló új kék tábla feliratát. Hőgyész, persze, mi is lehetne más! A falu vidéki városnak is beillik: emeletes házak, nagy középületek, óriási kastély.

A titkárt nem találjuk otthon; Szőnyi a feleségét kérdezgeti.

– Hány a párttag a községben?

– Tizenkettő.

– S hány a magyar itt összesen?

– Tizenkettő.

– A földosztás megy?

Az asszony arcát vörösbe futtatja az indulat, ahogy mondja, hogy megy, megy! A németek egymás közt osztják fel a földet.

– A volksbundisták?

– Nincs meg a lista! Illetve megvan, de később csinálták – épp azokat írták rá, akik nem is voltak azok!

Az utcán állunk. Körülnézek. Az utca néptelen, talán épp a mi autónk, a mi megjelenésünk miatt. Szeretnénk valahogy lelkileg kezet mosni, vagy bele se nyúlni ebbe az anyagba – rögtön továbbmenni innen.

Az elsők közt voltam, aki annak idején – még Hitler uralomrajutása előtt – a dunántúli német veszélyről szót ejtettem, meglehetős figyelmet s eredmény helyett meglehetős ingerültséget keltve. A kérdésnek akaratlanul is elég alapos ismerője lettem – védekezésül a végén annyi méltatlan támadás ért mindenfelől, föl egészen a stuttgarti híres Institut für Deutschtum im Auslandig. Ezeket a németeket nem gazdasági szükségből telepítették ide – hisz volt itt magyar –, hanem pusztán politikai céllal – a magyarság nyakára, a magyarság megtörésére. Ez teljesen sikerült – az ősmagyar nevű falvakból csak a név maradt magyar, az utolsók elsüllyedését – Hidasét, Székelyét például – még szemünkkel láthattuk. Nem, nevük is csak nekünk maradt meg, mint megannyi üres dióhéj. A legújabb hódítók maguk közt azt is földre dobták.

Akkor – gyökeréig hatolva a kérdésnek – megoldásul az egyezményes, békés kitelepítést emlegették, csak egymás közt, mert nyilvánosan ennek már akkor sem adhattak hangot. „Vendéglátásból – mondták – kétszáz esztendő nem olyan nagy idő egy nemzet életében, amit ne lehetne felmondani, főképp, ha a vendég érdemetlenné válik rá.” Nem kell emlegetni, hogy azonközben mit gyűjtött érdemetlenségből a „Schwäbische Türkei” németsége, amely már ezzel a megjelöléssel is kiszakította magát az országból. „Ahol német van, ott Németország van”, hangzott a hivatalos berlini, de itt is dörgőn megtapsolt fogalmazás, az önmaguk fölött mondott ítélet, mert hisz egy helyen két ország egyszerre nem lehet.

Most hirtelen kezünkben a megoldás. „A kezedben”, fordul hozzám a miniszteri biztos, és röviden megérteti velem, csak bólintanom kellene, hogy jobb híján, a dolog sürgőssége miatt, akár én legyek a telepítési biztos. Nem bólintok.

Itt a pillanat, amikor szembe kerül bennem a gyakorlat és a szellem embere, a politikus és a humanista, sose éreztem ilyen megrázóan. „Én elvekről beszéltem, az igazságot néztem – mondom –, de itt már embereket látok: nem a szillogizmus, hanem a humanitás tagjait; s itt csak a költő marad meg bennem.”

Holott embert változatlanul nem látok egy fiát sem. Ez nem ment meg a belső küzdelemtől, amihez most már a restelkedésnek és a zavarodottságnak valami kínos keveréke is társul épp a belső küzdelem, a tehetetlenség miatt a tett előtt. Vagy a híres magyar türelmesség miatt, amelynek végzetességét pedig magam is látom?

Mintha a sors szántszándékkal űzne tréfát – kegyetlent és leleplezőt – velem: a következő faluként Zombát veti elénk. Zomba! – először járok itt, de mennyire ismerem két századra visszamenően! Innen igazán a megfontolt erőszak űzte el egy csapásra, egy tömegben a magyarságot annak idején le egész az orosházi pusztaságba. Nézem a zombai néptelen, végtelen főutcát, gazdag házait és teli udvarait. Zomba virágzott, Orosháza a rengeteg népével nyomorba fulladt. Azokat se telepítsük vissza? Hagyjátok, hogy csak elveket idézzek küzdelemre elém, az a nehezebb.

Kéty is üres – csak a verőcék fölött hajlik ki egy-egy öregasszony a gépkocsizajra. Üres a határ is.

Aztán egyszerre – de olyan egyszerre, mintha országhatárt léptünk volna át – benépesül a rengeteg habosan fehér gyümölcsfáival szinte a levegőben lebegő gyönyörű fennsík s közötte a sok kis halom. Az előbbi néptelenség után majdnemhogy nyüzsög rajta a sok asszony, ember, leány. Nyesik a szőlőt, kapálnak, gereblyéznek, vetnek. Félig riadtan kapom fel a fejem: hova jutottunk, kik ezek? A kötényükről, a röpikéjükről ismerem meg őket: sárköziek, magyarok.

Aztán lassan, méltóságosan, vendégszerető nyájassággal elénk fordul a szekszárdi hegy. S majdnem anyai vigasztalással: tedd le gondjaid.

Magam is úgy vizsgálom, mint rég látott anya arcát. A belső városban sehol egy karcolás, egy betört ablak. Az utcák takarosak, tiszták – az első város, amelyet emlékem épségben látott viszont. Garay szobra körül az orosz sírok is oly ápoltak, virágosak, mintha még a béke hagyta volna itt őket. A vasút fővonalai messze elkerülték a várost: békében is azt a levegőt árasztotta, amit a vasutak megcsinálása előtt. Ezt szívom be most is, ahogy a kocsiból földjére lépek.

Épp jókor érkeztünk; itt vannak a tolnai, faddi megbízottak is.

Velük együtt egy nőt is bemutatnak. Bodros, fekete haján puha tiszti sapka – a sapka elején három arany csík –, testén rászabott tiszti zubbony – hajtókáján annak is három-három arany csík – derekán öv és revolver, lábán csizma. Telt, egészséges arcán gyermekes figyelem és komolyság.

Ő a rendőrség főkapitánya. Szekszárdnak női főkapitánya van.

Arról beszélnek, hogy a megye útjai tele vannak földönfutó csángóval. Tehenük, lovuk már rég elhullott, a szekereket maguk az emberek húzzák, mezítláb, mert a csizma is lefoszlott róluk.

