Nincs egyszerűbb, mint egymástól bármennyire elütő írások papírhalmazát egységbe vonni, könyvvé ütni. Egy véletlen cím elég hozzá. A művekre ez aztán úgy rátapad, úgy egybefogja, annyira egyénivé teszi azokat minden változatosságukkal, akár bennünket a János, a Péter, a Pál. Mi töltjük meg a nevünket. A könyvek is.

A Hajszálgyökerek mégsem teljesen véletlen könyvcím. Eredetileg egy cikksorozat tetejébe íródott, akkor még így: A nemzeti érzés hajszálgyökerei. Még előbb pedig, a kézirat fejére így: A közösségi tudat hajszálgyökerei. A szerkesztőség tanácsára maradt meg belőle az az egy szó, a szembeszökő. Az újságolvasók tekintetét a tömör vonzza.

A hajszálgyökerek a gondolat tapogatózását akarták érzékeltetni. Az eszmék, akár a fák, a derék- és karvastagságú csápjaikkal tartják magukat egyenesen a termő talajon, a valóságban. De napi táplálékukat a cérnavékony, a csipkefinom bolyhocskáikkal szerzik. Azokkal végzik terjeszkedésüket is, azokkal a kis előőrsökkel.

Mi táplálhatja vajon – vagy mi mérgezheti – napjainkban a nemzeti érzést? – eredetileg tehát ezt a vizsgálódást akarta bevezetni ez a növénytani hasonlat. De a vizsgáló módszert nem akkor használtam először. Nem is utoljára.

Mi biztosítja vajon még egy-egy – a nemzeti érzésnél is alaposabban körülírt, mert régebb óta megfigyelt – jelenség mai talponállását, meggyökeresedettségét? Mivel erősíti vajon korunk ezt és ezt az eszmét, és satnyíja azt meg amazt? Azaz, hogyan működik vajon jelenlétünkben a közösségi tudat? Hol s miképp észlelhető a szellemi – s a művészeti – élet érintkezése a valóságos, a köznapi élettel; hogyan hat az egyik a másikra?

Csupa olyan kérdés, amelyre a választ tüzetes felülvizsgálatnak, csaknem orvosi tapintgatásoknak kell megelőzniök. Időben minél frissebb válaszra van igény, az elménkkel végzett tapogatódzásnak annál finomabbnak kell lennie. A kérdést nem kis mértékben viszontkérdésekkel világítva meg és határolva körül.

Egymástól ugyancsak messze eső tárgyú – és dátumú – írások összessége következik e lapokon. De ahogy én nézem őket, nemcsak ez a módszer – hogy az olvasó ne követője, hanem együtthaladó társa legyen az író gondolatainak –, nemcsak a felelősségnek ez a megosztása teremt köztük rokonságot. Nemcsak ez az invitáció a – vállalásra.

 

 

Alig van a szellemi életnek fölöslegesebben feltett kérdése ennél: szükséges-e, hogy irodalmi műnek irodalmon kívüli föladata legyen? Világos, hogy igen. Világos, hogy nem. Műve válogatja; idő és hely szerint.

Műve és embere.

Függetlenül szinte egymástól.

Mikor támad kedvünk odafülelni ismét Mallarmé szándékosan lehalkított és túlbonyolított közlendőire? Modern Tirteuszaink túl hangos tőmondatai után; még akkor is, ha azok igazán költőiek voltak.

Költői inaséveinek nem kis idejét töltötte e könyv írója Mallarménak (és katedrája örököseinek) iskolájában. Máig elméjében őrzi az ott tanultakat, s úgy véli, hű maradt tolla is a hajdani leckék lényegéhez. Joga volna tehát neki magának is meghökkenéssel tekinteni arra az arcra, amely ezeknek a tanulmányoknak és vallomásoknak tükréből szembenéz vele. Elsőnek ő maga kérdhetné: mi történt vele, hova került: milyen helyre, milyen időbe? Mert hiszen ezeknek az írásoknak a másik rokonító vonása az, hogy mindegyikből kiütköznek olyan gondok, melyeket nem egy esztétika nyilván irodalmon kívülieknek osztályozna. Nyugodtabb korok, vészmentesebb helyek esztétikái.

Megvan persze erre is a mentség. Vizsgálhatom és értékelhetem az irodalmi (és művészeti) alkotásokat merőben sajátos törvényeik alapján. De ezeket az így egyszer már eredményesen megvizsgált és értékesnek elismert alkotásokat újabb vizsga és értékelés elé vonhatom aszerint, milyen végeznivalót teljesíthetnek „irodalmon kívüli” területen; olyanon például, mint egy-egy közösségi tudat alakítása.

De valóban irodalmon kívüli az ilyen terület? Nem marasztalható-e el a maga sajátos törvényei szerint is az az irodalom, amely ez alól kivonja magát? Bizonyos helyen, bizonyos időben.

Messze útra mennénk annak földerítésében, mit várhatnak el a közösségek az íróiktól (akik így is, úgy is hatnak a közösségükre)? Még messzibb út lenne, mégpedig szétágazással: mit sorozhat sajátosan az írói teendők közé egy bizonyos hely, egy bizonyos idő.

De maradjunk inkább a kézzel érinthető anyagnál. Nézzük, hogy működnek ezek az elvben oly bajosan megrögzíthető, ezek a még mindig oly lebbenékeny törvények a valóságban. Mert e ciklus írásai rögtön ezt az irodalmon túl ható – hatni vágyó – írói végeznivalót példázzák. Az időrend szabta ki a helyük: keletkezésük sorrendjében követik egymást; nem nyújtva az azóta eltelt esztendők minden termését. Ez a nem műfaj szerint, hanem – nagy szökkenésekkel is – időrendben való fölsorakoztatás tán arra is jó lesz, annak a nyomon követésére: mint alakul, fejlődik, tér vissza újra egy elmében egy gond, századunk tán legnagyobb soron levő gondja. Hagy az anyagi termelés megszervezésével, a testet tápláló közösség megteremtésével párhuzamosan, hogyan alakítsuk ki azt a közösséget, első föladatként azokat a közösségeket, amelyek a szellemet táplálják egészségesen; amelyek a tudatot – a szívet – szabadítják emberhez méltó létre. Útleírásban, visszaemlékezésben merülnek föl azok a hajszálgyökérhez hasonlító kérdések: mi is a nemzet, az emberek értékvédő összetartozása, itt és most? És hogyan szolgálhatja azt a majdani egy nagy hazát az irodalom? Hogy működése több legyen, mint az elme fényűzése.