Tavaly ősszel Szárszó főterén láttam egy karavánjukat: a megrakott szekerek tetején szinte felpúpozottan ült a sok gyerek. A Délvidéktől „irányították” őket valahová Vasba. Most szétszakadozottan, kisebb-nagyobb csapatokban áramlanak – hová? Istensegítsbe? Az árokban pihennek, úgy is, hogy egy-egy éjszakára, úgy is, hogy örökre. Az út mentén hagyott sírokon lehet elmenni utánuk – meddig még?

Most maradjak meg csak az elvekkel való harcnál.

Valaki azt az ajánlatot tapogatja, hogy két-két német községet telepítsenek be egy harmadikba. Rendezzék ők egymás közt a dolguk.

De más itt a gond.

A tolnai bizottsági tag beszél.

Az igénylők száma eddig 246, a fölös föld 43 hold.

– Csak 246? – csodálkozik el Kardos, az ellenőrző biztos, a volt Győrffy-kollégista. – Mennyi a község együtt?

– Körülbelül tizenkétezer lélek. De negyvenhárom hold? Az öt embernek sem elég.

Előkerül a megye térképe, az az egyszerű, ami az én iskoláskönyvemben is benne volt.

– Hát menjenek át Fácánkertbe! Ott van bőven.

– De ott sem elég.

– Hát keressenek a falu másik oldalán.

– De közigazgatásilag az már nem a mi határunk.

– Hát lépjenek át rajta, majd az lesz!

De arra is baj van. A megyei tanács elnöke megállította az osztást. Írást küldött, hogy a birtokot a családtagok már 1938-ban felosztották egymás közt, most mindegyik családtag külön-külön igényel visszatartásra annyit, amennyi különben csak egynek járna.

Hosszú vita, hogy a megyei tanács „tisztában van-e a dolgokkal”. A beszéd fonala erre-arra bomlik, mindenki a magáét húzza. Decsen hétszáz az igénylő, de igényelhetnek-e az egykések is? (– A föld szaporítja a gyereket! – Attól majd megjön rá a kedvük!) – Ki járt Faddon? Ott is van 6000 hold. (– Senki se járt!) – Gyönkön állandóan fenyegetik a földigénylő bizottságot! A kis szobában is érezni, hogyan dohog, rázkódik szinte a talpuk alatt a megye, mint a befűtött mozdony. De mégse mozdul vagy legalábbis nem olyan gyorsan-frissen, mint kellene.

Kinézek az ablakon: béke, rendíthetetlen béke. Tán azért olyan kényelmes a mozdulás is.

Parasztpárt még nincs, de itt vár az ember – véletlenül ez is földi –, aki az alakulás magva lehetne: jó olvasó is, parasztszármazék is. Együtt lépegetünk le a lépcsőn a Békébe.

Késő délután van, nem ebédeztünk. Már csak itt az a cukrászda van nyitva. De nem lesz túlságosan drága? Kibírható. A krémes darabja három pengő, a pörcös pogácsáé kettő, a túrós lepényé is három. Eltűnt egy-kettő az üvegpolcról.

Vállalom jellemzőnek is, mit kapcsoltunk aztán össze. A zsellérek dolgát hányva-vetve lépdelünk Babits szülőháza felé; édesanyját szeretném látni; nyolcvankilenc éves – nem lehetünk-e segítségére.

Szóba merülve épp csak szememen úszik át a virágzó Szent László utca, a mélyen nőtt bokraival már zölden kiforduló szurdék, a Séd, rajta a kis utcahíd. Emlékezetem ráteszi egy pillanatra Mihály, Ilonka és Ildikó alakját, ahogy utoljára áthaladtak rajta, s én az utca végéről futottam utánuk.

Áll a szép, emeletes, de fehérre meszelt ház, áll balra fent a Bartina is, rajta a három kereszttel; csak az udvar szalmafonatba pólyált kútja tűnt el s a tamariszk.

Nem, az öregesen tiszta szobákból még egy tű sem hiányzik. Szolgálatkészségünket fölöslegesen hoztuk, hála Istennek. Csak a drágaság, a drágaság, fiam. A zsír kilóját harminchat pengőért lehet megszerezni a polgároktól, de úgy is csak utánjárással.

El kell simítanom homlokomról a napszámosok vaskos gondjait, hogy elmondjam a halk szavú, halk mozdulatú, törékeny anyának fia utolsó napját.

Szekszárdról kimenet már szembekapjuk az úton a távolabbi dűlőkről hazaszállingó kapásokat. Itt is egy csoport, ott is – engem ez nyugtat meg, a békének ez az emléke. A végzett napi munka nyugalmával lépkednek, köszönnek is, Zdrasztje! – kiáltja be az ablakon egy siheder fiú.

Mi sem találkoztunk eddig az egész úton mással, mint orosz gépkocsival.

Milyen apróra ugrott össze Bonyhád. Itt jártam másodikba, harmadikba, de aztán – már felnőtt fejjel – újra megfordultam benne. Akkor valamennyi időre kitágult. Most megint majd a könyökömet verem a hajdan oly hatalmas főtérbe.

– Zombán már be is fejeződött a földosztás – halljuk a felvilágosítást –, most végzik az utolsó simításokat rajta.

Igénylő kevés volt, föld sok, egykettőre végezhettek.

– Iparosok is kaphattak öt holdig.

– Ez nincs bent a rendeletben.

– Mi így gondoltuk. A fő, hogy megműveljék.

– Föld maradt?

– Vagy kétezer család jöhet még erre.

A csángókról nem hallottak.

– Mórágyon volt még baj. Az új gazdák nem tudnak a birtokba ülni. A falu tiszta német, 98 százaléka volksbundista volt; ezzel mérkőzik a maradék két százalék.

– S itt?

– Igénylő csak 60. Föld van. A Wéber-birtokot elkobozzák, mert tulajdonosa itthagyta. A Perczel-birtokot megváltják, mert 1938 utáni szerzés.

– És Börzsöny?

A szomszédos Börzsöny, ahol Vörösmarty nevelősködött, ahol Hajna modellje élt, „hordva nehéz kötelét az elomló szőke hajaknak”.

Az is tiszta német.

Börzsönyről semmi hír.

Vita a helybeli és a pesti kiküldöttek között, hogy adhatnak-e a németeknek is földet, még az eddigiekhez is ráadásul.

– De ha nincs más!

Valóban itt nincs más. Ez az álomföld, a Völgység szíve. Úgy is, hogy ez a legelragadóbb. Majoson túl csöppentett Dél-Svájcban jár az ember. Gyors patakok mentén, merész fenyvesek alján siklik a gépkocsi a kanyargós hegyi utakon. Szerencsésen el is tévedünk rajtuk. A hegyek hónaljában az egyik apró falu olyan, mint a másik. Már alkonyul, csak érjünk be időre Dombóvárra.

– Ott is jártál iskolába? Hol nem jártál?

Garas kötekedik: nemcsak a kocsi vezetője, hanem hangulatunké is. A kocsin kívül a tolnai tájszólás öblíti fülünket, a kocsiban a Ferencvárosé. Már-már mi is a pesti sofőrnyelvet beszéljük, azt, amelyben valaki helyett azt mondja az ember, hogy csipcsala, vagy újabb szóval azt, hogy csumbák, mindegy helyett pedig, hogy részemről a zenés körmenet.

Dombóvárt is vaksötétben kapjuk. Fényt csak egy-egy ablak vet, egy-két emelet magasságban. Az éjszakában a fölnyúlt és ugyancsak összeszűkült Dombóvárra is alig ismerek rá. Harmadszor kanyarodunk el eredmény nélkül a régi gimnázium előtt. Oda jártam.

Garas ferencvárosi közvetlenséggel bekopog az első fényszűrő ablakon. Szerencsére rögtön ott kapunk hálást.

Szekszárdon azt érezte az ember: megrekedt vérkeringés, lekötött kar, a változott világban is. Dombóváron a levegőben ma is azt érzi az ember: Esterházy. Itt volt a hercegi birtokközpont, a hercegi jószágfelügyelőség. A templomot a herceg építtette, a szeszgyár: hercegi, a kisvasút hercegi; hercegi volt a gimnázium is. És hercegi széltében, hosszában a végtelen, falufojtogató határ. A hivatalokban az emberek maguk sem tudják, mennyire ez a hercegi légsűrűség szabja meg, akaratuk ellenére is, a mozdulataikat, tán a vérmérsékletüket is. Pontosak, lelkiismeretesek, de utasításra várók.

S épp ez az utasítás a kevés.

Újság Pestről véletlenül, jó, ha hetenként egyszer érkezik. Hivatalos lap még annyiszor sem. A minap jött egy megbízott, két lóval a kocsi előtt, két „tartalék” lóval a kocsi után, olyan körülményességgel, mint a Hunyadiak korában. A rémhírek viszont olyan gyorsan szállnak, akadálytalanul, akár ugyancsak a Hunyadiak korában.

– Itt a második pusztán az terjedt el, hogy a földigénylőket azért írják össze, hogy kapnak földet, de – Ukrajnában. Az asszonyok betörtek, a szemük előtt kellett eltépni a listákat.

– Parasztpárt van?

– Várjon csak. Épp most jön ide valaki.

Mi történt itt Tolnában? A ház előtt fiatal szőke nő, lobogó hajjal, lobogó buzgalommal, de férfiszabású kabátban, szarvasbőr bricseszben, sárga bőrcsizmában. Most jött Pécsről, az állomáson aludt. Nem merem megkérdezni tőle, hogy így akar-e kimenni a parasztok közé.

Nagyjából már világos előttem a mostani napok képe; megpróbálom summába fogni a pesti indulás óta szerzett tapasztalatokat.

A földosztás sorsa vaskos megfogalmazásban három tényező viselkedésén fordul meg. Az íróasztalokén, a különféle irányító s ellenőrző bizottságokén és magukén az érdekeltekén. Nem ítéletet mondok, ha azt mondom, hogy az előző kettő működését nézve tele lehetnénk aggodalommal; mindkettőnek megvan a fölmentése: se eszköz, se ember, el vannak zárva; a távolság szinte leküzdhetetlen.

Ahol bizakodást, nem is bizakodást, hanem bizonyosságot szedtem magamba, az eddig mindig a közvetlen érdekelteknél történt. Szakályban, a Sió-parti járomfaragóknál. De elég-e ez a néhány eset végleges megállapításhoz? Törvényszerű-e ez? Nem megyek vissza az irodákba, csakis a tetthelyre megyek, döntöm el, de nem tagadhatom le szorongásom: hátha csak Koppány vidéke érezte meg a maga módján a teendőt?

De előbb mégis a rokonokhoz.

Csaknem hajnal van még, latba veszem, kit háborgathatnánk ilyen időben a nem kis számú nagybácsik közül. Az általános helyzetkép kialakításához is három forrásom van: a központok, az érdekeltek s az apai ág roppant rokonsága, amely ezen a területen mindenhová – fölfelé, lefelé egyaránt – elbocsátotta szívós perjefű-gyökereit.

Lajos bátyáméknál is – jó tíz éve nem láttam őket – siralom: innen is hiányzik két Illés fiú, két unokatestvér; elvitték a németek. Időbe telik, míg más irányba fordulhat a szó: s a cselédek, a pusztákon?

– Hajlandóság? Az van bennük hozzá, akarat, de milyen: mint a vasék! Fog azoknak a keze. Máshol meg a gazdatiszt szervezi őket: ha papíron szétszedik is a földet, maradjanak együtt: egyben könnyebben megy most a munka. Ott is, ahol szegény apád utoljára szolgált…

Nem fejezi be a mondatot, s én nem késztetem. Ő is belenémul az emlékezésbe, én is. Nem vidító az emlék.

Még a ház előtt is azt forgatom, kimenjek-e oda, épp oda. Nem akarok egyéni érzelmet keverni abba, ami közös. Vigyázni akarok – épp most, épp itt – tárgyilagosságomra: vigyázzak sebeimre is. Holott a puszta csak egy ugrás.

De visszatérve a többihez, a sok ismerős puszta közül mégis Tüskét választom.

– Az a legközelebb.

Nem teszem hozzá: a szívemhez is.

– Ott is egy nagynéni? – mosolyodik el mellettem Garas, ahogy a kuplungot benyomja.

– Ott már senki sincs.

A tavaszi napsütésben azon az úton suhanunk végig, amelyen egy esős novemberben apámat lassan, csaknem léptenként megállva hazavittük: minden döccenő a nyílt sebeken át kínba rezzentette szemráncait. Pécsen csak addig vitték az operációt, hogy megmondhassák: jobb, ha otthon hal meg. Tűrte a szenvedést, azt hitte, gyógyulni gyötörjük haza. Addig hitte, míg szemébe nem mondták: belőle már nem lesz ember.

– Ki mondta meg neki? – tört ki belőlem suttogóra fogva is a konyhában az indulat, amikor hetek múlva megint fölgyalogoltam a már havas úton. Akkor már Pesten éltem. Maga a kastély akkori bérlőura mondta meg – a leereszkedő szíves beteglátogatás végén: kell a hely, a szántás nem várathat magára – ő, a beteg is beláthatja. Belátta, s azután már csak abban reménykedett, meghalhat a felmondás lejárta előtt: a lelke tán előbb elhagyja ezt a földet, mint amikor a testnek el kell hagynia. Szinte páni félelemmel tört ki rajta a pusztaiak örök rettegése: a hontalanság. Aztán volt még egy gyaloglásom ezen az úton, amikor zsebemben a Baumgarten-díj húszpengősökre váltott egész összegét hoztam: a kegyes hazugságok alátámasztására teleraktam vele a beteg dunyháját: íme, lehet másutt is helye, tán a magáéban is. De nem, ő csak a helyben bízott, az itteniben, ahol valamennyi közt a legtovább szolgált. Zsebre raktam a pénzt, s a kastély felé indultam meg vele: hátha megválthatom ezzel csak néhány hónapra még, csak látszatra is a helyet. De a park kapujában megálltam. Nem tudok uralkodni indulataimon, akkor még úgy éreztem. Vagy csak a lélek kibúvója volt ez, s nagyon is kemény fellegvárnak éreztem a kastélyt? Parkjában díszmedvéket tartottak, Alaszkából hozott díszrókákat.

Sose léptem át még a kapuját: akkor sem.

Most itt állunk a kapu előtt.

Balra hatalmas ököristálló, amellett – épp csak a marhajárással elválasztva tőle – a teljes hosszában földre lapult ház: amelyből abban a lucskos januárban – harmincegyben – kisegítettem a koporsót. A régi kertben, épp a méhes helyén, frissen vágott lövészárok.

A pusztai csapásban megrekedt a kocsi. Garas tétovázik, mielőtt rákapcsolna. A kastélyárok mentén jobbra is vezet út, ki a kövesre. De mi szemközt a kapunak állunk.

– Egyenest be, kocsistul?

Gyerünk.

De ahogy a házzal szemközti oldalra kinézek: a parkárok felhányt partján egy csomó béres üldögél a napsütésben.

Megálljunk. Megállunk, kilépek a tavaszba.

Mint egy olcsó hatású filmben: itt a régi kovácsház, ott a kastély; a béreseken ott a rongy, a kopott kunkucsma, a vásott csizma, ott a kuruc bajusz, az ősmagyar pofacsont.

S a medvék, a személyesen hozott rókák, a díszautók? S hol a kastélykisasszonyok s a hajdani bérlő-földesúr, jobaházi Dőry Hugó és családja?

Elém léphetnének, nincs bennem semmi indulat. Egyszerre szinte testemben érzem egy-egy szó keletkezésének emberi élményét, azét, hogy felemelkedés. Könnyű, tiszta levegőt szívok, magaslatibbat, mint mikor a Mont Blanc tetején állhattam. Könnyűséggel, majdnem valamifajta vidámsággal tölt el, hogy épp ott, épp akkor nem érzek bosszúvágyat, ahol s amikor tán méltán érezhetnék: hogy megmaradhatok mégis az elveknél. Tele vagyok ma is sebbel, de épp én éreznék megalázást, ha azokkal vitézkednék, akik már földön vannak. Nem vagyok puhány, tán elég egy hüvelykbökés hátam mögé, a múlt felé, azok számára, akik a vitézi tetteket szeretik. Akkor nyílt nekem arra jó alkalom! (S mire lesz most? Az új világban, ezt kérem, a magam méretéhez mérten egy Romain Rolland-i szerepet adjatok – puhaság nélkül.)

Dőry különben is meghalt – hallom – már esztendőkkel ezelőtt: a család tönkrement. Utoljára megint herceg Esterházy volt az úr. S még ezt hallottam az egyik parton gubbasztótól:

– Hallanám a nevét még egyszer, elvtárs?

– S én a magáét? – kérdem. Csak a vezetéknevét értem meg

– Nyulas.

A többi: Dombi, Kalapos, Savanyú.

Letelepszünk az árok innenső partjára. A szó folyik, de nem olyan közvetlenül, mint szeretném. Végre rá merek kanyarodni:

– Emlékeznek, ki lakott ebben a házban tizennégy éve? Annak a fia vagyok.

Fölemelkedik egy jó bajszú arc, s oldalvást billenve megnéz magának, firtató mosolygással, a szeme sarkából. A mosoly átlebben a többi arcra, egyen-egyen emlékező bólintgatássá súlyosul. Helyben vagyunk.

Vagyis jöhetne a bizalom előjele, a panasz. De nem az jön.

– Megvan a földosztás?

– Az megvolna.

Ami magyarul, tudjuk, azt jelenti, hogy az aztán alaposan megvolt.

– Kik csinálták?

– Hát azt mink magunk csináltuk volna.

Vagyis már a dúcok is le vannak verve. (Számozva, hogy melyik kié.)

– Mivel mérték? Madzaggal?

Elnéző pillantás, majdnem lenéző.

– Öllel! Mink faragtuk ki fából.

– És a vetés? Az őszi megvan?

Már ők is így mondják:

– Az száz százalék!

Hozzánk lép még egy ember: Derkovits Dózsa-metszeteiről az az arc, amelyik a menetben a legnagyobb kaszát viszi. De ahogy a kéve nagyságú bajusz megmozdul, csupa ravaszdi nyájasság, a trufamondó nagyapáké. Kardos Mihály.

– Hát ízlik a föld?

Ha nem volna tanúm reá, nem merném ideírni a szavát, annyira a szabvány ősi cselédsorsot tolja a tollra:

– Az ükanyám dédapja is a herceget szolgálta, karddal is; azt mondják, azért kapták ezt az én nevem. Mást se soha, de én se. Nekem csak ez volt az örökség! Egy ürgeház-helyet se, pedig de írattam!

Hunyorít: ez jelzi, hogy most már nem baj.

– És a tavasziak?

Történt itt valami, ha már a pusztaiak is találékonyak. Párba rendezik itt is a cselédteheneket, azzal szántanak. Gép van, csak az üzemanyag ígéret még. S a vetőmag? Újabb hunyorítás.

Elásták a konvenciót: abból adták össze családonkint.

Harminchat mázsát csak árpából.

– Hány itt az igénylő?

– Százharminc.

Ez az esztendő még közösbe megy. Mert hogy is lehetne másképp elosztani, hogy mindenkinek egyformán jusson vetetlen is és az ősszel – még az urasági gépekkel – bevetett is?

Az egészet a volt béresgazda rendezte ilyen ügyesen. Balázs Antal. Ott jöttünk el előtte.

Gyerünk hát vissza, hozzá.

A belügyek ilyen rendbetevése után annak már a külügyektől fáj a feje. Itt is: a falusiak!

– Be akarnak jönni a szívünkbe.

Itt igényeltek házhelyet – vagy ötven évre is elegendőt! A puszta meg költözzék arrébb. A patakmenti dűlőket ők átadják, de ezen a jó fennsíkon legyen nekik is helyük.

Itt a kovács is. Korpádi nevezetű. Az uradalmakban az iparosoknak is jár föld, hisz itt jószerivel ők szántottak, beleesnek a földművelő kategóriába.

Állunk a fennsík országútján, széles körben. Feslő, halszájú csizmaorrok, patkolt vén sarkok huzigálják a porba, hogy hol legyen a falusiak új telepe, hol a pusztaiaké. Az út itt menjen; de nem, amott. Ez itt megmarad legelőnek, oda jó volna egy kút.

A valóság – a legvilágrengetőbb, a legtörténelmibb is – mindig egyszerű. Állok a körben, s arra gondolok, ilyen természetesen, ilyen keresetlen szavakkal – s tán ilyen keresetlen eszközökkel – folyt az az alpári földosztás is, Árpádéké, amelyből végül mégis Magyarország lett. A művészetből tudom: ami nagy, az mindig magától értetődik.

Meleg van, a kucsmák és elnyűtt micisapkák a tarkóra tolódnak.

Az volna hamis, ha ezeket a bajuszosokat tudatára ébreszteném annak, mit végeznek.

De megálljunk. A kastély?

A nagy kaszavivő felel:

– Abból valami oskolát csinálnak.

– Milyet?

– Valami gyerekoskolát… affélét.

Már a kocsiban ülünk, s rohanunk kifelé az úton, amikor eszembe jut, hogy most sem léptem át a kapuját.

Pécs; az első fordulónál villamos csenget ránk. Térzene. Itt látni szabad szemmel, mi lett volna – mi maradt volna – Magyarországból az októberi csíny nélkül.

Déli egy óra. A bizottság székhelye zárva. – Hol ehetnénk valamit? – Itt is, ott is, de legegyszerűbb a Nádorban.

– Borjúpörkölt: 7 pengő. Annyi a savanyú tüdő is.

– Világos vagy barnasört parancsolunk? Mind a kettőt.

Az első anekdota. Egy levél, egy birtokos kapta a kertésztől: „Örömmel értesítem a Méltóságos urat, hogy a földosztás Méltóságod földjén is szerencsésen befejeződött. Hogy idegen kézre ne jusson, a kertet tisztelettel én igényeltem.” Maga a volt birtokos mutogatja nevetve.

Ha Szekszárdot álmosság lengte be, Dombóvárt meg a hercegi levegő: Pécs a püspöki levegőé. A bizottságban rögtön ebből kapunk ízelítőt, derűfakasztót is, ha úgy vesszük.

A testületek száz hold meghagyását kérhetik az igényelt földekből. Az itteni egyházi férfiak élnek a joggal. Kért – ahogy hallom – száz holdat visszahagyásra az őrkanonok, az oldalkanonok, az éneklő kanonok, a helynök, az elnök, az ülnök – együttesen vagy tízen, vagyis összesen ezer holdat. Amiből a Mikszáth tollára kívánkozó derű az, hogy a káptalanszéknek mindössze 946 holdja volt itt; azaz, végeredményben még kapniok kellene 54-et.

De mégse bánom most az időt az íróasztalok közt. Ebbe a központba elég jól futnak az adatok, át lehet tekinteni az egész megyét. Eddig az egészből 160 igénylés futott be 137000 holdra. Kiosztottak máris 45000-et.

– És a németek?

Baranya még Tolnánál is erősebb településük.

– Kérem, ennek külön érdekessége van itt; külön nehézsége is. Az elhagyott házak.

Lánycsókban 153 az üres ház, Majson 146, Udvardiban 43. Hercegtöttösön szintén 43…

– És az igénylő?

Lánycsókban például csak három. Hercegtöttösön egy sem. A mohácsi járásban eddig 423 a számba vett üres ház; igénylő: 82. A hegyháti járásban viszont föld nincs elég.

Már folyik az összeírás az áttelepítésre.

De a német kérdés körül egyre nő a zűrzavar. Kaphatnak földet s kik közülük, s hol a határ? A tiszta német Szederkény például nem engedi át más falunak a fölös földjeit sem – majd a saját birtokosai közt osztja szét.

A telepítést – az átgyaloglást Szabolcsból, Vasból – nem lehet ebben az iramban megoldani. Nem rövidülnek meg azok, akik nincsenek itt, noha itt is „jogban vannak”.

A kapu előtt a Parasztpárt fiataljai várnak. Szabad Szó-t jóformán még nem is láttak. Rengeteg a falu, rengeteg a járnivaló. Minden közlekedési eszközük egy motorkerékpárra kapott ígéret.

De aki a falvakból jön be, bizonyossággal telve érkezik. Ez viszi őket – ez a lelki motor – újra vissza.

Üdítő ötlet megbeszélést hajnali hatkor kezdeni. Kaposvár még néptelen utcáin a tiszta tavaszban olyan friss léptekkel és elmével megyek ebbe a virradati tanácsba, mintha valami jó szőlőmunka várna. Egy francia író – a Bella szerzője – azt tanácsolja a szerelmeseknek, ne munka után, hanem munka előtt találkozzanak. Tegnap este a közlekedési tilalom miatt korán végeztünk, ma idején tovább kell utaznunk: ez a kényszer szülte ezt a hajnali kezdést. A parlamentereknek, az eszmék szerelmeseinek is nyugodtan ajánlanám.

A hosszú asztalnál sima, kipihent arcok, tiszta szemek, a hajzatokon még ott a fésű vizes nyoma. Szőnyi beszél. A földreformról szóló törvény pontjait magyarázza. Jóformán most fogom fel én is egész terjedelmében, távlatában, szándékában, friss az agyam.

Bejönnek a vidéki küldöttek is. Valóban, mintha ők is mezőre indultak volna: arcukon szélfútta pirosság, nyakukban átalvetős szőrtarisznya kidagadó elemózsiával, üveggel. Abból kerül elő a kiosztandó és már kiosztott földek s az igénylők szépen letisztázott lajstroma is.

A szigetvári járásban 25000 holdat osztottak ki, az igaliban 383 igénylő között 32816 holdat. A munka csak ott akadozik, ahol még nemigen lehet a határt járni az aknák miatt. Nem értem jól, hogy melyik községben – csak abban az egyben – 14 a halott. Az ember lenyomja az ásót, és aknára nyomja, lefeszíti az ekét, és döglött gránátot fordít ki. Az általános kép mégis: a szigetvári járásban teljesen elkészültek a földosztással, a tahiban háromnegyed részig, az igaliban és a kaposváriban a felénél tartanak.

Aztán a kérdések, a tanácskérések kerülnek elő a tarisznyákból. Van köztük fogas is. Igénybe vehetik-e a szeszgyárhoz tartozó földet is? S magát a szétosztott birtokon lévő szeszgyárat, cukorgyárat? Hát a halastó? S a malom – azzal mi történjék? S a molnárral, bognárral? És ha a borbély amellett földet is művel?

Hosszú asztalnál ülünk, és az asztal észrevétlenül holmi népi döntőbírósággá alakul át. Részt vesz benne az is, aki az előbb még tanácskérő volt. Az ítélet mindig egyöntetű – addig tart minden esetben a vita. Megmelegszik a szív, hogy a munkások milyen buzgalommal osztják a parasztok gondját, és segítik őket a jó út megtalálásában. Nem láttam véletlenebbül összeállt zsűrit, de nem láttam alaposabbat sem.

Mi történjék a bolgár kertészekkel? Földművesek is, mindenképp hasznosak is – de idegen állampolgároknak nem engedélyez a törvény földet. S igényelhetnek-e házhelyet azok a cselédek is, akik most – a falun kívül – földet is kaptak? S a volt nyilasok?

A kérdés nem olyan egyszerű. Gróf Festetich Domokos pusztáin például minden cselédnek be kellett lépnie a gróf nyilas pártjába, ha akarták, ha nem. A gazdatisztek végül meg sem kérdezték a béreseket, hanem szegődéskor írták rögtön a munkakönyvről a nevét rá a párttagok listájára. Ez történt a summásokkal, hónapszámosokkal, a napszámosokkal. Ezek közül most egy se kap földet?

Eszembe jut: 1933-ban, mikor végigmentem az ozorai Béndególán, az a vasárnap délelőtt csak úgy virított a zöld ingtől. Egy-két évvel ezelőtt még mint kommunistákat szorítgatták őket a csendőrök – így megváltoztak volna, hogy még inget is áldoztak a hitvallásnak? Nem; csak az történt, hogy ingük egyáltalában nem volt, s a szomszédos dégi gróf – az is egy Festetich – ingyen kiosztatott köztük párszáz darabot. Különben Dégen is össze-összecserélték a napszámosok és a párttagok listáját. Ne higgyük, hogy a grófok nem értettek a politikához. Párttagsági díj nem volt, sőt a dégi napszám egy-két fillérrel fölötte volt a megyeinek.

Hogy oldották meg Ozorán a kérdést? A hétszáznyi igénylőből, gondolom, hogy nemigen keresték a zöld ingek emlékeit.

Nem keresik itt sem.

Aztán: a kivételezettek? Ezek adják a legtöbb gondot.

Itt van mindjárt ez a Kara nevezetű. Háromszáz holdja van, a nemzeti ellenállásban kifejtett érdem alapján kéri a meghagyást. Fiát agyonlőtték a németek, épp, amikor egy zsidó család udvarából kilovagolt. Igen ám, de az egyik leány kedvéért járt oda udvarolni. Nemzeti érdem vajon ez is?

A zsűri általános véleménye, hogy a kétes, a megyei tanács elé kerülő esetekben is mindenképpen a szegényparasztokat kell birtokba – itt valóságot fog a szó: birtokon belül – helyezni; várják ki ott a döntést.

Andrássy Gyula angol repülőket rejtegetett s ápolt a kastélyában – jár neki ezért valami? Nyolcszáz holdja volt, háromszáz megtartására számít.

Egy bérlő ugyancsak a nemzeti érdem paragrafusaira hivatkozva azon az alapon kér kétszáz holdat, hogy ő, mint zsidó, bujkálni volt kénytelen a németek elől, üldözték, megszenvedett.

Szőnyi vágja el a csomót, gyorsan:

– Az önmagában nem érdem. Az üldözött zsidóknak járhat részvét, de – jutalom?

S általában: más a cselekvő érdem s más a szenvedő.

Hirtelenszőke, rókaelevenségű arc emelkedik az asztal fölé. Somogyacsáról küldték be másodmagával. Itt panaszt ürít a tarisznya. Acsán is a falusiak és pusztaiak közt van valami homályos, a szavakból nehezen kihámozható ellentét. Először: nagyon kevés a föld. A másik panasz már világos. A gerézdpusztai bérlő semmiképp sem akarja átadni a bevetett területeket, legfeljebb aratás után; ami abban van, az az övé! Nem adta át a gazdaság 28 anyagöbéjét sem azzal, hogy az meg a sógoráé! Aztán meg ő is igényel földet, száz holdat, azon az alapon, hogy mint bérlő, ő is régi gazda, száz holdat meg, mert mintagazdaságot akar berendezni.

Egészséges, fölényes nevetés az egész asztal hosszán: még mit nem! Mindenki ismeri annyira a törvényt, hogy ez a képtelenség derültséget keltsen.

– Csak osszák szét nyugodtan!

– De letiltották nálunk. Írással.

– Ki tiltotta le?

Itt az írás. Kézről kézre jár. Itt van már az én kezemben is. Valóban, az új városvezetés legfontosabb szervének elnöke pecsétes írásban hívja fel a Földosztó Bizottságot, hogy Marschall Lajos gerézdi bérlő csak 1945. október 15-én tartozik a bérletét elhagyni. Ezenfelül mintagazdaság létesítése céljából száz hold földet a lakóházzal hagyjanak függőben, és ki ne osszák addig, amíg a vármegyei földrendező tanács nem intézkedik ezen ügyben.

Általános elképedés, felháborodás. Beszélni kell azonnal azzal az emberrel. Már küldenek is érte.

Zömök, súlyos léptű, idősödő férfi érkezik, volt ügyvéd. Szőnyi a szomszéd szobába vezeti. Elébe tartja az iratot. Nyugodt hangon beszél:

– Mi jogon avatkozott ön ebbe az ügybe?

A másik rögtön felismeri a helyzetet. Támadással válaszol, ízes somogyi kiejtéssel:

– Mi jogon von ön engem felelősségre? Mutassa a megbízatását!

Kardost Tüskében hagytuk, de különben is ő csak Tolna ellenőrző biztosa.

– Csak felvilágosítást kérek: kinek a felhatalmazásából veszi ön pártfogásba ezt a bérlőt?

– Nem is ismerem!

– A kérdésre kérek feleletet.

Újabb ingerült jogi visszavágást kap. A vita két-három mondattal forog körbe. Szőnyi irattáskájába teszi az iratot.

– Köszönöm, majd intézkedem!

– Köszönöm, majd én is!

Az ajtó előtt ott a rókatekintetű panaszhozó. Megkapja, amiért jött.

– Már holnap szétoszthatják.

De annak még más is kell. Hozzám fordul.

– És a cselédek, azokat ki küldi el onnan? Csupa idegen állampolgár! Menekültek.

És papírlapot nyújt elém, a menekültek, a cselédek névsorával. Csupa magyar név.

– Miféle menekültek ezek?

– Dráván-túlról.

Először avatkozok életemben a közjogba:

– Csak osszanak azoknak is.

Az országutat szegélyező cseresznyefák fűrésszel gondosan derékba vágva a földön hevernek; tenyérnyi kéreg tartja őket, de így is virágoznak.

Jelképéül az egész országrésznek.

Nagybajom csupa rom. Mesztegnyő, Kelevéz, Bize is, Marcali eleje is. Az ember legszívesebben arcát tenyerébe ejtve röpíttetné magát a gépkocsival ezeken a nemrégiben oly tündöklő somogyi tájakon. Ha föltekintesz: döglött ló, döglött ágyú, végtelenbe futó drótsövény, felrobbant híd és pusztaság, pusztaság. Csak az őszi zöldell konokan a feketére égett tankok körül, sárgán hagyva a kettős csapást, amelyen a szörnyetegek haláluk előtt, mintegy végső kínokban ide-oda kanyarogtak, kiölve talpuk alatt még a fű életét is.

Ha Szekszárd, Pécs, Kaposvár alig érintett békevilágán az ember azt mérhette, mi maradt volna Magyarországból október nélkül; itt, ezen a pusztuláson azok felelősségét mérheti, akik ezt előidézték.

De a szétlőtt ház maradék falán, a kidőlt palánk árva dúcán is ott a földosztásra váró hirdetmény.

Hogy fogják itt megoldani?

Ez mindenütt a kérdés, s gyakran nem is minden kárörvendezés nélkül. Amilyen tunya az emberi elme a kérdések belátásában, olyan igényes abban, hogy az egyszer felvetett kérdésekre azonnal a legtökéletesebb megoldást kapja. Holott vannak kérdések – épp a legnagyobbak –, amelyeket csak fogyatékosan, csak botlatókon át lehet megoldani. Ki talált megoldást arra – hogy épp a legnagyobbat mondjam –, hogy a születés ne legyen minden esetben az életet adó test számára kín és vér és fél katasztrófa? Már az élet kezdetét is csak rosszul lehet megoldani? A hangsúly azon van, hogy megoldani mégis, bármi áron.

Erről folyik a szó, miközben a kocsi felkanyarodik Keszthely felé, elhagyja a pusztulás táját. Négy megye tapasztalata van mögöttünk. Mérlegelem, miben is foglalhatnám össze. Ebben: anya és csecsemő egészséges. A folyamat könnyebb volt, mint magam is hittem; könnyebb, mint amivel a vajúdás méltán ijesztett. Ennyi életerő van még ebben a népben? Megkönnyebbülten nézek ki az ablakon.

 

*

 

Szemben velünk az úton menekülők áramlanak visszafelé. Ezen a környéken hadi kiürítés volt. Elképzelem, milyen állapotban vitték annak idején a kevés holmit ezek az ütött-kopott szekerek és targoncák – amelyek nyilván most még kevesebb holmival, még kopottabban vonulnak hazafelé. De mit tesz a puszta tudat, hogy mégis: haza! A szekerek körül szaladgálnak a gyerekek, az arcok derültek. Holott mi várja őket? Olyanformán derültek, mint én, a nehezén már túlvagyunk.

Keszthely külseje megint: béke. Tanácskozás, hogy a Balaton felső vagy alsó partján tartsunk-e Pest felé. A felsőt ajánlják, mert az alsó végig csupa robbantás. De nem azért laknak Csumbáknak, a kocsi konokan jókedvű és jófejű vezetőjének a szülei Lellén, hogy végül mégis ne az alsó partot válasszuk. Minden kilométer külön diadal neki: végig sértetlen úton suhanunk.

Szárszó után egy csapat boronáló bérest fordultukban épp az út szélén kapunk.

– Osztják már?

Nagyjából már fel is osztották, családonként hat holdat véve, mert ez a föld itt a Balaton mentén tízszeres érték: kertnek való. Hunyady Lászlóét osztják; de 300 hold annak is marad.

– Miért?

– A Vörös Hadseregben szolgál az első perctől fogva.

December 4-én a tihanyi partról végignéztem, milyen eszeveszett bombazáport eresztettek egy álló nap a stukák a szántódi állomásra. Meglepődöm, hogy alig látni a nyomát.

De Siófoknál ismét háborús övbe érünk. A város fele rom, a határban az ismétlődés ellenére is megszokhatatlan kép: elhagyott fedezék, végtagjaikat szétvetett páncélosok.

Aztán egy karaván csángó, derű nélkül.

– Hova?

Már maguk sem tudják.

Aztán Fűzfő. A gyár már ismét dolgozik. Gyufát, gyertyát, fogkrémet csinálnak és cipőpasztát.

Aztán a szentkirályszabadjai fennsíkon megint: lódög, lövészárok, hernyó módjára széttaposott rengeteg páncélos.

Veszprém nemcsak a hirtelen lejtőivel egy fiók Buda, hanem most a romjaival is.

A bizottságban megkapjuk a képet a megyéről. Ahol előbb vonult el a háború, ott az osztással a vége felé tartanak, de ahol később, ott még van nehézség, főleg – itt is – a közlekedés miatt. De az általános helyzet jó. Május elsejére mindenütt befejeződik.

Estére Pesten leszünk, befejezésül is szeretnék még egy darab eleven valóságot látni, egy kis kézzelfogható vidéket. Szerencsére erre is van egy ismerős falu egy unokatestvérrel, egy nagynénivel. Útba ejthetjük. Eszembe jut, van ottan egy ismerős puszta is.

Az első percben mintha csalatkozás várna bennünket. Biz a pusztaiak még nemigen mozgolódnak a földért. Tán még nem is tudnak róla.

Mi keresnivalónk lehetne hát ott?

Épp az, hogy mi vihetnénk meg a hírt.

Felfrissülve megyünk a major felé. Tán ez lesz a legtanulságosabb állomás: statu nascendi látni egy történelmi folyamatot, sőt, még annál is előbb: a fogantatás pillanatában.

A nagy történelmi pillanat itt is egyszerű, természetes, közönséges. Az embernek akaratlanul is Stendhal hősére, ama Fabrice del Dongóra kell gondolnia, aki úgy volt szemtanúja és cselekvő részese kora legdöntőbb eseményének, a waterlooi csatának, hogy maga tudta legkevésbé. Nyitva kell tartanunk a szemünket.

Tarthatjuk. A köves dombtetőn három-négy nyomorúságos gazdasági épület, még nyomorúságosabb hosszú cselédház. A tulajdonos, a Kegyes Székeskáptalan nem nagy kegyben tartotta őket.

– Van itt valami világravalóbb ember? – kérdezzük vezetőnktől.

Van, Vajda Sándor nevezetű, bevették a falu Nemzeti Bizottságába is. De épp kint van a többiekkel a cselédföldeken, vetnek.

– Messze van ide? Öt perc, tíz perc, na, egy fertály óra!

Egy vidéki fertályóra. Szerencsére előreszalajtottunk egy mezítlábas kislányt, indítsa addig is elénk Vajdát.

Jótermetű, inas, nyugodt képű és nyugodt pillantású, harmincas ember, de a régi béres-bizalmatlanság páncélzatában. Épp ezért tetszik, ezért ismerős.

A földreformról épp csak harangozni hallott. De itt még nem történt semmi. Illetve, ahogy ő mondja

– Ide még senki se jött.

Nehezen érti meg – holott jó értelmű, világos fejű ember –, hogy nem is kell senkinek sem jönnie. A lehetőség nem fér a fejébe. Szőnyi mutatja neki a röplapot, a törvényt. Azt már ismeri, de – áll az erre a pusztára is? Föld, az volna, háromszáznegyven hold.

– S igénylő?

Nem érti. Vagy csak azt mutatja. Fürkész.

– Aki földet akar. Hány cseléd van?

– Azok kapnák? – kérdi s széttekint a cselédházakon. S aztán: – ezek?

– Ezek, ezek. Hány a cseléd?

– Tizenöt.

– Akkor futja bőven. Elsősorban ők kaphatják.

– Mind?

– Mind, mind. Családonként tíz holdat. Ha rossz a föld, többet is.

Ránk néz, aztán hosszasan a földet nézi. Nagy sokára válaszol:

– Aztán a dolog. Az hogy menne?

– Ahogy maguk akarják; ahogy tudják.

Újabb pillantás a földre.

– De az iga. Nincs.

– Az akkor se lesz, ha egybe marad a föld!

Ezen is el kell gondolkodnia.

– Mag sincs.

Látnivaló, hogy még mindig nem talált az egyenesbe. Az első láncszemet nem tudja kézbe kapni, az első lépés helyét nem látja. Szőnyi megérzi a botorkálást; útra segíti.

– Írják össze, hány embernek kell itt föld. Alakítsák meg a földigénylők bizottságát, mérjék ki a földeket!

Meleg van, majdnem nyári forróság, vállra vetett kabátban lépegetünk le a dombról, sietnünk kell, ha még Fehérváron is meg akarunk állni.

– Ki írja össze?

– Maga például! Kimérhetik a földet szemre is, egy-két öl ide-oda, később majd kiigazítják. Azután üljenek bele.

– S kész?

– Kész.

Csönd. Ez az ember olyan agymunkát végez, hogy lépteit is meglassítja. Ránk néz, a földre néz. Esze az óriási méretű valóság előtt egyre valami kézzelfoghatóbb valóságba kapaszkodna, hogy bizonyosságot érezzen.

– A katonalovak a vetésbe járnak legelni.

Hogy azt is mi intézzük el.

S nem lehetne-e olajat szerezni a traktorba? Már a falu fölött járunk. Itt kanyarodik vissza a lényegre, önmagától.

– Mindenki kaphat?

– Mindenki, aki dolgozik; akinek nincs.

– Az fejenként huszonkét-huszonhárom hold volna. Nyolcvan holdban már őszi van…

Közben ez már számadást is végzett. Most én nézek rá, kutatva, arra az összevont szemöldökre, a jó szabású koponyájára. Mi forgott le abban ez alatt a félóra alatt? Szőnyi szól:

– Huszonkét hold talán sok is lesz egy családnak. Adják át a falusiaknak a fölösleget. Azoknak van?

Újabb gondolkodási szünet.

– Szerezhetnek azok lefelé is.

Már védi is a magáét; ez már helyben van, igazán helyben. Itt már nincs dolog. Búcsúzkodunk, kezet nyújtunk. Jó kézszorítást kapok s ezt:

– Köszönjük a szíves látogatást.

– Nincs miért.

Hát ezt észlelhettem, ezt jegyezhettem a legéberebb figyelemmel is. Teszem zsebre a ceruzát, a papirost. Széttekintek a tágas tájban. Hátha kapok még valamit. Csak a nap ragyog, csak a fű zöldell. S ott a Bakony. A távolodó férfi után nézek; azzal a nyugodt járással megy, ahogy jönni láttam. Hátratekint, megáll, még van valami mondanivalója:

– Ha nem felejtenék el azt az olajat.

Szerény vagyok, nem is erőltetem, hogy megértsem, mi történt itt. Talán tíz év múlva fogjuk megérteni, talán húsz év múlva, igazában talán csak egy század múlva, az unokáinkban.